Avlanion - A vízesések városa

A fene, már megint nem vagyok biztonságban. Úgy döntöttem ugyan, hogy a lovasokkal és Kesával tartok, de azt gondoltam, út közben nem lesz semmi baj...nos, nagyon naiv voltam. Újabb sárkányfattyak törtek ránk és én ugyan legszívesebben elbújtam volna valahová, ez sajnos nem volt kivitelezhető. Épp körülnéztem menekülési lehetőségek után kutatva, mikor egy koppanás, éles fájdalom a fejemben...egy pillanatig csillagok repkedtek a szemem előtt.
- Áuuuu - fakatam ki a fejemre szorítva a kezem. Szédültem és nagyon-nagyon fájt az a nagy púp ami egyszer csak nőni kezdett a kobakomon. Valami fejbe talált, de elég bódult voltam még, nem tudtam volna eldönteni mi volt. Az is nehezemre esett hogy ne ájuljak el, nem hogy még gonolkodjak is.
Hallottam Kesa bíztató kiáltását, de most képtelen lettem volna bármit tenni. Csak behúztam a nyakam amennyire tudtam és reménykedtem, hogy a dögök, a nagyobb termetűekre támadnak, nem egy ilyen kicsi és vézna lányra mint én. Mikor már úgy éreztem jobban vagyok a körülményekhez képest kinyitottam a szemem...
- mégsem vagyok jól három Kesát látk...ez tuti erős agyrázkódás...

*Pillanatnyi csend fogad, kissé rossz érzéssel tölt el. Viszont mégis megnyugvást hoz Számomra az a tudat, hogy lesz egy kis időm még mielött megindítom az akciót. Szívem szomorú, láttam ahogy társaim oda vesznek bár ez a szakma nem a hosszú élet záloga. Amikor belépsz egy gyilkos céhbe el kell fogadnod a tudatot akármikor elérhet a vég. Leereszkedek a Földre s hátamat neki támasztom egy falnak. Megsínylettem ezt a csatát, fejemet az ég felé fordítom s halkan megszólalok.
-Ha Megtaláltam volna.... Talán minden másképp alakul.
*Fordulok Sou felé.
-Szerinted... Képes lehet akárki végezni egy fekete társaddal?
*Arcomra keserves mosoly húzódik. Mély levegőt veszem majd keservesen kifujom azt.
-Mert túlélni képes voltam az első találkozást... De vajon a következőnél győzhetek is... Fogós kérdés. Dremer azt mondta az istenek most nem fognak nekünk kedvezni mint Lanur idején.
*Hajom le a fejem.
-Sou-agyamban egy gondolat furakodik- egy fekete sárkányt ha csak egy másik tudna legyőzni... Ez azt jelentené, hogy saját ereje is képes lenne megsebezni őt?
*Fogós gondolatok, mert az ezköz megadatott csak használni kell... Nem látom Sou arcát nem igazán merek ránézni.
-Neharagudj... Nem tudom, hogy erezhettek iránta... Viszont az első találkozásunkkor lattam ahogy hideg vérrel tépi le egy tarsatok fejét... Ezért gondolom azt, hogy inkább a félelem tartja a sárkányokat mellette mint a tisztelet.... De Kain sem félt... S nagyon buzgón keresi, még egy embert is megbízott azzal hogy fejét elvigye neki.
*Mely sóhaj következik.
-De nem találtam meg, hogy segítséget tudjak kérni... Az első feladat mit elbuktam s talán ennek volt a legnagyobb tétje....
*A kis monológ után felpillantok Soura.
-Hogy érzed képes vagy folytatnia a harcot? Ezeknek a tudatában? Abban a tudatban, hogy ez a "Jelentéktelen" ember meg akarja ölni az egyik legerősebbet közületek?
*Majd mély csend ül ajkamra s kissé Feszülten várom a választ.

