Fehér lady fogadó

*Arthan pislogva ébredezett a fogadó legolcsóbb szobájában. Arra riadt fel hogy valaki dörömböl az ajtón.
~Biztos az a kotnyeles boszorka!~
Feltápászkodott és résnyire kinyitotta az ajtót - Mivan már? -kérdezte.
- Az uraság reggelijét hoztam!
- Nincs nekem ilyesmire pénzem!
- Ez a szobához jár.
- Akkor köszönöm.
Becsuktam mögötte az ajtót és enni kezdtem, nem volt tökéletes de az elmúlt napok semmijénél sokkal jobb volt. Elfogyasztottam az ételt, rendberaktam a szobát, és zsebeim teljes pénztartalmát hátrahagyva szép csendben elhagytam a szobát.*

*Arthan kilépve a fogadóból (a hangjából ítélve) egy vénségesen vén ember nyögéseit hallja meg. Majd kicsit közelebb menvén szintén öregembernek álcázva magát (mint mindig) észrevesz a bácsika lábánál egy ezüstpénzt.
~minden pénzem ott hagytam a fogadóban, és így ez is jól jönne, de egy ezüst nem sokat segít a helyzetemen így nincs értelme meglopni egy öregembert!~
Odasétált és álcából szintén hatalmas nyögések közt felvette az ezüstpénzt, és az öreg kezébe. Majd valahogy máshogy szerez pénzt.*

*Az öreg hálás mosolyát látva Arthan érzi jól döntött, és remegő hangon válaszol:
-A főtérre tartok a messze földön híres könyvtár megcsodálása okán. Olvasni szeretnék néhány dologról, és érdekelne a könyvtáros állás is. Próba szerencse.- Mondta Arthan majd udvariasságból hozzátette: Velem tartana ha megkérném ?

-Jah, orkot ölni! -nevetett jókedvűen Caladster. -Annyira nem nagy kunszt. Báár! Nem is hinné az ember, mennyire veszélyesek, ha sokan vannak!
A kijelentéshez még füttyentett is egyet a mesterlövész, mintha tudná, hogy milyen az, ha sokan vannak az orkok. Noha ő maga inkább csak látta.
Emlékezete egy évekkel ezelőtti délelőtt hótól ragyogó, varázslatosan kék égtől sziporkázó képét elevenítette fel a férfiben. A Lanur egyik szirtjén egyensúlyozott, és nem csekély pechjére nem túl távol egy óriás vihar-keselyű fészkétől, aminek pihés-tollas, madárpotyadékos pereme mögül éles, többszólamú csipogást fújt a szél az orvlövész füle felé.
A hegygerinc és roppant szirtek közt süvítő szél robajlása ellenére is összetéveszthetetlen volt a visítás, ahogy a fiókáit etetni hazatérő óriás madár bevitorlázott felhőfoszlányok tarkította birtokára. Caladster pedig lassan menekülőre fogva ereszkedett alá, gerincet gerinc után maga alá gyűrve, egyre mélyebbre szállva alá két hegységnyúlvány képezte völgybe, mikor felfigyelt a felfelé kígyózó füstcsíkokra, és a füstcsíkokat generáló sokadalomra, kik fekete, matt hangyák módjára szaladgáltak, bőrökből tákolt ormótlan sátrak, és a hegy sziklájába vájt barlangok között. Orkok százai gyűltek, és ha kárt nem is tettek a távoli Caladsterben... de eléggé veszélyesnek néztek ki. Akár egy hadsereg.
-Hacsak hírhedt szervezetlenségük nem gátolja meg Mordult több törzs egységbe kovácsolásában, akár Avlaniont is ostromgyűrűbe vonhatják, de talán még be is veszik.
-Jártál már a fehér hölgy fogadójában? Mert én még nem, de szívesen szemügyre venném úgy tulaját, mint az itallapját. -Caladster egy csettintéssel témát váltott, miközben a város utcáin caplattak Gylnarral.
-Visszatérve az orkokra... egy egész törzsre kevesen vagyunk mi ketten, Gylnar Radek, viszont egyetlen fehér orkot, legyen az halfiléző-segéd, disznó-hajcsér, vagy maga az orkok császára, nevetve elintézünk. A kérdés az, hogy hogyan érjük el, hogy egyedül legyen? -fejezte be tervének vázlatos ismertetését, egyszersmind rögtönzött eszmefuttatását, éppen, mire a fogadó ajtajához megérkeztek.

