Avlanion - A vízesések városa

A vadász megörült az ifjú társaságának. Most kiderül, mire mennek a fegyvereikkel ők ketten.
- Máris indulhatunk- azzal lemoshatatlan félmosolyával az arcán elindult kifelé a város forgatagából, hogy a korábban felmért sűrűbe vezesse a harcost. Közben így folytatta:
- Ráleltem alant a hegyoldalban egy griff tanyára! Fiatal kolónia lehet. Mindössze 1-2 tucat madár - A szeme sarkából Aden reakcióját lesve, halkan felnevetett- Tragikus lenne megtizedelnünk az állományt. Túl jó szolgálatot tesznek nekünk.
Balál hosszú lábaival sietősen lépkedve vezette Adent. Aki, ha lépést tartott vele, hamarosan már egy írtásból gyönyörködhetett a tájban. Pár óra, s gyalogszerrel egy sűrű tölgyesbe értek, amit távol a dombok tetején végighúzódva fenyves területek határoltak.
- Tréfát félre! Néhány fiatal szarvast láttam hajnalban a közelben inni, és vaddisznó csapásai keresztezték ezt az ösvényt. Az est közeledtével könnyen rájuk lelhetünk!
Már szürkült. Balál elégedetten szippantott mélyeket. A friss levegőt szinte harapni lehetett.
- Már nincs messze a búvóhelynek kiválló terep. A széljárás viszont nem épp kedvezően alakul. Pont a vízpart felé fúj. Mi a véleményed?

*Aden türelmesen hallgatta a mágus szavait, szemeit rá meresztette mikor meghallotta a Griffek nevét. Igazából nem tudta mik azok sose látott egyet sem. Szeme semmit mondóan néz a mágusra.
-Ahaaam.... Griffek.
*Nem tartotta tréfásnak a mágus talán kicsit megkövült poénját bár lehet csak ő nem értett a viccekhez, de nem igazán akaródzott neki nevetnie. Hagyta a mágust érvényesülni. S ezáltal végre olyan vadakról beszélt amit már ő is látott. Jó kis vad sertés, avagy az agancsos zsenge húsa. Már nem tudja mikor fogott ennivalót magának mindig volt valaki aki meghívta vagy szolgálatáért egy jó ebédre invitálta. Bár a mágusnak igaza volt a szél nem épp az ő javukra fújta a babérokat.
-Nem tudom barátom, a szél nem a mi pártunkat fogja de!- hajol le egy kupac disznótrágya mellett- Kijátszható - Kesztyűs kezével emeli azt Balál elé.- Na mit gondolsz?
*S a nevetés épp hogy nem fakadt ki belőle Balál arcát bámúlva.

Balál izgalmasnak találta, hogy a trágya még egész friss. Az állat közel lehetett.
- Jaja. Bekenheted magad...- mondta foghegyről. Szeme se villant.
Aztán végül a vissza fojtott nevetésével vívódó Aden arcáról elfordulva még fél percig magába tartotta a nevetését. Aztán kitör belőle a kacagás. Később könnyektől nedves szemeit törölgette.... Aztán még később már nem volt olyan muris semmi sem, mert a környéken ezen a trágyán kívül semmit sem találtak.
Elvesztett nyomok, a pataknál pedig úgy tűnt, elkerültek pár kisebb testű szarvast. A nyomukat azonban szintén elveszítették. Balál már kezdett szövevényes mágikus összeesküvésre gyanakodni.
Lassan leszállt az est, órák óta bolyongtak az erdő sűrűjében.

*Aden követte a mágust példáját majd ő is elnevette magát. Bár neki a könnyei nem folytak de sokkal jobb érzés vette körül most hogy így kiadta ezt magából. Bár a vadászat jól indult a mágus arca mire beesteledett egyre csüggedtebb lett. Igaz az ember van hogy nem talál semmit de ez benne az élvezet. Várt ő már négy napig is mozdulatlanul egy üreg előtt, s az ötödik napon rájött hogy üres volt. Na az csalódást okozott ne de ez még csak pár órája tart hát lelkesedése minek amúgy is híján volt nem esett alább.
Már kora este lehetett s a csillagok is elkezdtek felkúszni az égre. A legnagyobb már látszott mi mindíg a helyes irányt mutatta.
-Balál esetleg megállhatnánk s tüzet rakhatnánk valahol. Az este tud marcona is lenni s nem épp melletted szeretném lelni a halálom a fagytól. Inkább halnék meg egy gyönyörű nimfa vagy egy elf lány kezei között.
*Nevetett fel, majd ahogy abba hagyta megvárta barátja mégis mit felel erre az ötletre.

- Remek ötlet. Már gyűjtheted is a rőzsét... Gyújtsunk!
hamarosan egy kis tisztásra értek, közel a patakhoz. Egyik oldalról a patakparti fák, és néhá ny kisebb szikla, a másik oldalról pedig egy sűrű bozótos keretezte.
- Itt megállhatunk barátom!
Körbemutatott. Ahogyan látta, társa kitartó. Örült, a lehetőségnek, amivel így élhetnek.
- De olyan nagy hideg nem fenyeget az éj beálltával. Efelől nyugodt lehetsz.

Mire meggyújtotta a tüzet, amihez kedve szerint a hófehér hajú fiú segítette, addigra besűrűsödött a sötét. Balál úgy gondolta, ez mindkettőjük régi jó barátja. Megkínálta Adent egy darab szárított hússal, és kristályvízzel a zsákjából. Mellé még a tűzrakas alatt frissen szedett egy kevés medvehagymat. A fokhagymas ízzel könnyebben csúszik a hús. Erről szinte valami medvés tréfát vár... de nem zörög a haraszt ... Ha Aden elfogadja, együtt fogyasztják el a könnyű vacsorát.

*Aden egy mosolyt intézett volna a társához ha az láthatta volna arcát. Remek ötletnek azért nem gondolja de jobb mint este a vadonban kóborolni. A felkérésre nem felel csak biccent egyet s el is indul hát a rőzse gyűjtésre, nem telik sok időbe s vissza is tér. Kezében egy ölnyi gyújtóssal, s ledobja azt Balál lábai mellé. Pont ott ahol ő megálljt jelentett.
-A hideggel semmi bajom tudod jól. - Köszörülte meg torkát- Csak az erdő sose rejt semmi barátságosat az este. Vagy ha mégis az a fényre is ide jön... De a vadak nem szeretik a tüzet s legalább nem tépnek minket ízekre álmunkban.
*Majd letelepszik a frissen gyújtott tűz mellett, s barátját nézi ki épp kutakodik valami után. Egy adag hús kerül elő s hozzá egy kis hagyma. Furcsa illata van nem az amit kertben termesztenek. Ez itt a vadon növénye amiből a gyújtós gyűjtögetése alatt is akadt szép számmal csak éppen azok nem ehetők. S az mind Aden mellett hevert egy kupacban többféle virág s termés is fellelhető volt közöttük.
-Köszönet
*Fogadja el a húst s a hagymát majd megvárja míg barátja elsőként harap bele az ételbe, hiába mindíg várja a váratlant s nem szereti a véletlenre bízni magát. Majd követi a példát, a hús hamar elfogy bár a hagyma sem váratott sokat magára. Ahogy a lakoma véget ér s mindketten lenyelték az utolsó falatokat is Aden a kezébe veszi a növények egyik faját majd egy tálkában elkezdi össze morzsolni őket. S egy kevés vizet ad hozzá hogy a leves még többet adjon ki magából. Majd munka közben eltűri maga elől a szemét rejtő fáslit. De szeme így sem látható haja jól elé van tűrve hogy takarja azt az óvatlan szemek elől.
-Szép este lesz ez a mai én mondom... Jól is laktunk hasznos is volt a túra- emeli meg kezében az edényt- sok mindenem veszett kárba a napokban. S még össze is futottunk...Hmm
*Arca vidám mégis komor az evés után nem húzta vissza arctakaróját ajkai elé végre látni lehetett érzéseit. Nem sok mindenki mondhatta el magáról hogy látta az arcát hacsak nem a túlvilágon dicsekszik vele. Kezei egyre gyorsabban járnak majd mikor a lé méregzöld színt vesz fel abbahagyja s belé szimatol de csak messziről. Egy röpke mosoly majd egy pillantás Balál felé. A szemére ismét vissza kerül a kendő ami eddig is takarta.
-Nehéz ez az élet... Elkélne egy örökös társ mellém... Nem te! - emelte fel tenyerét válasz adási lehetőséget nem hagyva- Ne érts félre -mosolyog- nem útitársra céloztam. Ahhoz jobbat se tudnék elképzelni mint te. Lehet le kéne telepednem valahol... De még túl fiatalnak érzem magam ahhoz hogy öregként éljek... Micsoda dilemma nem igaz?
*A mosoly még mindig ott az arcán bár most csalóka s nem élettel teli.

