Nortelon - A felhők városa

// Agusztusi 3. küldetés- A szabotőr//
*A férfi nem ad választ neki s az eddigi baráti jobb most Aden arca felé száll s lekever neki egyet, nem számított rá s óvatlanul meg is kapta a maflást mit neki szánt az illető. Aden egyensúlyát veszítve a földre került, s már csak a férfi hátát látta ahogy az elfelé rohan az első lejárathoz. Aden talpra áll zsebébe nyúl majd egy üvegcsét vesz elő bele nyúl, vörös folyadék volt benne majd sebére keni mi arcának jobb oldalán volt. Majd jobb kezén felemelte két ujjával az égnek s megszólalt.
-Naur Tal második lépés a gyors...
*Aden leeresztette kezét majd arcához nyúlt vére kiserkent s most észleli elharapta ajkát.
-Az ördög vigye el ezt a fazont...
*Majd futásnak eredt a férfit követke

// Agusztusi 3. küldetés- A szabotőr//
*Hamar beérte az idegent, gyorsabb volt nála hiába adta meg neki azt a pár méter előnyt mi bosszankodását takarta. A férfi lábára rúgott mik össze akadtak majd nagyot nyekkenve ért földet a kemény kövön. Aden karjait összefonva várta hogy a férfi talpra álljon, s végre elmondhassa miért is bóklászott idefenn majd verte őt jó alaposan állba.
-És most...
*A férfi eltorzult arccal kést rántott majd egyenesen felé csapott vele. Éppen hogy csak nem nyakát érte a vágás, attól csak egy hajszálnyira suhant el a kés. Nem úgy tűnt hogy a férfi szeretne vele beszélgetni sőt. Még az ölésre is vetemedne azért hogy mentse irháját. Még kétszer próbálta meg eltalálni a tőrrel mire már felkészült. S most már mint gyermek a hangyával játszadozott a férfivel. Aden arcán látszott hogy megelégelte a játékot s most már nem érdeklik a szavak. Két kezét egymásba rakta markába fogta két ujját majd baljának két ujja ismét csak felfelé mutatott.
-Nam Fa Ti Naur Tal A gyors s az orjás, első és második lépés...
*A férfi bolondnak nézhette őt, hisz nem értette szavait. Aden eltűrte szeme elől a leplet, majd az a szem nézett rá a férfira mitől ő elsápadva bámult vissza rá. Félelmetes látvány lehetett egy ilyen figura ebben az öltözékben meg pláne. Látszott Adenen hogy bérgyilkos s még az a szem mi folyamatosan figyelte a férfit. Ki rémületében felé hasított fentről le. Kilépett előle majd a kezet tövénél fogva feltaszította baljával s jobbjával pontosan a lengőbordáira sózott egyet. Halk reccsenést lehetett hallani, a férfi bordája volt az. Aden elengedte a kezet, majd két lépést hátrált. A férfi arcára kiült a fájdalom mellkasához kapott érezte fogytán a levegő.
-A vér most önti el a tüdődet. S szépen lassan saját véredben fogsz megfulladni...
*Majd Aden nem kis élvezettel nézte végig ahogy a férfi térdére rogy majd a kőre köp, szájából a vér csorgott kifelé a fehér kőre. Szenvedett s ahogy telt tüdeje a vérrel egyre jobban fuldoklott. Aden letérdelt mellé majd a kést vette szemügyre mit a férfi kiejtett kezéből. Olcsó vacak volt csupán de használható. Fogta s eltette az egyik tegezbe mi üres volt. Kezével a férfi állához nyúlt majd megemelte azt. Ujjai között elfolyt a vér nem zavarta már hozzá szokott a látványhoz s az érzéshez is mit egy élet kioltása okoz.
- Aden Von Zaken... Csak azért ha a túlvilágon valaki megkérdezné tőled kinek vagy adósa.
*Majd Mambáért nyúlt s azt belevágta a férfi mellkasába, átdöfve annak szívét. Horkant egyet majd remegni kezdett, szemei megfakultak. Pupillája kitágult majd össze szűkült s szemhéja lecsukódott. A férfi eltávozott az élők világából, majd a hátára fordította s lefektette a kőre. Kezét mi véres volt beletörölte a férfi ruhájába majd Mamba sem maradhatott csupa vér hát róla is lekerült.
-Szegény ördög... Biztos valami rosszban sántikált. Ha nem tette volna nem is támadott volna rám. Nem volt szerencsés nap igaz e?
*Tette fel a kérdést a halotthoz ki már nem tudott neki válaszolni, erre csak vállat vont s elindult lefele a lépcsőkön most már jóval kényelmesebb tempóval mint ahogy feljutott.
-Szép nap ez a mai. Vajon mennyit érhet ez a tőr? Bár lehet megtartom emlékbe elvégre ez egy csodaszép város.
*Majd Aden kiért a tömegbe s elvegyült a város lakói között.

//küldetés vége befejező reag//

//Augusztusi 3. Küldetés: A szabotőr - 1. hsz//

A szél sikítva szab utat magának a keskeny lépcsősoron, egyenesen a peremtől, lefelé. Ott a magas kőkorlátok szegélyezte lépcsősoron Balál résnyire húzott szemeivel kémleli az utat maga előtt. Ez sem tűnik sokkal egyszerűbbnek, mint felfelé tartani a város egyszemélyes lépcsősorán, mint egyetlen úton. Most is csak magára számíthat a kőkorlát felé haladva, és feltételezi, hogy a világon senkivel még csak találkozni sem fog, lévén, hogy annyira kiesik ez a városrész mindentől.
Ő maga is csak a látvány miatt indult el oda, amiről már regéket hallott a város szívében a kereskedőktől, és a kocsmárostól, ahol kortyolt egy kevés teát, mikor felért a városba vezető nehéz úton.

