Avlanion - A vízesések városa

- Sikerült? – pislogtam bizonytalanul a köddé váló démon felé.
- Sikerült!!! – mikor pedig Luna megdicsér, megölelem a lányt örömömben. Pár lépést még táncikálok is. ~ Kinyííírtuk a démont! Kinyííírtuk~ Ujjongásom addig tartott, míg le nem zuhant mellém valami nehéz. Pont mellettem csapódott be, ha csak egy fél lépéssel arrébb álltam volna, akkor tuti, hogy agyoncsap. Ijedten szemléltem a tárgyat és konstatáltam, hogy valami hosszú kő tárgy lehetett valamikor a zuhanás előtt.
- Ezek követ dobálnak az égből? – gondolkoztam hangosan. Sajnos nem volt időm különösebben eltűnődni a témán. A sárkányfattyak ránk akartak rontani. Nawa pedig a tetőre akart küldeni minket, ahonnan – ahogy erre Luna felhívta a figyelmét rá – még több fattyú áramlott az utca felé. Nawa mintha tőlem várt volna választ, arra hogy hogyan meneküljünk.
- Én nem megyek be házakba. Ránk gyújtják őket, sarokba szoríthatnak ott. Az utca nyíltabb terep, de van fedezék, és könnyebb a menekülés. – mondtam olyan hangon, mintha ez evidens lenne és nem is érteném, ezen még mit kell ennyit agyalni. Nawa megjegyezte, hogy Aldo szerinte direkt lökte nekünk a démont és hogy itt kéne hagynunk. Ekkor jutott csak eszembe újra a férfi.
- Ugyan már Nawa! Paranoiás vagy! Miért tett volna ilyet? Nem kell mindenkiről a legrosszabbat feltételezni… Biztosan véletlen volt. - jegyeztem meg, majd a mágus felé pillantottam és azt kellett látnom, hogy épp ölelkezik egy sárkányfattyúval és suttog a fülébe. Egy pillanatig elkerekedett szemekkel néztem a jelenetet, de épp csak ennyi időm volt, mert most már menthetetlenül ránk rontottak a fattyak.
- Umbra lustrum. – intettem a pálcámmal és megpróbáltam kirántani a lények alól az árnyékukat.

Talán, ha lenne időm gondolkozni, akkor már nem lennék itt, bár, ha ezen kellően eltöprengenék valószínűleg rájöhetnék, hogy sehol nem lenne biztonságosabb, hiszen a városból beszűrődő zajok, sikolyok, az eget vérvörösre festő lángok azt mutatják, hogy ott sem jobb a helyzet. Itt legalább olyan harcosokkal vagyok körül véve, akik nem ijednek meg a saját árnyékuktól és mivel szerintem mindenki hasonló következtetésre jutott egy idő után, igazából veszteni valója sem volt senkinek. Vagy győzünk, vagy meghalunk, nem hiszem, hogy bárhol ki lehetett volna jutni a városból.
Még áldhatjuk a jó szerencsénket, hogy a városvezetők között volt pár talpra esett is, főleg a mágusnak vettük nagy hasznát, mert nélküle igen csak meggyűlt volna a bajunk az arcnélkülivel, amellyel úgy nézett ki, hogy csak mágiával lehetett végezni, más fegyver ártott neki, de meggyógyult röpke idő alatt.
Azonban a sárkányfattyak sem adják könnyen magukat és míg nekünk nincs utánpótlásunk, ők nem akarnak fogyni, ami bizonyára eléggé elkeserítő lehetne, ha lenne idő ezzel foglalkozni, de levegőt venni sincs, nem, hogy ezen agyalni.
Az ajtót betörő szörny mögött újabb adag ellenség zúdul a terembe és sajnos a lovagok közül rögtön áldozatul esik pár.
Az eddig is küzdő tanácstagokat láthatóan megviselte a harc, de még állnak és a kilátástalanság nem gyűri le őket, mint, ahogy eleinte vártam, sőt azok a nemesek is fegyvert ragadnak már, akik eddig ránk hagyták a harcot, hiszen nem reménykedhettek semmi jóban, ha védelmük elesik. És nem állunk jól!
Két felől fenyegetnek minket és az arctalan szerintem a nagyobb, így reménykedve a mágus segítségében vetem magam felé a lábát célozva meg, mert ha mást nem legalább lelassítom ezzel. Nem igazán gondoltam át a dolgot és nem nagyon volt tervem arra az esetre, ha nem sikerül, de nem kellett megtudnom, hogy mi lett volna, mert a karvalyorrú épp időben csap le a fagyos varázslattal, míg én a szinte belerobbanok a lábát vesztett és ezzel szinte elém pottyant szörnyre. Mivel a kardom magam előtt tartom és visz a lendület, így az arctalan elég kicsi darabokra robban ahhoz, hogy remélhetőleg már sose szedje össze magát.
Csak az a baj, hogy ezzel pont a mögötte lévő fattyak előtt sikerül lefékeznem, akik szép számmal nyomulnak be az ajtó beszakadt maradványain.
Az egyik kardcsapását éppen csak sikerül hárítanom, levezetve azt a föld felé, miközben a másikkal a torka felé suhintok. Eszemben tartom, hogy nem célszerű a döféseket alkalmazni, mert, ha nem tudom időben visszarántani a pengét, örökre szoborként díszítem a termet.
Azonban egy másik démonpofa terem az oldalamnál is kétségbeesetten látom, hogy nem fogok tudni időben felé mozdulni, szinte látom a kardját az oldalamba mélyedni, mikor egy nyílvessző üti át a torkát és a szárnyas dög kimeredt szemekkel hanyatlik az általam közben leterített mellé.
Talán nincs okom a megkönnyebbülésre mikor lángol az egész város, de mégis ezt teszem egy nagy sóhajjal, ahogy meglátom az avlanioni katonákat megjelenni.
Tudtam én, hogy az íj a legjobb fegyver! Most, hogy némileg csökkent a nyomás és ismét felénk billent a mérleg nyelve, a nyilaim után nézek, hátha feltölthetem a készletemet, mert nem hiszem, hogy ennyivel megúsznánk és szeretek előre készülni a meglepetésekre, ami……………….ami nem is késik soká, mert hangos robbanás rázza meg a termet, jó pár helyen a fejünkre potyogtatva a vakolatot a még maradék ablaküveg csörömpölésével együtt.
- Mi a frász ez? Ránk fogják dönteni az épületet, akármi is ez. – jegyzem meg éleslátóan Arvaleg felé, hiszen valószínűleg nem erre méretezték a falakat.
Újból átvillan rajtam, hogy sokkal biztonságosabb lenne, ha nem egy zárt épületben lennénk, de hát már hallottam egyszer, hogy a tanácstagok elvi okokból itt akarnak meghalni, így fel sem vetem, hogy pucoljunk. Inkább továbbra is gyűjtögetem a nyílvesszőket, amíg az újonnan jöttek és a lovagok lekötik a fattyakat, aztán, ha van elég már, én is beszállok a távharcba, miközben próbálok kilesni valamelyik ablakon.
- Azt hiszem bajban leszünk, ha azok a gépek továbbra is minket lőnek. – próbálom Arvaleg vagy Zeltaren figyelmét a dologra felhívni. – Ötlet? Ha már a város vezetői nem hajlandók elmenni? És nem hiszem, hogy a grifflovasok erre most ráérnének. - nézek egy újabb lezuhanó párosra.