Balál tudja, miről beszélt a fiú. Maga is fiatalnak gondolja. Igaz, amilyen óvatos még vele is, lehet, hogy többet élt már mint ő, de válaszul csak bólintott.
Ami az éjszakat illeti, a vadak nem jönnek a tűz közelebe.

Így nyugodtan aludtak kora hajnalig. A nap első, gyenge sugarai a párák s ködök burkával küzdöttek. A tűz elhamvadt rég. Mellette Balál meleg, prémes gyapjú takarójába csavart fekvő alak. Balál egy fa alsó ágainak villájában ülve leste, a patakhoz inni érkezőket.
Ébredő neszezés mindenütt.
Mígnem a háta mögött, a tisztás túloldalán a sűrű bozótos zörögni kezdett valami nagy test nyomán. Végre...talán vaddisznó lehet.~ gondolta, míg guggolva megfordult. ~
Remélem Aden ébren van!

*A tegnap esti tűz már nem eregette füstjét sem, s a nap felvillant az ágbolton nem volt még talán hét óra sem mikor mocorogni kezdett valami. Aden szeme kinyílik Balál hátát látja csak, biztos benne ,hogy a vadász észrevett valamit. S most figyelmét felé irányítja, Aden felül egy hang nem hagyja el száját. Körbe pillant egy vadkanra lesz figyelmes, Balál már rákészült a vadra. Ő se tesz másképpen halkan békajárás veszi kezdetét, végre az állat amire vártak. A tegnapi növény még mindig ott hevert az edénybe miben kikeverte. Lassan Balál mellé lopózik kezében az edénnyel. S alig hallhatóan megszólal.
-Ha nyíllal tervezted a vadászatot használd ezt. -Tartja elé az edényt- Emberre szinte teljesen ártalmatlan a méreg ha száradt egy napot. Izomgörcsöt okoz s szinte teljesen megbénítja a vadat.
*Aden elé teszi Balálnak a keveréket majd ő is hozzá lát a készülődésnek, egy tőrt kap elő mellének egyik zsebéből. Majd belemártja azt a kotyvalékába s nem is vár már Balálra keze dobásnak lendül. A kés elhagyja kezét majd röpte a disznó farához viszi s belefúródik oda. Röffen egy hangosat, megpördül s két támadójára néz. Megrázza hatalmas fejét agyarai vagy öt centi hosszúak. S itt döbben rá a vadász ,hogy változott a felállás közöttük. S a disznó sem gondolja ezt másképpen eszeveszett rohanással indul feléjük.
-Balál jó lenne ha sietnél....
*De már késő a kan már vészes közelségben volt s Adennak több sem kellett egyből pattant mint egy bolha s rántotta fel a guggoló társat is.
-Gyere gyere - siettette- nagy a disznó a méregnek meg idő kell...
*Bár az idő volt az miből kevés volt s éppen hogy csak egy lelógó faágra felkapaszkodva nem tépte le róla a gatyát.
Aden felhúzza magát majd az ágra telepszik mint valami dögkeselyű ki várja hogy az állat kilehelje lelkét.

Miután kilehelte, megugrik a vadász társaság. De a következő pillanatban megint megrezdül a bozót, és egy másik nagyvad, egy nagyragadozó közeledik még békésen a patak felé...

A férfi arca megfeszül, és társa sincsen felkészülve még méreggel. Balál a számszeríjat előreszegezi, a húron a nyíl, felajzva, kilövésre kész. Adenre tekint. Egy medve lép ki a bokrok közül. a helyzetet nehezíti, hogy egyik bocsa a másik után dugja ki az orrát anyja után. Az anyamedve pedig azonnal ellenséges tartásba merevedik, majd két hátsó lábára áll, és bőszen elordítja magát. Biztos a kicsinyeit féltve ilyen ellenséges.

//Aden: medvét kell ártalmatlanítani. Mond, h tudtad, csak folyton viccelsz mááááár! //

*A disznó horkant egyet majd a földre vetette magát szájából fehér hab jött, a méreg hatni látszik s most már a vész sem oly nagy mint eddig volt. Aden lepillant majd jobban szemügyre veszi az állatot. Meggyőződött róla ,hogy a csata befejeződött bár nem volt nagy eddig sem. Aden ránézett Balálra majd megbökte az oldalát.
-Na? Mi le....
*Némult el szava zörgés érkezett a bokorból, valami közeledik feléjük. Hamar ki is derült mi az, anyamedve s a bocs ki kísérte. Aden kedve kissé megrogyni látszott erre nem számított hogy a semmiből ekkora vad fog előbukkanni s most még ráadásul vadabb lesz mint általában szokott lenni egy ilyen állat hisz bocsát fogja védeni. Aden megérinti Balál vállát s szóra nyílik szája majd kezében egy tőrt tart mi tiszta mintha csak valami ereklye lenne. Nem az a fekete mit eddig már láthatott.
-Balál... Bízol bennem annyira hogy véredet add? - Nyújtja ki kezét - Csak a tenyeredből ígérem csak egy percig fog fájni. S utána olyant fogsz látni mit más eddig soha...
*Arcáról lehúzta a maszkot, majd ha Balál rábólint az áldozatára késével éppen csak megvágja ujja hegyét éppen hogy csak egy cseppnyi vér kiserkenjen belőle. S Aden ujjával az S alakra kente a vért. Majd szeme elől eltűrte a takarót, s leereszkedett a földre a disznó mellé. Majd kezét egymásba helyezte bal keze mutató s középső ujja a jobb tenyerében volt, s pont ugyanebben a pozícióban volt jobb keze is. Majd szóra nyitotta száját.
-Naur Tal- majd egy pillanatra elhallgatott s folytatta.-Taur Ti At Taul Sting.
*Szeme felvillant s haját eltűrte előle bal kezével s jobbal már a hátánál hordott tőrárt nyúlt min zöld fojadék patakzott.
-Második lépés... Ötvözet A végső táncban...
*Aden mintha gyorsabb lett volna mint eddig volt, jó szem képes volt megfigyelni de kinek tekintete lassú az már nyomát sem láthatta, s pillanatok alatt a medve mellett termett. Az hatalmas mancsával arcának csapott mit arcátlanul vigyorogva került ki majd a mancs után nyúlva tőrét belevágta. A medve felbőg fájdalma jelét adva, de nem hátrál bocsát védi akár élete árán is. Aden hátra szökkel a következő pofon elől. Majd most csak jobb kezének mutató ujját tartja felfelé.
-Nam Fa Ti... Az első lépés
*Aden láthatóan sokkal lassabban mozog s őrült módjára ugrott neki az állatnak kését a földbe dobva. S maga mögött hagyva, túl nagy magabiztosság ült ki arcára. S Balál páholyból nézhette végig ahogy egy hatalmas pofont kap a medvétől mitől hátra repül majd elterül a földön s nem mozdul.
~ Gyors egy állat semmi kétség... kell a második lépés.... Bár a méreg hamarosan eléri a medve szívét s nem soká fog már ilyen boldogan harcolni, hamarosan álom futja végig szemét s összerogy mint egy zsák krumpli. S Balálnak sem árt egy kis szórakozás.
-Feloldás...
*Halkan suttogta úgy hogy Balál képtelen lett volna meghallani hacsak nem szájról olvas. S Aden látta a medvét ahogy az egyre közelebb ér hozzá vajon Balál időben jő vagy még a méreg végez előbb az állattal.

