Nortelon - A felhők városa

- Ezt mondtam volna…? – Tanácstalan és egyben bizonytalan is, mind a hangja, mind pedig a pillantása, amivel zavartan hol Keanra néz, hol pedig az ajtófélfára. De nagy fokú bizonyossággal kijelenthető, hogy ez utóbbi nem igazán fogja Sout kisegíteni eme helyzetben. Lehet tényleg a fogadót jelölte meg lakhelyeként, egyáltalán nincs kizárva. Az utak vándora ugyan is ritkán mondhatja el magáról, hogy van hová hazamennie, vagy is elmondhatja, minden egyes útjába kerülő fogadó egyet jelent az otthonnal néhány nap erejéig. Már pedig Sou nevezheti magát vándornak, így pedig nem meglepő, hogy egy fogadóba vezetik léptei, mikor bátyja és kedvesének ajtaja nyitva áll előtte és nem csak hogy nyitva áll, de várják is.
- Könnyen meg lehet. – Biccenti oldalra a fejét egy sóhaj kíséretében és ha Kean felszabadítja az utat, hát nagy megkönnyebbüléssel lép ki az egyre hűvösebb időnek teret adó utcára. Egy pillanatig, pont addig, míg mögöttük be nem csukódik a fogadó vendégváró ajtaja, végignéz az utcán. Néhány ház előtt és egy-két sarkon bágyadtan pislákolnak a kihelyezett lámpások, üvegbúra mögé rejtett olajmécsesek. Megmutatják az utat a sötétben bóklászóknak. – Sajnálom. Azt hiszem, túlzottan is megszoktam, hogy fogadókban szállok meg. .. lehet elfáradtam egy kicsit. – Valóban kicsit nehéznek érzi a tagjait. Valóban fáradt lenne? Pedig nem töltötte kemény munkával a napját, mint az őt kísérő férfi, már pedig Keanen nem igazán látszik a fáradság. Ám bár, az is lehet, hogy az éjszaka kedvezőtlen homálya nem teszi lehetővé, hogy észrevegye azokat a vonásokat.
- Mmmm. – Nem mintha sok választása lenne az irányokat tekintve, még is elgondolkozva nézett jobbra és aztán balra. Mindezzel viszont nem az volt a szándéka, hogy megfejtse merre is van az arra, azért arra még emlékezett, hogy merről jöttek és hogy merre kell tartaniuk. De tudni akarta, hogy nem e indultak utánuk a mulatozó fiatalok. A kiszűrődő hangokból viszont csak arra lehetett következtetni, hogy további jó hangulatban folyik a fogadó élete. – Arra. – Mutatott végül balra és el is indult. Elza minden bizonnyal már várja, nem szeretné, ha aggódna miatta, bár talpra esett ifjú hölgyről van szó és még Noaht is képes volt elviselni, beleszeretni.
- Az a ház lesz. – Könnyedén beazonosította az egy szinten igen csak régi házacskára, két ablakocskája már elfüggönyözve nézett az utcára, de az egyik mögött még felsejlett a benti világosság. A következő percben már Sou keze ott volt a kilincsen, míg a másikat kopogásra emelte és bekopogott. – Meghívhatlak vacsorára? – Fordult Keanhoz a kérdéssel, ujjai alól pedig egyszer csak kicsúszott a kilincs. Egy fiatal, aggódó arcú fiatal nő tűnt fel, mogyoróbarna haját igyekezett a füle mögé tűrni.
- Végre, már azt hittem eltévedtél. Oh, … Lorel uram. – Elza nehezen talált rá a névre, de ismerte a kovácsot, ha nem is személyesen. Hiába van már híre az öreg kovács tanítványának. – De! Ne álljunk az ajtóban. – Állt félre és félreérthetetlenül invitálta be Keant is.

//Csendes családi hangulat (: //

Sou megállt ugyan, de Elza már meg is kaparintotta a karját és óvatosan elkezdte betessékelni. Így Kean félbeszakadt, de csak befejezett mondatára, egy mosollyal tudott válaszolni. Bátya mogorva és távolságtartó viselkedésével ellentétben, Elza nagy örömmel lát vendégül, akár idegeneket is, bár azért óvatossággal. Keant azonban hírneve már ismerté tette a nő számára, meg aztán Sout is hazakísérte és ez egy újabb igazolása annak, hogy rendes ember.
- Szintén! – Mosolyodott el Elza és ellentmondást nem tűrve, utolsóként lépett be a házba becsukva maga után az ajtót. – Kérem, érezze magát otthon. - Nem volt nagy a helyiség, de hangulatosan volt berendezve. Kevés kép és néhány faragott bútor. A főhelyen álló asztalnál kínálta hellyel a kovácsot a hölgyemény, aki ezt követően Sounak intve hamar eltűnt a konyhát rejtő függöny mögött vele. De kisvártatva Sou már vissza is tért egy nagyobb fatálcát egyensúlyozva, amin sonka és sajt foglalt helyet, bár még gondosan vászonba voltak tekerve.
- Elza érdeklődik, hogy tej vagy inkább tea esne jobban? Bár szerintem, mindkettőt elkészíti. – Fordult kérdésével Keanhoz Sou, miközben megpróbálta nem eldönteni az asztal közepén álldogáló vázát, miközben letett a „tálcát”. És feltűnt a ház úrnője is, kezében azokkal a fontos kellékekkel, amik elengedhetetlenek a vacsorához. Tányérok, kés és villa, ám csak két személyre. Ezek elhelyezését viszont a férfiakra bízta és már fordult is vissza konyhába, ahol tovább tüsténkedett. Ennek egyik orral fogható jele volt az egyre erőteljesebb kamilla illat, amit egy kis jázmin tett édesebbé. Sou viszont nem ment utána, ő nekilátott kicsomagolni azt, amit kihozott. Először a sajt került napvilágra és aztán a sonka, de már egy ideje morfondírozott azon, hogy vajon mi az, ami még hiányzik. D hiába nézte a kerek, vaskos falapot és rakományát, nem igazán akaródzott ráakadnia a hiányzó hozzávalóra.
- Oh… Örülök, hogy végül elfoadta..d, egy kicsit viszonozhatok és .. – Lejjebb halkítja a hangját és úgy fojtatja. – Elza kifejezetten örül, ha egy kicsit megtelik élettel a ház. – Aztán újra kutakodó pillantással veszi szemügyre a deszkaalkalmatosságot és megtörténik, kigyullad kobakjában az isteni szikra. A kenyér! Indulna is az elfelejtett étekért, de függöny lebben és inkább helyet hagy a forró kancsót egyensúlyozó leányzónak, rutinosan teszi, ahogy a Pirkadati fogadóban is kerülgette a felszolgálókat, avagy közösen egymást.
- Készítek egy kis tejlevest, önnek is hozhatok, Kean uram? – A választ természetesen megvárja és csak aztán tér vissza a felségterületére. Mintha Elza és Sou váltanák egymást, de ahogy a fiatal sárkány visszatér, már helyet is foglal. Már úgy teszi le a kenyeret és néhány, még víztől csillogó paradicsomot. Ez inkább neki való, meg a sajt, igazából viszont arra az emlegetett tejlevesre pályázik.

