Avlanion - A vízesések városa

/ Mese: Égiháború  Kesa, Aldo, Nawa/

Bummm
Ijedten fordultam meg. Egy ököl átütötte az ajtót. ~ Na basszus ~ Az ököl eltűnt és kivágódott az ajtó, én meg már félig kint voltam az ablakon, de megálltam, mert Aldo még egyszer megmutatta a varázslatát. Megérintettem a karját még egyszer, hogy érzékeljem mégis milyen mennyiségű mágiát enged szabadjára az átok használata közben.
- Hmmm értem... - mormoltam tudálékosan, aztán előre néztem az ajtó felé, hogy megláthassam az eredményt. Aldo felismerte a támadót és ha ez nem lett volna elég baj én is rájöttem ki az.
- Mi a jó élet? Te követsz engem? - csúszott ki a számon a döbbent kérdés. Visszaléptem az ablakból és a fiúra néztem. Valami nem stimmelt. Csúnyán bekapott egy varázslatot, de ez nem Aldo műve volt. Valami egészen más.
Lapos oldalpillantást vetettem az ablak felé. Most még el tudnék menekülni. Még tiszta a levegő...
Aztán megcsóváltam a fejem. Mégis hogy gondolkozhatok ilyeneken. Nawa megmentette az életemet, az adósa vagyok. Most rajtam a sor, hogy segítsek. De vajon tudok?
- Menjetek, nekem maradnom kell. - fordultam komoly arccal Aldo és a nő felé. Legszívesebben megkértem volna őket hogy maradjanak és segítsenek rendbehozni Nawát, de tudtam hogy ilyet nem kérhetek. Két idegen, akiknek talán ez az utolsó lehetőségük arra, hogy lelépjenek ebből a pokolból. Aldora pillantottam ~ Pedig mennyi mindent tanulhatnék még tőle... ~ gondoltam, aztán elfordítottam a tekintetem.
- Most még talán kijuthattok innen, de én nem hagyhatom itt Nawát. - jelentettem ki, és előhúztam a pálcámat.
- Életért életet. - suttogtam inkább magamnak mint a többieknek.
- Lássuk csak, vajon mi lehet ez? - gondolkoztam el, Nawa mellé lépve.
- Óvatlan voltál! Így csak megsérülsz! Én tudok vigyázni magamra... - korholtam a fiút miközben próbáltam kideríteni miféle varázslattal állok szemben. Naiv voltam ugyan, de nem hülye. Rögtön levágtam hogy engem keresett a fiú. A vállára tettem a kezem és lehunytam a szemem hogy jobban tudjak koncentrálni.
- Bármi is ez, elszívja az erődet. - mondtam elkerekedő szemekkel. Szinte éreztem, ahogy gyengül.

//Mese: Égiháború//

Talán megtehetném, hogy a nyakamba szedem a lábam és elhúzok a sötét mágus mellett, mögött, vagy akárhol és lehet, hogy jobban is tettem volna, de őszintén meglepett és mára már elegem volt, hogy állandóan olyanokba botlok, akikbe nem kéne.
Így aztán előbb jár a kezem, meg a szám, mint az eszem, de ez általában meg szokta menteni az életemet, így ezen most sem akarok változtatni.
Reméltem, hogy a meglepetés ereje az én javamra billenti a mérleg nyelvét, mert, ha nem, akkor nagy bajban leszek. Minden esetre fedezéknek ott az oszlop, ha valami tűzzel vagy hasonlóval próbálkozna, bár bízom benne, hogy nem jutunk el odáig, az első mozdulat, az első szúrás az enyém.
Azonban nem valami kezdővel sikerült összefutnom. Mire a kardom eléri a helyet, ahol eddig állt, már csak a köpenyét sikerül kilyukasztanom és mikor találkozik a pillantásunk, komolyan számot vetek az életemmel.
Valószínűleg csak az mentett meg az azonnali haláltól, hogy nem akarta felfedni magát, bár valamit így is elmotyog és hiába lépek az oszlop mögé azonnal érzem, hogy a fejemben kihunynak az előbb még lázasan csapongó gondolataim, ahogy elhatalmasodik benne a zsibbadás, ami egyre jobban megrémít, arra késztetve, hogy a fejemet fogva tántorogjak onnan messzebb, nem akarok a közeébe lenni se neki, se a közeledő káosznak.
Szinte azt sem látom merre megyek, valahogy sikerül a kardom a helyére csúsztatni, aztán két kézzel fogva a fejem imbolygok el onnan, nem tudva, hogy mit tett velem.
Ösztönösen távolabb akarok kerülni, hátha az segít, bár nem állok messze a pániktól, így aztán sikerül belebotlanom egy vízgyűjtő hordóba, amit felborítva talpig beborít a hideg víz.
Talán ez, talán az, hogy a mágust jócskán magam mögött hagytam segít és mintha tisztulna a fejem. Ezen felbuzdulva úgy vélem, hogy jobb, ha még távolabb jutok.
Azonban mindenfelé tüzet és harci zajokat hallok, ami azt mutatja, nem sok választásom van, semerre nem biztonságos. Nem hiszem, hogy a támadókat nagyon érdekelné, hogy nem vagyok városlakó, sem harcos, mikor fel vagyok fegyverezve. Most az íjamat veszem a kezembe és vesszőt téve az idegre, szedem a lábam,  készen, hogy megvédjem magam, mikor is a Tanácsházánál kötök ki, szembe találkozva a páncélba öltözött lovagokkal, akik közül van pár ismerős.
Pillanatnyi megfontolás után, ha már úgy sem tudom elhagyni a várost, úgy döntök, hogy talán velük vagyok a legnagyobb biztonságban ha itt még lehet erről beszélni. Majd meghúzódom az árnyékukban!
Nem vagyok túl feltűnő jelenség, főleg, hogy a vértesek nincsenek kevesen, hiszen már amúgy is a téren gyülekeztek, így besodródom velük együtt az épületbe.
Mikor az első gnómot meglátom, ahogy az egyik egyenruhást épp ledöfni készül, eleresztem a nyilat, ami remélhetőleg a falhoz szegezi  azt.
- Ha már itt vagyok….. – oldalazom a fal mellé, vagy az árnyékban, vagy a lovagok rejtekében maradva.
Tapasztalt szemmel nézek körbe és ha nem egy csata kellős közepén lennénk megnyalnám a szám az értékek láttán, de most az életem a legértékesebb, így azt kell megóvnom és be kell látnom, hogy ez csak akkor fog menni, ha a város megmenekül. Sem holtan, sem rabszolgaként nem akarom látni magam.
Így aztán nyilaim hol itt, hol itt csapódnak be, lehetőleg Arvaleg haladását segítve, ha már volt olyan rendes és szabadon engedett. Egy hálás lovag mindig jól jön.

- Mi?! Megőrültél? Nem maradhatsz! - mondta Aldo. Szomorkásan elmosolyodtam.
- Te vagy az első mesterem aki nem akarja hogy lelépjek mellőle...illetve a második. - helyesbítettem. A férfi felém lépett és én szinte ijedten léptem egyet hátra. Ha most megfog és az ablak felé húz, elszáll a fene nagy bátorságom. Szilánkokra törik az elhatározásom és újra végigrohanhatok egy ostromot egy ősz hajú férfi mögé bújva. De én nem ez a lány akarok lenni! Nem! Letudom a tartozásom Nawa felé, és utána...utána majd még meglátom.
Lábak dobogása hallatszott. Az ellenség közelített, tehát gyorsnak kellett lennem. Nem volt más választásom, Első mesterem, Heon tudását kellett használnom. Bárhogy is utáltam anno a fekete köpenyest, el kellett ismernem, hogy szó szerint belém verte a tudást.
Az árnyékomra böktem a pálcámmal:
- Umbra infantem. - mondtam határozottan, és az árnyékom kiemelkedett a síkból a térbe. Most az én bábum volt, amit irányíthattam egy bizonyos távolságon belül. Kiküldtem a folyosó félhomályába. Ez majd eltereli a támadók figyelmét talán arra a kis időre még megpróbálom valahogy rendbehozni Nawát.
Aldo már az ablaknál volt.
- Egy pillanat! - szóltam, odaléptem hozzá és mutató ujjammal megérintettem a jobb tenyerét. Egy kevéske cseppnyi kis erőt adtam át neki. Tudtam, hogy így a saját mágiámat érzékelve megtalálhatom, ha nem tart túl sokáig, és ha nem jut egy bizonyos távolságnál messzebb.
- Én mindig megtalálom a mestereimet. - vigyorogtam rá magabiztosan, aztán visszatértem Nawához.
Megvizsgáltam és úgy tűnt a helyzet elég súlyos.
- Hmmmm...egy megszűntető varázslat kéne. - gondolkoztam hangosan.

