Avlanion - A vízesések városa

Amíra Nox
*Delelőre járt, amikor elérték Avlanion Keleti-kapuját. Hirtelen bukkant elő a fák közül; bár inkább az erdő részét képezte, mint különálló építményt. Úgy tűnt, mintha két, hatalmas ikerfából faragták volna ki. Igazából nem is kapu volt, inkább volt nevezhető egy díszes boltívnek halakkal, madarakkal, hullámokkal és griffekkel. A néhány őrtornyot és a nem sokkal több őrt, egy kisebb hadsereg váltotta fel. Teljes, járőröző szakaszok, őrszemek és a hozzájuk tartozó védművek, a város saját, díszes stílusában. Közvetlenül a kapu mellett állt az őrszemek kaszárnyája, noha kaszárnya létére egy kisebb palotának is beillett volna. Csak a kapu felett kifeszített griffes-lándzsás zászlóból lehetett megállapítani az épület valódi rendeltetési célját. A katonák sem voltak kevésbé díszes öltözékben. A legalacsonyabb rangú katonák páncélja is egy kisebb vagyonba kerülhetett. Bár a díszítettség lehet, hogy a praktikum rovására ment. "Meg kéne szállni valahol..." Ezzel Huor megindult az egyik jókedélyű őrszem felé.*
-Elnézést! Meg tudná mondani, hol találhat errefelé szállást és meleg ételt két megfáradt utazó?
-A 'Szomjas Griff'-ben! Az van a legközelebb a Keleti-kapuhoz. Színvonalas hely. És csendes! Pihenésre a legjobb. Nem tudják eltéveszteni, csak menjenek egyenesen!
-Köszönöm szépen. "Tehát a 'Szomjas Griff'!" *Ezzel Amírához fordult:"
-Ha jól tudom, Te most haza jöttél. Az őr a 'Szomjas Griff'-et javasolta. Mi a véleményed?
"Most hasznos lesz, hogy innen származik. Sokkal hamarabb megtalálhatom az emberemet. Igen. És könnyebben találhatok alkimistát is."

Miután kicsit körbenéztünk gondoltam egyből megyünk is tovább, csak hogy Huor odament az egyik őrhöz, útbaigazítást kérni. – „Ah, tényleg, ő messziről jött ide, úgyhogy ez normális.” – kaptam észbe, mielőtt utána szóltam volna. Csöndben megvártam mire visszaér. A beszélgetésből csak néhány szót értettem – de annyira nem is figyeltem: szállás… Szomjas Griff … és színvonalas. Ezután utazótársam visszaindult felém.
- Ha jól tudom, Te most haza jöttél. Az őr a 'Szomjas Griff'-et javasolta. Mi a véleményed? – kérdezte, miután újra ott állt mellettem.
- Hát… - kezdtem elgondolkodva. Igazából csak egyszer volta abban a fogadóba, tehát kénytelen voltam arra az egyre támaszkodni. – Nem túl forgalmas hely, és túl drágának sem mondanám… Mármint öt évvel ezelőtt még nem volt olyan drága. – tettem hozzá gyorsan. - Akkor jártam ott, amikor édesapámnak valami hosszabb dolga akadt a városban, és ott szálltunk meg. – mondtam elgondolkodva. – Akkor elég komfortos hely volt. Hogy azóta mennyit változott, azt nem tudnám megítélni. De valószínűleg az árakban nem fognak meghúzni minket. – tettem hozzá egy mosoly kíséretében. Csak ekkor jöttem rá, hogy túl sokat beszéltem, így gyorsan elhallgattam.
A „Szomjas Griff”-ig nem kellett túl sokat gyalogolnunk. Meglepődve láttam, hogy az épület öt év alatt semmit sem változott. Bár a külseje nem volt túl bizalomgerjesztő kívülről, belülről már egész más képet mutatott. A faasztalok mellett kedélyesen beszélgető – többnyire – férfiak ültek a fogadós pedig szorgosan sürgött-forgott a vendégek körül, néhány segédjével. – „De rég is volt már.” – gondoltam elmerengve. – „Na, ne! Ha így folytatom, olyan leszek, mint valami öregasszony!” – rángattam ki az elmémet az emlékezésből és megráztam a fejem.
- Hová üljünk? – kérdeztem ezúttal Huor-tól, kissé zárkózottabban, mint ahogy eddig. Valamiért furcsa érzésem volt.

*Belnir felment a szobájába. Lenyomta a kilincset, majd próbált benyitni, amit az ajtó nem rendeltetésszerű módszerrel oldott meg. Kidőlt. „A francaba! Elfelejtettem!” *Belnir belépett az akkorra már kissé kiszellőzött szobába, és megpróbálta helyére tenni az ajtót. Amint visszaillesztette, megpillantott a hátulján 3 fogast. „Legalább ez van.” *Felakasztotta a köpenyét, majd az ablakhoz sétált, és csodálta a fáklyákkal kivilágított várost. „Egon. Vajon hol lehetsz?” *Ásított egyet, és az ágyszerűséghez fordult. Próbálta úgy elrendezni rajta a takarót és a párnát, hogy kicsit kényelmesebb legyen, majd lefeküdt. Becsukta a szemét, és pihent. Egyszer csak, csörömpölésekre, és ordításokra lett figyelmes, odalentről:
- Hogy merted!!!?
- Nesze!!! Nesze!!!
- Ezt nem köszönöd meg!!!
- Na, ezt láttad!? Akkor EZT figyeld!
„Hát így törik meg a 3 éves rend.”- gondolta, majd mosollyal az arcán elaludt.

Character theme song

Amíra Nox
-Hát… Nem túl forgalmas hely, és túl drágának sem mondanám… Mármint öt évvel ezelőtt még nem volt olyan drága. Akkor jártam ott, amikor édesapámnak valami hosszabb dolga akadt a városban, és ott szálltunk meg. Akkor elég komfortos hely volt. Hogy azóta mennyit változott, azt nem tudnám megítélni. De valószínűleg az árakban nem fognak meghúzni minket.
-Értem.
*Nem volt nehéz odatalálni. A cégér már messziről hirdette a 'Szomjas Griff'-et. Kívülről nem tűnt valami bizalomgerjesztőnek, de amint beléptek, Huor-nak nagy kő esett le a szívéről. A helység, amibe beléptek, patyolat tiszta volt. Ugyanakkor nem volt kimondottan tömeg. A bent iszogató emberek mind kedvesnek és barátságosnak látszottak. Az egyetlen mozgó tárgy a helységben a fogadós volt (meg a három segédje), aki az asztalok körül sürgött-forgott és a vendégeket szolgálta ki.*
-Hová üljünk? - kérdezte Amíra. *Huor egy, a sarokban lévő, ugyanakkor a kandalló közelében elhelyezett, asztal felé biccentett, majd ugyanazzal a mozdulattal el is indult. A fal mellé ült, hogy jó rálátása nyíljon a szobára. A fogadós pár perccel később jutott el az asztalukhoz.*
-Mit hozhatok Önöknek? - kérdezte rendkívül udvariasan. *Már-már túl sok volt a hangjában az udvariasság, Huor-nak ez nem igazán tetszett, de megpróbált nem túl agresszívan nézni szegényre.*
-Egy pohár meggylevet kérek. *Huor, miután közölte a fogadóssal az, igencsak szerénynek mondható, követeléseit, elkezdte alaposabban felmérni a kocsmát. A bejárattól jobb kéz felé eső falon egy egyszerű, de kimondottan nagy kandalló terpeszkedett. A pult az ajtóval szemben volt megtalálható, az asztalok többsége a kandallóval szemközti fal mellett állt, de akadtak asztalok a kandalló közvetlen közelében is. A pult és a kandalló közti falszakaszból indult ki az emeletre vezető lépcső. A falakat fehérre meszelték és eltompított kardokkal és griffekkel díszített pajzsokkal dekorálták ki. "Ez a fogadó túl jó, hogy itt rejtőzzön, de nem baj előbb-utóbb megtalálom."*