//Augusztusi 3. Küldetés: A szabotőr - 2. hsz//

A látvány némileg kérdőjelet tesz maga elé, mert a várakozás ellenére az idő alaposan felhős, és a város gyakorlatilag felhők és ködfoszlányok között lebeg éppen, melyek azért zbizonyára avarják a kilátást. Balál azonban jól ismeri az időjárás jeleit, és pont a hirtelen erősödő szélben bízik, amitől már levegőt is alig tud venni. Úgy véli, hogy mire a kőgyűrűhöz ér, a szél szétcincálja ezeket a felhőket, párákat, és talán lehetősége nyílik a pazar látványban gyönyörködni.
Ez ugye már csak egy csepp a tengerben, mint kihívás, hiszen élete egyik sarkalatos pontjához érkezett, amikor a mágus-mesterektől, és tanoncoktól hemzsegő városba jött. Az, hoyg egyáltalán meglépte ezt, és minden gyűlöletét, és ellenszenvét legyőzte, nagyban hozzájárult, hogy félelemei felett is úr lehessen. Egy napon lehetséges, hogy ezen is túl lesz. Igaz gyerekkora rettegett árnyai semmihez sem voltak foghatók a mágia terén, és nem is mérhette fel ezek mértékét felnőttként sosem. Nem hiába nagyot változott eredendő jellemén azzal, hogy egyszerű, kétkezi feladatokkal élni becsülendőbb lett számára, mint a vérében hordozott varázslatok.

//Augusztusi 3. Küldetés: A szabotőr - 3. hsz//

Igyekezett úgy intézni persze, hogy minél kevesebb dolga legyen itt tartózkodása alatt varázslókkal, de itt, ahol bármely sarkon egyszerre többen is jöhetnek szembe, igazi kikapcsolódást ígért feszült idegeinek, hogy egy ilyen kihalt részen tehet sétát.
Így aztán a szemébe csapkodó szélvész, mely lépésről lépésre erősödött, inkább mosolyt csalt arcára. valóban hitt benne, hogy odafenn a kilátás mellett nem toppan elé egy mágus, és igazán egyedül lehet, amit egy városban, lássuk be, nehéz megejteni.
Mire felért, erősen fújtatott, de úgy vigyorgott, mint egy kamasz.
Akkor ahogy közelebb lépett a gyűrűhöz, máris látta, hogy számítása nem jött be.

//Kean Lorel, hát nem eredeti ötlet, de lehet szépen békésen folytatni //

„Ne keveredj bajba! Úgy másfél hét és visszaérek.” Ezekkel a szavakkal búcsúzott Noah Soutól, aki mellesleg igyekezett ennek maradéktalanul eleget tenni. De sárkány tervez és isten, avagy istenek végeznek. Nagyjából a búcsút követő második órában, az utcán lődörögve sikerül néhány kamasz kölyökbe botlania, ami önmagában véve ugyebár még nem jelentene konkrét bajt. A véletlen viszont úgy hozta, hogy Sou akaratán kívül kínos helyzetbe hozta eme lázadókórban lévő urakat és ez meg is alapozta a következő napok bosszúszomjas hangulatát. Szinte rutinná vált, hogy a sarkon túl várnak rá, hogy elkapják és megmutassák az idegennek, hogy itt mi a szokás. Sounak latba is kellet vetnie nem csak a furfangosságát, de a hatalmát is, hogy ledolgozhassa a helyismeret hiányából adódó hátrányát.
~ Ezek sose unják meg? ~ Lapult a sikátor falához, miközben óvakodva kilesett, de vissza is húzta a fejét. Így a harmadik nap tájékán kicsit kezdett már unalmassá és egyben túlzóvá is válni a mindennapos fogócska. Lehet alacsony és úgy fest, mintha az első szellőcske képes lenne magával sodorni, de azért erre már rá kellett cáfolnia. Lehet meg is tette, csak hát az elvakultság olykor sok mindent nem enged a kellő időben meglátni. ~ Egy férfi ember sem díjazza, ha csipkébe öltöztetik. .. Kár volt kinevetni őket, vagy legalább akkor az én lelkemen száradna az a kis varázslat és nem csak a piros festék. ~ Újból kilesett, de egyetlen vörös hajú, kissé pirosas arcú ifjút sem látott, azaz tiszta volt a terep. Megigazgatta a kosarat a karján, merthogy esze ágában sem lett volna a városnak a népesebb felére jönni, ha bátya asszonykája nem bízza rá a bevásárlást. Ki is kandikál néhány friss zöldség zöldellő levele, amivel harmonikusan piroslik néhány szem alma is. Nem lenne nehéz, ha az apróságok alatt nem bújna meg egy javításra szoruló, három ágú gyertyatartó.
Az indulást viszont nem halogatta tovább, kilépett a fedezéke mögül és elindult, hogy bővítse a kosár tartalmát. Békés utat tudhat maga mögött, de már nem egyszer megtapasztalta, hogyha valami már kezd túl kedvezően alakulni, akkor úgy is történik valami. Történt is. Sou későn vette észre egyik „üldözőjét”, aki kis híján nekitántorodott. Csak sajnos szabadkozása közepette ráismert Soura, aki rövidre akarta zárni a kergetőzést, ezért mindenféle köszönés nélkül az első ajtón betévedt, amint nyitottnak gondolt. Ha nem látta volna a cégért, belépve mindjárt egyértelművé vált volna számára, hogy a kovács műhelye lett búvóhelye. Már megszokásból nézett hátra, aztán szembe fordult az ajtóval. Eddigi tapasztalata szerint csak az utcán nagy legények, ha már kilátásba kerül, hogy valaki rendre utasíthatja őket, szépen megszelídülnek.