// Mese: Égiháború //

* A szituáció kezdett egyre rosszabbra fordulni, Arvelegnek nem voltak túl jó előérzetei a dologgal kapcsolatban. Minden esély megvolt rá, hogy otthagyják a fogukat, hiszen az ellenség túlerejével szemben csak bizonyos ideig voltak képesek tartani magukat. Szervezett, jól pozicionált hadtestet alkotva nyílt volna esélyük a támadó erők megtörésére, még mielőtt közelebb kerültek volna a védencekhez, azonban erre már nagyon rég nem állt fenn a lehetőség. Kezdetben a gnómok megjelenése, azután a démonok, sárkányfattyak... Az alakzatot fel kellett bontani, a káosz teljes mértékben elszabadult, így mind a lovagok, mind Filnoren szörnyűséges csatlósai vadul, csatakiáltások és zihálások közepette vetették bele magukat a csatározásba. Tarsis fiatal nemesének alig akartak a szavak is kijönni a száján, nem még a harci kiáltások. Érezte a szárazságot a szájában, a nyelve akárcsak a partra vetődött nedves hal, mely nem találta a vizet. Szíve vadul dobogott, miközben kardja lesújtott. Az egyik, éppen áldozatra váró fattyúra zúdította haragját, két felülről érkező suhintással megtörte annak védelmét, utána megpördítette kardját maga körül, és a rusnya fejet elválasztotta a testétől. Az acél úgy hatolt át a bestián, akárcsak a kés a vajon, de ennek az egynek a halála igencsak csekély veszteséget jelentett a vérszomjas hordának, ami szüntelenül próbálta elpusztítani az ott rekedteket. Arveleg hátrébb lépett párat, szemeivel végigpásztázta a termet, ezáltal is felmérte a helyzetét. Sóhajtott egyet, amikor szembesült vele, a mágusnak sikerült elegendő erőt gyűjtenie, a démon legyőzetett társai által. Ebben neki nem volt szerepe, de büszkén bólintott szövetségeseire. A terem maga volt a megtestesült pokol. Vértócsák, halottak, üvegszilánkok, fadeszkák, valamint kőszobrok, és kőpor lepték be a padlót, halál szaga terjengett a levegőben, izzadságé, kíné. A háború fogalma ekkor realizálódott igazán az ifjú lovagban, ám a borzadáson kívül egy másik érzést is generált benne, amit túlságosan nehéz lett volna definiálni, viszont jól esett neki. Legbelül úgy vélte, tényleg erre született, bármily elborzasztónak is hatott körülötte minden. Avlanion hősies védői az utolsó pillanatban érkeznek segítségükre, nyilaik megváltásként csapódtak bele a gonosz lényekbe, kik halálukat lelték tőlük.*
- Na végre! Szép munka volt, fiúk!
* Mutatta ki háláját Arveleg, kardjára támaszkodva vett egy mély levegőt, nem törődve a förtelmes szagokkal, azután kifújta magát. Egy pillanatra hagyta az újonnan érkezetteket belevetődni a küzdelmekbe. Sokáig nem tarthatott a pihenés, ugyanis lövedékek csapódtak az épület faliba. Jeremy nem beszélt ostobaságot, próbálta felhívni a figyelmet a közelgő veszélyre, amennyiben tovább bombázzák az objektumot. *
- Igazad van. Nem kötelező mindenkinek elmennie innen, én egy kis alakulattal vállalom, hogy a falakról megközelítve biztosítjuk azokat a katapultokat.
* Jelentette ki Arveleg, majd Zeltarenre pillantott. *
- Két embert elviszek a mieink közül is, a többieket itt hagyom a te irányításod alatt.
* Vázolta fel az elképzelését, nem sokkal később pedig kijelölt maga mellé két ifjút, akik épségben megúszták a csatározásokat, valamint tervének teljesítése érdekében öt darab íjászt is a csatlakozásra buzdított. *
- Jeremy, a döntést rád bízom, velem tarthatsz, avagy továbbra is védelmezheted a tanácstagokat. Biztos vagyok benne, hogy mindkét elhatározásod kapcsán jó hasznodat veszik.
* Bólintott egyet a félelfre, s maroknyi csapatával a kijárat irányába indult. *

