Avlanion - A vízesések városa

/Feline-nek/

Komolyan mondom még soha nem találkoztam olyan makacs és értetlen teremtéssel, mint amilyen ez a lány volt. Nem is tudom, hogy lehetett belőle lovag, bár lehet, hogy csak valami hulláról szedte le azt a páncélt? Amennyire tapasztalatlannak és naivnak tűnt, még ezt sem zártam ki. Nem lennék elég jó a szakmámban, ha nem tudnám mikor hazudik vagy éppen mikor őszinte valaki és ahhoz, hogy engem átverjenek elég jó színésznek kell lennie valakinek, de ez a lány nem volt az.
A felháborodása és az undora nagyon is igaznak tűnt, ahogy le akart rázni magáról, de ami a legjobban megdöbbentett, hogy tényleg nem is sejtette valószínűleg, hogy milyen képességgel rendelkezik, hogy egyáltalán van mágikus tudása. Hogyan lehet, hogy nem érzi, hogy nem látja mit tesz másokkal. Általában nem állok le aggodalmaskodni, hogy vajon kit és hogyan érint majd, ha megint rájön az az öntudatlan rohamféle, mint amilyen az előbb is elkapta, de jó alakalomnak tűnt, hogy közelebb kerüljek hozzá……és az értékeihez, anélkül, hogy felverné az egész környéket.
Hát, ha ebben reménykedtem, akkor ezt máris módosíthattam, hiszen a vad mozdulat, amivel kirántotta magát a fogásomból pont elég volt ahhoz, hogy egy éppen falatozáshoz készülő fickónak kiverje a kezéből a kajáját és azt – Óóóó szerencsétlenségek atyja! – természetesen egy hegynyi izomagynak a nyakába röpítse.
Na, ennyit arról, hogy ne legyünk feltűnőek! Még szerencse, hogy a bikanyakú csak a még mindig döbbenten az üres kezét, majd a földön fekvő cupákot bámuló férfit szúrja ki magának és dühének célpontjául. Ismerem az ilyet, már alig várja, hogy megmozgassa az ökleit és csak egy apró alkalomra várt, ami el is jött a véleménye szerint.
Áldozata még csak mukkanni sem tud, ahogy fölé magasodik és erőkifejtés nélkül a magasba emeli, hogy egy szintre kerüljön az arcuk.
- Na, tessék, nézd mit csináltál! – lépek mellé, de lehetőleg el a dühös fickó közeléből. – Hidd már el, nem akarok tőled semmit (micsoda hazugság, de az nagyon megy), de az előbb tényleg nagy erejű mágiát éreztem felőled és ha erről nem tudtál, akkor az nagy bajt hozhat még rád. Én csak figyelmeztetni akartalak, de, ha nem hiszed, az a te dolgod! – vontam meg látszólag érdektelenül a vállam. De, ha neked nem kell segítség………. –léptem egyet-kettőt, várva, hogy mit lép, na meg a verekedést is ki akartam kerülni, mert az őrség biztos, hogy mindjárt itt lesz.
Míg a kezét markoltam, azért arról megbizonyosodtam, hogy a karjára nem csatolt fel semmit, így arra már nem kell kutakodnom.
Visszafojtom a vigyoromat, mikor pár pillanat múlva a lány int és kis keresgélés után belép egy szűk, kihalt kis sikátorba. Az eddigiek után tényleg nem számítok arra, ami következik.
Bár szemem hamar alkalmazkodik a félhomályosabb helyhez, addigra már a falon nyekkenek és egy hideg vas szorul a torkomhoz. Eszemben sincs mozdulni, nem vagyok bolond és nagyjából biztos is vagyok benne, hogy nem akar megölni és mit akar kérdezni…….a maga módján.
Ráadásul ilyen közeli testkontaktusban, elég jól elboldogulnak fürge ujjaim a táskáján, mivel most egészen mással van elfoglalva.
- Ez nem volt szép tőled…..kedves. - próbálkoztam, hátha megmondja a nevét. – Már mondtam, hogy erős löketet bocsátottál ki, ráadásul elég forró is volt, bár lehet, hogy csak én éreztem így. Meg akarsz ölni ezért? Titkolod? Én nem árulom el senkinek. – értettem félre a heves reakcióját, de továbbra sem mozdultam, hiszen még nyelni sem tudtam úgy, hogy ne karcolja meg a bőrömet. - Ezt azért levehetnéd. - utaltam a tőrre. - Még véletlenül megvágsz vele.
Nem vettem a lányt komolyan, csak egy bolond fruska!