//Ork támadás - Huor társaságában  //

Már rég jártam itt, s visszaemlékezve nem tűnt ily hosszú lépcsősornak a felfelé vezető út. Gondolataimban már rég elfeledtem Zakent, kivel nemrégiben újabb kellemetlen találkozáson kellett túlesnem. Eredeti célom tudatában lépek a város utcáira, az őrök kételyes tekintetére ügyet sem vetek. Az egyikük talán utánam is eredt, megszaporáztam lépteim és az első adandó alkalommal letértem egy sarkon. Evanir háza felé vettem az irányt, kitől válaszokat, segítséget remélek.
Csuklyám hátralökve nézek fejem fölé, a magasban úszó fehérség és az ég irányába magasodó házak nem mindennapi látványt nyújtanak. A fentről alább nyújtózkodó ágak zöldellő pompájától nekem is elakad a lélegzetem. A természet közel áll hozzám, le sem tagadhatnám…
Elkalandozott figyelmemből kizökkentem mikor az épülethez értem, ahol Evanir lakrészének ajtaja volt. Sűrű borostyán fedte az ajtót és annak kilincsét. Az ablak zárva, s meglehetősen mocskos ahhoz, hogy bármit is beláthatnék a négy fal közé.
~ Bizonyára elhagyta a várost… - Ökölbe szorultak kezeim, ahogy Noirra hangja felcsendült bennem. Hirtelen dühömet a bejáratot fedő növényzeten vezetem le, mi utamba áll a bejutásban.
~ Attól, mert nem veszel rólam tudomást, még itt vagyok… - Nyilván a jelenlegi artikulációjával csak bosszantani akar. Körbenézek, hogy az utcán jön e valaki, de jelenleg minden csendes errefelé. Határozottan rúgom be az ajtót, a már rozsdásodó zár könnyen engedi magát, s végül az elém tárult helyiségbe léphetek.
- Nem lehet… - Évek porai ülnek meg a polcokon, könyveken s minden bútorzaton mi most körbevesz. Az egyetlen segítség eltűnt…
~ Egyszerűbb volna, ha engem kérdeznél magamról. Te már felfedtél lényedből egy darabot, talán viszonzom… - Tudtam mire gondol, de az ő szájából akartam hallani, mi is az, amit megtudott rólam.
- Elárulnád, mit is fedtem fel? – Kíváncsiságom most Evanir itt maradt holmija iránt is előbukkan. Nem nyúlok semmihez, mindent tisztes távolságból vizsgálok körbe.
~ Elviselted a nem neked szánt kínokat, tétlenül tűrted, hogy úgy beszéljenek veled mint egy utolsó féreggel, csak azért… mert ténylegesen nem a te szemedben volt a tüske. A legnagyobb erény, ha elviseled a fájdalmat és olyankor is megőrzöd józan tudatod. De van mit tanulnod az életről, ahogy annak az átokfajzatnak is kivel nemrégiben találkoztunk. Sejtése sincs még, kivel kezdett…
Megtorpanok az asztal előtt, s ahol emlékeimben még könyvek sorakoztak, mára csak üres papírtekercsek és néhány gyertya hevert.
~ Tedd el őket, lesz mit megmutatnom neked… - Fáradt sóhaj hagyja el ajkaim, most nem volt kedvem a játszadozásaiba menni. Vállamon keresztbe vetett erszénybe süllyesztem a gyertyákat, ahogy kérte.
~ Most engedj had tegyem a dolgom, és figyelj… - Most nem küzdött az előtérbe kerülése érdekében, ez csak tetézte a kérdést, vajon mit is akarhat. Beleegyezve engedtem el magam, most már én voltam a megfigyelő. Testem megindulva borult előre, mikor Noirra feleszmélt.
 Tenyereit összedörzsölve vigyorog, majd egy kopott üstöt vesz magához. A bent maradt tekercseket veti be a kandalló hamuja közé, s pár próbálkozás után a szikra életre kelve lobbant lángokra. Az üst már fölé került, s a benne lévő tárgy már olvadásba is kezdett. Legalább egy  óra telt el, s ez idő alatt lassan kezdett minden világossá válni. Csak néztem, ahogy testemet irányítva miként kreálja meg ujjai közt azt a dolgot. Legvégül a köpeny alatt kutat valami után és belehelyezi, aztán felemeli a fehér alakot.
~ Íme, egy apróság belőlem, idővel te is elsajátíthatod ezt a tudást. – Kétkedve nézek a bábura, s most már magam irányítom az azt körülölelő ujjakat. A gyertyák mellé süllyesztem az erszényben, most nem akartam ezzel foglalkozni.
~ Ha találkozol Salamonnal, ezzel megfenyítheted a gyermeket. – Már az utcán tettem meg lépteim, helyeslésként bólintottam egyet, és a város kapui felé haladtam.
- Mi a teljes neved? Arhquan Noirra a fegyverem neve, hiába öltöd magadra olyan sosem leszel, mint ő… - A markolatra fektetem tenyerem, hű útitársam eddig sosem hagyott cserben.
~ A kard, ami az oldaladon van az én tulajdonom volt, mígnem átadtam fiamnak… - Megtorpantam az út közepén, pár járókelő oldalamba jött a hirtelen helyzettől.
- Dorian a te fiad?
~ Sok minden van, ami hasonló meglepetést okozna számodra vele kapcsolatban. – Éles kacajt ejt, a hideg ráz ettől az érzéstől.
~ Ő nem egyszerű ember, még csak nem is egyszerű fejvadász.
Kezdett fájni a fejem az éles nevetésétől, amit minden egyes mondata után tett. Érdekelt, amit mondott, még többet akartam megtudni erről. Valahogy minden kusza lett, zavaros, érthetetlen… Az egész múlt egy hazugság, mindenki csak egy szereplő ebben a komédiában, mert egészen addig az marad, amíg meg nem tudom az igazat. Alkalmasabb helyen és időben akarom megvitatni a témát. A velem szembe jövő idegenek arca helyére akaratlanul is mentorom ábrázatát képzelem.
~ Ó, és a nevem Mal’lyor, Esta Dûr Edhel… de, Nasar Rauko-ként is szólítottak már. – Sebesen léptem ki Nortelon kapuján. Hiába, menekülni úgysem tudok a szavai elől, de egyszerre túl sok dolgot árul el magáról. Lehetetlennek tűnnek… az elf nyelv nincs oly közel hozzám, néhány szavukat megértem, de folyékonyan nem értenék szót velük. A Rauko-t még én is tudom mit jelent, még ha akarnám sem tudnám félreértelmezni.
~ Remélem nem Salamonnal hasonlítgatsz, az a korcs egy senki… Nyilván annyit letudtál szűrni, hogy elf nyelven van. Talán, ha lefordítod megérted ki is vagyok valójában. – Megállok a keskeny úton, egyik irányból sem jön senki, így fellélegezve ülhetek le egy lépcsőfokra.
- Hagyjuk most… - Végre csend, a város alap moraja és a fejemben beszélő idegen elhalkul, fellélegezve ücsörgök még egy ideig…

Sou orrát kellemesen csiklandozta a tea szállongó, illatos párája, habozás nélkül mélyet szippantott a levegőből és szinte ízlelgette. Nem ám, hogy tölt volna magának egy bögrényit. Pediglen igazán előrelátó cselekedet lett volna, a tea ugyan is még igen csak az ihatatlanul forró állapotban leledzett, a hűvös bögrefal és az idő enyhtett volna rajta annyit, hogy ténylegesen lehessen élvezni eme házi különlegesség ízét. De élénk, zölden csillogó íriszei némi mohósággal a konyhát eltakarni hivatott függönyt bűvölték. A tojás repedő héjának hangja viszont csak annyit jelentett, hogy a fiatalasszony még csak most látott neki. De hét ez egy igen hamar elkészülő „édesség”, emlékeztette magát. Ettől azonban nehéz volt kedvét szegni a vágyakozásának, de némi erőfeszítésnek köszönhetően sikeresen elfordította a tekintetét a függönyről. Ami mellesleg azért jócskán feltartóztatta az egyre melegedő tej édes illatát és megszűrte Elza halk dudorászásának szólamait is.
Ahogy Sou körbejárta pillantásával a szobát, útközben egy pillanatra megállapodott Kean alakján, ezzel egyetemben úrrá lett rajta egyfajta bizonytalanság. Valamit kérdeznie kéne? Ezzel nem engedve azt, hogy a csend ennél is jobban rájuk telepedjen. Azonban egyetlen egy kérdés sem jutott az eszébe, így szórakozottan kinyújtotta a kezét a zöldségek felé és szemre a legnagyobbat sikeresen ujjai közé is fogta. Éppen csak elemelte, amikor jobban megnézte magának a zsákmányt és hát, házigazdaféleségként, meglehet nem a legnagyobbat kéne választania. Finoman visszaejtette és most már célzottan, az előbbinél kisebb után kutakodott. Az öt darabból nem volt olyan nehéz azért választani és ezúttal egy közepesnek tetszőt emelt a táljára. Ezt a pillanatot választotta gyomra is, hogy most már hangot adjon annak, hogy nem csak „szemezni” szeretne a betevővel. Elza előtt is hamar zavarba jön, hát még Kean előtt. Szinte azonnal elnézést kérően pillantott felé, aztán vágyakozva a konyha irányába és kis híján meg is szólalt, de ez nem az a ház, ahol őt is a sok közül az egyik gyerekként kezelnek. A fiatal lány tudja, hogy kedvese öccse más, nem egészen emberi. Ő nem firtatta a témát és a nő sem kérdezett rá soha, valószínűleg a béke és törékeny szimpátia érdekében, inkább megfeledkeztek erről.
- Segítsek? – Sou maga is meglepődött, hogy a gondolatainak egyetlen egy szóban hangot is ad, méghozzá kérdés formájában. Rosszallóan meg is jegyezte magának, hogy érzet némi sürgető élt a hangjában, de inkább más irányba fülelt. Kérdésére ugyan is nem érkezett válasz, vagy is, nem azonnal. Topogás, egy-két kisebb csattanás és végre a válasz.
- Igen. Kérlek húzd félre a függönyt. – Sou pedig szinte röpült. Azért meg kell hagyni, igen is jó hatással volt rá a családias környezet, el tudta terelni zaklatott gondolatait és megsanyargatott lelkének a legtáplálóbb étket tudta nyújtani, az egyszerű szeretetet. A függöny félrelibbentésével feltárult a konyha tágas, most kicsit rendezetlen képe, meg persze egy kisebb lábast, vastag rongyközé fogó Elza. Aki ki is sietett hamarjában az asztalra téve a forró étket. – És kihoznád még azt a kék kis tálkát?
Elza Soura pillantott, aki bólintva be is fordult az említett tálka után kutatva. Rögtön meg is találta, valószínűleg azt, ami kellet és annak legalább még másik két „testvérét”. Józan paraszti ésszel viszont azt választotta, amelyikben az aszalt gyümölcsök voltak.
- Köszönöm, hogy hazakísérte. Annyi minden történt mostanában a városban. – Hálás pillantás érte Keant Elza részéről és persze egy termetes adag a tejlevesből, amit nagy örömmel mért ki a kovácsnak és tette le elé. Aztán következett még két tányérnyi, aztán pedig helyet is foglalt az asztalfőn, így a kovács tőle jobbra, míg Sou balra foglalt helyet és utóbbi be is következett. Méghozzá nem is akárhogy, Sou a leves fölé hajolva jó nagyot szippantott az illatából, nagyzolva el lehetett volna mondani róla, hogy már azzal jól lakott.
- Csak óvatosan! Forró! – Sou bólogatott az intelem hallatán és valóban óvatosan fogott neki, néhány szem mazsolát is görgetve a tányér alján rejtőző „édes „tészta mellé.
- Jó étvágyat! – Alig pillanatnyi eltéréssel kántálták, Elza és Sou a jó kívánságot és persze a jó háziasszony a vendég felé nyújtotta aszalmányokat’, mielőtt maga is vett volna.