A kérdésemet követően Huor egy a kandalló közelében lévő hely felé biccentett, majd elindult felé. Jó hely volt azoknak, akik nem szerették a feltűnést, de szerettek mindent megfigyelni. Huor arra a helyre ült, ahonnan az egész fogadót beláthatta. „Úgy tűnik olyan, aki nem szereti, ha meglepetés éri.” – gondoltam, miközben próbáltam feltűnés nélkül kifigyelni az arcát, amin nem sokszor tükröződött eddig bármiféle érzelem.
*Nemsokára a fogadós az asztalunkhoz ért, és először a férfi rendelt. Miután a fogadós fölírta felém fordult. Úgy tűnt a fogadós modora az elmúlt években nem változott semmit. Kicsit elgondolkodtam, aztán így szóltam:
- Málna levet kérek nem túl édesen csipet sóval. – erre a fogadó elmosolyodott.
- Te jó ég! Hogy megnőttél! – majd gyorsan elmasírozott. Mialatt vártuk, hogy a rendelésünk megérkezzen észrevettem, hogy Huor lassan végigméri a fogadót, majd miután végzett a tekintete, mintha egy kicsit csalódott lett volna, de lehet, hogy csak képzelődtem.
*A fogadós elég hamar visszajött kezében a rendeléssel. Miután letette elénk így szólt:
- Fogyasszák egészséggel. – aztán újra felém fordult és a tekintetében furcsa zordság ült. Csodálkoztam, mert általában mindig jókedvű és mosolygós ember volt. – Ifjú hölgy, szeretnék veled négyszemközt beszélni. – „Ez egyre furcsább és furcsább lesz.” – gondoltam, közben a fogadós folytatta. – Gyere utánam. – majd elindult az asztalok között.
- Ne haragudj, mindjárt visszajövök. – mondtam a férfinak, de nem tudtam levenni a szemem a fogadós kissé gondterhelt alakjáról. Vissza tettem a székem a helyére és követtem a fogadóst, szlalomban haladva az asztalok között, amíg be nem mentünk egy ajtón a pult mögött.

//Bocsi a sok késésért, csak büntetést kaptam és nem gépezhettem//

//Amíra Nox//

*A kocsmáros egyértelművé tette, hogy ismeri Amírát. "Hát persze. Elvégre idevalósi a lány..." Miután meghozta a rendelt italokat, a fogadós megkérte Amírát, hogy menjen vele, mert szeretné, ha négyszemközt tudnának beszélni.*
-Mindnyárt jövök. *Huor ezt egy biccentéssel nyugtázta. A fogadós elindult a pult felé, Amíra pedig szorosan követte. A mágus belekortyolt az italába. "Édes, mégis fanyar. Kitűnő ital. Az az őr nem túlzott, ez tényleg egy jó hely..." Jó kihalt hely. Csoda, hogy ilyen forgalom mellett még működik ez a hely. Vajon honnan van rá pénz? Nem valószínű, hogy a 3 darnás meggylevekből. Igaz, hogy az ehhez hasonló kocsmákban este indul be az élet, de lassan már nyugovóra járt és semmi jele nem volt annak, hogy ide bárki más jönne, azon a tucat törzsvendégen kívül, akik már akkor itt voltak, amikor Amíra és Huor megérkeztek. A mágust nyugtalanító érzések kezdték hatalmukba keríteni. Túl jó ez a hely és túl kevés a vendég. Márpedig ez a kettő többnyire együtt jár. Huort mindig arra tanította a mestere, hogy hallgasson az ösztöneire; az ösztönei pedig most azt súgták, hogy itt valami nem stimmel. A fogadós miért akart 'négyszemközt' beszélni Amírával? "Mikor lettem paranoiás?" Egy húzásra kiitta a meggyleve maradékát, majd előhúzta kis, ezüst kését és kitette az asztalra, jól látható helyre. Mi van, ha nem jön vissza? Öt percen belül. Tíz percen belül. Fél órán belül. "Nem, ez nem ilyen város. Ez itt nem Telar, nem is Gwaith-dúr. Ez Avlanion, a vízesések városa. Itt minden szép, itt minden jó, itt minden tökéletes." De az éjszaka ugyanolyan sötét, mint mindenhol...*

*Lassan becsuktam magam mögött az ajtót. A helyiségben félhomály uralkodott és az ablakon beszüremlett kevéske fény megcsillant a mindenféle régi holmit borító, és a levegőben kavargó porszemcséken, aranylóvá téve ezzel a szobát. A fogadós pont az ablak elé állt, ahonnan megszemlélhette a lemenő nap narancsos sugarait, és ezzel teljesen beárnyékolt engem.
- Tényleg jól megnőttél. – mondta és hangjában most nyoma sem volt a néhány pillanattal ezelőtti mézes-mázos kedvességnek. – Apád igazán büszke lenne rád. – először azt gondoltam meg kéne köszönnöm, de aztán ezt a kérdést tettem föl:
- Büszke lenne? Ezt meg mégis, hogy értette.
- Sajnos édesapád meghalt fél évvel ezelőtt. – a hangjában nyoma sem volt együtt érzésnek, vagy fájdalomnak. Egyszerűen csak közölte, mintha arról beszélgetnénk, hogy mit kell beletenni a kelbimbófőzelékbe. Valamit felvett az egyik asztalról, amin megcsillant a lenyugvó nap fénye. – Vagyis ez így nem teljesen igaz. Pontosabban – kezdte és felém fordult. Alakja, mint egy sötét árny tornyosult előttem. – megöltem. – ez annyira megdöbbentett, hogy teljesen megfagyott az ereimben a vér. Mozdulatlanná dermedtem és gondolkozni sem tudtam. Egyre csak az járt a fejemben: „Mit mondott az előbb?” Nem értettem az egész helyzetet. Apám mindig olyan kedvesen beszélt erről a fogadósról, azt mondta még az életét is rábízná.
- De miért? – kérdeztem még mindig remegve és tétlenül.
- Rájött a kis üzelmeimre. Tudod, ez a kocsma nem hoz túl sokat és valamiből el kell tartanom magam. Tehát emberkereskedelemre adtam a fejem. Mindig van egy-két olyan ütődött, akiről nem tud senki és így nem számít, ha eltűnnek, és viszont jót kereshetek velük. – újra megcsillant a tárgy a kezében. Most már láttam mi az. Egy szépen megmunkált vékony pengéjű kés. Nem túl erős, de egy embert könnyedén le lehet vele szúrni. – Mivel most már te is tudod, a titkomat – kezdte és a hangja megint mézes-mázos lett - ezért nem hagyhatlak futni, de mivel egy kedves barátom lánya vagy megválaszthatod a sorsodat. Öljelek meg itt és most, vagy adjalak el téged is rabszolgának? – undorító vigyor terült el az arcára. Biztos voltam benne, hogy éppen azt fontolgatja vajon mennyit kereshet rajtam, a rabszolgapiacon.
- Úgy gondolom – és itt tettem némi hatásszünetet, gyorsan előrántottam az egyik tőröm az övemből és egy gyors mozdulattal teljes erőmből tarkón vágtam a fogadóst. – hogy jobb, ha az ember maga alakítja a sorsát! Nem kellenek a feltételei, jobb szeretek magam dönteni! – a fogadós elterült a földön, és mielőtt fölállhatott volna a hátára léptem, és teljes súlyommal ránehezedtem.
- Ez meggondolatlanság volt a részedről. Az a néhány ember odakinn mind az én emberem, és mivel túl régóta vagyunk itt benn már biztosan gyanút fogtak. Ha nem megyek ki ebből a szobából fél percen belül mind be fognak rontani ide. Nos, mit teszel?