Aden még a disznóval foglalkozott, amikor Balál észrevette hogy komótosan közelednek. A tisztásra érve ellenséges tartást vesz fel az anyamedve. Adent meglepetésként éri. Láthatóan megretten. A vadász csak felszisszen. Egy pillanatig mereven tartja az íját, nem akarja lelőni. Családja van. Az erdő egyensúlyára gondol. A kicsikre.
Aden türelmetlen.
- Balál... Bízol bennem annyira, hogy a véredet add?
Persze, bízik.
Balál nem kérdi, mit akar, amaz nem kérdi, miért nem lövi meg. Aden hadd trükközzön! Hagyja... Cserébe víg, életveszélyes mutatvány: ahogy mancsoznak. Kapott már ember akkorát medvétől, hogy holtan kenődött széjjel. A zöld kotyvalék viszont már biztos benne, hogy halálos méreg. Francba! Dühös magára, hogy nem szólt a harcosnak, de máris késő. Valami védelmi varázslat alatt lehet a fiú, hogy így meggyorsítja a mozgását. Pár hókusz-pókusz és a nagy medve görcsök között lépkedve szenved. Még egy lépés, és eléri Adent. Aden arcizmai összehúzódnak a rettenettől. Túl sokáig hagyta a játékukat.
Nincs választása. A fiú élete a tét... és a medvéé.
Ez a pillanat elég, hogy mélyről feltörjön egy ősi varázslat igéje. Mire Aden észbe kap, már Balál helyén áll, a mágus meg a medve orra előtt. Aden még sosem látta varázsolni, csak hallott róla, hogy vált nyomtalanul kamforrá, mikor az őt meglopó tolvaj után eredt. Úgy mondták: teleportált.
A fiú eddig nem firtatta, miért nem használja ezt a szemében komoly hatalmat. Ha eddig kérdés volt ez Adenben, akkor most talán kicsivel érthetőbb lesz. Olyasmi történt Balállal, amire a harcos nem számított.
A mágus félve, de határozottan használta az ősi mágiát. Félt, mert amit tenni készült, rokon volt a lélek mágiákkal. Fekete mágusoktól származott, akikkel annyira nem bírt megbékélni. Nem tudta ezt, csak érezte. Ráadásul sosem próbálta ki, s nem is látott senkit, aki megtette volna. Nem volt tisztában teljesen a következményeivel.
A medve ismét felemelte a sérült mancsát. Szűkölve felordított. Bocsai megálltak, helyben hintázni kezdtek, egyik lábukról a másikra állva. Mintha egy pillanatra megmerevedett volna a jelenet. Balál az anya sebére szorította saját sebes tenyerét. Olyan halkan szólalt meg, mint a szellő. Hangja mégis határozottan csengett.
- Calcanei plantaris redei nno fobo sei! Pszichée lenne tai! Vérvarázs!
A medve vérével a mágusé vegyült. Majd a mérleggel teli vér Balál karjába áramlott. A medve megkönnyebbülten engedte le a mellső lábát. Vékony hangon nyüszített egyet, a mágus szemébe nézve féloldalas elforditotta a fejét, majd Bocsai felé fordult. Halkan rájuk mordult, és elcammogtak a folyó felé. Az anya sántikálva utánuk.
Balál végképp nem tudta, hogy most mi jön. Segélykérőn Adenre pillantott, és öntudatlanul összerogyott.

*Hallja Balál hangját de mégsem érti szavait valamit mormol, lehet éppen valami varázslatot készül bevetni. Izgalmas kis játék keletkezett a végén a vadászatból. Hisz még sosem látott varázslatot, tudta hogy létezik de még saját bőrén nem tapasztalta meg. Majd valami bele nyilal fejébe mintha ezernyi kés szúrta volna keresztül azt. Mintha nem lenne minden rendben rossz helyen van s a gyengülő medve sehol sincs előtte s most Balál fekszik ott ahol eddig ő mókázott, a medve eltűnt s csak bicegő járását látta hátulról.
- Mi a frász?
*Teszi fel magának a kérdést valahogy nem úgy jött ki a lépés ahogy azt ő eltervezte, s jobb szeme látja hogy mérge Balál ereiben kering. Fejéhez csap majd megingatja azt.
-Ez a bolond... Kiszívta a mérget a medvéből... S most ő szenvedi végig következményeit... Ostobák ezek az emberek.
*Talpra pattan hallotta Balál utolsó szavait. Bár nem nagyon izgatta fel magát a méreg nem fog ölni csupán egy kábulatba ejtő halucinogén gomba főzete. S nagyon sokan használják ezt lelki bajaik ellen, s még a régi mágusok is ezt ették látomásaik előhozására, amik ugyan csalókák lehettek de akiben elég varázserő lapul megláthatja a jövőjét, vagyis csak kis darabkáját amit enged neki hatalma. Elmosolyodik szegény Balál most hogy meg lehet rémülve hogy belehal a méregbe.
~ Hmm elmondjam neki hogy nem halálos vagy mondjam azt hogy halálos s ellenméreg híján állok belőle. Sajnálom Balál meg fogsz halni!
*Már elképzelte barátja arcát mikor felébred, s az majd döbbenten néz fel rá s nem fogja érteni mi történt. Már most a nevetés kerülgette de még állt előtte egy színjáték mit el kellett játszania. Odarohan Balálhoz kinek szemei még nyitva voltak s ezek szerint hallotta is őt.
-Balál! - Kiált rá mintha vész lenne - Mit tettél?
*A kígyó szeme végignézte Balál szemeit s valami hidegség árasztotta el tekintetét az érzelmek nélküli halál járta át azt.
-Most meg fogsz halni! Nincs rá ellenméreg!
*Majd látta ahogy társa szeme lecsukódik, a vegyület kezdi adni hatását s most biztos furcsa álmok fogják kínozni őt. S amik nem mondhatnánk hogy éppen gyerekmesébe illenek. S a legrosszabb az lesz hogy mivel Balál mágus láthatja majd jövőjének apró kis pillanatát. Bár senki se szeretné látni saját halálát.
Aden odébb vonszolja Balál alvó testét majd tüzet rak mellette nehogy kihűljön teste, amit már most lever a víz. Aden csak nézi s mosolya gúnyos.
-A medvének éppen hogy csak egy órára csukta volna be a szemét... Most meg majd estig itt fogsz nekem aludni a hülyeséged miatt... Nem baj addig legalább elkészül a disznó... Amit persze megint nélküled kell megcsinálni... Ahh Balál drága barátom arany a szíved de az eszed bronzot ér.
*Nevetett fel majd neki látott kizsigerelni az állatot, s húsából négy egyenlő darabot vágott le mi belátása szerint elég lesz vacsorára, pont addigra mire Balál kinyitja szemeit. A tűzbe négy laposabb követ helyezett mire a húst rakta. S azt megszórta valamilyen növénnyel mi édes illatot árasztott magából, s szerencséje az hogy a medve nem azért táborozott itt mert olyan jó dolga volt csupán málnással volt körülvéve a part.
Mire leszállt az est Aden készen volt az étekkel s a hozzá szedett pépes málna két kis tálban hevert a frissen illatozó hús mellett. S Balál szeme mintha résnyire nyílottak volna már.
-Na szép álmaid voltak?
*Kérdezte a gúnyos bár játékos hang, kinek tulajdonosa Balállal szemben ült, s már tartotta elé a húst. Ilyenkor az ember roppantúl meg tud éhezni.