//Mese: Égiháború//

Egyszerűnek tűnik, sőt, első pillantásra meglepően könnyűnek, ahogy a gömbbe zárt fagy lendítése nyomán célt ér és megteszi a maga munkáját. Már az első találat után látszik az előzőhöz mérten, a különbség. Ez koránt sem olyan hatékony, bár remélni attól még remélhette, hogy az lesz. De, meg sem fordul a fejében, hogy megteremtse a sikeres varázslat alapanyagait, makacsul tartotta magát ahhoz, hogy megoldja a saját erejéből. Ötletei azonban, meglehet a helyzet komolyságától megriadva már tovább álltak, mert semmi új, vagy legalább egy kicsit újszerű gondolata sem támad. Támadt azonban gondja.
Igen, a parányi kis labdákból csak kénytelen volt egyet-egyet a túl közel kerülő fattyakra áldozni. Milyen jó is lenne, ha meg lenne a korábban kölcsönvett kard! De, nincs. Mágiával pedig, ha szeretne sem lenne képes a végsőkig harcolni, persze az már más kérdés, hogy fegyverrel a kezében sem húzná tovább, sőt, e kellemes előny nélkül valószínűleg már csak Dremel oldalán állva szurkolhatna gyilkosai vereségének bekövetkezéséért. Azért nem kell úgy előre rohanni és mindjárt a legrosszabbra gondolni. Körbekapja pillantását, hátha talál valami közelharcban is értékesíthető tárgyat és a látható zugok számának növelése érdekében el is mozdult a helyéről. Noha ebben némi nehézséget okozott az, hogy kiszemelték maguknak a bőrszárnyas, talán távoli, nagyon távoli rokonok (?). ~ Tényleg semmire sem mennék varázserő nélkül. ~ Konstatálja önmagának, amikor is megtekeri a levegőt. Szerencséjére a sárkányfattyak a levegőben való közlekedést választották és bizonyára jól értik a repülés művelését, de Sounak sem kell szégyenkeznie. Mint azok közül való, aki a felhők között cseperedett, pontosan tudja, hogy milyen módon kell megmozdítania a levegőt ahhoz, hogy olyan láthatatlan örvényfolyosók szülessenek, amik kegyetlenül, akár a földhöz is vágják a nem megfelelően döntő szárnyas lényt. Így igyekszik elérni, hogy ha nem muszáj, akkor egy ilyen cseppet sem szívderítő külsejű lény se kerüljön túl közel hozzá. Közben pedig a markában a korábban megteremtett fagyos labdácskák száma, miután újra megnövelte őket, ismét csupán csak két darabra csökkent.
Egy pillanatra elveszettnek érezte magát, ahogy cseppet sem sikkes ugrását, tántorgását követően egy ház fala segítette ki és mindez csak egy kővé vált támadólepottyanása miatt. Méltatlankodhatna, moroghatna, és nyugodt szívvel adhatná fejét a kétségbeesésnek, de nincs rá ideje. Nem hallotta és nagy valószínűséggel későn vette volna észre az erődből érkezett vendégét, ha az nem játszik el fegyverével. Az élesen villanó, gyorsan suhanó ezüstös fény mozgása azonban elég figyelemfelkeltő volt. A falon elcsúszó keze valami hengeres dologba akadt, öntudatlanul ragadta meg a ki tudja mire használt, seprűnyélnek azért vaskosabb fadarabot. Ugyan akkor az egyik gömböcskét habozás nélkül a támadójához vágta, vaktában, amiért szidta is magát, mert mi van, ha nem sikerült eltalálnia? Baj. Ami ellen ösztönösen is mágiával igyekezett védekezni, hasonlóval, mint korábban a földdémon ütése ellen. Tekintetével a sötét elf alakját, mi több tekintetét kereste, de vetett egy pillantást a megszerzett botra. ~ Végül is! Ezt csak egyetlen kardcsapással vágja ketté. ~ A gondolattól függetlenül, nagyon is elszántan fogta a botot, hogy esetleg, ha a pajzsa ugyan úgy ripityára törne, mint korábban, akkor legyen mivel térden vágni az elfet. Ám, ahogy ellenfele, úgy ő is készül egy aprósággal, kicsi és éles pengékké szándékozik faragni a pajzs mágiadarabkáit. ~ Nem kifejezettebben szeretném, ha túl közel jönne. Olyan... olyan...~

*A lények hullnak s minden egyes fatty kit a túlvilágra küldök kővé dermed. Nincs sok időm a lányokkal foglalkozni ebben a helyzetben most csak magukra vannak utalva. Nehéz helyzetbe keveredtünk s agyam pörög miként lehetne kilábalni belőle. Majd egy dárda repül el mellettem s talál célba az egyik fattyú mellkasaban. Mire felpillantok a lovasok már mellettünk vannak.
-Lányok! Lóra... -majd átpillantok a lovagra-Persze ha te sem bánod, nem tudom ők ketten meddig kísérnek minket de én veletek tartok.
*Egy pillanatra megláttam Sou sárkány alakját az égen s láttam merre fele haladt. Ez nem jelentett semmi jót ha már át kellett változnia.
- Jobban mondva csatlakozok később vigyázzatok rájuk lovag. Nekem viszont most dolgom van.
*Bolintok egyet, majd elillanok.
~A gyors...
*S lábam futásnak ered annyira amennyire sérüléseim engedik. Egy igazi bérgyilkosnak a legjobb barátja a sötétség s bár lángokban áll minden én viszonylag könnyen s gyorsan veszem az utcákat egymás után. S néhol ahol fennakadok egy gyors vágás repít le egy egy fejet avagy kart. Éppen kit hol talál el. S most kutathatom a kis repkedő barátomat bár nyomot hagyott maga után rendesen. S nemsokára rá is lelek. Egy sötéttel játszadozik s vaktában eldobott fagylaltja majdhogynem az én arcomra fagyasztja a mosolyt. Viszont ezzel teljesen magára vonta támadója figyelmét itt varázslók csatája lesz. S ekkor a nesztelen talpak az égő város s a halál sikolyainak hangját ki tudják használni mert most korántsem olyan kecses a járásom mint eddig. De a lesből támadás sikeresnek kell hogy legyen. Sou mire felemeli botját figyelmes lehet egy ezüstös vékony kardra ami megcsillan a férfi szájából előtörve. A kisagyon keresztül a szájon át, azonnali halál s ami praktikus teljesen megbénítja az áldozatot hisz a központi idegrendszer veleje található itt.
-Megtépaztak?- halkan nevetem el magam
*Majd a kard félbe vágja a fejet mi egyik oldalán teljesen nyitottá válik s vér áztatja a földet.
-Helló pajti...
*Rázom le a kardról a sötét vért ami odafroccsen a földre.
-Mégis mi a nyavaját akartál azzal?
*Mutatok a bunkóra a kezében.

*Nem sok idő maradt a csevegésre hisz van amit én sem veszek észre főleg, hogy egy ostrom közepén nincs sok ideje az embernek felmérnie a terepet. Meg is lepődök kissé az új ellenfél hirtelen bemutatkozásán. Nem sokat teketoriázik maris felém indítja a támadást. Kardommal terelem el a fegyvert, s közben hátrébb szökkenek, s igy a kard a levegőt hasítja csupán. De ez még csak a kezdet hisz a bőregerek is megerkeztek s koponya nagyságú köveket zuditanak ránk. Amit lehet azt csak kikerülöm amit nem azt kardommal még épp időben elteritem vagy ketté szelem
De elkerülhetetlen a nehannyal való találkozás. S ekkor lépek at az óriás tancaba. Majd egy hirtelen mozdulattal Sou mellett kötök ki.
-Fogd!
*Rántom elő Mambát a tegezéből s átnyújtom a fiúnak.
- Csak meg ne vágd magad vele.
*A furcsa sötét színű anyag ami csöpög le róla sejteti mire is használható. Egyértelműen egy remek koktél.