Jó érzés volt ekkora pokoli felfordulásban ismerősökbe botlani. Miután érkezését Arveleg meglepetten fogadta, ő azonnal próbálta barátját jókedvre deríteni, ám igen groteszk viccelődéssel igyekezett ezt megtenni.
- Igyekeztem is nehogy a végén több ellenfél megbékítésével tudj eldicsekedni! Na igen a vér fémes íze is finom, bár némi sörrel leöblítve lenne tökéletes.  - ment bele a játékba Zeltaren miközben sisakját lekapta, majd markában vette. A lovag kényelmesebbnek érezte a társalgást sisakja nélkül folytatni.
- Úgy tűnik elég kilátástalan a helyzetünk. Épp ezt szeretem. Mit szólsz kardélre hányunk pár semmirekellőt? - tette fel a költői kérdést, aztán elindultak a tér felé, Talhart út pedig az ég felé emelte kardját, ezzel némi önbizalmat öntve a rend tagjaiba. A térhez igyekezve a vértek csengése, s a láncingek csörgése kísérte őket útjukon.  Érkezésüket nem várt örvendés fogadták, később pedig megkapták az eligazítást is. A Tanács nem csak az irányítás miatt volt fontos, az már egy jelkép volt, ami ha elesik akkor Avlanion lakói elvesztik maradék reményüket is. Így Zeltaren különleges kitüntetésnek gondolta ennek az épületnek a megvédését.
- Szerencsék van... szerintem itt mi kettőnk keze által hal meg a legtöbb ellenfél. - jegyezte meg kissé halk elfojtott kuncogással Zeltaren. Nem késlekedve betörtek az ajtót, majd minél szorosabb egy V alakzatot felvéve törtek előre Avlanion harcosai. Mivel a gnómok szétszórtan helyezkedtek el többnyire, annyira még nem volt nagy gondunk velük. Egyik a rend felé rohanó apró, azonban elszánt lényekből álló csapat nekik ütközött. Mintha csak hullám ütközött volna egy sziklának. A két csapat egymásnak feszült, azonban nem volt kétséges, melyik fog nagyobb erőt kifejteni. A Zeltaren felé jövők támadást először próbálta blokkolni pajzsával, majd annak ütésével megbénítani, mi több végül éles pengéjével véget vetni támadó gnómok életének. Jó páran elhullottak mire elérték a Tanácsterem bejáratát. Kisebb bizonytalanság után megengedték, mi módon bemehessenek.
- Üdvözlöm önöket! Zeltaren Talhart, vagyok ő pedig Arveleg állunk szolgálatukra! Most a mi csapatunk alkotja az önök védelmét. - udvariasan köszöntötte a tanács tagjait a szarvasaganccsal ellátott sisak tulajdonosa, ezután mégis amilyen gyorsan beérkezett olyan gyorsan ki is ment.
-  Jól van emberek. Nem akarok meglepetést! A tanácsterembe őröket, azon kívül, hogyha bementek torlaszolják el annak ajtaját! Senki nem juthat be! - adta ki parancsait, átváltva komoly hangnembe a Talhart házból származó lovag.
- Szerintem a teremhez félkör alakban kéne hozzásimulni. Az előőrs alkossa a külső gyűrűt, belül pedig a tartalék hadosztály legyen. Középre rakjuk a gyengébbeket, így amikor tolják őket egyre beljebb a szélső szárny kijön majd körbeöleli őket. A szűk hely is pont kapóra válik, persze a fontosabb helyekre is raknánk őröket.  Szép kis mészárlás lesz, te mit gondolsz? - kérte ki Arveleg véleményét, azután őt is meghallgatta. Miután döntöttek a stratégiáról mindenkit a helyére állított a nemesség. Azonban a fenti zajok egyre inkább zavarták a lovagokat.

//Mese: Égiháború//

Nem mondhatni, hogy túl lassan, de kiürült a sikátor, utca. Amelynek tere most hatalmassá lett és mintha csendességével sürgetné a döntését. Menjen a főtérre, ahová eredetileg is tartott? Merjen remélni egy a véres harcok közepette vívott íjászversenyt, ami adhat némi kitartást, élénkséget? Már ha egyáltalán a hegyes fülű tartja magát a szavához, de miért ne tenné? Hiszen, többségben lehet az erő, vagy valami hasonló. De, nem pont ilyen indíttatásból talán loholhatna a nemes értékeket valló lovag, vagy a meglepő babérokra áhítozó harcos után hívatlan segítségként. Irigykedik rájuk. Igen, még ebben a lassan pokol bugyrait idéző helyzetben is. Van céljuk, okuk és képesek meghozni vágyuk, vagy éppen a kötelességük sürgette döntéseket. Ő nem!
A vérszag és maga a vörös lé sosem csábította, ösztönei azonban, ha tetszik, ha nem vannak. Kiérezni vél benne valami mást is, olyat, amit nem szívesen szagolna tovább. Íze nem pont olyan, de még is a mandula jellegzetes kesernyésségét idézi fel benne. Ez készteti végül indulásra, az irányt pedig, várhatóan a főtérre vezető utca felé vette. Már látni vélte a távolban kavargó szürke kavalkádot, gyülekező harcosokat. Egyszerűen meg kellett állnia, ahogy az utca ezüstfényét elnyelte az a hatalmas sötét folt. Megfordult és az égre emelte a tekintetét, ezen éjszaka immáron ki tudja hanyadszor teszi ezt. A látvány önmagában volt félelmetes és káprázatos is. Az erőd teljes pompájában tündökölhetett a Hold bársonyezüst fényében és erejét, félelmetességét csak növelte az a jó néhány zuhatag, ami vörös és arany árként hullott a városra. Kelletlenül húzta el a száját, már-már megszokottnak mondható, hogy az ellen tűzzel indítja a támadásait és bár már nem tart a tűztől, továbbra sem tekinti cimborájának.
Érdekes volt, ahogy elfeledkezett megfontolni azt, hogy mit tesz. Egy leheletnyi lendület, egy csipetnyi mágia töredék része elég volt, hogy feljuttassa magát a mellette tornyosuló ház tetejére. Nem akadt gondja, ahogy fél térdre ereszkedve, kezével megtámasztva magát megőrizte egyensúlyát. Már tudta, hogy nem fog a főtérre menni és fegyverért kuncsorogni, a harcot inkább azokra bízná, akik értenek is hozzá. Ő meg addig foglalkozik mondjuk… ugyan felfelé is vet egy pillantást, de Filnoren egy olyan falat lenne, ami már akkor megfojtaná, mikor komolyabban arra gondol, hogy ellene fordul. Ám a tűzzel még kezdhet valamit. Ösztönösen a legközelebbi vízesést keresi meg és felegyenesedve ruganyos mozdulatokkal indul meg, igénybe véve az egymáshoz közel emelkedő tetőket. Könnyebb, egyenesebb haladást lát eme közlekedésben és esélye sincs eltévedni, mint a zegzugos, egymásba futótó és elágazó utcákon, ahol a rettegők is elsodorhatnák.
~ Ez..! ~ Minél közelebb ért a tűzfolyóhoz, annál biztosabb volt abban, hogy ezt a tüzet nem volna szerencsés azzal oltani, amivel elsőre ő is szerette volna. ~ Micsoda ördögi előrelátás. ~ mogorva ugyan, de csak dicséret volt az ismeretlen hadvezér első lépése végett. ~ A temérdek vízeséssel körülvéve mi sem kell a katasztrófához, mint egy kis égő olaj. ~ Az érdes szaghoz eddig egyetlen egyszer volt szerencséje, égő formában és azt meg is jegyezte egy életre. Ahogy közeledett, nem csak a hő, de a hangok is egyre erősödtek és már csak egy nagyobbacska ház volt még az útjában, hogy tisztán lásson mindent. Megtorpant, ahogy pillantása belebotlott a lenti téren uralkodó zűrzavarba és kicsit óvatlan is volt, ahogy lefelé vette az irányt. Eddig szinte nesztelenül haladt, puhán, akárcsak egy osonó macska, de a puha tappancsok előnyét nem élvezve csak idő kérdése volt mikor fog véteni. Megcsúszott, a cserepek összecincogtak, de egy sem repedt meg súlya alatt. Oldalára dőlve csúszott egészen az ereszig, ami meg is fogta, szilárd támaszt nyújtva lábának, amivel történetesen sikerült lerúgnia valamit. Hallotta a tompa puffanást, majd a jellegzetes, szétrepedő agyagedényekre jellemző hangot is. Hamarkodva, kicsit óvatlanul hajolt a ház mellett futó kicsiny köz fölé, szabadjára hagyott szöszke tincsei is a válla elé csúsztak.
Kínos szabadkozásba kezdett volna, ha történetesen nem egy gyilkos szándéktól izzó szempárba tekint bele. Egyértelmű volt, legalább is a sötét köpönyeg anyagán megragadó gyökér szőtte földrögök láttán, hogy erre az alakra esett a cserép. ~ De miért itt…?~ Inkább nem latolgatta a lehetőségeket, visszavonulót fújt, gyorsan, olyan gyorsan, ahogy csak tudott, hogy eltűnjön, a valljuk be, rémisztő alak szeme elől. De nem szándékozik túl messzire menni, talán csak egy, vagy két házzal arrébb, megbújva az árnyékosabb oldalon. Ahol, ha jut számára pár szabad pillanat, apró kis széllényt idéz. Alaktalan és huncut lény, de szívesen teljesíti, ama kérést, hogy járja körül a teret és mondja el mit lát, hozzon szagokat, amik elárulják az élőket és árnyalják szándékaikat is.