Mocorgás támad mögötte és mint a riadt vad -pedig hát éppen hogy ő lenne a ragadozó, lépi meg a hátraarcot. Meg mert volna rá esküdni, hogy az előbb senkit sem látott, de nyilvánvaló erre rácáfol. Nem hibáztatja orrát, hiszen a levegő telve van, az olvad és nyersfém karcos illatával, amit csak erőteljesebbé tesz az álló nap csak a forróságot ontó kemence. Hátrasasszézik, míg a háta az ajtó lapos falának nem ütközött, innen nincs tovább, de nem is baj. Nem menekülőre fogta volna, csak a kinti kellemesen hűs levegő után a műhely erőteljesen hevült levegője megtette hatását. Kicsit késve ugyan, de csak megszédítette az emberbőrbe bújt sárkány fejét.
- Szép estét! – Felel az elhangzott köszöntésre hasonló képen. A továbbfűzött és szavakba is öntött gondolatot viszont elsőre nem sikerült teljességgel megértenie. Na, nem az ittlétének okbeli megválaszolása késztette gondolkodásra, mivel kapásból két választ is rá tudott volna vágni. Az első, üldözik és a második, hogy van egy törött gyertyatartó a kosárkájában. Most, hogy eljutottunk idáig, annyira az öltözékében felelhető furcsaságok sem alkotják már az értetlenség tárgyát. Zavart és félszeg mosollyal arcán húzza le a fejéről az „imént” csent, hímzett abroszt. Annak ugyan is sötét színű anyaga tökéletesen elfedte az ő napszítta, lenszőke tincseit, amik most jókora megelégedéssel nyugodnak meg vállain. Leginkább ez a tény nem hagyja olyan könnyen szóhoz jutni, mint az, aki előtte áll.
- Hát … - Ezt szokták nem túl biztató kezdésnek venni, de talán most már zavarja az asszonyságok által hurcolászott kosár jelenléte is. Le is ereszti a lába mellé, szándékosan iktatva be egy döccenést a földetéréskor, hogy az eltört fém darabok összecsendüljenek. – Összefutottam néhány korombeli kötekedő fiatalúrral. – Foglalja össze nyúlfarknyi rövidségben az elmúlt három nap eseményeit. De azért már kezd körvonalazódni számára, hogy mindenféle kopogás, vagy köszönés nélkül tört be. Ugyan a szabadkozás nem a legjobb érv egy kétes helyzetben, de ez alakalommal is valahogy önként jött Sounál. – Igazán nem akartam zavarni, csak hát nyitva volt az ajtó és ha nem muszáj akkor nem verekszem…- Bár ezt talán mondania sem kell. Csak ránéz az ember és látja, hogy az a típus, akit nagy szeretettel sorolnak egyből a „csak vesztes” kategóriába. - Ahm, bár szándékomban volt ide is betérni, csak már elég későre jár… – Elhallgat, a kintről beszűrődő zajok némítják el, de annyira, hogy levegőt sem vesz. Csak néhány pillanat múlva cseréli a megfáradt levegőt tüdejében frissre, megkönnyebbülten, mert addigra már meggyőződött róla, hogy vaklárma. ~ Még szerencse, hogy máshol keresnek. … Remélem. És azt is, hogy a kedves kovács nem fog csak úgy kitenni. ~ Nem csodálkozna rajta, sokan nem szívlelik a bajkeverőket és azokat sem, akik annak tűnnek és most annak tűnhet.
- Egy rövid ideig maradhatnék? – A korábbi hirtelen felindulásból megszülető mondanivalójával ellentétben ez az egyszerű kérdés megfontolt volt, higgadt és reménykedő.

Sou valami olyasmi kifejezést vél felfedezni feltehetőleg a kovácson. Ki más is lehetni ilyen erőteljes alkattal, mint a kovács. Szóval, mintha tudva valamit, amiről Sounak még csak fogalma sem igen lehet. Abban a pillanatban ezt az észrevételt hagyja elenyészni, hiszen ha nagyon goromba akarna lenni, akkor kerek perec megmutatni az ifjú uraknak, hogy egészben képes lenyelni őket. De, egy egészen rövidke időt leszámítva és akkor sem volt önmaga, sosem volt vérengző fajta. Éppen ellenkezőleg, azon sárkányok kevéske egyedszámát gyarapítja, akik kívánatosabbnak tartanak egy fej salátát, vagy néhány szem almát, egy frissében elejtett szarvas még langymeleg húsánál. Ettől ugyan még karmai és fogai pont olyan veszélyesek, mint ragadozó mivoltukban teljesen egészet alkotó fajtársaié. Mindent összevéve viszont, elég ha ebben a városban, mindössze ember bátya tud arról, hogy sárkány.
- Köszönöm! – Megnyugvással fújja ki a levegőt, az a kevés idő is elégnek tűnik, ami a rendelkezésére áll. – És egyáltalán nem baj, tényleg nem akarok alkalmatlankodni és talán .. addigra ők is megunják a keresgélést és inkább hazamennek vacsorázni. – Amihez talán már egy kicsit későn van, de mivel feltehetőleg eddig is utcán bóklásztak, nagyon is logikus következtetés, hogy hazaérve megtámadják a rájuk váró terített asztalt. E képen okoskodott Sou. Ami ebből a valóság lehet, őszintén szólva, egy fikarcnyit sem érdekelte. Jobban érdekelte az, mi jelenleg történik. Feljebb emeli a fejét és el mer lépni legalább két lépésnyi távolságot az ajtótól, hihetetlennek tűnik, de ahogy korábban Alvor a barbár, úgy, az előtte álló férfi sem tűnik hirtelen haragú fúriának. Valószínűleg, ha hevesebb vérmérsékletű lenne, akkor magyarázatot sem kérve, pláne nem várva úgy tette volna ki Sou szűrét, hogy meg sem áll a hegy lábáig.
- Oh. – Hirtelenjében nem tudott mit kinyögni. Még nem fordult elő vele, hogy bárki is ilyen hirtelen önmaga védelmére okítaná, kivéve persze ember családja. – Azt nagyon szépen megköszönném. –Lelkesedett fel, végre talált egy olyan utat, amire ha a rálép talán elkerülheti, hogy amikor Noah visszaér keresztbe lenyelje. Éppen elég, hogy a városban még mindig beszélnek a hónapokkal ez előtt felbukkant fehér sárkányokról, illetve arról, amelyik már háromszor is megjelent a város körül. Sőt, ami igazán felborzolja a kedélyeket, hogy az a fehér sárkány a város falai között tűnt el. Ezért is kéne Sounak annyira átlagosnak mutatnia magát, amennyire csak lehet. Ám, aki hozzászokott –túlságosan is-, a mágia használatához, az bizony bizonyos helyzetekben nehezen mond le róla és az utóbbi napokban nem is igen tette. – Én már annak is örülnék, ha csak átnéznének rajtam. Nagyban megkönnyíteni a napjaimat. – Fűzi még hozzá, miközben tudásra szomjazó tekintettel fúrja zöld szemét a kovács hasonlószínű íriszeibe.

