Nortelon - A felhők városa

//Vedd figyelembe, hogy fáradt vagyok -.-" a támadóhoz szabad kezet kapsz//

5. küldetés - Ork támadás
Közel egy hét, vagy több is eltelt már azóta, hogy a Nagy Fehérrel találkozott és viharos ismeretséget kötöttek, mert azért túlzás lenne azt állítani, hogy barátok lettek. Ám Sou sok mindent tanult a jégsárkánytól, ha saját szemével nem is láthatta, megismerhette kissé Eronia hóval és jéggel fedett zord mezőit, erdeit. A kaput, amelyen túl a sárkányok birodalma húzódik, ahol még érintetlen minden és szabadon szárnyal minden sárkány. A hatalmas oszloptenger, mi magában rejti az ősi fészkeket, de ki tudja miért, ez a hely félelmet csempészet Sou szívébe. Pedig Lacarus szeretettel és csodálattal beszélt az otthonról, az uradalomról, ahol az ősiek szava az iránymutató, de valahogy róluk már kevéssé adott bő és érzelmes magyarázatot, igen, mondhatnánk nem mutatott hajlandóságot arra, hogy megismertesse a fiatal sárkánnyal őket. Jobb, amíg szemük nem lát téged és elméjük nem használ! emlékezett a szavakra. Ezen idő alatt, nem csak a tudást és a még látatlan tájakat véshette emlékezetébe, de a sárkánytól szerezett sebei is szépen behegedtek. Már nem kellett attól tartania, hogy egy jól eső nyújtózkodásnak fájdalmas görnyedés lesz a vége. Ahogy egy nevetés is ugyan ebbe a pozícióba kényszerítette az eset másod, de még harmad napján is.
~ Lassan nekem sem ártana tovább állnom. ~ Amióta- azaz két napja- Lacarus tovább állt, Sou is egyre gyakrabban foglalkozott ezzel a kérdéssel. Csakhogy, ez a város még mindig kötötte figyelmét és a már tucatnyi szór látott látványosságok és éppen ugyan úgy vonzották, mint mikor először megpillantotta őket. Kijelenthető, hogy egyszerűen nincs kedve elmenni. Egyedül, ami arra sarkalja, hogy ideje távozni, az, az hogy a kis, még a város közelében megesett légi bemutató, nem mindenki figyelmét kerülte el és olykor a késő esti órákban az utcán sétálva, hallotta a suttogó cseverészést. Fehér sárkányok, akadt, aki váltig állította, hogy látta őket egymással marakodni, mások pedig szkeptikusan legyintettek, hogy ez egy képtelenség és amúgy is teljesen kizárt dolog. Sárkányok, ugyan! Sou néha el elmosolyodott egy-egy ilyen alkalom fültanújaként, de ez valakinek szemet szúrhatott. Még a minap esett meg ugyan is, hogy a városra felügyelő őrök egyike késztette megállásra, de nem kért és nem is utasított, valahogy az egész érthetetlenséget szült Souban. Köszönet hangzott el és egy csendes fenyegetés.