A nő kérdésére bólintottam.
- Igen, itt maradok. - mondtam határozottan. ~Úgy tűnik ma este összetalálkoztak a mágusok.~ gondoltam halvány mosollyal az arcomon. A nő egy fénygömböt varázsolt. Figyeltem az halvány kis golyót, és megláttam azt a valamit.
- Hát Nawa, elég kis rusnya piócát szedtél össze... - jegyeztem meg és figyeltem ahogy a fénygömb elhalad a teremtmény mellett.
Ha a lény reagált a fényre,(esetleg menekült előle), akkor:
- Szemeket becsukni! - mondom és használom a fényvillanást.
- Majd még találkozunk - mosolyogtam rá a nőre és kacsintottam egyet felé. ~Talán tőle is tanulhatnék egyet s mást.~ gondoltam, bár a nő elég zárkózottnak tűnt. Szinte már ijesztően hidegnek érzékeltem a viselkedését.

Igyekeztem nem nagyon feltűnősködni, inkább megbújni a nagydarab, fényes páncélú lovagok között és azok fedezékéből csökkenteni a démoni lények számát, amíg csak lehetett, hiszen bár nem voltam annyira egy betoji alak, hiszen az életmódom is kockázattal járt, azért ezek a támadók igen csak megdobogtatták a szívemet és nem a jó és kellemes értelemben.
Mikor besodródtam a harci tűzben égő harcosokkal a kapun még nem gondoltam volna, hogy a Tanácsháza ilyen komoly támadás alatt áll, azt hittem, majd meg kell védenünk a behatolóktól és nem azt, hogy azok már bent várnak bennünket, de hát ezen már nem volt mit tenni, inkább azon kellett igyekezni, hogy ne fussak bele senki ocsmányság kardjába.
Nagyon úgy nézett ki, hogy abból a szempontból előnyös helyzetben voltam, hogy íjász az ellenség soraiban nem igen kapott helyet, én meg ki is használtam ezt, főleg mikor észleltem, hogy az ismerős lovag, aki miatt a csapathoz csapódtam, Arvaleg egy csapás miatta a földre került és bunkós ellenfele már lesújtani készült. Gyors félfordulat és a fickó már egy nyíllal a torkában dőlt el, de aztán egy pillanatra elvesztettem szem elől a lovagot, mert arrébb lökött egy másik, így nem láttam, hogy sikerült-e felállnia. Próbáltam minden kis rést kihasználni, hogy az előttünk hadakozó ellenfelet eltaláljam, miközben egyre beljebb hatolt a lovagok fémes sorfala, akik mögött én is meghúzódtam, egészen addig míg el nem értünk egy másik helyiséget, ahol aztán meghallottam egy kiáltást, ami a nevemen szólított.
Mit ne mondjak én is jobban éreztem volna magam, ha nem a folyosókon kell minden további méterért megküzdenem, ezért gyorsan összekapkodtam pár nyilat a leterített ellenfelekből és megpróbáltam eljutni Arvaleg-hez, ha senki nem tartóztatott fel.
- Tudtam, hogy még összefutunk lovag. - hajtottam meg magam előtte enyhén, mintha csak valami bálon lettünk volna. - És Nawarien barátod is felkötheti a gatyeszát, ha le akar körözni. – kapott egy kaján vigyort, hiszen ezt nem lehetett megállni. Soha nem hittem volna, hogy egyszer én fogok nemes urakat megvédeni. Itt pedig volt belőlük bőven.

*Nem voltam a legjobb passzban éreztem ahogy az a mocsok gyengül viszont azt is ahogy egyre beljebb bújik a testemben. Rynre pillantok elmosolyodok s megsimítom arcát. Majd szemeim tűzbe égnek s ujjaimat összefonom s egy jelet formázok belőlük tudom hogy ezzel a lépéssel sebezhetővé teszem magam, s ez röpke órákig így is fog maradni, de nincs más választásom ahogy a gyógyító pecsét felzabálja a jótékony varázslatokat úgy a halál pecsétjének is ugyanez az elve. Csak jómagam mérgekkel helyettesítem a varázslatot.
-A halál pecsétje, megnyitlak!
*Eddig fénylő vörös tekintetem most sötétbe vált. A halál pecsétje megnyílik, talán a pióca azt hitte okos húzás befele törekedni most viszont onnan nincs menekvés. Kezem méreg után kutat s meg is találja a megfelelőt, édes íze végig fut minden zsigeremen.
~ Régen ittam már ilyen jó főzetet.- Veregettem magam vállon.
* Mint egy hatalmas feketelyuk úgy rántja befelé az idegen varázslatot s zabálja fel azt utolsó porcikájáig. A varázslat érezheti ha tud egyáltalánolyant, ahogy belsőmben egyre több anyagi részecske veszi körbe. Akármerre is bújna el minduntalan követiksejtjeim, s az az erőmit belőlemnyel el egyezik azzal mit maguk a pecsétek áramoltatnak ki magukból. A varazslény szinte járat képviseli mint bennem a pecsét s az csak szívja magábanminden egyes másodperben. Odabentről nincs menekvés, s immáron mit a pióca elszívott s gyengeségemmé tett most a halál pecsétjének erejévé tette. Majd a pecsét mohón felzabálta az átkot mi már éppolyanvolt mint maga a pecsét. Ekkor toppannak be az ajtón a sötét harcosok. S rögvest varázslathoz nyúlnak.
-Gyere!
*Ragadom meg a lányt s még mindíg az óriás táncában voltam. Rohanok neki a fogadó ablakának s háttal vetem ki magam azon keresztül. Ryn szemszögéből csak egy ölelő kar s egy mellkas látszódik mikor földet érünk az utca közepén. Az én testem tompította az ütést, így Ryn csak egy nyekkenést hallott mikor földet értünk. Hálás lehetek Salamonnak mindenért amit adott mert a tánc nélkül lehet nem keltem volna fel többé. Majd ölelő karom elengedi a lányt s szétterül az utcán.
-Ez kellemetlen volt...
*Lököm le magamról a lányt s pattanok is fel az óriás viszonylag lomha lépteivel. Majd kezem nyújtom a lánynak ha ő maga még nem kelt fel.
-Odabent nem lett volna esélyem ellenük... Idekint már más a helyzet.
*Éreztem hogy most sokkal inkább figyelnem kell a sérülésekre s a gyorsak tánca most sokkal veszélyesebb rám mint a gyógyító pecsét alatt.  Akkor sebeim gyorsabban gyógyulnak most viszont minden csepp vérem egy halált hozó átok. Majd megspékelve ezt kis magustársam ismét mellém csapódott.
-Köszönöm, hogy nem hagytál ott...