Kean éppen a szegény fiú résznél jár, amikor Sou felfogta, hogy a férfi talán valami olyasmit fog Elzának kikotyogni, amiről jobb lenne, ha nem tudna. De félig teli szájjal, elég nehéz bármi ellen is - hangot adva, ellenkezni. Így csak megfeszül kissé és beletörődötten hajtja le a fejét, ahogy a derék kovács szavai napvilágot látnak. Nem mer felnézni, ó de nem ám, nincs az a szelíd ígéret, amiért most a kedvesen csillogó barna szempárba mélyedne saját zöld tükreivel. Na, nem azért mert kifutott belőlük az eredendő kedvesség, inkább azért, mert abban felfedezhette volna a túlzott féltést és a szemrehányás szikráit is. De miért is kéne bűntudatot éreznie és Elzának miért kéne pont azt a következtetést levonnia, hogy már bajba is került. Talán az a szakadt ruha és a néha ziláltan való megjelenése, utólag visszagondolva, sokkal jobban kellet volna figyelnie. Mert most az okos buksi, amivel a fiatal asszony meg van áldva, most szépen összerakja a kirakóst. Meglehet, Sou azonban reménnyel telve, hogy még sem így történik, csak felemeli a fejét és asztaltársaira emeli tekintetét. Ereiben rögtön megfagy a vér, ahogy szembetalálja magát Elza igazat követelő pillantásával és ő nem tudja megállni, hogy ne kezdjen el nyugtalanul mocorogni a széken. Sután mág a levesét is kavargatni kezdi, persze ez is csak egy mondva csinált ürügy, hogy szótlan visszaejthesse a pillantását a tányérra. Ami jól is jött, mert a forró levest kis híján az asztalra löttyintette a hevesebb mozdulattal.
- Ez igazán kedves, sokkal nyugodtabb vagyok és leszek is, így ezzel a tudattal, hogy van, aki figyel rá. – Elza kedves őszinteséggel ejtette szavait, mert valódi érzések húzódtak mögötte. Még nem tudja milyen anyának lenni és igazából Souval sem tud mit kezdeni, olyan elképzelhetetlen, hogy egy ilyen törékeny gyermeket csak úgy engednek a nagyvilágban kószálni. És a kérdések, nem-nem, azok felett szemet huny.
- De remélem nem okoz ez önnek gondot? – A kérdés jogos, hiszen egy dolgozó férfiról van szó. Sou azonban egyenlőre, nagyon is hálás volt annak, hogy a szó egy kissé más irányba terelődik. Szívesen elhallgatta Kean és Elza társalgását, aminek folyamán a nő újabb kérdést tett fel. Ez viszont kevéssé hangzott úgy, mintha a kovácsnak címezte volna.
- És kik árthatnak az én öcsémnek? – Sou éppen csak fellesett a tányérból, de rögtön maga előtt találta a várakozó szép pillantást. Lassan lecsúszott a forró étek a torkán, kellemetlenül végigperzselve azt, botor módon még meg is köszörülte és végső mentsvárként Keanra pillantott. Hátha a férfi ki tudja húzni a szelíd szövésű csávából, de ha aférfi meg is próbál megszólalni egy vékony kis kéz emelkedik a magasba.
- Csak egy kis nézeteltérés volt az egész. – Adja meg magát Sou, azt remélve, hogy ennyi elég és a pillantása megenyhül. Tévedett. – Senkinek sem esett baja és el tudom őket kerülni… - Szilárdan hitte ezt és talán ezzel, talán valami mással, de elérte, hogy Elza végre megenyhüljön. Sou valamivel nyugodtabban tért vissza a leveséhez, ami valami különös módon igen gyorsan eltűnt a tányérjából. A repetát viszont elutasította és inkább el is vitte a tányérját, mielőtt Elza egy újabb adaggal pakolja meg.
- Nehéz lehet neki, eddig egyedül bóklászott a nagyvilágban és most váratlanul van valaki, aki törődik vele. .. Oh, ne haragudjon! – Elza picit zavartan húzódott hátrébb, majd az asztalra fektette a kezét. – Nem lenne valami munka a műhely körül, amit el tudna végezni? Unatkozhat egy nő mellet és talán kicsit meg is erősödne.

//Ugyan, azok után amennyit én késtem //

// A szabotőr- 4. hsz//

Balál rezignáltan veszi tudomásul, hogy nincs egyedül. Jól esett volna, hiszen különösen kedveli az egyedüllétet. Nehéz szívvel tudja be persze, hogy a városok nyüzsgésében nehéz maga maradjon inspiráló, vagy rendet kívánó gondolataival. A város védgyűrűje felett is sűrű foszlányokban úszik a pára, nem igazán tudja kivenni miféle alak mozog ott. Közelebb érve jól látni, hogy a város peremén állva aktívan tevékenykedik. Vajon mit csinál? A szüntelen kíváncsisága most sem hagy nyugtot neki és még közelebb lépked. Szerencsére a másik még észre sem vette, úgy elmerült abban amit csinált. Szerencsére...mert nem éppen olyasmit, ami más orrára kötne a mágusunk az ő helyében. Balál megrökönyödésére ugyanis a védőgyűrűt alkotó köveket bontogatja a lény ahol csak éri. Közben elmélyülten szitkozódik: - Hogy az a radványosi magas ég! Hogy tehette ezt velem! Micsoda némber! Micsoda polgárok! Micsoda borzalom, hogy a tisztesség így semmibe vész! Rettenetes szégyen! Rettenetes! Pusztuljatok hát mind! Ahogy te haltál, asszony, úgy pusztuljanak itt a mágusok is és mindenki akihez valaha tartoztál! Szörnyű rettenetes! Pusztuljatok! Pusztuljatok!
Minden egyes mondattal kimozdít egy követ a láthatóan meglazult varázslat által összetartott védőgyűrűből. Balál jól tudja, hogy ez az erősödő szélben egyet jelenthet a város összeomlásával is akár! Elkerekedett szemmel nézi a mesterkedést...

