Valian központja

// 1. küldetés - A mélység vonzásában //

Moozen a harcos, éppen a kikötőből sétált a város központja felé, hogy végre megkapja fizetségét a Valianig kísért karaván vezetőjétől. Előző napi szerencsétlen és korántsem tervezett fürdőzésének rossz emléke már nem árnyékolta be hangulatát, főleg miután egy teherhajó kapitánya megengedte, hogy megszárítkozzék a kabinjában. Halkan fütyörészve lépdelt a tanácsháza előtti téren, és nézte a hömpölygő tömeget. Néhány pillanatig elidőzött tekintete egy csinoska szövetárus lányon, aki mikor észrevette, hogy a harcos őt nézi, pirongva mosolygott vissza rá, de aztán fordult is el egy leendő vevő felé. Mire végzett az üzlet lebonyolításával még visszafordult az iménti irányba, de a szép szál, jóképű férfit már nem látta a tömegben.
Moozen eközben már a híd felé vette az irányt, gondolta megnézi magának közelebbről a kilátást, ha már erre vitte az útja.
A sok bámészkodó között, kissé könyökével is segítve tört utat magának, és el is ért az első sorig ahonnan már Pazar látvány tárult elé. Ekkor azonban, talán két karnyújtásnyira tőle egy férfira lett figyelmes, aki hangosan szidalmazta az őt meglökő embertársát. Néhány pillanat múlva azonban nem az öt meglökő dorgálása volt a legnagyobb baja, hanem hogy egy kitüremkedő kőben megbotlott a lökés hatására és egyensúlyát vesztve lezuhant a hídról. Néhányan próbáltak utána kapni, de egy sem járt sikerrel a zuhanó férfi felé kapdosó kezek közül. Néhányan felsikoltva néztek utána, ahogy Moozen is kijjebb hajolt kissé, de a várt látvány helyett, miszerint szétárt, karokkal zuhan a mélység felé, azt látták, hogy a tarisznyájába kapaszkodva lóbálózik, és telei torokból ordít, hogy valaki segítsen már neki. Ahogy a zuhanását, úgy most az életét is az idő vasfogának köszönhette az illető, ugyanis egy kiálló hídfő tartó oszlop letört végében, megakadt a tarisznyája szíja, és így menekült meg a zuhanástól. Moozen, és talán még néhányan a tömegből azonban látták, hogy ez csak időleges mentsvár lehet, mert aligha bírja az a vékony szíj sokáig. Néhányan lehajoltak és a kezüket nyújtogatták ordítozva, hogy fogja már meg, de úgy tűnt, hogy a kétségbeesett kapaszkodó kezd erejének végére érni. Moozen gyorsan körbenézett, és egy szamár vontatta szekér oldalán jókora kötél hurkot pillantott meg. Áttörte magát a tömegen, és lekapva a kötelet, tért vissza immár az eset helyszínéhez pontosan. Néhányan utat nyitottak neki, mikor a kötelet látva felfedezték mi is lehet a szándéka. Moozen letérdelt a híd peremére, elhessegette az ott fontoskodókat, és mivel látta, hogy a szerencsétlen a felé nyúló kezeket sem képes megfogni, úgy okoskodott, hogy talán a kötélre sem lesz képes átkapaszkodni. Ezért a zsoldos saját derekát kötötte át jó szorosan, a kötél másik végét, pedig a tömeg felé nyújtotta.
- Fogjátok, de aztán jó erősen, különben visszatérek kísérteni azt biztosra, vehetitek. – Kiabálta a tömegnek, ahonnan tucatnyi kéz nyúl ki, hogy megfeszítve azt óvatosan le tudjon ereszkedni a harcos.
Lépésről lépésre, lassan közelített a bajbajutott felé, és viszonylag hamar elérte, miután már kezével kapaszkodott a hídfő tartó oszlopába. Ekkor ismét felkiabált. – Na, most fogjátok erősen. – Lassan engedte súlyát a kötélre, és közben hallotta a kiáltásokat is fentről.
– Fogjuk, ne aggódj. Fogjuk erősen. – Hallatszott a kórus, és közben Moozen már átkarolta a szerencsétlen férfi derekát.
- Na, most, foglya meg a kötelet komám, addig tartom erősen. – Mondta Moozen, mire a másik, aki holt sápadttan nézett rá, csak bólintott egyet, és óvatosan átfogott a kötélre. Moozen úgy érezte kettétörik a dereka, de amint a másik fogást talált a kötélen enyhült kissé a nyomás.
Végül a tömeg felhúzta őket, és még a tarisznyáját is megmentették a férfinak, aki miután biztos talajon állt megint, buzgón ölelte magához a harcost.
- Köszönöm barátom, igazán köszönöm, hogy hálálhatom meg.  – Moozen szólt volna, de a másik választ nem várva, jó néhány darnát nyomott a tenyerébe, amit a szintén megmentett tarisznyából húzott elő. A tömegben is jó néhányan kezet ráztak, és mindenki örült a szerencsés kimenetelnek, legfőképp a megmentett férfi, no és Moozen akinek ismét lett némi kis pénz az erszényében, és még jót is tett közben.