Balál Adenre pillantot, aki dermedten állt. Mozdulatlan, hiszen az egész nem volt több, mint egy szempillantás. Majd elveszíti a kapcsolatot a külvilággal.
A mágiának ára van, de ez... Balál sorsát így is megmételyezte, hogy rendszeresen álmokat látott, hogy a jövő, a vágyai, és a félelmei egyaránt megelevenedtek bennük. Mostanában gyakrabban is a kelleténél. Ezért is indult el otthonától északra. Hogy minél kevesebb ismeretlen dolog maradjon előtte nyitva. Mert rájött, minél többet látott az évtizedek alatt, annál kevesebbet tudott. A félelmeinket pedig elsősorban az ismeretlen növeli. Legalábbis Balálét.
Amit most álmodott, nem tudta irányítani, de nem is volt rá felkészülve. Valami múltban gyökerező métely volt az oka, nem Balál múltjából, hanem talán Lanuriáéból.
A harcok múltból, a jövőbe futottak át, nem bírta megállapítani, éppen melyiket látja. Háborúkat látott, vérrel szennyezett földeket, és vértől vöröslő vizeket. A tetemeket hosszan temették, éveken át. Voltak ugyan egész vidékek, amiket teljesen felégettek. Mag sem maradt a földekben, ahogyan csíra sem.
Ám a harcok. Csatákat látott. Tündék, nimfák, emberek, törpék, mágusok, sárkányok, és ugyanez a másik oldalon. varásztudók fogtak össze, a varázstalanokkal. Az ősiek a halandó bestiákkal, és két lábon járók szolgálatára hagyatkozva küzdöttek. És hogy miként lett vége, már keveseket érdekelt igazán. Az, hogy új birodalmak születtek, s népekkel együtt pusztultak el, és hogy időtlen időkig folyvást folyt a küzdelem, megmételyezte a világot annyira, hogy a háború vesztese meg is adta magát a sorsának. Pedig a háború elvesztése nem kell hogy egyértelmű véget jelentsen a veszteseknek.
Az eseményekből kiderült, hogy képesek voltak a népek egymással összefogni, de bizalom nélkül, álságosan. Semmi jövőjük nem volt. Nem lehetett, mert egyikük sem volt képes tökéletesen a másik nélkül élni. Amit ők az Istenek elővigyázatlanságának, netán gonosz kis tréfájának vettek, hogy ennyiféle nép élt egymás mellett, az valójában mindazt szolgálta, ami az életüket jelentette. Lanuria és talán az ismeretlen világ létét is veszélyeztette az egyensúly elvesztése. A végső, nagy összecsapás utáni években már látták a túlélők, hogy boldogságuknak ezzel vége. Ez a föld nem élhet náluk nélkül.
A magából kibillent világ nem tartogatott már teljes életet, és sorvadni látszott. Lassan a háború elmúlt szörnyűségeinek emléke is megfakult, most nem kellettek hozzá évszázadok, emberöltők, mert a mindennapi kihívások úgy fojtogatták, hogy érezhető volt, ahogy Lanuria erős szíve egyre gyengébben dobog...
A végén holtak földjén szálltak keresztül, szellemi lények, és halhatatlan egész Lanuriában élők után kutatva. ezután visszahúzódva várták, hogy mi lesz. Míg a virágok kinőttek a városok falaiból, és a paloták padlójából. A dudva pedig csírát termett egy halandók nélküli édennek.
Balál nagy nehezen kinyitotta, majd összeszorította a szemét. A feje majd szétrobbant. Aden valami húst dugdosott az orra alá. Még hogy szép álmai voltak-e?
Felült, majd eltolta magától a húst. Megragadta Aden gúnyáját a mellkasánál. Zavaros tekintettel nézett rá.
- Az Istenek rálehelnek még erre a földre? Ugye lelket adnak még belé?
Úgy tűnt, Aden nem ad válaszokat sokasodó kérdéseire, de mintha gúnyt látott volna villanni a szemében. balál kissé megszédülve visszahuppant a földre. Lehet, hogy hirtelen ült fel. Elég esetlennek érezte magát emiatt. Mágusi énjéről nem is beszélve.
Később csak nekilátott az ételnek, amit a fiú készített. Arca zárt maradt és mogorva. Sötét gondolatok raktak benne fészket. Sosem látott korom feketék.
A legsötétebb mégiscsak az volt, hogy rá kell jöjjön, miként kell használni a mágiát. Amit pedig tud, és amire képes, azt vajon honnan szerezte, és hogyan hozhatná felszínre? Még szüksége lehet a tehetségére, és az áldására, ami a vérében csörgedezik. Lehet, hogy apjának nem volt teljesen igaza. Vagy ennyi év távlatából Balál félreértelmezte. Tisztán kell látnia önmagát illetően, hogy tisztán láthasson Lanuriával kapcsolatban. Oda szánja ami csak életében van a világ egyensúlyáért, mely az otthona. Nincs felkészülve az eljövőkre.
Adennel próbált foglalkozni, de érdemben ezen a napon már nem sikerült.

// Élvezetes játék volt, izgi, és vicces. Köszönöm Aden //

*Aden látta ahogy barátja megugrik biztos volt benne hogy nem éppen csodás kék tenger mellett álmodott vadítóan szép nőkkel. S ebben csak bizonyosságot nyert akkor mikor barátja felült s letámadta. Csak riadt szeme villant rá a barátjára aki mondatai után ismét a földre bukott, s még pár percet ott is hevert. Aden csak remélni tudta hogy nem lesz komolyabb baja kedves önfelálodzó barátjának ki a medvétől elragadott pár órányi alvást.
~Remélem nem kapott túlságosan sokat belőle, bár már volt aki halmozottan ette ezt a fajta gombát s semmi baja nem volt tőle.
*Majd amint Balál kissé magához tért s végre enni kezdett Aden szíve is megnyugodott. Nem lett komolyabb probléma, talán kicsit szótlannak mutatkozott barátja de érthető lehet hogy sárkányokkal álmodott kik egész nap őt kergették. Vállat vont majd beleharapott az ízletes húsba mire rákente a málnát mi megédesítette az étket.
-Ez volt az ami benned volt.
*Rakta le maga mellé az egyik ép gombát miből a főzet volt, s mutatott rá. Már csak azért is nehogy barátja véletlen utjai során megint szembesüljön a rossz álmokat hozó gombával s netán egy tucatot is ha felfaljon belőle. Mivel már estére járt elfeküdt a tűz mellett barátjával szembe kit még egy darabig nézett majd az álom rákúszott szemére.
-Jó éjt barátom.


