Avlanion - A vízesések városa

//Mese: Égiháború//


Sohasem tudom, hogy mikor kell befogni a számat és ez most soha jobbkor nem derül ki, mint, amikor ez a földrengés vagy mi, ami majdnem mindenkit lever a lábáról és még jobban romba dönti a már, amúgy is romos várost, kicsalja belőlem, ahogy a nyílt utcára bucskázom tőle.
Talán jobb lett volna, ha mégis a tetőt választom menekülésre? Áááá, biztosan nem, hiszen akkor talán már a romok alatt feküdnék holtan vagy súlyos sebesüléssel.
Most meg csak annyi a bajom, hogy két nyomorult sötét elf is rohan felém, hogy karélre hányjon és még ki tudja ki figyelt fel, nagyszerű belépőmre.
Nincs kétségem, hogy még ha fel is merülne bennem a megadás gondolata, akkor sem nyernék vele semmit, amit a számtalan hulla is bizonyít körülöttem, így nem marad sok választásom, csak a harc……aztán, ha még életben maradok, a menekülés.
Természetesen elsőre megpróbálom lenyilazni őket, amíg elég távol vannak, hátha szerencsém lesz, de ha nem, akkor még az egyik felé elhajítom a tőrömet is, a másik felé a egy felkapott jó ököl nagyságú követ, ami talán némileg meglassítja őket, utána viszont teljes erőből a leomlott nyílás felé rohanok, lehetőleg sűrűn irányt változtatva, hogy ne kapjak egy nyilat a hátamba.
Nem tudom ugyan mi van a fal másik oldalán, de rosszabb biztos nem lehet és, ha egyszer a városon kívül vagyok, akkor talán nagyobbak lesznek az esélyeim is.
Futás közben, mintha szárnysuhogást hallanék a fejem felett, ezért önkéntelen behúzom a nyakam, majd hirtelen ötlettől vezérelve a levegőbe ugrom megragadva a repülő lényt, akármi is az, hiszen talán messzebbre jutok vele, mint a saját lábamon, nem szólva, mennyire meglephetem az üldözőimet.
Persze reményeim a megfogott szárnyas egy griff lovas, bár nagyobb az esélye, hogy sárkányfattyút fogtam, ezért a kardom már készenlétben feszül a kezemben, hogy lenyisszantsam még ha ezzel nagyot is esek, de legalább már kívül a falakon.

*Nem tudni, hogy az előbbi robbanás vagy Aldo mágiájának köszönhetően-e, de a jég a fal mellett repedezni kezd. Kis helyen bár, de épp ottan, ahol mágusunk várakozott ez idáig jégbe fagyva. A kötél megrándul és egyik kezét téve a másik után, nagy nehezen a sikerül a probléma fölé kerekednie. S bár eléggé be van lassulva, nem gondolkozik sokat, hogy merre folytassa útját. Hátat fordítva az ostromlott város falának megy végig a jégen, hogy aztán a parton levő fák közé bevegyülve maga mögött tudhassa az Avlanionban történteket.*