A közelmúlt eseményei erősen kihatottak rám. Azon kevesek egyike voltam, akik túlélték az ostromot Ambaronban. Ráadásul, ezután rá kellett jönnöm, hogy ebben a világban az ember lánya lépten-nyomon veszélyes teremtményekbe botlik bele. Eldöntöttem, hogy ha törik, ha szakad, én erős leszek, erősebb mint bárki más és…még valamit akartam.
Meg akartam találni a családomat. Ahhoz, hogy tudjam, hogy legyek erősebb szükségem volt rá, hogy visszatérjek a gyökereimhez. Ez viszont nehezebb munka volt, mint gondoltam volna. Öt éves lehettem mikor Heon elszakított a családomtól és tanítványává fogadott. Azóta nem láttam a szüleimet, nem is hallottam felőlük. Arról is csak sejtéseim voltak, hogy valószínűleg Avlanion környékén valami kis faluban éltem. Biztosat sajnos nem tudtam. Nagyon nehéz volt visszaemlékezni a gyerekkoromra. (Bezzeg a Heonnal töltött időre kristálytisztán emlékeztem. Ha ott maradok, mostanra már talán véreskezű feketemágus lennék…)
Úgy döntöttem, megszállok egy fogadóban itt a városban és holnaptól a környékbeli falvakat fogom járni, hátha megtudok valamit. Nem tápláltam sok reményt a sikerhez, hiszen talán a szüleim már meg is haltak. Annyi év telt el azóta. Az is lehet, hogy látni sem akarnak azok után, ahogy eltűntem közülük. Mégis, emlékeim mélyén ott hallottam apám szavait:
„ Ryn! Egyszer majd bocsáss meg nekem és térj vissza hozzánk.” – ez a kis emlék reményt csalt a szívembe. Talán még nem késő…
Gondolataimba mélyedve léptem át a város kapuján, de aztán…Pár lépés után a lábaim elnehezültek. Alig kaptam levegőt, nekidőltem egy házfalnak és ki tudja hány órát álldogáltam ott. Megijedtem, talán féltem is. Féltem szembenézni a múlttal. Máskor szeleburdi és nagyszájú énem eltűnt és helyét a kételkedés vette át.
~ És mi van ha utálni fognak? Vagy elküldenek? Mi van ha nekem esnek, amiért Heon olyan undorító csellel szerzett meg magának annak idején? Mi van ha engem hibáztatnak? ~ Számtalan hasonló gondolat kergette egymást a fejemben. Olyan sokáig álldogáltam a házfalnak dőlve hogy mire újra feleszméltem gondolataimból, már sötétedett. Nem igazán az zavart meg hogy este volt, hanem az hogy riadóztatták a várost.
- Neeee… - Kúszott az arcomra egy sajátos fintor. Elrugaszkodtam a faltól és kiléptem az utca közepére. Méltatlankodva tártam szét a karjaimat.
- Miért ver az ég! Nem volt elég hogy túléltem egy ostromot nem is olyan rég??? Ne máááár!!! – nyafogtam és szinte toporzékoltam. Ha eddig méltatlankodó volt a hangulatom, akkor most biztos lehetett mindenki abban, hogy egy híres Ryn-féle dühkitörés közeleg.
- Áááá! Ezt nem hiszem el! Hogy lehetek már ennyire rohadtul szerencsétlen? – és ezután még olyan szavak hagyták el a számat, amit bármely kocsis és mesterember megirigyelhetett volna. Választékosan és szóismétlés nélkül káromkodtam.