//Semmi baj én is szoktam késni, nem is keveset (kérdezd Kaint ^^)//

Még csak fogalma sem volt arról, hogy miféle tanácsot fog kapni, de várta. A szavak előregördülésével viszont egy kicsit tanácstalanná vált, még tanakodott is magában, hogy ez elmondva igen szép és jó is, de a megvalósítása. Ez az a rész, ami nem kis fejtörést okoz neki. Persze nagyon szívesen mutatna nekik nem kicsit önbizalomtól csepegő dolgokat, a bátyának viszont megígérte, hogy nem csinál semmi bajt. Erre meg tessék, akarata ellenére nyakig ül egy aprócskának számító, szinte mindennapos bajban, ami az ifjúk életében igazán nem ritka eset. Sóhajtva rázza meg a fejét.
- Erre magam is gondoltam, de némileg ebben hátrányból indulok. – Félszegnek tűnő mosoly formálódott az arcán, miközben összébb húzta magát. Nem saját szavai derítették mosolyra, hanem a gondolatai. Itt áll egy igen csak megtermett, erőtől duzzadó fiatal férfi előtt, az ő kis törékeny alakjával, mintha a sors úgy intézte volna, hogy ezekben a pillanatokban az elképzelhető két végletet egy helyre hozza. Az erőset és a gyengét, eltekinthetünk jelen helyzetben, hogy egy a gyenge szerepében egy sárkány bujkál. – De köszönöm és megpróbálom! .. Valahogy. – Arról ugyan is nem igazán írnak kézikönyvet, hogy hogyan mutassa valaki magát erősnek. Erről inkább elképzelései vannak az embernek és a sárkánynak is, mondjuk a magabiztos fellépés már magában hordozza a siker lehetőségét és ő meg félszegen hátralépdelve igyekezett megfutamodni, de futott is, hátha megmenekül ettől a dologtól. Ezt részt elrontotta. Valószínűleg csupán megnyilvánulásával nehéz lesz úgymond erősnek és magabiztosnak tüntetni fel magát, bár ha akkorra lenne és ez most véletlenül sem sértés, mint a vele szemben álló kovács. Nem valószínű, hogy őt pécéznék ki a tömegből. Pedig általában a nagy emberek szíve igen nagy és csak akkor válnak igazán veszélyessé, ha elveiket sértik meg. Ezt is amolyan hallomásokból szűrte le, amolyan következtetés féle képen és lám, most mintha éppen igazolódna eme teória.
Tett egy fél lépést, illetve tett volna, ha azt nem a földre tett kosár irányába szándékozott volna megtenni. Így viszont lába beleütközött a kosárba, baj azonban nem lett, sőt, a jól hallható csörrenés eszébe juttatta a kosárba lapuló törött fém holmit. A meglepettség hamar átadta helyét arcán a felismerésnek, egy kósza pillantást a váltás közepette tett is a kovácsra, mintha csak meg akart volna győződni arról, hogy nem csak ő hallotta a jellegzetes hangot. Lehajolt a kosárért és szépen bal karjára akasztotta, míg a jobbal kényelmesen beletúrt, talán egy kicsit bátran is, mert már érezte, hogy a törött fém éle felkarcolta a bőrét. De csak azért is kitapogatta és meglett, közben viszont valamivel közelebb ment a kovácshoz és elő is húzta a gyertyatartó egyik felét.
- Tudom, hogy lassan zárnak, de ezt itt hagyhatnám, ha meg lehet javítani? – Kérdezte, miközben a legnagyobb darabját nyújtotta a férfi felé. – Meg van minden darabja. – Sou egyáltalán nem mért az e féle mesterséghez, de eme tényt lányegesnek gondolta, a többit viszont rábízta a szakavatott szempárra.

//nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar bebizonyítom. bocsánat.//