- Fehér lady fogadó? –tettem fel a kérdést inkább csak magamnak, miközben azon töprengtem miért olyan ismerős a név – Á már emlékszek. Tegnapi érkezésem után érdeklődtem kicsit, merre szállhatnék meg, és az egyik illető, ajánlotta nekem azt a fogadót, de mivel egy furcsa mosoly is társult az ajánláshoz, inkább elhalasztottam a fogadó megismerését. Viszont most nem ellenzem a látogatást. Úgy is kíváncsi vagyok, helyes volt-e a megérzésem?
- Azért én se úgy gondoltam, hogy csak úgy rárontunk az orkokra – lelki szemeim előtt megjelenik egy kép, ahol egy nagy tisztáson vagy harminc orkkal nézünk farkasszemet, aztán hírtelen rohamra indulunk Caladsterrel. Önkéntelenül is elmosolyodok ezen – Mivel még szinte semmit se tudunk a célpontról vagy a környezetéről, addig engem az utazás jobban érdekel. Erről jut eszembe, mit szólnál, ha hajóval tennénk meg az út nagy részét? Ha jól tudom egészen Sternig eljuthatnánk hajóval, és az igazat megvallva, nem esne rosszul egy kis nyugodt hajókázás. Mióta megkaptam Onoria levelét, a szükségesnél nem pihentem sokkal többet. Egyébként már jártál a sterni vásáron? – egy kis témaváltással próbálom személyesebbé tenni a beszélgetést, hátha így kicsit többet megtudhatok, arról a személyről, akire nemsoká az életem kell majd bíznom - Úgy két éve megfordultam az egyiken. Elképesztő mennyi mindennel találkozhat az ember egy ilyen vásáron. Életem egyik legemlékezetesebb napja volt az.
* Megérkeztünk a fogadóhoz, így a sterni kellemes és kellemetlen élményeket rövid időre mindenkép félre kellett tenni. Helyüket átvette a fogadó látványa. Sokkal rosszabbra számítottam. Az igaz, hogy Tarsis látképéhez nem illett a fogadó, de ezt leszámítva elképzelésem se volt, vajon mit akart jelenteni az a mosoly.
Egészen a belépésig. Tekintetemmel gyorsan végigmértem a fogadót, ahol csak egyetlen magányos ember fogyasztott valamit az egyik asztalnál. Egészen addig nagyjából normálisnak találtam, amíg meg nem láttam a pult mögött álló nőt, akire aztán tényleg illett a falfehér kifejezés. De ez még nem volt elég neki. A ruhája is hasonló színben ”pompázott”. *
~ Gondolom ő lenne a fehér lady. Igazán bizarr megjelenés.
- Melyik asztalt szeretnéd? Akad választási lehetőség bőven.

-Hmm, jogos. Az utazás. Bevallom, nem vagyok járatos a tengeren, a folyókon meg még kevésbé... ha csak tehetem, szárazföldön, lóháton, vagy szekéren utazom. -húzta el a száját Cal, miközben még a fogadó felé caplattak.
Caladster, a hegyek és fenyvesek szülötteként mindig is ódzkodott a nyílt víztől, csupán tűrhető úszó volt, semmint kiváló, és már az alföldek és medencék távlattalansága is erős hányingert keltett benne... így aztán kénytelen-kelletlen távol maradt a hajóháton való utazástól.
-Viszont sürget minket az idő, nem lógathatjuk a lábunkat napokig egy-egy felázott hangás vagy elárasztott gázló miatt, úgyhogy ha úgy ítéled meg, hogy hajón hamarabb odaérhetünk, én benne vagyok!
-Nos, most hogy így kérdezted, elmondom, még csak egy-két szóbeszédet hallottam Sternről, és világtörténetek és krónikák ábrázolásain találkoztam vele. Egy tisztességes végvár katonái biztosan nem szívesen látják ott az én fajtámat. -kissé fanyar mosolyba gyűrődött Cal arca. Még ha a mesterlövész nem is tartotta magát gonosz embernek, sőt, eredendően inkább filantróp, jóindulatú jelenségként tekintett magára, azt tudta, hogy a társadalom ranglétráján nem jutott neki előkelő helyezés. Eszközei a pénzszerzésre zömében kívül helyezkednek a törvényes megoldásokon, életmódja pedig egyértelműen a szerencsevadászoké, kalandoroké, akiket kizárólag a sors és a véletlen kegyes áramlatai juttatnak pénzhez... rendszerint mások kárán.
Aztán beléptek a fogadóba. Cal előzékenyen előre engedte Gylnart, majd, ahogy belépett, jókedvű kacagásban tört ki.
-Hááááh...! Ez jobb, mint képzeltem! -majd kissé elvörösödve, társához fordulva egy ablakhoz közeli helyre mutatott. De aztán visszafordult a tulajnőhöz: -Elnézést Hölgyem, de tudja, a híre nem készített fel erre a benyomásra. De ha nem bánja, rendelnénk!
-Nos, az első kört te fizeted, úgyhogy én valamilyen finom helyi sört kérnék, utána viszont én állom pár pohár boróka-párlat árát. Mit szólsz?
Eztán vissza a küldetésre.
-Tehát két holdtölténk van. Mennyi idő lehet az út hajón, folyásiránnyal szemben a folyón Sternig?

