Nortelon - A felhők városa

A városőrök, követve a sunyi alakot eltűntek a szemem elől egy kisutca irányában, jómagam pedig megálltam egy fiatal fiúcskánál, aki almát árult az út szélén.
- Szép pirosak kispajtás. – Mondtam derűsen és vettem hármat. Kettőt a zsebeimbe tömtem egyet pedig majszolni kezdtem, közben vettem észre hogy az elf elkanyarodott, és felé tekintve a régi park körvonalait pillantottam meg. Nosztalgia öntött el a láttán, és úgy döntöttem én is arra indulok. Ez volt az a, hej ahova kivezényeltek minket testedzésre, „csak hogy szokjátok a bámészkodó utca népét” mondták. Persze mi tudtuk, hogy a környékbeli lányoknak akartak felvágni azzal, hogy minket ájulásig hajszoltak, és közben ordítoztak. No és persze itt verték a fejünkbe a varázs védelem építményének a fontosságát, valamint a történéseket, ha esetleg valami történne vele.
Elhaladtam egy jól ismert házikó mellet és a kovácsoltvassal erősített zsalugáteres ablak láttán mosoly kúszott a vonásaim közé. Az öreg Omné apó háza! Mennyit, kajabált és fenyegetőzött a lárma miatt, amit a gyakorlatozások keltettek. Egyszer még avas dióval is dobált minket és a kiképzőket.
Gondolataim folyamából egy reszelős mély hang szakított ki, ami egy ork irányából érkezett.
A szintén erre haladó elf is megállt és látszólag kissé elgondolkodva nézett a szépnek nem igazán mondható teremtmény felé.
Arra mentem én is és megálltam az elf mellett. Köszöntésként felé biccentettem, végül is, aki érkezett az mondjon jó napot. Szó mi szó nem sok tapasztalatom van orkokkal, de hallottam róluk eleget és egyik történetben sem az igazság szent bajnokai ként állították be őket.
Néhány szívdobbanásig néztem az orkot aztán, az elfre pillantottam, de látszólag nem akart beleszólni az ork káromkodásokkal tarkított tevékenységébe, aki pedig cseppet sem tűnt városi mágiahasználónak. Hát odaszóltam.
- Öhm. Helló koma valami gondod van? Mit csinálsz erre felé? – Kérdeztem, nem kihívóan inkább csevegő hangnemben.

/Nortelon és a titokzatos látogatók/

Az ősi kereskedő család sarja figyelmét nem kerülte el, ahogy az egyik jó kiállású legény már kezdett is utána járni a dolgoknak. Gyerek volta ellenére még a távolról szemlélődőben is meglepődést váltott ki, milyen jól fogott hozzá a dolgoknak. Fellépése igen távol esett a nem rég mellettük elhaladó katonák kissé felkészületlen viselkedésétől. Még az a gyanú is felmerülhetett akár, hogy igazából egy mágus, aki titkolja kilétét és mint ilyen, jóval öregebb, mint amilyenek tűnik. A hegyes fülek tulajdonosa legalábbis hajlamosabb volt inkább a kornak tulajdonítani a bölcsességet, mint sem Adama elhalmozta volna vele a gyerek fajokat.
- Öhm. Helló koma valami gondod van? Mit csinálsz erre felé? 
-Ne üsd az orrodat bele, azt ajánlom, kétlábú! Bízd csak rám, majd én megoldom!
*A válaszadó nem volt továbbra sem túl barátságosnak tűnő. Épp csak visszapillantott, hogy végig mérje Moozent, majd kihúzta a kezét a kövek repedései közül, melyben egy vászondarabba csomagolt kis tárgy volt. Csak sejteni lehetett a rongyok fodrai alatt, hogy egy marok méretű valami lehetett. Felugrott a mellvértre, majd ismét csak a sziklák városon kívüli oldalán kotorászott. Ha a férfi nem fordult sarkon a figyelmeztetést megszívlelve, akkor még hozzá teszi dünnyögve.
-Az egyik rend kért meg, hogy csináljak egy kis javítást itt. Valaki megcsúszott és panaszkodtak arra, hogy nem biztonságos itt járkálni.
*Eközben az elf is közelebb húzódik. Paripáját el kellett engednie egy kis időre, mert valamiért nem lehetett rábírni, hogy közelebb menjen az orrának túl büdös alakhoz. A jószág orrcimpái remegtek a nyerítések közben, míg meg nem engedte gazdája neki, hogy egy kicsit legelésszen a házak falánál. Ha a kérdező eltávolodott, akkor egész közel, hogy onnan várja az alkalmas pillanatot, hogy megszólítsa az idegent. Igyekszik nem elpuskázni az első benyomást, hiszen bizalma egy új törzs partnernek való megnyerésében töretlen a félvérrel szemben. De ha még a közelben marad, akkor inkább igyekszik csak olyan közel merészkedni, hogy fél lépéssel messzebb legyen. Ha bárkinél elszakad a cérna, az első támadást intézzék el egymás között! Nem az ő faját teremtették, hogy a villámok éle kicsorbuljon rajta.

