Fehér lady fogadó

// Lurers //

* Lysanor Tarsis városába érkezett, miután elintézte ügyes bajos dolgait az elf városba. Gondolta kikapcsolódik kicsit, de előtte betért a helyi fogadóba. Kinézett magának egy szimpatikus asztalt, rendelt friss zöldségeket és finom gyümölcslevet. Ameddig várta a fogadóst, hogy megérkezzen rendelésével, körbenézett, hogy milyen társaság van körülötte.*
~ Nincs is itt nő, jelenleg elég feszélyezve érzem magam.
* Gondolta és inkább maga elé nézett.*

* Lurers éppen egy erdei túráról érkezett, gyógynövények után kutakodott. Pihenésképpen arra gondolt, hogy betér Tarsis fogadójában, ahol ételt és italt rendelhet, hiszen nagyon megéhezett a nagy erdei sétában. Ahogy belépett, nagy meglepetésére azt vette észre, hogy minden hely foglalt volt és csak a pultnál volt ülőhely és arra gondolt, hogy először megiszik egy pohár helyi édes vörösbort, amit nagyon szeret. Odalépett a fogadóshoz és így szólt.*
- Jó napot, adjon Isten! Egy pohárka vörösbort szeretnék a nemesebbik szőlőjükből!
* A fogadós mindig örömmel látta a fehér mágust, mert tudta róla, hogy nagyon jó ember és mindig segít a rászorulóknak. Lurers miközben kortyolgatta a bort, azt vette észre, hogy az egyik sarokban egy fiatal hölgy ücsörög és maga elé mered, nyilván ő is megpihenni van itt. Első pillantásra nagyon szimpatikusnak tűnt neki, nóha régen volt már nővel, de azért értett a nők nyelvén. Bátorságot vett és odalépett hozzá.*
-Tiszteletem a hölgynek! Láttam egyedül van és gondoltam megkérdezem, hogy nem okozna-e problémát, ha ideülnék esetleg, nem nagyon volt már hely sehol?

* Lurers meglepődött, milyen kedvesen válaszolt neki a szimpatikus hölgy. kedves hangja bearanyozta a napját, bár az erdő tiszta légköre is jó közérzetet teremtett neki. Meghajolt előtte és így szólt:*
- Persze. Természetesen. elnézést, talán ezzel is kellett volna kezdenem, mármint a bemutatkozással, csak elvett az eszem a szépséged. Lurers Fairflame vagyok, itt élek Tarsis városában és gyógyítással foglalkozom. Te mivel foglalkozol? Ahogy látom íjászkodsz....
* Lurers miközben beszélt a nőhöz észrevette milyen jó vonalai vannak és próbálta minél feltünésmentesebben nézni. *

-Inkább éhes vagyok, mint fáradt. Elég sokat gyalogoltam ma, de nagyon szeretem a természetet. Sok lehetősége van itt az embernek. Nagy területeket bejártam már így és általában elérem a célom. Gyógynövényeket szoktam gyűjtögetni. Jól láttad, valóban mágus vagyok. A szüleim is mágusok voltak, nagyon sokat tanultam tőlük. Amúgy te merre laksz? Szüleid élnek még? Ha igen akkor mivel foglalkoznak?

-Feleség? Csak futó kalandjaim voltak eddig és már egy jó ideje nincsen senkim sem. Egyedül élek ebben a városban. Utazgatok, barátkozok és fejlesztem tudásomat, amennyire csak tudom. Erre szokták mondani, hogy jó pap holtig tanul!
* Lurers ekkor elmosolyodott, a lány társasága jó hatással volt rá és érezte, hogy ő sem volt a hölgy számára közömbös. Volt valami nagyon jó a nő kisugárzásában, ami a fiatal mágust megfogta. Reménykedett, hogy nem ma látja először és utoljára a csinos elf íjásznőt.*
-Meghívhatlak még egy italra? Illetve azt szeretném kérdezni, hogy lenne-e kedved elmenni lovagolni egyszer velem? Nagyon szép helyek vannak itt a környéken.