//Mese: Égiháború - Nawa milyen fegyver is ez? nem volt időm utána olvasni ^^//

Nawarean megjelenése a megkönnyebbülés érzésével töltötte el, azonban az elhangzó szavain, ha csak úgy háttérbe szorítva a gondolatokat, nem tudta eldönteni, hogy most morogjon vagy inkább nevessen. Végül egyiket sem választotta, vagy pontosabban mindkettőt félig-félig.
- Te is alkalomhoz illően festesz. – mosolyogva, morogta motyogva az orra alatt, miközben kénytelen volt a korábbiaknál is komolyan venni az ellenfelét, azaz most már az ellenfelüket. Az anyag, ami pajzsán megtapadt cseppet sem volt bizalomgerjesztő, veszélyességét azonban jelezték számára a finoman csillogó szemcsék, amik feloldódtak pajzsa külső vonalán. Így tudatosan átformálta varázslatát, hogy elzárja ezt az anyagot, lehetőleg egy ugyan olyan könnyen kezelhető kis gömbbe, mint a fagylabdái. Szeretné ugyan is ezt a veszélyes anyagot a megalkotója ellen fordítani alkalom adtán és alkalom adódik, szinte azonnal. ~ Erős. ~ Állapítja meg magában, amit azért kezdetektől fogva sejtett és még valamit, hogy ez a sötétbőrű szerzet képzett is, tudja, hogy vigyáznia kell, de általában ezt az egy dolgot szokta felelőtlen módon „elfelejteni”.
Nem a fehér hajú harcosra összpontosít most, hanem az ellenfelükre, aki már is döf és varázsol is. Sou sem rest cselekedni, meglendíti a botot alulról felfelé ütve és közben lép is, abban reménykedve, hogy neki is sikerülhet az, ami ellene másnak már bevált. Mert akadt dolga olyan harcossal és nem csak orkkal, aki pusztán fizikai erejével zúzta össze a varázslatát. Egy bizonyos szintig számol azzal, hogy az új varázslat erősebb, mint az az erő, amit ő ki tud fejteni, ezért készen áll arra, hogy elugorjon és egyben elhajítsa vagy az ellenfele varázslatát tartalmazó kis göböt, vagy a saját fagylabdáját. Ezúttal azonban pontosan célozva, gondolva arra, hogy a guggoló ugorhat, dőlhet, vagy el is tűnhet, ahogy erre ő is felkészült és talán sikerrel el is kerüli a támadást. Nem egészen a testére irányozza, de kétségtelenül a lábait veszi célba.
Ha sikerül, épségben megúsznia a „merészségét”, akkor van ideje újfent meglepődni Nawarean hihetetlen gyorsaságán, ami még mindig ámulatba ejti, de ezúttal meg is rémíti. Nincs hozzászokva, vagy is Kaintól valahogy megszokta, hogy mindig mellette van, ha baj van, de az aranysárkány sosem keveredhetett Sou varázslatai elé, ellenben attól félt, hogy ez a harcossal megeshet.
- Veszélyes a gyorsaságod! – aggodalmát és egyben elismerését meg is osztja a másikkal, de ahogy előkerül a fegyver, némi értetlenség rí le az arcáról. Örül ő, de a látvány kissé bizarr és a figyelmeztetés nélkül sem szívesen próbálná ki azt a „löttyöt”. ~ Pedig azt hittem, hogy már láttam a legtöbb furcsaságot. ~ De nem szentel nagy figyelmet a kapott fegyvernek, mert nem teheti, az ellenfelük még itt van, ahogy annak a levegőben érkező társai is. ~ Ha lenne időm, azokat a köveket…~

Az nem kérdés, hogy igazam van, csak az, hogy miként fogjuk ezt megoldani. Az újonnan csatlakozott városi katonaság legalább elég időt adott ahhoz, hogy összeszedjek egy tegezre való nyílvesszőt, mert úgy látom a legjobb taktika ezekkel a fattyakkal szemben, ha minél távolabb tartom őket magamtól, mert a kardnál könnyen előfordulhatott, hogy maga az áldozat akadályozza meg, hogy időben húzza vissza az elffia a pengét, aztán már csak a csoda segíthet, hogy időben engedje el a markolatot, mielőtt maga is kővé dermed.
Ezért nem is kísérletezek szúrással ha mégis kardot kell forgatnom, a kaszabolás sokkal biztosabbnak látszik……feltéve, ha nem omlik a fejünkre az épület, mert akkor teljesen mindegy, milyen taktikát választok.
Én már rég elmentem volna, ha rám hallgat a társaság, de most már felesleges ezen rágódni, mert valószínűleg már sehol nem lenne a nemes tanácstagság biztonságban.
Egy lemond grimasszal veszem tudomásul az épületet érő lövések szünetben az ablakokon beröppenő újabb szárnyas lények megjelenését. Úgy látszik őket nem zavarja, hogy, ha társaik sikerrel járnak, akkor velünk együtt pusztulnak el, de hát senki nem tudja mi járhat azokban az ocsmány fejekben.
A helyzetet Arvaleg igyekszik megoldani, azzal, hogy felveti, talán egy kis csapat leszerelhetné a katapultokat kezelő támadókat, ami tényleg nem rossz ötlet, de ahhoz oda kellene jutni.
~ Két ember? ~ hüledezek miközben a férfire nézek, de hát végül is teljesen mindegy, vagy az itteniek gyengülnek meg annyira, hogy a távozás után azonnal elesnek és akkor talán tényleg megrendülne a város egésze, vagy megpróbálkozunk – igen, vagyok annyira bolond, hogy menjek, - a lehetetlennel.
Valahogy még ez is jobbnak tűnik, mint, hogy egy épület rogyjon a fejemre.
Talán a szarvas agancsos Lovag ki tud tartani a most csatlakozott erősítéssel, de ha az épületet tovább lövik, valószínűleg mind itt veszünk.
- Megyek! ~ Bár biztos vagyok benne, hogy még nagyon megbánom. ~ mormogom a hangos beleegyezés után már az orrom alá, de a kezembe kapva az íjamat, lövésre készen tartok a már lassan társnak is beillő lovaggal.
Nem is bánom meg, hogy felkészültem, hiszen ahogy kitesszük a lábunkat, azonnal lecsapnak ránk az égből a sárkányfattyak. Próbálok az épület falánál maradni, hogy legalább a hátam védve legyen és amellett haladni, miközben a nyilam egymás után lövöm ki, hogy távol tartsam a lényeket, ameddig csak lehet.
- Ne álljunk le közelharcra, ha mód van rá. – kiáltom oda a lovagnak. – Ha lehet rohanjunk, ahogy tudunk a célpontunk felé.
Valószínűleg, ha megállunk megpróbálnak körülvenni és akkor négyesben sehová nem jutunk el. Nekünk most csak a gyorsaság segíthet, nem az erőfölény, ami nem nálunk van.

