Avlanion - A vízesések városa

Sajnos egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki el akar menni, hanem még inkább közelebb jön a szabotőr, akivel összehozott a balszerencsém és aki láthatóan szintén nem felejtette el a dolgot. Már miért is felejtette, hiszen alig pár napja történt, vagy régebben?
~ Ohh, ez a fejfájás és az emlékeim is töredezettek! ~
Szívesen meríteném lüktető főmet egy vödör jéghideg vízbe, de nem abba, ami egészen más célra van az priccs mellé téve.
Nem megyek az idegesítően vigyorgó férfi közelébe, főleg nem, amikor meglátom vörösbe fordult szemeit, amitől kilel a hideg.
~ Csak nem valami fekete rendibe botlottam bele? ~ nyelek nagyot, bár könnyen előfordulhat, ha visszagondolok, milyen könnyedén győzött le Felhővárosban, igaz ott nem használt mágiát, vagy legalábbis nem tudtam róla.
A kulcs persze csábítóan lebeg a szemem előtt, de most még a fogságnak is jobban örülök, mint kéretlen társaságának.
- Nem ügyködök semmit, csak .....csak errefelé indultam.....véletlenül, remélve, hogy soha többé nem futunk össze. - válaszoltam neki részben őszintén. - Majdnem felnégyeltek miattad mikor ott hagytál, remélem elégedett vagy és ezzel végeztünk. - mondtam neki reménykedve, hogy tényleg elég lesz neki ennyi.
Mikor leejti a kulcsot a földre - kicsit sem szándékosan - és eltűnik a folyosóról, egy darabig csak nézem a szabadulásom könnyű eszközét.
~ Vajon mi az trollpikulát akar ez tőlem? ~ gondolkozom lázasan.
Nem vagyok bolond, hogy azt higyjem, csak megszánt, főleg nem, ha tényleg valami gonosz jellem. De nem állhattam ott örökre, ha meg akartam lógni. Vállaltam a kockázatot és hangtalanul felemeltem a kulcsot és kinyitottam a zárat, remélve, hogy rendesen olajozzák az ajtót. Én is tudok hangtalan lenni, főleg, ha erre az elsők között megtanult "Csendes láb" varázslattal rá is segítek.
Szándékomban áll anélkül távozni, hogy újból egymásba futnánk, de persze nincs ilyen szerencsém.
- Mit akarsz tőlem és ki vagy egyáltalán? - vetem neki a hátam az ellenkező falnak, mint aminek ő támaszkodik.
Nem ártana visszaszereznem a fegyvereimet sem közben, meg időben megpattanni, mielőtt valaki felfedezi az alvó őröket.

*A férfi minden léptét követem a szememmel, vöröslő pillantásom végig méri őt.
- Ohh... hát mindenki vállal el munkákat. Egy fehér ruhás fazon bízott meg azzal hogy helyezzem el őket... Nem vagyok varázsló, hogy értsek hozzá...
*Majd hátamat döntöm neki a falnak úgy nézek vissza rá. Kezeim összefonva magam előtt tartom. Elvigyorodok, most talán biztatóbb mint az előző volt.
- Ilyen gyorsan a tárgyra...? Sietős talán valahová?
*Majd döntöm meg kissé felső testemet, az arcomat a föld felé hajtva.
- A nevem, Nawarean Soul Salamon....
*Majd emelem rá vissza a tekintetem.
- Ne vedd modortalanságnak... de rajtam akkor jutsz át... Amikor eljön az idő, hogy távozzak....
*Meredek a férfira, a vörös tekintetek átváltanak cián színbe. Majd ismét megszólalok.
- Miért álltál ki velem? Miért nem menekültél el? Bátor vagy, vagy bolond?

Mivel a folyosón megvárt, így egyelőre meg sem kísérelem, hogy megpróbáljak elmenni mellette, mert sejtem, hogy nem is hagyná, így aztán én is megtámaszkodom, mint akinek nem sietős és nem tart tőle, ami nem teljesen igaz. Az a vörös szem nagyon idegesítő.
- Szóval csak zsoldos vagy, aki annak dolgozik, aki többet fizet? Bár azért egy egész várost kinyírni azért nem semmi lelkiismeretre vall, hiszen gondolom azért volt sejtésed mi lesz, ha felrobbantod a gyűrűt? – mondom mielőtt még igazán átgondolnám érdemes-e fecukkolnom.
Mikor elvigyorodik, azért némileg enyhül a görcs a gyomromban, de azért éber maradok, soha nem bízok egy olyanba, aki nem sokkal előtte meg akart ölni.
- Hát látod, én már csak ilyen vagyok, ilyen hamari, szeretek levegősebb helyeken lenni. – bólintok a feltételezésre.
Kutatóan nézek rá, mikor felém hajol, mint aki valami titkot akar rám bízni, aztán kiböki a nevét. Talán ismernem kéne?
A szeme rögtön rám is tapad és mikor színt vált, hát az nem semmi, ezt lehet el kéne lesnem tőle, ha épp nem azzal lennék elfoglalva, hogy ne remegjen a lábam.
- Az enyém Jeremy Talobot.
Nem kételkedem benne, hogy az igazat mondja és nem enged el, míg jónak nem tartja, csak éppen fogalmam sincs, miért vagyok ilyen „szerencsés”, hogy így rám fókuszált.
- Mert nem tudtam, hogy miben sántikálsz. Bolond voltam talán…….de legalább élve kikeveredtem, még ha nem is a te jóvoltodból. Ha előre látom mi lesz, hidd el megfordulok és meg sem állok míg jó távol nem kerülök, mind tőled, mind a várostól. – mondom neki egészen őszintén, miközben szemem kutatóan néz körbe, meglátom-e a fegyvereimet, vagy mit vághatok hozzá, ha még sem akarna elengedni.

