Avlanion - A vízesések városa

*Mélyet lélegzek, s egy kicsit nyögve fújom ki, hisz ha úgy is tűnik, hogy biztos vagyok a dolgomban magam is csak remélem, hogy elég leszek a sárkány ellen. Habár úgy tűnik egyáltalán nem érdekelnek a többiek körülöttem, mégiscsak én vagyok az ki az első sorba siet ki szembeszállna az ellenféllel. S ha tehetném magam vetnék véget a háborúnak. S talán azt se bannám ha a végért magam is odaveszek. Majd oda pillantok a szakállas katonára.
- Ezt magam is csak remélem, hogy elég leszek ellene.
*Majd megértem miért oly fontos ez a levél a katonának bár ellenszenvet érzek Onoria irányába mégsem kételkedek abban, hogy ő maga is meg akarja óvni a népét.
-Legyen hát...
*Bolintok majd kezet adok a férfinek. S egyre jobban beindulnak az események s szorít minket az idő. A csata már a küszöbön van az előőrsök már összecsaptak a lénnyel aki felénk közeledik. De már abban sem vagyok biztos, hogy egyedül lenne aki megostromolja a várost.
- Találkozunk a főtéren... Amint meglesz Jerry oda megyek... Ha elkésnék nálam lesz a levél. Megtalállak ne aggódj... Indulok is
*Azzal felpattanok s rohanni kezdek a város utcáin keresve a kis hegyesfülű barátomat. Ahogy a várost járom egy kocsma ablakán bepillantva megtorpanok. Majd elmosolyodok, bár inkább kínomban mintsem örömömben. Legszívesebben bemennék s megdorgálnám a kis vöröst. De nem sokat időzök az ablak előtt. S egy újabb fokozatra kapcsolok, a gyorsak tancaba kiadom ami csak belefér. Már azt hittem, hogy Jerry meglépett a városból mikor megpillantom egy kihaltnak mondható utcában. Időt se adok neki, hogy ismét elfusson.
~Sarkanyölő
*Kapom el grabancát a következő pillanatban Jerrynek. Majd égő tekintetemet az övébe szegezem s arcomon kiül az a hideg gyilkos aki valójában vagyok. Elvigyorodok majd legkegyetlenebb hangomon szólalok meg, azon amit csak kevesen éltek túl.
-Először szépen kérlek a következőnél már nem garantálom, hogy élve tavozol... Kérem a levelet amit elloptál Jerry. Add át szépen mielött olyan kínokat élsz át mint még soha!
*Nem vicceltem, most minden fontosabb volt mint az etikett s nem volt elég idő rá. S kinyújtom kezemet míg masikkal a falnak nyomom Jeremyt.
-Igyekezz itt a halál a nyakunkon!

/Mese: Égiháború Kesa és Aldo/

A férfi válaszaiból megállapítom, hogy valahol minden feltevésem igaz lehetett. Közömbös, őrült és minden bizonnyal azért engedheti meg ezeket a luxusokat magának, mert erős. Tudtam én is hogy ez a birodalom egyik legjobban őrzött városa, de ha Ambaronra gondoltam végigfutott a hátamon a hideg.
- Múltkor egy falu ellen olyan túlerőt küldtek, mintha egy egész országnyi hadsereggel kellett volna harcolniuk. Olyanok voltak, mint a hangyák. Nem hiszem, hogy a túlerő stratégián változtatnának, ha már ilyen jól bejött legutóbb. – szinte úgy magyarázok a férfinek, mintha legalább 10 éve ismerősök lennénk.
Koccintottam a férfivel és ittam. Erős pia volt, már az első korty végigmarta a nyelőcsövemet. De nem bántam, inkább kivártam, míg a kellemetlen érzés elmúlik a torkomban és az ital melegsége marad csak. ~ Ha ideális pasit keresnék, hozzámennék egy üveg piához~ gondoltam, aztán mozgást hallottam a hátam mögül. Egyik kezemben meg sem mozdítottam a borospoharat, mintha nem venném észre a vendég érkezését. Másik kezem viszont a zsebembe vándorol, ahol ujjaimmal megszorítom pálcámat. Ám úgy tűnik nem ellenség, csak egy nő. Hátrapillantok rá és küldök felé egy halvány mosolyt.
Ahogy a két fél incselkedő stílusát hallgatom arra gondolok, talán ők már nem először találkoznak. Ám nem tudom jobban megfigyelni, hogy felvetésem igaz-e, mert ekkor belép a tulaj, pár tagbaszakadt fazonnal. És a tudtunkra adja hogy kívül tágasabb. A csendes kislányból hirtelen hangos szipirtyóvá változom:
- Még magának áll följebb? Itt hagyja őrizetlenül a boltját és nem törődik a szomjazó vendégekkel és még mi vagyunk zavarók, hogy kiszolgáltuk magunkat? – vágom a fejéhez olyan stílusban, mint mikor egy anyuka szidja le a gyerekét, aki rossz fát tett a tűzre. Sértődötten ugrok le a pultról és magamhoz veszem az egyik üveg bort. Úgy nézek a tulajra, mintha ez lenne a kiengesztelődésem záloga. Még az én agyamon is átsuhan, hogy talán enyhén pofátlanul viselkedek, de szerencsére kiakadásomon a fogadós is meglepődött.
- Pont a legkisebb ugrál. – morogja az egyik kétajtós szekrény. Halántékomon kidagad egy ér. Sok olyan dolog volt, amitől dührohamot kaptam. Nos, a magasságom ezen veszélyes témák közé tartozott, de megpróbálom lenyugtatni magam. ~ Van elég gondunk anélkül is hogy itt veszekedjek.~