// Küldetés kész //

//Nawarean- elnézést a várakoztatásért!//

A fiú pontosan olyan hévvel reagált, ahogy Mia várta. Azt is bizonyította immár sokadszor, hogy képes visszafogni magát a lány jelenlétében. Mia jól ismerte az embereket, a bérgyilkos egyszerű jellem volt, inkább különös származása csavart párat a kiszámíthatóságán. Továbbra is világlott, hogy nem megengedhető, hogy egy nap prédaként tekintsen rá, mint vadász. Az is biztos volt, hogy ebben a pénz mellé valamiféle szövetségre, elkötelezettségre is szükség van. Meddig fog még felvillanni előtte a figyelmeztető kérdés: Vajon megölné őt Nawa, ha felbérelnék ellene? 
Ezért könnyen lerázza magáról, amit a kígyóról mond a fiú. 
- Holtakról vagy jót, vagy semmit! Az apámról is inkább hallgatok...-szólt csendesen. Utoljára belekortyolt az italba, és némán rakta össze a fejében a sárkány kirakót. Olyasmiket hallott, amiről álmában sem. Míg ízlelgette, katonák vérének lucskos, nyúlós szagát érezte az orrában. Mannahonért vesztették s meggyőződése volt, hogy itt sem lehet másként. Százak, ezrek pusztulnak el, ha...
- Mit gondolsz, mire készülnek? Háború lesz? Vigyázz, mit felelsz, ez ma Lanuria legveszélyesebb feltételezése!
Egyszerre fémes ízt is érzett, mintha sötét varázslók gonosz áldozataik vérét innák. Felkavarodott a gyomra. Talán az italtól, talán a gyilkos ilyen testközelségétől. 
- Igen...tartok tőled. Nem vagyok ostoba! De bizalom nélkül nincs üzlet! Egyikünk megölte volna már a másikat a sor gyilkosság után Tarsisban. 
Ahogy a férfi eltávolodott, egy pici szekreterhez lépett és a tetejére valahonnan darnákat szórt. Bőrbe kötötte és rámutatott. 
- Ha akarod, számold meg! Megfejeltem, további szolgálatodért előre! De most légy a szemem és hallgass továbbra is! A városban így többet nem találkozunk, mindkettőnk védelmére. Egy jó cselekedet, vagy jó baráti látogatás belefért. Ezután ha segíthetek, szólok, vagy szólsz. Üzenj madárral, vagy bármi más módon! Ha találkozni kívánok veled, szólítalak, a vér útján. Egyet mondj el! A fekete, akit láttál...milyen? Mit tudsz róla? Mond el, hogyan tette azt...Tudnom kell, mire képesek! Miben mások azoknál a sárkányoknál, akik Mannahonban élnek!? Mivel készülhetünk ellenük?
Azzal bármit reagált a másik, ő megindult az asztal felé, ami mellé szerviz asztalt tolt be éppen az inas.
Kihessegette, majd hellyel kínálta vendégét és elcsipegette a reggelit. A gyomra feszültsége ellenére kényszerítette magát evésre. Nem volt rég, mikor egy erdőben bolyongva alig talált betevőt.
- Sose tudni, mit hoz a holnap. Egyél és menjünk utunkra! Figyelj és mindent tudass velem idejében, amit sárkányügyben megtudsz! 