- Ezt igazán nem kérhetem öntől. – Meglepettségéből hamar ocsúdott, talán túlzottan is gyorsan, így nem gondolta át egészen a felajánlásban rejlő lehetőségeket. De csak az járt a fejében, hogy az előtte álló nem egy könnyű mesterséget űz és hiába ennyire edzett, azért csak megviselheti egy egész napon át tartó munka. Szinte egész nap ott állni a forró kemence és olvadó fémek társaságában, miközben a lehető legpontosabb ütésekkel új alakba kell kényszeríteni az izzó érckeveréket. Kétség kívül nehéz munka lehet, amit ő igazán megtapasztalni sem tapasztalt meg. Készített ezt azt, de ahogy visszaszerezte emlékeit, észrevette, hogy ezekhez a munkálatokhoz jócskán felhasználja mágikus hatalmát. A könnyebb utat választotta, bár védekezhetne, hogy ha nem használja, akkor teljesen felesleges, hogy ilyesféle hatalom nyugszik a kezében.
- De nagyon szépen köszönöm … és ..abban az esetben még is elfogadnám, ha nem kitérő. Innen úgy negyedórányira van a ház, ahol lakom, egy fogadó van az utca elején. Egy hordó és ez szerzetes van a cégéren. .. Nem rég óta vagyok itt és az utcák elnevezését sajnálatos módon keverem. – Szavainak túlnyomó többsége igaz volt, azonban a várost azért jobban ismerte, mint azt néha kimutatta. Volt alkalma bejárni, na nem az egészét, inkább a külső, hajmeresztő részeit és persze egy bizonyos madártávlatnak nevezett helyről is szemlélte már ezt a kellemes, de azért nem veszélytelen helyet. Erről azonban mélyen hallgat, eleget téve ember bátya kérésének. Akad azonban egy aprócska dolog, ami felett ha nem is egészen, de csak elsiklott, vagy is inkább az ő szavai közül hiányzott. Ez pedig egy olyan betűkombináció, ami nem mást, mint a nevét adná ki. Illene bemutatkoznia, főként azok után, hogy ezt az előtte álló férfi, azaz Kean megtette.
- Nawara’Sou, bár szinte senki nem hív a teljes nevemen és jó magam is inkább a Soura figyelek csak fel. – Fölösleges kotyogásnak tűnik, azonban hosszú-hosszú idő óta, talán most először ered meg e módon a nyelve. Régen, gyakrabban megesett ez vele. Fura volt még saját maga számára is, egy része mókásan legyintett rá, míg egy érettebb szigorúan leintette, mert hát még sem kéne idegeneknek a szükségesnél többet mondania magáról. Viszont, ha ennek a bosszantó logikának igazat adna, nem élhetne igazán. Aki nem mer, az nem nyer.
- Régi darab. – Fűzi hozzá a gyertyatartó állapotát igazoló tényt. – Elza azt mondta, hogy az üknagymamájáé volt. – Amikor hallgatta a takaros menyecske történetét erről a szerencsétlenül járt örökségről, kicsit irigy volt. Neki nem maradt semmi kézzel fogható a felmenőitől, pedig nagy szeretettel őrizne bármit, egy kavicsot, vagy füzért is. Most már az érzés elmúlt, csak a vágy maradt meg.
- Nem is tudom. – Elmerengővé váló tekintete hamarjában kutakodóvá válik, ablakot vagy bármi olyat keres, amin kilát. – Azt hiszem elég későre jár, nem akarom, hogy Elza aggódjon miattam. Azt hiszem, jobb lesz, ha holnap visszajövök érte. – Pedig nagyon szívesen meglesné, hogyan is lesz újra egy, ami jelen pillanatban kettő sérült darab.

//se gond //

A feléje nyújtott kezet egy elenyésző pertöredékig bámulja csak, aztán, mint egy villámcsapás, ráeszmél mit is kell ilyen helyzetekben tenni. Megfogja az erős kezet, pont azzal a tiszteletadással, ahogy illeni szokott. Nem erős, de nem is harmatgyenge fogása. Még nem is gondolt bele, hogy ami számára egy természetes cselekvés, hiszen csak valamivel több, mint hét esztendőt élt emberek között élt magát is embernek gondolva, egy sárkánynak mennyire szokatlan lehetett. Még ő is megfeledkezett erről a szokásról, utóbbi időben igaz, nem is sokat használta. Még sem ez volt a gondolatának mélyebben szántó lényege, sokkal inkább az, hogy mennyire a türelem és az önmegtartóztatás próbája is ez egy akkora „jószágnak”, mint egy sárkány. Sokan, nagyon sokan járnak az emberek között és sikerrel, tehát, hiába tartják népét lobbanékonynak, ezzel cáfolnak rá, hogy annyira még sem azok.
- Szintén. – Fűzi azért a kézfogáshoz még, aztán már gondolatait is félre téve fordítja figyelmét ugyan arra, amire Kean is, a gyertyatartóra. Ami szinte törvényszerűen vonultatott fel egy újabb gondolatsorozatot. Megcsinálhatná, ellent mondva a valóság írta szabályoknak is, de hát ígéretet tett, így nem nyúl mágiával a régi ereklyéhez és meglehet jobb is, ha fém nem itatódik át mágiájával. Így a biztosabb, ha biztos és szakértőkezek teszik újra egésszé a darabokat.
- Szerintem nagyon fog már annak is örülni, hogy egyben lesz és felteheti valami kevésbé veszélyes helyre. Ahol biztonságban van a gyerekektől és játékaiktól. – Sou csak részleteiben ismeri a „tragikus” történetet, aminek ugye az lett a vége, hogy eme farab kettétört. Elzán még sem látta, hogy mérges lett volna az alig hat esztendős kicsikre, akikkel délelőttönként megtelik a háza. Az élet, ami amúgy sem kerüli a kicsinyke otthont, még inkább lüktetővé válik és ezekben a napokban érezte meg Sou igazán azt a hatvan és egynéhány évet, ami a háta mögött van. Bár gyöngysárkány szemmel még mindig csak kamasz, az örökös ugrándozás, futkározás már nem köti le annyira és valljuk csak be, jócskán megcsappantja energiáit is.
- Rendben és köszönöm. – Nyugtázza Kean válaszát, arra viszont nem számított, hogy egyedül marad. Pár percig tanácstalanul álldogált, hasonló pillantásokat vetve abba az irányba, amerre a kovács eltűnt a szeme elől. Tudta, hogy a dolog nem fog jóra vezetni, ha túlzottan engedi elkószálni a figyelmét, de picit későn eszmélt erre rá és már jóval beljebb merészkedett. Járt már kovácsműhelyben, de utolsó látogatása inkább horrorszerű emléknek mondható, akkor legalább is úgy gondolta, most már inkább csak mosolyogva csóválja a dolog felett fejét. A szerszámokon és kész, vagy félkész alkotásokon még sem időzött sokáig a figyelme, a korábban felfedezett ablak nyújtotta látvány magához vonzotta. Egy sóhajjal viszont tudomásul vette, hogy egy ideig kénytelen ezzel beérni és nem veheti szemügyre madártávlatból.
- Oh. – Hallotta a lépteket, még is csak akkor vette észre Keant, mikor a férfi megszólalt. – Rendben. – De hamar túllépett a váratlan meglepetésen és egyenesen az ajtóhoz lépdelt, felnyalábolta a kosarat, elvégre arra még szüksége lesz. Ellentétben az elcsent abrosszal, amit nem túl szakszerűen begyűrögetett a kosár fala mellé, arra ugyan is most nem lesz szüksége. Vette a bátorságot és kinyitotta az ajtót ez egyszer előreengedve magát, de közben körbe is nézett és nem többet, nem szaglászott, vagy hallgatódzott behatóbban. Ő most ember, legalább is nem ártana maradéktalanul úgy is viselkednie. Megvárta míg Kean is kilép, ha már ő így előre rohant, legalább az ajtót megtartotta.
- Régóta él a városban? – Tette fel érdeklődve a kérdést, ami végül is várható volt. Egymásnak ismeretlenek között nem idegen az érdeklődés eme kérdése.