*A penge végig simítja az oldalam, az ezüstös szín most a saját véremben pompázik ennek oka van. S nem is kicsi hisz a fattyak halálukkor magukkal viszik azt ki hozzájuk van kötve viszont most a vérem mérgezőbb mint akármi más e tájékon. S a csata csak most kezdődik, nincs időm figyelni Soura s neki is megvan a maga ellenfele, aki meglepően ügyes, nem is értem a dolgot.
~ Hova a fészkes fenébe bújtak ezek akkor mikor levágtam az elitjeiket... még régen...
*Viszont az ivadékok csak hulltak kezem alatt volt ki a méregtől s volt ki egy szempillantás alatt elvesztette fejét, s a két rész külön dermedt kővé, nehéz ekkora kupacban csatázni s már lépni sincs sok hely. Ekkor érzem valami rám terül valami súlyos, ami megtorpanásra késztet, egy lánc háló. Felpillantok ahonnan ez érkezett. Egy fekete elfet látok magam előtt, szemeim elhúzom s oda pillantok Sou ra. Nem akartam előtte használni, de kénytelen vagyok. S ami rosszabb hallani is fogja azt miben biztos vagyok, hogy soha nem szeretne hallani.
-Sárkányölő tánc...
*Kardom a földbe szúrom, markommal a láncot megragadom, s minden erőmből elkezdem húzni azt. Az ilyenek csak oly erősek mint a legerősebb láncszem, amin látszik, hogy ez egy egyszerű ember ellen készült, hisz hamar megadja magát. S szerte hullik s én ismét szabad utat kapok. Az első a legközelebbi fatty, épp elég távolságra van tőlem. Felmérem a köztünk lévő utat viszont a végén csak egy jókorát rúgok az előttem heverő társának fejébe mivel telibe csavarintom az övét. Egy mögülem támad hallom a lépteit, a kezének suhanását, majd az utolsó pillanatban megpördülök a kard mi eddig lefejezett volna most egy törött kéz tulajdona. Majd csörömpölve a földre esik, a lény előttem vergődik törött kezét sajnálgatva. De nem időzhetek vele sokat kardom most útban lenne, ez itt a pusztakezes harc ideje. A létfontosságú szerveket támadom bordát mi átszúrja a tüdőt, torkot min már nem szűrődik át a levegő.
-Nemis oly rég még elit harcosaitokat gyilkoltam halomra Gwaith Dur szívében... Ez most sem lesz különb...
*Majd mire ismét Soura pillantok egy lepel van a fején, s egy sötét elf vágná le azt a köpenyen keresztül. Egy buzogány van a földön s azt ragadom meg s teljes erőmből hajítom az elf felé, aki feltehetőleg kis barátomra koncentrálva már csak annyit érezhet belőle, oldalát egy buzogány zúzza szét. De ezt nem várhatom meg, hisz kardom után nyúlok s máris védem magam a további támadóktól, viszont fél szemmel Sout követem, valami furcsa rajta.

//Mese: Égiháború//

Azt gondolom, nem választottam a rosszabbik utat, mikor Arvaleggel tartotta, hogy megszabadítsuk a katapultok támadásától az épületet, mert kint legalább szabadabban lehetett mozogni, mint a négy fal között, ráadásul az íjamnak is nagyobb hasznát vettem a röpködő sárkányfattyak ellen, mint a nyüzsgő harcolók között, ahol akár véletlenül is megsebezhettem ,ég a bajtársat is.
Örültem neki, hogy annyi nyílvesszőt szedtem össze, amennyit csak tudtam, mert bizony, ahogy elhagytuk a Tanács épületét, rá kellett jönnöm, hogy az utcán sincs sokkal kevesebb ellenség, mint odabenn.
Amint a röpködő fattyak észlelték kis csapatunkat, azonnal támadni is kezdtek, én meg igyekeztem még a levegőben leszedni, amennyit csak lehetett, hiszen jobb volt ezeket a teremtményeket minél távolabb tartani magunktól, bár még így is néha ugrálni kellett a kőként becsapódó alakok előle.
A szerencse némileg mellénk szegődik, amikor csak az egyik lovag küzdelme sül el rosszul és ragad benne a kardja a rárohanó szörnyszülöttbe és mivel késlekedik fegyverét elengedni, válik sziklatömbbé a fattyal együtt.
- Ott a feljáró lovag! – intek állammal a lépcsők felé a falhoz vetve a hátam miután úgy néz ki, hogy épp nem akar a levegőből levadászni semmi, mert igazat adok neki, valahol fel kell jutnunk a katapultokhoz.
Ám az út nem szabad és ha nem vágjuk le gyorsan azokat a lényeket, bizony valószínűleg a levegőből is kapjuk majd az áldást ismét. Az ellenség sem bolond, számíthatnak ilyen akcióra.
- Még tíz vesszőm maradt, aztán már csak a kard marad, ami azt jelenti, hogy közelebb kerülhetnek majd. Ha lehetőséged van, akkor inkább vágj, mint szúrj. – feszítem meg az íjamat és szedem le az első őrt a lépcsőnél, a másikat a két lovagra bízom, de már kettesével véve a fokokat rohanok is felfelé.
A falon még védtelenebbek leszünk, mint lenn az épületek takarásában. Ha támadnak a fattyak elhasználom még a maradék nyilakat, aztán már a kardot kapom a kezembe.
Ha egyedül lennék valószínűleg használnám a mágiámat, hogy könnyítsek a testem vonzásán és gyorsabban fussak, de egyrészt, magamban védtelen lennék, másrészt, a lovag is jó volt velem, most nem hagyom magára.
- Ne álljatok meg. Futás! – biztatom őket.
Elég lesz, ha a katapultoknál harcba bonyolódunk. Remélem a lendületünk elég előnyt ad.