- Oh. Kis kalandok. Voltak nekem is. Egy igazán komoly kapcsolatom volt, de elmúlt. Nemrégen pedig belekezdtem egy újba, de az a fiú túl fiatal volt.
*Kicsit fájt neki még, de elmúlik idővel. Hiszen az idő mindenre gyógyír. A férfi kérdésére megint elmosolyodott.*
- Igen köszönöm. Egy narancslevet kérnék most.
* A lovaglásra felkapta a fejét. Szereti nagyon az állatokat. Valamennyire érti is a nyelvüket.*
- Igen elmennék lovagolni. Van lovad? Vagy családodnak van?
*Nagyon belelkesedett. Otthon sokat lovagolt. Itt nem volt annyi ideje.*
- És szívesen elmennék kísérőként veled, majd egy ilyen túrára. Legalább tanulok tőled. Persze csak ha nem zavarok.

// Nagyon ügyes vagy...Mondtam, hogy nem is olyan nehéz játszani. Úgy udvarolsz, mint élőben. Le se tagadhatnád a karakteredet.. .) //

"Érdekes... nem hittem, hogy valaha össze futok veled Aldo Barras... lám a sors fintora talán, hogy épp időben találkoztál velem ahhoz, hogy ne kelljen kiontanom véredet egy korábbi tetted miatt."
*Még mindig a fülében csengtek ezek a szavak, de valahonnan nagyon messziről és nagyon régről. Mintha csak csak egy álom lett volna az egész, a vérző kezű ijedt lány, na meg ez az alak, aki ilyen magatartásmódot enged meg magának vele szemben. És még a nevét is tudja. De honnan? Ki lehet ő? Azaz, hogy ki lehetett....Arra ébred öntudata, eme felkavaró gondolatok tengerében, hogy áll a szobájában, ajtaja még mindig résre nyitva, és ő azt nézi belülről. Mi történhetett, hogy egyszerre csak úgy kiszállt minden belőle és még reagálni sem tudott az előbbiekre...Az előbbiekre? Hiszen most veszi észre, hogy leereszkedett az éjszaka, sőt, a Hold is nyugovóban. Te jó ég! Mi történhetett? Itt állt egész álló nap reggel óta mozdulatlanul? Ez a kettő tehetett vele valamit, vagy netán a...*
~A sötét mágia, amit tegnap alkalmaztam....~
*Jutott eszébe a dolog, de akiket vele együtt elfelejtett, szerencsére nem bukkantak elő a ködből, csak annyi, hogy tegnap felejtésmágiát alkalmazott önmagán. Kissé nyugtalanítani kezdte, hogy vajon miért, kiket akart elfelejteni, de tudja, hogy jobb hagyni az egészet, hiszen biztosan nem hiába hajtotta végre. S az már a múlt. Remélhetőleg nem lesz több mellékhatása a varázslatnak, s így foglalkozhat a jelen dolgaival is és megtudhatja hogy kik is valójában az itteni szomszédjai.
Mivel egy órán belül úgyis fog hajnalodni, nem fekszik le ágyába, minek is, hisz több, mint húsz órán keresztül "pihent" egy állóhelyben nem tudva semmiről, jobb is ha mindjárt cselekszik, hogy megtudja, miről maradhatott le. Azzal feltépve saját ajtaját kisietett rajta és a szomszéd ajtajánál megállva egy kisebb rúgással "bekopogott". Az ajtó könnyen megadta magát Aldo lábát érezve magán, de mágusunk nem nyugszik meg egy pillanatra sem, főleg amikor látja, hogy a szoba üres.
- Ez meg hova lett?
*Kiviharzik, majd a lány ajtajánál is próbálkozva ugyanaz az üres tér fogadja. Erre már szava sincs. Visszasietve szobájába elkezd pakolni, a beszűrődő hajnali fény mellett. Vállára veszi táskáját és a felébresztett dühös vendégekre fittyet sem hányva lelép a fogadóból...*

//Kösz a játékot!//

//Kezdetek 2.
Első játékomat kívánom felvezetni, ha kedvetek van közben kicsit játszani, szóljatok!//