- Sajnos csak amolyan átutazó. – Vet egy pillantást a mellette haladó Keanra, de aztán némileg elszomorodva a környező házakra emeli tekintetét és egy darabig azok szemrevételezésére használja. Ez a város olyan sok, sőt, temérdek hasonlóságot hordoz magán, ami szülőföldjére emlékezteti, de az ugye, már nincs többé. – De .. Egy ehhez a városhoz hasonló helyen születtem. Meglehet, ezért sem igyekszem a hátam mögött tudni, meg hát, a bátyám is itt él. – Egy negyed pillanatra meg is torpan. Valamiért ez eddig meg sem fordult a fejében, hogy a kovács és jelenleg városőr posztot betöltő bátya ismerhetik is egymást, sőt, talán még Elzával is ismeretségben állnak. Persze, nem olyan hatalmas ez a hely, hogy az egyik vége ne ismerhesse a másik végén élőket, de .. végül is csak ezt a helyet jelölték meg számára, hogy itt jó mesteremberek dolgoznak.
- Egy jó ideje már itt vagyok és nem is először látogattam ide, de amit nem értek meg, hogy hogyan tudok még is mindig eltévedni. – Éppen csak felkacag, kinevetve egy kicsit magát. – Bár más városokban is hajlamos vagyok elkeverni magam. Hiába a különböző utca, egy idő után valahogy nagyon egyformának tűnnek. – Azt azért bölcsen kihagyja a mondókájából, hogy fentről egészen más a helyzet, legalább is már. Furán hangozhat, hogy egy sárkány eltéved(het). Még akkor is, ha mérföldeket tisztán belát a magasságból, de aki tapasztalatlan és oly annyira figyel, hogy szinten minden új elvonja a tájékozódásra fenntartott figyelmét. Akkor, azért így már nem is ad okot a csodálkozásra. Azóta persze valamivel érettebb lett és kicsit megfontoltabb is, nem igen téved már el azokon a helyeken, ahol az emberi kéz még nem épített „labirintusokat”.
- M. … Bocsánat, nem akarom untatni. – Persze, hogy már korábban is érezte, hogy elég lenne kevesebb is, de jól esett többet mondani és bár volt egy olyan érzése, hogy ha a férfi számára már fárasztó lenne a szövegelése, akkor közbeszólna. Ám még is csak szorult belé annyi, hogy olykor modortalanságnak tűnő bőbeszédűségéért,- ha nem is nyíltan- elnézést kérjen.
Egyvalamiről azonban sikerült megfeledkeznie, hogy ha nem is életveszély, de erős markú gazfickók igen is fenik öklüket rá. De nem az erős ember jelenléte adta biztonság érzet törölte ezt el gondolatai közül, inkább a hangulat volt érte a felelős. A város nyugodt, éjszakához készülődő hangulata, a békés természetű kovács, aki jóindulatot mutatott felé, a tudat, hogy van kihez hazatérnie, várják. Ez igazi kincs egy magányos bolyongónak. ~ Vajon Kain mit csinálhat? ~ Az égre pillantott, miközben egy kicsit nehéz szívvel gondolt fivérére, de határozottan meggyőzte magát, hogy jól van, él és virul. meglepően fura vele kapcsolatba hozni ezt a szót, de talán éppen most virul ki. De még csak meg sem környékezheti eme gondolatait, mert egy négylábú jószág hangos fújtató sivításával vonja magára a figyelmet. Az elébük fújtató tarka macska kecses szökelléssel tudja maga mögött őket és azt, avagy azokat, akik kiugrasztották a sikátorban kiválasztott búvóhelyéről.
- Egy kicsit megijesztett. – Nem figyelt környezetére, így természetes volt eme reakció. Mellkasára szorított kezét le is engedte, kicsit ingatva fejét, hogy elég öreg hibát követett el, ennyire azért talán még sem kéne magát beleélnie az ember szerepbe.