* Caladster megjegyzésére fojtott nevetés tör ki belőlem. Egyszerűen nem bírtam teljesen visszafogni magam. Teljesen igaza volt, de akkor is az, ahogy előadta teljesen váratlanul ért.*
~ Elképesztő egy figura. Van egy olyan érzésem maradandó élmény lesz ez a küldetés.
*Még mindig széles mosoly található arcomon, mikor válaszolni készülök.*
- Legyen, ahogy szeretnéd. Akkor nyissunk sörrel és folytassuk borókapárlattal. – visszafordulok a fehér ladyhez- Két korsóval kérnénk a legjobb helyi sörből.
* Látszott a ladynek nem tetszett túlságosan a megjegyzés, de úgy tűnt, már hozzászokott a hasonlóakhoz.
Hamarosan magunknál tudjuk a két korsót, így elindulunk a kiszemelt asztal felé.*
- Ez jó kérdés. Én se gyakran veszem igénybe az utazásnak eme formáját, de az eddigi tapasztalataim szerint nagyjából egy holdtöltének a fele, esetleg pár nappal több lehet. Habár lovon valószínű hamarabb odaérnénk, én mégis ezt választanám. – kis szünetet tartok, hogy összeszedjem magam és nem utolsó szempont az se, hogy már szeretném megkóstolni a kezemben lévő nedűt - Egészségünkre és a szerencsénkre!
~ Vajon elmondjam neki azt is, hogy csak azért akarom ennyire a hajóutat, hogy felkészüljek a küldetésre? Még mindig nem sokat tudok róla, de eddig igazán hangulatos társaságnak tűni, de nem hagy nyugodni, amit még a fogadó előtt mondott: „Egy tisztességes végvár katonái biztosan nem szívesen látják ott az én fajtámat.” Mit akar ez jelenteni? Milyen fajta lenne?
- Hmm igazán finom. – még egyszer a számhoz emelem a korsót, és újra meghúzom.
~Viszont, mégis csak jó lenne, ha tudna róla, javítaná az esélyeinket. Meg talán ezek után a kérdéseimre is megkaphatom a válaszokat.
- Hol is tartottam? Ja igen. Azt is elmondom miért. Igen csak úgy néz ki, hogy ha bármi rosszul sül el, akkor minden tudásunkra szükségünk lesz a túléléshez, viszont az elmúlt időszakban ritkán volt szükségem a kardomra, akkor is könnyű ellenfelekkel volt dolgom, így úgy érzem nem ártana pár napot arra szánnom, hogy leporoljam a tudásomat. Viszont ezzel igencsak megnövelném az utazáshoz szükséges időt, vagy a gyakorlás lenne kevésbé hatásos. Ellenben a hajó akkor is haladna, miközben én a nagytakarítást végezném.
* A sör mindkét korsóban az utolsókat rúgja, mikor felteszem a kérdésemet.*
- Korábban említetted, hogy Sternben valószínűleg nem látnának szívesen, ezzel mire céloztál? – lehet jobb lett volna még várni ezzel, de nagyon érdekel a válasza.