//Nortelon és a titokzatos látogatók//

Igyekeztem felmérni a helyzetet, abban a néhány pillanatban, ami az ork válaszadása előtt eltelt. Válasza mogorva és lekezelő volt, ezt nagyon nem szeretem, főleg azok után, hogy én semmi okot nem adtam rá sem mozdulattal sem szóval. Ráadásul nyilvánvaló volt, hogy hazudik. A véd művet általában mesterember javítja, egy mágus felügyeletében. Itt pedig se híre se hamva sem szerszámoknak, sem pedig mágusnak. Az elf elengedte hátasát, aki kissé hátrább kezdett legelészni a zöldellő fűből, miközben gazdája is kicsit közelebb lépett az Orkhoz. A vállam felett hátrapillantottam, de a városőröket már nem láttam, no persze! Mikor kéne, egy sincs! Gondoltam, és eldobva az almacsutkát, kezem immár a kardom markolatán pihent, majd tettem néhány határozott lépést az ork felé, és ezúttal határozottan, kihívón formáltam szavaimat.
- Ha tényleg a város bízott meg, mutasd a megbízó leveled, és nem mellesleg bemutathatnád a munkálatot felügyelő mágust is barátom! – Mondtam miközben már átperdült a túloldalra és ott kezdett kotorászásba. Nem kerülte el figyelmemet a mocskos kis rongydarab, amit a kezében tartott, ahogy az sem hogy valami dudorodik alatta. Viselkedése, és a kis csomag miatt most már komolyan felkeltette érdeklődésem, és bár nem kívántam visszatértem első napján mindjárt csetepatéba keveredni, eldöntöttem, hogy most már a végére járok, mit kotorászik ez itt, és mit szorongat annyira.
- Húzd csak ki a mancsod, és rám figyelj, ha már rád pazarlom a szót, különben lehet, hogy te is megcsúszol, és a végén még komolyan megsérülsz! – Némiképp próbáltam kitalálni a reakcióját, és felkészülni mindenre. Kitudja, még lehet, hogy tényleg a város bízta meg? Azért fogást váltottam a kardmarkolaton, hogy egyből tudjak mozdulni ha, támadna. Elpillantottam még az elf felé is, de látva hogy odébb somfordált, egyértelmű volt számomra, hogy ha harc lesz nem fog akadályozni a mozgásban. Hogy közbe lép-e bármelyikünk oldalán az kérdés maradt számomra.