//Javítva//

//Mese: Égiháború - Kesa, Nawarean, Ryn//

- Uruitë Sul!
*Hangzik el szájából néhány varázsszó, hogy tenyerét kitárva az érkező szárnyas lények felé, forrón örvénylő ellenszéllel fogadhassa őket.  Amennyiben létrejön az említett jelenség, a denevérek lelassulnak a levegőben, s így alkalma nyílik másik kezében tartott pengéjével lenyesni valahányat, mikor azok közel érnek hozzá. Mivel nem elemi mágus, nagyobb légmozgást nem tud kreálni, hogy messzire elrepíthesse az árnylényeket. Mindenik igyekszik leküzdeni a mágikus légmozgást, és szinte nem is látszik, hogy sértené valamelyiket is az őket akadályozó levegő magas hőmérséklete. Varázslatát a Lunát támadó lényekre is kiterjeszti, hadd tudjon a mágussal foglalkozni a nő.*
- Csak ügyesen!
*Nemsokára észreveszi az ablakon kiugró párost, s félszemmel követi őket a levegőben.*
- A mindenit, te aztán nagyban játszol, Aden!
*Jegyzi meg, ahogy nyekkenve földet érnek. Az ablakban megjelenik az egyik támadójuk feje, Aldo őt sem hagyja figyelmen kívül.*
- Hahó, pajtikáim, egész este ott fent akartok gubbasztani, vagy mi lesz? Hagyjátok őket ilyen könnyen meglógni?
*Lopva Rynre tekint, mikor Aden köszönetet mond neki.*
- Hogy oda ne rohanjak…
*Szavai saját szélvarázslatába vesznek bele, ahogyan végre az egyik denevér is parázsló hamuként szóródik szét a semmibe.*

Lehet, hogy nem volt túl jó ötlet a vizet magamra borítani, de egyrészt nem igazán gondolkoztam tisztán a túl gyorsan reagáló átkozott sötét mágus miatt, másrészt ez volt az egyetlen dolog, ami a közelemben volt és várható volt, hogy elég kellemetlen ahhoz, hogy elnyomjon egy másik kellemetlenséget. Valószínűleg szerencsém volt, hogy valamelyest azért megleptem és ennek köszönhetem, hogy hirtelenjében csak ez jutott eszébe és nem valami villámcsapás, vagy tűzgolyó, vagy Ritalea tudja, hogy miféle ocsmányság.
Viszont mikor már csöpögött rólam a víz és megéreztem bőrömön a jeges érintését az időnek, már tiszta fejjel, kevésbé örültem ennek is. Mozognom kellett és valami védettebb helyre jutni, talán némi száraz ruha sem jött volna rosszul.
A lovagok közé vegyülés és bejutás a Tanácsháza épületébe, ebből a szempontból is jobb ötletnek tűnt, mint megfagyni az utcán, habár az egyre több felé fellobbanó lángok ebben talán segítettek volna, ha nem társulnak hozzá olyan fajzatok akik a fentebb levegő várból érkeztek, vagy olyanok, mint a mágus, akibe belefutottam az előbb.
Azonban úgy látszik az Istenek elfordították rólam a tekintetüket – habár ez lehet épp jó hír is, attól függ melyikükről van szó, - mert hamarosan vad csata közepén találtam magam, ahol nem maradhattam tétlen.
A folyosón előre haladva a páncélos vitézek között azért igyekszem amennyire csak tudom használni az íjam, mert bár szűk a hely, onnan egyelőre megvédenek a lovagok, fentebbre meg pár vesszőt kilőve sikerül megritkítanom az ellent, azonban hamarosan le kell váltanom az íjamat kardra jól tudom.
Ekkor ér el Alvareg kiáltása és a tovább nyomuló lovagokat ott hagyva termek a férfi mellett, ahol aztán marad az íj, hiszen több a tér, bár úgy néz ki itt sem rózsásabbak a kilátások, mint a folyosókon.
- Honnan a bánatból érkeznek ezek a dögök! – szisszenek fel és vetem a hátam egy díszes oszlopnak, majd próbálom legalább az ablakokon érkező gnómokat nyílvégre kapni, amíg nem vetik meg biztosan a lábukat és nem tudják honnan jő az áldás.
Meglepődöm, amikor pár tanácstag is fegyverre kap, nem számítottam tőlük ilyesmire, bár a többség lapul mint a nyulak, ahogy gondoltam.
Azonban a vesszők hamar elfogynak és sajnos a nyíltartó nem mágikus, hogy újra töltse magát, pedig most igazán jól jött volna.
Az íjat hát a hátamra kanyarítom, e nem dobom, hiszen még ha időm lesz rá, szerezhetek nyilakat hozzá, de most marad nekem is a kard. Egy leszakított vastag függönydarabot tekerek a bal karomra, azzal védve valamennyire azt, míg a jobba a kardomat szorítom.
A folyamatosan, a semmiből érkező támadókra is van egy tippem, mert nem gondolnám, hogy az én sötét mágusom volt az egyetlen, aki Filnorenről de érkezett.
- Van valahol egy mágus Arvaleg! Talán attól kéne megszabadulni. – próbálom túlkiabálni a csatazajt és az ordításokat, bár valószínűleg a lovag is rájött már erre és miközben egy elhullott fejszét rúgok a harcias törpe felé.
Ha tényleg a mágus van a dologban, az valahol a tetőn lehet és a folyosón harcoló lovagoknak jó időbe telhet, hogy felküzdjék oda magukat, ha egyáltalán sikerül. Talán a kitört ablakokon keresztül, a falon fel lehetne mászni, onnan lehet nem számítanának meglepetésre.
- A tetőn lehet. – fűzöm még hozzá, elhajolva egy csapás elől, majd egy alsó gyomszúrással  ajándékozom meg a gnómot.