Gusztusos az ebéd. A hús ropogós, átsült és lágyan omlik, de nagy hiba volt a mártással nyakon önteni. Erre gondolhatott volna előbb, mielőtt a fejéről csorgott-csöpögött a fűszeres lötty. Hiába, már semmit sem tehet.
A lány lassan visszatette a tálat az asztalra. Felállt, és higgadtan a szobájába ment. Felkapta a holmiját, ami könnyen ment, mert szét se pakolt. Tartott attól, hogy hirtelen kell majd távoznia. Íme, most itt is van.
Irgalmatlan helyzet a fogadósnőnek. A fehér arc, ahogy elnyúlva csodálkozik, miért nem ízlik az étel. Mintha bizony mindig tökéletes volna. Most meg sipítozva átkozódik, rohangál fel s alá.
- Silentium in perpetuum!
Mia némaság mágiát bocsájtana rá, de képtelen. Reméli, hogy nem elfuserált átkokat szór rá éppen a nő....Ki tudja, milyen eredménnyel, vagyis eredménytelenül? Egyszerűen elsétál a hadonászó Lady mellett, aki a szeméből próbálja kitörölgetni a mártást. Utánakap, de esélytelen.
Utoljára körbenéz a bejárat előtt, látja a félszemű fickót. ~ Hol is találkoztam vele? ~ Á, tuti szaladgálnak hasonló vándorok ebben a sűrűn lakott porfészekben. A foltos kutya láttán izgatottan beletúr a hajába, majdnem leesik a kalap a fejéről. Utánakap, és az arcából egy rakoncátlan tincset sóhajtva eligazít.
Összehúzott szemöldökkel indul tovább az új úton. A Nemesi Udvarházban lesz az új otthona.

*Arra gondol egyik lábáról a másikra állva, még mindig a szoknyát felfogó mozdulatlanságba merevedve, hogy ha perceken belül nem jön a Lady, épp a vacsoraidőben, akkor kénytelen lesz megkeresni, vagy...leül és megvárja. Kiehetné esetleg a tartozásából. Egy heti lakbér előre ki lett fizetve és...*
- Mi a...? Már megint te?
- Igen? Én!? Ja, hogy...- *További szó fennakad a fejében, miközben a magas férfi egyszerűen bevezeti, szinte beteszi az ajtón. Teszi ezt nagyon finoman, de határozottan... Kénytelen, hiszen ott áll a lány az ajtónyílás közepén.*
- Te meg mit keresel itt?-* kerekedik el a szeme a meglepetéstől. Aztán makrancosan ugrik meg, picit túljátszva.*
- Veszed le rólam a piszkos kezed?- *Ráncolja a homlokát.*- Vagyis... Veszi le! Arcátlan! Egyáltalán hogy mert így megszólítani? van fogalma róla, ki vagyok én?
*Némileg megenyhülve leporolja magáról a férfiről rátapadt út porát, mintha ezzel hessegetné el a feszültségét. Láthatóan meg is nyugszik. A pillantása megenyhülve emelkedik az igen magasan lévő fáradt, barna szemekbe. Apránként emeli fel az állát, lassan kúszik fel a tekintete a széles mellkason át, a vállakon is kissé elidőzve a markáns arcba. Végül önkéntelenül felugrik a formás szemöldöke, ajkát futó sóhaj hagyja el, mintha szavakat keresgélne, még mindig ugyanott állva, ahová az idegen segítette.*
- Meg van! Maga...nem idevalósi.- *Böki ki hirtelen, meggondolatlanul az elsőt, ami már a főtéren araszolva feltűnt számára, de csak most nyert konkrét gondolatot.* ~ Ó, hogy nem bírsz csendben maradni és uralkodni az arcodon Mia? Akár egy rablógyilkos is lehet.~
- Bocsánat! Elragadtattam magamat...- Kapja el a tekintetét.- Csak... a viselete...Azon kívül. hogy kissé megviselt, nagyon idegennek látszik... Ó, jó ég! Hát csak folytatom! Semmi közöm hozzá!
*Jön zavarba és végső soron megkísérli lezárni a társalgást, amit sosem érzett zavarban követett el, s míg rá nem jön, mi az oka, honnan ered, addig nem kívánná folytatni. hiszen végül nem támadta meg a fickó és itt is csak akadna valaki, aki megvédené tőle...*
- De mit álldogálunk itt? -* S tovább toporog, elfordítva a szemét a furcsa küllemű ismeretlenről.*