/Nortelon és a különös látogatók/

A furcsa karbantartó továbbra is csak dünnyög, leginkább csak annyi kivehető mondatrészek szerepeltek benne, amikben a „mindjárt” szerepel. Ez némileg eloszlatta egy időre a kereskedő gyanúját, de nem volt kétsége afelől, hogy a csutkát nem rég elhajító valamiféle képen kapcsoaltban áll a város védelmezőivel. Erre utalt határozott fellépése és a fegyver is, melyet szinte biztosan nem fog habozni használni.
A rejtélyes alak mormogása egyre inkább hasonlított egy átokhoz vagy más efféle dolgokhoz, mintsem hétköznapi beszédhez. És eme felismerés után nem sokkal késlekedett csak egy jeges fuvallat, mely meglepő módon nem a tomboló külvilág, hanem a falon belülről érkezett valahonnan.
~Nem lehet természetes eredetű, mert ennyire erős szél kárt tehet még a háztetőkben vagy másban is. Vagyis a körgyűrű biztosan blokkolta volna a bejutásnál.
Ám ha varázslat áll a háttérben, vajon pont a fal hibás működése az oka vagy az ork szavai?
*Ez felkeltették a nem is oly régen alább hunyó gyanúját, de sokkal jobban el volt foglalva azzal, hogy eme váratlan lökéshullám elsodorta és neki vágta Moozennek és vele együtt a védműnek.
Eme új nézőpont arra is hasznos volt, hogy most már jól látta, hogy egy repedést akar elérni a félvér, ahová be akarja tenni a csomagot. És cseppet sem barátságos szemek néznek vissza rájuk.
-Nem megmondtam, hogy könnyen megcsúszik a kétlábú?
*A szavai zavarba ejtőek voltak. Ami kis mutatvánnyal az előbb szórakoztatta őket nem kis energiákat mozgatott meg. Egyetlen szerencséjük, hogy a falat elérve oly hirtelen gyengült le az ereje, mint ahogy támadt. Különben tovább sodorta volna őket és szinte biztosan a mélybe zuhantak volna.
De mégis mi történik valójában? Meg kell-e várni, míg elvégzi amit akar és a viharok újra csak a városon kívül szeszélyeskednek? Bár sokat olvasott a kupec a fekete mágiáról, de ő sem tudta megmondani, biztonságos-e a műveletet megszakítani. De mi lesz vajon a végén? Mi a célja a ténykedésnek?
-Mi van a kezedben?

// Nortelon és a különös látogatók //

Az ork válaszra sem méltatott illetve mormogott valamit magában, de pont mikor lépésre szántam volna el magam, óriási széllöket csapta hozzám az idegen elfet. Nagyot nyekkentünk mindketten és kis híja volt, hogy nem zuhantunk a mélybe. Szép kis páros halál lett volna! A vállam sajgott kicsit és elnézve az elf arckifejezését ő is bevághatta látszólag a combját. Viszonylag gyorsan talpra szökkentem, és kezet nyújtva az elfnek őt is talpra segítettem. No nem mintha szüksége lett volna rá, ez csak egy gesztus volt ha akarja elfogadja a segítő kezet.
Egy pillanatra az elf szemébe néztem.
- Na ebből elég volt! – Morogtam, majd az orkra néztem és felvettem a földről az íjamat. Majd vesszőt illesztettem a húrra.
- A szavak ideje lejárt te kis piszok dög. – Mondtam még félhangosan, azzal útjára küldtem a nyílvesszőt az ork kulcscsontja alá célozva. Nem akartam megölni, mert lenne kérdésem hozzá bőven, de nem is akartam, hogy a találat után túlzottan izgága maradjon. Ha pontos vagyok, a lövés épp a tüdő fölé fúródik. Nem halálos, de elveszi a kedvét mindentől, amiben mesterkedett az biztos. Az elf még kérdezett az orktól, aki továbbra is a kövek között matatott és talán egy gúnyos vigyor rendezte át vonásait közben. Nem morfondíroztam, hogy honnan és hogyan érkezett a széllöket. A mágiával kapcsolatban egy fő szabályt követtem mindig. Ne akard megérteni, csak tartsd távol magadtól! Egy biztos! A kilőtt nyílvessző halál pontossággal süvített a célja felé.