Sikerrel bevették a tanácsházat, melynek tagjai még védelmet is kaphattak a rendtől. Habár egyet értett Arvelegel szintén magas rangú társával, ő inkább a belső védelem irányításának részese akart lenni. Zeltaren nagyon jól tudta, hogyha elharapóznak a dolgok odabent, csak egy jó vezér tudja ráncba szedni megtépázott, esetleg kétségbeesett katonákat.
- Igazad van mint mindig barátom, ne légy rest azért te se megölni pár férget. Én a többiekkel itt leszek kint, illetve megpróbálom ezeket a fattyakat visszaszorítani. Majd ha koporsóban térnék vissza... azért igyál egyet a halotti toromon. Na, de elég az elfecsérelt időből. Sok szerencsét neked is! - mondta a szarvasaganccsal díszített lovagi páncélban lévő férfi cimborájának, aztán már csak a hatalmas ajtó csukódását hallotta.
~ Vajon ki lehetett az íjász? Igazán észrevétlen volt, már csak azt láttam amint besurran a tanácsterembe. - töprengett kissé a külső sánc vezére, hirtelen belső monológját érkező gnómok szakították félbe. Semmi esélyük nem volt az embereinek pajzsán megütközve. Először veszítettek lendületükön, ezenkívül pedig emberei az acélozott lemezek mögül szúrták agyon mindet. A csata hevében Zeltaren előre tört, díszes kardját pedig gnómok vére lepte be. A hozzá legközelebb eső szerzet fegyvere lepattant vértjéről, megtorlás jeleképp pedig ellenfele vállát próbálta átvágni. A csapás ereje minimum átvágta áldozata egyik fő ütőerét, azonban még talán valamely létfontosságú szervét is. A vér csak úgy ömlött ki a hasadékból, amelyet Zeltaren fegyvere vágott. A vágás tiszta volt, s egyenletes ennél már nem is lehetett volna könyörületesebb halála az idegen ellenlábasának.
- Előre! Most megtörjük őket! - adta ki a parancsot Talhart, miközben megindult csapata. Véres padlón, valamint a hullákon átgázoló katonák súlya alatt csak úgy dörömbölt a föld. Hatalmas mozgó erődként, taszították feledésbe ellenfeleiket. Az utolsó támadó halálával, hatalmas dilemma előtt állt a kapitány. Maradjon védeni a kaput, vagy tisztítsa meg az épületet.
- Na jó emberek! Takarítsuk ki a mocskot a falak közül! - szólította fel embereit Zeltaren, aztán haderejét megosztva igyekezett gyorsan és hatékonyan riválisainak írmagját is lemészárolni. Az emeleti lépcsőn haladva meglátta a feléje csapó teremtményt. Hatalmas fegyvere nagy sérüléseket okozott volna a lovagnak, azonban ő kikerülte azt. A buzogány belecsapódott a földbe, ami egyáltalán nem illet a gnóm markába. Biztosan valamelyik embertől szerezte azt. Igazán dicséretre méltó volt, hogy megtudta suhintani azt azonban kihúzni már nem tudta. A szarvasagancsos férfi kardjának gombjával egyenesen a korláthoz ütötte rosszakaróját, majd felkapta azt, mi több ledobta őt a magaslatról. Hatalmas halálsikollyal kíséretében esett le a teremtmény, aztán egy puffanás keretében elhallgatott. Fönt az emeleten folytatódott a vérontás. Nem kímélték egymást az ellenkező oldalon álló harcosok. Vérbefagyott tekintetek, illetve megcsonkított holttestek díszítették a felső szintet. Bajtársai hősiesen küzdöttek Talhartnak, mégis közülük is meghaltak páran. Az egyik katona, harcába közbe kellett avatkoznia vezérének, hiszen ketten támadták. Zeltaren gyorsan lecsapta gyanútlan ellenfelének fejét, amely messzire repült. Az így már nyertesen kikerülő testvérének, mégis segítség kelet a lejutáshoz. Vállánál átkarolva felettese támasztékot nyújtva neki lesegítette a lépcsőn. Serege megtépázva, mégis töretlen hittel odalent gyülekeztek. Két nemes lelkű férfi levette parancsnokuk válláról a terhet, aztán sérült testvérüket biztonságba helyezték. Rengetegen gyászolták társukat, némelyek pedig a halál mezsgyéjétől próbálták megmenteni őket.
- Tudom nehéz a gyász. Azonban biztonságba kell vonulnunk, mi több meg kell bizonyosodnunk róla, miként a tanácstagok jól vannak. Csakis a sebesülteket hozzátok a halottainkat majd később elhantoljuk! - próbálta összekovácsolni megmaradt csapatát, aztán visszaindult velük.

// Mese: Égiháború //

* Jeremy kijelentésére Arveleg egy halvány mosolyt ejtett meg. *
- A megérzéseid tehát jók voltak. Úgy tűnik, az égiek egy helyen akarnak tudni bennünket, ameddig ez az ostrom le nem zajlik.
* Jelentette ki, kissé cinikusan, ugyanis ő azok közé a lovagok közé tartozott, kik számára a hit csupán másodlagos támaszként volt jelen az életben. A Fehérló Rend tagja ugyanis az emberek személiségében kutatta azt az erőt, melynek jelenlétét szükségesnek tartotta a világ jobbá tételéhez. Mielőtt elhelyezkedett volna a tartalékosok oldalán, még egy utolsó pillantást vetett az odakint rekedt cimboráira és bajtársaira, viszont egy bizonyos szinten örült, amiért a hegyes fülű tolvaj is csatlakozott hozzájuk a nemesek védelmében. Ezek szerint mégsem volt ő annyira negatív egyéniség, mint amilyennek be szerette volna állítani magát a kezdetekben. A terembe bevilágítottak a fények, azokat pedig az odakint égő város kölcsönözte a tanácsteremben tartózkodóknak. A tűz alattomosan, kígyóként kúszott át a háztetőkön, egyre magasabban kezdte nyaldosni az ég alját, gyomrát Avlanion lakói táplálták, a tönkrement életek, a megsemmisült épületek, miket egykor a jó nép otthonnak nevezett. A lakásokat azonban újjá lehet majd építeni, lesz rá lehetőségük, feltéve, ha túlélik az ütközeteket. Először épp bőrrel ússzák meg, azután jöhetnek az ünnepi lakomák, a jól megérdemelt italozások, a kemény, mégis békés körülmények között zajló munkálatok. Mily szép képzelgések, s mily távolinak érezte őket a páncélos nemes. *
- Azt kérded, honnan jönnek? Nem tudom barátom, de arra vannak ötleteim, hogy hová küldjük őket.
* Szólalt meg bizakodva Arveleg, miközben a nagy káoszban a csatározások aligha szűntek meg pár pillanat erejéig, a gnómok ugyanis szüntelen ostromolták a védekezésre kényszerült kompániát, s a tanácstagok életére próbáltak törni mindenáron. Érdekes egy alakulat volt, a mágus, a tünde, valamint végül, ám nem utolsó sorban, a törp, ki elszántságát nem rejtve véka alá, azon nyomban fegyverért követelőzött. A félelf ellátta őt pótlékkal, amaz pedig belevetette magát a harc hevébe. *
- Mágus? Úgy véled? Istenek, de gyűlölöm én a mágiát!
* Mérgelődött Tarsis lovagja, utána ismételten nekirontott a bestiális lényeknek. Vágás vágást követett, a pajzsát próbálta mindig abba az irányba mozdítani, amerről találatot kapott volna. Az egyik szörnyszerzet kampós fegyverét beakasztotta a pajzs mögé, és kiröpítette azt a páncélos ifjú kezéből. Mielőtt a gnóm elbízhatta volna magát félsikere révén, Arveleg afelé iramodott, és megkísérelte felmetszeni annak ragyás gégéjét. Ismét magához vette a címerrel borított védőeszközt, viszont hirtelen egy vágást ejtettek az alkarján, amit az alkarvédője éppen, hogy valamennyire feltartóztatott, noha így is érezte a kézfejére csordogáló vért, ami bal karjából szivárgott. Egy halk mordulással nyugtázta a fájdalmat, utána jobbról és balról felváltva, négyszer csapott áldozata felé, saját pengéjével kívánta visszafizetni a tartozást. Tekintete megint Jeremyre tévedt, ki kardjával igencsak ügyesen bánt, habár íjásztudása is ígéretesnek bizonyult. Arveleg átverekedte magát a tömegen, mire a tolvaj mellé érkezett, aki idő közben egy valószínűleg helyes megállapítással állt elő. *
- Szóval a tetőn, mi? Igen, ennek van értelme. Sajnos, nekem nincs elég mozgékonyságom, hogy megmásszam a párkányokat, viszont neked van rá esélyed. Ha csak addig is el tudnád terelni a figyelmét, ameddig az itteni gnómokat lerendezzük, abban az esetben felküzdhetném magam a tetőig, s a segítségedre válhatnék utólag. Csak akad itt valamiféle lépcső, ami felvezet.
* Vázolta feltevéseit Arveleg. Amennyiben Jeremy hősiesen az ellenséges mágus életére kívánna törni, úgy ő megpróbálja majd fedezni a félelfet az egyik ablakig, azután újfent a tanács tagjainak védelmére fog összpontosítani. *