- Nem tudtam a célját... A mágusnak aki megbízott vele... Egy fehér köpenyesből az ember nem nézi ki, hogy felrobbantaná a várost...
*Hallgatom a férfit, majd ő maga is bemutatkozik nekem.
-Jeremy... Szeretem a bolondokat... Mindig van bennünk valami közös... Az, hogy láttak minket, biztosította, hogy élve megúszd a helyzetet....
*Kicsit közelebb dőlök a férfihoz, elhúzom szemeimet. Majd halkan szinte suttogva szólalok meg.
- Betojtál?
*Majd elvigyorodok, s elállok a fal elől. S elindulok kifelé a folyosón mi ide vezetett, majd megtorpanok s hátra tekintek.
- Mi van? Ott fogsz szobrozni? Igyekezhetnél az őrök már felébredtek...
*Majd elindulok kifelé az ajtón, ahol az őr éppen szedi össze magát a bódult állapotból. Látszik rajta, hogy megviselte az altató méreg. Majd a vállára csapok s így szólok hozzá.
- Szöknek a rabok te meg itt bóbiskolsz?
*Majd sétálok tovább, mígnem újabb örökbe nem botlok. Kik értetlenül pásztázzák vöröslő tekintetem. Majd magam mögé mutatok.
- Az alszik ti meg engem nézegettek míg szökik a rab ?
*A katonák egymásra néznek, majd kardjukat kivonva nekem rontanak.
- Ostobák...
*Mindössze hárman vannak, nem nehéz szemmel követni őket. Minden csapás mit kardjukkal ejtenek már csak a port érinthetik amit mozdulataim hagynak maguk után. Nem bántom őket csupán kikerülöm őket. Majd megelégelem a játszadozást, s látom az éppen felkászálódó őr készül meg kongatni az őrharangot megtörve az éjszaka csendjét.

Egyelőre egy szavát sem hittem, hiszen miért is tettem volna, már az sem volt teljesen világos, hogy miért szabadított ki, mikor előtte végezni akart velem? Talán ez nála valami szórakozás?
Az volt az egyetlen biztos vele kapcsolatban, hogy veszélyes és amit az előbb elismert, hogy van valami baj a fejével., még ha semmi közöst nem fedeztem is fel magunkban.
- Némileg. Nem vagyok hős lovag alkat, ha nem jöttél volna rá. – intek végig magamon.
Mikor elindul, hagyom, hogy kicsit eltávolodjon, mert továbbra sem világosak a szándékai. Nem igazán érdekel, hogy úgy bánik velem, mint egy kölyökkel, én többre becsülöm az életemet, holmi önámító büszkeségnél, és a valószínű kudarcnál, amit, ha ugrom a provokációjára, elszenvednék.
~ Az őrök! Óóóó, hogy …..! ~ engedett fel izmaim merevsége és legszívesebben úgy száguldottam volna ki, mint akinek villám csapott a hátsó felébe, de nem óhajtottam a fél várost, grifflovasostól a nyakamba.
Szerencsére még nem láttak meg, így még mindig halotti csendben lopakodom és végre meglátom a fegyvereimet, amit gyorsan magamhoz veszek, majd pár ruhadarabot, valószínűleg az őrök köpenyét a földre dobálom és a fali mécsesből kettőt a kupacra dobom, ami szerencsére azonnal fellángol.
Kintről kiáltozás és mintha harc zaja hallatszott volna, ami az én malmomra hajtotta a vizet, mert az őrök késlekedtek, az ajtóban álló meg még kába volt kissé.
- Tűz van! Ő csinálta! – robbanok ki az ajtón Nawarien-re mutogatva kiabálok és mögöttem már gomolyog is ki a füst.
Remélem ez alaposan megzavarja az őröket és a most is velük harcoló férfira koncentrálnak, én inkább megpróbálok félrehúzódni.
Az ajtóban álló katona először bizonytalanul néz a fogda belseje felé, keze még félúton jár a kolomphoz, de a füst láttán inkább arrafelé szalad, hogy megpróbálja eloltani a tüzet. Arcomra egy elégedett vigyor telepszik.

*A férfire tekintek, ki kirohan mint egy őrült az ajtón. Kiabál valamiféle tűzről.
~ Heh?
-Na nincs időm veletek játszani...
*Egy szempillantás alatt hullanak az örül a földre, kutya bajuk viszont egy darabig nem fognak felkelni. Viszont mikor kelnek majd, elég erős fejfájásuk lesz majd ebben nem kételkedem. Majd a következő pillanatban már a férfi mellett állok, nekidőlve a falnak.
- Tarts velem... Éppen háború dúl Lanuria vidékén... S én oda tartok, mert az én szakmám a háború...
*Teszem rá kezemet a vállára, majd elsétálok mellette. Hátra sandítok ahogy elsétálok majd ismét megszólalok.
- Szólj ha elég tökös leszel hozzá...
*Sétám egy szempillantás alatt elmarad majd eltűnök a láthatárról, már láthatta ezt a trükköt a férfi. Majd elgondolkozhat a dolgon, hogy hogyan bánik majd el az őrökkel. Kik éppen azon pillanatban érkeznek mikor a vörös szemű szörny már sehol sincs.