/Nortelon és a titokzatos látogatók/

A tekercskészítő olyan pillantásokkal nézte már egy jó ideje a sorban előtte haladót, hogy az örülhet is annak, hogy nem nézett még hátra, elfoglalta magát, hogy a nagyon keskeny ösvényen haladjon a többiekkel.
Egy ork mászott fel a meredek oldalon a szerpentin eggyel lentebbi kanyarulatából, hogy befurakodjon épp az imént említett társa és a sárkány közé. A kis hölgyön jelenleg egy ork fogsorból készült nyaklánc volt, mely jól láthatóan ki volt téve a ruha fölé. Csak pár fajtársa tudta, hogy ennek jelentősége a belekovácsolt mágikus erő volt, mellyel eme bűzös lények alakjának illúzióját képesek magukra ölteni. Ő épp egy marcona lándzsás képében.
Mint említve volt, többen is eme büszke fajból hasonló képen követték a szedet-vetet sereget. Valószínűleg egyiküknek sincs jó kedve az út alatt, de a vörösnek egész biztosan nem. Azt sem tudta, miért keveredett bele egyáltalán. Eredetileg csak egy halom könnyen elkészíthető varázstekercset kellett volna csinálnia és semmi egyébről nem szólt volna ez az egész. Ám maga sem tudná megmondani, hogyan vette rá Samu, hogy eljöjjön. Amennyit tud az egészről, eredetileg az volt a terv, hogy az orkokat ráuszítják a felhők városára. Nem igazán értette, ez hogyan kapcsolódik majd a mágusok által börtönbe zárt társuk kiszabadításához. Ha csak ők jönnek a büdös banda nélkül, könnyedén be tudnak jutni a kapun és észrevétlen elérik a cellákat. Ott pedig nincs kétlábú, aki dacolni tudna az ősi faj erős harcosaival. Kétsége nem lenne afelől, hogy perceken belül kint lenne a rab társuk és hamarosan már az égen szárnyalna velük hazáig.
De ennek így nem sok esélyét látja. Ennyi barbárral azonnal kiszúrják őket és az őrség figyelni fog. Ráadásul eredetileg csak úgy tűnt, megölnek egy erdőben kószáló felderítő orkot, elmegy mindenki a sajátja törzsében és ott felbiztatják őket, hogy rohamozzák meg a hegyre épült várost. Nem pedig napokig cammogni a sárban és a koszban, miközben elviselhetetlen ezeknek a kétlábú lényeknek a bűze. És még mindig velük vannak.
Érthető, hogy a nőiességére oly sokat adó leány egyre inkább a sorba bepofátlankodót ölné meg szívesen, nem pedig a készülő csata lelkesíti a szívét. Bár nem látszik az álca miatt, de tünde alakján selyem ruha feszül. Igyekszik emlékeztetni magát, hogy amikor ezt utoljára látta, még kifogástalan állapotban volt, próbálta háttérbe szorítani azon gondolatait, hogy mára valószínűleg ugyan olyan koszos, mint gyűlölt útitársaik. Ahogy nagy kedvvel öltötte magára a frissen kapott sárga köpenyt, mely igen egyedinek tűnt, nagy farkába harapó kígyó szimbólummal. Ám ebből már orkká válása előtt kiábrándult, mert kiderült, hogy az akció minden résztvevő sárkánya ugyan ilyet fog viselni.
Kis nyugalmat az hozott, hogy megtapogatta a ruhája alá rejtett heliokrit kristályt. Usaromtól kapta, kit a Völgyben leginkább úgy ismernek, hogy imádja ezeket a kis szörnyeket elkészíteni. Tapasztalt varázsgömb készítő és ha úgy adódik, más mágikus tárgyakat is csinál. De most a csapat minden tagja kapott egyet az útra. Velük van Iloren, ki akkor szokott segíteni, ha egy vadászatból valaki olyan sérülésekkel tér haza, amit saját mágiája nem tud gyógyítani vagy túl hosszú időbe kerülne a felépülése. A tündéri aranysárkányon annyira meglepődött, amennyire eszébe nem jutott volna, hogy fajtársában csalódhat. Gyönyörű külsejét egy ork vénasszonyéra cserélte, jobban el sem csúfíthatta volna magát. Alig-alig hagyja el a biztonságos hegyeket, most pedig egy kétlábú sarlatán rémséget alakít...
Még néhány társukon kívül valahol fent van a városban Tél, a fehér sárkány. Samu valami titkos feladattal bízta meg őt. Ám ezt talán sosem fogják megtudni, mi volt. Egy robbanás rázta meg felettük a hegy oldalát és vagy öt ork széttépett darabjai hullottak le. A jégsárkány pedig fájdalomtól eltorzult, dühös arccal jelent meg egy oszló fehér köd homályában a gyógyító mellett.
~Elkezdődött! Végre! Lőnek ránk fentről a mágusok.
*Már előhúzta a teleportálás tekercsét, melyből a biztonság kedvéért magának ötöt készített a különlegesen veszélyesnek ígérkező küldetéshez. Ám lentről ordítás hallatszott és társa fejcsóválva jelezte, hogy még ne fedjék fel mágikus kilétüket.
~Mit kell titkolni? Elkezdődött. És Tél már fel is fedte magát. 220-as hegyomlásnak nézett ki, ahogy hosszú szakállával és vastag karjaival ápolják őt.
*De nem volt mit tenni. Ha a többiek nem akarják, akkor még ráér egy kicsit. Valahol az élen haladóknál az íjászokat rendezgetik. Így lassan tumultus alakul ki és a szokottnál is többen kezdenek el a sziklafalon mászni felfelé, hogy elérjék mihamarabb a tetőt.