*A lányra meresztem szemeimet, kis mosoly ül arcomra. Végig mérem őt, a mondata után. Vajon miért nem beszél apjáról. Bár most van ennél fontosabb dolgom is minthogy ezt kiderítsem.
- Ez igaz vagy jót vagy semmit... Viszont ő már jó ideje nem élt...
*A következő kérdés nem meglepő, bár magam sem tudom rá a választ.
- Nem igazán tudom mit akarnak... De azt sejtem, hogy az utolsó szálig ki fognak irtani mindenkit. Valianban? A frászt se érdekel mit beszélnek itt az emberek.
*Majd a következő kis monológon elvigyorodok, természetes az ha valaki tart tőlem. Én magam sem tennék másképpen. Majd ahogy befejezi válaszok neki.
- Nem szükséges megszámolni, hisz te magad sem vagy bolond... Nos nem ígérek semmit, hogy nem jövök avagy jövök hozzád. Ha lesz időm ide nézek. Viszont! Hamarosan el kell mennem Lanur hegyeibe, ott az asztalomhoz kell hívnom egy személyt... Akivel fontos dolgokról fogok tárgyalni. Azután meglátom hová fordulok. S kit keresek meg. S fogalmam sincs mi az a hely amiről beszélsz... s nem hiszem, hogy találkoztál sárkánnyal Lanuriában. Viszont annyi a különbség a fekete s a színesek között, hogy őket halandó fegyvere nem ítélheti halálra... De ennek te magad is utána olvashatsz. A nagykönyvtárban biztos találsz valamit róluk. Nos most megyek...
*S állok fel a székből, tenni valóm nem tűr halasztást. Felkapom az erszényt, az ismeretlen mennyiségű pénzzel s kifelé sétálok az ajtón.
- Ha valaki véletlenül megkeres s rólam érdeklődne... Ne hazudj neki, okkal fogja tenni... Ne említs szoros kapcsolatot hozzám, csak azt amit fontos, hogy tudjon... A mielőbbi viszont látásra...

A fiú, mint mindig, elgondolkodtató. 
- Rendben van! Nos, magam se tennék másként a helyedben. Azt az emberfeletti dolgot, ha van olyan, amivel felkészülhetünk a sárkányok ellen, jó kezekben akarom tudni! Mannahon a hazám, ahol évszázados háborút vívtunk a sárkányokkal. Varázslataink alig elegendők távol tartani a városainktól a seregeiket. Atyám volt a hadvezér. Elég közelről szembesültem a harcok borzalmaival és esélytelenségével. A remény kevés! Konkrét tettek kellenek! 
Csillogott a szeme az akarattól. Fehér orcájára pír ült. Tartása megfeszült, ahogy az ajtóig kísérte a fiút. 
Bármi van készülőben, nem ülhet ölbe tett kézzel.
- Úgy teszek, ahogy kérted! Én magam igyekszem háttérbe maradni, s hogy csak eddigi törekvéseim lássanak... Most menj hát utadra! Jó és hasznos asztaltársaságot a hegyekben!
Szívesen megölelte volna a fiút, talán nem volna illetlenség. Hiszen az egyetlen, akihez kötődik s akinek az életét köszönheti...

*Csak bólintok a lány válaszára, majd vissza tekintek rá.
- Hasznos asztaltársaság... az meglesz... Nos viszlát apróság...
*Majd kilépek az ajtón s elindulok Lanur hegyei felé.
// Köszönöm a játékot //