// Mese: Égiháború - Nawarean //

~ Kit? Kit kereshet? ~ Lélegzetét csitítva dőlt a falnak, ahogy korábban, most is jóleső volt a kövekből sugárzó hűvös és zavartalanul hallgathatta a harcost is. Valami azonban nem hagyta nyugodni, ott táncolt a közelben, incselkedve pendíti meg érzékeit. Talán eddig is érezte, csak módja, sem pedig alkalma nem volt arra a figyelni, ami lassan, de annál biztosabban bekebelezi a várost és ez most nem a füst, vagy a tűz. De gondolat sem fogant meg hozzá benne, nem foglalkozott vele, még nem, de lehet eztán sem lesz rá ideje. Lassan térdre ereszkedett és szólni szeretett volna, de a harcos megelőzte és kérdésével alaposan meg is lepte. Szólásra nyitott száját azonban becsukta, erre a kérdésre nem ismerte a feleletet.
- Te…- hitetlenkedő szavát elharapta. Kételkednie kellett volna és ezt éreztetni, mert eddig nem igen hallott olyanról, aki túlélte volna a találkozót egy ősivel és az illető egy ember. De nem kételkedett, ám megrettent. Furia neve elevenedett fel benne és a tény, hogy számos praktikával próbálta már meg Kaint Dremerhez küldeni és mi van akkor, ha Nawarean a következő csele a nősténynek és erről a harcos lehet, hogy nem is tud. Elhessegette magától ezt a gondolatot, de az még sem tűnt el egészen. A kérdés, az utolsó, pedig már elhangzott. Némán térdelt Nawarean mellett, a gondolatai tisztességesen összekuszálódtak, mintha egy nagy kupac apróra tépet cetli között kéne megtalálnia az összeillő darabokat.
- Nem te vagy az egyetlen, aki így látja jónak és bolond az, aki nem érti ezt meg. Én értem, de nem fogadom el feltétel nélkül. Hogy képes vagyok harcolni? A magam elvei szerint igen. – elhallgat egy pillanatra, felpillant, de a gomolygó füstből semmi sem válik ki. Még van idejük. - Kellemes gondolat volna, hogy a sárkányokat a félelem tartja az ősiek oldalán, de nem csak az, jobban hozzájuk láncolja őket a közös ügy, a bosszú és a gyűlölet. Ott Ambaron felett, azt a vörös sárkányt kicsit sem érdekelte, hogy miért próbálom megvédeni az embereket, a helyett, hogy lángba borítaném őket, ahogy mutattam neki. – keserű mosolyra görbültek ajkai, mély levegőt vesz, amit kifújva igyekszik megszabadulni a savanyú gondolatoktól, sikertelenül. Még is erőt vett magán, kesergéssel semmire nem fog menni.
- Mutasd a sebeidet, most van még erőm és időnk, hogy egy kicsit jobb erőben légy. – nem akarta elterelni a témát, csak igyekezett szem előtt tartani a helyzet kínálta lehetőségeket. – Ebben tudok segíteni, abban azonban nem, hogy miként lehetne legyűrni egy ősit, vagy, hogy találhatnád meg Kaint és mint sárkány, azt kívánom, hogy ne is találd meg őt, vagy bárki mást az árulók közül. Én találkoztam egyel… - lehunyja szemét egy pillanatra, maga elé idézi az agg képét, ezzel fedve el azt, hogy tulajdonképpen három árulót ismer. – .. és nem biztos, hogy tetszene az, amit mondana. – nem akarta kimondani, hogy a legtöbb áruló minden bizonnyal, halehetősége lenne rá, másképpen döntene. - De nekünk előbb még túl kell élnünk a mai napot! Mondd csak, hogyan szándékozod legyőzni Filnorent?

*Hallgatom a sárkányt, kis hitetlenkedést vélek kivenni szavából. Egy elharapott mondat volt csupán. Arcomra mosoly ült ki érthető miért is nem hisz nekem, nehéz elhinni azt, hogy egy kétlábú túlélhet egy ilyen véres találkozót. S én csak némán hallgatom a szavait, közben szemem az övén tartva. Majd a sebeimről kérdez, felső ruházatom híján szem előtt is vannak, majd egy fogós kérdéssel áll elém Sou.
- Valaminek az égben kell tartania azt a kőkupacot, varázslat vagy mágikus kövek. Egy kastély csak magától képtelen repülni... Azt kell megtalálnom s elpusztítanom mi odafent tartja... Ilyen egyszerű a dolog...
*Mosolyodok el ezen a mondaton hisz elképzelni sokkal könnyebb mint megvalósítani ezt a tervet.
- Nem kérem, hogy tarts velem odafent... Nem sok okot tudnék felhozni amiért ebben a közel öngyilkos merényletben részt kéne venned...
*Fordítom tekintetem a lebegő vár felé...
- Ez eddigi életem egyik legnehezebb csatája lesz... talán lesz olyan nehéz mint akkoriban Lanur oldalán... - Tekintek fel az égre- Kérlek ma éjjel legyetek kegyesek hozzám, s vezessetek utamon...
*Viszont mindenek előtt ebben a kis időben kardomhoz nyúlok s lerakom magam elé. A kard hírtelen alaktalanná válik, elmémben egy fegyver fogalmazódik meg, mit kezemre húzhatok, s ez lesz a sárkányölő legerősebb fegyvere. Két irányba néző pengék mik még egyben vannak s csak a parancsra várnak. A pengék közepén három tüske.
- Válj szét...
*S ebben a pillanatban az egy furcsa kinézetű fegyver ketté válik, s én beledugom kezeimet.
- Most már jöhet a gyógyítás drága barátom...

- Te egy nagyon furcsa ember vagy... bár, néha nem tűnsz annak. – bóknak szánta, akkor is, ha nem egészen hangzott úgy. Érzi, hogy nem csak meg kellett volna lepődnie azon, hogy Nawarean Lanurt említi és nem pusztán, mint egy személyt, hanem azt, akinek az oldalán harcolt és ezt tisztán hallotta. De valamiért képtelen és a tetejében még el is hiszi, úgy, ahogy elhitte, most már kétség nélkül, hogy valóban megesett az a találkozó. ~ Valóban egy nagyon fura figura. ~ Ezek után még is mit fűzhetett volna még a fegyver alakjának változásához.
- Ha vakon azt mondtam, hogy felviszlek, az, hogy most már újra látok szerinted változtat a döntésemen? – nem megsértődve, de éreztetett morcossággal tette fel a kérdést, amire nem feltétlen várt választ. Tisztában van azzal, hogy bőven lehet fent olyan, vagy hasonló mágus, mint akivel szembetalálta magát, sőt a sárkányfattyak mellet a griff lovasok sem fogják tárt karokkal várni, ha meg még azt is hozzáveszi, hogy nem kifejezettebben jó harcos. Jobban tenné, ha visszakozna. De gyors és még nem szerzett olyan sebet, ami akadályozná és egyelőre azért még szusszal is bírná.
- Amúgy, nem hiszem, hogy idelent nagyobb biztonságban lennék, mint odafent és minden bizonnyal, ha menekülnék úgy is azt az utat választanám, de rajtad áll. – szavaival ellentétben, egyre kevésbé akaródzott felfelé venni az irányt, de tekintete ott ragadt a folyton kavargó baljós fellegen. Lehunyta a szemét, majd a harcosra pillantott. ~ Drága barát? Mond ezt akkor, ha mindketten épségben megéljük a holnapot.~ E gondolattal remélte a legjobbakat és nekifogott annak, amit már egy ideje tervezett. Népének sosem volt szüksége a szavakra, hogy igába fogják a mágiát, Beleg azonban megtanított neki pár igét, de azok közül csak kevés volt olyan, amivel ártani lehetne. Nawarean felé emeli kezeit és inkább csak suttogja a szavakat, hogy történik valami, nem csak lágy árnyalatú sárgás fény jelzi, hanem hogy a harcos testén a sebek várhatóan a legmélyebb pontjuktól indulva, tisztulnak és záródnak össze. Persze a „kötés” nem lesz tökéletes, a sebek nem gyógyulnak be teljesen.
- Ennyire telik tőlem, de legalább már nem vérzel. – elmosolyodott kissé. Most már határozottan fáradtabbnak érezte magát, de még így sem panaszkodhat, most valamivel jobban áll, mint azon az éjszakán, Ambaronban. – Őszinte leszek, ebben a testben közeledek a korlátaimhoz, azt hiszem. Sárkányként pedig aligha tudok majd segíteni, egyrészt mert a jó barát is ellenség lesz másrészről pedig nem sárkányoknak építették azt az erődöt és ezt a várost.