//Amíra//

*A várokozás felettébb nyugtalanító volt. A Nap már vízszintesen sütött be az ablakon, de Amíra és a fogadós még mindig nem tértek vissza. A kocsmában (Huor-on kívül) már csak öten voltak. Ketten a pultnál ültek, a többiek pedig egy félreeső asztalnál foglaltak helyet. Mindannyian ráérősen iszogatták kupájuk tartalmát. A pultnál ülő páros köpenye alatt tisztán kivehető volt egy-egy kard körvonala (noha egyik sem tűnt katonának).
Huor megelégelte a várakozást; felkapta a kését az asztalról és a ruhaujjába csúsztatta, majd a botjára támaszkodva elindult a hátsó ajtó felé, ahol Amíra eltűnt a fogadóssal. Épp a pultnál ülő alakok mögött haladt el, amikor bőrön súrlódó fém félreismerhetetlen hangját hallotta; három kard hagyta el a hüvelyét, majd lépések lassú, fenyegető dobbanásai kezdtek közeledni. A másik két férfi teljesen kiürítette a poharát. Félredobták a köpenyüket, hogy jobban hozzáférhetővé tegyék kardjuk markolatát. A következő események a pillanat törtrésze alatt zajlottak le, bár Huor számára percek (ha nem órák) teltek el. Ruhája ujjából előcsúsztatta az ezüst pengét és egy ösztönös mozdulattal megmártotta a jobboldali köpenyes torkában. A baloldali a kardjáért nyúlt, de a sárkánycsont bot könyörtelenül sújtott le a férfi koponyájára, mielőtt előhúzhatta volna. A másik három támadó még legalább öt lépésre voltak a mágustól. Huor elhajította a rövid pengét a középső alak mellkasa felé (aki a földre rogyott), majd a kardjáért nyúlt. A fattyúpengén megcsillanó napfény egy pillanat erejéig valami hősi eposzt juttatott Huor eszébe, amit még az apjától hallott Stern-ben.
Az idegenek kardja támadásba lendült, de a varázsbot (mintha magától mozdult volna) simán félresöpörte a pengéket. Huor kardjának hegye széles ívet írt le a levegőben és az álla alatt megkarcolta a jobb oldali kardforgatót, véres szökőkúttá változtatva ezzel támadója torkát. Az egyetlen megmaradt ellenfél újra lesújtott. Ezúttal acél csendült acélon. A két kard remegve feszült egymásnak, annak ellenére, hogy Huor mindössze az egyik kezével szorította kardját, míg ellenfele mindkét karját igénybe vette. De a mágus is. A sárkánycsont bot az idegen kézfejére sújtott. Mivel más zaj nem volt, tökéletesen lehetett hallani, ahogy a kézcsontok apró szilánkokká robbannak. A férfi kezéből kihullott a kard és üvöltve földre rogyott. Huor a térdelő alak torkának szegezte a kardját.*
-Van esetleg valami mondanivalód? *A férfi, válaszképpen Huor lába elé köpött. A penge úgy csusszant át a légcsövön és a csigolyákon, mint kés a vajon. Huor odament a legtávolabbi hullához és kihúzta belőle az ezüst kést, a vért a halott ruhájába törölte, majd a hüvelyébe csúsztatta.
Odament az ajtóhoz, amin keresztül Amíra és a fogadós eltűntek; lenyomta a kilincset. "Zárva." Hátrált néhány lépést, majd meglendítette a botját...*

//Amíra Nox//

*Az ajtó kinyílt. "Amíra!" Huor már nem tudta visszarántani a botját, de képes volt letéríteni a pályájáról, és így csak a levegőt találta el, aminek következtében bezuhant a hátsó szobába. A kocsmáros a földön feküdt, eszméletlenül. Huor Amírára nézett:*
-Remélem még él! Ki kéne kérdeznünk... *A helyiségben egy rakás kacat volt felhalmozva, a hozzájuk járó kosz- és pormennyiséggel együtt. Huor-t egy kisebb köhögőroham fogta el, úgyhogy inkább visszament a kocsmahelyiségbe. Bement a pult mögé, elővett két poharat és egy üveg Tarsis-i vöröset. A poharakat csurig töltötte, az egyiket odanyomta Amíra kezébe, a másikat pedig egyből felhajtotta.*
-Szóval... Mi a fene volt ez? *Huor nem ezért volt itt. Neki semmi köze nincs az Avlanion-i alvilág felszámolásához. A keze megkereste a kis csomagot, aminek a mélyén a fekete nyílhegy volt eltemetve, majd gyorsan el is engedte. Végigmérte a kocsmában lévő felfordulást. A Nap már eltűnt a horizont mögött, de a látóhatár még mindig olyan bíbor színben derengett, ami képes volt magával ragadni egy mágust...*