//Én is köszönöm Nawa!
Regélő: Reus de Sanctis következik. Látom, vársz rám!//

Átlagos hétköznap reggelét az inas zavarja meg. Enyhe meghajlásából is jól látható, hogy a magas férfi lenyalt hajtincsei rejtenek valamit. A mindig büszke elf nép sarjának hegyes kis fülei direkt takarásban. Ősei kissé népszerűtlen gwaith-dúri származását igyekszik imigyen titkolni. Mia sokszor tűnődött már a valódi okokon, mert ennyi talán nem elég, hogy ne tudjon beilleszkedni egy ilyen szorgalmas lény, ráadásul szolgálatban. Egyszer rákérdezett és zavaros választ kapott.
Most nincs ideje ezen tanakodni. Az inas szerint egy konflis várja odalent, hogy a városházára vigye.
- Ha kértem volna kocsit, akkor későbbre. Ilyenkor még korán van a hivatali kezdéshez. Na mindegy..biztosan Reus úr talált valami sürgőset.
Aprólékosan megrágta az utolsó falatot a reggeliből, megtörölte a száját az öléből felvett szalvétába s hanyagul a tányér tetejére dobta. 
Felállt, végül is készen áll! 
- Az ernyőmet Tan! Nem ezt, a másikat! A tenger felől eső jön ma! Csak figyeljen! - Mosolyodott el az elf meglepetésére. A levegő olyan párás volt, hogy ha kitett volna egy szappant az erkélyre, mire leér alá a főkapuba, szivárványos szappanbuborékok áradatában fürödhetett volna. A képtelen képen felkacagott s odalent még nevetve nézett a konflisra. Az megemelte a cilinderét s a közeli kis kirakat felé intett.
Az ott nézelődő középkorú úriember éppen akkor vette őt észre s odasietett.
- Mia! ...Ruton asszony...- enyhén mandulavágású, fürkész, kék szemét egy pillanatra lehunyta, mint aki vallomásra, vagy csókra készül. Bár ebben nem sok tapasztalata volt a lánynak, csak így képzelte el. Lassan meghajolt és kézcsókját kissé elhúzta, pont annyira, hogy még ne legyen zavaró.
- Bocsásson meg, de egyre nehezen áll a számra a hivatalos hang Önnel! 
- Darren Argaran úr! Nahát! Ne mondja! Nekem is! De miért van itt? Nemsokára kezdek!
- Én is oda megyek! 9-kor kezdek magam is, előbb semmiképp! Kocsikázna velem egyet előtte? Vagy halasszuk máskorra? 
Mia nem mulatott a férfin, aki nem is tűnt esetlennek, pedig a hölgyek nehezen fogadnak egy ilyen helyzetet. Biztos kapott már hideget-meleget ilyesmiért. Pedig az egzisztenciája mellett egy roppant jó kiállású, ízlésesen öltözködő és igényes beszédű férfi volt. Magas, vékony, sportos alkat. Sötét, félhosszú összefogott haj, világító kék szemek, keskeny bajuszka. Most is fekete cilindert szorongatott, fodros hófehér ingén lefogta a zsabó alját az ég kék mellény, rajta fekete öltöny egyetlen gombbal hanyagul összefogva. Mégis furcsamód udvarolt, nem várta haza senki. 
- A férjem iránt tisztelettel viseltetem. Tegyen így Ön is! Nem tudom, mennyi időre van szükségem, hogy e formaságok erejüket veszítsék...- Hirtelen eszébe jutott valami..talán a férfi özvegy.- Önnek mennyi időbe telt?
Azzal, hogy ne tűnjön szemtelennek, csupán érdeklődőnek, megragadta Darren kezét és beszállt  a kocsiba.
A férfi végül kikocsikázott vele a kikötő felé, majd vissza és elmesélte, hogy veszítette el  néhány éve feleségét. Mia nem faggatta, úgy hallgatta, hogy magától mesélhessen. Sokáig nem tartott, inkább csevejbe kezdett, nem sajnáltatta magát. Ez szimpatikus volt Miának. 
A Városházhoz érve mosolyogva tudtak elválni. Mia biztosította Argaran államügyészt, hogy örömmel kocsikázik vele máskor is, ha előre megbeszélik, de néhanap jól esik egy-egy meglepetés.
A hivatalban máris Reus de Sanctis úr kérette magához. Kisvártatva belépett az irodájába.

//Remek lesz! //

Reus de Sanctis úr figyelme Miára irányul, nem különben fordítva. Az előzékenysége belső indíttatásból fakad, úriemberek sajátja, a máguslány jól tudja ezt. A férfi eleganciája ugyanígy megnyugtató számára, jobb körökből való nemesember áll a hivatali poszton. Bizalmat enged feltételezni. Miának volt ideje meggyőződni szakértelméről s körültekintő türelmes munkájáról. Ő némi visszafogottsággal illően viszonozhatná az odafigyelést, ehelyett izgatottan reagál, miközben leül az íróasztallal szemközt, máris villan a szeme, szája mosolyra húzódik. Biccent egyet, mintha egyetértését fejezné ki, vagy köszönne.
-De Sanctis úr! Igaz, hogy most séta kocsikáztam a partig és vissza, de frissebb nem is lehetnék, ha gyakorlati feladatról van szó! Ugye arról van? Elmondja hová megyünk, uram?
Testtartása nemes, mégis kissé árulkodik az izgalmáról. Még kis ideje volt itt. Mégis Reus úr talán betudhatja mindezt Mia eddig is minden alkalommal kiemelkedő érdeklődésének, kíváncsiságának, minden felett álló felelős viselkedésének, bármilyen szakirányú feladat elé állt, melyekhez igyekezett legjobb képességeit összeszedni, hogy mielőbb, hiánytalanul elvégezze s a legtöbbet hozza ki mindenkinek a dolgokból.