// Mese: Égiháború //

Kényelembe helyzete magát, egyik lábát lelógatva szédítőnek is nevezhető mélységbe, míg a másikkal bizton tarthatta magát egyensúlyban a díszes kövekre nehezedve. Talán egy tér, ahol a városiak mellet az ide vándorlók is ámulhatnak a vízesések elképesztő látványát látva, bár inkább tűnt precíz kivitelezésű terasznak. A lényeg, hogy acélnak tökéletesen megfelelt. Alig-alig lézengett arra pár ember, akik még is adóztak a látványnak, azok rá sem hederítettek. Senki sem zargatta hát és ennek roppant örült, főleg a reggeli incidens után. Nem volt óvatlan, cseppet sem, csak a reggelijét igyekezet kifogni a habok közül, de ahelyett, hogy megkaparintotta volna az egyik gyorsan cikázó ezüstös finomságot, annak otthonába merült némi hívatlan segítséggel. Kimászott volna ő magától is, ha hagyják, csakhogy abban a pillanatban nem pórul járt vándornak nézték és végkép nem a körülmények áldozatának, hanem bűnsegédnek. A morcos lovas pedig roppantul megszívlelte, hogy hátasa csipkelődve érdeklődik irányában, egyben izgatott és feszült. A griff viselkedése pedig könnyen átragadt rá is, mert tudta, hogy a különös lény miért viselkedik így, bár szóban ő igyekezett arra fogni, hogy fél a griffektől, de ezt a lovas meglehet fenntartásokkal sem fogadta el.
Nagyot szippantva a tiszta vízpermettől édes levegőből, elégedetten hunyta le a szemét. Korábban végignézte az égbolt alkonyba borulását, bár a látvány élénk vöröses-arany színeivel, ha csak felszínesen is, de előhozták a lángba borult falu képét. Vegyes érzéseit hatásosan mosta el az, ami alig egy fél órácskával ez előtt babonázta meg. Mivel az egész délelőttöt és a kora délután egy részét zárkában töltötte, már az íztelen zabkásának is örült volna, amit ebéd tájt makacs módon utasított vissza, csak magában kívánva jó étvágyat hozzá a szakácsnak. Azóta jól lakott, meghazudtolva a látszatot nem kevesebb, mint öt egész halat falt fel és ami valamennyire örvendetes volt, hogy csak négyért kellet fizetnie. Ezzel nem is volt probléma, azzal már annál inkább, hogy nem állt szándékában a városban éjszakázni. A fogadó egy olyan helyet képezett számára, amit kerülni kívánt. Nem vágyott hálótársakra, sem azokra a zajokra, amik egy ilyen hely jellemeznek. Viszont újra és újra belefeledkezett a látványba, a teltség is elnyomta az indulás késztetését és mivel senki sem zargatta, elhitethette magával, hogy még ráér.
Felnézett az égre. A tiszta, csillagpettyes tinta kék vászon egyszerűen hívogató volt. Még el is képzelte milyen lehetne erről a helyről elindulni, a váratlan áramlások hátán kijutni a folyó fölé, leküzdve a vízpárában megbújó akadályokat. Izgalmas és pezsdítő, lehetne. Csak karjait nyújtja a magasba, hogy aztán egy nyújtózás álcája mögé rejtse tiltott vágyait. Karjait leengedve, kezeivel hanyagul támaszkodott meg a kőkorláton, amin ült és csak nézte az eget, hogy meddig is tartott, míg pillái megremegtek, nem tudná megmondani. Lehunyta szemeit, jól eset kizárni a közeli fáklyák élesen vibráló fényét, talán egy perc volt csupán, mire újra kinyitotta a szemét. Újabb és újabb fényfolt jelent meg a távolban.
Sosem látta, még a magasból sem az összes őrtornyot, de percek múltával egyre többet tudott összeszámolni. Sejtette, hogy mit üzennek és azt is, hogy mi fog következni, a riadó egyértelmű hangjaira még is összerezzent. Felmarkolta tarisznyáját, sebtében át is vette a szíjat vállán és szokatlan módon, megállt szál egyenesen a korláton. Mielőtt az égre emelte volna tekintetét, a mélybe pillantott, a vízpart, vagy az erdő is rejtheti az ellent, ahogy az ég is. ~ Keveredjek megint egy harcba? ~ Nem akart harcolni, sem emberrel, sem pedig sárkánnyal, de még orkokkal sem. ~ Ha észre is vennének, most még van lehetőség elillanni. ~ De nem mozdult. ~ Még semmi sem biztos! ~ Noha, egyértelmű volt, hogy a város fegyverforgatói "hadba" állnak.

/Mese: Égiháború/

Nagyon reméltem, hogy az után a fura medvevadászat után, amiben majdnem én lettem az anyamedve aktuális vacsorája annak a különös és zakkant fickónak a jóvoltából, aki valamiért szívügyének tekintette, hogy állandóan bajba keverjen, végre nyugodtan neki láthatok a dolgomnak a városban és kicsit megtömhetem a zsebemet, mielőtt tovább állok.
Egész nap a piac környékén és a forgalmasabb utcákban „dolgoztam” és mivel volt pár zsírosabb fogásom, elégedetten poroszkáltam a város szélén lévő szállásom felé, mikor már a nap is lemenőben volt.
A város külső részén, a szegényebb környéken, már nem voltak olyan magasak az árak, így itt vettem ki egy szobát, amelyhez vacsora is járt, ráadásul nem is igen voltak kíváncsiak a szállóvendégek ügyes-bajos dolgaira, igaz a színvonal is alaposan híján volt egy némely dolognak. Nekem azonban megfelelt a kissé már elgyötört szalmazsák, a hideg vizes kancsó egy csorba edénnyel, amiben mosakodni lehetett. Úgy sem szándékoztam túl sokáig maradni, na meg aztán itt nem is volt szem előtt az ember.
Azért az egész napos jövés-menés, a feszült figyelem, amivel az áldozataimat választottam ki és az őröket lestem, eléggé elfárasztott, így a sovány vacsora és a savanyú lőré után, amit itt bor helyett adtak, egy szál mécsessel behúzódtam az alvókamrába, hogy az ajtaját egy fadarabbal kipeckelve (jobb a békesség), megszámoljam munkám eredményét és elővigyázatosan a nadrágom korcába varrjam, hiszen nem én vagyok az egyetlen, aki más kifosztásával keresi a kenyerét.
Aztán meg az utakon mostanában még a magamfajtának sem árt vigyázni, elég baljós híreket hallani, ezért jobb az óvatosság.
Mikor a láng már a faggyú csonkját kezdi égetni, elfújom azt, majd a sötétben a jóleső munka fáradtságával dőlök le a szegényes fekhelyre, egy darabig izegve-mozogva. hogy elfészkeljem magam és ne nyomjon sehol.
Azonban alig hunyom le a szemem, legalábbis az volt az érzésem, máris meglepő hangokra ébredek, amihez házzá társul az utcáról felhangzó zűrzavar, hangoskodás, káromkodás és távolabbról parancsszavak ordítása is. Az ablakon kinézve már látom a jelzőtüzeket is és bár hihetetlennek tűnik, azt kell hinnem, hogy a várost támadás érte. Persze hallottam hírét Ambaron elpusztításának, de hát az nem itt van és Avlanion egy erősen, talán a legerősebben védett városok egyike.
Azért is jöttem ide, hiszen eszem ágában sem volt belekeveredni a harcokba, nekem abból semmi hasznom nincs.
Azt hiszem itt az ideje szednem a sátorfámat és lelépni. A fogadó belsejéből is mozgolódás hallatszott, de valószínűleg most nem velem lesznek elfoglalva, így magamra kaptam a köpenyem és a vállamra kanyarítottam a zsákom és a fegyvereimet és az ablakon át távoztam, hogy minél előbb a kapu felé iramodjak, hátha ki tudok surranni valahogy.