*Elkacagom magam Sou kijelentésén, majd tekintetem lesütöm. S kis ideig hallgatok.
-Lehet azért van hogy nem tűnök embernek mert nem vagyok az... -Tűröm el hajam a fülemeről min egy enyhe hegy látszik.- Félvér vagyok... Egyszerre vagyok ember és elf... Viszont őseim között akadt minden mit lanuron megtalálsz... Még hüllő is.
*Sanditok oda Soura kivancsi vagyok a kifejezésre mit arca vág.
-A legelső a Nawareanok listáján egy olyan volt kiről bizonytalan az eredet...Áspisnak hívták de annyit hazudott, hogy a végére már nem mertem hinni neki... De véleményem szerint egy varázserővel rendelkező kígyó volt. Nagyjából úgy változott emberi formába akárcsak ti... A neve Nawarean Soul Salamon.  S egy varázslat által kerülte el a halált... S egy lélekként élt minden egyes ősömben. Erről jut eszembe... A nevem Aden... Aden Von Zaken a Nawarean vérvonalból.
*Mosolygok rá a sárkányra.
-Csak azért mondom el, hogy tudd ki mellett harcolsz s talán ki lesz az ki mellett meghalsz... Szomorú de igaz.... S nem kételkedem benne, hogy velem jössz, ha már vakon is velem tartottál volna.
*A varázslat végén s Sou utolsó mondata után ismét megszólalók.
-Őszinte leszek régen túlestem a határaimon... De nem lehetnék büszke Nawarean, sőt Lilith fia Aden... Ha nem folytatnám a harcot... S tudod mit gondolok? A határ csak azoknak lett kitalálva kik nem elég elszántak ahhoz hogy kitőrjenek belőle.
*Egy pillanatnyi csend.
-Aznap mikor a feketével találkozunk, egy közönséges félvér voltam. De aznap felébredt bennem valami, miközben saját véremben feküdtem. Felébredt bennem az ösztön a vágy mi azt kiáltotta élni akarok. Erőt akarok mivel vissza fizethetem ezt a kölcsönt. Akkor éledt fel bennem a Nawareanok hagyatéka csak meg kellett halnom hozzá, hogy újra éljek. Máig nem tudom ha legközelebb a fekete előtt állok majd... Mint ellenség vagy mint társ teszem azt. De annyit tudok... hogy jelen pillanatban még ellenségek vagyunk. Volt már halandó ki végzett fajtájával, s lesz is még annyi szent.
*Majd sebemre pillantok.
-Köszönöm, szólj ha készen állsz az indulásra.

Már a lépcső alján tisztában voltam vele, hogy a nyilaim nem tartanak örökké, még, ha meg is könnyítették jó darabig az utunkat és még kaptam pár kölcsön vesszőket is, amiket jó kufárként használtam fel és nem kevés fattyú vált kőtömbbé általa. De egyszer minden jónak vége szakad egyszer, így az utolsó nyíl is még lehoz egy rémlényt, ami zuhanás közben sikeresen nekiütközik egy másik társának és az az utca öveire zuhan, ahogy társa maga alá temeti.
Viszont legalább egy kis időre elfogynak a fejünk fölük és én is végre feljutok a katapultot védő ellenségünkhöz, ahol már Arvaleg és társai már nagyban csatáznak. Most már mindenki magára van utalva, az íjászok is kardra kell, hogy kapjanak, ahogy magamnak is.
Nem is igen van más választásom, ha már idáig eljöttem, bár igen szívesen látnám magam a városfalakon kívül, ha lett volna rá módom, mint, hogy élethalál harcot vívjak ezekkel a szörnyekkel.
De most nem a vágyódó gondolataimon kell rágódnom, hanem azon, hogy ne hagyjam elvágni a torkom, vagy nagyon is valósághű szoborként díszíteni a város falát.
Az első csapásom gyors és meglepi a sárkányfattyat, aki a lábamnál már kőként tornyosul egy pillanat alatt, de társa már sajnos nem ilyen lassú és azonnal reagálva, felém rúgja elnehezült társát, ami éppen csak alig elkerülve, szinte súrolva csattan el mellettem, csak fürge reflexeimnek köszönhetően nem sodorva le a lábamról, azonban ezt csak egy pillanattal később követi a másik szörny, akinek kardját éppen csak el tudom ütni. A pengéjének halálos szele alig kerüli el a torkomat, de a bal kezem önkéntelenül mozdul és szúrok tőrömmel felfelé, hogy a gyomrán keresztül annak hegye fekete szívébe hatoljon.
~ Csak gyorsan! Azonnal vissza kell rántanom a kezem! ~ mantrázom magamban, ahogy lendül a lábam és talppal lököm el a testét magamtól minél előbb.
Nem akarok itt meghalni, egy olyan csatában, amit csak azért vívok, mert beszorultam ide és mivel nincs más lehetőségem. Annak azonban örülök, hogy a katapultot nem tudják már használni a sötétség harcosai és, hogy a lovagok is velem vannak, ha már ebben a helyzetben vagyok.
- Ki kell tartanom! – morgom az orrom alatt, ahogy újabb ellenséget keresek, igyekezve védeni Arvaleg hátát.