Mia belefáradva forgatja jelzésképpen a szemeit a férfire.
- Ne csigázd tovább az üres elmédet! A nagyméltóságú, esetleg a méltóságos nagyasszony megszólítás tökéletesen elegendő lesz! A férjem, ahogyan atyám is a császár legelső és legbelsőbb bizalmas emberei voltak. - Persze, hogy direkt csúszott ki a száján...nézi el magának a kijelentést. Hiszen a származására igen büszke.
Aztán a következő ironikus szemtelenségeket már újra fellobbanva fogadja, mint egy igazi kis fúria. Nem bírja tartóztatni magát, orrcimpája kitágul, ahogy nagy levegőt véve a férfire mered.
- Képzeld- kezdi cinikusan affektálva-, én is el tudnék képzelni jobb szórakozást, semmin t egy ilyen pernahajder, sehonnait korholjak. Megyek is és én is leülök egy asztallal odébb. Felesleges behúznod a széked, nem ülök közel... Még a neved se túl izgalmas...Micsoda??? Sárkány???- Meredten fordult felé. Azzal határozottan odatipegett és toppantva kivágta a széket a fickóval szemben.- Úgy veszem, hogy hellyel kínáltál. Igazán udvarias vagy...- Folytatta gunyorosan azzal nemes egyszerűséggel leült.
Egy pillanatig fürkészőn nézett a barna szemekbe. ~ Hogy a fenébe lehet egy ilyen visszataszító modorú fajankónak ilyen meleg pillantása?~
- Hogy mondtad? Szóval Te? Egy sárkánnyal? - Bökte ki végül szenvelegve, picit túljátszva. Felkacagott.- Sosem élnél túl egy sárkánnyal való találkozást, ráadásul...hetekig! Hogy gondolhatod, hogy valaki ezt elhiszi neked? Mióta itt vagyok, egyetlen egy lénnyel sem találkoztam, aki dicsekedni mert volna ilyesmivel. Nálam ugyan rossznál is kezdett volna. Olyan házban nőttem fel, aminek a falai roskadásig tele voltak sárkányok koponyáival. Az alagsori nagyteremben pedig középen főhelyen mágusnál sokszorta nagyobb koponyák voltak, kettő Nagy Öregé. Én láttam azokat a nyomorultakat, akik visszatértek a harcokból. Minden alkalommal kevesebben jöttek haza egy maroknyinál. Pedig apám a legjobb csatamágus volt és tízezres hadseregeket vezetett ellenük. Kislányként nem egy hadjáratról vártam haza szívszorongva. De itt béke van, ember! Sárkány egy szál se. Azokról a feketéitekről meg csak legendák szólnak. Fogadok, hogy nem él már senki Lanurián, aki látott volna valaha egyet is. Nem így ülnél itt, ha igazat beszélsz! Adj számot, bizonyítsd! Ha ebben hazudtál, az jobban sért, mint az egész viselkedésed. Látod, nem vagyok megviselt idegen.- Fejezte be csendesen és nyugodtan, minden él nélkül.- Pedig sárkányoktól lángoló földről jövök. A Mannahon- szigetek császárságából. Én tá...vo...li földről jövök! Volt pár hetem, hogy kiheverjem az érkezésem.
Előrehajolt az asztal fölé, egészen közel a talán nem is létező sárkány-titokhoz. Gátlástalanul méregette ő is a férfit.
- Vacsorázz meg a kontómra! Látom, le vagy égve, Sárkánylovag! Akárhogy is van, cserébe add elő a történeted! Hallani akarom! Szórakoztatsz Aldo Barras! Az én nevem igaz mesét hallgató Mia Ruton nagyasszony...- Villantotta tükörfényes mosolyát rá.