Míg elégedetten nézem, hogy az ajtónál álló őr zavartan bámul utánam, majd mikor rájön, hogy nem csak blöfföltem, rohan, hogy oltsa a tüzet, addig a különös férfi, aki engem zavar össze teljesen, hogy hol kíváncsian társalog velem, hol meg rám uszítja a fél várost, most egy pillanat alatt hatástalanítja a nekirontó őröket, aztán mire egyet pislogok, már ott áll előtte, hogy önkéntelenül is hátra hőkölök a meglepettségtől.
Nagyra nyílt szemekkel meredek rá, hogy úgy beszél, mintha az égvilágon semmi nem történt volna és csak eztán kapcsolok, hogy egyáltalán miről magyaráz.
- A szakmád……? Mi vagy te? – kérdezem meg újból, mert erre előtte sem válaszolt.
A vállamra nehezedő kezet igyekszem lerázni, mert nem vagyunk mi olyan nagy barátságban, de azért elővigyázatosan követem a tekintetét mikor hátra sandít.
- Menj a…..
Mire visszanézek Nawarea-nak híre-hamva sincs, viszont erősítés vagy talán a váltás érkezik a fogdához, ahonnan köhögve, kormosan előkerül a hős is, aki láthatóan sikeresen birkózott meg a több füstöt, mint lángot okozó tűztől.
Azt hiszem itt az ideje, hogy kövessem az idegesítő fehér hajú fickó példáját, akinek szavain még sokáig füstölgök magamban. Egy azonban biztos, háborúnak csak akkor megyek a közelébe, ha valaki odavarázsol, magamtól biztos nem.
Még egy pillantást vetek az ideges hangyaként rohangáló katonákra, aztán "csendes léptekkel" elsurranok a város forgatagában.

//Feline//

Azt hiszem, tetszik nekem ez a város még annak ellenére is, hogy tele van katonákkal, ami nagyobb óvatosságra int, de e mellett olyan nyüzsgés van, hogy igazán nem panaszkodhatom.
Igyekszem nem megfordulni ugyan azon a helyen kettőnél többször és azok között is szünetet tartok.
A konkurencia szerencsére vagy nem olyan ügyes, vagy nem is nagyon van, de még egy sem jelentkezett, hogy húzzak el a területéről, bár lehet, hogy ha hosszabb távra terveznék, meggyűlne a bajom velük. Sok helyen egész céhük van és egy ekkora városban könnyen előfordulhatnak bandákban a tolvajok. De úgy tervezem, mire észbe kapnak, addigra már tovább is állok, de minden nappal nyerek még egy kis időt és persze …….pénzt.
Természetesen nem engedhetem meg magamnak ezen a drága helyen, hogy a város közepén szálljak meg, meg aztán egyébként is jobb az észrevétlenség, így aztán egy, a külső peremen lévő, olcsóbb fogadóban húzom meg magam, ami nekem tökéletesen megfelel, máskor sem vagyok sokkal jobbhoz szokva.
Ma még nem döntöttem el, hogy merre is vegyem az irányt, meg kicsit lustálkodtam is, így késői reggelimet költöm az ivóban egy eldugottabb sarok asztalnál, mikor belép az ajtón a szőke hajú lány és kisebb feltűnést kelt a törzsvendégek körében. Szó se róla, tényleg kiemelkedő látvány ezen a helyen, nem csak azzal, hogy asszonyszemély és egyedül van, hanem azért mert úgy néz ki, mint egy lovag, abban a páncélban. Hát szóval, nem épp erre a helyre való az biztos!
Egy rövid időre elhal a fogadó szokott zsongása, de mivel minden csoda csak rövid ideig tart, hát lassan minden visszatér a régi kerékvágásba.
Én azonban csendes falatozásom közben, nem veszem le róla a szemem ahogy nem messze tőlem, nem soká helyet foglalt egy üres asztalnál, hiszen szépen csengő darnával fizetett és hallhatóan volt abban az erszényben több is.
Persze nem feltűnően bámultam, csak a szemem sarkából villan ré néha a pillantásom, látszólag viszont el voltam merülve az étkezésben. Egyébként meg nem bíztam el magam azzal, hogy nőit látok harcosnak öltözve, mert tapasztaltam már annyit, hogy ez igen csak megtévesztő lehet. Általában nem szórakozásból és csak a látvány kedvéért ölt valaki páncélt és fegyvert. De mindenkinek van figyelmetlen és gyenge pillanata, csak azt kell kivárni, vagy az éjszakát. Úgy is már elég régóta vagyok egy helyen, talán nem ártana tovább állni.