/ Égiháború - Kesa/

~Mégiscsak megmenekültem. Piszok egy mázlista lány vagyok. Hajszálon múlt, de sikerült! Ez hihetetlen.~ gondoltam magamban. Lunából is már csak kettőt láttam és ezt jó előjelnek tekintettem. Talán mégsem olyan súlyos ez az agyrázkódás ahogy gondoltam. A mágusnők hozzám siettek és csak ekkor jöttem rá, hogy nem hallucinálok, hanem nagyon valószínű, hogy ez egy illúzió. Bárhogy is, hálás vagyok neki. Hagyom hogy megvizsgálja a púpot a fejem búbján.
- Nem lehet mindenki égimeszelő. - dudogok durcásan a lány csipkelődésére, aztán követem.
- Szerinted most biztonságban vagyunk? Úgy értem...talán most gyorsan eltűnhetnénk innen és akkor talán megúsznánk...- mondom bizonytalanul. Aztán valami más is eszembe jut. A családom lehet valahol itt van a környéken. Vagy talán épp bent rekedtek a városban. Legörbült szájjal nézek vissza az égő házakra.
- Mit gondolsz? Mennyien élik túl ezt a városban tartózkodók közül? - nézek bizonytalanul Lunára. Talán vissza kéne mennem, de hát azt se tudom hogy pontosan hogy néznek ki azok akiket keresek. Döntésképtelennek éreztem magam. Annyira bizonytalan volt a helyzet... Lunától vártam, hogy megmondja mit is kéne tennem.

*Vissza nézek Soura. Majd megszólalok.
-A terv a következő. Felviszel az égbe s ott várhatóan mindenki megtámad majd minket... Az emberek azért mert sárkány vagy, a madárkák meg valószínűleg megszeppennek majd, hisz nem várt fordulat leszel számukra... Ezt a pillanatnyi időt kell kihasználni. Ahogy láttam képes vagy uralni az elemeket. Annyi kell, hogy egy jegcsúszdát hozol létre, avagy a szelek segítségével bejuttatsz a várba.
* Hangom elnyeklik... S kissé megrémiszt amit mondani fogok.
-Onnantól kezdve magam maradok, egy sárkány földetérése filnorea falai között odavonzana mindenkit. Viszont egy árnyék nem fogja felkelteni a figyelmüket. S onnantól egymagad maradsz, ha el is menekülsz nem fogom szóvá tenni, ez egy olyan háború ahol te idézőjelesen a rossz oldalon állsz....-Hangomon érezni a fájdalmat mikor ezt kimindom- Ne kímélj meg odafent senkit se embert se fattyat... Ígérd meg Sou, hogy a saját életedet többre fogod tartani mint a másikét... Az enyémnél is többre...
*Pillanatra elhallgatok hátha mondana valamit majd ha nem Avagy megtette ismét megszolalok.
-Milyen indok vett rá, hogy Lanur szövetsége mellett harcolj? Szerelem, szánalom, félelem? Mi vehet rá egy olyan lényt mint te... Hogy a biztos vesztes oldalára álljon?
*Mosolyodok el, én azt érzem e háború most másképp fog véget érni mint az előző... Vagy béke vagy vereség.... Legalábbis az emberek oldalán.

Soha életemben nem voltam még ilyen kimerült, mind testileg, mind szellemileg, hiszen már az idejét sem tudtam mióta röpködnek a nyilaim vagy forgatom a kardom tolvaj létemre, akinek ezek az eszközök csak eddig védelemre kellettek hébe-hóba. Egy idő óta nem számoltam, hány különféle lényt sikerült eltalálnom, megölnöm, megsebesítenem, csak a cél lebegett a szemem előtt, hogy eljussunk ahhoz a nyomorult katapulthoz és véget érjen ez a végelláthatatlan küzdelem legalább egy kis időre.
Egészen addig nem is érzékelem, hogy mi van a többiekkel, míg végül elfogynak a sárkányfattyak és ott állok nyakig véresen, zihálva, miközben az utolsó kővé vált szörny mellkasából a tőröm mered rám, amit az utolsó pillanatban sikerült elengednem.
Kimerülten nézek körbe és látom, alaposan megfogyatkozott csapatunk, két lovagra és két íjászra csappanva, akik legalább annyira rossz bőrben vannak, mint én, cseppet sem tűnnek frissebbnek.
Ha azt reméltem ennyi lesz és végre kifújhatjuk magunkat, akkor alaposan tévedtem, mert még szót sem tudok váltani Arvaleg-gel, máris újabb szárnysuhogás figyelmeztet, hogy az ellenség csak időlegesen fogyott el, de van utánpótlás bőven, ahonnan jöttek. A sötét mágus megjelenése már csak hab a tortán.
- Szerintetek még van értelme ennek? Egyáltalán mi van a várossal, talán már csak mi vagyunk itt egyedül. – sóhajtok egy nehezet elkeseredve, mert úgy érzem, képtelen leszek újból felemelni a kardomat.
És még egy mágus sincs velünk, az a boszorkány meg túl messze van, hogy megkockáztassak akár egy tőrdobást, más ha nem maradt volna a fattyú kőmellkasában.
Arvaleg szavai azonban megmozdítják meredt izmaimat és segítek neki a katapultnál, mert azt nem akarom ölbe tett kézzel meg várni míg lemészárolnak.
- Vigyünk magunkkal annyit a többiből is, amennyit csak lehet lovag. – szorítom a másik kezemmel a kardom, hogy ha a levegőből is kapjuk az áldást legalább védjem magam.
Szerencsére a katapult töltve volt, úgy látszik időben zavartuk meg az ellenséget, így ha irányba állt a gépezet, rajtam nem múlt, hogy teszteljük a mágus kőállóságát és ha van rá idő a fattyúékét is.