// A szabotőr- 5. hsz//

Nem tart sokáig révülete. Itt azonnal cselekedni kell.
- Megállj te!- kiállt a háta mögül a fickóra, miközben már ugrik is, hogy elkaapja a grabancát.
Abban a pillanatban, mint az orsó pördül meg a tengelye körül az idegen. Balál akkor látja, hogy egy szörnyű keverékkel néz farkasszemet, egy ork-ember félvérrel. Ezidáig csak mendemondákban hallott ilyesmiről, de még sosem találkozott ilyen randa alakkal, aki láthatóan mindkét faj erősségeiből és gyengeségeiből is örökölt egy keveset. A vadász csak remélte, hogy prédája nem bír az orkok teljes fizikai valójával, ahogy láthatóan a méretei is jóval szerényebbek annál. Néhányszor már harcolni kényszerült orkkal, de legyőzni sokban a véletlen szerencse segítette, amiben egyetlen harcos sem teheti fel a csatát. Akárhogy is van, összeszedte minden bátorságát, koncentrálta a lépcsőmászásban elnyűtt erejét és mit sem várva támadott.
- Mit? Hogy te is meg akarsz halni? Nekem már oly mindegy, hogy egyel több, vagy kevesebb vérzik el a kezeim között.
- Megölted az asszonyod...?- Kérdezte Balál, míg elkapták egymás derekát. Jobb lenne fegyvert előhúzni, ez a monstrum bizony nem semmi izomköteggel bír. Mégsem akarta, hogy esetleg a másik is még fegyverrel erősödjön. Csak ha muszáj, akkor él vele, igaz a tét nagy.
- Te mit tennél, ha ilyesmire vetemedne a nőd? Hogy rendszeresen mindenféle juttatásokért a mágus tanoncokkal hentereg? Micsoda szégyen! Nem élem túúúl!- Üvöltött egy nagyot fájdalmában a félork, de nem csak a visszaemlékezés küzdelmében, hanem mert egy elhibázott mozdulattól hanyatt a földre került, Balál pedig jól állcsúcson vágta az ügyes baljával, majd belefeküdve a mozdulatba az alkarját keresztbe fektette az áll alatt és úgy szorította a levegőt a gégefő fojtásával kifele belőle.
A következő percben azonban fordult a kocka, mert az idegen kihúzva kissé magát szorult helyzetéből, akkorát harapott Balál csuklójába, hogy a vére is kicsordult. A mágus könnyezve gördült arrébb, az ork pedig máris fölébe keveredett. Könnyed mozdulattal ült Balál hasára, emelve az öklét, hogy többszörösen visszaadja a kölcsönt, de Balált nem kellett félteni, akármelyik kocsmában, utcán, vagy a seregben tanulta is a bunyó fortélyait a fickó, a vadászunk tapasztalatain nehéz volt túltennie. Balál mielőtt még ránehezedett volna a szörny súlya, még egy utolsó lendületet vett teeljes testével, és mire ráült a másik, a lábával hatalmasat lökött a testén, mintha hátra bukfencet akarna vetni az embertelen súllyal együtt. a mozdulat olyan sikeresen lett kiszámítva, hogy a fickó szerencsétlenségére pont a megbontott korláton keresztül hömbölödtek, annak vezetésével. Balál megkapaszkodott utolsó erejével a fal tövében, meglepetésére azonban rettenetes erő kapott az egyik lábába. A félork férfi csimpaszkodott bele.
Most Balál és a felszarvazott is ordított egy nagyot ijedtségében. Hangjukat elvitte a szélvész.
- Ne nézz le!- Maga sem tudta miért kiáltotta ezt, de tudta jól, hogy e percben a másik eldönti, hogy élnek, vagy halnak-e. Kiverte a víz a gondolatra, mert régi jó katona barátja mondta a halála előtt: Senki sem lehet tökéletesen felkészült az útra Dremer birodalmába, hanem ha őáltala...
Hát Balál most egy cseppet sem vágyta megismerni a túlvilágot, bár a szele épp megcsapta. Sőt megújulást keresve jött ide, olyan kalandok után, amelyek hajszál híján a saját vagy a mások életébe kerültek, mert ő tudatlan a varázsereje terén. Hatalmas fordulóponthoz közelít az élete, mert a látnoki képességei is úgy gyötrik, mint még soha eddig. Valamit tenni kívánt, de eszébe nem volt mártírrá lenni egy mágusokért épült városért.
Ahogy ott lógtak, Ritalea, vagy Dremer játszott e vele, de végigpergette Balál előtt az egész életét, minden érzelemmel és értelemmel együvé téve, ami benne valaha felnyílott. A mágus összeszorította a szemét. Bár ne látta volna mindezt! Visszacsinálni azonban késő. Ahogy eszmélt, szaggatott a csípője, majd leszakadt a lába, a tenyere és az ujjai pedig már zsibbadásig erőlködtek, hogy megtartsák a lehetetlen küldetésben kettejük súlyát.
- Most én kérdezem: Te meg akarsz halni?- Vett erőt magán Balál és kipréselte egy szuszra a mondatot. Mert két út van: egyikben utolsó leheletéig segít az idegennek életben maradni, de ehhez jó volna neki is akarni, vagy elengedi a távozni vágyó lelket, testestül és így maga megmenekülhet.

// A szabotőr- 6. Hsz//

A férfi úgy tűnt, lassan eszmél. Végül csak kimondta a varázsszót:
- Nem! Dehogy akarok én...! Csak elvette az eszemet az a gyönyörű bestia... Amúgy nem öltem meg, csak elkábítottam egy szerelmi főzet és egy álomfű keverékével, amit egy vajákos tanulótól vettem. Otthon alszik a nászágyunkban. Én csak... Példát akartam statuálni... Megmutatni, hogy vagyok valaki.
Balál nem várt tovább.
- Akkor kapaszkodj!
Egyik kezével jobban megszorította a vashoronyt, ami mint egy vájat szolgált illesztéknek. Másik kezével pedig ugyanakkor elengedte a falat és lenyújtotta a férfinek. Közben törekedett feljebb húzni elgyötört lábát, hogy elkaphassa a másik felé nyújtózó karját.
Sikerült. A félork feljebb kúszott a mágus lába szárán, belekapaszkodott a ruhájába, majd végül egyszerűen felmászott rajta. Mikor felért, azonnal kapott Balál karja után, de az ernyedten csúszott le a fal szélén. Mígnem Balál a szél táncrendjét kijátszva szédítő iramban zuhanni kezdett, forogva, pörögve, meg nem állva felhők között. Szemei immár teljesen nyitva, látva a lebegő lépcsőt amely Nortelonba visz, a mágusok legnagyobb iskolájával és a semmihez sem fogható látvánnyal kecsegtetve. Pár perc nem kell, hogy földet fogjon ernyedt teste. Mintegy emlékként jut eszébe, hogy lesz még így, vagy talán lélekben volt is így, amikor egy szakadék mélyére zuhant. Akkor sem lesz vagy volt képes megbékélni a halál, a véglegesség és visszafordíthatatlanság gondolatával, ahogyan most sem. Akkor álmai rettegett fekete mágusa mintegy sárkány karmokkal elkapva menti meg. Most sincs ez másként. Balál érzi, hogy Dremer közel, de mint aki lopva oson, akként figyel csupán és nem avatkozik a létébe. A mágus nem könyörög, nem gyengül teljesen el. Mégsem tehet mást hagyja, hogy történjen, aminek kell. Elméje nem fogadja el az elkerülhetetlent, repülni vágyik a szél szárnyán, vagy a sárkány hátán mindegy. Most már csak egy út vezet fel vagy le.
Megrázkódik, ahogy meglátja a földet, érezni véli az ütést ahogy szét csattan a teste. A következő pillanatban már távolodik a talajtól, éles karmok vájnak a vállaiba, vaskos ujjak szorítják a hóna alatt. Ernyedő fejét felemelve az ismerős fekete mágus ébenfekete hajzuhatagát kapja az arcába. A rideg arcél közvetlen közel az övéhez, sikoltó hangja mélyebben vág, mint a szél. Fekete szeme acélosan szúr az övébe haragot, gyűlöletet és főleg fájdalmat. A rikoltó kiáltása rettentő mélységeket kavar fel Balálban. Óráknak tűnik, míg felérnek és a démoni varázsló elengedi a város peremén.
- Átkozott vagy! Átkozott!- Véli még hallani a telt baritont, mely betölti a léget messze-távol.
~ Az vagyok...átkozott...~ Azzal a szürkemágus elveszti az eszméletét, majd a félork lába előtt tér magához.
- Vissza dobott a szél!- Meséli akadozva.- Ki vagy te, hogy így visszajöttél?
Balál nem tud szólni... Mit mondjon? Maga sem tudta, mi történt valójában. Egyet vehetett biztosra, hogy Nortelon városa megmenekült.