- Ennek örülök. – Valóban örül és ezt egy felvillanó élénk mosollyal Kean tudtára is adja. – És igen, talán meglepően nagy ez a város. ..Már, ha figyelembe vesszük azt, hogy hova is építették. Nem kis vállalkozás lehetett. – És ez az első pillanattól kezdve lenyűgözte. Nem kevés akarat és kitartás kellett, hogy ez a mára vegyes népség lakta hely egyáltalán megépülhessen és mennyi leleményesség kellet még ahhoz is, hogy végül ennyi éven át megmaradhasson. Bár az elhagyatott városrész és néhány elhanyagoltabb, vagy egyszerűen csak túl régi utca és ház nem kevés veszélyt is rejteget. Az ő fülét is elérték az omladékok okozta veszély, ami ellen úgy látszik, nem tudnak tenni. Meglehet ugyan, hogy nem akarnak, de ezt meglehetősen nehéz elképzelni, hiszen itt a biztonság szó szerint életet ér.
És a macskának köszönhetően a gondolatmenet itt ér véget, de talán nem is olyan nagy baj ez. Egy halk mosollyal nyugtázza, hogy nem csak rá hozta a frászt ez kóbor jószág, hanem Kean .. bár megnézve, a férfi inkább csak meglepettnek tűnik. Aztán némi késéssel ugyan, de egy határozott bólintással ért egyet az ügyben, hogy a macskák bizony éjszakai állatok. De akkor is volt valami a cirmos viselkedésében, amit egészen nem lehet az ő, azaz a sárkány számlájára írni. Kíváncsian be is pillant a sikátorba, de néhány odagörgetett, valószínűleg igen csak régi, hordón kívül egyebet nem látott, pedig minimum egy kivénhedt és már csendes ebre számított. Némileg a homlokát ráncolva lépett tovább, lehet, sőt könnyen meglehet, hogy ami megugrasztotta a macskát, az Sou figyelmét teljesen elkerülte. Ezzel pedig oda jutott, hogy nem foglalkozott a dologgal tovább és amúgy sem tehette volna, mert szinte elébük toppant az a bizonyos utca kezdete. Ott billeget vasán a jellegzetes cégér és mint általában most is kellemes illatok szállingóztak. Eddig igazán észre sem vette, hogy éhes lenne, de most moccanni érezte a pocakját és morgolódott is, szerencsére nem túl hangosan, így talán nem kell szabadkoznia a kovács előtt.
Azt viszont nem gondolta volna, hogy hagyja magát az orra által vezetni. Így viszont már csak arra lett figyelmes, hogy engedelmesen besétál a fogadóba, de az ajtótól alig tesz két-három lépést és meg is áll. Látszik rajta, hogy némileg nem érti miért is jött ide és aztán meg már más dolog kezdi aggasztani. Egy jellegzetes rézvörös üstök tűnik fel neki rögtön, ami mellett akad két koromfekete is, azaz sikeresen rálelt üldözőire. A suhancok azonban még nem vették észre és ezt szerette is volna, ha így marad, ezért is tett azonnal hátraarcot. Persze, hogy szembe találta magát a kísérőjével, de innen már, ha nekiiramodik biztos, hogy nem érik utol.
- Innen azt hiszem már nem lesz gond. Köszönöm szépen és akkor holnap estefelé benézek a gyertyatartóért. ~ Vajon mennyibe fog kerülni?~ Váratlan bukkant fel a kérdés, de gyorsan odébb hessegette egy másik. ~ Felfedeztek már?~ Őszintén? Nem akarta rá megadni a választ, de a nyakán megmozduló pihék arra engedte következtetni, hogy valaki figyeli.

//bocsánat a késésért//

// Júniusi 5. küldetés: Ork támadás//
*Legutoljára akkor jártam errefelé mikor egy férfi megpróbálta lerombolni Nortelon falait. Akkor sem értettem mi haszna lehetett volna belőle bár most sem igazán tudom felfogni. Bár akkoriban még minden más volt. Az ég is kékebbnek tűnt a falak mögött. S innen kintről talán fakóbb is. Lehet, hogy csak a város teszi gyönyörűvé a helyet. Habár fikarcnyi kedvem sincs a nagy felhajtáshoz. De az út ismét csak ide vezet egy megbízás vár ott. Nagy summával kecsegtet s nem lehet kihagyni. De valami azt súgja nem vagyok egyedül, most biztos nem. Halk hangok zörejei hallatszódnak a bokrok felől. Valaki motoszkál odabenn. Léptek zajai törik meg a csendet s a bokrok felé közeledve egy ork veti ki magát belőle. Kezében bárd szerű fegyver egyértelmű szándékokkal csap felém. Félre vetődök éppen csak kabátom alját éri az ütés min egy szakadás keletkezik. 
-Mi a franc!
*Az ork nem túl beszédes faj, valamiért a szavak helyett inkább fegyverét használná. Jutalma egy jól irányzott ütés az ezüstös bottal a fegyverét tartó kéz felé. Mit másik kezével megfog, s kaján vigyora, azt hiszi felém kerekedett. De hamar megérti miért nem nyúlhat csak az örökös a bothoz. Égető érzés árasztja el kezét, minek szúró fájdalma elengedni kényszeríti azt. Eddig s ne tovább a bot vége min szurony található felsérti az ork oldalát. Mire éktelen bömbölésbe kezd. Hamar el kell hallgattatni lépteket hallok a bokron túl. Többen vannak, s míg egyik bajtársuk vérző oldalával törődik kezem elengedi a fegyvert mi a földre hull. S másik kezem megragadja Mambát s az ork szívébe vájja azt. Hörgés veszi át a fájdalmas bömbölést, nem a szíve volt az mit eltaláltam. S most tüdeje telik meg vérrel mi lassú kínszenvedéses halált eredményez. De pihenni nincs idő felkapom a földön heverő fegyvert. Számítva a következő támadásra, de mivel társuk segélykérése nem tartott túl sokáig talán késik a felmentő sereg. Nem vagyok egy gyáva alak de a túlerő az túlerő. S talán ez csak egy felderítőnek szánt egyed volt a sokuk közül kik most felém tartanak. Bölcsebb dolog odébb állni a város oltalmazó falai felé. Hát lábam futásba kezd úgy ahogy csak bírja. Majd megbotlok, s átesem valamin mi ki volt feszítve az útra.
~Mi ez.
*Töprengek egy röpke másodpercig majd rögvest kapom a választ. Egy nyíl gyanánt, az ostoba kancsal orkja mellém lőtte bár nem túl messze. Éppen csak centikre fúródott a földbe. Szervezettek s csapdát állítottak. Úgy jönnek mintha tervszerűen cselekednének. Nortelont akarják bevenni? Felpattanok a földről még mielőtt az újabb nyíl a fejembe fúródna. Rohanvást kezdek menni s közben fülelek a repülő tárgyak után. Nem kísér utamon senki, bár az orkok ha jól tudom nem éppen a távfutásban híresek. Balszerencséjükre egy teljes napig tudnám tartani ezt a tempót. Bár lehet a végén összeeséssel járna s testem végleg feladná magát a kimerültségnek.De nem érek rá sokat morfondírozni a dolgon hisz van gondom bőven újabb nyílvessző suhan el mellettem, lehet, hogy csak játszani szeretne velem. Bele sem gondolok abba, hogy egy ostoba ork kezdjen velem kártyapartyt aminek csak egy nyertese lehet. Nem, elhessegetem fejemből a buta gondolatokat. Lélegzetemre összpontosítok nem lassíthatok le míg a falakhoz nem érek. S már meglátom a nagykaput, ott van már alig pár lépés. S lépteim egyre gyorsabbra szedem. S közben rá sem ébredek, hogy valójában milyen közel is voltam a kapuhoz. A kapunak csapódok, szinte mint egy bogár az ablaknak kit vonz a benti gyertyafény. Hatalmas koppanás jelzi érkeztem. Egy résen kinéz a katona s kétkedő hangon szól ki.
-Ki vagy!
-Orkok jönnek!
-Mi?
-Eressz be te féleszű!
*A kapu nyílik s én azonnal bevetődök rajta, a katona feszülten tartja fegyverét a kezébe. Nem érti mi folyik itt s nem is igazán akar hinni nekem. A kétely ott a szemébe s keze állása arra enged következtetni, hogy akármikor nyugodt lélekkel lecsapná a fejem.
-Fegyverbe ostobák! Avagy hagyjátok elesni a várost?
*A katona nem kétkedik tovább szemembe tűz ég, mi árulkodó az igazamról. Hamar fújják a riadót s katonák tucatjai állnak csatarendbe. 
-Merről jönnek kölyök?
-Egy csapattal találkoztam a főbejárat felől. Nagyon szervezettnek tűntek. Lehet, hogy csak elterelésnek szánják.
-Erről majd mi gondoskodunk kölyök. Köszönjük az eddigieket. KATONÁK UTÁNAM!
*S tucatnyi halott indult meg végső útjára kifelé a várból. Lehet, hogy az orkok erre számítottak. Arra gondoltak valaki úgyis észreveszi őket s riadóztat. S az emberi mohóság a nagyravágyás ki fogja csalni őket az odúból mi biztonságot nyújt számukra. Bár igaz is ez már nem az én dolgom. Ahogy azt a parancsnok is megmondta. Hát egy fogadó felé veszem az irányt, s hagyom had öldököljék egymást halomra, ha már így tartja kedvük.