Most pont ugyan ott üldögél, ahol a rosszban settenkedő sárkányt észrevette, a gyűrűn azonban csak néhány fehér madár telepedett meg, talán pihenni. ~ Kizárt. ~ Rázta meg a fejét. ~ Ha arra is juthatott, hogy én lennék az egyik… ~ Újra megrázta a fejét. Óvatos volt, mindig igyekezett nagyon ügyelni arra, hogy senki ne vegye észre, ez amúgy is benne van, ösztön. Hiszen fehér, egyedül a havasokban és itt a felhők között lazíthat egy kicsit, ahol színe összefolyik a környezettel. ~ Végül is visszajöhetek! És jobb nem megvárni, hogy a teóriáját még ki fogadja el és esetleg meg is akarnának erről bizonyosodni. ~ Lemondóan sóhajtott, aztán fogta a tarisznyáját és nekiindult, a szokott úton, de csak egy darabig, mert utána a városból kivezető út felé kanyarodott. Reggel, mikor maga mögött hagyta a fogadót talán már tudta, hogy egyenlőre ez lesz itt az utolsó éjszakája, összepakolt és elrendezett mindet, az ágyat is visszatolta az ablak alól a fal mellé. Erről nem szokott le, csak így tud zárt helyen elaludni. Léptei lassultak, pedig tudta minél gyorsabban eltűnik a város képe, annál könnyebben mond nemet a kísértésnek. De éppen csak rálépett a vékony ösvényre, már meg is torpant és persze hogy visszanézett. A város képe, a lenge szélben meglebbenő harsány zöld növények, a kibomló virágok kellemes, egyáltalán nem nehéz illata, a nyugodtság és tisztelet, ami innét árad. A délután szűrt fényében fürdő fehér, borostyánnal tarkított falak, hát csoda hogy nehéz szívvel indul tovább?
A levezető út- ami egyben az egyetlen út is Nortelonba-, ismerős volt számára, hiszen felfelé már megmászta, most, lefelé azért könnyebbnek ígérkezett a dolog. A biztonság kedvvért a sziklafalhoz közelebb helyezkedett, vékony és apró termete egyszerre tette alkalmassá ezen az úton való közlekedésre és alkalmatlanná is, a kóbor szél ugyan is előszeretettel kekeckedik vele. Megtaszigálva olykor, komiszul kapva el köpenyét, hogy csak úgy a semmiből a háta közepére csapja annak alját. De állta a megpróbáltatásokat, a biztonság kedvéért a sziklafal felé eső kezét s azon nyugtatta, olykor fogódzkodónak, vagy éppen támasznak használva. ~ Egy biztos! Lefelé sem olyan könnyű. ~ Hát igen. Felfelé az arcába kapj a vándor a sok jót, lefelé pedig a hátába és ügyelhet, hogy a váratlan támadó lendület ne vigye le a keskeny kis útról. Sietségre viszont nem volt oka, így megfontoltan haladt, néha adózva a táj egyedi szépségének is, még csak nem is sejtve, hogy ha valamivel lejjebb fordítaná a tekintetét mást is észrevehetne. De Sou a napfényben fürdő, felhők közé törő hegyeket csodálta és a folytonos süvítés, az olykor kéretlenül lecsordogáló kövek állandó zaja mellett fel sem tűnt, hogy valami állandó. Meglehet a világ kevesebb lenne egy sárkánnyal, ha szél önszántából nem fordul meg és nem tolja, szinte aranytálcán kínálva azt a szagot, amit egy életre az emlékezetébe vésett. ~ Ork .. orkok! ~ Kongatta meg a vészcsengőt ez az egyedi esszencia és jobban a falhoz lapult, felfelé eszébe sem jutott nézni, rögvest az alatta elterülő tájra fordította figyelmét. Talán még jó tíz percig bandukolhatott volna békésen és utána már önként ajánlhatta volna fel hová is kéri a köszöntő nyílvesszőt, mert hogy a felfedezett szürke bőrű lényeknél legalább íj volt. A komoly fegyverek száma azonban fölényben volt és hát, ki az, aki egy ork kapcsán békés teázásra gondol? Még Sou sem, pláne a múltkori eset után. Kijjebb hajol, hogy pontosan lássa hányan is tartanak kitartóan felfelé, akár a járatlan sziklát is maguk mögött tudva, de ez volt a hiba a tetteiben. Egy kiáltás hallatszott, ami rövid életű vízhangot szült a huzatos falak között és mindjárt a figyelem központjában találta magát. Dühös, harctól fűtött tekintetek fordultak felé, célba véve, hogy a lehetőség szerint kézbe kapott fegyverekkel is ugyan ezt tegyék, ezt azonban nem várta meg. Lefelé kizárt volt, hogy ebben az alakban kijut, tehát marad a felfelé és ostobaságnak tűnik, de futva indul meg. ~ Mit akarhatnak ezek? Kétlem, hogy szirti sast akarnak fogni, akkor pedig .. ~ Egy rántás nem csak a gondolatot, de levegőt is beléfolytja és a tetejében, még az egyensúlyát is elveszti, de szerencséjére elhasal és még ippeg’ elfér az utacskán. A bűnös pedig egy dárda, ami köpenyénél fogva szegezte a falhoz, mérgesen pillantott a meglepő sebességgel közeledő orkokra és ekkor pillantja meg azt a jó néhány nyílvesszőt is, amik célt tévesztettek. Hajszálon múlott. Egy mozdulattal bújt ki az időjárás ellen védelmet nyújtó ruhadarabból és felpattanva indult volna tovább, ha belé nem kapaszkodna, így a felállási kísérlete csúnya kudarcba fulladt. Nem rémült meg, inkább meglepődött, azaz átkozott kis forduló eltakarhatta ezt a megtermett szerzetet, aki mellesleg Sou képébe vicsorgott valamit és emelte is a csorba kardját.