// Szerva ott, te kis szócséplő!    //

Az éles barna őzikeszemek megvillantak egy pillanatra, egy tapasztaltabb valakinek jelezvén, hogy nem kerülte el a figyelmét a felhő, mely Aldo fehér homloka előtt úszott el. Talán nincs ok azért aggódni, hogy esetleg valótlannak tartja, amiket mond a lány, inkább bizonytalan, mennyire méltó az igazságra. Hiszen honnan is tudhatná, kicsoda ő valójában?
Senki sem látta apja imbolygó, lángokkal borított alakját a kastély ablakában és fogalmuk sem lehet róla, mit érzett Mia akkor és mit érez azóta is. Nem látták, a jóslatot amivel, mint egy őrjítő hatalommal együtt cseperedett felfelé, ahogy nőtt, úgy nőtt fölé a jóslat róla és a párjáról. Senki sem látta a folyóparton lopott csókot az udvarlójától, aki másnap kínok közt halt meg. És senki sem látta, hogy a császár titkon mindig átírta a saját táncrendjét, hogy vele táncolhasson elsők között. Legalábbis Lanuriából senki.
Így nem ismerhetik a farkasfalka és a denevérek éjszakai hadait, melyekkel az ő hatalma bír. Az erő, mely...nos, amely itt Lanuriára lépve egyszerűen elhagyta Miát. De ő visszaszerzi, ha nagy árban lesz is!
Próbál uralkodni az ábrázatán, miközben hallgatja a mágust. De közbe hosszan nézi a fakópiros férfi ajkakat, mintha inná ezt a beszédet fürkészőn kúszik csillogó tekintete a szemeibe, s kúszik le ismét a szájra és az erős gégére. Hiába uralkodna magán, hogy ne legyen árulkodó a fokozódó izgalma, Egészen előrehajol ismét az asztallapra tűzvörös, telt ajkai szétnyílnak és nedvesen csillognak a gyertyafényben, míg megnyalja alsó ajkát.
Szinte kívülről hallja saját hangját, ahogy illem ide, vagy oda, csak belekotyog kérdéseivel a mesébe:
- Nem is hallhattál, mert Mannahon igen-igen távoli szigetvilág. És ez a Sendel városa? Ez milyen messzi van innen a sárkányaival? Leszel a vezetőm oda hozzájuk? Na és Erónia... miféle hely? Miféle kincsed lehetett ott neked, a hósárkánynál? És hogyan győzted le?
Már-már leplezetlen kíváncsisággal és emelkedett tisztelettel a hangjában beszélt, de érezte a hangja botlását, amikor Sendel megmentését említette... érezte, csak még nem tudta, mire vélje, elrugaszkodott a mágus a valóságtól, vagy félelemmel vegyes tiszteletet táplál a sárkányok iránt?
A Fehér Lady olyan váratlanul lépett az asztalhoz, hogy Miának torkán akadtak ezek a kérdések. Kis kalapját fogta és egészen az arcába billentette, mintha megijedt volna. Aztán szokatlan mély, búgó hangon szólalt meg és nem nézett fel egy pillanatra sem.
- Rendelj csak! Én most nem vagyok éhes. Egyél helyettem is!
Szeme előtt megjelentek a szörnyű elbaltázott étkek, amik miatt itt hagyta ezt a helyet. Sebaj, az itt maradt előre fizetett heti lakbérből és kosztpénzből igazán tíz sárkánylovag is jóllakhat, de emberesen...Majd utána tisztába teszi a ladyvel ezt a dolgot, hadd egyen nyugodtan a férfi. Ki tudja, mikor evett egy kiadósat. Ramatyul néz ki.

Aldo mesél, Mia pedig leplezetlen mosollyal hallgatja. Hiszi is és érdekli is amit a férfi mond Sendelről, amit jól megjegyez magának, később talán megnézi magának, lehetséges, hogy volna mit keresnie ott.
- Sendel, Sendel, a Szendergő város...- Használ alliterációt, csak hogy jól észbe vésse. De most nem kérdezi meg, miért elhagyott. Ez ráér, Erónia pedig sokkal izgalmasabbnak tűnik ennél, mégpedig most. Ismét látja ugyanis a máguson a növekvő izgalmat, ahogy a fagyos kalandjairól és a hósárkányról mesél. A kincset csak nem köti az orrára, Mia szerint egyébként nagyon is okosan. De a többi...nos minderre szintén lesz még idő visszatérni, persze, ha jó messzire kerülnek majd az újfent megalázásra számítható Ladytől. És persze, ha még hajlandó lesz a fiú szóba állni vele azután, ami itt várható. És hát ugye, látszik, milyen derekasan kimerült, de szobára nem igen számíthat itt a "fizetség" után.
- Te tényleg Sárkánylovag vagy!- Mosolyodik el igazán bájosan.- Elégedett vagyok a meséddel!
Úgy tűnik, kezdi levetkőzni a karót nyelt viselkedést, ahogy a férfi is a haragos cinizmust. Bár azért akad megjegyzése, ami bosszantja Miát, de egy ciccegő nyelvcsattintással és egy vállrándítással elintézi. Szemét piciny résnyire húzva, de láthatóan pajkosan szól rá:
- Ugyan-ugyan, a férfinép mind azt képzeli, csak ő járhat elöl bármi harcban! Harcról jut eszembe: egyébként látom, hogy a mágusok különböző rendekben vannak, más-más köpenyekkel. Mit jelent ez?
Amikor a fogadó asszonya megint az asztalhoz jön, Mia bizony ismét elszakad a már szintén mosolygós barna szemektől, még úgy, is, ha látja mint válnak fürkészővé, talán a viselkedését vizsgálva. ~ Ó, tehát átlát a szitán! Tudja, hogy valami nem kerek. Vajon szóvá teszi?~ Csak reméli, ha így lesz is, nem a Lady előtt...
- Keresse meg a legjobb borát! Abból iszom veled!- Köhögve, búgó alt hangon, mélyen előrehajolva, meredten az asztallapot bámulva szól. A dekoltázsát hirtelen észrevéve ijedten kapja oda fehér kezét, és pillant tágra nyílt pupillákkal Aldora, de nem emelkedik fel, míg az elfuserált boszorkány felettük áll.