// Köszönöm a játékot élvezetes volt //

*Huor már messziről meghallotta a vízesések morajlását, az egész olyan volt, mintha valahol a közelben, egy láthatatlan sárkány készülne pusztító tüzét ontani a világra... és Huor most éppen ennek a sárkánynak a szája felé tartott. Csakhogy, amikor kiért a fák közül, a mindent elemésztő tűz helyett, a mindent elborító nagy kék, zöld és gyémánt fényű édesvíz tárult a szeme elé. A gázló valamivel feljebb volt a folyón nyugat felé, ám mielőtt továbbindult volna, megállt egy kicsit és gyönyörködött a földöntúli szépségű tájban. A lába a szokottnál jobban fájt a hosszú úttól, de mindez most nem számított, a látvány kárpótolta az elkövetkező száz év fájdalmáért. "Ma már nem megyek tovább, itt letáborozom, kipihenem magam és majd holnap átkelek a folyón." A lába egyre jobban fájt, a Nap pedig egyre lejjebb araszolt az égbolton. Már nem lehetett a város irányába nézni, és a vízesések is egyre jobban csillogtak a nyugvó Nap sugaraiban. Huor a fák árnyékában választotta ki az éjszakai fekhelyét. Egy gyors mozdulattal leütött egy, közeli bokorban bujkáló, nyulat, majd tüzet rakott, hogy elkészítse a vacsoráját. Amikor a gallyak lángra kaptak, elővette rövid ezüst tőrét (amivel a gyógyfüveket szokta felaprítani) és néhány gyakorlott mozdulattal megnyúzta a zsákmányt. Mikor megfelelőnek ítélte a tüzet, nyársra húzta az állatot, a tűz fölé tette, majd levette a köpenyét, leterítette a fűbe, kényelmesen elhelyezkedett és lassan, egyenletesen elkezdte forgatni a nyulat.
Mikor végzett a vacsorával, elvégezte a szokásos ráolvasásokat a lábára. "Nem javul..." Az éjszaka kellemes meleg volt, az égen csupán egy-két apró felhő kóborolt: nagyobb társaikat után loholtak dél felé. Még a folyó is, mintha lecsendesült volna éjszakára. A hatalmas víztömeg duruzsolása édesebb volt most minden altatódalnál... És Huor ismét otthon volt, hallotta a Stern partjait ostromló hullámok robaját... és az anyja sikolyát...*

*Huor rémülten kapott a kardja után. Nem tudta elképzelni mi történhetett: éppúgy lehetett egy dühös ork horda, mint ahogy lehetett az is, hogy leszakadt az ég... Csakhogy égszakadásnak túl kicsi volt, dühös ork hordának pedig túl kevés... és túl szép. "Lehet, hogy még mindig álmodok? Nem... ez nem álom." A dühös ork horda és az égszakadás volt az álom, ez azonban a valóság volt.
A lány, valószínűleg, épp annyira megijedt, mint ő. Huor próbált megszólalni, de a torkában lévő hatalmas gombóc nem engedte. Ekkor vette észre, hogy a keze görcsösen szorul a fattyúpengére. Huor félt, hogy esetleg a lány is fegyvert ránt, ezért hagyta, hogy a kard, kihulljon ernyedt ujjai közül.
Huor már nagyon régóta nem találkozott más emberekkel, így most nem igazán tudta, hogy mit is kellene mondania. Hirtelen eszébe jutott, hogy aszott bal lábát nem takarja semmi. Általában levegőzni hagyja éjszakára, így reggelente nem szokott annyira fájni. Ám most valamiért megbánta ezt a szokását. Ugyan túl volt már azon, hogy szégyellje a lábát, most azonban a köpenye után kapott, hogy elfedje vele a csontot és a bőrt.*
-Te meg ki vagy...? És hogy kerülsz ide? "Hát ez most két, teljesen felesleges kérdés volt... ki vagy?... Épp csak a szememet nem szúrja ki a barna köpeny! ...a 'hogyan' pedig mellékes..., már itt van."
-Hölgyem, kérem, engedje meg, hogy bemutatkozzam! Huor Tiwele vagyok. *A helyzet komikussága és kínossága következtében mosolyra emlékeztető grimaszba húzódott a szája, noha az éj sötétjében ezt nem igen vehette észre a lány. A tűz még parázslott, Huor rádobott néhány száraz gallyat, majd nekilátott, hogy felélessze a lángokat. Mindeközben kíváncsian fürkészte a lányt, ...már amit a fák lombjain átszűrődő holdfény megengedett belőle. Haját felkötve viselte, egyszerű vászonszoknyája látni engedte lábai karcsú ívét, ...talán túl sokat is engedett látni. Huor-nak le kellett sütnie a szemét, nehogy áthágja az illem szabályait.
A tűz feléledt, Huor pedig helyet foglalt a lángok melegének hatókörében és hellyel kínálta lányt is. Majd következett a kínos hallgatás...*

*"Szóval Amíra Nox... ismerős ez a név." Bár nem tudta volna megmondani hol hallotta ez előtt, (ha egyáltalán tényleg hallotta). A lány helyet foglalt a tűznél Huor mellett. A beálló csendet csak a folyó csendes morajlása és a tücskök, egyre gyorsuló, ütemes ciripelése tette kevésbé egyhangúvá. "Nemsokára hajnalodik."*
-Öm... megkérdezhetem, hogy miért jöttél Avlanion-ba? *A lány kérdése teljesen kizökkentette Huor-t a természet mélyenszántó tanulmányozásából. "Milyen közvetlen! A külsejéből és a modorából ítélve, minden bizonnyal még nálam is fiatalabb." A csillagok fénye egyre halványabb lett, a szél pedig meleg és párás lebegő hozott a folyó felől. Huor, a hangjába nem túl jól bújtatott vidámsággal válaszolt:*
-Keresek valakit... *Beszéd közben szórakozottan piszkálta a tüzet egy törött faággal. Nagyon fel szerette volna tenni ugyanezt a kérdést, de nem tudta, hogy mivel tenne inkább a lány kedvére: a téma elterelésével, vagy a kölcsönös érdeklődéssel. Huor a bölcs hallgatást választotta. Nagy nehezen feltápászkodott és elkezdte összeszedni a holmiját. Felvette a földről a kardját és a hüvelyébe csúsztatta.*
-A városba tart... tartasz? Ha igen, úgy azt javaslom menjünk együtt. "Az együtt töltött idő talán lehetővé teszi, hogy jobban megismerjük egymást. Emellett mindig jó a jó társaság." *A nap első sugarai áttörtek a fák között. Huor egy, fehér fényben tündöklő folyadékot tartalmazó fiolát vett elő, eltávolította a szájáról a pecsétet és egy húzásra kiitta az üvegcse tartalmát. Minden reggel meg kellett innia egy adagot. "Már csak nyolc üveg maradt. Talán kitart addig, ameddig sikerül újabb hozzávalókat szereznem."*
-Hogy döntöttél?

*Huor kinyújtotta a karját és a következő pillanatban az ujjai a sárkánycsont botra fonódtak. Amíra valahonnét egy íjat és egy nyílvesszőkkel teli tegezt vett fel. "Szerencsém volt, sokkal rosszabbul is alakulhatott volna ez a találkozás." Ezzel elindultak a gázló irányába. A reggel mesébe illő volt. A Nap első sugarai megtörtek a vízeséseken és ragyogó fényárba borították a környéket. A folyó morajlása egyre erősödött, amire a madarak, egyre hangosabban éneklő kórusa válaszolt. Közvetlenül a folyóparton mentek, ahol ritkásabban nőttek a fák. Huor szólalt meg elsőként:*
-Csak az hord magánál íjat és nyilakat, aki használni is tudja őket, Te viszont meglehetősen fiatalnak tűnsz ehhez. "Igaz, hogy nagyon sok múlik a körülményeken. Lehet, hogy az apja vadász volt, vagy olyan helyről származik, ahol ez hozzá tartozik a gyerekek neveléséhez. Az én apám is katona volt, értek is a kardforgatáshoz. Na de ő lány!"
*A Nap még emelkedőben volt, amikor elérték a gázlót. A folyó azonban itt is legalább száz láb széles volt. A vízből néhány helyen hegyes sziklák meredtek ki, itt-ott pedig kisebb-nagyobb örvények kavarogtak. Ugyan át lehetett kelni gyalogszerrel, de egészségesen sem volt éppen biztonságos vállalkozás, Huor-nak pedig, a rossz lábával, egyenesen életveszélyes lett volna... de valahogy át kellett kelniük. Esetleg varázslattal.*
-Amíra, Te értesz a föld mágiához. Nem tudnád esetleg valahogy elintézni, hogy száraz lábbal keljünk át? "Igen, és ha látlak varázsolni, akkor be tudom határolni a képességeidet is." *Huor hátrált pár lépést, hogy helyet adjon lány varázslatához, amennyiben csakugyan hajlandó varázsolni.*