//Mese: Égiháború //

Annak a repülő erődnek a gondolata, olyan volt számára, mint a medve számára az édes méz. Odébb ment, rábírva magát a távozásra, de néhány lépés után megmakacsolta magát. Hova menjen? Nem ismerte a várost, bár lett volna kit felkeresni, de már évek teltek el azóta, hogy utoljára itt járt. Nincs kiért, miért itt lennie. Most kéne megtennie, hogy meglóg a városból, annál biztosabb menedéket nem fog találni. Megfordul és sietősre véve a lépteit visszament a teraszra, nem foglalkoztak vele, ez „bolondot” amúgy is nehéz bármiről is meggyőzni és most úgy van „jobb” dolguk is. Egyetlen dolgot nehezményezett, hogy nem tudott olyan helyett találni, ahonnét jobban kilátott volna. Aki keres, az bizony igen gyakran talál is, ő is talált. Valaminek a talapzata lehetett, egy be nem fejezett lugasé, vagy egy szoboré, arra mászott fel és kereste fel az égen rohamléptekben növekedő fekete foltot. ~ Semmi kétség! ~ Tényszerű volt a gondolat, talán már érezte, hogy nem fog csak úgy elillanni, sem pedig megbújni. Leugrott, hogy utána a katonás rendbe rendeződő őrökre kiálthasson.
- Az ott Filnoren! – érthető volt, megdöbbenésére még is többen néztek úgy rá, mint akinek elment esze. Egy fejét csóváló alak lépet közelebb hozzá, megismerte a rőt színű szakálláról a férfit, aki lerángatta a korlátról.
- Azt hittem a csendesebb bolondok közül való vagy. – gondterhelten sóhajtott a katona, mire ő csak elhúzta a száját, ha egy kicsivel kevesebb segítőkészség lenne benne és valamivel több a sárkányok büszkeségéből, biztosan nyersen közölné, hogy akkor nyugodtan dőljön mindegyikük a kardjába.
- Attól, hogy a te szemed nem lát el odáig, másé még igen. – hazudna, ha azt mondaná, nem érzett sértettséget, de inkább engedett látni a másiknak valamit. A apró fényben is furán villanó szemeit, a macskáké sziporkázik hasonlóan, mikor kevéske fényben felragyog vadászó tekintetük. Látszik, hogy a katona sebtében igyekszik gondolatait rendezni, esze dönt, egy elf félvér gyermeke is hordhat ilyen tükröket, nem kell rögvest sárkányt gyanítania a gyermeki „gúnya” mögött. Magához int egy könnyebb vértezetbe bújt nyurga alakot és azt szalajtja a hírrel feletteséhez.
- Nyelved mellett a fegyverrel is ilyen jól bánsz? – a katona célzott kérdése pillanatnyi visszakozásra késztette. Persze, kiváló harcos, csak rá kell nézni! Alacsony és vékony is, olyan fehér a bőre, hogy bárki nyugodt szívvel hiheti azt, hogy az első hideg fuvallat az ágynak dönti. Nincs így, de ettől még valóban nem jeleskedik a kardforgatásban és ökleivel sem tudna csak úgy kiütni bárkit, minden a meglepetés erején múlik.
- Az íjjal elboldogulok. – bökte ki, bár nagyon régen volt a kezében. De, csak nem lehet azt olyan könnyen elfelejteni. Csakhogy, ő és bárki más is láthatta, hogy nem csak íj nincs nála, hanem még vándorbot sem és kis híján a kissé életlen kést is elkobozták tőle.
- Tudod merre van a főtér? – a kérdésre elgondolkodott, majd a katona bánatára nemleges választ adva megrázta a fejét. Nem, nem tudta, de alig egy pillanat múlva figyelmesen hallgathatta a szolgálatkész férfit, ahogy útba igazítja és egy sok szerencsét kívánságot követően el is búcsúzott tőle. Céltudatosan vette az irányt a házak felé, végig a szűk utcán, amit kijelöltek útja első szakaszának. Tettei, gondolatai és érzései nagyon nem akartak összhangba állni. Érezte, hogy nem kéne engedelmesen mennie, de ment. Tudta, hogy a városon kívül lenne csak biztonságban, de maradni akart. Befordult a harmadik és egyben az első tágasabb teret jelentő utcába, elsőként egy magát menedékbe dörömbölő férfin ütközött meg, majd távolabb másik kettőn, csak azok inkább egymás haragosainak tűntek. Sebtében elment volna mellettük, nagy ívben kikerülve őket, ha nem ismeri fel az egyiküket. ~ Ez a fickó egyszerűen érdekes és bonyolult is. ~ A szituáció meglepő, a város helyzetének ismeretében, de persze a tettek okait nem ismerheti, pont úgy, ahogy a "megszorongatott" idegent sem.
- Mennyire igazad van, Nawarean! – szólítja meg a harcost, elcsípve annak utolsó szavait, igazolva állítását. – Filnoren hamarosan a város fölé ér és a sárkányfattyak legalább olyan veszélyt jelentenek, mint egy tucat sárkány. – mondja ezt egy sárkány, aki egy másikkal való találkozása alkalmából pihent meg az egyik tornyán, nem is sejtve micsoda hátborzongató hely is az.

Egy ideg még hátra-hátra lesek, hogy nem követnek-e, de egy idő után megnyugszom, mivel nem látok senkit. Még a tetőről követem nyomon, ahogy hírvivők vágtáznak végig a városon, próbálva megnyugtatni a lakosokat és fegyverbe szólítani azokat, akik elég bátornak érezték magukat, hogy szembe nézzenek a közeledő ismeretlennel.
Mikor végül lehuppanok egy csendesebb helyen a földre, hogy végre foglalkozhassam azzal az igen értékes levéllel, még az is eszembe jut, hogy miként is csusszanhatnék ki a városból, ha elég gyes vagyok.
De először a levéllel kéne foglalkozni, megtudni belőle, amit csak lehet, hiszen kívülről, akár hogyan forgatom, nem találok rajta címzést.
~ Ej, lehet, hogy azért volt olyan zaklatott az a lovag mert valami személyes megbízást kapott a Templomtól? ~
Akkor viszont biztos, hogy a belsejében lesz a megfejtés, ami lehet borsos érméket hoz a konyhára, már, ha időben megoldom a városból való kijutást.
Éppen a levélért nyúlok, mikor hirtelen a semmiből terem előttem Nawarean, megragadva a köpenyem nyakát és bár már sokszor hallottam beszélni, most mégis megborzongatnak hideg, jeges felhangjai, ami azt sugallják, hogy elég komolyan gondolja a dolgot.
- Semmit nem loptam el! A lovag hazudott neked és te bevetted. – vigyorogtam vissza, miután tolvaj mesterségem tapasztalata segített legyűrni az első megdöbbenésemet és azonnal bevetve a nyílt, ártatlan hangot és tekintetet. – Ő akarta elvenni tőlem! – hazudtam tovább rendületlenül, hogy megzavarjam, miközben a szökés lehetőségét kerestem.
Egyáltalán nem akarom ilyen könnyen feladni, hiszen én dolgoztam meg érte. Különben is mi köze hozzá? Ő akarja learatni a babérokat? Ha önszántamból visszaadnám, akkor is inkább a lovagot választanám. Mondom önszántamból!
Nagyot nyekkenek a falon, ahogy neki taszít és egyelőre nem reagálok kinyújtott kezére sem, de a figyelem el is terelődik egy időre, amikor megjelenik egy újabb árnyék, amiből egy fiatal kölyök bontakozik ki, aki láthatóan ismeri a vöröslő szemű sorscsapásomat.
~ Nagyszerű! Ki jön még? ~ adok ki magamból egy alig észrevehető sóhajt, ráadásul egy pillanatra még a szívverésem is kihagy, ahogy meghallom miről beszél.
~ Filnoren? Az lehetetlen! ~
Viszont, akármilyen rémisztő is a jövő, amit ez felvázol, ha most nem használom ki az alkalmat, akkor soha, így míg ezek ketten egymással vannak elfoglalva, hajlékony mozdulattal igyekszem kibújni a köpenyemből, amit Nawarean markol vasmarokkal és ha sikerül, a főtér felé iramodom, ahová íjászokat várnak. Mivel a hátamon nekem is ott az íj, úgy gondolom, hol máshol merülhetnék az arcnélküli tömegbe, ha nem ott.
Persze ez még sok mindentől függ és csak remélni merem, hogy Nawarean mellett a lovag nem vett részt az üldözésben és vár az utca sarkán, ráadásul az újabb érkező mellett kell elrohannom, félig meddig fedezéknek és akadálynak szánva őt egy rántással a Nawarean előtt.