/Vigyázz, mert közeleg a Tél!/

/Nortelon és a titokzatos látogatók/

Vogon morcos képpel fogadta el a segítő jobbot. A férfinak kétsége nem lehetett afelől, hogy fájó láb ide vagy oda, nem hagyja válasz nélkül a történteket. A tőrét előhúzta a bal kezével, de a meglepetést még egy pillanatig tartogatta. Egy fordulás közben észrevétlen kapta elő a kabátja alól a rövid kardot, hogy lesújtson a szerelő nyakára.
Nem igazán hitt a saját szemének. Mire megfordult és támadott egy sebesült kar kapta el a csuklóját. A társa már kilőtte a nyilat néhány keresetlen szó kíséretében.
- Na ebből elég volt! A szavak ideje lejárt te kis piszok dög.
*A csóka viszont elszántan próbálta befejezni a ténykedését, nem is ügyelve a két felpaprikázott alakra. Fájdalmasan ordított fel, mikor az oldalán behatolt a vessző. Csak egyre távolodó kopogó hangok jelezték az érzékeny hegyes fülek számára, hogy a tárgy, amit a kezében tartott leesett.
Viszont talán ez a sérülés volt az egyetlen ok, hogy a figyelmetlen nem vesztette a fejét. Még a kulcscsont sérülése sem akadályozta meg, hogy fél kézzel hárítsa a támadást, majd a másikkal is megragadva szorítsa hátra.
A rabszolgakereskedő nem tudta, mi történik. Egy nála fél fejjel magasabb valaki, akiről lehullott a félvér illúziója a sebesülés hatására látszólag mintha mágus lett volna egy ismeretlen sárga rend jelével. Ám még termetes teste sem igazolja, hogy az erőben eddig még sosem szűkölködő Beebebroxot úgy söpörje félre, mint a ház ura a kenyérmorzsákat az asztalon.
Moozennek csak pár pillanata van, hogy kitaláljon valamit, mert a szándék már egyértelmű. Immáron másodszor is hozzá akarja vágni az elfet az idegen, hogy most ne varázslattal, hanem puszta erővel lökje őket a mélybe.
Idő közben az elejtett kristály felrobbant. A városban még senki nem sejti, hogy egy hatalmas, több törzsből álló ork sereg igyekszik felfelé. Amennyiben a szabotőr ellen küzdő két vitéz valamelyike vagy mindkettejük leesik, az élen haladók megállnak és előbb nyilakkal próbálják kilőni őket. Bár több rozsdás fegyverekkel vagy kő hegyű lándzsákkal felszerelt társuk kezd felmászni a sziklákon, hogy kikerüljék a dugót.