*Belnir végre felért a dombtetőre, és a nap első sugaraival látta meg Avlanion vízeséseit. Nekitámaszkodott a mellette levő fának, és kis mosollyal az arcán, nézte a mesébe illő tájat. Majd becsukta a szemét és csak hallgatta a vízesések morajlását.
-Milyen csodálatos muzsikát képes varázsolni a természet. -suttogta, majd sóhajtott-Kár, hogy nincs több időm gyönyörködni benne.
*Belnir Telarból vándorolt el Avlanionig, szinte megállás nélkül. Hallotta a Vén kujon fogadóban, hogy az egyik célpontja a városban marad 3 napig. A neve Gartolio Egon. Egy ember, kinek felmenői komoly szerepet játszottak Telar lerohanásában, 729 évvel ezelőtt. Most kell megtalálnia, mielőtt nyomát veszti. Tett pár lépést, majd lábai összerogytak. Kifáradt. Nem tudott tovább menni. A földön térdelve újra elmosolyodott.
-Úgy látszik, egy ideig nem megyek sehova.
*Odavonszolta magát a fa árnyékába és tovább csodálta a tájat. A dombról tökéletes kilátás nyílt a városra. Látta a folyót, amin megcsillan a napfény, látta a hajókat, a zöld dombokat, a köztük járőröző Griffeket lovasaikkal, az erdőt, és a vízeséseket. Mennybéli látvány tárult elé. "Kifulladtam volna? Hm, ez vicces. Mindenesetre, örülök, hogy pont itt kényszerültem a pihenésre."
-Talán, nem is kéne megállnom...- mondta, miközben az íja felé nyúlt. "Az íj fekete mágiájával újra erőm teljében lehetnék." A keze megállt a fegyver előtt.
-Nem. Nem fogom használni. Mindennek megvan a maga rendje. Mindenki elfárad egyszer.
*Leengedte a kezét. "Nagyon fáradt lehetek, ha ilyen gondolataim vannak. Muszáj lesz pihennem."- gondolta, és lehunyta a szemét.

Huor Tiwele
*Miután elindultunk a csendet csak a madarak reggeli éneke törte meg. Lassan a természet is ébredezni kezdett. Huor szólalt meg elsőnek.
- Csak az hord magánál íjat és nyilakat, aki használni is tudja őket. Te viszont meglehetősen fiatalnak tűnsz ehhez. – Hát, erre nem igazán tudtam, hogy reagáljak. Sértődjek meg, vagy inkább fogjam fel derűsebben a helyzetet. Tekintve, hogy jó kedvem volt úgy sikerül, hogy a válaszom elég elnéző lett – ennek örültem.
- Már kis korom óta gyakorlom a használatát, úgyhogy elég jó vagyok benne. – mondtam és igyekeztem nem kérkedni vele. - Bár a szüleim nem igazán örültek neki, hogy egy ilyen fegyverrel kísérletezek. – tettem hozzá elgondolkodva.
Lassan elértük a gázlót, de ahogy elnéztem nem látszott túl biztonságosnak. Bár biztosra vettem, hogy az isteni szerencsémnek köszönhetően valahogy átjutnék, de most figyelembe kellett vennem, hogy nem egyedül utazom. Már elkezdtem azon gondolkozni, hogy vajon megtudnám-e csinálni azt, hogy a folyó medrét a gázló mentén kicsit megemeljem, hogy biztonságosabban át tudjunk kelni, mikor Huor megkérdezte:
- Amíra, te értesz a földmágiához. Nem tudnád esetleg valahogy elintézni, hogy száraz lábbal keljünk át? – a kérdés jó volt. Épp csak azt nem tudtam tökéletesen tudom-e kivitelezni a műveletet.
- Megpróbálom. – válaszoltam. Az egyik felem szívesen hozzátette volna, hogy „De nem számíts túl sokra” ezt viszont a másik felem – a jóval erősebb – nem hagyta, tehát csak ennyit mondtam. Leguggoltam a folyóhoz közel, de nem annyira, hogy beleessek. A tenyeremet rátettem a földre, lehunytam a szemem, összpontosítottam. Majd hagytam, hogy a mágikus szavak elhagyják a számat. – Natural na pagtaas. – ezután a föld enyhén remegni kezdett, majd a folyó közepén – épp ahol a gázló volt - a föld lassan emelkedni kezdett, és a parttal egy síkban meg is állt. Azért annyira nem lett tökéletes, mint vártam. A szélessége épp csak annyi volt, hogy egy ember átsétálhasson rajta, de ez nekünk – nekem legalább is – épp hogy megfelelt.
- Nos – kezdtem -, a híd előállt. – mondtam és a karomat kinyújtottam a híd irányába, hogy szemléltessem művemet. „Remélem most azért sikerült meggyőznöm őt arról, hogy nem vagyok annyira elveszett, mint amennyire látszok.” – gondoltam, mert a megérzésem azt súgta, hogy Huor nem csupán a kényelmesebb áthaladás miatt kért meg arra, hogy csináljak egy hidat, hanem azért is, mert tesztelni akart. Viszont varázslatnak meg volt a maga "mellékhatása". Alighogy a híddal lekészültem enyhe szédülés fogott el. "Tényleg ezt a varázslatot három évvel ezelőtt használtam utoljára, pont ugyan itt." - jutott eszembe az emlék. Ebből kapásból arra is tudtam követkztetni, hogy meglehetősen rossz a memóriám, de ez most mellékes volt. - "Hát, ha az akkoriakra támaszkodok, akkor ez a szédülés jó másfél, két óráig is eltarthat mg. Szerencse, hogy annyira nem zavaró." - gondoltam, miközben leengedtem a karom a testem mellé.
*Ezután megkezdhettük az áthaladást. A biztonság kedvéért úgy gondoltam nekem kéne . elől menni, hogy ha valami baj adódna, a híddal azt megelőzhessem, vagy legalább segíthessek rajta valamicskét.

*Belnir nem aludt túl sokat. Talán pár órát. A nap már az ég tetejéről sütött a városra. Álmát az erős fény zavarta meg. Megdörgölte a szemét, majd szép lassan kinyitotta. „Ez nem volt valami sok, de pont elég ahhoz, hogy folytassam az utamat. A városban majd kipihenem magam.” *Feltápászkodott a fa alól, és a város felé vette az irányt. A domb aljától már csak egy erdő választotta el a várostól. Az erdőben, útját a madarak gyönyörű dalukkal színesítették meg. Mosollyal az arcán sétált az erdőben, napfényárban úszva, a madarak kórusának énekével. Minden maradék fáradtsága elillant. Útja felénél eszébe jutott, miket mondtak neki a fogadósok a városról idefelé jövet:„Avlanion városát jelző és figyelő tornyokkal építették körül. Rögtön jelzik, ha valami furcsát látnak. Ne kelts túl nagy feltűnést!” *Megállt. Meredten nézte a földet. Nem volt biztos abban, hogy az íjával beengedik.
- Nem lenne baj, ha nem állítanának meg a tornyoknál. Nem tudok egy íjat köpeny alá rejteni. Ha elkobozzák a fegyvereimet, az őrök könnyen kárt tehetnek magukban. *Körülnézett, és megpillantott egy üreges fát. A biztonság kedvéért letört egy másik fáról egy jó nagydarab kérget, és eltakarta vele az üreget. Nem volt nagyon ínyére, de ott kellett hagynia az íját és a nyilait.
- Legalább a tőröket megtarthatom. –mondta, miközben mosolyogva övéhez nyúlt.
*Nem kellett sokat haladnia, amíg elérte az egyik tornyot. A torony egy tisztás közepén volt. Köpenyét elöl összébb húzta, hogy ne lehessen látni a fekete tőröket. Egy pillanatig felnézett a torony tetejére. Nem látta tisztán az őrt, mert a nap elvakította. Csak annyit látott, hogy a rá néz. Belnir gyorsan elkapta a fejét. Próbált a lehető legtermészetesebben elhaladni a torony mellett. „Miért izgulok én ennyire az őr miatt? Mindenki ideges, aki elsétál egy ilyen mellett. Biztos rengeteg feszült embert hagyott elmenni maga mellett.”
- Uram!- hallotta maga mögül az őr mély, dörmögő hangját. *Belnir megállt. Szíve a torkában dobogott. Nem nézett hátra. Visszafojtott levegővel várta az őr mondandóját.
- Vigyázzon az erdőben! Vadállatok is lehetnek arra!
Belnir megkönnyebbült. Sóhajtott egyet, majd ismét elmosolyodott és válaszolt az őrnek.
- Köszönöm! Majd vigyázok!
*Az utolsó mondatával már ki is ért a tisztásról és újra a fák sűrűében találta magát. „Milyen kedves. Kár, hogy frászt hozta rám.”