*Az út hosszúnak mondható mégis egész gyorsan ideértem, alig léptem be a főkapun abban a szempillanatban hatalmas zsivaj kerekedett. Az emberek kiabáltak valamiféle jelző tüzet emlegettek. A külső peremen haladtam, feljárót kerestem a falra mikor egy ismerős alak libben kifelé a fogadóból.
-A kapukat már bezártak Jeremy... Hiábavaló a futás ez a háború elért téged is.
*Haladok tovább s kisvártatva feljárót találok a várfalra. S kémlelem a messzeséget velem ellentétben más nem látná oly tisztán a felénk repülő sárkány alakját. Megfordulok majd elkiáltom magam.
-MINDENK FEGYVERBE! FEL A FALAKRA! Elért minket a háború...
*A sárkány még mindig fogós kérdés a számomra, vajon hogyan szedem le odafentről azt a dögöt. Majd a falról egy háztetőre erkezek le, s követem az embereket a fegyverraktárig. Mostantól mindenki katona, nincs se nő se gyermek, mostantól csak harcosok vannak ebben a városban.

/Mese: Égiháború/

Éppen csak, hogy sikerül megállnom a lábamon, ahogy földet érek a nem éppen szokványos távozás után, amivel nem csak időt, hanem pár darnát is megspórolok és megpróbálok tájékozódni az össze-vissza rohangáló népek között, hogy merre is induljak, hogy mielőbb távozzak a városból, mert sejtelmeim szerint, az első, amit ilyenkor megtesznek majd a katonák a jelzéseken kívül, a kapuk bezárása. Na, addigra nem szeretnék itt lenni!
Meg is találom az irányt és lépek is párat, mikor egyszerűen a semmiből előbukkanva a sötétben, elviharzik mellettem egy nagydarab, fehér hajú fickó és akkorát taszít rajtam, hogy a fogadó fala állít csak meg és óv meg attól, hogy a földre kerüljek.
- Hogy paroláznál Dremer-rel, te tulok! – kiáltom utána, mikor levakarom magam  falról és nagyjából leporolom a köpenyem, továbbra sem téve le róla, hogy elérjem a városkaput, ahová úgy néz ki, nem csak én tartok egyedül.
Mikor meghallom az ismerős, ráadásul nekem címzett hangot, hát feláll a hátamon a szőr.
~ Nawarien! Ez nem lehet igaz! ~
- Hagyj engem békén! Háborúzz te, ha akarsz! - intek neki egy egyezményes jelet, és sietek tovább.
Nem csak a megrémült civilek rohangálnak, mint a kerge birkák, mivel senki nem tudott egyelőre mondani nekik semmit, hanem a riadóra a helyükre siető katonák is sietősre vették és ők se nagyon nézték kit löknek félre, bár náluk legalább érthető volt a sietség, nem úgy, mint annak a vadmarhának.
Viszont még a sietős távozás kényszere sem akadályoz meg benne, hogy ne éljek időnként az adódó lehetőséggel, amivel pár pénzes erszény észrevétlenül a tarisznyámba vándorol.
Nincs nehéz dolgom, mint azzal a még mindig a páncélját igazgató férfival sem (Arvaleg), akinek szándékosan kerülök az útjába, hiszen szinte észre sem vesz a nagy igyekezetében, így lendületesen ütközünk össze, minek következtében nekem megfájdul a vállam és oldalt penderülök, pár szitok szóval az ajkamon és egy kis tarsollyal az ingemben, amit a lovag övéről akasztottam le.
- Mi van már? Senki nem néz a lába elé, csak azért mert fényes páncél van rajta? – adom a felháborodottat, de már sietek is tovább, bízva benne, hogy hamarosan már – mire a fickó észleli az értékei hiányát – én már messze leszek a várostól. Most úgy is mással lesz elfoglalva.
Azonban nem vagyok elég gyors és egy hangos káromkodással ütök a mellettem lévő falra, mikor meglátom, hogy az egyetlen utat, amin kijuthattam volna, épp most zárják be.
Most merre tovább? Nincs kedvem csapdába esni egy ostromlott városban, még ha az a város rendelkezik állítólag a legerősebb védelemmel is.
Minden esetre eltűnök az egyre forgalmasabbá váló útról egy sikátorba, ahová még bevilágít némi fény és megnézem a zsákmányomat, megszabadulva az árulkodó erszényektől.
Az ingembe rejtett csomagban azonban pár érmén kívül csak egy levél van, amit már éppen csalódottan dobnék el, mikor meglátom a rajta lévő pecsétet……..Óóóó Istenek!