//Kean, megint bocsánat -.- igyekszem többet lenni //

A könnyed és gyors távozásnak egyetlen akadálya volt és az maga Kean személyében testesült meg, de ennek ellenére Sou felmérte hol is tudna átsuhanni a kovács mellett. Csodák csodája, lett volna ilyen hely, csak hát felnézett, egyenesen bele az okos elmét tükröző zöld szemekbe. Az ő olajzöld tekintete vajon miről mesélt? Meglepődött? Talán ott csillan benne az óvatosság is, amit más előszeretettel nézne félelemnek, de Sou nem aggódott a felöl, hogy a vele szemben álló férfi annak nézné. Nem, Kean tudni fogja, hogy elővigyázatosságból tett hátra arcot és hagyná maga mögött a fogadód. De csak úgy nem lehet ilyesmit más megítélésére hagyni, szólnia kell, legalább valami kis apróságot, mielőtt azok ott megmozdulnak. Senkinek sem lenne hasznára, hogyha a túlfűtött fiatalság lázongása nyomán székek törnének, vagy csak korsók, mert ő megígérte, hogy nem okoz galibát és nem is ő okozná, de kiváltója lenne.
- Áh .. Hát. – Zavart mosolyra húzta a száját, miközben próbált a lehető legapróbbnak tűnni, ez annyira nem is volt nehéz számára. Vékony is alacsony is, ha meg még össze is húzza magát, de a kosárral a karján már csak egy csipkés főkötő hiányzik, hogy feltűnőbb ne legyen. De a fogadó népes társaságának érdeklődését más kötötte le és egyenlőre senkit sem zavart, hogy a nyitott ajtón keresztül beszökik némi üdítő és egyben józanító hűs, esti levegő. Hátrasandít, még mielőtt értelmesebb választ prezentálna Kean számára, de azonnal visszakapja tekintetét, mert az előbbi sejtés, most már bizonyossággá vált.
- Itt vannak azok a fiúk. És … - Egyértelmű, hogy ő nem akar velük egy helységben lenni. Bár jelenleg pont úgy viselkedik, ahogy nem kellene, mert a tökéletes áldozat bőrébe bújt, megint menekülne, annak ellenére, hogy számíthat a kovács segítségére. – És tényleg késő van már, igazából azt sem tudom miért fordultam be itt. .. Esetleg, mehetnénk tovább? – Reménykedett, hogy szépen magára hagyják a fogadó ajtaját és folytatják útjukat az utcán és persze a szépfiúk megmaradnak a kikért söreiknél. Eme reményben fürdő tekintettel nézett fel Keanra, hátha pusztán ennyivel meg tudja győzni a férfit. A döntést azonban egyre sürgetőbbnek érzi, meg van ugyan a fogadó alapmoraja, de azért az élcesen felcsendülő köszöntést elég nem nehéz magára venni, amihez negédes hahota is jár a hármas fogadtól. „Itt a kis nyápic!” Talán valóban jobb lenne menni, hiszen az ilyen fickók néha nulla veszélyérzettel esnek neki, a náluk sokkal erősebb piszkálásának, ami szinte megadja egy tipikus kocsmai verekedés kirobbantó okát. Na ilyet Sou már látott eleget, a gyors visszavonulás az egyik ellenszer, a másik, a frappáns varázslat, de ha eddig elkerülte, hogy mások varázslónak nézzék, akkor meg kell tartania eme jó szokását. Pedig milyen mókás lenne ….