*A pillanatnyi figyelmetlenséget kihasználva a kis hegyesfülű máris szélnek eredne. Viszont én sem foglalkozok sokat Souval, amint érzem a kis ravasz meglógott markomból. Visszapillantok majd látom ahogy Arveleg útját állja a fiúnak. Vissza pillantok Sou felé.
- Egy pillanat...
*Majd elengedem a köpenyt, s oda toppanok a bekerített fiú mögé, s csuklyáján elkapom s elkezdem szorítani, akármilyen kitartó is legyen eme kis gyereknevelő technikának nagyon nehéz ellenállni. Majd felpillantok a lovagra.
- Ne bántsad nagyon... Még szükség lesz rá a falakon...
*Szorítom addig a fiút amíg ő már térdre nem kényszerül.
- Az első sorban... Nem igaz Arveleg?
*Tekintek bele a lovag szemébe, majd hátra sandítok a sárkányra.
- Sou... Mit gondolsz mitévők legyünk ha már tényleg az tart felénk amit te mondasz...
*Majd ha a lovag átveszi tőlem a foglyul ejtett egyént oda fordulok Sou felé. Majd egy utolsó mondatot elhintek még Jerrynek.
- Vigyázz magadra Jerry, kár lenne a tehetségedért...

//Mese: Égiháború - Nawarean, Arveleg, Jeremy //

Nem gondolta volna, hogy közbeszólásával mihez segédkezik. Pedig logikus lépés volt a szorongatott fél részéről, ő sem tett volna másként, vagy is minden bizonnyal már réges-régen bottal üthetnék a nyomát, ha nem lenne más választása. De hát, mindenkinek más módon kell boldogulnia. Az, azonban felettébb nincs ínyére, ahogy az elf szerű alak óhajt megszabadulni, bevonva ezzel őt is a ki kit kap el játékukba.
Mintha felé intenének, dől hátrébb nehogy „arcon csapják”, de a sokat látó ujjak még így is elérhetik köpenyének durva anyagát. De ő nem kívánja betölteni azt a szerepet, amit egyértelműen szánt neki a menekülő. Így, mikor már nekifeszülne kezével az idegen, hogy mentsvára és egyben akadálya legyen a harcosnak, már nincs minek. Teste és ruházatának utolsó öltött szeme is olyanná válik, mint a levegő. Ellép előle ezzel adva utat Nawareannak is egy bólintás kíséretében. Nem fog elillanni, legalább is ha eddig nem tette, miért pont most eszközölné. Utánuk néz. A fogócska egyszerre mókás és korholó gondolatokat szül benne, észre sem veszi, hogy az égre emeli tekintetét. Fohász lenne az istenekhez? Vagy inkább most csupán sárkány ésszel nem érti meg az embereket? Igazán fel sem figyelt az egyre hangosabb, menthetetlenül közeledő zajra, ami elhalt és ennek hirtelensége, mintha a kettős futásának végét is jelezné. ~ Megint nyakon csípt…ék. ~ Kis korrigálást ejtett gondolatában, ahogy végül kíváncsiságának engedelmeskedve behozta a lemaradását, csatlakozva a kis társasághoz. Nem hagyta figyelmen kívül a többi előtt álló katonát, Arveleget, ahogy Nawarean nevezte. Becsületesség, ez volt az első dolog, ami eszébe jutott, ahogy belenézett a kék lélektükrökbe. Még is, érdekes volt, hogy bármennyire tűnt az erény lovagjának, még is inkább érezte ellenségének. Az idő majd eldönti, nem igaz? Addig a tolvajok képviselőjéről, Jerryről is kiderül, hogy megállja helyét az első sorban.
- A város erős, az erőd szint úgy és gondolom, fűti a fattyakat a bizonyítási vágy a kudarcuk után. – pillant Nawareanra, egyenesen a szemébe nézve. – Őszinte legyek? Vagy kevésbé?.. – kérdezte, pillantásával felkeresve a legtöbbek tekintetét. Tett már életében nem egy butaságot, meggondolatlanságot és most is készül elkövetni egyet. Ezért is hagy csupán alig pillanatnyi szünetet szavai között. Egyéb iránt nem hiszi, hogy e helyzetben bárki az áltatásra vágyik, legalább is a harcos szívűek biztos nem. – Fogalmam sincs! – őszinte volt. – Nem voltam ott, csak hallomásból ismerem azt, ami ott történt. Hasonló eszközökkel harcolnak, mint az emberek és maguk a sárkányfattyak is emberszerűek, bár van szárnyuk és pikkelyük is. Sokan viszolyogva mesélték, hogy kővé váltak és hogy a legyőzőjük is osztozott e sorsban. .. – mire elért eddig a pontig, ha nem szakítják félbe, akkor eldöntötte, hogy miként fejezi be mondanivalóját. -… Olassië ostrománál az elfek egyként küzdöttek és egy sárkány igen nagy segítséget nyújtott a harcban, de az a sárkány nincs itt és én közel sem jelentek kellő erőfölényt. – értik, ahogy értik szavait, amik nem vették semmibe erejüket, de figyelmeztetőek voltak. Nem lebecsüli magát, csak próbára teszi az embereket és azért most, a nyugalom talán utolsó perceit kihasználva, hogy ne a szükség nyomása alatt valljanak szint. Ki tudja, szükség lesz e minden erejére, ahhoz pedig ebbe a kis testbe préselve nem fér hozzá, viszont, felesleges bármit tennie, ha mindenhonnan csak fegyverek merednek rá. Kellemetlen és bosszantó helyzet amibe keverte magát, mind e mellett sehogy sem akar egyszerűsödni!

*Soura nézek érzem az igazság fájdalmasabb lesz mint valaha. Viszont én nem az altatásra vagyok kiváncsi hanem a tömény valóságra. Majd megszólalok.
-Kinek kell a kellemes hazugság ha a csatában a szomorú valóság fogad majd minket barátom.
*Majd hallgatom ahogy folytatja mondandóját s én eltöprengve hallgatom. S bele gondolván a dolgokba ez egy igazán kemény csatának ígérkezik. Majd szemem elvandoról a fiúról s hirtelen vissza is kapom rá mikor befejezi a mondatot.
-Ha nem is vagy elég majd én segítek neked, hogy elég legyél. S most nem futunk el a széllel.
*Kacsintok egyet majd közelebb lépek hozzá s a vállára rakom kezemet s rá vetem tekintetemet. Egyenesen bele az övébe.
-Megoldjuk nem?