Nem kapkodom el az evészetet és komótosan rágcsálom a nem túl bőséges fogást, hogy még sokáig időzhessek elfoglaltságot mímelve az asztalnál és a friss jövevénynek se tűnjek fel. Igaz, a beolvadásban egész jó vagyok, láthatóan nem is keltem fel a figyelmét. Tempósan étkezik és közben nem nagyon nézelődik, tehát se nem tart üldözőktől, se nem valaki nyomában jár. Talán csak utazó, egy megfáradt vándor, aki gyanútlan és naiv, mikor egy ilyen helyen száll meg.
Mert láthatóan az a szándéka, miután az utolsó falatot is lenyelte, mert szobát nyittat a fogadóssal.
Mikor a felettünk lévő szobákhoz indulnak, magam is befejezem a reggelimet és a már a véremmé vált csendes léptekkel indulok utánuk. Nem keltek feltűnést, hiszen én is itt lakom, de ha nem muszáj nem kerülnék szem elé, így miután látom, hogy melyik ajtót nyitja meg a lánynak a fogadós, visszatérek az ivóba, letelepedve a sokat megélt pulthoz, kérve még egy kupa bort.
Látszólag közömbösen kortyolgatom a vizezett savanyú bort, de közben már terveket gyártok, hogy miként is könnyíthetném meg a „lovag”hölgy terhét.
Talán sokkal könnyebb dolgom lenne kint a nyüzsgő tömegben, de be kell vallani a kíváncsiság is úrrá lesz rajtam. Talán megtudhatok kicsit többet erről a szőkeségről, ha körülnézek nála.
Úgy látszik a tolvajok istene a kegyeibe fogadott, mert rövid idő múlva a nő, páncéljától megszabadulva, vállán a már látott kis szütyővel távozik. Soha jobb alkalom! Persze a pénzét talán magával vitte, de talán nem mindet, hiszen ha tapasztalatot szerzett már, tudhatja, hogy egy ilyen városban nyüzsöghetnek a zsebtolvajok. Még jó, hogy én sokoldalú vagyok.
Kiiszom a boromat, majd darnát dobok a pultra és a „szobámba” indulok. Egy egyszerű zár, mint ami itt az ajtókat védi, nem okoz gondot egy magamfajtának. Pillanatok múlva a lány szobájában vagyok.
Mivel a páncélt sehol nem látom, csak egy hely lehet, ahová tehette. A láda zárja sem sokkal bonyolultabb. Azonban hiába kutattam ár a levetett páncélt, sem pénzt, sem semmi olyat nem találtam, ami utalt volna rá, mit keres itt és ki ő.
Az egész - a bejutással és a kutatással együtt – nem tartott tovább, mint, hogy a lány messzire juthatott volna, főleg, hogy ha nem ismeri a várost.
Mindent bezártam és így nyoma sem volt a szobában jártamnak és már én is a fogadón kívül voltam, kutató pillantást vetve az utcán lévőkre. Mintha a város belseje felé vezető utca végén megvillant volna egy szőke hajzuhatag. Remélve, hogy nem vezetem magam tévútra arrafelé siettem és önkéntelen elvigyorodtam, mikor megláttam hová tart.
Az egyik kofa soron elébe kerültem, majd megvártam míg nézelődve elhalad mellettem, aztán…….
- Hölgyem! – szólítottam meg udvariasan, a lányt, miközben a kölyök kezét szorítottam vasmarokkal, aki mindenáron szabadulni akart. – Nem ártana óvatosabbnak lennie, ha nem akar búcsút mondani a pénzének. – utalok rá, hogy épp most akadályoztam meg, hogy meglopják. – Ha feladja a kis gazembert az őröknek, biztos gondoskodnak róla, hogy okuljon és már csak az egyik kezét használhassa.

Láthatóan gondtalanul vásárolt a lány, aki most nem is hasonlított a nemrégen még tetőtől talpig páncélban feszítő „lovagra”, hanem most egy, a szép ruhákban gyönyörködő fiatal hölgy járkált a kofák között, megnézve, megsimogatva mindent, ami elnyerte a tetszését.
A kis tolvajnak persze esélye sem volt, amúgy sem állt szándékomban, hagyni, hogy megelőzzön és elvigye, ami engem illet, de tudtam, hogy míg ennyire figyelmesen óvja a lány a holmiját, addig én sem férek a közelébe az értékeinek. Az erőszak nálam amúgy is a sor végén állt, így maradt a ravaszabb megközelítés, hogy megpróbálok a közelébe férkőzni és elaltatni a gyanakvását.
Én sem gondoltam komolyan, hogy az őrök kezébe adom a kölyköt, az utolsó pillanatban eljátszottam volna, hogy kirántja a kezét és elszökik, de bejött a számításom és a rongyos ruha és maszatos ábrázat láttán a kalandornő szíve azonnal megesett rajta, még pénzt is adott neki.
Elfojtva a vigyorgásom, összehúzott szemöldökkel engedem el a fiút, akinek jóformán a lába sem éri a földet, ahogy elrohan.
- Nincs mit, de ez nem volt túl jó ötlet. – csóválom meg a fejem. – A következő sarkon egy csapat utcakölyök fogja körül rajongani magát, hogy kikönyörögjön magának egy-egy darnát. – hívom fel a figyelmét az előbbi jócselekedete veszélyére.
Azonban úgy néz ki, hogy még sem elég hálás, azért mert megmentettem egy üres pénzes erszény rémétől, hiszen egy fürkésző pillantáson és a köszönömön kívül nagyobb figyelmet nem kapok.
A vásárlás jobban érdekli és nekem gyorsan újabb tervek fogannak a fejemben, amivel újra szóba elegyedhetek vele, de pillanatok alatt forró mágia hullámait érzem a lány felől, még hozzá olyan erővel, hogy még én is, aki pedig még csak alap szinten használom a mágiát, még engem is mellbe vág, mintha megvágnának. Döbbenten nézek a kiszemelt áldozatomra, hiszen ez nagyon erős képességet feltételez, aminek eddig semmi nyoma nem volt. Azonban azt is látnom kell, hogy szemei elrévedve merülnek a távolba, ahonnan egy pár kígyó címeres harcos közeledik.
Aztán az érzés épp olyan gyorsan hamvad el, ahogy megéreztem és a lány nagyot sóhajtva tapogatja meg magát és a szemei már ismét élénken, de fájdalmasan fénylenek.
- Ez kemény volt! Nem is tudtam, hogy létezik ilyen erős mágikus kisugárzás, majdnem ledöntöttél a lábamról. Nem ártana kordában tartanod, mielőtt megsérül valaki. – lépek mellé kíváncsian. – Jól vagy?