// Mese: Égiháború - Nawarean és bocsánat ez most kutyafuttában készült T.T //

Egészen ámulatba ejtő az, amit hall a harcostól. Szólni sem tud, félig hitetlenül, de ezzel félig igaznak fogadva el a szavakat néz a sebzett, ám még mindig harcra kész férfi szemébe. Talán pont egy ilyen misztikus gyökerekkel rendelkező hősre van szükség, hogy a világ változzon és add annyi esélyt ennek a gondolatnak, hogy reménnyel gondoljon rá. Ugyan akkor önmaga is merítkezik e szavakból, mert mintha még Nawarean sem döntött volna, melyik oldalon is van –lenne - a helye, ahogy Sou sem. Mindeközben nem csak a kötés készül el, hanem terv is fogan a fejekben, méghozzá közel hasonlóak.
- Igen. – felpillant, miközben kibújik köpenyéből. – Odafent csak ellenség vár. …Megpróbálok alóla felfelé menni és így lesz időt átugrani, persze egy kis mágiával megsegítlek. – nyújtotta Nawarean felé a köpenyét, lehet nem a harcos mérete, de elég bő ahhoz, hogy a rejtőzködésében segíthesse a sötétebb színvilágú ruhadarab. Körültekint, tüzetesen mustrálva kutat egy bizonyos dolog után, az után, amit már korábban is említett. Kötél, szükség lehet rá. De már ez idáig is túlzottan nagy szerencsének örvendhettek, hogy ilyen hosszú időre háborítatlanul maradhattak. Némi csodálkozással kapja tekintetét a harcosra, de hamar átérzi, eddig is érezte sanyargatott helyzetüket, de még is elmosolyodik, biztatóan.
- Nem tudom megígérni…- elpillant oldalra, némi bűnbánattal. – Ha saját épségem előrébb valónak tartom, az olyan, mintha elfogadnám helyesnek azt, ami most történik. De, azért nem fogom hagyni, hogy csak úgy levadásszanak. – egészen más volt a hangja, mint a harcosnak. Egyszerűen nem adta meg magát a helyzetnek, pedig, talán nagyon is megtetette volna, csak nem akarta és ezért nem hagyta, hogy ez érződjön is rajta. Olyan dologra készül, amiben könnyen a nyakát szegheti, ripityára törheti minden csontját és valószínűleg egy sárkánynak nincs is „nagyobb” félelme annál, minthogy soha többé nem ízlelheti meg a repülés felszabadító érzését.
- Mert ez nem helyes. – felelt gondolkodás nélkül a számára különös kérdésre. – A sárkányok ugyan azt teszik, mint amit az emberek. De persze nem ilyen egyszerű a dolog. Valahogy, azt hiszem, mást várok el a fajtámtól… többet, talán. - hangja komoly volt és bizony, elvárásokkal teljes.  Most azonban nincs idő, hogy ezt rendesen átbeszélhessék, pedig talán jó volna, a kétlábúak összes népe és a sárkányok megbeszélnék végre a gondjaikat a másikkal. ~ Képtelenség! ~ Annak tűnik, az azonban nem, ahogy lassan felölti sárkány alakját és kissé feszengve lehasal a földre. Kissé szűkös ez a hely, még az ő karcsú alakjának is, de azért képes lesz felemelkedni. Megint mágiához kell folyamodnia, hogy marjánál szíjak jelenjenek meg, amikbe majd Nawarean tud majd kapaszkodni.
- Induljunk! – bökött a háta felé. – Aztán kapaszkodj ám! – incselkedő figyelmeztetés volt Sou részéről, de utána mély levegőt vett, amit egészen addig benn is tartott, míg a harcos el nem helyezkedett. Felállva, mint egy macska ugrott felfelé, reménykedve abban, hogy a ház teteje elírja, legalább is arra a rövid időre, amíg szárnyait ki nem tárja és egy utolsónak szánt ugrással lendületet vegyen. Nem emelkedett a füstfelhő fölé, élvezni akarta a szürke matéria takarását ameddig csak lehet és így lopott el jelentős távolságot az erőd és korábbi búvóhelyük között. Talán ezen a magasságon csak a sárkányfattyak okoztak gondot, de tőlük annyira nem sajnálta fagyos leheletét, de megpróbált inkább kitérni. Igyekezett eljutni a lebegő erőd pereméig.
- Simulj hozzám, amennyire csak tudsz! – kérte, félig kiáltva, mielőtt élesen felfelé vette az irányt. Ha minden a kigondoltak szerint alakul, akkor elkerülve az esetlegesen még lefelé folyó lángoló olajat, az erőd fala mentén száguldhat felfelé, kicsit a felső udvar felé kormányozva magát, hogy Nawarean leugorhasson. Ezzel egy időben a harcos érezheti, ahogy teste könnyebbé válik, pontosabban valami a vállánál fogva megemeli. Nem lesz képes repülni, de teste mozgatásával vitorlázhat, mindaddig, míg a megbűvölt légtömeg felette van. Amennyiben ily módon sikerül elválniuk, úgy már egyedül kénytelen szembenézni a baljós fekete tömeggel, ami nem is olyan messziről indult el felé.
~ Ez ismerős. ~ Ambaron jutott eszébe, így egy pillanatig sem hezitált, hogy a lényt, vagy a sárkányfattyak és griff lovasoktól hemzsegő tágasabb eget válassza. Éles kanyarra lefelé vette az irányt, de nem szándékozott a szúrós szagú felhőbe bújni, bár az talán tompítaná a Hold fényében derengő pikkelyeit. ~ Tökéletes célpont, mi? ~ Találomra választotta meg az irányt, a lényeg az volt, hogy minél távolabb juthasson az erődtől és a nyomába szegődő rosszindulatú valamitől. Most is inkább igyekezett kikerülni az útjába akadó akadályokat. ~ Túl zsúfolt az ég. ~ Mintha, csak igazolni akarná a gondolatát, egy éles kitérő után egyenesen belerohant valamibe. Ismerős szaga volt, az ütközéstől sötétbe folyó világ ennyit őrzött meg számára. Hamar leért volna, de még bőven idő előtt, egy másik ütközés felverte kábulatából.