//Küldetés vége //

//Ork támadás - Wyerre//

*Valian-ban találkozott vele utoljára. Akkor még a fehérköpenyesek közé tartozott. Amikor Huor utoljára hallott róla, megtudta, hogy Nortelon-ban él és földöntúli lelkesedéssel kutatja a fekete mágiát. Huor most hozzá tart, hogy magyarázatot kapjon a vele történt dolgokra.
Az út hosszú és fáradtságos. A felfelé vezető keskeny ösvényen Huor minden lépéssel az életét kockáztatja. Az utolsó lépcsőfokoknál már minden figyelmét összpontosítania kell. Majdnem felér, amikor észreveszi, hogy valaki ül az egyik lépcsőfokon, az út pedig nem elég széles, hogy ki tudja kerülni. Ahogy közelebb ér, egyre ismerősebbé válik neki az alak, míg végül...*
-Wyerre?!
*A mágus nem hisz a szemének. Hogy sodorhatta őket a véletlen egymás útjába? Talán nem is véletlen...*

//Bocsánat a: késésért, rövidségért, gyenge minőségért. Vissza kell rázódnom... //

//Ork támadás - Wyerre//

"Itt valami nem stimmel. Nem töltöttem túl sok időt Wyerre-rel, de azért ismerem annyira, hogy tudjam: ilyet sosem csinálna."
*Huor nem titkolja kétkedését Wyerre üdvözlésével kapcsolatban. Jobb kezét lassacskán kardja markolatára csúsztatja, majd fürkészőn a lány szemébe néz.*
-Ki vagy Te? Mert, hogy nem Wyerre, az biztos. Válaszolj!
"Pedig ez Ő. Ugyanakkor mégsem... Úgy néz ki, mint Ő,... de nem Ő. Persze az is lehet, hogy meglátta férfiúi bájaimat és komolyan akar valamit tőlem. Nem. Ez baromság. Kizárt, hogy Wyerre ilyesmit mondjon. Nekem."

//Ork támadás - Wyerre//

*Huor nem tudja mire vélni ezt. Olyan, mintha valaki idegen belebújt volna a lány testébe. A dolgokra csak két lehetséges magyarázat létezik: Wyerre-t megszállták valami nagyon mocskos fekete mágiával, vagy Huor annyira elfáradt a lépcsőzéstől, hogy csak hallucinálja a lányt. A mágus fáradt, de nem ennyire. Huor keze még mindig a markolaton nyugszik, de szépen lassan elveszi onnan; az erőszak itt nem vezetne semmire, ezért a mágus taktikát vált.*
-Kérlek bocsáss meg! Csapán csak meglepett, hogy ennyi idő után is ily forró kedvességgel fogadsz. Nem, mint amikor először találkoztunk... tényleg, hol is, mikor is találkoztunk először?

// Ork támadás - Wyerre //

*Az 'idegen' szavaitól Huor-t a hányinger kerülgeti. (Ugyanakkor majdnem elröhögi magát, amikor egyértelművé válik, hogy az ember, aki előtte áll, nem Wyerre.) Ennek tudatában a beszélgetés roppant szórakoztatóvá válik Huor számára, de a mágus nem hagyja, hogy ebből bármit is észrevehessen a másik. "Akkor játsszunk!"*
-...fogadom... Csak tudod, a köztünk történtek után nem számítottam ilyen üdvözlésre...
*Ahogy a mágus ezt mondja, balját a lány keze felé nyújtja, s, ha hagyja, bizalmas közelségbe húzza a lányt (lényt?!).*

//Huor - ork támadás//

Hitetlenkedve hallgatom Huor reakcióját. Alig hiszem el, hogy bedőlt ennek az egésznek. Ám az elfogadott kéznyújtás, és a számomra jött hirtelen közelség, általa nyújtott váratlan rövidítése megdöbbentett. Mintha Huor sem önmaga lenne, nem olyannak ismertem meg, akit egykönnyen meglehet vezetni. Azt erősen kétlem, hogy rossz emberismerő lennék... Akkor az egyedüli magyarázat erre az, hogy élni akar a lehetőséggel...
Ilyen apró távlatból hallom a férfi lélegzetvételét, s érzem, a mellkasomhoz ért mellkas ritmikus emelkedését.
Akaratlan mosoly kúszik arcomra és még közelebb dörgölőzik testem.
~ A sok év tán nem volt elég ahhoz, hogy kiélhesd magad? Meggondolatlanul ugranál bárki ismeretlen ölébe?!
Újabban csak várakozhatok, de nem érkezik válasz. Az idegeimen táncol, hogy nem kívánt helyzetekbe hoz. S hiába próbálom visszanyerni az uralmat saját testem felett, túl soká hagytam szabadjára, ehhez egyetlen akarat nem elég.
- Akkor ragadd meg a jelen üdvözlésem, nehogy elszalaszd... - Egyik kezem hátára csúsztatja, másikkal az arcot érinti miközben egyre csak közelebb hajol. Ha most az én érzelmeim rajzolódnának ki, bizonyára a marcangoló pánik jelenne meg. Hiába akarnám behunyni szemeim, Mal'lyor nyitva tartja, hogy végignézesse velem, ahogy az ÉN testemmel min ténykedik. Csak remélhetem, hogy a csók amit "ő" akar kezdeményezni, valami oknál fogva kudarcba fullad.
~ Eleget mutattál!!! Mit akarsz ezzel elérni??? - Hiába próbálnám nyugtatni magam, teljes a pánik... Még soha nem történt velem ilyen.
~ Legyél átkozott!!!