- Máris indulhatunk. Nem lesz rövid utazás. Mielőbb indulnunk kell! - Állapította meg selyem kesztyűjét lehúzva jobbjáról, hogy kényelmesebben olvassa az iratot.
Mia figyelmét nem kerülte el sem a mosoly, sem a töprengés. Előbbinek őszintén örült, hogy kicsit felengedi a hivatalnok szívét. Utóbbiról nem gondolkodott, mert úgy tűnt, van elmélkedni való a birtok körül. A papírlapon összefogott jegyzetet látott. A birtok alapvető árát s a hozzá tartozó ingóságot, parasztot, cselédet és mént is saccolni lehetett. Az ára persze akkor az igazi, ha látják is. Az értéke viszont nem csak attól függ, mennyit kapnának érte, hanem ha bárki másnak dolgozna, mennyit kapna meg érte. Az érték papíron nem látható dolgoktól is függ. Ezért is fel kell mérni. A másik a használhatósága, a kihasználtsága, és lehetőségei, melyeket látni kell. Hogy ezenkívül mi dolguk ott? Pontosan sosem tudta.
- Értem.  Szép kis birtok. Mi a pontos feladatunk ma?

- Világos, megértettem. Tehát láthatóvá tesszük a birtok valódi értékét és felmérjük a lehetőségeit.
Bólintott, majd egyenes derékkal felállt a kényelmes székről. Kissé féloldalt fordult az ajtó felé, majd válla felett visszapillantott Reus úrra.
- Még elhagyatottan is lehetnek további láthatatlan értékek ott. Induljunk hát!
Az ajtó felé lép, majd a mellette lévő fogasról fekete esernyőt kerít. Megpördülve adja a mögötte tán' megtorpanni kényszerülő férfi kezébe.
- Ezt el ne hagyja!
A Tanácsházáról kifelé végig csacsogott. Igyekezett semleges dologról társalogni, mígnem maga is meglepődött, mi jött ki belőle.
- Remélem, zárt kocsival megyünk, uram! Különben bőrig fogunk ázni. Igaz, nem láttam még olyan embert, aki a langyos őszi esőtől elolvadt volna.- Felhőtlenül felnevetett- Ahogy atyám mondta mindig: "Az eső felszabadítja a gondolatokat és a mély érzéseket, sőt az alkotó fantáziát is!"
Annyira meghökkent saját magán, hogy kedves mosolya jéggé fagyott az arcán, lélegzete elakadt és aztán pihegve kapott levegőt néhány másodpercig. Kifutott az arcából a vér. Meg is botlott úgy, hogy Reus úr karjáért kapott, hacsak az nem volt máris támasza. Ernyőjét is kiejtette kesztyűs kicsi kezéből.
Az otthonának visszás emlékei rohantak át szép homloka mögött, felhőket csalva elő, míg odakint az égbolt még mindig tiszta kék volt, néhány apró hófehér bárányfelhőt leszámítva.
A lélek sötétségénél nincsenek zordabb felhők.
Nincs villám, mely úgy nyilall beléd, mint a fájdalom.
A szeretetlenség és a meg nem értettség teljes, lesújtó fájdalma, melynek tárgya az a személy, akit mindennél jobban bálványoztál és rajongásig szerettél a legapróbb mozdulatától, a legjelentéktelenebb szaváig, ittad minden megnyilvánulását. Apád, aki egymaga nevelt fel sajátos elvei és csodával határos vezéri képességei különös útjain. A sárkányoktól hemzsegő veszély mellette gyilkos vággyá válhatott volna benned, harcos amazont nevelhetett volna belőled, minden képességed sárkányok könnyével és chimérák tejével táplálta, míg végül a szerelmetes atyai érzelmeivel a belső szépségedet kivetítette a mindenségbe, majd elfojtotta.
Megérdemelte a halálát az egyetlen férfi, akit e szépség szeretett, akit őszinte, szívszorító könnyekkel vártál haza a frontról, akit valódi lázas vággyal figyeltél, mint gyermeki szűz s aki szeretetében kalodába zárt.
Még mindig sápadtan állt meg a fogat mellett. Számára természetes módon elvárta, hogy ajtó nyissanak neki és besegítsék, nem, mintha nem tudott volna egyedül beszállni. A kocsit katonák vették körül, ami még inkább korábbi életére emlékeztette Miát. Tekintete olyan volt, mint aki kísértetet látott az imént.
Igyekezett összeszedni a gondolatait. Kisvártatva hófehér ruháján a vékony, mályvarózsaszín szatén sál emelte csupán ki elszíntelenedett arcát.