//Amíra//

*A lány elvette a felé nyújtott poharat és egy húzásra kiitta a tartalmát, majd Huor-hoz fordult:*
-Röviden csak annyi, hogy rendesen megváltoztak itt a dolgok, és sikerült egy emberkereskedő fogadójában landolnunk. *Amíra töltött magának még egy pohárral a Tarsis-i vörösből és gyorsan az első után küldte.*
–Megértem, ha most inkább szeretnél más felé menni. Igazából én is inkább hagynám az egészet, de nekem még van egy kis dolgom itt. Persze nem jönne rosszul a segítség, de mindenkinek megvan a maga célja, és ki vagyok én, aki megpróbál akárkit is eltéríteni ettől. *Huor már éppen válaszolni akart volna, amikor az a senkiházi felnyögött a hátsó szobában. Amíra odalépett és egy jól irányzott ütéssel felébresztette. "Hadd vallassa egy kicsit egyedül. Ha segítségre van szüksége, majd szól." Ezzel Huor visszafordult a pulthoz és ismét teletöltötte a poharát.
Odakint az ég már teljesen elszürkült. Huor odament az ajtóhoz, hogy elreteszelje, majd meggyújtott néhány gyertyát, hogy lássanak valamit azon kívül, amit a kintről beszűrődő kevéske fény megvilágított. A gyertyafény kísértetiesen táncolt a halottak arcán; vérük már szinte teljesen megalvadt, lezáratlan szemük pedig a semmibe révedt. Huor visszatért a borához. Minden korty finomabb volt az előzőnél. Csak most lehetett érezni az ital zamatát. A szája már ragadt az édes nedűtől, de rég ivott ilyen finomat, így hát nem bánta. Az alkohol jókedvűvé tette, de semmi egyéb. Eszébe jutott egy ivónóta, amit még gyerekkorában hallot t a Stern-i katonáktól. A szövegre nem emlékezett, csak a dallamra, amit most hallan elkezdett dudorászni. Huor szeme a holttestekre tévedt, amitől egyből kijózanodott.
A pulton hevert egy vekni kenyér; Huor vágott magának egy szeletet és beleharapott. "Még friss... emberkereskedelem ide vagy oda, egy hónapja nem vacsoráztam ilyen jót." Éppen befejezte, amikor kopogtak a fogadó ajtaján...*

//Huor//


Nos, úgy tűnt Huor nem zavartatta magát, és visszatért a borához. Ez engem sem zavart abban a vonatkozásban, hogy ki tudtam faggatni a fogadóst, minden külső közbeavatkozás nélkül. A férfi idő közben elreteszelte a fogadó ajtaját, és meggyújtott néhány gyertyát, amik kísérteties árnyakat festettek a fogadó falaira, és halottaira.*
A fogadós kóválygó fejjel ébredt a pofonom után, de nem érdekelt. Megragadtam az igénél fogva, és közelebb húztam magamhoz, hogy a halkabb beszédet is kiválóan meghallja. Nem arról volt szó, hogy nem bíztam volna Huorban, csak ez személyes ügy volt, és nem tartottam jó ötletnek akárkit belerángatni. Meg aztán soha nem szerettem magyarázkodni.*
- Hol az anyám? – suttogtam az arcába, és igyekeztem minél ijesztőbb fejet vágni.*
- Őt is megöltem. – vágta rá a férfi, de a szeméből kiolvastam, hogy hazudik. Elég sok hazug emberrel találkoztam már rövid életem során, így elég könnyen felismerem, ha valaki nem mond igazat. Viszont jelenleg nem voltam abban a helyzetben, hogy ezt tolerálni tudjam, így szabad kezemmel újra elő rántottam a késemet, amit visszatettem a helyére. Egyenlőre, csak fenyegetően meg lengettem az orra előtt, és még bűvészkedtem is vele egy kicsit, miközben nyugalmat színleltem, elég nehéz volt.*
- Azt ajánlom, ne hazudjon, vagy nagyon csúnya véget érhet a - maga már amúgy is csúnya - élete. – mondtam hideg nyugalmat erőltetve a hangomra.*
Miközben én a fogadóst kérdezgettem – egyelőre nem túl sok információt kiszedve belőle -, utazótársam kissé felöntött a garatra, de nem ítéltem el érte. Én sem vetettem meg az italt – nő létemre.*
- Eladtam. – válaszolta kurtán, és nekem az, az érzésem támadt, hogy szórakozik a – nem túl türelmes – idegeimmel.*
- Kinek? – kérdeztem egyre türelmetlenebbül, és a késemet a férfi torkához szegeztem. Újabb vércsík gördült le a torkán. Kétségbe esés cikázott a szemében, és próbált a hátam mögé sandítva Huortól segítséget kérni. A férfit viszont úgy tűnt egyáltalán nem érdekli a mi kis beszélgetésünk, inkább falatozott a pulton talált kenyérből. – Kinek? – kérdeztem újra, kicsit erősebben nyomva a kést a férfi torkához.*
- Egy másik kereskedőnek, aki Valianból jött! Csak ennyit tudok! – a hangja már-már könyörgőre változott, mikor kopogtak az ajtón. Ingerülten kaptam a fejem az ajtó felé, bár igazából, azért voltam dühös, mert rájöttem, hogy igen messze kell mennem, hogy eljussak a fővárosba, és még akkor se biztos, hogy megtalálom az anyámat. Nem akartam magam előre lelombozni, de nem is voltam olyan, aki feleslegesen tévhitben ringatja magát. Tudtam, hogy az ilyen gondolkodásnak nagy ára van.*
Kérdőn néztem Huorra. Mivel már végeztem a vallatással egyszerű lett volna végezni a fogadóssal, de így előttem összekuporodva, reszketve a félelemtől eléggé szánni való volt. És lehet, hogy még nekem lett volna lelkiismeret-furdalásom, amiért megöltem. Másrészről, meg csak a bejáraton keresztül távozhattunk az épületből, ahhoz viszont ki kellett nyitnunk az ajtót. Azonban a bent uralkodó káoszt tekintve ez sem lett volna okos ötlet, hiszen eléggé valószínűtlennek tűnt, hogy kimagyarázhatjuk magunkat ebből az eléggé kényes helyzetből. Lassan a kétségbeesés szikrái törtek fel a szívemben, a gyertyák lángjai mellett, amik még mindig baljós árnyakat festettek a – már így is elég baljós – helyiség falaira.*
A kopogás nem szűnt meg, sőt egyre csak erősödött, így muszáj volt valamit tennünk, hogy megoldjuk ezt a helyzetet. Lassan fölkeltem a guggolásból - amitől eléggé elzsibbadtak a lábaim – és az ajtóhoz léptem, majd rátettem a kezem a reteszre.