// A másik én- Küldetés 1. rész //

Még forognak Balál gondoltai, eszméit próbálja helyrerázni a félorkkal való iménti találkozás után, melynek a végén a szerencsétlen flótás bekötötte a sebet, amit a csuklójába harapott, nem tudván, mivel engesztelje a mágust, akinek az életét és új élni akarását köszönheti. Már az áldomáson is túl voltak egy sarki kocsmában, Balál mégsem volt rendben. Az érzelmeit ugyanis még nem sikerült elhessegetni, pedig érzelmes ember lévén, aki a kétkezi munkával saját életét teszi elviselhetővé, bárki felszínesnek gondolná, s milyen jó volna, ha igazuk lenne. De sajnos nem így van, mert a vadásznak ritka katonai rendben kell tartani az érzelmeit, melyek útvesztőjében már rég elveszett volna. A sok borzalom, és szenvedély amiket álmaiban lát, a sok rettegés és fájdalom, amivel egymás ellen vétenek a népek egyre erősödő látomásaiban, rendszerint kihozzák a sodrából, ahogy mostani megmenekülése is, mely kézzel fogható eredményt hozott, valahogy visszakerült a város falai közé a zuhanás után, s most azt sem tudja, hogy mi volt ez, vajon levitáció, vagy teleportálás. Honnan is tudhatná, mikor még azon is gondolkodnia kell a látomások dzsungelében, hogy mikor történnek vagy történtek ezen események, nemhogy azon, hogy mennyi a valóságtartalmuk. Képzetei gyötrik rendszeresen, mióta az eszét használja, de a jelenlét, amitől kézzel foghatóbbá válnak az események, tárgyak, szereplők, mind egyre intenzívebb s érzelmesebb kitöréseket eredményez.
Ahogy gondolkodik most is csak arra jut, ami idehozta a Felhővárosban ahol a mágusok első és tán' legjelentősebb iskolája van. Felül kell emelkednie tehetségén, mert a készsége megöli egy napon, vagy egy borús éjszakán. Most is napok óta alig aludt, mert látások gyötörték, s azt, hogy elméjében megelevenedő jóslatok, vagy látomások sora-é, nem tudja, de képtelen szabadulni. Fenyegető köd burkolja be lassan, elmúlt negyven esztendős, és többet élt meg, mint a lanuriaiak többsége, de esztelenül, tudatlanul. Egész Lanuria eseményei rázzák a lelkét, zokogni tudna folyvást. Ha nem teszi le, ha érzelmileg nem lesz újra kiegyensúlyozott, könnyen elveszik.
Mit sem tud saját magáról, a képességeiről. Rejtett dolgok ezek egyébiránt éles szemei elől, akár a saját múltja. Olyan ez, mintha önmaga fölé kéne kerekednie, mintha erőt kellene vennie maga magán.
Hogy ez mennyire így van, nem sejti, ahogy azt sem, hogy hamarabb eljön a szembe tekintés ideje, mint azt gondolná, egy másik oktalan mágus botlásának köszönhetően, mintegy példaként arra, hogy egy mágusnak tisztában kell lenni a képességeivel és rendbe tennie a hatalmát felettük.
Immár itt is az iskola. napok óta a városban tartózkodik, és többször eljött erre, hogy viharvert gondolatokkal el is haladjon előtte, de soha egy percre meg nem állt, hogy legalább szemügyre vegye, fokozódó vágyai tárgyát. Lassan az is kevésbé érdekli, hogy kiöregedett tanulója lenne az itteni mestereknek. Az sem, hogy mit gondolnak róla mások, s hogyan viszonyulnának hozzá. A mágus rendek zavarják, melyek itt kiválasztják a saját érdekeiknek legjobban megfelelő tanulókat és felajánlják az együttműködést. Balál semmi ilyesmit nem bírt elképzelni, a lehető legtávolabb állt mindentől, ami szabályozza, álljon bár a birodalom szolgálatában. Mindig is aggódott a saját szuverenitásáért, a saját értékítéletéért. Ha bármi bélyeget nyomna rá, már nem lehetne önmaga.
Emlékeiben halványan sejlett fel e percben a Torony, mely a felhők magasába nyúlik a hegyek között. A Torony, ahol soha egy pillanatra sem tehette azt, amit akart és amit szeretett volna. Hasonlóak lehetnek a mágus rendek. A kecsegtető tudás mellé, az összefogás hatalma és a biztonság érzete.
Mint egy megelevenedő fehér szellő, virult fényesen lobbanva egy láng, egy energiacsík. Elképedve szólna, de képtelen, mert ajkát mélyebb fájdalom feszítette meg, mint amivel most megbirkózni képes. ~ Anyu?~ Futott át a fején, biztosan ostoba érzelmeitől hajtva képzelhette maga elé a valóság helyett a fehér köpenyes nő sziluettjét. Mire észbe kapott, a jázminnal kevert illatú tünemény elillant, a fénycsík nyomán. Helyette dörrent valami a levegőben sötét füstként gomolygó látomásra váltva látvány.
A közelből szitkozódás hallik:
- A csudába, ezt rondán elszúrtam!
Balál még oldalt pillantott és egy kamaszfiút látott vörös köpenyben, pálcával a kezében, mellette pedig egy fekete köpenyes kislányt.
- Uh... húúh! Ezt tényleg nagyon elbaltáztad Rongern! Húzzunk innen!
- De mi az? Ha nem...?
- Nem, ez nem az! Ez valami egész más... megelevenedik...Nézd!- Sikoltó magas hangon mondta az utolsó szavakat a gyereklány, majd mindketten menekülőre fogták.
Ahogy a vadász körülnéz, látja, hogy az egész nagy tér lassan kiürül, van, aki csak a környező kapualjak árnyékába húzódik s akad, aki egyszerűen elszalad.
Balál pillantása visszasiklik a pár lépésnyire előtte gomolygó fekete füstre. A jelenség hatalmas, a kétszintes házak fölé magasodik, de zsugorodni látszik, miközben koncentrálódik, mintha egy átláthatatlan masszává állna össze. Balál eszébe mentális pajzs jutott, mert hirtelen elé villant a vadalani Tűzvihar, amikor talán egy pajzzsal megmenekülhetett volna a megalázó repüléstől. Ám hiába kutat az ismeretlenül idegen ősi szavak után, miket ki tudja honnan szokott előkeríteni az elméje. A teleport a következő elgondolása, de ugyanúgy hiába való a hozzá szükséges ige. Mintha csupaszon maradna. De nem, azért mégis sikerül néhány méterrel odébb kerülnie, a hátsó fertályára huppanva. Valahogy ez sem olyan, mint szokott, mintha megváltozott s egyszersmind hiányos volna a mágikus ereje. Mély, jól ismert baritonon megbotránkoztató, elnyújtott nevetést hallik az iménti füstfelhő felől. Hiszen ez a saját hangja! Csak valahogy...olyan botrányosan rideg.

// A másik én - Küldetés 2. rész //

Balál feltápászkodott. Egy furcsa, valóságos alakká állt össze a füst. Egy sötétszürke köpenybe burkolódzott, fegyvertelen férfi alakja volt, vékony alkatú, gyenge fizikumúnak tetsző testén fekete ing feszült, rajta fehér mellény és hófehér nadrág. Elegáns, karcsú, térdig érő, sötétszürke csizmáján arany sarkantyú és a szárán fent hatalmas, dekoratív arany csat virított. A nyaka előtt köpenye is arany csattal volt összefogva, mely a mellkasára hulló csillagot vagy egy szárán ülő üstököst formázott. Szemébe húzva, széles karimájú, divatos fekete kalap tetézte az elegánsnak mondható, dekoratív, harmonikus látványt. Mágusokhoz képest szokatlanul magas volt, de nem volt nagyobb Balálnál. Arca szabályos, kerekded, férfias vonású, szemei élénken tükrözik intelligenciáját és talán folyton fokozott üzemben működő szellemi aktivitását. A szája keskenyre húzódott a félmosolytól, ami gúnnyal párosodva ült arcára és barna szemeibe, melyek egyenletes csokoládébarna színétől bizonyára olvadtak a hölgyek. A férfi válla viszonylag széles, tenyere és lábfeje pedig hatalmas. Bőre erősen kreol.
- Ismerősnek tűnsz. Kárörömet vagy szarkazmust érzek a nevetésedben. Ugye nem így van? Nem kedvelem, ha gúny tárgyának tekint valaki. Csak én  parodizálhatom, vagy nevethetem ki magamat. Mire fel ez a látványos beugró?
Amaz elkomorodott és válaszra sem méltatta. A vadász kíváncsisága fokozódott, ahogy egyenletes, hosszú léptekkel megindult felé. Csizmája minden lépésnél élesen koppant a macskaköveken, míg a sarkantyúk zengve pengtek.
- Ki vagy? Mit akarsz tőlem?
Végre is két lépésnyire Baláltól megállt az idegen. Teátrális mozdulattal feltolta bal mutató ujjával a kalapját, hogy jól láthatóvá váljon a vadász számára az így még ismerősebb arc. Hagyott időt a szemrevételezésre, majd ismét felemelte a balját, tenyerét maga elé feszítve.
- Mit akarok? Ezt...!- Kiáltotta a férfias hang, azzal energianyalábbal lökte hanyatt Balált, méghozzá úgy, hogy jócskán hátrébb is taszította őt.
Balál védekezni próbált, de a tán' kiskorában tanult ősi igék mintha teljesen kiestek volna a tudatalattijából. Kénytelen volt valami újabban megismert varázslatokon gondolkodni, de ez nehezebb volt, mint hitte.
- Ki vagyok?- Kacagott fel a mágus.- Te tényleg nem ismersz meg? Íme, tessék, hogy lásd, segítek!- Mondta gúnyos hangnemben. Lekapta fejéről a csúcsos, széles karimás kalapot és az útra hajította.
Balálba villámként csapott a felismerés: Mintha Apját látta volna. Csak a hátranyalt, hátul rövidre nyírt frizura, homloka fölött a fehér-ezüst hajfürttel az nem hasonlított. Az elegancia, a nem hétköznapi méltóságos arckifejezés és tartás, mind ismerős volt. Arcán a hideg kíméletlenség ült, az érzelmek tökéletes takarására, amit a Toronyban sokszor látott Balál. Mégis... Nem csak a hang az övé. Balál szája egészen kiszáradt, ahogy végre felismerte a férfit. Vagyis a férfiben önmagát.
Megalázva készült újra feltápászkodni a kövezetről.
- Te én vagy?- Kérdezte halkan, szájtátva.
- Dehogy!-  Köpte a szót undorodva a másik, mintha megbotránkozott volna.- Csak egy részed vagyok. Én vagyok a mágus, akit elnyomsz magadban, mint valami fertőzést, amiről úgy véled, undorító, de gyógyítható. Gyűlölsz és rettegsz, mint más a bubópestist, vagy a kolerát. Már rég vártam egy lehetőséget, mint az ostoba kisgyerekek elszúrt varázslatának erejét, amit kihasználhatok, hogy a szabadulásra sötét és gyarló elmédből, a félelmeid mögül. Al'horta fais tid te sut!
Erélyes parancsszavára vesszőként suhogó pálcává sodródott a levegő, egyenesen a vadász szeme felé csapkodva. Ahogy közelebb ért, Balál arrébb ugrott, elgurulva a földön. Mígnem egy levegősodró igézettel sürítette össze maga és a másik énje között a levegőt.
- Jut eszedbe...mi? Levegősodrás...ccc. Mégiscsak tudsz valamit. Azt hitted örökre elnyomhatsz? A sötétben maradok, mint valami rútság? Én vagyok a legszebb és legkülönlegesebb részed. Apánk büszkesége! Nem lehetsz ennyire gyarló!Hogy vájjam ki a vakoskodó szemed. Olyan jelet teszek a képedre, hogy mindenki tudja, miért kínoztalak meg. Mágia gyűlölő, gyáva féreg!
A mágus kezéből csillámló szikrák pattantak szerteszét, hogy feloldják a Balál pajzsát. Ahogy lassan szertefoszlott, a pálca ismét támadásba lendült. Egyenesen a vadász arcának támadott.