- Azt már nem! – Szűrte a fogai között és jobb híján az ork derekára csavart anyagba kapaszkodott, azzal a szándékkal, hogy a mélybe rántja. Ránthatta is volna, ha legalább hatvan kilóval nehezebb és jó három és fejjel magasabb, na meg csupa izom, így viszont csak a lecsapni kívánó ork röhögésének lehetett szemtanúja, aki ezek után inkább ingen ragadta és meglepő könnyedséggel emelte a szeme elé.
- Vicces kis ember vagy! –: Nevetett fel jóízűen, Sou meg. Sou pedig tehetetlen fogott rá az erős csuklóra, máshol nagyon nem is talált volna fogást, hiszen lábai is a levegőben kalimpáltak. Persze használhatott volna mágiát, miért is ne, csak éppen levegőhöz sem igen jutott a nyakánál egyre jobban szoruló, sajnos, igen erős szövésű anyagnak hála.
– Hát repülni tudsz e? –: Szólalt meg újra mély, nevetéstől rekedtes hangján az ork, de válaszra esze ágában sem volt várni, egyszerűen elengedte a foglyát, még stílusosan utána is nézett, hogyan hat rá a gravitáció. Honnan is tudhatta volna, hogy élete egyik nagyobb hibáját követi el ezzel. Sou amint kiszabadult és főleg levegőhöz jutott máris tisztábban tudott gondolkodni, hogy éppen zuhant nem töltötte el rémülettel és ezért a félbeszakított gondolat végre folytatódhatott. ~ Nincs másért megmászni ezt a hegyet, ilyen fegyverekkel, csak a város. ~ A város, amelyet őriznek, de nem oly serény buzgalommal, mint mondjuk Tarsist, vagy Telart, mert végül is, ki lenne olyan elvetemült, hogy ilyen magasságban a városra ront? Kérdésre a válasz: orkok? Nem volt több kérdés és nagyon idő sem vacilálni, Sou emberi alakja szertefoszlott és feltűnő ezüstös köd, hamar kiadta a fehér sárkány alakját és a méretes szárnyak már a magasba is lökték, szélsebesen. Mintha a völgyek és bércek között tekergő szelek felismerték volna, nem hátráltatták, de nem is segítették, egészen közel suhant a falhoz, még akkor is, mikor már látta a töretlen felfelé igyekvő orkokat. Azok azonban már nem néztek maguk alá, érkezése így teljesen váratlanul érte őket, a lendület többeket kibillentett és le is sodort a párkányról, a fentebb lévő társaik a hívatlan vendégről az ő kiáltásuk által szereztek tudomást és így fel is készülhettek. De nem távolodott el.