Azt hiszem elmondhatom, hogy ez nem a szerencse napom és kezdem azt hinni, hogy az a levél, amiről nem is olyan régen, még azt hittem, hogy talán megadja a gazdagodás lehetőségét, még is inkább valami mágiával van megátkozva, hiszen egy perc nyugtom sincs, mióta nálam van, nekem meg nem sikerül eltűnnöm az üldözők elől, bármennyire is próbálkozom.
Egy tolvaj amúgy sem áll sokszor messze a paranoiától, de ez talán most még sem túlzás, hiszen éppen csak kibújok a köpenyemből, hogy csak azt hagyjam Nawarean kezében és én ügyesen elsurranjak előle meg ismerőse mellett, aki most igazán kapóra jött, azonban az újonnan érkezett fiú sem valami tapasztalatlan civil, mert váratlan megmozdulásom nem lepi meg, sőt úgy válik levegővé előlem, hogy egy pillanatra még meg is torpan a rohanásom, ahogy a kezem a semmibe kap helyette.
Még szinte érzem, ahogy megérintem köpenyét, de a következő pillanatban már el is veszítve egy lehetséges akadályt személyében.
Ha ez még nem lenne elég, biztos lehetek benne, hogy Ritalea nem szeret engem mostanában, hiszen az utca végén megjelenik a megrövidített lovag egy csapat hasonszőrűvel, hevült tekintettel.
- Ilyen nincs! –bukik ki a számon, ahogy megfékezem a lendületemet, nehogy nekik rohanjak.
Viszont bezárult a kör és nincs hová mennem, ráadásul Nawarean máris a nyakamban van, fájdalmas grimaszba húzva az arcom, ahogy a nyak és hátizmaim görcsbe rándulnak keze alatt, ahogy ereje térdre kényszerít.
- Ha ezt túlélem, ígérem neked Nawarean, hogy egyszer megleplek álmodban és azt nem köszönöd meg. – sziszegem magam elé, de persze tudni kinek címzem.
Tudom, hogy meg kell próbálnom meglépni a lovagtól, mert egyáltalán nem bízom benne, hogy eljutnék a falakra élve, elég vészjósló a tekintete. Tudom mi a törvény és nem most akarom megtudni, hogy Arvaleg lovag be akarja-e tartani.
Egyelőre nem tehetek semmit, a szemem és a fülem azonban nyitva, ezért persze hallom, hogy mit mond a furcsa fiú, akinek szavai nem nyugtatnak meg a támadással kapcsolatban, sőt……., de ahogy a sárkányról és magáról beszél……..
Talán azért ismerik egymást Nawarean-nal, mert mindketten …….sárkányok?
- Jó íjász vagyok, uram. – fordulok a lovag felé nem habozva könyörgőre fogni, amikor kell, miközben igyekszem elfojtani azt a dühös tekintete, amit a vöröslő szemű piócámra tettem felém dobott szavaira.
Agyabugyáltak már el párszor, most sem pár pofon aggasztott, hanem, hogy talán nem elégszik meg ennyivel a meglopott férfi. De a falaknál meg, talán még lenne lehetőségem lemászni és meglógni.
A levél meg, hát az nem volt nálam……..
- Csak meg akar téveszteni téged, uram. – változtatom ijedtté közben a hangom, ahogy Arvaleg-re nézek. – Gondolom a leveled akarod, de ő volt a megbízó és már elvette tőlem, nála van, engem meg odadobna áldozatnak. – mutatok Nawarean-ra, hiszen, míg megszorongatott én sem maradtam tétlen.
Ahogy elvenni, úgy adni is tudok, ha akarok és a levél már úgy is veszett fejsze nyele volt, most már az életem mentem.

/Mese: Égiháború - Kesa és Aldo/

Aldo megjegyzésére fáradt arcot vágok. ~ Tessék! Az ember lánya elkáromkodja magát és máris el van könyvelve visítozós csajnak. ~ gondoltam bosszúsan.
Kissé pofátlan voltam a fogadóssal, de én meg voltam győződve róla hogy teljes mértékben igazam van. Ha már elmegy, akkor igazán bezárhatná a kocsmáját. Ha meg itthagyja nyitva akkor ne sírjon a szája hogy a vendégek kiszolgálják magukat. Kihívó arccal néztem a csapatra a borral a kezemben. A burzsuj nő, úgy tűnt nem akar beleavatkozni a vitába, így elindult vissza a szobájába.
- A vöröskéét is számolja hozzám! - mondta és diadalittas kifejezés jelent meg az arcomon.
Tádáááám!!! Hölgyeim és uraim! Így kell ingyen piát szerezni! Máris kedveltem a nőt.
Ám Aldo sem volt a nyugalom mintapéldánya. Csakhogy ő nem érte be pusztán csak szavakkal mint én. Belevetette magát a verekedésbe.
Az utolsó kocsmai verekedésnél ahol jelen voltam, abból robbant ki a bunyó, hogy a pincérlány leejtett egy tányér ételt. És - ugyan nekem közöm nem volt a verekedéshez - mégis engem dobtak ki. Pedig én csak kigáncsoltam egy nagydarab szemetet. A pofátlanság csúcsának tartottam hogy még Nawa is engem hibáztatott, pedig ő esett neki a tömegnek, nem én... ahh férfiak, meg az örökös pofonjaik.
Gondoltam kisurranok a kocsmából, mielőtt még megsérülnék. Úgy gondoltam észrevétlenül elosonok a bunyósok között, de sajna az egyik észrevett.
- Egy lépést se tovább töpszli! - mordult rám.
- Ennyi!!! Betelt a pohár! Mi az hogy töpszli? - toppantottam mérgesen, majd előkaptam a pálcámat és kirántottam alóla az árnyékát, így félúton felém pofára esett. Ha sikerült a mutatvány, akkor elhúzott szájjal állok meg a férfi előtt.
- Na milyen érzés? Milyen érzés hogy egy töpszli a földbe döngölt? - átlépek a férfin és tovább indulok az ajtó felé, kezemben az ingyen borommal. De ekkor eszembe jut valami. A férfi varázslata nagyon csúcs volt. Én is meg akarom tanulni. Az egyik verekedő férfi mögé osonok és hátulról teljes erőből tökön rúgom. A fószer összeroskad így Aldo megláthat engem mögötte. Nem törődöm vele hogy verekszik-e még vagy sem.
- Hé! Mester! Megtanítod azt a varázslatot nekem? - nézek rá csillogó szemekkel.
- Van egy fél üveg borom cserébe. - rázom meg a kezemben tartott üveget.