// A másik én - Küldetés 3. //

Balál menekülni kényszerült, egy darabig ugrált és elhajolt, de tudta, hogy így nem tartósan akadályozhatja meg a varázslatot. Szégyen, mennyire gyengének bizonyult tanult mágiával védekeznie.
- Miért...nem ölsz...meg inkább?- Kérdezte kapkodva fejét a levegő-pálca elől.- Persze a válasz nyilvánvaló, igaz? Te magad is elpusztulnál varázsló!
Nem várt feleletet, mert eszébe jutott valami, egy macskakövet kezdett el lazítani a lábával, ami aztán hirtelen a jobbjába lendült. Azonnal a másik feje felé hajította, betörte volna a koponyáját, de elkerülte azt. A jobb keze sosem volt elég ügyes.
- Szánalmas vagy! fertelmesen erőlködsz! Szállj magadba! Gyenge vagy nélkülem! Így az is maradsz!Sosem lehetsz kellőképpen erős harcos, vagy erős mágus, ha nem vagyok veled!
- Térj észre! hiszen épp ez az! te meg nem létezel nélkülem! Erről beszélek!
- De Tangeran...! Ugyan! Hát nem érted? kettőnk közül te vagy az, akinek ébredni kell, vagy...pusztulni! Mond, mi félelmeteset látsz, ha rám nézel? Miért is gyűlölsz ennyire? Mond csak ki, mit látsz bennem?
A vadász elgondolkodott, de meg nem állt, a pálca jobbról balról suhogott az arca felé. Láthatóan erős képződmény volt s amerre ment, követte őt, próbára téve fizikai erejét és kitartását.
- Sötét fertő vagy, mint a feketék. Romlottnak látszol, mint a vörös boszorkányok. Az erőd fertelmes talajból táplálkozik. Én nem tudom, miből, de ez életekkel játszó leleményes métely. Olyasmi, ami megfertőzött téged, vagy ha igazat szólsz, veled együtt az én belsőmet.
Még folytatta volna, de a másik énje közbevágott, kicsit szelídebb hangon.
- Ez mind igaz! De sose kerested, hogy miért is gyűlölöd ennyire a mágiának ezt az oldalát- elárulom, hogy ősi válfaját. persze, én tudom, de azt is tudom, hogy nem jó helyen kutatsz emlékeidben. Tehát miből is fakad ez a zsigeri gyűlöleted?
- Hiszen bennem élsz, tudhatod is! A fekete mágus, aki keresztülüldözött gyerekkoromban a fél Hyarmennyán, a vörösköpenyes tanítványaival karöltve... Aki megátkozott bennem...téged! Bárki meggyűlölte volna ezeket.- Utálkozva ejtette ki a szavait, de kissé nyugodtabban, mert a másik mintha higgadtabb volna. A pálca csapásai is lassulva szelídültek.
- Dehogy! Tudtam én, hogy tévedsz! megint mekkorát tévedsz! Most meglátod, milyen jó, hogy kiszabadultam. Felnyitom a szemed. Mert apánk és anyánk tehetnek erről az egészről. Ők benne voltak a szövetségbe feketék és vörösek között, mágusok és harcosok között. Mint a hivatalosan támogatott bérgyilkos seregek csatlósai végezték munkájukat. Igaz, ők egy nem hivatalos mágus rendben, de a Fekete Toronyban képezték a mágus hadakat, hogy a gyilkosokat segítsék. Emlékszel a Toronyra? Mi jut eszedbe róla?  
Elképedve hallgatta a másikat Balál.
- Honnan tudsz ennyi mindent? Nem emlékszem rá, csak hogy nagyon feszélyezett. Nem szerettem a Tornyot. Úgy emlékszem, hogy Apával meg Anyuval éltünk ott.
A mágus élesen, sértőn felkacagott.
- Anyuval...? Nevetnem kell! Te sosem voltál Anyuval, azért nem emlékszel rá. Minden idődet Apánkkal töltötted, mert a három gyermeke közül te kísértetiesen hasonlítottál rá. Illetve, hogy mondjak neked valami meghökkentőt: ÉN! A mágiánk oly erős és olyan sötéten hatalmas, hogy Apa ránk volt a legbüszkébb, hiába voltunk mi a legkisebb a testvéreik között. Miattam tartott maga mindig mellett. Érted már? Anyu fehér gyógyító volt és ők ketten képezték és irányították a mágus sereget. Ők választották a vezérkar utódait. És mi voltunk... vagyis ÉN voltam a jelölt Apa nyomdokaiba. A gyilkos seregnek sem lehetett kifogása, amíg ki nem mutattad a fogad fehérjét. Képtelen voltál a fegyelemre! Képtelen betartani a szabályokat. Hiába kérték, hogy maradj veszteg! Én meg ezért gyűlöllek! Te nem voltál katona, mint ők! Sosem akartál igazán velük lenni, olyanná válni, mint ők. Pedig Apa volt számodra a mindenség közepe. Máig nem akarsz engedni annak, amit tőle örököltél, pedig az jórészt én vagyok, kisebb részt van belőlünk Anyuból és az ő vezetői képességeiből. Mert ő volt a Torony vezére. Apa a hadász volt. Anyu tett arról, hogy mind együtt működjenek az ott élők, tervezetten, szervezetten, tökéletesen megbújva a világ elől a Fekete Torony Testvériségben. A mágusok együtt olyan hatalmat képviseltek, hogy szabadok maradjanak, és szabadon döntsenek a nézeteik szerint...Pontosabban Anyu nézetei szerint...Idilli volt, de te belerondítottál Tangeran. Utálatosan járkáltál a tilosban, míg ki nem lested a titkaikat, ráadásul megláttad egy bérgyilkos vezető arcát. Nem kellett volna a jövőjét is megnézned...nem kellett volna! Ez lett a végzeted, mert az a varázstudó cserébe belenézett a te életedbe és olyan veszedelmesnek talált, hogy egész Lanuria ellenségének kiáltott volna ki, ha Apa nem végez vele és Anyu el nem tünteti a nyomaitokat is.
Balál mozdulatlanná dermedt, míg hallgatta. Látni vélte emlékeiben a Torony lakóit, harcosokat, akik gyakori vendégek voltak és vezetőik arcát többnyire lepel fedte. A végszóra meglódult az addig mozdulatlan pálca, jól homlokon csapva a vadászt. Felszisszenve vette tudomásul a másik, állítólag legbelsőbb mágus-énje hatalmát.
- Mit..akarsz tőlem? Mit vársz?
- Hogy békülj! Érted? Mindketten tudjuk, hogy muszáj tudást szerezned a hatalmad kordában tartására. Hiába menekültél annyi évtizeden át, én változtam, megerősödtem. Apánk volt a leghatalmasabb szürkemágus akit ismerünk. A fekete mágia vörösekével ötvözött erejét vitte a csatatérre. Fekete mágusokkal irányított vörös harcosokat a céljaik elérésére. Sötét hatalmát te örökölted három gyermeke közül, te a legfiatalabb. Ám a te erősséged, az hogy látó lettél, méghozzá nem akármilyen, olyan, aki a jövőbe is képes belelátni. Az átok szerint elpusztítod magad, ha nem tanulod meg használni és fegyelmezni az erődet. Hát tanulj!
Balál nagyot nyelt. A fogát csikorgatta. Sziszegve szűrte a szót:
- Eddig már én is eljutottam a saját kútfőből...De a sötét mételyhez semmi közöm! Meglehet, hogy hazudsz!
- Jegyezz meg egyet, Balál! Már alig emlékszel rá, de tudod Anyu azt vallotta: A szürke nem egyértelműen sötét, vagy világos. -- Vigyorogva felemelte a balját...Csak egy energianyaláb volt, egyetlen villanás, a pillanat törtrészével egyenlő mértékben, de...az erő most belülről és befelé hatott és nem kívülről jött, köze nem volt holmi botrányosan ténykedő nebulóknak hozzá. Fájt? Az imént a szétváláskor nem igazán, de most...Balál szíves örömmel lenyelte volna a békát, ha külön maradnak. De valójában érezte, hogy a mágus nélkül nem lenne önmaga. A belsejében mélyen rejtegetett tudás, melytől emberi elméje biztosan kicsi korától, a Torony óta szabadulni akart, nos réges-régi emlékei most valóságos kárhozatot jelentettek, akárcsak az átok, mely elől ugyanúgy nem képes menekülni. Dehát a szülei eszerint tettek róla, hogy ne váltsa be a jóslatot magáról. vajon mennyire eleve elrendelt a jövőnk? Vajon valóban megmenekült tőle a kontinens, a birodalom? Vajon mit láthatott a bérgyilkos vezér Balálban? És mit láthatott Balál őbenne? Mi volt az a lehetséges jövő, amiért elveszejtettek egy egészen kicsi gyermeket, amiért eltüntették a mágikus dzsungel mélyén? Miért? Ha most elfogadja az önnön énjét, akkor nem jut-e túl közel ahhoz a lényhez, akivé válna a jóslat szerint? Ha pedig elutasítja és távol tartja magától a sötét mágiát, akkor elveszejti önmagát, netán belehal? Nem...nem, ez csak a mágia tudás hiányára vonatkozik. A szüleihez vezető kapcsolatot veszítheti el véglegesen. A kulcs így is úgy is ősei tudása és a Fekete Torony.
Elcsodálkozott, milyen könnyedén egyesültek a mágusa sötét figurájával. ~ Simulékony szörnyeteg vagy te Balál Tangeran! Tenyérbemászó simulékony szörnyeteg!~