Egy neki szegezett kard megvágta ugyan tenyerét, ahogy ellökte, de cserébe csapott egyet szárnyaival, akkorát, amekkorát csak bírt. Szüksége is volt az így felkavart áramlatra, ami ellökte a kilőtt nyilakat irányukból, sziszegő morgását aligha hallhatták, de a néma fenyegetés talán hatásosabb. Két szárnycsapással került az egész csapat fölé, megkapaszkodott a sziklafalban és az alatta megtorpanókra vetette pillantását. Percek peregtek le, az ork, aki ledobta ha másról nem a zöld tekintetről felismerte, de a kezében a sárkányra meredő dárda nem mozdult. Sou tekintete ugyan is elárulta, hogy képes leszakítani azt a részt, amibe kapaszkodik, hiszen az már most is nehezen viseli a súlyát és a lavina több mint valószínű, hogy magával sodorná az orkokat is. Patt helyzet. Aminek a gyöngysárkány egy üvöltéssel kívánt véget szabni, csakhogy dallamos hangja kevéssé bizonyult megfutamító erejűnek és mintha az ellenkezőjét érte volna el, több dárda is megindult felé. Elrugaszkodott, annyi törmeléket kaparva le a szikláról, amennyit csak tudott, utána sebesen lefelé vette az irányt. Szerencsének mondhatja magát, az egyik dárda volt helyén talált, a másik szarvába ütközött, kissé fejbe kólintva, de ettől nem lett baja, a másik pedig átsiklott tollai között.
Széles kört írt le, aztán felfelé vette az irányt. Újra el akarta játszani az előző trükköt, még ha értelmetlennek is tűnik. De miért is ne várták volna a felbukkanását? Nyilakkal fogadták, szárnyait véve leginkább célba és valószínűleg keserves küzdelmet vívhatna a levegőben maradásért, ha bőrhártya feszülne vékonyka csontjain. De tollai között egyszerűen átsüvítenek a durván megmunkált vesszők, vagy fennakadnak, hogy egy szárnycsapás után a mélybe hulljanak, társaik pedig fagyasztó tüzétől szerzett többletsúly végett követik társaik. Egy azonban pont ott talál, ahol nem kellet volna, ez meg is ingatja Sou tartását és kénytelen jóval odébb vitorlázni. A porcba ragadt vesszőt ugyan ki tudta húzni, de szárnya ettől még nem nyerte vissza stabil tartását és bár zsibbadást érzett, a hasító fájdalom is járt hozzá grátiszként. Felpillantott. ~ Nincs más választásom! ~ Összeszorított fogakkal indult a város felé, az orkok fegyveritől elérhetetlen távolságban, de ettől még örült volna, ha a körülötte ellágyuló áramlatokkal sem kell megküzdenie. ~ De hogy mondjam ezt el? Jobb esetben is pont úgy reagálnak, mint az orkok. ~ Ezzel fordult újra az orkok irányába, állhatatos az biztos és most nem is számítanak az érkezésére, amúgy is a másik irányból ront rájuk. ~ Hogy is csinálta Kain? ~ Felidézi magában az aranysárkány vadásztechnikáját, nehézkesen, de képes kivitelezni. Így kap le a falról egy orkot és sodor párat még a mélybe. A megnövekedett súllyal kevésbé képes hatékonyan magasabbra jutni, főleg úgy, hogy nem végzett poggyászával, bár annak csak egy keze szabad, de az is törötten, enyhén kicsavarodva lóg. Baja nem eshet, ahogy a város leginkább mellé ér, nyúl először mágiához, hiszen a szája tele van és hang nélkül több időbe kerülne, hogy észrevegyék. Így éles, dallamosan sípoló hangja egy rövid időre betölti a levegőt. A siker nem marad el, többen az utcákra tódulnak és meglátja azokat is, akikre szüksége van és egy lendületes nekiiramodással pont a lábuk elé kézbesíti a kicsit megviselt orknak nem csak tűnő csomagot. Aki látta valahogy nem tudta mire vélni a dolgot, de Sou hallotta, hogy akadtak néhány akik felismerték és volt egy ismerősen csengő hang, aki megértette a nem mindennapi ajándék célját.