//Köszönöm a mesét!
Én itt kiszállok.//

Lunának igaza volt. Ha már most feladom, akkor tényleg esélyem sincs túlélni ezt az egészet. Csak azt nem tudtam, hogy honnan szedjem össze újra a bátorságom. Úgy tettem, ahogy a lány javasolta. Elővettem egy szál kis tőrömet és a varázspálcámat. Figyeltem, ahogy a nő készülődik. Nekem nem voltak spéci varázslatok a tarsolyomban. Annyit tudtam használni amit eddig megtanultam, és (ahogy azt eddig észrevettem) az nem volt túl sok.
Gondolataimból valami nagy lökéshullám térített magamhoz. Luna, aki előttem állt megtántorodott és nekem esett. Megpróbáltam elkapni, de elég váratlanul ért az ütközés és én is megtámolyodtam egy kissé. Azért még éppen sikerült megtartanom a nőt, így nem estünk el.
- Ez meg mi a fene volt? – cincogtam ijedten. Éreztem a mágiát, ami a lökéshullámmal érkezett. Visszaállítom a talpára a mágusnőt és körülnézek. Eléggé megsokasodtunk, de sajnos nem csak védők jöttek. Sárkányfattyak újabb seregével álltunk szembe.
Luna azt kérdezte felkészültem-e.
- Ne-nem igazán…- kezdtem elhúzott szájjal, de nem volt idő most azon hezitálni, vajon túlélem-e.
Luna azt mondta kerüljem a sárkányt, bár ezt nem is kellett volna megemlítenie, amúgy sem akartam szembetalálni velem a hatalmas állattal.
- Na jó, tűnjünk innen! – mondtam behúzott nyakkal.
- Amúgy van valami ötleted hogyan tudnánk innen elspurizni? – néztem körül.

//Mese: Égiháború//

Bár eddig egészen jól ment az agyag galamb lövészet elf módra, de úgy látszik nekem sincsenek vasból sem az idegeim, sem az izmaim és most már sokra nem megyek a közeledőkkel szemben. Persze ez nem jelenti azt, hogy hagyom, hogy elvágják csak úgy a torkomat, mint szerencsétlen lakosoknak, hiszen láthatóan nem a fogoly szerzés volt a cél, mindenkit lemészároltak, nőket, gyerekeket is.
Mikor már nincsenek hatékony nyíltávolságban és még csak meg sem karcoltam őket, jön a tőröm, aztán pár nagyobb kő, de tudom, hogy ideje lenne meglépni, már csak a hogyan kérdése az, amit nem tudok……egészen addig, míg valami Isteni csoda folytán meg nem hallom a fejem felett a suhogást.
Végül is nincs veszteni valóm, így ugrom és legnagyobb megkönnyebbülésemre – bár rosszabbat vártam, - egy grifflovas lábát sikerült megragadnom és még „jó” kedvében is volt a griffel egyetemben, aki nem akart ledobni, hanem inkább megragadta az övemet, ezzel biztosítva, hogy fenn is maradjak.
A lovasnak nem kell kétszer mondania, hogy lőjek. Maradék nyilaimat marokra kapva, egyiket lövöm ki a másik után, mert látom, hogy megmentőim sincsenek könnyű helyzetben. Sérültek és fáradtak, de legalább a kapun kívülre tartunk, amiért minimum annyit megteszek, hogy próbálom megtisztítani magunk körül az utat.
Néha épp az utolsó pillanatban sikerül felrántani a lába, annyira alacsonyan repülünk, de végül aránylag épségben ejtenek le pár menekülő közelében, de már a városon kívül.
- Köszönöm! – kiáltok még nekik, ha tovább szállnak, aztán nyíl nélkül egyelőre hasznavehetetlen íjamat a hátamra véve, nekilódulok, hogy minél messzebb jussak ettől a borzalomtól.
Biztos vagyok benne, hogy a város az utolsókat rúgja és én nem akarok a győztesek közelében lenni, ha ez bekövetkezik. Még így sem múlt el a veszély, hiszen valószínűleg nem csak a fenti várból támadtak, tehát jobb, ha észnél vagyok, ráadásul innentől kezdve nem mondhatni, hogy bárhol biztonságban lehetne bárki emberfia vagy elffia.