-Egészségünkre és a szerencsénkre! -érintette Caladster korsóját éppen csak olyan lendülettel, hogy az értékes, hazai nedű ne löttyenhessen ki belőle. Majd, miután megkóstolta a zamatos, testes komló-készítményt, és orra alól letörölte a sűrű hab hagyta bajszot, nyitotta csak újra szóra a száját.
-Most hogy mondod, tényleg sok szabadidőnk lesz akkor a hajón. Nem is tudom én mit csináljak. A vesszőt nem pazarolnám, hogy a célzás terén fejlesszem magam, aligha hiszem, hogy egyáltalán célravezető lenne egy imbolygó hajón gyakorolnom, mikor a küldetés a szárazföldre vezet minket... Viszont. -újabb, amolyan hatásszünet-kitöltő korty következett -Viszont közelharc terén leragadtam a legegyszerűbb mozdulatoknál. Úgy vélem, neked is jobb lenne, ha meg tudnám védeni magam, ha arra kerül a sor, és nem kellene állandóan engem kirángatnod a pácból! -Cal jókedvűen felnevetett a teljesen valós feltételezés szavakba öntése után.
-Ha esetleg gyakorolnál velem, persze nem ekkora marha karddal, hanem mondjuk tőrrel, rövid pengével, azért nagyon hálás lennék!
Egy-két gondtalan csevegéssel töltött perc, után, mikor már a korsó alján csak langyos, zavaros sör-utánzat lötyög, érdekes kérdés hangzott el Gylnar részéről.
-Nos, ezek szerint Onoria nem osztotta meg veled az információt.
-Talán emlékszel, hogy azt mondta nekem, hogy sokfelé vannak barátai, és hírhedt vagyok bizonyos körökben. Nos, végülis nem hibáztathatlak, mert ez így eléggé kevés információ, de... lényeg a lényeg, nem gyakran volt szerencsém a pénzszerzés törvényes módozataihoz. Tény, hogy távol állok az aberrált kéjgyilkosságoktól, és pitiáner lopásoktól, de, akárcsak oly sokan, zsoldos vagyok. Csak engem nem csatákhoz szerződtetnek, hanem olyan esetekhez, amikor csendben kell valakinek eltűnnie, a nyilvánosság megkerülésével. És a szakmám egyik hátránya, hogy nem kérdezhetem meg, hogy mi ugye a jók vagyunk az ellenség pedig a gonosz? ... De volt szerencsém már műkincslopáshoz, és előfordult, hogy szabadidőmben ereklyevadász csapatokhoz csatlakoztam.
-Nem vagyok gonosz ember, de a társadalomnak van egy olyan rossz szokása, hogy a hozzám hasonlókat, akik éjjel működnek szívesebben, nem túl tetszetős jelzőkkel illeti. Azokat pedig nagyon nehéz lemosni. Ezért nem megyek szívesen végvárakba, katonai táborokba, csendőrségek közelébe.

* Cal megjegyzése kardomra újabb mosolyt csalt az arcomra. Kezembe is veszem a szóban forgó fegyvert, hogy újra megnézhessem a már jól ismert vonásait. *
- Ekkora marha karddal? – ismételtem meg a mondottakat és én is felnevettem. Számomra már jó ideje nem tűnt nagynak, sőt szinte már természetes, de Cal megjegyzése újra eszembe juttatta, kicsit eltér a mások által megszokottól.
~ Ha ezt az egykori tulajdonosa hallaná ... – ilyen alkalmakkor mindig eszembe jut, apámnak, Weltznek mennyit jelentett ez a fegyver, talán még a saját életénél is többet, ez az oka, amiért én is ennyire ragaszkodom, ehhez a kardhoz.
- Visszatérve, semmi akadálya, hogy együtt gyakoroljunk. Egyébként is sokkal jobb, ha van egy gyakorlópartner.
* A sör mindkét korsóban az utolsókat rúgja, mikor felteszem a kérdésemet.*
- Korábban említetted, hogy Sternben valószínűleg nem látnának szívesen, ezzel mire céloztál? – lehet jobb lett volna még várni ezzel, de nagyon érdekel a válasza.
*Meglepetésemre nem úgy tűnt, mintha Caladster ki akarna térni a válasz elől.*
- Miféle információkat? – kérdeztem vissza, de még mielőtt válaszolhatott volna, folytattam – Csak annyit tudok, amennyit te is hallottál.
- Hmm – próbálom összeszedni a gondolataimat, mert nem teljesen erre számította – Nos a hallottak alapján, nem csodálkozom Onoria szavain. Ezek szerint, nem ez lesz az első ilyen jellegű feladatod. Másrészt ezek tudatában kicsit érdekesen hangzik azon korábbi állításod miszerint nem vagy túl jártas a közelharcban. Az ember azt hinné, hogy ezekhez nagyon is jól jön az ilyesfajta tudás. – az utolsó korty sör is lecsúszik a torkomon – Visszatérve, nekem semmi problémám nincs ezekkel, amíg nem keresztezik az én érdekeimet. Én se vagyok az a túlságosan törvénytisztelő fajta. Ebből kifolyólag nekem is volt pár apróbb esetem, amikor nem igazán tartottam be az ”előírásokat”.
- Ebben az esetben talán tényleg nem a legjobb megoldás a hajó, vagy mit szólnál, ha véletlen Stern előtt a hajónak a part közelébe kellene mennie? – sejtelmes mosoly rajzolódik az arcomon.