Bár eredetileg a pénzétől, vagy más értékeitől akartam megszabadítani a lovagot játszó lányt, aki itt, megszabadulva a páncéltól és fegyvereitől, már nem tűnt félelmetesnek, hanem ugyan olyan prédának, mint bárki más, mégis kiváltotta más irányú érdeklődésemet, mikor olyan mágikus erőt éreztem felőle, amihez még nem volt szerencsém, pedig azért én sem most kezdtem életem rögös útját járni. Próbáltak már megállítani varázslattal és kikérdezni is, de azok a közelében sem voltak, pedig tapasztalt mágia használókkal volt dolgom és most még csak nem is én voltam a célpont, sőt, volt valami furcsa benne, mintha csak valami kósza hulláma kapott volna csak el.
Persze nem tettem le róla, hogy megkönnyítem majd az értékei terhétől, azért kíváncsi voltam, hogy vajon mi volt ez és vajon mi köze van hozzá azoknak a kígyócímeres fickóknak. Igaz, egyik mesterem a múltban egyszer megjósolta, hogy a túlzott kíváncsiságom fogja okozni egyszer a halálomat, de hát miért tartanék éppen egy láthatóan, az élet sötétebb oldalából nem sok tapasztalattal rendelkező lánytól.
Jó kezdésnek tartottam egy rövid csatlakozásra, ha felhívom a figyelmét a kis „balesetre”, de én lepődtem meg jobban, mikor tagadta az egészet, hiszen nem sérült meg senki, így értelme sem volt. Kutakodva néztem utána, ahogy ismét faképnél hagyott, ráadásul kezdtem mérges is lenni, hogy már másodszor akart lerázni. Azon gondolkoztam, hogy nem erőlködöm tovább, hanem egyszerűen a szokásos trükköt alkalmazom, „véletlenül” megtaszítom valamelyik árus asztalának, aztán mire feleszmél, már se pénze, se én nem leszek a közelében.
Csak a szeme az, ami ebben megakadályoz, mert megesküdnék rá, hogy nem hazudott, tényleg nem tudta, hogy van neki ilyen képessége. Elég jó emberismerő vagyok, hogy bízzam a megérzéseimben.
- Várj! Tényleg nem tudod, hogy van mágikus képességed? Az előbb, majdnem felborítottál vele és láttam, hogy nem voltál magadnál. Miért tagadod? Ha meg nem tudsz róla, akkor jobb, ha megnézeted magad, valami mágussal, mielőtt még megölsz vele valakit véletlenül. Elég erős volt az előbbi érzés, hogy később akár megtörténhessen. – állítom meg újból, de most határozottan megragadva a karját.

/Küldetés Jeremyvel/
*Nem is oly régen volt itt egy küldetésem a főnöktől. Aznap éjjel egesz vicces volt. Most viszont magam faradtam el idáig, ugy hírlik egy medve fenyegeti a vándorokat. Agresszíven lép fel mindenki ellen s ahogy hallottam annak aki elviszi a bundáját a kormányzónak egész szép summa üti a márkát s most jól jönne a pénz. Vennem kéne egy s mást mielött újra csatába indulok. Még ha nem is a magam részére venném azt hanem Rynnek ki most valahol jár kel. Pár nap múlva ismét össze futunk a lanurhegységben. Legalábbis a megbeszéltek szerint. Viszont addig is elindulok az erdei út felé ahol a medvét látták. Alig lépek ki a kapunk máris egy ismerős arc jön velem szembe.
-Nolám kivel kever össze megint Ritalea?
*Állom el útját Jeremynek. S nem igazán allt szándékomban tovább engedni.

/ Vadászat – június 2. küldetés Nawarean-nal/

Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan visszajövök ebbe a városba. Na, nem mintha nem lett volna szép és nem szedtem volna meg magam a múltkor, de a fogda emléke azért nem volt kellemes és nem szoktam ilyen gyorsan visszatérni ugyan arra a helyre. De az orkok és a sokfelé fellángoló harcok nem kedveztek mostanában a munkámnak, így inkább választottam egy biztonságos helyet. Majd igyekszem nem felhívni magamra a figyelmet.
Erre nem sokkal azután, hogy ide értem és éppen valami szállást kerestem, kibe botlok? Hát kedvenc bajkeverőmbe, aki miatt már nem először keveredem nehéz helyzetbe.
Nem szívesen álltam meg, de láthatóan nem tervezte, hogy szó nélkül tovább enged, így kedvetlenül ugyan, de megtorpantam és bosszúsan meredtem rá, hogy
Kezdtem azt érezni, hogy ez a fickó valamiért állandóan a sarkamban van, hogy mindig találkozom vele, mivel nem hiszem Ritalea annyira utálna engem, hogy vele szerencséltet.
- Már megint te? Most miben sántikálsz? Mivel akarsz bajba keverni? Ha veled találkozom, mindig valami sötét és nyirkos helyen kötök ki. – lépek oldalt, hogy, ahogy tudom megkerüljem.