Aldoval szorosra fonódott a pillantásuk egymásba. Bár Mia úgy érezte, hogy a férfi egész mást fonna össze vele e percben. A mosolya és a pillantása bőven árulója. A lány arcára pirosság fut, már nem először a férfi jelenlétében, de most alig tud uralkodni magán. Szája kiszárad, szíve hevesebben ver, s mintha sose akarná abbahagyni. Nem tudta mire vélni ezt, mert sosem volt ilyen hatással még rá senki. Ismét megnyalta a nyelve hegyével az ajkát s erőltetnie kellett a nyugodt választ. Ettől csak jobban zavarba jött. Talán ha beszél sikerül elterelnie a gondolatait a zavaráról és az átható barna tekintetről. 
- Érdekel a meséd vége. Meg fogom hallgatni, ha a vacsora után...khm...elmondod...
Meg kellett köszörülnie a torkát, s még így is kicsit szopránba hajló magasan szólt:
- Akkor te most valójában nem vörösköpenyes vagy. - Szögezte le a legkomolyabb arccal, elképzelve Aldot, mint bájitalkeverő banyát egy üst fölött görnyedve. De ez sehogy sem illett rá. Annyira vicces volt, hogy idétlenül kuncogott és befelé már a könnye folyt a visszatartott nevetéstől.- Vagyis mivel is foglalkoztál életed nagyobb részében? Egészen biztosan valami sötét dologgal! - Kuncogott elfojtva tovább, már rázkódott a mellkasa belé ahogy felegyenesedett. 
Még mindig zavarban, de ügyesen rejtve megigazgatta a ruháját. Egészen pontosan a derekára kötött ezüst fátyolkendőt áttette a kilátszó vállaira és a fekete csipkedekoltázson átvetette. Nem volt vele tisztában, hogy ez így is alaposan átsejlik, annyira, hogy a csillogásával még vonzza is a tekintetet. Ha tudta volna meghagyja a csípőjén a szoknyát fedni. 
Közben Aldo még nem sokat bírt az étellel foglalkozni s Mia nem értette, miért.
- Na tessék, most meg miért nem eszel Sárkánylovag? Majd éhen haltál...Ha az alakodat félted, még ma este megfuttatlak, megígérem! A Ladyről csak annyit, hogyha el akarod fogyasztani békében ezt az ételt és a bort, akkor befogod a szexi, kicsi szádat! Nagy varázslat kell, hogy ezzel a nővel barátnők legyünk. Éppen emiatt jöttem ide, van némi elszámolni valóm vele, majd később meglátod! Álmomba se gondoltam, hogy pont betoppansz azok után...ami a sikátorban...vagyis ami nem...húha! Na de egyenlőre legyen elég annyi, hogy a legutóbbi találkozásunk után biztosan nehezen mosta le magáról a frissen felszolgált vacsorámat. Megértheted, nem pihenhetnél és mulatozhatnál itt, ha felismerne.
Azzal végre a kínos érzésektől az vicces emlék hatására felszabadult és félreérthetetlen vigyort küldött vissza a férfire. Még a vonzóan sejtelmes hangját is megbocsájtva neki.
- A kérdésedre visszatérve míg eszel...Nos...Csakis a sötétséggel, a lehető legsötétebb mágiákkal vagyok jóban. Bár nem igazán értem, miért kérded úgy, hogy otthon...? Látod itt a két csuklómról a kézfejemre felfutó tetoválást? Születésem óta meg vannak. A kereszt az élő és a holtak feletti szellemi befolyás jele. A Holdkaréj a denevérrel pedig az éjszaka gyermekei feletti hatalomé. Minden éjszakai lények és állatok, beleértve a ragadozókat is, a hatalmamban vannak és azt teszik, amit akarok!
Ha meghallotta volna a mágus, Mia véletlenül használta az 'éjszaka gyermekei' kifejezést, sejtelme sem volt, hogy Aldo sokáig vámpírként élt, ahogy arról sem, hogy itt léteznek-e. Mannahonban éltek vámpírlegendák s egy nagy hegységet ritkán látogattak utazók, akik az ottani titokzatos birtokok vámpír uraira voltak kíváncsiak s ugyanilyen ritkán nyomtalanul el is tűntek. Csak a helyi parasztok éltek ott meg, rejtve uraik titkait.
De Mia talán csak egy grófot látott a palotában, akiről azt suttogták, hogy az éjszaka gyermeke. Akkor jutott először eszébe, hogy ő akár vámpírsereget is vezethetne. Ezen megint mosolyognia kellett. Elvégre is a legnagyobb csatamágus lánya.
- Ez ugye eléggé fekete mágia?