*Hallgattam én magam is amit Jerry mondott, vigyorogva álltam a rágalmakat viszont közben már el is kezdtem keresni a levelet magamnál. Valamiért azt éreztem igazat mond, legalábbis a levéllel kapcsolatban. Majd Arveleg lép hozzám mikor elő kerül a levél s meglátom rajta a pecsétet. Sejtettem, hogy kié lehet. S amikor a lovag odajön már nyújtom is át neki. S ekkor mondja ajánlatát.
-Megbocsáss de én ennek a nőnek az ügyeibe nem avatkozok közbe. S el kell hogy utasítsam az ajánlatodat. Viszont köszönöm a bizalmat.
*Nyújtom át a levelet a lovagnak.
-Majd említs meg a szárnyasok parancsnokának. Ritalea kísérje kardod a harc során.
*Majd Jerryhez sétálok akit éppen ereszteni készülnek a lovagok, viszont még mindig ott van ahol hagytam. Lehajolok hozzá majd ördögi hangon megszólalok, csak neki, hogy más ne hallja.
-Gyere csak, én semmi jónak elrontója nem vagyok. Ha álmomban találsz s van esélyed rá tedd meg... Viszont ha felkelek jöttödre, készülj fel barátom mert erőben felül kell múlnod, s ha túl is eléd felkutatlak... Ritalea kísérjen utadon barátom.
*Állok fel mellőle majd fordulok vissza Souék felé s ott hagyom még ücsörögni Jerryt míg úgy nem érzi ideje elindulnia. Majd Souhoz sétálok.
-Te hol leszel Sou? Ha szükséges lesz felkutatlak, mert ha Filnore ide jön a csata idebent lesz. S ha adódik alkalom remélem segítesz a fejét levágni ennek a bestiának.
*Majd a sarkanyra gondoltam akiről Sou beszélt, sejtettem azt, hogy ki lesz az de mégis meg kellett kerdeznem a fiatal sárkányt.
-Tudod, hogy nevezték Olassieben azt a sárkányt?
*Szegezem oda a kérdést Sounak.

//Mese: Égiháború - csak egy kicsit késtem ^^//

Egy bimbózó barátság kezdete, vagy ez egy túlságosan idealista meglátás lenne a hallottak és persze a látottak alapján. Sosem lehet tudni, minden esetre érdekes volt látni Nawarean és Jerry párosát, más helyzetben talán meg mert volna engedni magának egy amolyan szórakozott mosolyt. Most viszont más kötötte le, gondolatok tömkelege. Kevésnek érezte azt a mennyiséget, amit meg tudott osztani azokkal, akikkel nagy valószínűséggel bajtársiasságot vállalva fog küzdeni. A fehér hajú harcos szavai azok, amik a megilletődéshez hasonló érzést váltanak ki belőle, ami az érzéssel nem vállalva rokonságot, egy kezdetleges forma gunyoros mosolyban talál kifejező eszközre. Elhiszi, hogy a harcos tudna neki segíteni, de azt már kétli, hogy ő segítene neki egy sárkány ellen vonulni. Pedig nem látta árulkodó jelét abban a néhány tekintetben, amibe beletekintett, azt a rettenő gyűlöletet, amit egy sárkány képes kiváltani. ~ Lehet, lehet, hogy azért, mert még nem láttak sárkányt? ~ Ő ne tudná mennyivel másabb tapasztalni, szó szerint húsában és csontjaiban érezni egy sárkány dühét, mint hallani a meséket, vagy olvasni a regényes sorokat. Utóbbi csak kaland, intő fantázia, az előbbi viszont valóság és kegyetlen.
- Mm. – könnyebb, árnyalatoktól mentes mosollyal bólint végül a kérdésre. Igen, megoldják, valahogy. Vagy nem, de az egyik mindenképpen be fog következni. Előbb azonban más „dolgok” teljesítik be a sors által rendelt feladatukat, és ím, nem kellett tévednie a lovaggal kapcsolatban. Ennek pedig könnyítenie kellene azon a kellemetlen érzésen, amit végül nagy valószínűséggel a számára túl sok állig felfegyverzett és tettre kész férfi kelt benne. Nos, el is feledi ezt egy rövidke időre, mert őszinte meglepetésére személye nem vonul ki a figyelem köréből. Enyhén meghajol Arveleg felé. Valahogy sutának érzi azon szavak nyújtotta lehetőségeket, amivel viszonozhatná a lovag üdvözlését. Mi több, az sem hagyható figyelmen kívül, hogy sikerült furmányos formába öntenie a kérdését. ~ Bizonyosságra vágyik talán? ~ Nem több mint pillanatnyi töprengés volt a részéről, mielőtt készségesen felelt volna, felkeresve a lovag becsületes tekintetét.
- Nem nevezném magam harcosnak, Arveleg uram. – elpillant Jerry felé. Bárhonnan nézi is a dolgot, talán a legközelebb hozzá állna. Habár nem sokszor lopott, de annál többször csalta meg mások érzékeit. Példaképen most is könnyedén becsapja azokat, akik nem tudják mi is ő valójában. – Egy kicsivel több. Egy csipetnyi mágiával és a szükség estére egy valamivel nagyobb meglepetéssel. – csak egy apró incselkedés volt felfedezhető a hangjában, hiszen igyekezett a talányos kérdésre talányos válasszal felelni. Újra a korábban üldözöttre pillant és a nekilendülő beszélgetésfonalból, nem kevés kiderül abból, hogy miért is indult a szükség perceiben is ez a fogócska. Érdeklődve, természetesen a mindig mindenbe belecsimpaszkodó kíváncsiságától hajtva próbálta meglesni a három férfi számára értéket képező dolgot, a levelet. Talán látta is, ahogy a mai nap sokadik alkalommal újfent gazdát cserél. Egyszerűnek tűnt, ha pecsétet is láthatná, az is idegen lenne számára. Onoria, csak egy név, amihez mindig borzongató kíváncsiság sugalmazásai társulnak. Az ember, aki a háború óta él, önmagában is elgondolkodtató. Azok a gondolatok elakadnak, a hallottak meglepett pislogásra késztetik ~ Tollas társ? Hát … fogjuk rá, hogy egy már van. ~ A lovagról a harcosra emeli a tekintetét. ~ A magasba vágyik. ~ Felpillant az égre, hiszen nagyon is jól tudja, miért menne oda, ahova ő is. Valami rosszat sejtető borzongás fut végig a hátán, körbefordul, de a házak teteje túl magasan van az ő jelenleg elég apró termetéhez.
- Az íjászokhoz akartam csatlakozni, mert más fegyverrel nem bánok valami jól. – ami azt jelentheti, hogy a nyakon csípett, de már szabadon eresztett tolvajjal még összefuthat. – Ki tudja, talán megmérkőzhetünk, hogy ki szed le többet a fattyak közül. (?) – fordul kérdően Jerry felé, feltéve, ha még nem hagyta ott díszes és sokszínű társaságukat, de Nawareannak sem felejt el választ adni. – Segítek, amiben tudok, de úgy tisztességes, hogy tudd.. - közelebb lép hozzá. -.. nem fordulok a vérem ellen a kelleténél jobban. – szilárd elhatározása megingathatatlannak tűnik, az is. A következő kérdés pedig érezhető visszakozást váltott ki belőle, már jobban érti miért tartott Kain bármiféle kapcsolattól a sárkányok felé. Bárki eszközzé válhat és ő nem akar egy jottányit sem segíteni az üldözőinek, ezért most belekapaszkodik a kérdésbe és úgy válaszol, amire az szólt. – Igen, tudom! – tudni pedig más, mint ismerni és ismerni azt, aki a nevet viseli. Ennyi ember közt is érzékeny maradt az orra egy illat, érces esszenciája figyelemfelkeltően erősödött. Ösztönösen, akárcsak egy szagot fogó kopó igyekezett rálelni, honnét is ered ez az ismerős szag. Kétségtelen, hogy vér szagát érzi és ha ilyen élénken, nem kevés folyhatott.
- Vér szagát érzem. - habozás nélkül osztja meg baljós felfedezését a többiekkel. - Ha ilyen tiszta, nem kevesen estek már is áldozatul...- a hogyan megdöbbentő kérdése hallgatatta el.