//Mese: Égiháború //

Behunyhatta a szemét. Minden bizonnyal megtette, mert nem látott semmit. Hallani viszont hallott. Tompa morajnak tűnt, össze-visszakevert betűk egyvelegének. Taszító volt az egész, ennek ellenére még is inkább tisztult ez a káoszos zsivaj. Mély levegőt vett, fájt, még is inkább csak sajgott. Némiképpen még furcsállta is a dolgot, de nem ragadta meg annyira, hogy elkezdjen rajta gondolkozni, hogy miért is. Más csábította el ébredező figyelmét. Egy új és még is ismerős illat, ami a kora tavaszi világ hűvösét idézi. Még érezni a tél tiszta illatát, de az újjáéledés első hírnökeinek lágy eszenciája is felfedezhető. Ráismert!
Kinyitotta a szemét, igaz, éppen csak résnyire. Így a körülötte áramló emberek nem voltak többek, mint a pillái által elmosott és elnagyolt foltok. Igazán azt sem látta tisztán, amit a vékony résen át látott. Ezüstös fehér tincsek, amik a vállra fektetett álla és valószínűleg a felgyűrt csukja anyaga alá szorultak. Eddig fel sem tűnt neki a léptek sietségéből születő, ismétlődő döccenés, ahogy az sem, hogy lábit fogják, megakadályozva ezzel azt, hogy lecsússzon. A vállakon átvetett karjaival viszont már ő az, aki ragaszkodóan kapaszkodik a nagyon, nagyon-nagyon régen látott barátba. Apró mozgásával felhívta magára a figyelmet. A legközelebbről hangzó, rövidke párbeszéd megszűnt, erre abból is következtethetett, hogy a finom rezgés, moraj egyszerűen megszűnt. Hozzá szóltak, de inkább csak úgy érezte, mint tudta, mert másra figyelt. Egyik kezével elengedte a szorosan markolt anyagot, szellemszerű korvonalakat növesztő ujjait figyelte. Valami nem volt rendben. A probléma megoldásában azonban nem jutott előrébb, mert fogalma sem volt, hogy mi az, ami nincs rendben.
Valaki az arcához ért, a kéz hideg volt és hamar átvándorolt a homlokára. Az érintés azonban váratlanul érte, megrezzent és bár elhúzódott volna, csak a szemét hunyta le. Hogy annak a fura monoton hangnak lehetett e hozzá köze, vagy a fáradság gyűrte le, élve azzal a biztonsággal, amit egy másik gyöngysárkány jelenléte keltett. Mh? Ki tudja.
Nem tudni mennyi idő telt el mire újra kinyitotta a szemét. Már sokkal élénkebb volt, noha a zűrzavart, a rombolást és minden pánikot, amit képes volt lassan forgó elméjével feldolgozni, akkor is idegenül hatottak. A különbség még annyi volt, hogy most álltak és szemügyre tudta venni azt, aki korábban megérintette. Fehér köpeny fedte a keskeny vállait, ami szakadt és piszkos volt, ahogy a nő arca is. Feküdt valaki előtte, de hogy mi, vagy ki, azt már nem látta.
- Az útjaink itt elválnak. – tisztán hallotta a szavakat, igazából nem csak a mágusnőét, hanem a környezetben lévőket. – A menekülőkkel ti is kijuthattok.
- Az Égiek legyenek veled! – hihetetlennek hangzott a közömbös köszönés, attól aki Sout hordozta, aki mellesleg nem is késlekedett, hogy folytassa az útját. A felé a bizonyos épület felé tartott, amerre a város lakói is, Sou még az után is hátrafelé nézett, miután a fehér köpenyes alakját elnyelte a távolság és a sokaság. Úgy érezte sokat, sokkal többet köszönhet, mint fajtársának.
- Megpróbálsz járni? – sokat mocoroghatott, hogy felhívta magára társa figyelmét, akinek a vállaira tette kezét, hogy jelezze megpróbál megállni a lábain. Anyan le is engedte a földre, de nem eresztette el, támogatva azonnal sétára noszogatta.