//Amíra//

*Amíra kijött a hátsó szobából és az ajtóhoz sétált. Mielőtt kinyitotta volna az ajtót, Huor némán jelezte, hogy NE. Felkelt a pulttól és ő is a bejárat felé indult, de három lépéssel az ajtó előtt megállt. A kenyér szinte teljesen magába szívta a bort, így Huor feje tiszta volt. Keze szorosan a sárkánycsont botra fonódott; elmormolta a varázsigét, a szemébe könny gyűlt és az (amúgy is elég sötét) szoba elhomályosult.
Egy katona... Nem, egy városi őr, mégpedig éppen az, amelyik ide irányította őket. "Egyedül van." Huor egy pillanatra teljesen megvakult a dühtől, de gyorsan visszanyerte a hidegvérét. Behúzódott a sötétbe és intett Amírának, hogy kinyithatja az ajtót. Lehet, hogy meg fogja ölni; lehet, hogy meg is akarja ölni. Nem! Nem gondolhat ilyesmikre. A rend ezért megfosztaná a köpenyétől. Nem kívánhatja senki halálát. De, ha ő is benne van? Nem. Biztos csak véletlen, hogy pont egy olyan fogadóba irányította őket, ahol megtámadják az utazókat, majd eladják őket rabszolgának. És most véletlenül kopogtat ugyanannak a fogadónak az ajtaján, késő este, teljesen egyedül. Persze. Bűn lenne megölni? Ő is benne van. Arra esküdött fel, hogy minden csepp vérével védeni fogja a várost. Ehelyett rabszolgasorba taszítja a gyanútlan utazókat. Pénzért. Huor köpött egyet; már tudta, hogy meg fogja ölni. Így vagy úgy, de az az ember az ajtó előtt halott lesz.*

*Belnirnek nem volt akkora szerencséje, hogy átaludhassa az éjszakát. Ordibálás, és óriási zaj zavarta meg az álmát, odalentről.
- Elég legyen!!! Mindenki nyugodjon meg!!!
*Csak bámulta a plafont az ágyban. „Ezek az őrök lesznek.” Kikelt az ágyból, magára kapta a köpenyét, és elindult a földszintre. A zajongást, közben beszélgetés váltotta fel. Az első és a második emelet közt a kocsmáros hangját vélte felismerni.
- Kérem, mi csak…
- Elég!!! Mi történt itt?
- A-a-az egész az egyik vendégem miatt történt!
*Ekkor ért az első szintre, ahol az elhangzott szavak hallatán meg is állt, és kíváncsian hallgatta a folytatást.
- Az egyik vendége miatt?
- Igen. Verekedésre buzdított minket. Igaz fiúk?!
- Igen! - Úgy van! - Ő volt! - Így van! - Igen!
- Szóval, azért verekedtek, mert egy idegen azt mondta?
- Őőő… Nem… Ravaszul átejtett minket!
- Hogy verekedjenek?
- Igen! Szerintem valami szökött bűnöző, vagy mi. Fent van a 4. emelet 12-es szobájában.
„Basszus! Ha ezek elfognak és megtalálják a tőröket, nekem annyi!” *Belnir gyorsan körülnézett, hol lehetne elbújni. Nem volt ott semmi, csak 4 zárt ajtó és egy ablak. Belnir az ablakhoz futott, kinyitotta, és… Az őrök felmentek a lépcsőn, és áthaladtak a látszólag üres emeleten. Mikor hallotta, hogy egy őr sincs már az első szinten visszamászott az ablakpárkányról. „Jó, hogy az összes tetőfigyelő őr itt van.” *Leszaladt a földszintre. 2 őr maradt ott őrizni a haramiákat, és a kocsmárost, akik a lépcsővel szemközti fal mellett sorakoztak. Fel sem lehetett ismerni a kocsma szintet. A földön törött poharak, korsók. Szinte minden szék és asztal a földön hevert. Az őrök egy pillanatra sem vették le a tekintetüket a falhoz állítottakról, így háttal álltak Belnirnek. A csürhe próbálta figyelmeztetni az őröket, de már késő volt. Belnir elővette az egyik tőrét, és a tőle távolabb álló őr nyakának dobta. A másik őr nyikkanni sem tudott, mert rögtön ez után, hátulról az egyik kezével körbe fonta a nyakát, a másikkal befogta a száját és az orrát. Az őr vergődött egy ideig Belnir szorításában, majd nem mozdult többet. Belnir ekkor vette észre, hogy az összes kocsmavendég láncra van verve. Elengedte az őr nyakát, a test pedig eszméletlenül hullott a földre. Belnir a Déli fogadó kijárata felé vette az irányt. Futás közben kikapta a tőrét az őr nyakából, és eltűnt a szállodából. A vendégek megdöbbenve nézték a jelenetet, majd mikor eltűnt az őrökért kiabáltak.

*Belnir körözött személy lett, amint kilépett a Déli fogadó ajtaján. Az utcán egy lélek se járt. A kijáratot két oldalról tökéletesen bevilágították a fáklyák. „Csak pár méter a városhatár. Csakhogy, itt még van egy kis elintéznivalóm. Szerencsére, az őrök nem tudhatnak többet rólam, csak amit a kocsmabeliek elmondanak nekik. Részegségükre való tekintettel, ez a személyleírás nem lesz valami pontos, de azért jobb lesz kerülni a feltűnést. A többi őrjárat még vagy tíz percig nem tudhat rólam semmit.” *Belnir lehajtott fejjel, csuklyában elindult a város közepe felé. Minél közelebb ért a centrumhoz, annál több ember járt az utcákon. Út közben megpillantott egy fáklya mellett egy útszéli árust. Egy kis pult mögött állt. A pulton különféle ruhadarabok.
- Szép, jó estét uram! Hogy-hogy ilyen későn itt áll az utcákon?
- Tudja, hogy van ez, az ember akkor dolgozik, amikor csak tud. Mit parancsol?
*Belnir rámutatott egy bordó köpenyre.
- Azt ott.
- Parancsoljon. Ez 100 darna lesz. - Belnir átnyújtotta a pénzt. – Mindig ilyenkor szokott vásárolni?
- Igen. Ilyenkor kicsi a forgalom. Még valami. – Levette a hátáról a sötétzöld köpenyt. – Ezt meg tudná nekem őrizni?
- Hogyne! De, ha szabadna megkérdeznem…
- Ne, kérem. Ne kérdezze. Hosszú lesz még az estém.
*Magára kapta az új köpenyt, és ártatlan mosollyal az arcán besétált a városközpontba, az őrök közé.

//Huor//

Már majdnem elhúztam volna a reteszt, de Huor jelezte, hogy ez nem jó ötlet. Csak akkor kaptam észbe, tényleg hülyeséget kezdtem el csinálni. De kezdett mehetnékem támadni. Nem igazán tudok sokáig megmaradni egy helyben, de tisztában voltam vele, hogy nem ez a megfelelő pillanat, így hátrébb léptem az ajtótól. Huor közelebb sétált, és megfogta botját, majd – ahogy ki tudtam venni – elmondott egy varázsigét, és a szoba még sötétebb lett. Aztán néhány perc múlva minden visszatért a régibe. A férfi behúzódott a sötétbe, és mielőtt bármit is tudtam volna kérdezni intett, hogy nyissam ki az ajtót. Elhúztam a reteszt, majd – vigyázva, hogy takarásában maradjak – kinyitottam az ajtót.*
Léptek zaja hallatszott, és egypár csizma hegyét láttam csak az ajtótól. A lélegzetemet is vissza fojtottam. Nem mintha féltem volna, csak jobbnak láttam, ha nem vesz észre. Majd az illető lépett még néhányat, így láthattam a ruháját, és az egész – a gyér fénytől kissé homályos – alakját. „Egy őr!” – gondoltam döbbenten – „Mégis mit keres itt, ilyen későn?” – aztán hirtelen minden összeállt. Az őr ideküldi az utazókat, a fogadós pedig eladja őket, a pénzen pedig megosztoznak. Elvakított a düh, de nem hagytam sokáig, hogy úrrá legyen rajtam. „Ezzel a férfival talán tudok egyeztetni, hogy igaz-e amit a fogadós mondott.” – gondoltam, de előbb megvártam, mit lép Huor. Úgy néztem a férfinak komoly tervei vannak, így rá hagytam mi lesz az őr sorsa.