/Mese: Égiháború - Kesa, Aldo Nawa/

- Köszönöm, hogy nem hagytál ott… - hallottam Nawa hangját. Félrelöktem a kezét és dühös arccal pattantam fel.
- Nem szükséges megköszönnöd. Csak azért maradtam, hogy rendezzem a tartozást. De már rájöttem hogy szükségtelen. – mondtam elhúzott szájjal.
- Nem tudom pontosan miért is követsz, és hogy miért nézel rongybabának, amivel random kiugrálhatsz ablakokon, de ezt sürgősen fejezd be! Tudod én veled ellentétben igen is meghalhatok egy ilyen akciótól. Csak a szerencsén múlott, hogy most nem lett komolyabb bajom. – mondtam toppantva.
Tudtam, hogy a férfi csak meg akart védeni, de most gondoljatok bele: valaki figyelmeztetés nélkül felkap és kiugrik veled egy ablakon, hogy aztán 10 méter zuhanás után hangosan puffanjatok a földön. Tényleg csak a hatalmas szerencse mentett meg attól, hogy nem lett komoly bajom. Zuhanás közben nem túlzottan bírjuk irányítani a testünket.
Az is nagyon zavart hogy Nawa tényleg egy kedvenc rongybabának nézett. Azt tudtam, hogy szeret hősködni, de utáltam, hogy sosem kérdez meg semmiről, nem hagy érvényesülni. Ambaronban ez cseppet se zavart, nagyon is jól jött hogy védelmezett és nagyon hálás is voltam ezért. De a viszonyok változtak. Már nem akartam az a lány lenni aki futkos egy nagyobb ember háta mögé bújva.
Most már én akartam kiállni saját magamért, mert különben nem fejlődök semmit. Nawa mellett ez teljességgel lehetetlen volt.
- Nawa, tényleg köszönöm, amit Ambaronban tettél értem. De mostantól ne csinálj ilyeneket kérlek. Ne akarj folyton megmenteni. Tudok vigyázni magamra, elhiheted nekem. Ha meg nem, akkor így jártam. Akkor tanulok a hibából. Ha meg véletlen meghalnék, akkor ez így volt megírva. – mondtam megenyhülve.
Aldo nem tudom milyen indíttatásból, lehívta a Nawa alakú lyukon kikémlelő támadóinkat. Az égnek emeltem a szemeimet.
- Persze, okos dolog provokálni az ellenséget. Mester, ez meg mire volt jó? – néztem Aldo felé. Bár ha lejönnek a támadók, talán kipróbálhatom rajtuk a hátráltató átkot. Furán éreztem magam, most egyáltalán nem féltem. Inkább izgatott voltam. Most hogy egy új varázslatot próbáltam elsajátítani, sokkal inkább tűnt tanulásnak az egész ostrom, semmint félelmetes haláltusának. Tanulni meg mindig izgalmas és jó dolog. ~Azon kívül, ha le tudnám verni az egyik erős fazont, akkor enyém lehetne az a csini lángoló kard. Ha le tudnám verni… ~ ilyen magaslatokban még nem szabadott volna gondolkoznom, de azért álmodozni még nem bűn.

Mikor folyamatosan csak jönnek és jönnek azok az átkozott gnómok és én kifogyok a nyilakból is, már nem vagyok benne biztos, hogy olyan jó ötlet volt követni a lovagokat az épületbe.
Azonban a pár bátrabb tanácstag megmozdulása beláttatja velem, hogy egyrészt nem minden nemes olyan tehetetlen és leköpni való, mint amilyennek gondoltam, na meg, hogy hová is lehetne mennem, ahol nem érnének utol az egyre jobban elharapózó lángok és a lebegő várból egyre másra érkező teremtmények. A város most egy csapda volt és ha tetszett, ha nem, ha életben akartam maradni, együtt kellett küzdenem a városlakókkal az életemért.
Itt legalább volt, akikre számíthattam, még ha nem is volt az ismerkedésünk „probléma” mentes.
Arvaleg oroszlánként küzdött és sorban hullottak el előtte az ellenség szörnyszülöttei és ez reményt adott mind az embereinek, mint nekem, hogy talán még győzhetünk is.
- Ne a mágiát gyűlöld, hanem aki erre használja. – vágtam vissza neki, hiszen ott harcolt mellette a tünde tanácsos, aki épp azzal szorította vissza a lovag másik oldalán a gnómokat.
Nem mondhatom, hogy kiváló kardforgató vagyok, viszont ismerek pár aljas trükköt és nem habozok minden olyan lehetőséget megragadni, ami meglepheti a támadóimat. A kard mellett a másik kezemben a tőröm van és mikor a felém lóduló pengét megakasztom az egyikkel, a másikkal szúrok, lehetőleg nyakra vagy ágyékra, hogy ha védi is valami a testüket, kikerüljem azt.
Pár pillanattal és három gnómmal később, Arvaleg hangja közvetlenül mellettem hangzik fel.
És nem mondom, hogy el vagyok ragadtatva attól, amit mond és ami minden valószínűség szerint nem növeli a túlélési esélyeimet, de a sosem fogyó ellenség sem biztat semmi jóval, már most érzem, hogy fáradok, ahogy mindenki más is.
- Ettől féltem, hogy pont ezt fogod mondani. – óhajtottam, miközben épp csak félre tudtam ugorni egy fejsze csapás elől, majd a védtelenné váló nyak felé suhant a kardom, elválasztva azt a törzstől. – De, ha nem jössz utánam, akkor örökre kísérteni foglak, ezt megígérhetem lovag! – húztam el a szám, mert tudtam, hogy nem igen van más esély.
Ha eljutottunk az ablakig, akkor bevetettem az Arvaleg által nem szeretett mágiát, hogy hang nélkül és könnyedén tudjak felkapaszkodni a tetőre. Fogaim között tartottam a tőröm, felkészülve rá, hogy ahogy megpillantom a mágust, azt a testébe hajítsam.

/Mese: Égiháború - Kesa, Aldo, Nawa/

- Miért? Szerinted, ha figyelmen kívül hagyom őket, akkor ők is ugyanezt teszik velünk és inkább ott maradnak a fogadóban kávézgatni? - kérdezte újdonsült mesterem.
- Miért ne? Lehet, hogy úgy gondolják van jobb dolguk is mint két ablakon átrontó ámokfutó után rohangálni. - feleseltem.
- Ha én a helyükben lennék, inkább visszamennék a kocsmába inni...- tettem hozzá vigyorogva.
- De ha lejönnek, akkor stipistop a lángoló kard. Az nagyon pöpecül néz ki. Bár a másiknak meg láthatatlan kardja van...honnan a fenéből szereztek ilyen király fegyvereket? - mondtam izgatott vidámsággal a hangomban. Úgy fecsegtem, mintha csak egy vasárnapi piacozás közepében lennék. Nem féltem, ez volt a meglepőbb az este fejleményei közül. Felemeltem a pálcámat és vártam mi fog történni. Közben valami szöget ütött a fejemben. Vajon a családom itt él a környéken? Lehet hogy a testvéreim és a szüleim itt vannak valahol és velem ellentétben most rettegnek, vagy az életükért küzdenek? Lehet, hogy most is inkább őket kéne keresnem ahelyett, hogy veszélyes ellenségekkel próbálok megvívni, hogy megszerezzek egy érdekes fegyvert? Talán önző és gyerekes vagyok? Igen, az vagyok, de ennyire?