*Elnevetem magam majd amerre kilép arra lépek én magam is. Majd a morcos tekintetre szemem a cián kékjéből sötét vöröslbe vált. Majd mellkasának bököm az ujjam. S sejtelmes hangon szólalok meg.
-Azt mondod mindig nedves helyeken kötsz ki? Hmmm akkor most szerencséd van... Mert most kivételesen egy napos úton visz majd az utam. S ha már itt vagy szerencsédre magammal viszlek... Ez nem ajánlat volt...
*Lángoló tenkintetem mered az ifjú elfre. Ellenkezésre esélyt se hagyva.
-Jössz vagy viszlek a döntés a te kezedben van.

Nagyon úgy néz ki, hogy megint akar tőlem valamit, mert hiába igyekszem elkerülni, elállja az utamat, bár hogyan el akarok menni mellette.
Most már tényleg mérges vagyok, bár nem felejtettem el, hogy mennyire könnyedén kerekedett fölé még a Felhők városában, ezért óvatosan pár lépés távolságot tartok. Ráadásul egyáltalán nem bízom benne, mindig forgat valamit a fejében.
Azért persze kellően leesik az állam, mikor rájövök, hogy a múltkor nem hallucináltam a piros szemeket, amitől olyan baljóslatúvá válik az arckifejezése, hogy végig fut a hideg a hátamon.
Önkéntelenül hátra lépek, ahogy közeledik és a mellemnek böki az ujját, aztán elképedve hallgatom, hogy miket mond, hogy szinte megfenyeget, ha nem megyek vele önként és dalolva.
- Miről beszélsz te? Mi a fenét akarsz tőlem állandóan. Nincs jobb dolgod, mint engem belerángatni mindig valamibe? – nyögöm ki. – És hová akarsz vinni. – nyelek egyet mikor újból a tekintetébe pillantok, ami szinte vonz, annyira bizarr.
Azt nem kérdezem meg, hogy mi a fene ő, mert azt hiszem nem is akarom tudni. Inkább minél előbb meg kéne szabadulnom tőle és azzal biztos csak magam alatt vágnám a fát, ha most nemet mondok neki.
- Nem akarok bajt, veled megyek. – bólintok beletörődően.
Ha megtudom, hogy vadászni megyünk, annyira nem ugrálok, de ez még mindig jobb, mint bármi más.
- Mire vadászunk? Tudd, hogy nem vagyok valami jó benne. - figyelmeztetem előre.

*Végül csak belemegy a játékba s velem tart míg kifelé tartunk megosztom vele az információt a vadászattal kapcsolatban.
-Rá se ránts. Amugy medvére megyünk, szép pénzt ér a prémje s ráadásul zaklatja a kereskedőket.
*A tekintetem ismét ciánba vált miközben azon a bizonyos napos úton haladunk az erdő felé. Majd egy kérdést teszek fel az elfnek.
- Tartasz tőlem?
*Torpanok meg egy pillanatra s fogom meg a férfi vállát, hogy ő se menjen tovább. Majd a választ megelőzve megint megszólalok.
- Léteznek nálam veszélyesebb lények is lanuria földjén. Olyanok kik nem éppen a kétlábúak oldalán állnak. Ambaronban is tombolt egy közülük... Láttál már?
*Pillantok a férfire miután megint elindulok mivel a zaj forrása amiért megálltunk csupán egy madár volt, ki éppen ugrándozott a bokor ágain.

Végül is csak egy vadászatról van szó! Meg különben is, hátha megeszi az a medve és akkor végre megszabadulok tőle!
Minden esetre most vele tartok, okos enged, szamár szenved alapon, miközben meghallgatom a részleteket is, hogy miért akarja levadászni a brummogót, aki úgy látszik valaki olyan tehetős városit kergetett meg, akinek meg van a pénze, hogy így álljon bosszút.
- És, ha már magaddal rángattál, akkor meg is akarod osztani velem azt a pénzt? – kérdezem némileg csodálkozva, mert kételkedem ebben.
Nem szívesen nézek azokba a piros szemekbe, de kis idő múlva megnyugodva látom, hogy visszatért az eredeti színe.
A kérdés váratlanul ér, de nem sokat kell gondolkoznom rajta, mert eddig sem titkoltam, mit érzek vele szemben.
- Igazából fogalmam sincs, hogy ki vagy mi vagy, így érthető, ha nem vagy a szívem csücske, ráadásul eddig mindig sikerült bajba keverned. És nem vagyok bolond, láttam mire vagy képes, persze, hogy tartok tőled. – állok meg én is, ahogy megfogja a vállam és egy pillanatra meg is merevedek, hogy mit akar.
Hallottam arról, amiről beszél, hiszen a szóbeszéd gyorsan terjed, de olyan hihetetlen az egész.
- Nem láttam, de nem is óhajtom látni, már ha tényleg létezik. – ingatom meg a fejem. – Remélem nem célzol ezzel semmire? – kezdek a szokásosnál is feszültebb lenni a társaságában.
Hiszen nem természetes, hogy valakinek olyan szeme legyen, nem?
Nem vagyok gyáva, de nem is keresem a bajt, ha nem muszáj, így inkább megyek vele és lassan egyre beljebb kerülünk az erdőbe.
A kezem a kardomra csúszik és minden neszre figyelek, a hallásomra igazán nem panaszkodhatok.
Hamarosan mintha morgást és szuszogást hallanék az egyik irányból, a bokrok mögül.
Ha Nawarean nem figyel fel rá, akkor arrafelé intek.
- Van ott valami!