// Mese: Égiháború - Nawarean //

- Jellemző! – motyogta az orra alatt az elf mágus hűlt helyével szembesülve. ~ Nem hiszem, hogy túl messzire ment volna. ~ Tekintetét ezért gondos keresésre fogta, bánatára nem egy hely állt az elbújni szándékozók rendelkezésére. Tett egy teljes fordulatot, de az utca szintjén, még az elkanyarodó sikátorok sötétjében sem talált árulkodó jelet, amikor felpillantott, nos, az ég több mindennel is szolgált számára. Az egyik tető mintha nem fürödne csak úgy, egyszerű magányában a tűz és a telihold füsttel kevert rejtelmes fényében. Megnézné magának jobban is, akkor is, ha nem támadójára ismer rá, de a mai nap igazán csapadékos. Ez az eső pedig semmi jót nem hozz magával, így odébb botorkál a növekvő kőtörek között, hogy egy újabb fentről érkező szobor agyon ne sújtsa.
Jelen pillanatban egyéb sárkányfattyak nyújtotta problémával azonban nem kell szembenéznie, ez azonban nem a szerencsének köszönhető, hanem egy igazán állhatatosan küzdő harcosnak. Akit nem mellesleg éppen a szeme láttára hálóznak be és bár már gondolatban meglépte a segítségnyújtás első lépéseit, egy szempillantás múlva már kiderült, hogy Nawareanak semmi szüksége arra. Noha, amit kimondott az nem hagyta érintetlenül a fiatal sárkányt, ám ha lett volna rá lehetősége, még akkor sem fújta volna fel a dolgot. Látott és hallott már sok olyan dologról, ami szimbolikusan, vagy akár igazi jelentőséggel kapott nevet. De nem figyelhette meg a Sárkányölő, minden bizonnyal kivételesen hatékony táncát, sőt, egyenesen jobb lett volna, ha nem feledkezik meg arról, hogy a közelben megbújt egy elf, aki szeretné, ha kicsiny és meglehet bosszantó mágus jelenléte eltűnne az élők világából.
Első meglepetésként a karjaihoz érő anyag volt, ha felvágták volna a nyelvét, bizonyosan megjegyzi, hogy neki bezzeg nem fémből font háló jár, hanem bársonyköpeny. Lebecsülik? Azonban a gondos munkával alakot öltő ruhadarabban megbújó hatalom megérintette, ellökte volna magától, hogy sejtve ellenfele szándékát, legalább lássa, melyik irányból igyekszenek egy fejjel alacsonyabbá tenni. Csakhogy a mozdulat nem várt sikertelenségbe fulladt, ugyan a taszító löket meglebbentette a köpenyeget, de az maradt mert makacsul belekapaszkodott végül. Az egy helyben való ácsorgást ugyan is nem tartotta megfelelő cselekedettnek, így vállalva, hogy ellenfele kezére játssza magát próbált volna odébb jutni. A „szerteszórt” kődarabok azonban nem csak a sebes lábúakra jelentenek veszélyt. Sou nemes egyszerűséggel kötött ismeretséget az anyafölddel, így talán első körben sikerült eltűnnie lesújtó penge útjából, pláne, ha Nawarean dobás nem pontosan érne célba.
Oldalára fordul, kikerülve végre a lepel sötétsége alól. Zöld szemei a sarokba szorított macskák dühös lidércfényével villan, de vakon. A város zajaitól viszont nem fosztották meg és meglehet pont ezért nem is esik kétségbe. Meg persze, fent, a felhők között, nem volt ritka, hogy bármerre nézett csak a fehér és szürke felhők vették körbe, egy-egy elvétett irány után pedig nagy sikerrel akadhatott volna fel a szörnyek díszítette oszlopokon, vagy valamelyik magasra nőtt fa csúcsán. Ám, megtanulta, hogyan tájékozódjon, bár érdekes, hogy erre is pont most emlékszik teljes mélységében vissza. Minthogy egyik érzékszerve kiesett a játékból, a megmaradtakra koncentrál. Az elfeket ugyan úgy elárulják a testükben zajló kémiai folyamatok esszenciái, mint az embereket, noha a füst talán nehezíti némileg a szaglást, de ha az életben maradás a tét elég egy apró jel. Hogy fülét ne csalhassák meg olyan könnyen, egy kezét a földön nyugtatja és nem rest segítséget kérni sem. Egy alaktalan fecske telepszik meg a vállán, nem rezdíti meg a mágia érzékeny fonalait a jelenléte, de e kecses és villámgyors teremtmény lehet az, aki szükség esetén egyenest a támadó elf orrnyergének ront és mint egy sebes lövedék átlyukasztja annak koponya csontjait. E végzetesnek szánt tett készsége viszont nem csak egy személy felé fordított.