*Körbe tekintek a városon nagy a zűrzavar, s innen már csak a falról kiugorva van már csak a kiút viszont ez a gyengék útja.
-A kapu zárva van... S mostantól... A halál vagy a győzelem a kivezető út innen...
*S a katonák is felsorakoznak a falon, előkerülnek az íjak, kardom pajzsok s lándzsák. Majd én magam elhagyom a várfalat. A sárkány első célpontja úgyis a falon védő katonák lesznek. Egy háztetőre érkezek, majd tovább gurulok. S leugrok a következő ház tetejére, s az utcára érkezek. A lökdösődés körülöttem abba marad, páran megszeppennek a belépőn. S az első aki megpróbál arrébb lökni hamarvást észlelheti, hogy jóval nagyobb fába vágta a fejszéjét mint amilyennek először kinézett.
- Ideje felkészülni...

*Egy nyugodt helyre volt szükségem a város forgatagában. Át kellett gondolnom még egyszer a taktikát, s leginkább azt, hogy mi módon is fogok a sárkány közelébe jutni? S ha oda is jutok nem a fekete az kiről úgy hírlik halandó fegyvere nem végezhet vele. Bár ez utóbbiban kételkedek, nem fog maga jönni ha vannak szolgái. Egy sikátorba fordulok be, ez megfelelő hely lesz a ceremóniához. S ekkor egy ismeretlen páncél hátsó részét látom meg. Kezére pillantok, kardját szorongatja. S az ember előtt egy másik áll kinek arcát csak akkor látom meg mikor már elég közel értem a másikhoz, az utca zajai lépteimet sem engedték hallani. A férfi vállára rakom a kezem.
-Órjás
*Jerry láthatja ahogy szemem vörösbe vált, s a páncél mint rongydarab kezd el összenyomódni markom szorításától. A férfi hallhatja ahogy illesztései elkezdenek halkan pattogni.
- Háború van s ti még ennek a közepén is képesek vagytok egymás torkának ugrani... Jerry, mi dolgod vele?
*Tessékelem el az utamból a férfit, s még elég szelíden lököm el ahhoz hogy ne essen baja.
-Vedd le róla a kezed- mutatok a kardra- különben úgy vélem majd, hogy életemre törsz s az nem túl.... szerencsés számodra....
*Pillantok vissza Jerryre, vöröslő komor tekintet szegeződik rá. Majd megropogtatom ujjaimat.
- Azt hiszed figyelmemet elkerülte? A fogadó melletti kis megmozdulás...?