~ Fáj. Most már…~ Gyorsan, sőt annál is sebesebben akarta maga mögött hagyni a várost, de erről sérült testrészének egészen más volt a véleménye. De volt a városnak egy elhagyatott, messzebb eső része, ahová már csak a madarak járnak, mert a falak omlatagok, ott legalább megpihenni meg fog tudni. Így is tett, ott rejtőzött el, összehúzva magát, kivéve sérült szárnyát, most nem változhat át, jobban fájna és nehezebben gyógyulna. Hiszen emberként nincs ilyen végtagja, de a sérülést attól még nem tűntetheti el.
- Más helyet is választhattál volna, csak a vak nem esik át a farkadon. – Az ismerős hang szólalt meg mögüle, de nem ezért lepődött meg annyira. Hogy is felejthette el? Magasabb lett, a hangja is mélyebb, de az illata, reggel a szesz és pipafű elnyomta, de most tisztán érzi..
- Noah?! – Fordult a fiatal férfi felé, aki kinyújtotta kezét és Sou engedelmesen hajtotta hozzá fejét. Furán mutathattak, ahogy egy ember fikarcnyi félelem nélkül simogat meg egy sárkányt, ami meglepőbb lehet ennél is, hogy a sárkány ezt bárány módjára hagyja.
- Nocsak, már nem is vagyok a bátyád? – Kapta fel a fejét, sértődött mosollyal arcát, de mikor is .. talán már egy éve, vagy annál is több idő telt már el, hogy utoljára látták egymást. – Kicsit nagyobb vagy, de még mindig satnya. – Ezt azért Sou sem hagyhatta szó nélkül és orrát a másik mellkasába fúrta erősebben, lökve is rajta egy kicsit.
- Tévedtem és inkább felfallak vacsorára! – Nézett elégedetten a földre huppant fiatal férfire, egy percig csendben nézték egymást, aztán nagy egyetértésben tört ki a nevetés … Hogy mi lett az orkokkal? Nem jutottak fel, de a vezérük elhatározta, hogy élve egy embert sem fog többé a mélybe hajítani.

//Kean Lorel időn túli, ha most nem fejezzük be //

* Kean az utcákat rója unalmában. Nincs igazán semmilyen teendője, így most ráér. Nem a főutcán koptatja cipője talpát, inkább az egyik kis utca kövezetét tapossa. Kiismeri magát a felhővárosként is gyakran emlegetett Nortelon városában, elvégre ott született. Mintha csak a tenyerére lenne tinta és penna segítségével felrajzolva (márpedig nincsen) a hely térképe. Szereti ezt a folton nyüzsgő nagyvárost, elvégre itt állandóan pezseg az élet, nincs nagyon idő az unatkozásra. Barna, rövid haja szépen ki van fésülve. Fehér, rövid ujjú inge fedetlenül hagyja a karja nagy részét ezzel láthatóvá éve nem jelentéktelen izmait, amiket nem harccal, hanem munkával szerzett meg. Nadrágja fekete, melegebb szövetből készült. Cipője úgyszintén ilyen színű. Mélyeket szív a friss levegőből. Most kovácsinasként éppenséggel szabadnapja van. Nem igazán figyeli, ki jön vele szembe, inkább a felhőkben veszik el rövid időre. Ennek meg is van az eredménye, ugyanis összekoccan egy búsan baktató ifjúval.*
- Elnézést.*kér bocsánatot, ahogyan azt az illem kívánja. Nem kimondottan az a kötekedő típus. Ránéz a fiúra és ekkor látja, hogy le van törve.*
- Miért lógatod az orrod?*érdeklődik kíváncsian, semmit sem sejtve a másikkal történt eseményekről, elvégre honnan is tudhatná azt pont ő, amikor ott sem volt. Csak azt látja rajta, hogy valami bánata van és próbál kedves, illetve megértő lenni. Hátha sikerül valahogyan segíteni rajta. Kean pedig úgy tartja, az ilyen fiataloknak inkább élvezni kellene az életét, nem búslakodni.*

* A látszat gyakran csalóka tartja egy régi bölcs mondás, amivel teljes mértékig egye ért. Kean is így van ezzel, elvégre egy 185 centiméteres nem kis izomzattal rendelkező férfiről nehéz elképzelni, hogy barátságos lenne, azonban az. Tipikus sztereotípia, hogy a hozzá hasonlóak mogorvák és folyton verekednek. Tudja azt ő jól, hogy ezek nem alaptalanok, de igenis akadnak mindenütt kivételek. Ismert meg már hozzá hasonló egyedként, akik hiába rendelkeznek szép izmokkal, attól még ugyanannyira kedvesek, mint a bárki más. A bunyót inkább kerüli, ám, ha arra kerül a sor egy-két csontot könnyedén eltör. Viszont inkább szavakkal igyekszik megoldani a kialakult konfliktusokat.