Lunára néztem és halványan elmosolyodtam. Milyen optimista ez a lány.
- Az igaz, hogy nem gondoltam hogy eddig életben maradok, de még nincs vége...A város még nem menekült meg és még bármi történhet. - mondtam aggodalmaskodó hangon. Úgy tettem ahogy Luna mondta, megpróbáltam kissé kipihenni magam.
- Tudod mit? Maradj itt velem te is és pihenjünk együtt... - kaptam el a lány karját, mert láttam hogy el akar menni. Jobban éreztem magam ha velem volt, kissé féltem egyedül maradni.
Sok időm viszont nem volt szusszanni, mert újra potyogni kezdtek a kővé vált sárkányfattyak. Behúzódtam a kapu tövébe, hogy védjem magam a lehulló lényektől. Már-már azt hittem vége, mikor hatalmas dörrenés rázta meg a kaput.
- E-ez meg mi volt? - néztem Lunára ijedten. Eltávolodtam a kaputól és valami olyasmit láttam meg amit rémálmaimban sem akartam. Egy hatalmas karmos láb...ha-tal-mas!!!
- Sárkány? Miéééért???? - toporzékoltam. Aztán összeszedtem magam és Lunához fordultam.
- Van valami halvány ötéeted hogy egy sárkányt hogy tudnánk elintézni? - kérdeztem félig sírva félig röhögve. Kissé rosszul reagáltam a sokkhatástól.

//Mese: Égiháború //

Igazán nem hittem volna, hogy a hajítógéppel sikerül legyőznünk a mágust, de igyekeztem Arvaleg-nek mindenben segíteni, hiszen más választásunk hirtelenjében nem igen volt. Valószínűleg csak azért sikerült eltalálnunk, mert meglepte ez fajta támadás és nem számított rá, nem készült olyan varázslattal, amivel egy böhöm nagy követ téríthetett volna el az útjából.
Azonban, ahogy sejtettem, ez a fegyver nem alkalmas rá, hogy az egyre másra érkezett sárkányfattyakkal is felvegyük a harcot, bár legalább mágikus támadástól nem kell egyelőre tartanunk most, ami ellen nem tudnánk védekezni.
Viszont négyen nem is szállhatunk eséllyel szembe velük, ráadásul már mindegyikünk eléggé kimerült mire idáig eljutottunk.
- Nem tarthatjuk meg a helyet! És, ha elbukunk, akkor ismét használhatják a gépet. – nyögök fel, ahogy éppen csak elkerülve egy felém hajtott dárdát. – Tegyük tönkre a gépet és hagyjuk itt ezt a halálos nyílt terepet. – csapok félre egy a fejem felé lendülő kardot és a vason végig csúsztatva a pengét azonnal szúrok is.
Még eggyel több szobor!
Felkapom az előbbi dárdát és a gép fordító szerkezetének kerekei közé vágom, majd a lendülettel bele is töröm.
Csak a jó szerencsémnek köszönhetem, hogy egy bukfenccel elkerülök egy tüzes bombát, bár a bal kezem és a nyakam megégeti a rám csapódó olaj, a ruhám nem kap lángra.
Ekkor emelkedik fel mellettem a lovag hirtelen és bár utána kapok, hogy visszarántsam, mert nincs kétségem felőle, mitől kapott „szárnyra”, hamar el kell engednem, mert egy nyílvessző áll a vállamba, aminek ütésétől arrébb penderedek és ez ment meg attól, hogy a másik két nyíl a szívem és a torkom helyett a levegőt hasítsa szét csak. Az íjászunknak nincs ilyen szerencséje, más csak hárman álljuk a sarat.
Nincs értelme már itt maradni, hiszen már csak a halál várhat itt ránk ez biztos. Ha Arvalegnek sikerül visszakeverednie akkor vele, ha nem akkor nélküle, de én a lépcső felé vetem magam és amennyire csak maradék erőmből telik lefelé rohanok, ide-oda cikázva, hogy ne találjanak el. Olyan helyet próbálok keresni, ahol legalább a levegőből nem esnek a nyakunkba sem a fattyúk, sem tüzes lövedékeke, de már nehéz olyan pontot találni a városban, ami nem áll lángokban.