Caladster, látva újdonsült társa könnyed hozzáállását a hallottakhoz, úgy döntött, hogy enged egy kicsit feszült izmain, melyekkel egészen eddig az asztal lábát támasztotta. Tette ezt arra az esetleges alkalomra készülve, hogy ha a még jóformán ismeretlen harcos a rend és jogok olyan őre lett volna, aki kész a fél városon át tartó hajszában üldözni a menekülésben profi mesterlövészt.
Tehát Cal megkönnyebbülten elmosolyodott, és úgy folytatta mondókáját. Közben a híres-hírhedt Fehér Hölgy felé kacsintott, ezzel mintegy magához édesgetve a varázslónőt, mint azok a mélytengeri halak, akik parányi társaikat arasznyi agyarakkal teli szájukhoz csalják kocsányon függő fényes "bigyójuk" segítségével.
-Két-két pohár gint legyen szíves, Hölgyem, valamelyik régebbi palackból. -kérte udvariasan, majd asztaltársához fordulva folytatta attól a ponttól, ahol elveszett a fonál.
-Tudod, elsősorban mesterlövész vagyok... sőt, igazából inkább úgy kellene fogalmaznom: Kizárólag a mesterlövész mesterséghez értek. Nincs más fegyverem, mint ez itt.
Ezzel táskájából óvatosan egy kibolyhosodott posztóba csavart valamit húzott elő, az asztalra helyezte, majd már-már szertartásos mozdulatokkal elkezdte kicsomagolni. A barna szövet alól lakkozott fa tus, fekete fémszerkezet, olyan bonyolult kombinációja csavaroknak és fogaskerekeknek és lapos- és spirálrugóknak került elő, amilyennel Gylnar aligha találkozhatott, hacsak nem bejáratos mágusmesterek és alkimisták, vagy a legnagyszerűbb műszerészek laboratóriumába.
-Egy kisebb vagyon, és elmondhatatlanul sok szívesség kellett, hogy az enyém legyen... - sóhajtotta a fegyver történetét Cal, majd tekintetét elszakította a kiakasztott idegű, összecsukott szerkezettől. Gylnar szemébe nézett, és a másik olyan ragaszkodást, lelkesedést láthatott a mesterlövész tekintetében, amilyen sajátjában éghetett, mikor apja kardjára gondolt.
-De megérte. Soha nem hagyott cserben, soha nem hordott félre. Akármekkora is volt a baj, vész esetén soha nem döglött be. Néma, gyors, precíz, akár napokig felajzva hagyhatom, úgy is bátram merem meghúzni a ravaszt, tudva, hogy célba talál.
-Szóval, ezért nem értek a közelharchoz.
-Nosza cimbora, hadd halljak egy esetet, amikor nem tartottad be az "előírásokat"! -nevette el magát Cal, és a harcos felé emelte az áttetsző itallal töltött, frissen érkezett poharat.
-Nyugodtan érkezhetünk a városba a hajóval, de akkor előtte kerítenem kell magamnak álöltözetet, meg valami alibit. Nem nagy kunszt, de jobb előre felkészülni!

* Az értékes nedű tárolói találkoznak egymással.*
- Rendben, ha szeretnéd, elmesélem az egyik ilyen esetet, bár ezekre egyáltalán nem vagyok büszke, nem is szoktam túlságosan hangoztatni. – nagy levegőt veszek, majd nekilátok a történetnek – Ez az eset tizenhét éves koromban történt. Még alig fél éve hagytam magam mögött szülőfalum, mikor az utam egy, még a szülőfalumnál is kisebb faluba vezetett. Mivel már épp sötétedett, így megkeresetem a falu egyetlen fogadóját, ami, mint később kiderült, a falu egyetlen kocsmájaként is üzemelt. Miután kivettem az egyik szobát. Felmentem, hogy kicsit le tudjak pihenni, de a vendégek túl hangosak voltak, így nem tudtam. Végül elhatároztam, csatlakozok én is a lentiekhez, de a kardom inkább fent rejtettem el. A mai napig nem tudom, miért így döntöttem, de így tettem. Még mielőtt lementem a kapott kulccsal bezártam a szobát. Odalent egy darabig minden egész rendben ment, azonban egyszer csak azon kaptam magam, hogy egy kocsmai bunyó kellős közepén vagyok. Majd már csak arra emlékszem, hogy a földről tápászkodok felfele és minden értékemtől megfosztottak. Szerencsére a kulcsot nem találták meg. Másnap hiába kerestem a tettest, túl sok információt nem szereztem. Így inkább valami munkát akartam keresni, de a kis faluban senki se adott. Megpróbáltam továbbállni, hátha a következő faluban már találok valami munkát. Viszont alig, hogy elhagytam a falut két banditába botlottam. Hála annak, hogy a kardom még meg volt és annak, hogy nem voltak valami nagy fegyverforgatók sikerült legyőznöm őket. Azonban nem öltem meg őket. Inkább csatlakoztam hozzájuk. Gyors pénzszerzési lehetőséget láttam bennük, és arra nagy szükségem volt abban a helyzetben. Ez nem tartott sokáig. Úgy másfél, két hétig voltam a társaságukban. Viszont ez idő alatt is végig tartottam magam az elveimhez és végül ebből adódott is egy nagyobbacska nézeteltérés, aminek az lett a következménye, hogy újra fegyvert fogtunk egymásra. Habár nem szeretem a felesleges vérontást ebben az esetben kivételt tettem és ennek az volt az oka, mint amit az együtt töltött idő alatt csináltak a ”társaim”. Minden útjukba eső célpontot meg akartak ölni. Vagy azért mert nem volt elég a pénz, amit szereztek, vagy csak egyszerűen azért, hogy ne legyen tanú. A lényeg az volt, hogy ölhessenek. Így a vita végére újra útra készen álltam és az addig megszerzett kevéske pénz is gyarapodott újabb két erszénnyel. Nekik már valószínűleg nem volt rá szükségük.
- Igazad van. Gondolom nem ez az első alkalom, amikor így cselekszel. – nevetem el magam – Már most kíváncsian várom, milyen álcát találsz ki magadnak.