//Nortelon és a titokzatos látogatók//

A találat pontos volt, mégsem értem el vele a kellő hatást, bár könnyen lehet, hogy az elf ennek köszönhette, hogy az imént még ork képében tetszelgő alak nem törte el a kezét. Efféle hegyomlás alakokat utoljára az északi erődvárban láttam, de inkább tűnt mágia használónak. Remek! Hogy a kénköves ménykübe lehetséges ez? Az imént még ork, most meg egy északi fatörzs hajigáló? Kérdeztem magamtól, miközben újabb nyílvesszőt helyeztem az idegre. Azonban a lövés elmaradt mert egy robbanás rázta meg a kockaköveket a lábam alatt. Óriási tűznyelv csapott fel a fal túloldaláról, ami sárgás, halálos csóvaként magasodott fölénk, hogy aztán egy pillanat múlva semmivé váljon a levegőben. A hang, vagy talán a pillanatnyi fényjáték csalhatta oda a fiút, akitől az imént az almát vettem. Megállt az utca sarkán és onnan kukucskált felénk. Áriel küldött fiú! Gondoltam és felé kiáltottam, mert ekkora már felsejlett bennem, hogy itt valami komoly van készülőben, és nem biztos, hogy én és az elf kellő erőt képviselünk ellene.
- Rohanj a város örökért fiam! Mond nekik, hogy Moozen bajban van a régi parknál! – Csak remélni tudtam, hogy valaki olyanokkal találkozik, akik velem szolgáltak itt és ismerik a nevem. Vagy ha nem is, legalább idejönnek körül nézni. Mást nem igen tudtam volna kiáltani a fiúnak hiszen én magam sem tudtam mivel is állok szemben.
A fiú bólintott, és máris eltűnt kócos kis ábrázata a ház sarka mögött. Ekkor húztam ki az ideget és céloztam a behemót idegenre. Nem volt éppen tiszta célpont, az elf kissé takart, de bíztam célzó képességemben és az íjamban.  Most hogy úgy véltem mágiahasználó, már a zsigereim is ódzkodtak tőle. Minél előbb letudni! Mielőtt ő mond rám egy varázslatot. Kifújtam a maradék levegőt a tüdőmből és egy szívdobbanásnyi időre az elf tekintetét kerestem. Ha folyik némi harcos vér az ereiben, láthatta vonásaimon, és arcizmom rándulásán, hogy ha cselekedni akar itt az ideje. Biztosra vettem, hogy népe sajátos ügyességével szempillantás alatt kiszabadul a benga szorításából. Ezután egy utolsó összpontosítás és lőttem! Egyenesen a szakállas alak szeme közé célozva. Az acélhegy lassú forgással egy vágtázó ménnél is sebesebben indult célpontja felé, hogy halálos pontossággal csapódjon a koponyacsontot átszakítva a fura mágiahasználó szürkeállományába, és öljön ki minden eddig megszerzett tudást és persze az életét.

/3. küldetés: A szabotőr/

Azt hiszem, már az első pár száz méteren megbántam, hogy egyáltalán elindultam ebbe az agyament városba, amit a világ tetejére építettek. Mert milyen épeszű ember építkezik a felhők fölé?
Mire nagy lihegve felkaptattam félig már hangosan káromkodtam, még szerencse, hogy nem járt erre senki, vagy, ha mégis, annyira messze, hogy nem láttam.
~ Mi a fenéért kellett nekem a saját szememmel látnom, amit az az idióta Robin áradozott erről a helyről! Ez is olyan város, mint a többi, csak épp szárnyas embereknek építették! ~ - morogtam magamban, de, ha már eljöttem idáig, akkor már felmászom, ha belegebedek is.
Aztán mikor már látótávolságra értem és megálltam, hogy kifújjam magam, elámultam a látványtól és már megértettem miről beszélt a kereskedő segéd. Csodálatos volt! Mivel valahol nekem is a munkámhoz tartozik némi szépérzék, hát amit el kell ismerni, azt el kell ismerni, na!
A városban már szaporábban szedtem a lábam, fel akartam jutni egy olyan helyre, ahonnan belátom az egész várost.
Azt hiszem megérte a kutyagolás. Az utcákat szinte nem is lehetett látni a felhőtakarótól, melyen megtört a napsugarak fénye. Aztán szemem a várost védő körgyűrűre tévedt, egyrészt mert kíváncsi voltam rá, hiszen annyit hallottam róla, másrészt mert mozgást láttam ott és mivel közel és távol nem volt körülöttem senki, így ez eléggé feltűnt.
Ahogy az is, hogy valami nem stimmel azzal az alakkal! Mit csinálhat ott? És egy ilyen helyet nem őriz senki? Minden esetre elindultam arrafelé, már csak kíváncsiságból is.
Na meg nem szerettem volna, ha a kirándulásom itt ér rossz véget és egy villám csap a hátsómba, mert valaki nem bír magával.
- Hé! - szólítottam meg, ha halló távolságra értem és még nem fedezett fel, bár én elég halk léptű tudok lenni, ha kell.