A rosszabbnál rosszabb helyzetet nézve, amibe sikerült a levél miatt belekeverednem még elégedett is lehetek magammal, hiszen elég gyorsan kapcsoltam és igyekeztem másra, jelen esetben Nawarean-re terelni a figyelmet és a gyanút, remélve, hogy ezzel mentem magam.
Akármit is tartalmaz az a levél, nem ér annyit, hogy miatta vesszek itt, vagy rohadjak el a tömlöcben, így minden szívfájdalom nélkül szabadulok meg tőle, a „könnyen jött, könnyen ment” elvhez tartva magam.
Azonban nagyon úgy néz ki, hogy a hazugság most nem jön be, bár valamelyest eléri a célját, hiszen a figyelem egy kis időre elterelődik rólam, de sajnos nem annyira, hogy ezt a magam javára fordítsam, hiszen kardpengék sora szegeződik rám, így egy bosszús grimasszal maradok, ahol vagyok és végig hallgathatom, hogy Arvaleg és Nawarean milyen nagyszerűen elosztoznak a levéllel, amit most már tudom, hogy a grifflovasok vezetőjének kellene eljuttatni. Talán tényleg nem lett volna értelme kockáztatni azzal az írással, lehet elbájolta a papnő, és több, mint valószínű valami ostoba stratégiai kérdésről van benne szó, amivel nem sokra mentem volna. Már bánom, hogy elloptam, csak baj volt vele, na meg egy csomó embert sikerült magamra uszítanom.
Néha összetalálkozik a csöndesebb fiúval kutató pillantásom, hiszen eléggé szöget ütöttek szavai a fejemben és nagyon úgy néz ki, hogy a lovag is ezen a véleményen volt, bár nem kérdezett rá nyíltan és így választ is csak homályosat kapott.
Mivel innen a levél sorsa már a két buzgómócsingon múlott, én azonban már megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, mikor kikerültem a fegyverek erdejéből és a lovag szabadon engedett, rábízva további sorsomat a lelkiismeretemre. Milyen nagyon naiv egy férfi!
Én csak szabadulni akarok és ehhez lehazudom neki a csillagokat is az égből, ha ez az ára!
- Köszönöm, nemes lovag uram. – hálálkodtam azonban bőszen. – Máris megyek a főtérre, hogy felajánljam az íjamat a város védelmében.
Álltam is volna fel, hogy mielőbb leszeleljek, ha már ilyen szépen rám mosolyogott a szerencse végre, de Nawarean megállított, hogy válaszoljon ígéretemre.
- Ha megyek cimbora, hidd el nem fogsz felébredni. – vigyorodok el már szavaira, hogy enyém legyen az utolsó szó, de én csak akkor vagyok az a szavatartó fajta, ha a saját érdekeim is úgy kívánják, ezt a vöröslő szemű fickót meg akkor akarom látni mikor a hátam közepét……ha rajtam múlik, de hát Ritalea útjai kifürkészhetetlenek.
Innentől az volt számomra a fontos, hogy eltűnjek a szemük elől és mielőtt Filnoren komolyan gondolná a támadást, ha igaz, amit az a Sou nevű mágus mondott -aki lehet, hogy sárkány - , kitaláljam, hogy pattanok meg a falak mögül.
Bár szöget ütött a fejemben, hogy talán a várost, más hadak is kísérik és akkor vajon mennyire leszek biztonságban odakinn?
- Ki tudja Sou, a Sors istennője, talán egymás mellé sodor még minket, és bár még nem volt fattyakhoz szerencsém, ~ és ne is legyen ~ azért majd strigulázom, hány ellenség kerül nyilam másik végére. – biccentek felé, és már bele is olvadok az utca árnyékába, ügyelve, hogy a főtér felé tegyem, majd később akarok a falak felé óvakodni, így aztán már nem hallom, amikor a vérszagot kezd emlegetni.
Azonban nem kell hozzá figyelmeztetés, mikor lángokat látok felcsapni és a keresztező utca, merre fordulni akarok hirtelen lángokba borul.
Kénytelen vagyok mégis csak a főtér felé rohanni, miközben csúnyán káromkodok. Tervem szerint elsurranni készülök a téren gyülekezők mellett a házak oszlopsorainak árnyékában. A kezemben tartom a kardom és igyekszem kikerülni a látókörből, mikor szinte belerohanok az egyik oszlop mögött valakibe.
- Dremer tegyen valahová, te béna tulok! – folytatom a szitkozódást, amit nemrég hagytam abban, aztán kikerekednek a szemeim, ahogy rájövök, kibe botlottam. - Hogy az a......
Hirtelen ugrottam az oszlop másik oldalára és remélve, hogy a sötét köpenyes alak legalább annyira meglepődött, mint én, a másik oldalról alacsonyan kihajolva döfök előre.
És nem, nem támadt fel bennem a hazaszeretet a lovag beszéde alapján, csak az életösztön munkálkodott, mert hová szaladtam volna, ha ez az alak, az akire elsőre gondoltam, ha már a repülő vár támadta meg a várost.
Azt hiszem most adtam fel, hogy sikerül kikeveredem innen, ha meg itt ragadtam, és élni akarok, akkor muszáj lesz bevetnem, amit csak tudok, hiszen minden felől sikolyok, robbanások, harcok zaja hallatszódott.