//Mese: Égiháború//

Nagyon örülök, hogy épségben kijutottam a városból, pedig nem sok esélyt adtam volna magamnak, mikor az utolsó pillanatban megkegyelmeztek nekem az istenek és odaküldték a grifflovast.
Most azonban itt álltam és bár a fülembe még élesen hallatszódtak a csata hangjai, a halálsikolyok, a kardcsattogások, a harci vijjogások, nem bántam, hogy nem vagyok ott, hiszen már egyébként is csak a kardom maradt. Nyilaim elfogytak, a tőröm a rám támadó sötét elfekhez vágtam végső kétségbeesésemben.
Azonban felmerült bennem, ahogy körbenéztem, hogy bizony valószínűleg a környék sem igazán biztonságos, számíthatott Filnoren a menekülőkre és csapdát is állíthatott. A kapu felöl nem érkeznek menekült áradatok, pedig láttam, hogy sokan tartottak errefelé.
Nehéz döntés állt előttem, de nem láttam értelmét, hogy visszamenjek a csatatérre, ahonnan épp csak szabadultam. Elég volt csak a sikolyokat hallgatni és az égen kőröző sárkányfattyakra nézni, akik keselyű módjára csatak le időnként.
Biztos volt valami más menekülőút, ahol a lakosságot kijuttatták, ebben egyre biztosabb voltam, de nem akartam kockáztatni.
Már a falakon kívül voltam és, ha óvatos leszek, akkor egy szál magam elkerülhetem talán az ellenséget, ha fedezékről fedezékre, rejtekről rejtekre haladok, bevetve éles hallásomat és szememet, amik most sokat segíthetnek. Lépteim zaját mágiával fedem el.
Nem lesz gyors és nem lesz könnyű, de talán sikerülhet.

// Mese: Égiháború //

Túl sok és túl tömény az, ami az utcán zabolázatlanul hömpölyög. A kitörő pánik már aligha képes rontani a helyzeten, talán, így többeket taposnak össze a menekülők. Érdekes a természet eme tulajdonsága, nem számít semmi sem, csak egy: minél hamarabb a menedékbe érni! Valakinek már a saját vére sem fontos, ott hagyja maga mögött, had sírjon tehetetlen magányában, a minden elképzelhetőtől mocskos kövön, de ő megmenekül, megmenekül. Sou megtorpan, képtelen elmenni az anyjáért nyúló gyermek mellett. Nem lehet. Nem szabad itt hagyni! A kar, ami oly szigorúan tartja, nem hagy neki lehetőséget, tovább lép. Nem, nem egészen saját akarata mozdítja meg a lábait. Belemarkol a lenszínű anyagba, szavak nélkül tiltakozik és újra, meg újra megakasztja haladásukat. Az sem érdekli, hogy a számtalan karcolást megint felszakítja a fájóan erősé váló szorítás. Miért ilyen gyenge? Miért nem lehet úgy, ahogy szeretné?
Szokatlan rikoltás rezzenti meg, egy pillanatra mindennek a végét parancsolva. Nem csak Sou más is az égre szegezi tekintetét, de szentel bárki más ennél többet a borzalomra, lehet, hogy már csak az érdekli, véletlenül se essék egy lehulló kődarab áldozatává. A sárkány azonban követi az égen tovaszálló griff útját, a csatát, amit még mindig vívnak, a lovasok utolsó vérig védik városuk, ami már a retteget vár feltűnésével elveszett. Szürke anyag fosztja meg a fenti látványtól, a belőle áramló meleg libabőrt csal tagjaira. Megfogták, a köpeny masszív anyagával fogva le karjait, már nem tudott mivel ellenkezni, de még is maradt egy mentsvára. Nem mozdult, lejjebb rázva a csuklyát fejéről és amint látott a kék szempárt kereste, de Anyan éppen csak egy pillantást vetett rá.
- Ez nem a mi harcunk. – Sou megrázta a fejét, hogy ne lenne a mi, az ő harcuk is? Hiszen itt élnek, ezeken a földeken és az itt életükért futó lények között. Szólni akart, a némán rárivalló hideg kék tekintettől elakadtak a szavai. Anyan mindig is egy kicsit komor volt, de nem ennyire rideg és érdektelen mások sorsa iránt. Hová lett az a kalandozó bakfis sárkány, aki emlékezetében él, a felfedező, az újító?
- Ilhé ma a tuhn. – A szavak, mint a titkon súgott vallomás, halkan szóltak. Erejük azonban töretlen volt, ahogy korábban, úgy most is könnyen becserkészték maguknak a kimerült testet és Sou hiába akart volna bármit is tenni, sem idő, sem pedig erő nem állt a rendelkezésére. A város képétől egy álmoktól mentes álom fosztotta meg, megint. Azt sem érezhette már, ahogyan ölbe veszik és újra a kiút felé tartanak, amit át kis szerencsével meg is menekülnek.