*Nem fogynak el a fattyak egyre csak jönnek, s én minduntalan megsebzem őket másodpercekkel később kapnak csak szívükhöz s érzik meg mérgezett vérem erejét. Hol karddal hol viszont öklömnel aprítom őket s kővé vált társaikkal hajítom le őket a magas égből. Esélytelen a harc legalábbis az ő részükről. Viszont sokan vannak s lassan már kezd betelni a tér a sok kacattal mi belőlük maradt. Nincs időm ezekkel játszani a kígyót a fejénél fogva lehet csak megragadni fel kell jutni filnorea falai közé hogy ott elejét vegyük a továbbiakban ekkor perdülök Sou felé. S eme szent pillanatban egy madarat látok s pillanatokkal később egy kifröccsenő agyvelőt s egy halott fekete elfet hátra dőlni. Hangosan felkiáltok.
-Sou készülj kimegyünk innen!
*Kardomat övembe helyezem majd egy ugrással s két lépéssel később ragadom meg a fiatal sárkányt.
-Ne mozdulj s tartsad magad nehogy nyakad szegjed!
*Rántom át vállamon s rohanásban török ki, tény hogy nehéz lenne igy a harc de nem is torpanok meg egy pillanatra sem. Az igazság az, hogy teljes erőből rohanok s szedem az utcákat ahogy azt csak lábam bírja. Közben figyelek érzem akármelyik sarkon csapda várhat.
- Elhuzunk a főtérre ott gyülekezik a revans csapat.
*Ebben a szempillanatban megtorpanok s csak egy gondolat fut át agyamon.
~Na ezek most mocskosul sokan vannak.
*Ekkor nyilak fütyülnek el mellettem, majd ismerős hang üti meg fülemet. Amit utoljára ambaronban hallottam. Tényleg csapdába sétáltam viszont ez itt a felmentő alakulat csapdája volt élükön talán ambaron utolsó túlélőinek egyikével a bagjok egyszemélyes alakulatának vezetőjével.
-De jó téged újra látni mit kerestek itt s hogy jutottatok be?
*Halk kacaj a Négyestől majd megszólal
-Bérgyilkosok lennénk nem igaz? Milyen bérgyilkos az aki nem tud lopozni? A főnök küldött helyzetjelentésre, de arra nem számítottunk hogy te is itt leszel.... Viszont ahol te vagy ott mindig balhé van...Nawa...
*Dobom le vállamról az idáig cipelt Sout.
-Tervetek?- csak fejingatás- Akkor felmegyünk oda s lenyessük a kígyó fejét....
-Kerlek osszad meg velem hogy jutsz fel oda.
-Remélhetőleg szárnyakon....
*Pillantok Sou felé.

Úgy lötyögött a harcos vállán, mint egy laza szövésű krumpliszsák. Igazából nem tudta, hogy végtelenül hálás a harcosnak, vagy úszik a vérig sértettség érzetében. Tehetetlennek érezte magát és egyre rosszabbul érte elméjét a mellettük elsuhanó hang kavalkád, valahogy így sokkal élőbb volt az egész, mint amikor lenyugtathatta élénk fantáziáját a valós látvánnyal. Ám, az egyenlőre, még úgy néz ki hiányzott. Pedig pislogott is, hátha. Mielőtt azonban a menekülésük irdatlan iramának vége szakadtak, még tisztességesen rá is ijesztenek, amit talán a harcos is megérzett azáltal, hogy eddig biztosan tartó szorítása sokkal erősebb lett. A nyílvesszők surrogása cseppet sem kellemes élménnyel gazdagította, hiszen nem egy sebezte már meg eddig is. Ezek azonban nem ellenük irányultak, de ez már állva, néhány pillanattal később tudhatta csak meg.
~ Bérgyilkos? ~ Hirtelen azon kapta magát, hogy szabadulna, feszélyezte, hogy még mindig Nawarean vállán csüng és most ezek az ismeretlen alakok, akik hivatásszerűen mások életének kioltásában munkálkodnak. Nem elég ez az egész borzalom, ami Ambaronnál elkezdődött és itt most folytatódik? Saját véleménye, így roppant hálás, amikor végre „megszabadulhat”.
Nehezen találja meg az egyensúlyát és mintha bele is akadt volna keze valamibe, amit ruhaként tudna beazonosítani, de egy pillanattal később már egy ház hűvös falának simulhattak tenyerei. Homlokát is a rideg falhoz nyomta, eddig fel sem tűnt számára, hogy a torkában dobog a szíve, de a mögötte zajló beszélgetéstől nem tudott elég távol lenni és elhangzott az a szó, amit most magára vett, noha korábban griffről volt szó.
- Te most rám nézel? – fordult meg. – Felejtsd… - inkább elhallgatott. De egyszerűen nem akarta megfizetetlenül hagyni a harcos tettét, megmentette, ahogy korábban is. – Van egy aprócska problémám, az orromig sem látok. – lehajtotta a fejét, de aztán eltökélten újra felemelte. – Felviszlek, szerezz kötelet, mert nem tudok majd úgy repülni, hogy le ne csússz. Elfogadod? – egy kicsit elbizonytalanodott, hogy valóban az ő szárnyaira gondolt e. De ez csak pillanatnyi megingás volt a részéről, megteszi, ha megfelelőnek tartják a feladatra. Azonban a látásával szándékozik valamit kezdeni. Lehunyja szemeit, egy nagyon régen hallott mantrát kezd ismételgetni magában, legalább kétszer megteszi. A fény útmutatása és a rosszakarat eltörlését foglalták szavakba, hogy sikerrel jár akkor derül ki, mikor újra felnyitja a szemét. Lát e, vagy vakon kell majd átjutnia a sárkányfattyak szövevényén, egy utassal?

//Mese: Égiháború//

A lépcsőt őrző fattyúk egyikét aránylag gyorsan leszedi a nyílvesszőm, de mivel az egész városban nyüzsögnek ezek a lények, nem sokáig nézünk szembe csak egy megmaradt őrrel, azonnal kap segítséget.
Talán abban bízhat kis csapatunk, hogy a lángokban álló várost lassan beborító sötét füstfelhő a levegőben zsákmányra vadászó szörnyeknek is megnehezíti a dolgát. Nem vagyunk túl sokat, így talán kevésbé vagyunk feltűnőek, hogy ránk összpontosítsanak.
Bár nem vagyok ennek a helynek a lakója, amennyit így csata közben le tudtam mérni, hát nagyon szomorú látvány tárult a szemünk elé. Tűz égett szinte mindenhol, romba dőlt épületek, halálsikolyok és csatazaj vonta be a környéket. Nem tűnt túl biztatónak a helyzet és ez vagy a védők javára vagy ellene billenti a mérleg nyelvét. A látvány sokakat késztethet megadásra, hogy nincs tovább, de talál sokakat arra buzdít, hogy mindent beleadjanak, hiszen úgy is csak halál várhat rájuk, vagy még rosszabb. Úgy vélem ez volt az oka, hogy én most itt voltam és nem valami kiutat próbáltam keresni.
Egyáltalán nem gondoltam, hogy csak Filnoren az, aki a várost támadja, valószínűleg a falon kívül sem jobb a helyzet, meddig juthatnék?
Mindezek közben persze nyilaim igyekeznek minél több sárkányfattyút még a levegőben leszedni, ahogy a többi íjász is ezt teszi. Aztán elfogy a tegezből a vessző éséppen csak félre tudok ugrani egy jókora kőtömb elől, amit az egyik lény zúdított alá.
- Hogy csapna agyon egy tüzesvillám! – káromkodok egyet, hiszen két katona nem volt ilyen szerencsés.
Sokszor a kővel együtt zuhannak le a fattyúk, megsokszorozva a pusztítás erejét. Arvaleg már feljutott a lépcsőkön és közel került a katapulthoz, én sem maradhatok egy helyben, mert akkor könnyű prédák lennénk.
- Nyilakat! – kiáltok a mellettem állókra és kapok is egy marékkal az egyik mellettem állótól, így tovább segíthetem a lovagokat, akiknek így talán csak a földön lévőkkel kell küzdeniük. – A levegőben lévőket ritkítsátok! – mondom a távharcosoknak, akik velem együtt rohannak fel a lépcsőn és érnek Arvaleg emberei mögé.
Arra persze nincs idő, hogy még azt is figyeljük, egy-egy kővé vált fattyú hová zuhan, erre a lovagoknak kell figyelniük. Miután kilőttem a maradék hat nyilamat, már nincs idő újabbakat kérni, különben sem lenne már nagyon kitől, a többi íjász is kifogy lassan. Az íjat a hátamra vetem, kirántom a kardom és a tőröm, majd az egyik ellenségbe nyaka felé suhintok. A katapult ott tornyosul előttünk és remélhetőleg most kezelői nem tudják használni, mert velünk gyűlik meg a bajuk.