//Mese: Égiháború//

Elválik ujjaitól a cseppnyi szélből fogant mágiadarab, ésszel, kíváncsisággal és olyan elevenséggel felruházva, mint maga a szél. Már az első eltelő perc is kínosan hosszúnak tűnt, felpillantott és fülelt, ő szinte moccananatlan marad és a levegőt is nagy gonddal vette. Hallotta volna, vagy legalább is illet volna kihallania, ha valaki utána settenkedik, de nem hallott mást, mint az egybevegyülő parancsok és jajveszékelések kiáltásait, meg a tűz és víz oly jellegzetes hangjait. Ropogás, sziszegés, sercegés. Mindezek kavalkádjában, igen is megfordul a fejében, hogy a sötétben meghúzódó alak nem a rossz szándéka miatt nézett úgy ahogy, hanem pusztán csak a nem várt ráeső cserepet nem díjazta. Meglehetősen heves fejrázással vettette el annak a lehetőségét, hogy még is inkább a „jó” fiúk táborát gyarapítaná. A szaga, az leginkább semmilyen volt, de ha visszagondol, inkább érezte rossznak.
Elnézett a narancsfényben izzó világ felé, ott volt nem messze tőle, talán új rejtekhelyére vezető utca elején már falták a lángok, amit csak értek. Nem sokáig vacillált azon, hogy menjen vagy maradjon. Ment. Leereszkedve a tetőről, megint leverve egy cserepet, ám ezt most egy terasz korlátjáról sikeredett lesodornia. Most azonban nem volt idő a halálra ítélt palántát sajnálni. A fény felé vette az útját, tüzet akart oltani nem? Elérve a sarkot, majd befordulva rajta meghökkentő dolgot volt kénytelen látni. Valamiért azt gondolta, hogyha valaki egy vízzel teli városban él, legalább tisztában van azzal, hogy mit nem tanácsos azzal oltani. Persze, nem mindenkinek jut akkora szerencse, hogy egy fogadó felszolgálójának szerepében szerezzen egy kis extra tudást.
- Ne vízzel! – kiáltotta, olyan hangosan, amilyen hangosan csak tudta. Nem egy hangos személyiség és most is sok minden tompította, amúgy sem erőteljes hangját. Szerencsére, volt, aki meghallotta és az is segített, hogy ugyan nekirugaszkodva, de még időben csimpaszkodott bele egy teli vedret tartó férfi karjába. Mindketten vizesek lettek és a férfi nem is tűrte, hogy beleszóljanak segítőkész dolgába, erélyesen rázta le magáról, a vödröt sem félt meglendíteni felé. Kis híja volt csak, hogy nem találta el. Időközben, akadt olyan, aki fittyet hányva a „hisztérikus” közjátékra a tűzre borította vödre tartalmát, a tette erős következményekkel mutatta meg a korábbi figyelmeztetés igazát.
- Mivel is .. – motyogva, elnyelve a mondat igazi lényegét kapta jobbra-balra a tekintetét. Keresett, valami olyat, amivel el lehetne fojtani a tüzet, persze a kézenfekvő megoldás már megfogant a fejében, de nem muszáj mindent rögtön mágiával megoldani. Vélte így, pontosan addig, míg valami, valaki neki nem rohant. Kellemetlenül érte, olyan volt, mintha tisztességesen tarkón csapták volna, nem furkóval csak egy vékony kis vesszővel. Megismerte, hogy ne tette volna. Ugyan térdre kényszerült, de csak azért is a kis lény után nyúlt, szorosan a markába fogva. Átérezte, mit okozott e parányi lénynek az a mágus és a csuklás csak egy volt azok közül a semmitmondónak tűnő, hosszas távon még is igen kellemetlen, akár halálos kívánságok közül, amit magában mormolt el. Remélve, hogy legalább az egyiket teljesítik az istenek, vagy legalább a sors.
Két kezébe fogta a megkínzott szelet, majd hagyta, hogy lényege elvesszen, visszatérjen oda, ahonnét előhívta. Az üresség, a düh és a fájdalom pont kaporra jön szára, ezeket megtartotta azzal a hatalommal, ami ha rövid időre, de képes átírni a valóságot. Az új „alaknak” sárkánytüzének hidegét adja fegyverül. Kész, egy lehelet elég volt és néhány kárba vesző pillanat. Nem állt fel olyan gyorsan, mint szerette volna, de annál határozottabban lendítette meg karját, látszólag a semmit hajítva a lángok közé. Színtelen kis gömb repült, egészen addig, míg a lángoknak ütközött, hogy ott szétpukkadva megfagyassza azt. A kín, amit a mágus okozott, most mohó falánksággá vedlik, amivel e varázslat a hőre veti magát és azt falja. Ez arra talán elég lehet, hogy a közvetlen közelben lévők fellélegezhessenek. De hogyan tovább? Ami most eszébe jut, az veszélyes rá nézve és a város lakóira is, hiszen levegőre mindüknek szüksége van, ahogy a tűznek is.
- Ez… ?- nem csak ő, mások is körülötte felfigyeltek egy új robajra. ~ Nincs is olyan messze. ~ Tény, de jó néhány ház jótékonyan, vagy éppen rosszat akaróan eltakarta a látványt. ~ Egyszerre csak egy felé kellene figyelni. ~ A futó gondolat tanácsa kiváló, csak meg is kéne fogadnia.

A fene tudja, hogy mi ütött belém, hogy ennyire lelkesen vetem bele magam a lovagok harcába és a Tanácstagok megmentésébe, akik legtöbbje ráadásul nemes, bár ha azt nézem, talán ha győzünk, akkor milyen hálára számíthatok…………..
Talán ez is megfordul a fejemben, vagy csak valami átok fogan meg rajtam valakitől, aki a halálomat akarja, még hozzá ezeknek a rusnya lényeknek a kezétől, vagy csak fűt a bosszúvágy, hogy visszafizessek egy olyan sötét mágusnak, aki majdnem megőrjített? Ki tudja, az biztos, hogy nem voltam a józan eszemnél, mikor rábólintottam Arvaleg tervére, hogy én másszak fel és nyírjam ki a mágust.
Mivel a folyosón úgy hallatszott, mintha halkult volna a csatazaj, reménykedtem benne, hogy a lovagok másik fele, élükön azzal a szarvas agancsos fickóval, eléggé feljutnak a tető felé ahhoz, hogy eltereljék a figyelmet és senki ne számítson rá, hogy érkezhet valaki az ablakok felől is.
Ebben nem is számoltam rosszul, csak abban, hogy kicsit többen voltak a tetőn, mint amire számítottam és azok is gyorsabban reagáltak a mágus halálára, mint gondoltam volna.
Azt hittem kidugom a fejem, eldobom a tőrt és már mászom is vissza.
~ Ja! Félelf tervez, Ritalea végez! ~ futott át rajtam a gondolat, amikor nem túl kedvesen felrántottak, mielőtt még visszakozhattam volna, bár valószínűleg a falon is remek célpont lettem volna.
Mire újabb lélegzetet vettem, már egy tucat sötét elf vett körül és szegezte nekem a fegyverét és az előbbi sikerélmény, ahogy a tőröm megáll a mágus torkában, most hirtelen nem is tűnt olyan kellemes érzésnek. A félelem belemart a gyomromba. Miért nem öltek meg azonnal?
- Áruló! – kiáltottam és a szürkebőrűek mögé mutattam, arra amerre az épület lejárata volt, majd, ha sikerült kicsit meglepnem őket és elvonni a figyelmet, tényleg arrafelé kezdek rohanni, hátha összefutok Zeltaren-nek vagy a lovagokkal.
Már, HA sikerül meglepnem őket és még akkor is kaphatok egy nyilat a hátamba.
Azonban, ha nem reagálnak akkor csak egy kínos mosolyra futja.
- Onnan kaptam a parancsot. – mutattam felfelé a lebegő vár felé. – Élve akarják a Tanácsot ő meg megakarta ölni őket. – vonom meg a vállam és próbálkozom tovább, hátha nem csak a bőrük sötét.
Tényleg nagyon bolond ötlet volt ide feljönni! Most tudnék örülni némi fényes lovagi segítségnek.