Sem ember, sem sárkány, soha, de soha nem tett értünk jót. Csak ártottak. Az volna a legjobb, ha a végzet egymásra utalná őket. Egymásért, örökké!

Tiszta, a természet eszenciáitól átitatott szellő cirógatja az arcát, mire, mikor már közelebb férkőzött tudata az ébrenléthez. Megint viszik, ismét szavakat hall, amiknek értelme lassan ölti fel alakját, jelentést nyerve számára. Nem ismeri fel a három különböző hangot, megnyugszik tőlük, de nem lelke legmélyéig. Eltompultak a jajszavak, távolodnak, vagy ő távolodik tőlük? Nagy nehézségek árán bírta ólomsúlyú pilláit rá, hogy végre felnyíljak. A romokban álló várost, vért, feketére mart falakat, füstölgő és még égő házakat várt, egy olyan látképet, amitől nem önként búcsúzott el. Nem ez vette körül. Sziklába, mélyre ásott gyökereivel szilárdan álló sudár fenyők csoportjába botlott és szürke csipkézet orom fogadta, ahogy hátra tekintett mikor visszahajtotta fejét hordára vállára. Hol van? Kik vannak körülötte? Idegen az illatuk is, nem csak a hangjuk… Egy ezüstszürke szempár oszlatta el éledő aggodalmait, ilyen csillagporos tekintete csak egy gyöngysárkánynak van.
- Hová tartunk? – meglepte szánalmas hangja, de nem tett javításának érdekében semmit. Igyekezett ugyan is megfejteni az összefutó pillantások értelmét. Mosolyogtak, annak ellenére, hogy mit láthattak, örültek és nem sokkal ez után megérkezett a válasz is.
- Haza!

Lunának úgy tűnt van ötlete merre mehetnénk ki a városból, így követtem. Egy ház felé kisebb tömeg tartott és mi is csatlakoztunk hozzájuk. Egészen addig minden egészen jól ment, míg egy férfi össze nem esett mellettünk. A szája habzott és látszott rajta hogy már nem sokáig tart hogy kilehelje a lelkét. Ijedten néztem a haloklóra, aztán észrevettem, hogy egyre többen esnek össze.
- Luna! - szorítottam meg a lány karját. A lány megadta a választ a kimondatlan kérdésemre. Feketemágia...
- Óh forduljon már fel az a szemét! - toporzékoltam, aztán vigyázva elindultam a ház ajtaja felé.
- Minél előbb távozunk annál jobb. - jelentettem ki, de úgy tűnt mindenki ezen a véleményen van. Az emberek csak úgy rohantak az ajtó felé. Fellökték és eltaposták egymást, még a lábunkra is ráléptek.
- Na neeeem! Én nem maradok itt! - jelentettem ki enyhén hisztis hangon, aztán nekiiramodtam. Most én fogtam Luna kezét és húztam a nőt magam után. A tömeg végéhez érve belekezdtem a saját magam által kifejlesztett módszerhez, ami mindig bevált. Rúgtam, csíptem, haraptam, és mikor már betolakodtam magunkat így az ajtóig a két őrre olyan sajnálnivaló cuki kislányosan néztem, mintha öt éves lennék.