//Amíra//

*Amíra kinyitotta az ajtót; gondosan ügyelt rá, hogy a belépő őr ne láthassa őt, ő viszont mindent láthasson. Huor kivárt. Remélte, hogy a kíváncsiság majd beljebb csalgotja. Be is jött a számítása: az őr beljebb lépett. Az éjszakai csendben, csak egy pár csizmának a sarkai koppantak a kemény deszkapadlón. Most nem az őrök hétköznapi (griffes) öltözékét viselte, mint akkor, amikor Huor-ékat ideküldte. Egy régi, már rozsdásodó láncing, a fölött pedig szürkés-barna, csuklyás köpönyeg volt rajta. Az oldalán egy ormótlan formájú 'kard' lógott, ami inkább emlékeztetett egy lapos, kiélezett vasdarabra, mint egy kardra. "Ha most Amíra becsapná mögötte az ajtó, semmi esélye nem lenne ellenünk." Valóban, eltart egy ideig, amíg az ember szeme megszokja a sötétet. Ezt kihasználva a két mágus semmi perc alatt ártalmatlanná tudná tenni ezt a nyamvadt kis fattyút.*
-SEGÍTSÉG!!!
*A hang a kocsma végéből jött. "A fogadós." Az őr a vasdarabért kapott; Huor botja kígyóként csapott elő a sötétségből, egyenesen az ellenség könyökére, aki ettől kiejtette a 'kardot' a kezéből. Huor kardja viszont már a kezében volt, készen arra, hogy egyetlen csapással végezzen ezzel a mocskos haramiával...*

*Szakadt ruhákba lépett be a vizek városába, Stern határától pontosan három napi gyaloglással vágott át a folyó felső szakaszán, pont ott mielőtt elágazna Olassie felé. S most lépi át a nagy kaput, az őrök tekintete furcsálja szakadt ruházatát mit pontosan mellkasánál téptek ketté. Meg is állítja az idegent, fegyvereit megvizsgálja szemével majd apró s értelmetlen kérdések halmazával zaklatja.
-Ki maga?
-Vándor...
-Mi történt magával?
-Elestem...
-És minden rendben?
-Azt hiszem minden tökéletes.
-Miért jött?
-Megszállni egy éjszakára s reggel tovább indulni a Lanur hegységbe.
*Az őr végig méri az idegent, jó fejjel magasabb nála. Körbejárja társa fedezetével hátában. Bár nem sok esélyük lenne ha harcra kerül a sor, de csak munkájukat végzik. Majd a férfi megszólal ki mögötte állt.
-Rendben menjen, további szép napot...
*Aden csak biccentett egyet a köszönet jeléül, majd útját a város belsejébe vezette fogadó után kutatva. Ahogy fogadó után kutat segélykiáltás csapja meg fülét, elnéz az irányba ahonnan a hang jött. Elvigyorodik megroppantja ujjait s megszólal.
-Legjobbkor a legjobb helyen, pont egy szállót kerestem s lám mibe nem ütközök...
*Az ajtó előtt megállt, lélegzetet vesz bele gondolt mi történhetett az imént oly hangosan kiabálóval. Fejéből elzavarta a gondolatokat s egy másikat ültetett helyére. Nem az én gondom. Visszhangzott fejébe a válasz bármily nemű meggondolatlan cselekedetre. Az ajtót belöki maga előtt. Senki sehol, se kiszolgáló személyzet, se vendégek talán már bezárt. Elindult a körletek felé, látta ahogy egy katona mászkál a körletben. Vajon mit akar? Nem érdekli s az első lakatlan szoba ajtaját kinyitja majd önkényesen elfoglalja azt. Kis csetepaté hangja szűrődnek be a szobába, egy kard csörren. Valakinek ma véres álmai lesznek.

//Huor//

Bár tudtam, ha becsapom az ajtót egy csapásra eltudnám vágni az őr menekülésének útját, nem akartam idő előtt leleplezni magunkat. Egy meglepetésből indított támadás néha többet ér a túlerőnél. Az őr oldalán egy kard szerű vasdarab lógott, de tovább nem igazán jutottam a kielemezésében, mert egy hang kiáltott fel a szoba túl oldalán.*
- SEGÍTSÉG!!! - a fogadós volt. "Ó, hogy az a...! Miért is nem kötöztem be a száját!" - gondoltam és elérkezettnek éreztem az időt, hogy becsapjam az ajtót, amit meg is tettem. Az ajtó hangosat dördült a hirtelen mozdulattól és gyorsan a helyére csúsztattam a reteszt.*
Eközben a férfi előrántotta a fegyverét, de Huor megakadályozta ebben egy jól irányzott ütéssel a könyökére. A kard csörömpölve hullt a földre és - mivel a szemem elég gyorsan alkalmazkodik a sötéthez - láttam, ahogy utazó-társam már kész halálos csapást mérni az őrre, aki most fegyvertelen volt*
Mivel úgy éreztem szükséges, így közbeavatkoztam. Előrántottam az övemből - a megint csak oda vissza csúsztatott - tőrt, és jól kupán vágtam vele a haramiát. "Úgy tűnik mostanában egy bunkónak több hasznát venném, mint egy tőrnek." - gondoltam kissé szórakozottan. Majd mikor az őr a meglepetéstől és az ütés erejétől összerogyott bocsánat kérően fordultam Huor felé. Tisztában voltam vele, hogy ezt ő akarta lerendezni. A szeméből ki lehetett olvasni, én mégis bele avatkoztam.*
- Ne haragudj, de nem hagyhattam, hogy megöld. - kezdtem. - Igazából teljes mértékben egyetértek veled, de előbb meg kell még tudnom valamit. - mondtam megint visszatérve a zárkózottabb stílusomhoz.*
Azt sajnos nem vettem észre, hogy az ütés nem volt elég erős, ahhoz, hogy elájuljon az őr, aki hirtelen kirántotta alólam a lában, én pedig elterültem, nem épp a legszebb módon. Az ablakon beszűrődő gyér holdvilág mellett megláttam, hogy egy tőrt szorongat a kezében, és kész arra, hogy leszúrjon. Előkaptam a másik tőrt az övemből. A jól gyakorlott mozdulatok villám gyorsan követték egymást. A bal kezemben lévő tőrrel elhárítottam a szúrást, a jobbal, pedig a váll és a kulcscsont közé szúrtam. A férfi fölkiáltott, a tőr pedig csörömpölve ért földet.*
Miután a férfi összegörnyedten szorította kezét a vállára gyorsan fölpattantam a kicsavart helyzetből, majd - miután eligazítottam a szoknyámat - belemarkoltam az őr barna üstökébe, és megkérdeztem:
- Hová vitte a fővárosi kereskedő a rabszolgákat? - kérdeztem elég nagy hévvel a hangomban ahhoz, hogy ő is tudja nem viccelek és ha hazudik tényleg meghal.
- Úgy.. Úgy tudom el vitte őket magával a fővárosba! - válaszolta remegő hangon. Ennyire volt csak szükségem elengedtem a haját, é vissza fordultam Huorhoz.
- Azt csinálsz vele, amit akarsz. - mondtam és elléptem a férfitól, aki kétségbeesetten kiabálni kezdett, de engem ez hidegen hagyott.