-Na tessék, ebből is látszik, hogy a Sötét Oldal csábítása egyáltalán nem olyan egyértelmű, és nincsenek igazi gonoszok, sem igazi jók a világban. Hanem mindenki jó is és gonosz is... és még maga sem tudja, hogy mikor melyik. -így moralizált Caladster, miközben aprókat kortyolt a szúrós ízű ginből.
-Óóó, hát persze, hogy nem! -nevetett fel a mesterlövész is. Büszkén gondolt vissza arra a temérdek álcára, amiket már magára öltött, és a különösen jól sikerülteket úgy begyakorolta, hogy csukott szemmel, éjszaka, egy imbolygó hajón is percek alatt át tudja magát változtatni.
-A kedvenc inkognitóm Ewnissien, az idős mesemondó. A születésétől kezdve kitaláltam neki egy történetet, hogy mindig legyen alibim vele, és ha eszembe jut valami, amitől még életszerűbb lehet, azt hozzátoldom!
Újabb apró korty követte az előzőeket, majd kis hatásszünet után Cal felhajtotta az egész pohárnyit. Jóleső borzongás futott végig a testén, a tömény alkohol millió tűszúrással borította lángba előbb gyomrát, majd bőrét is. Ahogy a hatássorozat elmúlt, a mesterlövész csettintett egyet a nyelvével, aztán az üres poharat kissé félretolta az asztalon.
Cal kissé lassabb, meggondolt mozdulatokkal kezdte visszacsavarni a posztót Szerelmére, a nyílpuskára, hogy aztán, mikor teljessé vált a fegyver öltözete, újra táskája gyomrába rejthesse.
-Nem szeretnék ünneprontó lenni, barátom, hiszen nincs még olyan késő -talán csak napnyugta környéke- viszont holnap a legkorábbi hajóra fel kellene jutnunk, és elindulnunk. Nem kenyerem nekem sem a lazsálás... bár a kapkodás talán még kevésbé, de az a két holdtöltényi határidő egy kicsit aggaszt. Ha kifogunk egy rossz szelű időszakot, vagy aszályt és a hajó megfeneklik, könnyen lehet, hogy mások aratják le helyettünk a babérokat.
-Azt javaslom tehát, hogy lassan térjünk nyugovóra, és holnap reggel már menetkészen találkozzunk a kapunál. Onnan lóháton vagy gyalog is eljuthatunk a Hajnal-folyó partjára, ahol hajóra szállhatunk.
Hogyha Gylnarnak nincs kifogása a lassú távozás ellen, Cal fogta a cókmókját, néhány aranytallérral a fogadóshoz ment fizetni, majd az ajtóban kézfogásra nyújtotta a kezét.
"Jóccakát" kívánt, aztán az egyik utcán lassan beleolvadt a belváros tömegébe, hogy alig egy órával később padlásszobai priccsén elnyúlva kezdhessen hozzá a kemény munkához, melynek első, legfontosabb sarokköve az energiával való teljes telítettség, mely az alvás és evés folyamatainak variációjával érhető el.