Az már biztos számomra, hogy a város elveszett és annak is örülök, hogy még, ha kicsit pengeélen táncolva, de időben sikerült kijutnom onnan, hiszen borzongva hallgatom a városkapu környékéről érkezett hangokat, amik csak halált és kegyetlen vérengzést hordoznak.
Lehet, hogy a bent rekedteknek van valami menekülő útja, mert hiszen a kapun nem sok embert látok kijönni, de semmi kedvem és indíttatásom, hogy visszatérjek oda. Egyelőre nem látom, hogy veszély fenyegetne, nem csapnak ki idáig a magasban kőröző sárkányfattyak.
Az erdő ott terül el nem messze, melynek fái között talán eltűnhetek, bár miután fürkészve meredek arrafelé, mintha mozgást érzékelnék. Talán még sem annyira kihalt az a rész, talán Filnoren-nek más segítői is vannak, akik a menekülőket várják.
Ezen igen csak elgondolkodtató. Azonban a városfal mellett maradni úgy gondolom életveszélyes, hiszen nyílt terepen azonnal felfedeznek.
Nagy levegőt veszek és halkan osonok bokorról bokorra, fáról fára. Ugyan nem kedvelem az erdőt, de most úgy néz ki, hogy ez kölcsönös, mert bár nem vagyok két ballábas, most lépten-nyomon botladozok, az ágak mintha ellenem esküdtek volna és ne egy bokorból úgy kell kiszakítanom magam, ami akaratom ellenére zajjal rá, pedig igyekszem azt mágiával elleplezni.
~ Csak egy kicsit könyörülj meg rajtam! ~ fohászkodom az erdőhöz, amit ha így folytatódik kénytelen leszek elhagyni, hiszen alig haladok benne.

//Mese: Égiháború //

Haza? Üresnek tűnt a szó, volt valami, ami hasonlított a honvágyra, de azt hamar megölte a tény, hogy nincs hová hazatérnie. Borostyánligetre gondolt, talán. Sou azonban oda biztosan nem akar visszamenni, az utolsó ott töltött nap emléke, elég erős ahhoz, hogy visszatartsa. Még nem tud másként ellenkezni, mint lehunyt szemmel elmenekülni a reá tekintő kíváncsi pillantások elöl. Csak egy pillanatig, vagy néhány elenyésző percig „bújt” csak el, mert nem volt a képzelete játéka, hogy bátorítóan megszorították a karját. Nem lesz baj. Ezt ígérte a kék tekintett, amiben szeretett volna hinni, bízni, de meglepetését csak növelte, hogy mindezen érzések hiányában fürkészte a másikat. Egy elrebbenő mondat, melyből csak egyetlen szó ragadta meg a figyelmét és az nem más volt, mint a felhő. Képtelenségnek gondolta, hogy újra a felhők közé költözzenek és végül is miért ne, hiszen itt van Anyan, ő nem volt rest elfogadni a kiváltságával járó kötelezettségeket. Tanult, de ettől függetlenül is tehetséges volt… Talán, talán ő tudott volna változtatni a város sorsán, ha nem is egyedül, de összefogva négyen. Ha saját magát is beleszámolja, öten már jelentős erőt képviselhettek volna. Nem így lett. Ott volt? Mindannyian ott voltak az avlanioniak között? Erre rá szeretett volna kérdezni, de a diskurálással még várnia kellett.
Minthogy a többi menekült is szedelőzködni kezdett, társai más utat kerestek, hogy közelebb érjenek a Sou számára ismeretlen céljukhoz. Ám az nem volt már olyan könnyen járható, így neki is sétálnia kellett. Meglehet, volt valami szándékosság a nehezebb terep megválasztásában. Hiszen, kénytelen volt arra figyelni, hogy rendesen megfogja a segítségre siető kezeket, hogy minél csekélyebb mennyiségben indítson útjára kőtöredékeket, hogy meg ne csússzon és ezt úgy tegye, hogy megszerzett, hevenyészve összeforrt sebeit ne szakítsa fel. Arra sem futott, talán csak egy negyed gondolat, hogy sokkal, de sokkal kutyábbul kéne lennie Így azonban, másra nem futotta, csak a „menetelésre”.
Mire az ég alja meghasadt, már felértek a második „oromra”. Az előttük elterülő erdőbe burkolózó völgy és a következő hegyek egymásba érő csúcsa a gyenge aranyfényben, szemet kápráztató volt. Csodálta volna még a látványt és bár egyetlen porcikája sem kívánt tovább menni, még is ment. A lelkes ösztönzések, a majdnem mindig jókor érkező buzdítások, egyszerű módon tartották szeme előtt a célt. Meg akarta nézni azt a helyet, amit a gyöngysárkányok a hazájuknak neveznek. Lehet ezúttal az, az ő otthonává is válhat…