*Hatalmas a lárma odakinn, fel felveri álmából a segítségért kiáltozó férfi, s hallja a kardok csörömpölését. Fejébe húzza a párnát, hogy legalább kevésbé legyen zargató az ami odakinn folyik. De egyre csak nőnek a zajok mire felül az ágyon kezét szemei elé teszi majd megdörzsöli őket.
-Miért hajnal hasadtakór kell itt öldökölni egymást...
*Majd úgy félig ülve vissza dobta fejét a párnára, szeme vöröslött s az ajtót vizsgálgatta. Nem hülye nem fog vissza aludni nehogy a végén az ő ajtaján rohanjanak be. Akár tömegével is bár kezében már ott volt fegyvere mégis egy nyugtalan éjszakának fog ez bizonyulni. S maga se tudja miért túl fáradtnak érzi magát ahhoz, hogy csak kinézzen az ajtón. De most már az ő türelme is véges, s lecsepegtek az utolsó cseppek is óráján. Kénytelen két lábra állni majd bal kezével törölgeti jobb szemét míg a másikkal szemléli az ajtót. Odalép az ajtóhoz, kinyitja majd kikukkant. A katona sehol, s az ajtó ahol állt halk hang szűrődik ki rajta. Odasétál hozzá, nesztelen lépteivel jár a folyosón bár aki ügyes az meghallhatta. Majd keze kopogásra áll. Kettő halkat ver az ajtóra ahonnan a zajok jöttek.
-Könyörgöm intézzétek el gyorsan van aki aludna....
*S ha válasz nem érkezik csupán a csend fogadja szavait vissza húzódik szobájába, s ismét csak álomra próbálja hajtani fejét.

//Amíra//

*Amíra becsapta az ajtót, ami hangosat dördült a hirtelen mozdulattól, majd a helyére csúsztatta a reteszt. A következő mozdulatával előrántotta az övéből a tőrét, és leütötte vele a haramiát. "A hegyes végével szúrunk..." gondolta Huor kissé bosszúsan, de mégis megkönnyebbülve. Amíra bocsánatkérően fordult felé.*
- Ne haragudj, de nem hagyhattam, hogy megöld. - kezdte. - Igazából teljes mértékben egyetértek veled, de előbb meg kell még tudnom valamit.
*Azt sajnos egyikük sem vette észre, hogy az ütés nem volt elég erős, ahhoz, hogy elájuljon az őr, aki hirtelen kirántotta Amíra lábát, aki pedig ettől elterült a kocsma padlóján. Az ablakon beszűrődő kevés fény mellett Huor látta, hogy az őr egy tőrt szorongat a kezében, és kész arra, hogy végezzen Amírával. Amíra azonban előrántotta a másik tőrét, amivel elhárította a szúrást, a másik tőrével pedig az őr vállába szúrt. A férfi fölkiáltott, fegyvere pedig csörömpölve ért földet.
Amíra fölpattant, majd - miután eligazította a szoknyáját "Nők..." - belemarkolt az őr barna üstökébe:*
- Hová vitte a fővárosi kereskedő a rabszolgákat? - kérdezte olyan hangon, hogy az őr helyében Huor is összecsinálta volna magát.
- Úgy.. Úgy tudom el vitte őket magával a fővárosba! - válaszolta remegő hangon. Amíra elengedte a szerencsétlent és vissza fordult Huorhoz.
- Azt csinálsz vele, amit akarsz. - mondta és ellépett a férfitól, aki kétségbeesetten kiabálni kezdett.
*Huor egy pillanatra meglepődött Amíra szavaitól, de az őrre pillantva a meglepetés haragra, sőt, gyűlöletre fordult.*
- Van bármi, amit fel tudsz hozni a mentségedre? *Kérdezte a mágus (a köpenye színével ellentétben) halál-fekete hangon. A haramia azonban csak pislogott és a sebét szorongatta.*
- Meg tudod mondani, hogy hány életet tettél tönkre, hogy hány ember vére szárad a kezeden? *Az őr fölnézett, egyenesen Huor szemébe:*
- És neked van fogalmad róla, hogy ez nekem mennyi pénzt hozott? *Ennyi volt. Huor igazán életben akarta hagyni, de ez a féreg nem érdemli meg, hogy éljen. A halála megváltás lenne ennek a világnak. Huor gyomra émelyegni kezdett, de megpróbált nem foglalkozni vele. Az ujjai szorosan ráfonódtak a kardjára, amit a feje felé lendített. Az őr szeme elkerekedett, de nem jött ki hang a torkán... És többé már soha nem is fog...*

//Bocs, hogy ilyen sokáig tartott.//

// Huor //

Huor egy pillanatig meglepetten nézett rám, vagy csak az esti hold, derengő fénye miatt látszott úgy? Magamban megrántottam a vállam, és figyeltem, ahogy a férfi odalép az őrhöz.
- Van bármi, amit fel tudsz hozni a mentségedre? – kérdezte Huor ridegen. Az őr felnézett rá, kezét szorosan a sebére szorítva. - Meg tudod mondani, hogy hány életet tettél tönkre, hogy hány ember vére szárad a kezeden? – kérdezte újra, ugyanazzal a sötét hanglejtéssel, aminek köszönhetően krázott a hideg.
- És neked van fogalmad róla, hogy ez nekem mennyi pénzt hozott? – kérdezte az őr egyenesen a férfi szemébe nézve. Itt szakadt el Huor, és az én cérnám is. A férfi meglendítette hosszú kardját és lecsapott vele. Az őrnek ezzel vége is volt. Meg próbáltam a lehető legkevesebb időt a holt testel tölteni, mert eszembe jutott egy fontos apróság.
A történteket látva a fogadós néma csendben kuporgott a helyén, és már majdnem meg is feledkeztem róla. Most újra hozzá léptem.
- Mennyi ideje járt itt a rabszolga kereskedő? – kérdeztem, a hangomban szemernyi könyörület sem bujkált. Ezt a férfi is észrevette, így jobbnak látta gyorsan válaszolni.
- Csak néhány héttel ezelőtt! – mondta. Ekkor vettem csak észre, hogy valamin megcsillan a kezében a hold fénye. Egy kés volt. Hogy hogyan jutott hozzá azon nem volt időm gondolkozni, mert villám gyorsan felém szúrt. Nekem reflexből sikerült hárítanom. Előkaptam a másik tőröm is – már megszokottá vált, hogy mindig visszateszem a helyére őket, nehogy elveszítsem – és a fogadós gyomrába döftem, majd határozottan meghúztam fölfelé, és kirántottam. Gyorsan megpördültem. Utáltam a véres cselekedeteim következményeit látni. Az tény, hogy én csináltam őket, de volt egy olyan érzésem, hogy nagyon brutális módszereim vannak.
Ahogy elnéztem – akarom mondani hallgattam – a fogadóssal sikerült végeznem. Nem volt lelkiismeret-furdalásom. Egy ilyen söpredék miatt nem. Határozott léptekkel megindultam a kijárat felé. Elrántottam a reteszt, kilöktem az ajtót és már kint is voltam. Már kezdett pirkadni. Az ég alja rózsaszínben és lilában tündökölt. Legszívesebben azonnal megindultam volna a főváros felé, de valami visszatartott. Úgy éreztem muszáj még egyszer látnom a házat, ahol felnőttem. A lábaim akaratom ellenére is abba az irányba húztak. De mielőtt elmentem volna, még odafordultam utazótársamhoz.
- Örültem, hogy találkoztunk. Remélem nem ez volt az utolsó, és hogy a legközelebbi alkalommal kevesebb kalamajkába keveredünk majd. – nehezemre esett mosolyogni egy ilyen éjszaka után, mégis sikerült, és ahogy éreztem elég meggyőző lett. Mivel úgy sejtettem egyikünk sem akarja, hogy a városiak itt találjanak minket elindultam következő úti célom felé, haza.