//Bocsi a késést! //

~ Mesemondó? Nem is rossz álca.
* Figyelve hallgatom Caladstert, amint kedvenc álcájáról beszél. Majd elfogyasztjuk az utolsó italunkat is.
Miközben Caladster kezdi elcsomagolni nyílpuskáját, egy utolsó lehetőségem adódik a szerkezet megcsodálására.*
- Egyetértek veled. Majd pihenünk a hajón, de minél hamarabb vízre kellene szállnunk.
- Rendben. Akkor napkeltekor a kapunál.
* A holmimat még nem szedem össze, úgy kísérem Caladstert az ajtóig.*
- Jó éjt! Akkor napkeltekor a kapunál. – ismételtem meg újra mind Caladsternek, mind saját magamnak.
* A kézfogást követően rövid időre elválnak útjaink. Elindulok visszafele az asztalunkhoz. Útközben, pontosan úgy, mint mikor megérkeztünk, megállok a Fehér lady előtt.*
- Kérek még egy kupával, abból a sörből, amiből az előbb is.
* Miközben várom a kiszolgálást, a szállásomon kezdek gondolkodni.*
~ Vajon hol kellene megszállni? A tegnapi hely nem volt rossz, de az a város másik végén van. És ki tudja, van-e még szabad szobájuk? Nem gondoltam, hogy több napot fogok itt tölteni. Viszont mit rágódok ezen? Most is egy fogadóban vagyok.
* Érkezik a mentő ötlet. Mikor a lady kiadja a kupámat tele sörrel, megérdeklődöm a szállást. Látszik rajta, nem jár ide túl sok ember ilyen kérdéssel. Ez az áron is látszott. Azonban most se kedvem se időm új fogadót keresni, ha ki is akarom pihenni magam a megbeszélt találkozóig.
Kifizetem a söröket és a szállást, majd elindulok vissza az asztalhoz.
A nap eseményein és az újdonsült társamon gondolkodok, miközben lassan, de biztosan apad a kupámban található nedű.
Végül én is elkezdek készülődni, mikor az üres kupát leteszem az asztalra. Majd elindulok az emeleti szobámba.
Bezárom az ajtót, majd rövid szöszmötölés után vízszintesbe helyezem magam. Azonban még nem sikerül elaludnom, így befejezem a sör mellett elkezdett gondolatmenetem. Mire azzal végzek, már az álomra se kell sokáig várnom.
Másnap reggel a pirkadat első sugarai keltenek. *
- Bazzz. El fogok késni!
* Gyorsan összeszedem a dolgaimat és futóléptekkel haladok Tarsis kapujához. Út közben csak annyira állok meg, hogy az egyik péktől némi friss harapnivalót vegyek.*


// Semmi gond, hidd el nem hagytak unatkozni. Igaz Mitsi? //

- Még egy sört, de azonnal!
Csapok az asztalra, mire a pincérlányka már szalad is, láthatóan meg van tőlem ijedve, amit nem si csodálok, éppen apró termetű sem vagyok, ráadásul fel is vagyok fegyverezve. Tipikusan az a fickó, akiből kinézik, hogy most azonnal kardélre hányja a fogadó teljes közönségét. Nekem azonban nem voltak ilyen céljaim. Most csak inni jöttem, mert elegem volt már a világból és az emberekből. A kocsmárosnak jó söre volt, ráadásul nem is adta drágán én pedig azt terveztem, hogy a két ezüstöt, amit attól a fafejű banditától vettem el, aki megállított a falu határában megállított mind itt hagyom.

Már kezdtem álmosodni, amikor a kecskeszakállas fickó mellém ült. Szétterítette a pakliját, majd elkezdett mindenféle trükköket mutogatni. Nem igazán foglalkoztam vele, nem szerettem az ilyen ficsúrokat, akik csak ülnek egész nap a kocsmában és elvárják, hogy valaki pénzt adjon nekik, meghívja őket egy-egy italra és úgy egyébként eltartsa őket. Az ember dolgozzon, ha el akar valamit érni, de pedig csak a markát tartsa, hogy valaki majdcsak megsajnálja. Amit ennél még jobban utáltam az a kérkedés és a nagyképűség volt. Amikor elkezdte emlegetni, hogy ő Valian legjobb kártyása akkor tudtam, hogy ezt a fickót móresre kell tanítani.

Hét kört vesztettem sorban, de tudtam, hogy most eljött az időm. Kizárt dolog, hogy ezt a leosztást megnyerje.
- Még egy sört.
Kopogok az asztalon és hamarosan érkezik is az ital, amiből jót húzok. A hetesek jelentik a győzelmet. Odafigyelek végig, követem a lapok útját, mert végre megfoghatom "Valian bajnoká"-t. Azonban a legutolsó ütésnél meglep. Lerak egy hetest és viszi a teljes játszmát. Én azonban tudom, hogy hol van a piros hetes, az én paklim mélyén, még a legelején játszottam ki. Most lassan kihúzom a pakli aljából és felfordítom .