//Mese: Égiháború//

Már olyan kimerült voltam, hogy a gondolataimban csak az fordult meg, hogy miként próbáljak meg életben maradni, arra már nem maradt erőm, hogy ismét elátkozzam magam, amiért pont most határoztam el magam, hogy ebbe a városba jöjjek.
Ami már lassan csak egy volt városra hasonlított, egy romos városra, hiszen mindenfelé lángokat vagy kiégett házakat láttam, amit a hajítógéptől való menekülés közben futólag észleltem, mert szerettem volna legalább nagyjából betájolni magam, hogy merre is mehetnék.
Nem gondoltam, hogy az életem kéne áldoznom egy olyan célért, ami már halálra volt ítélve, hiszen a gépet megvédeni már képtelenség lett volna és egyre több sárkányfatty csapott le ránk. Már itt is lángok csaptak fel, így úgy véltem, ha legalább ideiglenesen is, de mozgásképtelenné teszem a katapultot, akkor, mire ki is szednék a beletört lándzsát, elérheti a tűz, ha meg nem…….hát én mindent megtettem.
Nem vagyok katona, többet senki nem várhat el, már ez is túlzás és csak a lovag miatt tartottam ki, de egymagam nem szállhatok szembe egy falkányi szárnya szörnnyel.
Lefelé menekültem és az istenek legalább annyiban rám mosolyogtak, hogy újabb nyilak nem találtak el, elég baj volt, hogy a vállam szinte nem is éreztem. Leérve a házak közé, egy pillanatra megtámaszkodtam az egyik falnál és a számba harapva rántottam ki a nyilat, elfojtva jajdulásomat, de ha bennem marad, csak akadályozott volna.
Vérzett, de úgy néztem nem volt olyan súlyos, mint amilyen fájdalmas.
~ Ki kell jutnom ebből a pokolból! ~ lélegeztem egy mélyet a füstös levegőtől azonnal köhögve, majd a katapultnál látottak alapján déli irányba indultam lehetőleg a falak árnyékában maradva. Az egyik épen maradt ház nyitva hagyott bejáratánál megpillantottam egy halom egymásra dobott kötelet, amiből egy tekercset átvetettem a vállamon és most már célirányosan a városfal felé igyekeztem, hátha valahol feljuthatok rá és a másik oldalon le tudnék ereszkedni.
Egymagamnak talán még van esélyem, talán nem vesznek észre. A lábam alatt szinte rengett az egész város és egyre baljóslatúbb érzések kerítettek hatalmukba. Nem voltam rá kíváncsi Filnoren, milyen, eddig még soha nem látott szörnyeket szabadít el itt. Menet közben, ha találok nyílvesszőket, persze felszedem, mert azért nem biztos, hogy könnyű utam lesz.

~Sárkány! Sárkány! Sárkány! ~ kiabáltam magamban, mivel Luna befogta a számat, ezt hangosan nem tehettem meg. Mi a fenéért vagyok én ennyire szerencsétlen. Vonzom a bajt! A nő szempillát kért, mire én kérdés nélkül megpróbáltam kitépni egyet, de a kezem annyira remegett, hogy ha ki is szakadt éppen egy szál az lehullott az ujjamról. Aztán épp mikor újra próbáltam volna, tompa puffanással egy test repült mellénk. Luna kihasználta az alkalmat és tőle szerezte be a szempillát. Nem tudtam mire készült, de mikor elkezdett kántálni, már nem is akartam megkérdezni. Jobb nem megzavarni egy mágust varázslás közben. Később rájöttem, hogy láthatatlanná váltunk. A lány menekülni akart és ez is lett volna a legjobb ötlet, de mégis hová?
- Luna, nem mehetünk. Nincs hová mennünk! - mondtam és visszafordulva a sárkányra néztem. Ki akartam találni valamit, ami segíthet. Ekkor két katona futott el mellettünk, valami léghajókról beszélve.
- Te tudod hogy mit akarnak? - néztem a lányra. Vajon jó ötlet lenne követni a katonákat? Vagy jobb lenne megpróbálni kicselezni a sárkányt.
- Szerintem maradnunk kéne...- mondtam olyan hangon mintha én magam se hinném el mit mondok.

Kesa nem akart maradni és ezt teljesen meg is értettem volna 5 perccel ezelőtt, de most valami más érzés bujkált bennem. Természetesen fogalmam se volt, hogyan lehetne legyőzni egy sárkányt és mikor a grifflovasokra kérdezett, csak nemlegesen megráztam a fejem. A lány felvilágosított, hogy sárkányok elleni harcra vannak kiképezve és hogy mi csak útban lennénk nekik.
Kis ideig csendben emésztettem a szavait.
- Értem és megértem az érveidet, de... a városból már nem tudunk kijutni, eléggé úgy tűnik elbuknak a védők - itt a város égő, füstös, romjai felé pillantottam. - és mi? Mi itt várjuk tétlenül hogy felkaszaboljanak minket. Ha mást nem legalább egy kicsit tegyünk azért hogy...nem is tudom. ~azért, hogy ne tehetetlenül haljak meg. ~ fejeztem be a mondatot magamban. Hangosan képtelen lettem volna kimondani.
- De végül is mindegy. Én már veled maradok, szóval ahogy te döntesz, úgy fogok dönteni én is. - mondtam megvonva a vállaimat. Valahogy elfogadtam a gondolatot hogy ezt én nem úszom meg élve, és meglepő módon így sokkal kevésbé voltam ideges.