*A férfire nézek a kérdés után. Kissé elgondolkozok a kérdésen majd bolintok egyet.
- Ki mint vet úgy arat nem igaz?
*Majd hallgatom a válaszát amin egyszerűen elmosolyodok. Majd halkan megszolalok.
- Nem tudod, hogy ki vagy mi vagyok... Nem ismersz csak arról van fogalmad mire lehetek képes. Viszont akárhányszor is találkozunk mindíg belerrántgatlak valamibe. Viszont soha nem esett komolyabb bajod nem?
*Pillantok Jeremyre a szemem sarkából.
- Tartasz netán az ismeretlentől?
*Majd visszatérek a célzáshoz.
- Pedig nagy a valószínűsége annak, hogy találkozol majd Velük. S meglehet hogy találkoztál is vele csak mint ember elf vagy ork... Nincsen korlátja az alakváltó képességnek...
*Elvigyorodok.
-Most azon gondolkozol hogy ez a lény itt melletted az vagy sem?
*Majd egy medvebocs gurul ki a szamóca bokrok közül, s ránk morog.
-Na baszki....
*S a medvemama hirtelen ugrik ki a bokrok közül rám tekint majd odaken egyet hatalmas mancsával. Amitől az első fának csapódok. S egy kicsit ülve is maradok. Egész kemeny volt a sérülés s váratlanul ért. S a medvemama most Jeremyre tekint s nekiront. Én meg kipréselek magamból még egy mondatot.
-Ne öld meg csak a bocsait védte...

Azt hiszem nem nagyon vagyok kisegítve a kicsit homályos válaszával ezzel az aratással, de amúgy sem bíztam benne, hogy tényleg meg akarja velem osztani azt a pénz, talán csak csalinak kellek neki, vagy a csuda tudja miért.
Amit mondtam, azt hiszem elég világos volt és mikor félig meddig egyetért bene velem, erősen bólogatok hozzá, bár az utolsó részével kénytelen vagyok egyetérteni, de kétlem, hogy a két szép szememért volt így.
- Az, hogy nem esett bajom, nem rajtad múlt. – igazítom kicsit helyre a dolgokat. – És nem vagyok katona, vagy harcos, hogy élvezzem a nagy kihívásokat, így természetes, hogy inkább a kiszámítható dolgokat kedvelem. Így is kockáztatok eleget, főleg, ha veled vagyok. – csíptem oda egyet egy grimasszal.
Nem tudom hová tenni a szavait ezekkel a különleges és félelmetes lényekkel kapcsolatban, akiket csak a babonás pletykák emlegették, nem tudom, hogy rémisztgetni akar, vagy tényleg komolyan beszél.
Látom a kaján vigyort a képén, ahogy arra utal, hogy talán őt is annak nézem-e és a piros szemek után, nem csodálkozhat, ha ez felmerül bennem, még ha a két lábbal a földön álló gondolkodásom erősen berzenkedik is ellene.
- Nem taga…………..- kezdenék bele, de megakad bennem a szó, mikor a barna gombóc jóformán elénk gurult, amit azonnal követett egy jóval nagyobb, velőtrázó üvöltéssel.
Mire igazán felfogtam, hogy mi történik, Nawarean már repült is a medvemama jóvoltából és a találkozása után a fával, nem vagyok biztos benne, hogy még feláll.
Szerencsére, nem dermedek le tovább és mire nem kívánt társam kiáltása elér, ami bizonyítja, hogy még él, addigra én egy kis mágikus segítséggel, ami megnöveli az ugrásom erejét, már egy terebélyes ág alsó ágán függeszkedek, elkerülve a rohamozó barnamedvét, aki jó pár méter után fedezi fel, hogy eltűntem előle.
- Azt hiszem félreértetted, ő akart megölni minket. – morgom a fogaim között.
Meglendítve magam leugrom a férfi közelébe, és nem tagadom a szívem a torkomba dobog.
- Ha nem akarsz végezni vele – amit persze megértek – akkor mi a frászt kezdünk most? Nem hiszem, hogy ha megígérjük, hogy nem bántjuk a bocsát, akkor szépen elsétál. – hívom fel a figyelmét ezen apró tényre, míg van rá időnk.

*Erőteljes belső sérülést szenvedtem amit a pecsét el is kezdett gyógyítani. Éppen elég időm volt rá míg a medvemama kis társam után nyújtózik. S próbálja lecibálni onnan a függeszkedő elfet.
-Én magam sem hiszem, hogy ennyivel abba maradna...
*Szedem össze magam s állok ketlabra. Majd egy követ kapok fel a földről majd a medvét fejbe dobom vele ami figyelmét rám irányítja. S egyből nekemront üvöltve s nagyot csattan mikor megfejeli a fát. S én az elf alatt állok s rá nézek.
-Sokáig szeretnél meg körtét játszani?
*A medve ingatja fejét látszik rajta, hogy kicsit beverhette a fejét mivel alig bír megállni labain.
-Kapjad fel a kis gombócot, s fuss az erdőbe... Ne csináld össze magad, melletted leszek... Most indulj s ne állj meg míg ki nem érsz az erdőből.