*Belnir megérkezett Avlanion központjába. Az éj már a vége felé közeledett, de a fáklyák fényére még mindig szükség volt. Mindenhol árusok, kis boltok, üzletek álltak szebbnél-szebb portékákkal. Az emberek, még ilyenkor is rengetegen voltak. Hatalmas volt a tömeg. Szerencsére nem csak Belniren volt vörös köpeny. Tökéletesen beleolvadt a nézelődő csőcselékbe. Persze az őrök itt még többen voltak, mint a város szélén. Járőröztek föl és alá. Nem úgy látszott, mintha tudnának arról, mi történt a Déli fogadóban. Néhányan, még boldogan integettek is neki. Ezeket, persze viszonozta, ártatlan járókelő módjára. Egy ilyen visszaintegetés közben látta meg, hogy egy őr lihegve rohant be egy járőröző csapatba. Valamit mondott, majd egy rajzot mutatott nekik. A rajzot Belnir nem látta valami jól, de esküdni mert róla, hogy őt ábrázolja. Az őrök egy szempillantás alatt szétszéledtek. Nagy részük ki a centrumból, dél felé. „Há… Azt hiszik, menekülök. Az igaz, hogy jobban tenném, de nem mehetek el. Még nem. Most mi legyen? Először is, új fogadó után kell néznem.” *Az egyik eladóhoz fordult.
- Elnézést, ajánlana nekem egy fogadót?
- Ó, Avlanion jól megél a turistákból. Rengeteg fogadó van. Milyenre gondolt?
- Egy olyanra, amilyet egy utcai eladó a lehető leggyorsabban tud ajánlani.
- Kérem. A maga fajtájának a Szomjas Griff fogadót ajánlanám. Menjen csak kelet felé.
- Köszönöm. Lekötelez. – és ezzel a mondatával el is indult kelet felé.

//Amíra//

*Huor csak állt a fejetlen holttest fölött; szürke fátyol borult az elméjére, teljesen kizárva ezzel a külvilágot. "Mit tettem? Hogy tehettem?... Megérdemelte, de ehhez nem volt jogom... Bemocskoltam a köpenyemet, a rendemet!" Szabad kezével végigsimította egykor fehér palástját, amit most vér pettyezett. Egy dühös mozdulattal letépte magáról - bár inkább önmagára volt dühös, mint a köpenyre - és letörölte vele a kardját borító vért. A pengét visszacsúsztatta a helyére, majd a halotthoz lépett. Megigazította a testet (egy kissé méltóságteljesebb helyzetbe), majd letakarta hajdani köpenyével. (Amíra ez idő alatt a kocsmárossal foglalkozott.) Huor odasétált az egyik régebbi hullához, és levette róla a köpenyét, egy nagy fekete csuklyás utazóköpenyt. "Ez jó lesz..." Azzal a hátára terítette szerzeményét.
Mikor felnézett Amíra épp az ajtó felé léptetett, a fogadós pedig a földön fetrengett a saját vérében.*
-Örültem, hogy találkoztunk. Remélem nem ez volt az utolsó, és hogy a legközelebbi alkalommal kevesebb kalamajkába keveredünk majd. *Ahogy ezt mondta Huor felé küldött egy mosolyt és kilépett a szabadba. Huor még egyszer utoljára körülnézett az éjszaka színterén, majd követte Amírát.*
-Sok szerencsét Amíra Nox! *Majd Huor is rámosolygott a lányra. Csípős hajnali szél fújt a szűk utcában, amin át Huor a városközpont felé indult...*

~Fekete, gyönyörűen tiszta fekete~*gondolta miközben elmélyülten Motgang szemébe nézett, a griff fekete szeme az ő jégszínkék szemébe nézett, egyikük sem pislogott. Fenséget látott, magasztosságot a feketességben, önbizalmat amely nem ismer határokat, ugyanakkor tisztelet is megbúlyt benne.* ~Két év kellett hozzá, de megérte.~ *Megvakarta a griff fejét, az játékosan megcsípte az ujját, Norujn ettől elmosolyodott. Magához vette 3 tollal ékesített sisakját és elindult a parancsnoki rezidencia felé. Az elmúlt két év járőrözéssei alig hagytak neki időt szeretett városában, a vízesések, mint megannyi apró csoda mindig elbűvölték, még ennyi idő után is* ~Vannak fajok amelyek alig érik meg azt a kort amennyit én e város falai közt éltem le... én pedig még fiatal vagyok!*Jó érzés volt élni, jó érzés volt itt érni és hazatérni. Elővette a levelet a zsebéből, melyet az anyja írt, még nem volt bátorsága kinyitni, most mégis nekiveselkedett a pecsétnek és feltörte. A levél minden egyes szavát gondosan az emlékezetébe véste:
Fiam! Gyermekem! Nem mertem írni, nem mertem üzenni, nem mertem elmenni hozzád, de van valami amit meg kell kapnod! Menj a mardani bankba, hagytam ott a neveden valamit!-Édesanyád
~Aláírhattad volna... de lehet veszélyes... nem ez sületlenség! Mi lehet amit eddig nem adott át nekem most mégis át akarja adni?!~ *Bármennyire is lehetetlennek találta a gondolatot, valahogy mégis az utat kezdte el tervezgetni Mardanba. Hirtelen elfogytak a lépcsők és egy ajtó álta el az útját. ~Ilyen sokáig morfondíroztam volna ezen az őrültségen?~ *Kétszer kopogott a parancsnok ajtaján majd belépett.*
- Beleg Heru! Állok szolgálatára! *Mondta tisztelettudóan majd meghajolt Morses Kalaton előtt.*