//Mese: Égiháború - Nawarean//

Késni látszik a válasz, de nem az ellenség az mely most várakozik. A rémisztő hang kavalkádban is egyre jobban és jobban kihallani a közeledők lépteinek döngését, ijesztően közelinek tűnik a bőrhártyás szárnyak rendületlen suhogása is. Nincs hova futni. Sou ezt még nem látja, ösztönei súgják meg ezt neki, míg az újra és újra elismételt szavakra próbál figyelni, de készen arra, hogyha elfogadják szárnyait, megválhasson jelenlegi és igen sebezhető alakjától. Talán azzal is visszavethetné a sárkányfattyakat, azonban fogalma sincs, hogy ahol jelenleg vannak, az mennyire sárkánybarát. Továbbra sincs kedve egy szűkös helyre beragadni, ne adj isten, olyan módon, hogy csak egy újabb alakváltással, vagy a falak lerombolásával szerezheti meg a szabadságát. Kockázatos lépés, ám Avlanionban a jelen helyzet állása szerint élőnek lenni igen kockázatos.
Akkor nyitja fel, az ösztönösen lehunyt szemeit, mikor igen csak váratlanul megragadják. A homályban, sötét foltoktól hézagos látványtól meglepődik ugyan, fellélegezne, mert látása tisztul, ám ez most nem is olyan könnyű. Még sem szemének visszatérő világa árulja el számára, hogy nem barát karolta fel.
- Szedj inkább virágot! – szabadult volna, de nem tudott. A körülötte lévő levegő megtelt a fattyak szagával, eddig is érezte, hiszen olyan temérdek sokan vannak, de ilyen közelről még nem volt hozzá szerencséje. Most, egy életre van módja megjegyezni ezt az eszenciát. Ha már szerencse, csak egy kezét sikerült a támadójának lefognia, így szabadon maradottal kapálózva sikerült elkapni a vaskos csuklót. Nem markos legényke, át sem érte az és minden bizonnyal kicsúszott volna a szorításából, de valami alkarvédő szerű bőrdarab karimájába bele tudott kapaszkodni ujjaival. Sokat nem, de azt azért sikerült elérnie ezzel, hogy az imént megpillantott tőr ne kerüljön túl közel hozzá, vagy legalább ne a nyakát sértse meg. De nem csak karjának gyöngülő kitartása hátráltatta a fattyat a szándékában, Sou a mellkasa körül erősödő szorítást annak a biztos jeleként vette, hogy egy-egy rúgása bizony érzékeny helyen találta a fattyat.
- Miért vagy ilyen piszok állhatatos?! – legszívesebben kiabálta, de nem volt elég szusz ehhez. Erővel nem ment volna semmire, így maradt a jó öreg mágia. Akkor, amikor a tőr újra lendületet vett felé, igyekezett légneművé válni és kislisszolni a szorításból. Sokszor élt ezzel a „trükkel”, általában sikerrel. Nawarean még nem keveredett túl messze tőle, akit jelen pillanatban inkább világló hajszínéről ismert meg, mint körvonaláról. De lesz ez jobb, csak még várni kell egy kicsit. Habozás nélkül vette a harcos felé az irány futólépésben, nem engedve, hogy teste megszilárduljon, így ha nem is volt kellemes átélni, ahogy kardpenge és edzett fa megingatja szellemszerű alakját, így elérheti a harcost. Amint a közelébe ért.
- Nawarean fogd meg a kezem és kapaszkodj! – nyúlt a férfi felé, elhatározott pillantása az egyre tisztább kép láttán aggódóvá kezdett válni. ~ Azok a sebek…. ~ Hiába az aggódó gondolat, egyszerűen nem volt más ötlete hogyan szabadulhatnának meg ebből a jószerével igen csak csapdának tűnő helyzetből. Ha sikerült elérnie Nawareant, testének különleges állapotát igyekszik kiterjeszteni a harcos testére is és igyekszik visszakézből egy kis meglepetéssel is szolgálni. Nem késlekedik, hogy megismertesse a fattyakkal milyen egy kis helyre beszorított szélvihar, amit csak erejét tekintve nevezhető annak, mert valójában inkább olyan, mint egy robban elsöprő hulláma, ami remélhetőleg ad egy hosszabb szusszanásnyi időt nekik. Ám ezt a varázslatot már megérezte, szuszogva fordul a harcos felé, már mindketten újra teljesen szilárdak.
- Ilyen állapotban nem harcolhatsz odafent! Keressünk egy helyet, ahol egy kicsit rendbe jöhetsz.

*Egy szempillantás alatt megint csatába keveredünk, látom ahogy testvéreim elhullnak. Nehéz ez a szívemnek, jó harcosok egytől egyig. S ekkor ér el hozzám Sou hangja. Nem vonakodom kezemet a kezébe adni, s máris egy kisebb csoda szemtanúja lehetek. Bár az ötlet nem tetszik hogy bujjunk el viszont be kell látnom nemsok esélyem lenne odafent ezen állapotban.
- Rendben van...