Valószínűleg Cloud kisebb a helyieknél, ezért tűnik neki mindenki olyan magasnak. Még, ha valaki csak 5-10 centivel is alacsonyabb, akkor is mindenkire fel kell néznie, bizony, szó szerint.*
- Semmi baj, bárkivel előfordulhat.*Legyint mosolyogva, elvégre általában mindenkivel elfoglalt a saját maga ügyes-bajos dolgaival, problémáival. Van az úgy vele is, hogy le van lombozódva. Volt már vele, hogy pofára ejtették és legszívesebben csak feküdt volna az ágyában napok és órák hosszat. Akkor olyan volt, mint holmi két lábon járó élőhalott és úgy járt és kelt, akár csak egy holdkórban szenvedő alvajáró.
Örül, amikor azt látja, az ifjú kezd végre boldogabb kedvre derülni.*
- Akkor rendben.*mondja. Elfogadja a felé nyújtott kezet és jobbjával megszorítja és megrázogatja a másik kezet. Persze nem túl erősen, hiszen nem akarja diótörőként szétroppantgatni az ujjakat.*
- Kean Lorel vagyok és részemről a szerencse.*mutatkozik be ő is.*

* Azért nem tépne le tőből egy kart csak úgy, elvégre nem olyan fajta. Ha pont az lenne a célja nem szemből próbálkozna meg vele. Természetesen elengedi az eddig fogott jobb kezet. Egy fejnyi különbség még nem a világ, bár néha kellemetlenségeket tud okozni, azonban szerencsére nem túlzottan gyakran. úgy tartja, az ilyesmi csak másodlagos dolog, egyszerű külsőség, ami nem a legesleglényesebb tényező.
A mosolynak örül és Cloud nem közelít felé így nincsen semmiszerű félreértés a dologban.Ha közelítene még a végén férfiakat szeretőnek nézné ezzel kínos hangulatot, illetve perceket idézve elő vele. Bizony a széles mosolygás a lelki gyógyulás egyik pozitív jele. *
- Rendben van. Tudod mit, én úgy is itt lakom, ismerem a várost, majd én elkísérlek.*ajánlja fel szívélyesen és ha nincsen semmilyen ellenvéts, kifogás-nyafogás már indulnak is el a helyes úton el, egészen a fogadó épületéig. Látszik Kean-on, hogy pontosan tudja hogy hol kell lefordulni és hol egyeneset menni ahhoz, hogy a megfelelő helyen kössenek ki, pedig a Nortelon nagy és elég egyszer rosszra fordulni, hogy máshova jussanak el. Az ivó nincsen messze így maximum ha tíz perc telik bele mire megérkeznek.*

* Csak a helyiség neve kell a számára és azon mód már útnak is indulnak a kiszemelt ulticélpont felé. A férfi sem igazán tervez csendes utat, de így gondolja, meghagyja a másiknak a kezdeményezés, illetve kérdezés előjogát. Nem tudja milyen lehetett valaha Cloud, de az már biztos, hogy egészen jó barátra lelt benne Kean. Kedvesnek tartja és olyannak, akivel jól el lehet beszélgetni. Látja rajta, hogy fel van oldódva, el van lazulva, nem pedig görcsöl. Ennek örül.*
- Valóban az, gyönyörű hely és rettentően egyedi. Tudtommal emberek is, meg még jó pár faj él itt vegyesen. Varázslények közt élni pedig egész jó, látni, ahogyan ügyes kézzel kezelik a mágikus képességeiket. Lenyűgözőek tudnak lenni némely varázslataik.*válaszol a feltett kérdésekre készségesen.*

// Kesa Klensbane időntúli játék //