Kicsit még szaporázta, majd megnyugodva lassította apró lépteit. Csak a szíve dobogott vadul, ahogy a mágus erős keze az ő törékeny keze köré kulcsolódott szorosan. Nem tudta, hogyan leplezhetné, végül nem küzdött ellene. A Lady nagyjelenete a bejáratnál vicces volt s Mia nevetett. Fesztelenné tette a vidámság.
Kisvártatva boldog kíváncsisággal szólalt meg:
- Rendben! Mi lehet sokkal szebb az éji erdőnél? Alig várom, hogy megmutasd! Vezess! Biztosan akad olyan irtás, ahol lekaszáltak s boglyákat raktak. Tudok egy izgi játékot. Csak vigyél oda! Addig mond csak, mit nem hinnék el a szemedről? Vagy mit is kezdtél az előbb?
Mosolygott. A szíve csak kicsit össze-vissza vert, de a gondolatai kitisztultak. Mannahon bíbor erdeinek fáit látta, s nem titkolta, hogy örült az estének.
- Nézd csak, de csodálatosan szép, ahogy a lenyugvó nap fénye teljesen elfogy! Az éj sötétje jótékonyan körülölel. Érzed? Érezted már milyen, mikor az utolsó szürkék és vörösek kihunynak? Szinte remeg a szíved, hogy halvány sárga hold vagy csillagfény hunyorogjon rád. Legbelül pedig titkon reméled és áhítod, hogy elnyeljen az ásító sötét. Bárcsak örökké tartana! Ugye voltál már így? Jól gondolom, ugye? 
E gondolatokra zavara elinalt. És immár ő követte a férfit, most már ellentmondás és minden félelem nélkül, akárhová vezette.