// Mese: Égiháború //

* A csatának vége volt. Filnoren győzedelmeskedett. Arvelegnek apró örömei közé tartozott a tény, hogy legalább veszélybe került társát sikerült megmentenie, valamint a túlélőket átsegítenie az ösvényen. Mikor mindenki a túlélők közül bejutott a járatba, két mágus beomlasztotta annak bejáratát, ezzel meggátolva, hogy kövesse az ellen a megmaradtakat. A Fehérló Rend vezére nehezen lélegzett, végül azonban kijutottak a hegyek közé, s a Nap első sugarai megvilágították nekik a tájat. A páncélos férfiú végignézett az életben maradtakon, de akkor a fáradtság miatt majdnem térdre esett, így leült az egyik sziklára, kardját a földbe döfte. A fegyver véres volt, az ifjú nemest is piszok, s vér borította be. Emlékezett a dolgok elejére, miszerint előző este még nyugodtan írta a levelet apjának, a kellemes fürdő után, gyertyafénynél. Vérzést gátló kötéseket kért az alkarjára, felső testét is bebugyolálták a kisebb sérülések miatt. Üres tekintettel ücsörgött egyedül, azoknak arcképei pörögtek le elméjében, akik segítségére voltak a veszedelemben. Jeremy, a félelf tolvaj, a titokzatos Nawarean, az ifjúnak tűnő, ám annál bátrabb Sou. Vajon ők is kijutottak? Élve hagyhatták el a romhalmazt, mely egykoron a birodalom egyik legerősebb, legszebb városának számított. Avlanion nem létezett többé, talán még jó ideig vagy soha többé nem is fog. De, ő még mindig élt, lélegzett, noha a harci láz elmúlásával fájdalmai megerősödtek, feje lüktetett a kimerültségtől, a vérveszteségtől elsápadt a reggeli órákra. Tenyereire nézett, melyek remegtek. Ökölbe szorította őket, azután ismét kinyitotta, ám a remegés ekkorra sem akart elmúlni. Nála jobb emberek haltak meg ott, hol az istenek nem bizonyultak kegyesnek az ártatlanokkal szemben. Szerető asszonyok, életerős gyermekek. *
- Ez hát a háború pokla...
* Suttogta a lovag, majd újra az égre pillantott, ahol grifflovasok jelentek meg, leereszkedtek a menekültek közé. Arveleg tisztában volt vele, miszerint feladata nem ért teljesen véget, így odalépett az újonnan érkezettek vezéréhez, a hős Morses Katalon-hoz. *
- Uram, üdvözöllek! Arveleg vagyok, a Fehérló Rend lovagjainak egyik tagja. Van számodra egy üzenetem.
* Jelentette ki, s odanyújtotta a levelet a megviselt parancsnoknak. *
- Onoria főpapnő küldte ezt, Tarsis városából. Sajnálom, amiért nem állt módomban előbb közvetíteni számodra, remélem még nem késő! Biztosíthatlak, senki nem nyitotta fel ezidáig... Bátran harcoltatok, helytálltatok ott, hol mások megfutottak volna. De félek, a ti veszteségeitek is súlyosak. Ellenségünk nem kímélt bennünket a veszély sokkalta nagyobbnak látszik, mint eleinte hittem. Megtanultam a leckét.
* Hagyták el a szavak Arveleg száját, utána várta Morses reakcióját. *