* Este tájt jár már az idő. A nap már lement, azt este pedig lassan elkezdi fekete köpönyegével beborítani Nortelon városát és a benne lakókat, illetve ott járókat. Kean még dolgozik. Kovácsinasi munkája még nem ért véget, ugyanis ma sok a munka, ezért folyamatosan fűteni kell a kályhát. Forrasztó meleg uralkodik odabent. Egy fehér hosszú ujjú ing található rajta, amelynek ujjait gondosan felgyűrte. Az ing már izzadságtól koszos, na meg persze széntől. Barna vászonnadrág van fedi őt le alulról. Lábán barna saru van, a hőség miatt. Általában ha dolgozni megy, mindig cipő van rajta, a műhelyben pedig áthúzza egy ott tartott elnyűtt sarura amit még maga vitt be, hogy ne az utcai lábbelijeit használja el inaskodás közben. Fehér kötény van az ingén rajta, mely sokkal jobban szürkébb, már-már sötétszürke. Végez is a fűtéssel, így segítő kezet nyújt a mesterének. Épp abban a másodpercben önti formába a frissen megolvasztott vasat. A nagy kovácskalapácsot csak úgy reflexből könnyedén megemelve kezdi el ütni a formába öntött vasat, amíg még izzik. Miután ezzel készen van egy vendég tér be a műhelybe.*
- Jó estét kívánok.*köszönti a nőt mosolyogva, barátságosan.*
- Miben lehetek a segítségére?*kérdezi meg készségesen.*

* Bizony, nagyon hamar, egyből ki is derül, mi is lenne a hölgyemény panasza amiért a kovácsműhelybe vezette el az útja. Meglátszik a nőn, nincsen ekkora hőséghez szokva. Kean-t egyáltalán nem zavarja, hiszen nap, mint nap ekkora melegben dolgozik, hozzá van már szokva. Lassan már-már 5 esztendeje van annak, hogy a kovács mellett dolgozik inasként. Hamarosan a mesterének kell bebizonyítania kell, hogy az eltelt idő alatt mennyit fejlődött.*
- Értem. Rendben van. A patkókat mindjárt megoldjuk.*tesz szóbeli ígéretet a probléma gyors orvoslására. Nem akkora vészes nagy a baj, hogy ne lehetne még az este során elkészíteni azokat a patkókat.*
- Ugyan*legyint*, nincsen semmilyen baj.* Borít fátylat gyorsan a dologra. Nem zavarja, hogy közelebb lépdel hozzá a nőcske. Mikor Kesa a kezét nyújtja kézfogásra ő valóban izmos kezébe veszi finoman a puha női kacsót, de ahelyett, hogy megrázná, meghajol előtte és puha csókot hint rá az illem részeként. Majd elengedi azt. Nem szorította erősen koránt sem. Tudja jól, hogy van izomzata, nem is jelentéktelen, ezért vigyáz a használatával, nehogy fájdalmat okozzon egy ilyen törékeny hölgynek.*
- Kean Lorel vagyok, az ön szolgálatára.*mutatkozik be a valós nevén ahogyan azt neki mindig is tanították, fehér, teljesen hiánytalan fogsorát megvillantva barátságosan. Könnyedén észre lehet venni rajta, hogy egy kész úriember, legalábbis ilyen téren mindenféle képen. Arról azonban fogalma sincsen, hogy a másik csak álnevet használ. Egészen hitelesen adja elő magát, így fel sem tűnik a férfi számára a hazugság. Profin tud ilyesmiről füllenteni Kes, annyi már bizonyos.*

* Rettentően gyorsan észre veszi Kesa csinos kis, arcocskáján hogy ez a fajta gesztus meglepetést okozott számára. Hiába nem is sejti a másikról a férfi, hogy kék színezetű vér csörgedezik az ereiben, attól még tiszteli a hölgyeket. Már pedig egy nőt így illik köszönteni, akár nemes, akár csak egyszerű életvitelt űzőről legyen szó. Ezt már kiskorától kezdve bele nevelte az édesanyja. Barátaitól is eltanult néhány illem, illetve csábító fogást, amiknek eddig csakis a hasznát vette, kárt nem okozott neki. Igazán nem lehet Kean-t modortalannak nevezni.