/Mese: Égiháború - Kesa és Aldo /

Aldo vállalta hogy megtanítja nekem a varázslatot, miután megittuk a bort, ám még be se fejezte a mondatot, már is arcbaküldték egy jól irányzott jobb egyenessel, aztán még párral. A férfi megint használta azt a jó kis taszító átkot. Ekkor jutott eszembe, hogy egy verekedés kellős közepén vagyunk. Megpördültem a tengelyem körül és azt láttam, hogy a pasi, akit kigáncsoltam felém tart és nem úgy tűnt mintha kedves baráti csevejt akarna megejteni velem egy csésze tea mellett. Inkább azt olvastam le az arcáról, hogy „földkörüli röppályára foglak állítani kislány”. Kikerekedtek a szemeim, és sokkosan rázogattam a pálcámat a hirtelen közeledő alak felé. Kimondtam az első varázslatot ami eszembe jutott:
- Resect tracta! – a férfi látta a veszélyt és védekező kézmozdulattal megállt. Egy pillanatig úgy álltunk egymással szemben mint valami groteszk szoborpáros. Nem történt semmi…valószínűleg valamit rosszul csináltam. ~Aldonak bejött, de talán nem jól mondtam ki a varázslatot? ….~ A nagydarab fickó leeresztette a karjait maga elől és egy fura mosoly ült ki az arcára: „most véged van” ahogy újra felém indult hirtelen az ajtó felé mutattam.
- Azt nézd! – ősrégi dedós trükk, de úgy tűnt bejött, mert a férfi reflexből az ajtó felé pillantott. És mintha csak megéreztem volna a bajt. Most tényleg ellenség rontott be a fogadóba. Megkövülten álltam, és éreztem, hogy valaki elkapja a karomat.
- Gyere, húzzunk innen. Ezek elbánnak egymással nélkülünk is. - hallottam Aldo hangját. Hirtelen rohantak meg az emlékek, az arcomból kiszökött a vér. Úgy éreztem alig kapok levegőt, csak elkaptam a férfi kezét, görcsösen megszorítottam és mentem utána. Szememet le se vettem az ajtó előtt játszódó jelenetről. Nem is néztem merre vezet a mágus, valahogy megbíztam benne. Felszaladtunk a lépcsőn, be egy folyosóra. Hirtelen tértem vissza a jelenbe. Becsaptam a folyosó ajtaját és ráfordítottam a kulcsot. Holdsápadt arccal néztem Aldo-ra.
- Ki kell jutnunk innen! – mondtam halkan.
- Ambaront is ugyanígy pusztították el. Tudom miről beszélek, alig sikerült élve kijutnom onnan! – körülnéztem merre menekülhetnénk.
- Felgyújtják a házakat és kifüstölnek mindenkit, aztán az utcán…- nem fejeztem be a mondatot. Ambaronban úgy sikerült megúsznom, hogy azonnal elhagytam a fogadót és menekülni kezdtem. De most be voltunk zárva ide. Az emeletre, ahonnan sokkal nehezebb kijutni.
Aztán eszembe jutott elhatározásom, hogy megerősödöm és nem fogok félni. Nagyon nehéz betartani. Rettegtem hogy esetleg meghalhatok, mert még annyi mindent szerettem volna megtenni. De aztán eszembe jutott, ha nem kockáztatok, akkor nem győzhetek.
Éppoly hirtelen nyugodtam meg mint ahogy bepánikoltam. A gyors hangulatváltások a természetemhez tartoztak, bár sok ember nehezen szokta meg.
- Végül is mágusok vagyunk. Csak kijutunk innen, aztán seggberúgunk mindenkit aki ránktámad. – mondtam halvány mosollyal az arcomon. Aztán eszembe jutott, hogy a nő is valahol itt van.
- Hé! Őőőő…izé…- a nevét akartam kiáltani, de eszembe jutott, hogy nem tudom.
- Gyere elő nő! Egy csomó rossz arcú fazon jött hogy kicsináljon minket, szóval jobb lenne ha gyorsan távoznánk. – mondtam miközben végigmentem a folyosón. Közben hallottam, hogy nekirontanak az ajtónak, amit kulcsra zártam.

/Mese: Égiháború - Kesa és Aldo/

Aldo az ablakot választotta kiútnak, mivel más választásunk nem nagyon volt. Ahogy leszakította az ablakról a függönyt megpillanthattam az előttünk elterülő várost.
- Máris elkezdtek gyújtogatni. – mondtam elhúzott szájjal. Az épületek szép lassan egy hosszú lángtengerré változtak a városban. Én úgy éreztem a meneküléssel lehet hogy máris elkéstünk. De végül is a remény hal meg utoljára, azt szokták mondani. Talán megúszom ezt az ostromot is.
- S ha az nem lenne elég, hogy mágusok vagyunk, meg kemények is...még hozzáadódik az is, hogy Aldo Barras van itt veled...
A férfi szinte láthatta a képemen a nagy kérdőjelet. ~ Vajon ismernem kéne a nevét? ~ gyorsan végigpörgettem az fejemben azokat a könyveket, amiket olvastam, a tanulmányaimat és a mestereim beszámolóit más nagy és híres mágusokról, de abban biztos voltam, hogy erről a névről még nem hallottam. Miközben gondolkodtam hallottam hogy a férfi azt mondja használjam a hátráltató átkát ha ránk törnek. Erre hitetlenkedve kaptam fel a fejem. Mikor visszatért a szobába felugrottam egy hokedlire és megfogtam a férfi vállát.
- Te tanítottál már valaha is valakit? – néztem rá hitetlenkedve.
- Nem ismerem azt a varázslatot, lent kipróbáltam verekedésnél de nem jött össze, ahogy az várható volt, mert még nem tanultam meg használni. – mondtam elhúzott szájjal.
- …és még valami! Nem Vagyok Kislány! – húztam ki magam elsötétülő arccal. Aztán éles váltásként elmosolyodtam és leugrottam a hokedliről, amivel magasabbá tettem magam arra a kis időre, míg közöltem a férfivel az álláspontomat. A férfi összekötötte a textíliálat, míg én a nőt kerestem, de sajna a nevét nem tudtam. Aldo valami Kirára vagy Karenre emlékezett. ~ Mégsem ismerhetik egymást túl jól. ~ gondolkoztam el egy pillanatra, de a mágus kikapta a kezemből az üveget és felhajtotta a tartalmát, aztán kihajította az ablakon.
- Ennyit az ingyen piámról. – mondtam szomorú arccal nézve az üveg félkörívű röppályáját. Megfogtam a textília végét és hozzáerősítettem a nehéz faágy lábához. Ha el is mozdul amíg lemászunk, az ablakon nem fog tudni kizuhanni. A fejünkre.
- Indulhatunk! – mondtam, aztán rávigyorogtam a férfire.
- Ja és tartozol nekem egy ingyen piával. – kacsintottam.

/Mese: Égiháború/

Nehézkesen felébredt a férfi, ki fáradalmait pihente ki egy dohos vendégszobában. Még mindig fáradtnak érezte magát, s hasogatott a feje. Homályosan, bár észlelte az éjjeli szekrényen lévő kancsót, s száraz kenyeret. Még emlékszik, amint megkéri a fogadóst, miszerint hozzon fel élelmet, valamint némi italt. Teljesen elvesztette az úr időérzékét. Egy pohárnyi bor mellet próbálta megerőltetni elméjét. Már az is megerőltette agyát, miszerint visszagondolt álmára. Olyan távoli délibábnak tűnt ábrándja, amelyet nem tudott felidézni. A száraz bor nem volt a kedvenc szeszes itala, azonban most panasz nélkül megitta azt. Zaj szűrődött át a fogadó vastag falain. Feltápászkodott az ágyról, utána egyenesen az ablakhoz ment. A spalettát először résnyire nyitotta kis, ennek ellenére mégis meglepte, hogy beesteledett.
~ Ez meg hogy történhetett meg?! Arra emlékszem, miképp néhány órát akartam aludni, így ledőltem. Sohase szoktam ennyit aludni. - gondolta magában, azonban figyelmes lett más emberekre is az ablakokban. A köznépnek panaszos hangja csak úgy terjedt az éjben, arckifejezésük pedig a kétségbeesés, s félelem árnyalataiban váltakoztak. Kissé bizonytalanul, mégis odament csillogó vértjéhez. Ezen szentséggel felkent védelmet magára vette, ami máris nagyobb önbizalommal töltötte el testét. Igaz nem volt benne legyőzhetetlen, mégis úgy érezte magát akárhányszor felvette azt. Ajtaján kiérve még utoljára megigazította övét, aztán felkapta pajzsát. Leereszkedve a lépcsőn ugyanazzal a látvánnyal szembesült, mint az utcán.
- Mi folyik itt?! - érdeklődött Zeltaren, leeresztett sisakrostéllyal.
- El jött a vég uram. Ne is mennyék ki az utcákra ott csak a halál vár önre! - intette óvatosságra a fogadós.
- Mégis kinek hisz engem?! Én a rend egy felkent lovagja vagyok! Mit gondolna bárki is a rendünkről, ha csak úgy elbújnék. - fakadt ki a Talhart ház szülötte, amelyre a felszolgáló lesütötte fejét. Az utcán néhány szerencsét kívánás, továbbá ima fogadta őt. Ez is csak tovább növelte benne az adrenalint, mialatt haladt Avlanion utcáin. A hold ki levetette subáját és ezüstös táncot járt az égen, hatalmas fekete kastélyt világított meg. Eleinte megtorpant a lovag, ugyanakkor mégis erőt vett magán, s úgy érezte sietnie kell.
~ Szent küldetésem megvédeni ezt a várost, s nem fogok elbukni! - cikázott végig ezen gondolat elméjén. Amint meglátta a rend többi lovagját rögvest jobb kedve lett.
- Üdv néked testvér! - köszöntötte külön kitűntetett bajtársát Arveleget. Azonban voltak páran kiket nem ismert.