*Belnir nem találkozott vadállatokkal. 10 percbe se került, mire kiért az erdőből. Ott állt Avlanion déli bejárata előtt. Besétált a hatalmas ajtón, és egy szép, tiszta és valóban gazdag városkép tárult a szeme elé. A házakon sárgás festék. Az ablakok nyitva, és szinte mindegyik párkányban állt egy szép virág. Az emberek fel-alá járkáltak az utcákon, köztük ezüstös páncélú, őrjáratozó katonák. Minden sarkon állt egy-egy őr. Még néhány háztetőről is figyeltek. „Látom, tényleg nagy itt a közbiztonság. Bármerre nézek, őröket látok. Így nem lesz könnyű észrevétlenül elintézni Egont.”- gondolta, miközben a város utcáit rótta. – „Az emberek mosollyal az arcukon, bizalommal sétálgatnak embertársaik mellett. Nincs kifosztástól való félelem a szemükben. Biztonságban vannak. Jó így, rettegés nélkül látni az embereket. Kár, hogy olyanok is élvezhetik ezt a biztonságot, akik nem érdemlik meg.” *Pár méterrel arrébb látott egy fogadót. Nem olyan volt, mint a többi épület. Sötét, fából készült 4 emeletes ház, mellette őrökkel. Az ablakok, mind zárva, mögöttük behúzott függönyök. Az ajtajánál pedig egy tábla.
- „Déli fogadó”, mi?- mondta, majd odafordult az egyik, ház mellett álló, őrhöz. –Bocsánat! Mit tud erről a helyről?
- A fogadóról? Nem valami előkelő, de ez a fogadó van a legközelebb a déli kapuhoz. A délről jövő vándorok szoktak itt megszállni, akik csak átutaznak. Másnapra tovább is állnak. Veszélyesebb emberek is megfordulnak itt, ezért állítottak őröket mellé, de ne aggódjon. Az utolsó összezördülés már közel 3 éve volt. Mostanában lenyugodtak az itteniek. Biztonságos, de turistáknak nem ajánlom. 15 percnyire van egy elegánsabb fogadó…
- Nem köszönöm. Ez a hely tökéletesen megfelel. Szóval, itt nincsenek balhék? Valahogy csak túlélem.- elnevette magát. - Köszönöm a felvilágosítást.– mondta, majd átlépte a Déli fogadó küszöbét.

*Amint belépett az ajtón, minden tekintet rászegeződött. És az nem volt kevés. A fogadó első szintje egy kocsmának felelt meg. A teremben 12 asztal volt. A jobb és a baloldalon is, hat-hat. Minden asztal körül négy szék. Belnir első pillantásra úgy látta, hogy körülbelül harmincan lehettek. Nem tűntek valami barátságosnak. Mindenkinek kard az oldalán, vagy íj a hátán, vagy mind a kettő egyszerre. Tényleg nem volt turista kinézetük. Középen volt egy egyenes ösvény, a pulthoz. Ott sem ültek barátságosnak tűnő alakok. A pulttól jobbra folytatódott az út egy lépcsőig. Belnir először csak állt az ajtóban, egy kis mosollyal a szája szélén, miközben végignézett a tömegen. Az a mosoly a bentieket kissé ingerelte. „Ó, a gyerekkorom jut erről eszembe. A haramiák az asztaloknál, telari sörrel a kezükben, és az a gyilkos pillantás az új jövevényekre. Otthon érzem magam. De elég a nosztalgiából!” *A mosoly eltűnt az arcáról, és felvett a helyére egy, a többiekéhez hasonló, gyilkos pillantást. Az arca egyszerre halál komollyá vált. „Most munka van!” *Elindult az asztalok közti folyosón. Az első pár lépés után, meglátva az ismerős tekintetet, az asztaloknál ülők nem követték tekintetükkel az idegent. A pulthoz érve megállt és várta, hogy a kocsmáros időt fordítson rá. Nem kellett sokáig várnia.
- Mi kéne?- szólította meg a kocsmáros, felettébb barátságtalan hangon.
- Egy normál szoba.- válaszolta Belnir a hideg, komoly arccal, és a pultra rakott 3 darnát.
- Á-á, mi itt csak fogyasztó vendégeinknek adunk szobát.- mondta, miközben visszább kotorta a darnákat.
- Jó. Akkor, kérnék egy pohár jeges vizet.
*A kocsmáros hangosan elnevette magát.
- Mi itt vizet csak hígításhoz használunk. –mondta, még mindig nevetve.
*Belnir megvárta, hogy befejezze a nevetést.
- Akkor, kérek egy kis jeget alaposan felhígítva.
*A kocsmárosnak már nem volt kedve nevetni.
- Na figyelj! Fogd a nyamvadt darnáidat, és húzz el innen, de gyorsan, mielőtt baj lesz!
*Belnir megfogta a kocsmáros ingének a gallérját, a pulthoz rántotta, és az egyik tőrével odaszegezte.
- Már is baj van.- mondta, majd közel hajolt a kocsmáros pulton fekvő fejéhez és halkan a fülébe súgta: - Nem akarok balhét. Kár lenne, ha velem törnénk meg a 3 éves rendet. Kifizetem a szobát, elteszed a pénzt, odaadod a kulcsot és békén hagysz! Rendben?
* Kihúzta a tőrt a pultból, szabaddá téve a kocsmárost, aki lihegve a nyakához nyúlt, majd ijedten átadta a kulcsot. Belnir a helyére tette a tőrt elvette a kulcsot, és felment a szobájába. A kocsmában mindenki figyelemmel kísérte az új jövevényt, amíg fel nem sétált a lépcsőn, és el nem tűnt a szemük elől.