érzékeltem, hogy valami nagy közeledik felém elég gyorsan és mindjárt fellök. Felhúztam a vállaimat, felkészülve az ütközésre, de az nem történt meg. A nagy valami épphogy csak elkerült. Megnyugodva fújtam egyet és csak akkor néztem újra az idegen felé mikor beszólt.
- Haver! Tehetsz nekem egy szívességet... - kiáltottam utána negédes mosollyal az arcomon. Ám nem sokáig dühönghettem, mivel az embertömeg szó szerint magával sodort. Az egyik hátránya annak ha az ember nem túl magas, hogy ilyen esetben arra megy amerre a többiek...attól függetlenül hog eredetileg mi lenne a szándéka. De ez esetben nem ellenkeztem. A tömeggel sodródtam, hiszen a hullám a kapu felé tartott. ~Talán még kijuthatok...~ erre nem sok esélyt láttam tekintve a mostani szerencseszériámat, de azért egy próbát megért a dolog.
Mire a kapuhoz értem már bezárták a hatalmas szárnyakat.
- Hát ennyi. - morogtam elhúzott szájjal.
- Én most tuti kinyiffanok...végem...mégis hány ostromot képes megúszni az ember lánya? - ekkor rádöbbentem hogy tulajdonképpen magamban beszélek. És ez semmiképpen sem túl jó jel. ~Lehet hogy máris bediliztem? ~ nyúlt el az arcom a döbbenettől.
- Ó mindegy!!! - szinte sértődötten fordulok meg. Valami biztonságos helyet kell keresnem, de gyorsan. Ekkor szemem sarkából megpillantom a beszólogatós fószert. Nem tudom ki és mifajta, de nem tűnik túl ijedten. És nem is úgy néz ki mint aki bele akar folyni a harcokba. ~Tökéletes! Tuti keresni fog egy biztos helyet, és bármerre megy, követem.~ Várok egy kicsit és ha elindul kis késéssel követem mint az árnyék. Megszólítani, megismerkedni nem akartam vele, mert az sértette volna a büszkeségemet (a beszólása miatt), ezért választottam ezt a stratégiát.

//Mese: Égiháború - egy kis találgatás ^^//

Olybá tűnik, süket és vak is arra nézve, ami körülötte folyik. A város pontos másává vált egy felbolydult kaptárnak és neki esze ágában sem volt csatlakozni azokhoz, akik a kapuk felé tartva a menekülés reménytelenségét nem érezve próbáltak menekülni. Csak fél szemmel, alig figyelemmel tekintett a házak között húzódó utcák forgatagára, nem is sejtve, hogy ismerősökbe botolhatna, ha vállalná a tömeg nyújtotta káoszt. A falak és bástyák éppúgy megtelnek mozgással, ahogy várhatóan a teraszon is felváltják egymást az emberek. Bámészkodók helyére a város védői érkeznek. Ő pedig még mindig kényelmes nyugalommal ácsorog ott, ahol nem kellene, mert könnyen nézhetik a közeledő vész szövetségesének, vagy szimplán egy gyáva kutyának, aki előbb veti magát a mélybe, minthogy kardot ragadva védje saját életét és talán másokét is. A dolog logikája viszont roppant egyszerű, kedveli a magaslatot és a tekergő szél kellemesen érinti, mind e mellett tökéletesen rálát a baljós árnyat hordozó ég darabjára.
A fel-felvillanó fények úgy vonzzák a tekintetét, mint pillangót az éjjel gyújtott gyertya fénye. Valaki elkiáltja magát, nehéz eldönteni, hogy félelmében, vagy gonosz megfontolásból, mások félelmének növelése véget teszi. "Jönnek a sárkányok!" ~ Valóban sárkányok lennének? ~ A jelenség messze van ahhoz, hogy érezhesse és a szél iránya sem az ő orrának kedvez, találgathat csupán. Egy sárkány, vagy egy csapat hagyná, hogy így rájuk leljenek? Egyre kevésbé hitte azt, hogy a távolban az egy sárkány lenne, noha elterelés még mindig lehet.
Megfeledkezett róla, mert csak szóbeszédekből hallotta lábadozása alatt, még Olassie ostroma után. ~ Ez ilyen felkészült város ellen mi más lenne hatékonyabb ellenfél, mint egy hasonló erőkkel rendelkező. ~ Filnorenre gondolt, amely rettegett hírneve ellen, a közelmúltban vereséget szenvedet, de nem pusztult el és talán elérkezett az idő, hogy kiköszörüljék a csorbát. E gondolat borzongással töltötte el, mert a lehetőség éppen úgy fennállt, mint a másik lehetőség.
- Eszement kölyök! – rivallt rá egy páncélos, aki meg is ragadta, lerántva a korlázról, de az eséstől megkímélve fogta meg. Meglepődött a váratlan fordulaton, de nem tette szóvá, hogy onnét számára tökéletes kilátás nyílt mindenre. – Eridj innét! Keres menedéket! – a katona minden bizonnyal jót akarva lökte a házak irányába, tétován indult meg, de még sem hagyta el a többihez képest nyílt teret.