*Jártam már erre, nem oly érdekes e vidék mint az emberek gondolják. Viszont egész kellemes a levegő idefent ha ritka is kissé. A várfalon járkálva nézek le a mélybe vonzó ez a mélység ha repülni tudnék biztosan levetném magam. Viszont ezt a kellemes elgolkodást egy hang zavarja meg. Valaki kiabál, tekintetem a hang irányába vetem majd megvárom míg a tulajdonos felfedi magát. Nem igazán figyeltem van e rajtam kívül idefent valaki. Majd a könyökömet elveszem a falról s felé fordulok az idegennek.
- Mit akarsz?
*Tekint rá a vöröslő szempár.

Közelebb érve már látom, hogy egy fiatal, fejér hajú férfi az, aki felkeltette az érdeklődésemet a tevékenységével.  Az is nyilvánvaló, hogy nem túlságosan örül a jelenlétemnek, annak meg főleg nem, hogy még meg is szólítom. Néhány lépésre tőle megállok és fürkészve nézek heges arcába, ami valószínűleg azt jelenti, hogy nem az a békés kereskedő típus. Ezt a rám meredő vörös szempár is megerősíti bennem.
- Csak kíváncsivá tettél, hogy mit ügyködsz kőgyűrűvel? Talán valamiféle karbantartó vagy? Ha igen, biztos megtudod nekem mondani, hogyan működik? - kérdezem kíváncsiság mögé rejtve gyanakvásomat.

*Elhúzott szemekkel tekintek a férfire aki nem éppen tűnik túlzottan harcias típusnak. Viszont fegyvert hord magánál, bár felelmet nem kelt bennem, hisz csak egy egyszerű halandó mint a többi. Először embernek nézem viszont enyhén ívelt fülei elárulják, hogy olyan mint én. Egy félvér áll velem szemben, arcom mit nem borít sebhely, mit már régebben elhagytam hála technikámnak most komorba vált.
- Semmi közöd hozzá, hogy mit keresek itt...
*Sanditok hatra a nem is oly régen elhelyezett robbanó runák felé. Igen jól tudom hogy mikor lesz a detonáció s azt is, hogy ez a férfi lebuktathat.
-Most pedig kotródj innen!

Általában nem szeretem magamra felhívni a figyelmet, igyekszem beleolvadni a város forgatagába, csak egynek tűnni a többi ember között, de ez most nem lehetséges, hiszen a másik gyanús alak és rajtam kívül senki nem tartózkodik közel és távol. Nem is nagyon érdekelne a dolog, mert nem szokásom bele ütni az orrom más dolgába, ha nem éppen azzal az egy dologgal csinálna valamit, ami megvédi az itt élőket – közöttük engem is – attól, hogy szép pirítós legyen belőlünk.
Mondjuk nem tudom elképzelni miért lenne ez bárkinek is jó, de hát láttam én már ennél furább dolgokat is.
- Ezt azonnal hajlandó is vagyok elismerni, sőt elnézést is kérek tőled, ha a magam szemével látom, hogy mi az, amit csináltál a kőgyűrűvel. – nézek vele farkas szemet, most már nyíltan, minek fussunk egymás körül felesleges köröket.
Igaz, hogy nem vagyok híve a fegyveres konfliktus keresésének, de meg tudom védeni magam, ha kell. És nem kerüli el a figyelmem a pillantása sem, amit a gyűrű felé vet, megerősítve vele a rossz érzésemet vele kapcsolatban.
- Ebben ne is reménykedj…..tuskókám! – makacsolom meg magam és megpróbálom megkerülni gyorsan, hogy ne legyen ideje reagálni és szemügyre venni, mit csinált ott.

~ Csak nem megy el....
*Kezem fegyveremért nyúl, egy rövid fekete tőrt húzok elő. Majd magam elé tartom ki kezemet, a tőr élével az idegennek mutatom.
- Az életed lesz a fizetség, a túlzott kíváncsiságért... Dremernek ismét jó napja van.
*Futok az ismeretlen felé, öklöm arca felé szalad, s a jól irányzott pofon után jobb kezem megperdíti a tőrt, majd az a férfi felé néz. S máris kezem indítja felé a támadást. Ha valami csoda folytán kivédi mind a kettőt, lököm meg vállammal. Érezheti ahogy egy bika ereje ütődik mellkasának. S most még csak nem is voltam kíméletlen. Bár ebben a táncban csak egy közönséges ember mozgásával haladok fizikai erőm jóval az átlagos fölött van. Rátekintek az idegenre.
- Nem tudod mibe vágtad a fejszédet...