//folytatás: Tarsis kapujánál//

/Küldetés: A Fehér Lady fogadója - Nawarean/

Lassan ereszkedtem le a székre a fogadóban. Ambaron után már eltelt egy kis idő, de annyi nem, hogy ne fájjon még mindig minden porcikám. Fáradt voltam és éhes. Úgy gondoltam hogy ebben a fogadóban mindent megkaphatok amire feltétlenül szükségem van. Egy tányér meleg ételt és egy kényelmes ágyat, amin kipihenhetem végre magam. Rendeltem egy adagot a menüből és vártam.
Ám amit letettek elém az asztalra az inkább nézett ki moslékos sárnak mint ételnek.
- Öhm...e-ez mi? - kérdeztem elhúzott szájjal méregetve a tányér tartalmát.
- Ó, a kinézete nem túl étvágygerjesztő, de nagyon ízletes és tápláló finomság. Meglátja, ha megeszi rögtön új emberré válik. - mondta a fogadós és elment.
- Gyanakodva méregettem az ételt, aztán megszagoltam. A bukéja se volt jobb mint az állaga. Ebben a pillanatban viszont megkordult a gyomrom, jelezve, hogy tök mindegy mi az csak adagoljam befelé ha nem akarok éhen halni. Lemondóan sóhajtottam és belapátoltam egy kanállal a számba. ~Ez neki ízletes??? ~ Fortyogtam magamban. Olyan íze volt mint a kinézete, egyszóval: Szörnyű. De mégis belapátoltam. Lehet hogy pocsék, de mégiscsak étel.
Mikor befejeztem a vacsorát felmentem a szobámba. Már akkor éreztem, hogy inkább kaja nélkül kellett volna lefeküdnöm. Ha az ember alszik nem érzi az éhséget. De most már...megszédültem. Az egész szoba forgott körülöttem és éreztem hogy egyre gyengébb vagyok. ~Mégis mi volt ebben az ételben? Méreg?~ gondoltam kétségbeesetten, miközben érzetem, hogy lábaim nem képesek megtartani.
Dőlni kezdtem a föld felé. Összeszorítottam a fogaimat, mert tutam, hogy a becsapódás fájni fog. Ám valami sokkal meglepőbb történt. Vízbe estem. Levegő után kapkodva buktam fel a felszínre és döbbenten konstatáltam, hogy a tengerben lubickolok. Előttem egy kis sziget volt, de ránézésre lakatlan. Hatalmas, sűrű, átláthatatlan dzsungel borította. Nem volt szimpatikus, de más megoldást nem láttam, elkezdtem a part felé tempózni. Már csak pár méter volt hátra, gondoltam lassabbra veszem a tempót. Valami rossz érzésem volt. Hátranéztem és azt kellett látnom, hogy csápok emelkednek ki a vízből és felém veszik az irányt. Először sikítottam, aztán egy versenyúszót megszégyenítő gyorsasággal kezdtem a part felé úszni. Szédelegve rohantam ki a partra és futottam tovább. Mikor már méterekre voltam a víztől visszapillantottam. A csápok eltűntek. Úgy tűnt a homokos tengerpartok nem tetszenek nekik annyira mint a sós víz. Megálltam gondolkozni. Semmi kedvem nem volt bemenni a dzsungelbe. Még így közelről is szinte áthatolhatatlannak tűnt. Nem tudtam mit kéne tennem, így jobb ötlet híján elindultam a part mentén. Kis idő múlva halvány füstre lettem figyelmes és egy alakra. Ki az? Van még itt rajtam kívül valaki? Odamentem és megszólítottam.
- Hol vagyunk? - tértem a lényegre.

*A lányra nézek ki hozzám szól. Elmosolyodok majd felé intek, hogy foglaljon helyet, majd megszólalok.
- Azt csak te tudhatod...
*Kínálom nyúlhússal a frissen érkezett kis máguslányt.

Nawa volt az. Értetlenkedve néztem körül. Olyan volt ez...
- Ez már egyszer megtörtént. - mondtam összehúzott szemöldökkel.
- A tengerpart, a nyúlhús...ez már megtörtént egyszer. Vagy nem? - néztem rá értetlenül. Anyúlhúsra nemlegesen ráztam a fejem. Nem voltam éhes. Sőt fáradt se voltam. Leültem a tűz mellé.
- Mégis mi folyik itt? - ráztam a fejem értetlenül, aztán hirtelen zajra lettem figyelmes. Körülnéztem és azt láttam, hogy a színek és a formák elmosódnak. Már nem is ültünk, hanem futottunk...nem, nem simán rohantunk, hanem menekültünk. Ki egy tűzvész sújtotta erdőből. Ki Ambaron falu határából. Végülis megmenekültünk, de...
-Nawa! Kiáltottam a fiúra. Ez is megtörtént már! - mondtam. Ez olyan volt, mintha valami rossz rémálomba csöppentem volna, mégis, túl valóságosnak tűnt. Tényleg...mi is történt miután megmenekültünk?
- Gyere, mennünk kell. Nem maradhatunk itt. - néztem hátra a még mindig izzó erdőre. A bőrömet szinte égette a forró levegő.
- De ...mégis hova mehetnénk? - néztem tanácstalanul a fiúra. Ez eddig nem is jutott eszembe.

*A lányra nézek, rákacagok nem értem mi a problémája.
- Csak nem nem szereted a meleget? Akkor jó a tűz ha nagy! Fussunk hát!
*S én indiánszökdelésben rohantam a lány elé, nagyokat kurjongatva. Majd hírtelem lábam megakad egy kiálló növénybe s égnek tartott kezekkel esem arcra majd úgy maradok. Egy nagy adag szarvasszar... Ezzel találkozott képem mikor a földhöz ért. S mire a lány körül néz már rég az ambaron alatt elterülő lankásabb dombok között voltunk ahol elhaladtunk ambaronból menekülve a legközelebbi városig.