Úgy követem az alakot mint az árnyék. Itt is ott is felbukkanok aztán elbújok. Egészen addig míg vitatkozó alakokhoz nem érünk. Két ismeretlen és...Nawa??? Egy pillanatra megtorpanok és az egyik ház sarka mögül leselkedek.
~Akár oda is mehetnék Nawához, csakhogy...~ az arcom olyan vörös lett mint a hajam. Legutóbb ugyanis mikor elváltunk egymástól a fiú furcsa dolgot mondott. Azt mondta kedves vagyok neki...vagy valami hasonlót, minden esetre félreérthető volt. Legalábbis reméltem hogy csak félreértettem. Vagy nem??? Még sosem gondolkoztam azon hogy fiúznom kéne vagy hasonlók, így ez az egész olyan arcpirító volt. Még a gondolat is. Én mindenkiben csak az embert láttam, sem többet sem kevesebbet. Kis habozás után úgy döntöttem, hogy majd később megbeszélem ezt Nawával, de most még nincs elég bátorságom a dologhoz. Úgy osontam el a társaság mellett, hogy még én is alig érzékeltem magamat, ami azért komoly teljesítmény. És követtem az idegent. A férfi betért egy fogadóba. Arra számítottam hogy lesznek még bent emberek de azért bekukucskáltam az ablakon. A hely üres volt. Csak a fószer volt ott egymagában. Míg piát töltött magának és turkált a pultnál csendesen beosontam az ajtón, - minimális nyikorgás, ez bárminek betudható - aztán besurrantam egy magas támlás szék mögé és lestem. Nem a legjobb rejtekhely, de reméltem, hogy mivel a férfi magas, nem fog lefelé nézni...talán nem. Vajon észrevett? Ez az utolsó megmozdulás nem volt túl ügyes... de talán mégsem, olyan nyugodtan nézi az ajtót, mintha várna valakit vagy valamit.  
~ Na? Most meg mi van? Ez lenne az a biztos hely? ~ gondoltam magamban elhúzott szájjal.
~ Ó na ne mááár! Ennyire még Melor sem úszik a teljes nihilben. Ezt az alakot tényleg nem érdekli hogy odakint mindenki pánikszerűen keres menedéket? ~gondoltam várok még egy kicsit hátha...

Elhűlve meredtem a kezemben tartott levélre, amin a Remény Temploma és Onoria főpapnő pecsétje díszelgett és most talán még jobban az járt az eszembe, hogy jobb lesz, ha minél előbb megszabadulok tőle. De a kíváncsiság már felütötte a fejét a szívembe, hogy vajon mi lehet benne?
Talán olyan dolog, ami elég értékes, hogy örökre megkönnyítse egy tolvaj életét!
Már éppen fel akartam törni a pecséteket, elhatározva, hogy engesztelő áldozatot fogok bemutatni pár Istennek, hogy elhárítsam a fejemről a papnő átkát majd, mikor megjelent egy árnyék a sikátor bejáratánál és a lovag képében öltött testet.
Nem igen ijedtem meg a szavaitól, hiszen abban a páncélban ugyan soha nem ér utol, ha futásnak indulok, hiába fenyegetőzik itt a kardjával, az csak még jobban nehezítené itt a sötét, szűk utcában a dolgát.
De, úgy látszik ma van a tolvajok peches napja, még ha a harci riadót és azt leszámítom, hogy nem tudok kijutni a városból, hiszen megjelenik kedvenc sorscsapásom, Nawarien képében, aki persze hozza a szokásos formáját.
- Mivel nálam van, már az enyém. – fut át egy gúnyos vigyor a képemen, bár nem érzem magam ezek után annyira fényesen, ezt neki nem kell tudnia.
Egy fintorral reagálok Nawarien védőbeszédére, mert egyáltalán nem volt szükségem a tutujgatására.
- Hogy te mire nem tudsz figyelni, miközben megtámadják a várost? – bukik ki belőlem egy gúnyos felhang. – De, ha már ilyen jól összeismerkedtetek, azt hiszem itt rám már semmi szükség. Jó szórakozást! – hajolok meg feléjük, aztán kihasználva a lendületemet, rásegítve a mágiámmal, ugrok fel, elkapva a tető peremét és lendületesen húzom fel magam, igyekszem eltűnni a szemük elől, a levelet közben a nadrág korcába gyűrve.
Majd ha biztonságban leszek elolvasom. De most, hogy a lovag ennyit fáradozott érte, hogy felkutasson, már biztosan tudom, hogy valami fontos dolog lehet, csak ügyelnem kell rá, hogy lerázzam magamról, őt is meg Nawarient is. Vajon ő miről tud és miért avatkozott bele?
A tetőkön át indulok tőlük elfelé, hogy aztán egy csendesebb helyen ugorjak ismét a földre, ahol már láthatóan végig söpört a pánik.