// Mese: Égiháború //

- Ügyes voltál! – ha lett volna ideje a váratlan felkiáltás szülte döbbenet mellett, biztosan odébb lép. A férfi, aki alig pár perce kis híján agyonütötte a vödrével, most buzgó módon lapogatta meg a hátát, amit, nos, nem tudott egy helyben állva állni. Enyhén meggörnyedve tett előrefelé néhány lépést, ami mókás lehetett, mert páran rövid kacajjal illeték a produkciót. Az ő mosolya félszeg volt, valami különös oknál fogva nem igazán tudott együtt érezni az oltóbrigád örömével. Felszabadultabb volt ugyan, hiszen sikerült! Sikerült eloltania a tüzet és ez azt jelenti, hogy egy kicsivel nagyobb biztonságban vannak. Ám, a terjengő sötét füst cseppet sem engedte, hogy ebbe az édes, csábító hittbe ringassa magát. Ahogy a ködöt, ezt a fojtogató jelenséget is könnyedén fel lehet használni és nem csak meneküléshez. Ez a sejtelmes világ tökéletes, hogy a megfelelően felkészültek elrejtőzve benne, eredményesen osszák a halált. Csakhogy, amit takartak a házak kőfalai és rejtettek a tűz gőzölgő füstoszlopai nem kimondottan rejtőzködött. Oly annyira nem, hogy pillanatok alatt meg ehetett volna találni, de pont a hangzavar miatt, amit okozott fölösleges lett volna elébe sietni. Jött az, magától is.
- Mi a kénköves pokol ez? – A kérés Sou fejében is megfogant már, de csak a fejét ingatta meg, mert nem tudta és ahogy felnézett a vödörhöz igen ragaszkodó férfira, hát az is csak vállát vonta meg.
- Fogalmam sincs, de nagyon úgy néz ki, hogy errefelé jön. – adott hangot mindenekelőtt inkább csak sejtésének, bár kétségtelen, hogy nem vehette figyelmen kívül a lába alatt olykor megremegő földet. ~ Hatalmas lehet.~ Ez pedig egy cseppet sem üdítő fejlemény. Hogy miért szobroznak még mindig ott? Mert talán egy perc, ha eltelt és már szinte magukon érezhették megjelenésének következményét. Előfutára egy magát már kevésbé szégyenlő katona volt, nem visított, vagy kiabált csak némán és holtsápadt arccal rohant át kis tömörülésükön. Egy vert had egyik túlélője volt és a következő szívdobbanással már mindenki szívesen osztozott volna példamutatásának áldásán, a szörnytől való távolságon. Esetlennek tűnt a mozgása, ahogy kiszakadt a szürke homályból és egyetlen pofonnal sújtotta az alapjáig annak a háznak a falát, amely félig az útját állta. Nem csak kőtörmelék hullott áldásaként, hanem minden, amit még azzal az egyetlen mozdulattal elsodort a szörnyeteg. Sou egy nagyobb darabka elől eltáncolt, de egy másik túl közel süvített el mellette, a következőnek már nem adott esélyt sem. Felvont pajzsa nem volt elég széles, de néhány szerencsés és szemfüles élvezhette védelmét, viszont vethetett a teremtményre néhány pillantást. ~ Azok.. mind nyílvesszők és..~ A város védői koránt sem tétlenkedtek. A rosszmájúak sündisznónak is csúfolhatnák ezt a bestiát.
Valaki fájdalmasan felnyögött a közelben. Most, hogy nem hullott alá a fájóan kemény „eső”, mindenki megelevenedhetett. Volt, aki a saját életét és volt, aki másét mentette, Sou pedig pont a démont szemelte ki magának. Fogalma sem volt mihez kezd vele, de ez abban nem hátráltatta, hogy minél közelebb jusson hozzá. Van mersze olyan közel óvakodni, hogy egy ütés öt is elrepítheti, mint annak a háznak a felét. De jelen pillanatban inkább arra a varázslatra koncentrált, amit a föld megérintésével kezdett el. A démonnak, a következő lépésénél szerencséje lesz megtapasztalni a mocsarak rejtett és igen vendégmarasztaló tulajdonságát. Igen, az a célja, hogy a földszagú lényt a földbe süppessze, ha lehet tetőtől talpig és hagyni, hogy miután elvész a bájoló erő, a roppant kő szorítása megteszi a maga dolgát. Ám a közelségnek ára van, még akkor is, ha éppen méreten aluli a sárkány. A kéz, ami megindult irányába is, átsuhanhatna rajta, úgy, mint korábban Jerryé’, de nem akarta még részecskéiben sem magán érezni ennek a lénynek az „érintését”. Így inkább a kezét emelte maga elé védekezően, erősítve védelmét. A démon erejét mutatja, hogy a pajzs szivárványos szilánkokra töve semmisült meg és megalkotóját is elsodorta a lendület, de a démont megdöccenthette és az erő vissza is vetette a végzetes öklöt.
~ Ez fájt! ~ Nem engedte meg magának, hogy felhorzsolt tenyere, karja és térde miatt aggódjon, mert még mindig lecsapható távon belül volt. Első pillantása a megbűvölt területre esett. Még élt a varázslata, de érezhetően meggyengült. Ha esetleg lábánál fogva beragadna a démon, már nem lenne esélye rombolni és célpontnak is könnyebb lenne. ~ Kéne kezdeni valamit a kezeivel. Mit nem adnék, ha…. Nem! Káin nélkül is menni fog! …~ Gondolataihoz viszont nem illett az ábrázata, ahogy félrepillantott, egy üveges szürke szempárba sikerült belenéznie. Megszeppentnek látszott, de eltökélten vette el a jobb létre szenderült harcos kardját, amit még holtan is tartott.

Az összegyűlt lovagrend tagjai, újabb zajra lettek figyelmesek az emeletről.
- Hát ennek sosincs vége? - kérdezte felháborodottan a lovagrend magas rangú képviselője. Kénytelen volt megint megosztani csapatait, hisz pár embernek védenie kellett a sérülteket. A fent maradt őreinek fele halott volt. A gnómok egyre inkább idegesítették a parancsnokot. Egymás után vágta miszlikbe az apró teremtményeket. A csatában megint csak vesztett erejéből, azonban néhány minutummal később, mintha elfogytak volna az apró népek. Vártak még, habár nem hagyhatták tovább sérültjeiket, ilyen alacsony szintű védelemmel odalent, ezért is visszamentek hozzájuk. Midőn a megviselt had folytatta útját a folyosón. Hatalmas csörgéssel, zengéssel haladtak, ahogy a páncélok egymáshoz értek, de hirtelen valami baljóslatú érzés lett úrrá az embereken. Szó nélkül megállt minden lovag. Valamennyien lélegzetét visszafojtva kémlelik látómezeikkel, ezen érzés forrását. Szívszorító érzés volt ez, mintha csak eltűnt volna a boldogság ezen világból, s egy sötét felleg ereszkedett volna rá. Pokolbéli teremtmény jelenik meg, kinek minden lépte lesújtó hang a léleknek. Zeltaren nem tudta milyen lehet a halál közeli érzés, mégis ezen hatást tudta volna leginkább vele társítani. Körülnézett, ám kétségbeesés, valamint félelem tükröződtek a szemekből. Valahogy úgy érezte a dalia neki kell példát mutatni, s cselekvésre ösztönözni a többieket. Nekifutott majd levágta, a sötétség teremtményének fejét. Az ellenséget teljesen elhagyta ereje és akaratlanul is összerogyott. Az élettelen tetem még mindig undort, illetve félelem megtestesítője volt. A parancsnok tudta, miszerint ezzel vége, ámde ugyanúgy lelkét még körülölelte a sötétség. Hirtelen feltápászkodott a holtnak vélt szörnyetek, majd új fejet növesztett nyakára.
- Mégis mi vagy te? - tette fel a költői kérdést Talhart és elkezdett lassan hátrálni. Egyszerűen nem tudta levenni szemét a természetfeletti hatalommal rendelkező teremtményről. A kapitányt hatalmas csapással a falhoz verte, kinek mellvértje be is horpadt az ütés helyén.
~ Mégis mit csináljak, ezzel a megállíthatatlan döggel. Úgy vágott el mintha csak egy rongybaba lennék. - töprengett el, miközben megpróbált feltápászkodni, viszont visszaesett a földre amint belenyilallt a fájdalom testébe. Hatalmas vakmerőséggel az egyik harcos rárontott az átkozott démonra. Hiába vágta, vagy szúrta meg az mit sem veszített erejéből. A férfit felemelte nyakánál fogva, majd összeszorította annak torkát, s egyben el is törte nyakcsigolyáját. A halottat pedig parancsnoka elé dobta. Zeltaren látta kihunyni az életet társa szeméből, ezért erőt vett magán, s felkelt. Bátor vitézek közül valamelyiknek sikerült ismét fejét venni a rémnek, bár utána tanácstalanul állt előtte. Talhart ház sarjának figyelme hirtelen a falon lévő fáklyára szegeződött.
~ Mi lenne, hogyha elevenen elégetnénk? - vetődött fel a gondolta agyában, aztán a rend alapítója nekihajította azt.
- Gyújtsátok fel ti is! - kiáltott a többiekre, mindenki követte parancsát hisz jobb ötletük nem volt. Nem volt benne senki biztos, miszerint megszabadultak a lénytől, azonban folytatni kellett a tervet. A tanácsterem bejáratához érve, megpróbáltak bemenni azon.