- Mocskos csaló.
Sziszegem a szavakat, majd leköpöm a fickót, aki rögtön borítja az asztalt és ugrik fel.
- Most azonnal vond vissza. Nem fogja a jó hírem bemocskolni egy ilyen jöttment senki.
Én is felállok, jóval lassabban. Nem teljesen stabil már a járásom, lassan négy litert húztam már le, érzem a hatását, de még tudok gondolkozni és harcolni.
- Egy utolsó senkiházi vagy, aki annyiban különbözik az útszéli banditáktól, hogy nem a szabad ég alatt alszik. Becsületes emberek vérét szívod, arra sem vagy méltó, hogy a csizmámat beléd töröljem.
Nyugodt vagyok, látszik rajta, hogy nem túl erős és talán még sose verekedett. Ezt a kis mitugrászt bármikor lerendezem.

Ez már sok volt neki. Lendült felém az ökle és most elkéstem, még eltalálja az arcom oldalát, amitől kicsit megtántorodok, de a következőt már készen várom. Nem voltam egy nagy harcművész, bár hallottam mindenféle küzdőtechikákról sose próbáltam egyet sem. Én nagy darab és erős voltam, erre alapoztam mindent és általában bevált. A második ütése az öklömmel találkozik és látom, ahogy megérzi a fájdalmat, de nem adok neki időt összeszedni magát. Lendítem az öklöm, de nem ütök, inkább csak kaszálok, azonban így is eltalálom a fejét oldalról. Hallom, ahogy csattan az ütés a füle tövén, szinte érzem ahogy cseng a füle. Mást ilyenkor hagynék, hadd gondolkozzon el és adja fel, de ez az ember megérdemelte, amit kap.

Közelebb léptem, de megbotlottam a felborított asztal lábában. Esés közben csak arra volt alkalmam, hogy megkapaszkodjak valamiben, amit sikerült elkapnom, az pedig nem más volt, mint a fickó válla. Magammal rántottam, mindkettőnket összezavart az esés, de amint leértünk újra éreztem az ütéseit a fejemen. Nem ütött nagyokat, inkább zavaró volt, de attól még nem hagyhattam hogy egy ilyen senkiházi verjen. Felrántottam a térdem és ágyékon rúgtam, amitől összerándult, majd belekönyököltem az arcába. Hallottam, ahogy megreccsen az orra, de még behúztam neki egyet. Ennyi már elég volt, az arcára szorított kézzel fetrengett a földön, én pedig felkeltem és lassan felálltam. Nem volt a legjobb az egyensúlyom, de azért állni még tudtam.

Belerúgtam egyet a fickó oldalába és lehajoltam, összeszedtem az erszénye tartalmát. Volt nála bőven pénz, ahogy egyenesedtem fel még egy láncot is megláttam a nyakában. Odaléptem hozzá, lehajoltam, letéptem a láncot, majd megszólaltam.
- Legközelebb ne kötekedj olyannal, aki erősebb nálad. És ha jót akarsz ha legközelebb találkozunk ne legyen nálad kártya, mert esetleg eszembe jut leverni rajtad azt is, amit másoktól vettél el.
Azzal otthagytam, törött orral, véres arccal, hadd gondolkozzon el az életén.

//3. küldetés - Utaskíséret - Al'Eron Ryden Savion//

*Lys ma kora reggel kapott egy üzenetet a fogadóstól a reggeli mellé, miszerint várják Menionban. De se egy aláírás, se semmi, amiből rájöhetne, hogy ki küldte és miért kell oda mennie. No mindegy. Gyorsan összepakolta a zsákját, íját a hátára vetette és kilépett a fogadó ajtaján. De már is egy érdekes idegenbe botlott.*
- Szép jó napot.
*Köszönt neki oda és mellé lépett.*
- Lysanor Eweny. Nem hagyhatom szó nélkül, de nagyon megfogott a griffje. Gyönyörű állt. Én még soha nem láttam közelről ehhez fogható szépséget.
*Mondta neki gyönyörködve és tekintetét az állatról a férfire vetette. Ő sem volt egy mindennapi látvány a fekete ruhájában. A hegyes fülek is arra utaltak, hogy bizony egy elffel áll szemben.
- No de nekem sietnem kell. Bár nem tudom kihez, csak azt tudom, hogy Menionban.
*Hadarta gyorsan és már meg is fordult.*
- Viszont látásra, örültem a szerencsének.