Hamar észre kell vennem, hogy a „sima” megkerülés és faképnél hagyás, majd a sunnyogása tárgyának szemrevételezése nem jön össze.
Mielőtt még belerohannék előhúzott fekete tőrébe, nagyon gyorsan állok meg és kezem nekem is a kard felé mozdul. Én sem vagyok lassú, hiszen akkor felkopna az állam, de itt nem ujj munkáról van szó és az tagadhatatlan, hogy fiatal kora ellenére nagyobb gyakorlata van a fegyveres harcban, mint nekem, ez látszik a mozdulatain és, hogy egy percig sem habozik, hogy használja ellenem.
Nagyon úgy néz ki, hogy szerencsétlenségemre egy szabotőrrel hozott össze a sorsom és ha nem teszek valamit, akkor már nem lesz érdekes, hogy a levegőbe röpülhet a kőgyűrű, mert én előbb leszek halott.
- Ha sikerül a terved, így is úgy is az vagyok. – vetem oda neki, aztán már nincs is másra időm, mert már előttem is van és ökle eltalál, amitől hirtelen csillagokat látok, viszont pár lépést arrébb is lök, így elkerülöm a tőrét.
Aztán a következő pillanatban már repülök és úgy érzem, mint aki teljes erőből neki szaladt egy sziklának.
~ Lehet, hogy igaza van! ~ fut át rajtam a gondolat és csak abban reménykedem, hogy valaki meglát minket és értesíti a városi őrséget.
- Azért nem adom olyan könnyen a bőrömet! – állok fel szédelegve, de már kardot és tőrt húzva.
Ilyenkor bánom, hogy nincs a tarsolyomba valami támadó mágia, lehet lelassítaná.
Széleset vágok magam elé a pengével, hátha belefut, majd én is magam elé emelem mindkét fegyvert, könnyed alapállásba állok, hogy bármerről felkészülhessek a támadására, bár az ütés még ott sajog a mellkasomban.
- Még elmenekülhetsz! Láttak téged és jelentették az őrségnek. Mindjárt itt lesznek!– blöfföltem, hátha bejön, veszteni valóm nincs.

*Talán igaza lehet, felkeltette az érdeklődést irántam. Meglehet, hogy a társa elszaladt az őrségért. Körbe tekintek, majd rá vigyorodok a fazonra. S elrakom fegyveremet, egy újabb alapállásba lépek helyezem lábaimat, szemem villanása a napfénytől nem igazán látszhat. Az arcomra most rá van írva a gonoszság, s talán valamiféle őrület is kiüt rajta.
- Elmenekülni.... Igen igen... elmenekülni.... te nem fogsz....
*Az elf szeme mégsem lehet olyan jó, hisz a következő mozdulatot már nem is láthatta. Rontottam neki a gyorsak táncával. S nyúlok be keze alá, jobb lábammal lábai mögé nyúlok. Majd húzom hátra lábam megpróbálva kigáncsolni őt. S a földre teríteni, s ha földre ér kezeimet hátra hajtom majd miközben hídállásba mennék lefelé emelem meg lábaimat lököm el magam a földtől, kezeim a földhöz érnek majd azzal segítem tovább magam még csak saját testhosszomnak megfelelő távolságba kerülök tőle. Majd térdre érkezem, elpillantok az utca felé. Valaki tényleg kiszúrt. Majd tekintetem vissza vetem az idegenre.
- Szerencséd van... nincs sok kedvem kötözködni az itteni mágia renddel....
*Majd egy szempillantás alatt eltűnök a szemei elől. Az őrök kik nemsokkal utánam érkeznek, már csak az elfet találhatják ott. Ki most megmagyarázhatja, mégis mit keres egy halomnyi robbanó rúna a kőgyűrűn.