/ Mese - égiháború    Aldo/

Mikor meghallom a varázslatot rögtön tudom hogy lebuktam. Pedig a szék, ami mögött elbújtam csak egy másodperccel később mozdul el a helyéről.
~ Egy mágiahasználó…~ lemondó arcot vágok és sóhajtok egyet. ~ Hogy a francba nem éreztem meg, hogy hozzám hasonló? ~ Megcsóválom a fejem, önnön ostobaságom miatt, aztán felállok.
- Mi értelme lenne? – kérdezek vissza, a férfi kérdésére. A fene tudja miért, de valahogy megnyugodtam. Úgy érzékelem a férfi megint kóstolgat, de végül is van igazság abban amit mondott, nő létemre eléggé csúnyán el tudom kerekíteni. Ami igaz azon meg nem kell megsértődni. Melor is mondta már párszor, hogy ha már az istenek nőnek teremtettek, akkor próbáljak meg kicsit lányosabban viselkedni. Ne kártyázzak, ne káromkodjak mint a kocsis, figyeljek a külsőmre és ne piáljak, mert amúgy se bírom túl jól az alkoholt. De valahogy sosem tudtam betartani ezeket a tanácsokat. Amúgy meg úgy gondoltam én nagyon is lányosan tudok viselkedni, ha veszélybe kerülök: bebújok egy nálam erősebb háta mögé!
- Egy pia jól esne. Legalább vidám lennék az utolsó…- elharapom a mondatot. Nem kéne ilyen könnyedén elárulni, hogy milyen gyenge vagyok. Meg végül is eddig mindig megúsztam valahogy a meleg helyzeteket. Szerencsére az agyam gyorsan pörög, így mindig kitalálok valamit.
Odasétálok a pulthoz, háttal megtámaszkodom a szélén, aztán egy kis ugrással felnyomom magam és beülök egy halom pohár elé. A lábaimat lógázni kezdem.
- Ryn vagyok. És nem azért követtelek mert beszóltál…illetve végül is azért. – elgondolkozva felhúzom egyik szemöldökömet. Ez így még nekem is zavarosan hangzott.
- Azt hittem keresel egy biztos helyet, de nem akartam beszélni veled, mert nem vagy túl bizalomgerjesztő…~ na jó ez ma nekem nem megy… ~ …úgy értem, biztos jófej vagy meg minden, csak nekem nem tűntél annak. – hadarom, hogy javítsak rajta.
- Óóó! Inkább add azt a piát! – rázom meg a fejem hitetlenkedve. Hogy a francba vagyok képes néha ilyen furcsán közölni dolgokat?
- Mondd csak, te egy kicsit sem aggódsz? – kérdezem kis hallgatás után.
- Mármint, úgy láttam nem akarsz harcolni, és gondoltam biztonságba vonulsz, de ehelyett itt iszogatsz és nem úgy tűnik hogy kicsit is érdekelne hogy mi lesz. Nem tudom eldönteni, hogy ennyire közömbös, bolond, vagy túlzottan is erős vagy-e ? – mondtam ki őszintén amire gondoltam.

*Utána nézek a kis fürge szöcskének, majd ingatom meg fejemet, annyira nem izgat fel, hogy így megdobbantott előlem. Had fusson csak innen nincs kiút, majd eszembe jut hogy nem vagyok egyedül ebben a pillanatban. Meg fordulok majd a katonára pillantok miközben leveszem a fegyvert a hátamról. S sarkamra ülök, fegyveremet magam elé helyezem. S lenézek rá, majd egy torokköszörülés utan vissza pillantok a katonára. S közben jeleket formálok kezemmel, még bőven elég időm van hogy befejezzem a szertartást. Nem szólalok meg viszont kérdőn pillantok fel a ferfi. S pár perc elteltével az íj kardba fordul at. S ha meg a lovag elöttem van hozzá szólok.
-Mi a neved kiskatona?
*Majd állok fel ültömből s a kardot a hátamra erősítem. Majd elmegyek a férfi mellett, s egy vigyort eresztek el felé.
-Nawarean... Találkozunk meg a csatatéren...
*Intek egyet majd angolosan távozom.

*Nem hagytam szem elől veszni a katonát. Agyamban furmányos terv kezdett megfogalmazódni, talán még segítségemre lehet. S ahogy említette Jerrynél volt valami ami neki kell, s rajta egy olyan páncél van ami segíthet nekem.
~Megszerzem neki amit ellopott Jerry, s ő meg fogja szerezni azt ami nekem kell. A Grifflovasok itt táboroznak. Egy lovas avagy egy griff kell amivel repülhetek... Akkor már a sárkány sem lesz elérhetetlen távolságban.
*Nesztelen léptekkel követem a férfit, s ő megáll a várfalon. Lábaimat lefele lógatom majd megtöröm a csendet amit a katona élvezhet ebben a pillanatban.
-Mit lopott el? S mit fizetnél érte Arveleg?
*Kérdezem haláli nyugalommal a katonától miközben az alattunk tátongó mélységbe bámulok.
- Nekem szarnyak kellenek...
*Sandítok oda a férfire aki nagy valószínűleg nem erre a kérésre számított.
-Oda kell jutnom a sárkányhoz, hogy szembeszállhassak vele...