//Mese: Égiháború//

Úgy gondolom én már megtettem a magamét és kivettem a részem a csatából és a város védelméből, azonban még számomra is egyre nyilvánvalóbb, hogy a védők nem vehetik fel a versenyt a váratlan és nagyon jól megszervezett támadással. Amerre csak nézek vagy tűz, vagy jég borítja el a várost és valami határozott rázkódás is hallatszik a föld alól, ami a sötét varázslók praktikát elnézve nem jelenthet túl sok jót. Nem vagyok harcos, csak egy egyszerű tolvaj és itt az ideje, hogy búcsút mondjak a valaha volt egyik legszebb városnak, ami most romokban hever és a saját bőröm mentésével foglalkozzam.
Kapóra jön a kötélcsomó, amit találok és a déli fal felé irányított utam során, a tegezem is megtelik nyílvesszőkkel, mert van belőle bőven, igaz jó néhányat halottakból kell kihúznom. De, hát ilyen időkben nem válogasson az elf fia.
Azonban egyre óvatosabban osonkodok a megtépázott házak tövében, mert látom, hogy ezen a részen bizony már az ellenség az úr, lépten-nyomon városlakók és védők hulláiba botlok, bár eddig a szerencsém és a füst velem volt és nem fedezett fel egy sárkányfatty és egy sötét elf sem, de tudom, hogy ez nem tarthat ki örökké.
Egy nyitott ajtóba húzódba azon gondolkozom, hogy menjek-e tovább, de semmi sem garantálja, hogy máshol jobb lesz a helyzet, itt meg a falak felől még csatazaj hallatszik, így még lehet esélyem, hogy azt a részt nem foglalták el.
Döntésre jutok és bár szívem szerint a tetőkön mennék tovább, ott a levegőben kőröző fattyak könnyebben észrevehetnek, a földön azért mindenhol van fedezék és könnyebben el tusok bújni.
A csendes lopakodás mágiáját azért magamra idézem, majd tovább haladok, hogy elérjem a falat, ahol a kötél segítségével megpróbálok átvergődni rajta. Azért persze nem szalasztom el az alkalmat és ha pár lenyilazni való elf vagy fatty az utamba akad, akkor nem habozok beléjük ereszteni párat.
Aztán majdnem lebukom, mikor a robbanás lever a lábamról és majdnem rám zuhan egy fél fal, alig bírok elgurulni előle, de így pár pillanatig nyílt terepre tántorgok ki.
- Mi a franckarika ez? - nyögök fel ijedten körülnézve.

//Mese: Égiháború//

Éles kiáltással reagált a hirtelen jött fájdalomra és minden gondolkodás nélkül harapott. Nem is nagyon volt más lehetősége, megragadni azt, ami bántotta és viszonozni eme szokatlan „kedvességet”, vagy engedelmeskedni a támadó akaratának és a föld felé fordulva, lemondani az életéről. Nem akart! A fájdalma szülte dühtől pedig éppen hogy nem harapta ketté azt, amire állkapcsai rázáródtak. Talán csak a tudat szikrája állította meg, hogy ha nem az okozott seb okozza vesztét, akkor az aki okozta változtatja kővé. Nem kis erőfeszítésbe került, bár e pillanatban nem érezte annak, hogy alig szemrebbenéssel az után, hogy megragadta a fattyat el is hajítsa. Célpontul nem nagyon válogathatott, a felé hajította, ami balszerencséjére elérte őt. Az a fekete felleg, bár tűnt valami végzetes méregnek, mint puszta sötétségnek, lényegét tekintve azonban mindet ez vagy az, egyikkel sincs jó viszonyban. Ám bár, ez nem egészen igaz…
Nem várhatta és nem is várta el, hogy a szerencséje az egész éj leple alatt kitartson, azonban a fájdalom az, amivel kénytelen volt megbarátkozni, míg felépült. Lehet éppen ezekben a percekben, míg nem túl sikkesen, szárnyait összehúzva zuhanni engedi testét, hagyva, hogy megmaradt ereje átitassa minden porcikáját, hogy nem akarja mogorva, magát füvésznek mondó Beleg kedvességét semmibe venni. Így igyekszik kihasználni fajának egyik jellegzetességét, azt, hogy a Hold fényében – ami a telihold okán akad bőven - nem pusztán pikkelyei, de még csontjai is fényt árasztanak. Erre mondják, hogy egyes sárkányok tüskét növesztenek védelmük érdekében, míg mások más védelmet választanak maguknak.
Elsőre nem tűnhet hatásosnak, de ez a fény tiszta és szó szerint éles. A felszabadított mágiának köszönhetően pedig erősebbé válik, szabva egy határt, az esetleges támadások és a teste között. Csak a fény növekedésével ellentétesen fogy a távolság közötte és a város még épnek mondható háztetei között. Elég gyors, ahhoz, hogy ne tudjanak belékapaszkodni és az, aki esetleg a korábbi sikeres megmozdulás láttán megpróbálná, az több mint valószínű, hogy megtapasztalja milyen, amikor egy „papír” éle csontot karcolva bemetszi a húsát. Talán elég hamar leér, ahhoz talán túl gyorsan is, hogy megnézze hová, kik közé érkezik. Erőfeszítést tesz azért, kerüljön bármibe, hogy ne tehetetlen teherként csapódjon egy házba, sérült szárnyát is kitárva érkezik meg. Az épület szerkezete kitart, az alaptól a csúcsáig, de megérzi a landoló test súlyát és falain végigfutnak az első ijesztő repedések, amik csak szélesednek, ahogy a meg megremegő lábak elrugaszkodnak, hogy végre szilárd talaj lehessen a talpa alatt. Nem sokáig marad állva, a földre ereszkedve, félig az oldalára dől. Nem vet pillantást a penge vágta sebre, amit szürke réteg borít be, már nem vérzik. Farkát mozdítaná, de helyette feje koppant a földön, nem volt még itt az ideje, még is erőt vett rajta a fáradság és még nem is tudja, hogy legalább az árnysárkány okozta átokkal fel tudta venni a harcot. ~ De jó volna egy kicsit aludni. ~