/Mese: Égiháború - Kesa és Aldo/

~Fura egy figura ez az Aldo~ gondoltam magamban. Mikor letisztáztam amit le kellett, először úgy tűnt mintha valahol máshol járna. Kicsit visszakozott, aztán mintha újra rátalált volna a hangjára keményen beszólt. Nem szóltam vissza, valamennyire igaza volt. Ha Heonnal így viselkedtem volna, akkor már rég kaptam volna egy monoklit. Ez egy egyszerű varázslat, mennie kéne.
- Lehetnél türelmesebb is. Gondolom amikor kezdő voltál neked se ment könnyen egy új varázslat használata. – jegyeztem meg halkan, miközben az ágy lábához bogoztuk a lepedőt. ~ Most még tényleg nem vagyok túl ügyes, de egyszer majd én leszek a legjobb! ~ gondoltam magamban dacosan, de kifelé nem mutattam a gondolataimat. Megjegyeztem, hogy a férfi tartozik egy ingyen piával és ő ráállt a dologra. Épp végeztünk a menekülési útvonal előkészítésével, mikor belépett a nő is.
- Ki kéne jutnunk innen, mert fel akarnak darabolni minket. – közöltem a tényeket és újra az ablak felé pillantottam.
- A-az meg mi a jó élet ott fent? – kérdeztem elkerekedő szemekkel. Reflexszerűen megkapaszkodtam Aldo karjában. A franc tudja miért de valahogy megnyugtató volt a férfi közelsége. Pedig nem egy könnyű természet. De talán ösztönösen éreztem, hogy ha kedvesség nem is, de erő az szorult belé rendesen. Az égen egy hatalmas kastély lebegett.
- Tévedtem…ez rosszabb mint Ambaron volt… - szorítottam össze a fogaimat.
- Minél előbb eltűnünk innen annál jobb. – jelentettem ki és elkezdtem kimászni az ablakon.

*Soura pillantok enyhe mosoly kerül arcomra, majd a sárkányra pillantok.
- Sosem kérném, hogy olyan légy mint az emberek... Sajátjaik vérét ontják... De tudod, háromféle lény létezik e világon. Az ki életéért harcol, az ki elbújik a harcok elől, s vagyok én aki azért küzd, hogy legenda lehessen. Azért, hogy egy szép napon mikor már egyikünk se él úgy beszéljenek róla mint Lanurról... Őszinte szóval, nem látok értelmet ebben a háborúban, olyanért harcolunk amin megosztozhatnánk.
*Hajolok közelebb a fiúhoz s oda súgom neki.
- A legenda útja egy fekete sárkánnyal való találkozáskor kezdődött el, s azzal is fog véget érni. Akkor is túléltem a legközelebbinél győzni fogok...
*Teszem vállára a kezemet, majd hajolok el tőle.
- Szerencse kísérjen utadon barátom, s ne dobd fel a bakancsot.
*Majd a lovagra pillantok s csak intek egyet.
- Éld túl Arveleg... Különben örökre adósom maradsz, sok szerencsét a vadászathoz- tekintek át Jeremyre- s számold rendesen nyilaid hány ellent küldtek át Dremer karjaiba... Most viszont indulok...
*Tekintek fel az égre s látom immár az ostrom megindult, első gondolatom Ryn volt, tudom azt, hogy merre jár s valamiért félelmet kelt bennem, hogy nem vagyok vele. Talán túl szimpatikus lett a kislány míg vele róttam az utakat. A döntés megszületik fejemben oda megyek hozzá, nem sok lény van e világon ki közel áll szívemhez s ennek számát nem igazán gyarapítom.
~Gyorsak tánca
*Majd mire feleszmélne a kis társaság hűlt helyemet találják, pillanatokkal később ismét a fogadó előtt termek hol éppen furcsa emberek lépnek be az ajtón. Megtorpanok megvárom míg bemennek, s osonva közelítem meg az egyik ablakot látom a riadalmat, s a duó rögvest futásnak ered, ekkor döbbenek rá az ellenség már a falakon belül van. Az ajtóhoz sietek, kardomat megmarkolva. Látom a célpontokat, többen vannak a gyorsak tánca pont megfelelő ennyi ellenfél kiiktatására. Két kezem a markolaton, szemem vörösbe vált. Halk suttogás mire figyelmesek lehetnek maguk mögött a jobb füllel rendelkező sötét bőrűek.
- Ezer vágás...
*Az első célpontom egy mágus ki a legnagyobb veszélyt jelentené rám. Kardom rögvest átszúrja mielőtt még csak megfordulni lenne ideje. A penge átvágja oldalát miből vér fröccsen a mellette állóra, s mire az felocsúdna már karjának hűlt helyét találhatja csak. Egy pillanat volt nem több míg a gyorsak táncának vége lett. A kardomról vér csepegett, s kis tócsában gyűlt össze. Majd az ellenfeleim kik beléptek saját kivégzésükre darabokban hevertek a földön. Vöröslő tekintetem a fogadóst nézni, majd eltűnök az emeletre rohanok. Az egyik ajtó mögül ismerős hang szűrődik át.
~Óriás
*Öklömmel rávágok az ajtóra mi nem várt módon átszakad s csak öklömet engedi át. Ekkor csak egyre tudok gondolni.
~A picsába...
*Majd azzal a lendülettel ki is rántom onnan s megrúgom azt mire az kitárul előttem, s szemem előtt egy Aldó karjába kapaszkodó Rynt találok egy idegen nővel.
-Aldó te aztán nem pazarlod az idődet....