Tudja jól, hogy, ha valakinek sok a tudása, amit meg akar magának őrizni, akkor vigyázni kell vele, hogy kinek mutatkozunk be, hisze sok romlott lelkű teremtés van, aki a tudást rossz, gonosz célokra akarja felhasználni. Az pedig sosem vezet semmilyen szerű jó dologhoz, pont épp ellenkezőleg.*
- Szerintem nagyjából fél óra bőven elegendő hozzá.*tippeli meg a kellő időt, nagyjából pontosan. Ekkor a nő kiböki, hogy nem tudja, erre fele hol van egy ivó, ahol este álomra hajthatná a fejét.*
- Természetesen kedves, Luna. Itt az utcában egyenesen végig kell menni, majd van a sarkon egy szabó, annál pedig egy az utak négy irányban folytatódnak tovább. Ott le kell fordulni balra, majd az utána következő második kereszteződésben jobbra és az ötödik épület egy fogadó. Ha meglátja, megismeri, ugyanis magasabb valamivel, mint a többi ház.*ad útba igazítást. A hím ismeri az egész várost, mint a tenyerét, elvégre már itt született meg.*

* Az utcák viszonylag rövidek, pláne, hogy csak mellékutcák. Csak a főutak hosszúak, a többi közül a leghosszabban is csak száz párnyi ház található meg. Igaz, hogy Nortelon egy nagy város és viszonylag sok épület van benne, de ezeknek a jó nagy része rengetegnyi kis utcában van szétszórva. A férfi már csak tudja. Gyermekkora óta az emlékezetében őrzi, melyik helyiség hol található meg a felhők városában.*
- Egészen nyugodtan elmehet.*mondja neki mosolyogva. Annyi már teljesen biztos, hogy ő aztán nem fogja bántani sem az áruját, pénzét, avagy bármilyen egyéb fajta más értéktárgyat, mert nem olyan ember. Azon azért meglepődik, amikor a hölgy megcáfolva az előbbi kijelentését még is úgy dönt, inkább marad a műhelyben. Kean-nak lényegében mindegy, hiszen egyébként sem tervezett jelen a helyzetben semmi olyasmit, amit a nő ne láthatna. Éppenséggel megindult volna, mikor Kesa szólt neki, így viszont nem mozdul a fejben gondolt irányba.*
- Rendben van. Cselekedjen úgy ahogyan ön azt legjobbnak látja, Luna. Ott láthat egy széket *mutat az a jobb mutatóujjával az ülőalkalmatosság felé.*, helyezze magát kényelembe, ameddig várakozik. *feleli. A hím odamegy a nagy kályhához, az ajtaját kinyitja, majd a lapátot megmarkolva szenet rak a tűzre és ennek végeztével becsukja a kisajtót. Eközben a kovács nekilát vasat olvasztani a patkóhoz. Ha az már folyékony, formába önti, a darabot kiemelve pedig az izmos férfi megkalapácsolja azt. Legalább tizenöt perc telt el eddig.*