// Vége //

*Norujn rövid kitérőt tett a mágusok városába Motgang hátán. Magában nevett azokon akik gyalogszerrel próbáltak feljutni a városba. Kanyargós utakon, keskeny ösvényeken... életveszély! Nem ez az egyetlen igazi módja a közlekedésnek és Norujn úgy érezte, hogy a mágusok egyet értenének vele. Norujn a fagy és jég világában született, fehér hajjal, fehér szemmel, törvényszerűen tanult jégmágiát, természetes, volt magától érthetődő, soha nem is gondolt rá, hogy a mágia más ágait és bogait is firtassa ne adják az istenek, kitanulja.
Most mikor meglátta a várost teljesen más érzés kerítette hatalmába, mint ami születése óta jellemezte hozzáállását a varázslás tudományához. Vágyat érzett, iszonyatos, elfojthatatlan vágyat, hogy tanuljon, kutasson, okuljon, hogy új ismeretekkel bővítse eszköztárát, mikor végignézett a felhőkön, mint már megannyirszor tette Balsors hátán, most nem csak magasan szállóködöt látott, hanem erőt, mely arra vár, hogy valaki uralja, ezt látta a kövekben a fákban és a patakokban, a leszálló nap sugarára fellobbanó fáklyákban is, ó igen még a tűzben is tudást, megszerzésre váró tudást látott most először, nem ellenséget.
Ebben a hangulatban suhant be végül az éjszakai város kanyargós utcáira, mely most, napnyugata után is nyüzsgött az élet, varázslók, kuruzslók, tanoncok és megbecsült professzorok, koldusok és utazók, nők és férfiak egyaránt szép számmal akadtak, Lanuria majd minden fajából.
Norujn egy kis térre szált le, ahol egy istállót gyanított, s mivel magáén kívül másik két griffet is látott ott, Motgangot kikötötte és elindult, hogy felfedezze a várost, szinte teljesen elfeledkezve Thalion nagyúrról...
Lábainál felhő gomolygott, tüdeje pedig szinte üvöltött, több levegőért, de nem volt. Ha nem grifflovas lett volna, ki a fél életét ilyen magasságba tölti, biztos, hogy összeesik, de így észre sem vette a levegő ritkaságát. Nagy volt a tömeg az utcán alig lehetett haladni, de nem is sietett sehova, csak nézelődni akart, ismerkedni a várossal mely annyira megigézte. Nézte a zenészeket az utca mentén, a kéregetőket, mutatványosokat megszemlélte a boltok portékáit, de nem vett semmit, nem nyúlt semmihez.
Nagy, hömpölygő, gyülevész sokaság jött hirtelen az amúgy is tömött főútra, énekelve, zajongva, önfeledten és vidáman és magukkal sodorták aki előttük állt, így Norujnt is. Egy lány virágkoszorút akasztott a nyakába, le akarta tépni először, de látta, hogy majd mindenki ilyet visel és aki nem arra most aggatják, így megbékélt vele. Haladt a tömeggel mert mást nem tudott és egy időt után a hangulat magával ragadta és együtt énekelt a tömeggel egy olyan dalt amelyet nem ismert egy olyan nyelven amelyet még sosem hallott.*
~Mi a fenét csinálok?~*Kérdezte magától és rendre intette magát. Egy üzlet teraszának oszlopához lapulva végre sikerült kikerülnie a tömegből, akik észre sem vették, haladtak tovább.
Norujn, míg pihengetett kicsit megszemlélte az üzletet ahová a véletlen és Ritalea sodorta. Takaros üzlet volt, megsárgult falakkal, falikárpitokkal és nyögő emberekkel, hogy először bordélynak vélte, de sem bársony sem kelme nem volt itt, az ágyak hordágyak voltak, rajtuk pedig nem mámor hanem a fájdalom hangjait hallatták a fekvők.* ~Kórház... miért hozott ide Ritalea?... vagy nem is ő volt?~* Beljebb egy hosszú fehér köpenyes varázsló enyhítette a fájdalmait a haldoklónak, aki előtte feküdt. Norujn még sosem látott senkit mágiával gyógyítani, az ő sebeit mindig a tábori orvos látta el szikével, ollóval, cérnával és fűrésszel, nem ráolvasással és rigmusokkal. Néhány figyelte az orvost, látta hogy enyhít a keservesen jajveszékelőn és rájött, nem hatalmasabbá válni jött Nortelon városába, hanem hogy megtanuljon segíteni Avlanion elit harcosain... Szinte félve szólította meg a gyógyítót:*
- Csodálatos amit művelt uram, megtanítana... megtanítana engem gyógyítani?

*Norujn bólintott, hogy várni fog majd kilépett az ispotály előtti utcára. A tömeg elvonult a sőt sokan talán már nyugovóra is tértek. Maga is álmos volt, az egész napos utazás, majd a városnézés kifárasztotta, de most a várakozás izgalma ébren tartotta, hogy el ne aludjon egy régi dalt dúdolt, bár nem tudta, miért jött nyelvére, de felvidította, még gyerekkorába tanulta:*

Sindë litsi lutir sinomë.
Ekkaia ripë heldë sariryannar.
Númenessë Ambar talta undumenna
ar i eleni nainir qualmeryanen.

Lómë túrë sinómë;
Anquildëa alcareryassë.
An sí ná i nórë yanna fëar tulir
usien i nwalmë lúmeo.

Rómenna ortar i oronti;
Tára Ambarello
Ar lëontar topir i ëar lumbenen.
i métimë falmar
ripir anquildessë
Andúnë pella.

Sinómë eanye, nyéra:
Tiruvanyë Andúnë.
Ya ná Andúnë pella,
Cúmanna,
ar loruvanyë
Cúmo.

*Elmosolyodott az emlék hatására, mikor az udvaron hallotta e dalt apja oszlopokkal határolt kertjébe egy öreg vándortól aki vendégszeretükért cserébe lantján pengetett és a vérelfek selymes hangján dalolt nekik.
Ekkor hallotta meg az ajtón kilépő mágust és odasietett hozzá, hogy halja a bölcsességet és megtanulhassa a gyógyítás fortélyait.

- Sok halált láttam már, jó uram... láttam tűzhalált, láttam kard általit és láttam azt is mikor a betegség követeli magának a jussát: egy élő lelkét. Grifflovasként a halált foglalkozási ártalomként látom testvériségünk tagjai számára, de a jó lovas érték s a barátok is azok, mindig mikor lehet megmentjük őket, ám csapatunkban nincs olyan ki a mágiával elűzné a fájdalmat, összeforrasztaná a sebet, vagy visszahívná a holtat... minket csak tűvel, cérnával és olyan orvosságokkal látnak el melyeknek nincs párja, mégis úgy hiszem a mágikus gyógyításnak a közelébe sem érhetnek.
*Norujn szívéből beszél, mert el akarja nyerni a mágus bizalmát mert elengedhetetlennek tartja azt, ahhoz hogy tanítani kezdje.
A fogadó felé az utakat fáklyák világítják meg, mivel eléggé későre jár az utcák jobbára néptelenek, de azért nem vonult vissza mindenki hajlékába megpihenni, így nem üli meg a várost a kihaltság érzete. Ő maga is éhes és el is fáradt már, ha a fogadó kedvére való ott tölti majd az éjszakát határozza el magában.*