Nem tudom, hogyan élhet túl valaki egy ilyen ütést és ilyen zuhanást, a fával való találkozásról nem is beszélve, de most nem igazán van időm ezen gondolkozni, mert a medve nem úgy néz ki, mint aki itt akarna hagyni minket.
Bár nem szeretem, ha másnak a szemem előtt esik baja, azért kimondottan örülök, mikor a mérgesen bömbölő és utánam kapkodó medve figyelmét eltereli rólam Nawarean.
Ha valaki felkel a történtek után, sejtésem szerint talán nem okoz gondot neki egy felé robogó, vicsorgó szőrös hegy.
Ami be is bizonyosodik, mert a medve csak a fickó hűlt helyén robog keresztül, aki viszont már ott is terem, és persze nem tudja megállni, hogy ne csipkelődjön. A maci nagy döndüléssel koppan egy fán közben.
- Nem, szilvát játszottam volna, ha nem vagyok elég gyors, vagy medveeledelt. – ugrom le mellé kissé idegesen.
Főleg mikor meghallom, hogy mit is vár tőlem.
- Te nem vagy eszednél! – nézek rá döbbenten, de nem úgy néz ki, mint aki tréfálna, így aztán nem igazán van mit tennem, hiszen a medve kezd magához térni és én azt nem akarom megvárni. – Továbbra is azt hiszem, hogy nem vagy normális,……de én sem.
Fújok egyet, aztán felkapom a bocsot, ami nem is valami könnyű, aztán rohanok, ahogy csak bírok, kerülgetve a fákat, amíg ki nem érek belőlük.
Nagyon remélem, hogy Nawarean ott lesz mellettem, mert a medve keservesen bömbölve törtet utánam.
.- Csinálj valamit, mert már nem bírom tovább. – zihálom egyre lassulva.

*Már látom Jeremyt, s gyermeki nyafogása ellenére is atért az erdőn ahonnan per pillanat nincs tovább. S belém botlik. Majd hüvelykujjamat mutatom neki.
-Egész gyors vagy végülis egy medvét is sikeresen lefutottál... Na most állj mögém.
*Majd táncba állok a gyorsaké az első lépés. Várok had érjen még közelebb, majd mikor a kellő távolságba ér halkan megszólalók.
-Sárkányölő....
*Tűnök el Jeremy szeme elől majd hirtelen a medve melett termek. S azt pofán vágom mitől az állat eldől. Nyelvét kinyújtva, fekszik s liheg tovább. Elfáradhatott az anyaállat viszont nemsokára felkel. Majd Jeremyre pillantok.
-Engedd el a bocsot... Szerintem megértette, hogy itt nincs keresnivalója.
*Az anyamackó nem tűnt túlzottan harciasnak az utóbbi pofon után.
-Menj innen... Legközelebb nem lesz ekkora szerencséd....

A medvebocs egyre nehezebb, ráadásul úgy kell fognom, hogy ne tudjon megharapni, vagy megkarmolni, ami nem egyszerű és nem is tudom megúszni jó pár sérülés nélkül, amit most nem tudok nagyon figyelembe venni, ha meg akarom tartani az életem, hiszen nem kell még az éles fülem sem hozzá, hogy halljam, amint a bocsát féltő, dühös anyaállat észveszelytő tempóban rohan utánam és neki nem kellett sokat kerülgetni a bokrokat, egyszerűen átgázolt rajtuk.
Utolsó erőfeszítéssel robogok ki a fák közül és majdnem fellököm az ott nyugodtan ácsorgó Nawarean-t, alig tudok lefékezni előtte.
- Ne…..nem…..nagy….nagyon. – lihegem kissé értetlenül, bár már elkönyveltem magamban, hogy talán tényleg nem ember.
Nem vitatkozom vele, inkább nagyon is rábízom a közben megérkező medvét, de egy pillanatra megremegek, mikor a férfi hirtelen eltűnik és igazán nagy megkönnyebbülés mikor az állat mellett jelenik meg újra. Az ütés, onnan, ahol én állok nem tűnik nagynak, mégis a medve kifekszik tőle és csak meredt szemekkel liheg a földön, meg sem moccanva.
Azt hiszem a látvány magáért beszél és nekem nincs kedvem ellentmondani neki ezek után, nem mintha amúgy nem akarnék megszabadulni a bocstól, ezért gyorsan leteszem a földre és az az anyjához iramodik nyivákoló hangot hallatva, nyalogatva a pofáját.
- Ezek szerint még sem ölöd meg és nyúzod le a bundáját. – mondom neki halkan, félig visszafordulva felé. – Érdekes ember vagy te Nawarean, ha az vagy egyáltalán. És, ha rajtam múlik nem lesz legközelebb. – rázom meg a fejem, majd egy utolsó pillantást vetve a még mindig fekvő medvére, gyorsan visszaindulok a városba, mielőtt meggondolja magát.


//Küldetés vége Köszönöm a segítséget és a remek játékot Naw. //

*Az elfre nézek, majd elvigyorodok. S meg utoljára megallítom.
- Ha rajtad múlik.... S nem ezek szerint nem fogom... Nos a viszont látásra Jery..
*S elindultam a hegyek irányába
/Szívesen bármikor s én is/