*Belnir szobája a 4. emeleten volt. Amíg oda tartott, alaposan megfigyelte a szinteket. Nem igazán volt sok különbség köztük. Talán csak a levegő volt egyre dohosabb. Mindegyik folyosóban 4 ajtó volt a baloldalon, a végén pedig egy függönnyel eltakart, zárt ablak. Mikor felért, első dolga volt, hogy kinyissa az ablakot. A függöny leesett mikor megpróbálta félrehúzni, de nem törődött vele. Akkor csak arra koncentrált, hogy friss levegőhöz jusson. Az ablak, nehezen ugyan, de végül kitárult. A szél végre a folyosóra is bejutott, ami felkavarta a port. Belnir eltakarta az arcát, hogy ne lélegezzen be annyi port, majd köhögések közepette letörölte a kulcsról a vastag koszréteget, hogy tisztán lássa szobája számát. Az övé volt a tizenkettes. A legszélső. Pont azelőtt állt. Megpróbálta kinyitni vele az ajtót, de a kulcslyuk be volt tömve valamivel. Sóhajtott egyet, zsebre vágta a kulcsot, lendületet vett, majd betörte az ajtót. Nem kellett nagyot lökni rajta. Az egész ajtó mindenestül kiesett a helyéről. Ismét eltakarta az arcát a porfelhőtől, és hátrébb állt, hogy utat engedjen az áporodott levegőnek. Ott ácsorgott egy darabig, amíg a por leülepedett. „Nem számítottam luxusra, de ez azért túlzás.” Mikor a levegő mér alkalmas volt belégzésre, Belnir közelebbről is szemügyre vette a szobáját. A szemben lévő falon is volt egy bezárt ablak, előtte a földön hevert a hozzá tartozó függöny. Az egyik sarokban volt egy ágy (szerűség). Négy lábon állt, be volt rácsozva, a rácsokon volt egy falap, azon egy párna, és egy félbehajtott takaró. „Ezen a helyen még a csótányok sem élnek meg!” Ebben igaza volt, és ez volt a szoba egyetlen pozitívuma. Tovább is "gyönyörködött" volna a szobában, de eszébe jutott, milyen céllal jött ide. A másik ablakot is gyorsan kinyitotta, megfogta az ajtót, és mikor kiment a szobából a helyére tette. Lesétált a lépcsőkön a kocsma szintre. Amint leért, minden szempár ismét rászegeződött. Belnir ezúttal már nem igazán törődött vele. Kifelé igyekezett, de a pult előtti résznél megszólította a kocsmáros, félelemtől remegő hangon.
- Meg van elégedve a szobájával?
- Nem, de erről majd később. Nem ismer egy Gartolio Egon nevű embert?
*A kocsmáros látta, hogy most nem áll szándékában bántani őt, ezért kicsit megnyugodott.
- Gartolio Egon? Egon, Egon. Nem. Nem ismerős. Ismernem kéne?
- Nem tudom. Ha hall felőle valamit, azonnal szóljon!
- Úgy lesz.
*Belnirnek szimpatikusabb volt a kocsmáros, így "megszelídítve". Megengedhette magának a kis vigyort. Megfordult, és kiment a fogadóból.

Huor Tiwele

*Szerencsére a híddal nem történt semmi, de azért meg kellett jegyeznem magamnak, hogy kicsit szűkre sikerült. Ráadásul nem egyszer majdnem beleszédültem a folyóba, azért sikerült mind a kettőnknek épségben átkelni. Ahogy egyre közeledtünk a város felé úgy kezdett egyre jobban összeszorulni a gyomrom az idegességtől. Tisztában voltam vele, hogy apa nem fog túlzottan tárt karokkal várni és egyre szörnyűbb eshetőségeket vázoltam fel magamnak. Merengésemből Huor ébresztett föl egy jól megcélzott felém repülő barackkal, amit szerencsére épp időben kaptam el.
- Köszönöm. - Mondtam a férfinak illedelmesen. Ahogy beleharaptam a húsába elégedetten nyugtáztam, hogy édes és lédús.
*Nem sokára megérkeztünk az első őrtoronyhoz. Úgy éreztem, mint ha a gyomromat összehúzó kötélen húztak volna egyet. Az éppen strázsáló őr felénk biccentett, mire Huor visszabiccentett neki, ahogy utána én is. Ezután szép lassan egyre közeledtünk a városhoz és egy idő után egyre több griffet láttam lovasokkal a hátukon. Az idegességem egyre csak fokozódott. Idegesen tördelni kezdtem az ujjaimat. Valamivel gyorsan le kellett hűtenem magam, különben biztosra vettem, hogy fel fogok robbanni. – „Talán, ha valamit lelőnék, akkor sikerülne megnyugodnom.” – gondoltam és már majdnem leakasztottam az íjat a nyakamból, mikor eszembe jutott, hogy hiába lőnék le akármit is nem biztos, hogy tudnánk vele mit kezdeni. – „Hiszen sokkal ésszerűbb lenne a városban egy fogadóban ebédelni, mint az általam lőtt vadat elfogyasztani.” – gondoltam kissé csalódottan és tovább idegeskedtem, közben remélve, hogy útitársam azért nem néz teljesen hülyének.

//Bocs, hogy ilyen sokáig nem írtam, csak kicsit zsúfolt volt a hetem.//

*Belnir úgy döntött itt az ideje felmérni a környezetet. Nem igazán tudott a városról valami sokat. Csak annyit hallott róla, hogy milyen szép, milyen biztonságos, milyen jó ott élni. Már a könyökén jött ki a sok maszlag. Semmi olyan információval nem szolgáltak, ami a hasznára lett volna: pontosan hány őr van a városban, milyen gyakran járőröznek, milyen a páncéljuk, hol lehet rajta sebet ejteni, bár miért is mondták volna. Nem tudták, hogy mi célból jön ide. Ezeket a dolgokat derítette ki, miközben körbejárta a várost. Mire visszaért a fogadóba, a nap leereszkedett a vízesések mögé, és a várost fáklyákkal világították ki. A fogadóban is égtek már a gyertyák, minden asztalnál egy-egy. Az emberek még mindig a kocsma szinten voltak. Boldogan dalolásztak, korsókkal a kezükben. Belnir, míg áthaladt az asztalok között, vidáman énekelte a dalocskát a többiekkel.
- No, hogy tetszett a város?- kérdezte a kocsmáros, egy poharat törölgetve.
- Nem rossz. Milyen kedves kis dalocska.
- Talán ismeri?
- „Igyál bajtárs, amíg látsz!” Odahaza minden este ez szól. Ismerik hozzá a játékot is?
- Van hozzá játék?
- A szabály nem különbözik túl sokban a dal szövegétől. Addig iszol, míg nem látod meg, ha feléd ütnek. Kedves kis játék, de mindig verekedésbe torkollik.
*A kocsmáros elnevette magát.
- Talán egyszer majd kipróbálom. Most már hajlandó inni… mondjuk… egy korsó mézsört.
- Ááá, majd talán később. Most felmennék a…
*Belnir már épp elfordult a pulttól, mikor bevillant a "szoba" képe. Hirtelen megállt, majd visszafordult a kocsmároshoz. A mosoly eltűnt az arcáról és halál komolyan folytatta a beszélgetést.
- Ami a szobát illeti…
*Már a kocsmáros arca sem volt vidám. Kiült rá a félelem.
- T-t-talán valami baj van?
- Visszakérnék 2 darnát.
- D-d-de miért? Nem! Egy normál szoba ára 3 darna!
- Tudom, de az a "szoba" messze a normál alatt van. Örüljön, hogy egy darnát meghagyok magának.
*A kocsmáros vett egy nagy levegőt, és próbálta letörölni magáról az ijedt arcot.
- A szoba 3 darna! Nincs reklamáció!
*Belnir kissé elnevette magát és tőrére tette a kezét.
- Nincs még elég lyuk a gallérján? Felismerem, ha valaki keménynek tetteti magát. Azt ajánlom, hagyja ezt abba, adja ide azt a 2 darnát, és, amint azt már mondtam egyszer, hagyjon békén!
*A kocsmáros megfogadta Belnir tanácsát. Visszavette az ijedt arcát, odaadta a 2 darnát, majd csatlakozott az éneklő tömeghez, mintha mi sem történt volna. Belnir felsétált a lépcsőn. Az utolsó hang, amit hallott, a kocsmárosé volt:
- Hé fiúk! Ismeritek ehhez a dalhoz a játékot?