*Visszatérés a városba, nem valami felemelő az érzés, hogy semmivel sem kerültem közelebb a célomhoz. Vajon Onoria az az átkozott boszorkány mennyit tudhat? Talán már rég tudatában van annak, hogy sereg készülődik az emberek birodalma ellen. Viszont amíg tétlenkedek, kénytelen leszek tartalékaimhoz nyúlni, s egy szobát bérelni itt a városban. S elvonult magányomban fejlesztenem kéne képességeimet, legalább addig amíg várok valamire...
~Csak tudnám mire várakozok... nem szoktak csak úgy berepülni a hírek az ablakon...
*S egy fogadót keresek a városban ahol megszállhatok. Talán ésszerű lenne felkeresni Miát viszont a jelenléte csak felboríttana mindent.

- Jól vagyok De Sanctis úr! Már minden rendben, induljunk csak! 
Miután biztosította a férfit hogylétéről, beszállt ő is a kocsiba.
- Tényleg mehetünk...
Bár tekintete felhős maradt, arcába lassan visszatért a pír. Szorosra zárt telt cseresznyepiros ajkai mutatták, hogy jól esik neki a hallgatás, amit jó modorral és figyelmességgel Reus úr segített. Megjegyezte és elraktározta magában ezt az információt is róla. Úgy gyűjtötte magába ezeket az őt körülvevő személyekről, mintha tanulta volna, hogy szükség esetén rendelkezzen ilyen forma társadalmi tőkével. Megerősítette a férfi viselkedése abban, hogy bizony jó nevelést adó gyerekszobája volt.
Miután elindultak, sokáig hallgatott, a nyüzsgő várost, majd az elsuhanó tájat nézte szenvtelenül. Elgondolkodott.
Úgy érezte, mégis mondania kell valamit ennek az embernek. A megfelelő helyen s időben nem vihet más előre, csakis az alázat. Ahogyan a legmagasabb helyekre sem viszi más felfelé az egyszerű embert, csakis az alázat. Felsóhajtott.
- Tudja- kezdte nagyon halkan, mintha meghallhatná más-, mondhatnám, hogy múló rosszullét... Ön nem is faggatna tovább...de őszinte szeretnék lenni Önnel, Reus úr, ha szabad! Amennyire csak lehetek! Hiszen a szárnyai alá vett így ismeretlenül, a Főpapnő kérésére és úgy tanulhatok öntől, hogy közelről megfigyelem s ön pedig ad a  véleményemre. Úgy, mint most is, alázatos figyelemmel, türelemmel fordul irányomba. Ezért nem óhajtom kétségek közt hagyni, vagy megtéveszteni.
Kitekintett valahová messze, inkább a múltba, mint a jelenbe. Majd a szelíd szemekbe nézett. Mennyit mondhatna el élete kusza labirintusából, jelleme, lelke mélységeiből? A sötétsége tobzódó, kavargó üledékéből? Mit is mesélhet ennek a realitásban és jobbára fényben lélegző férfiembernek? Teljesen őszinte soha, senkivel nem lehet már. Neki nincs másik, sem jobbik fele, csak ő maga van: együtt a fényárban is a sötét mélységhez való vonzalmával. Ebbe részben Aldo, vagy Salamon, Nawarean férhet bele, de igazán közel senki sem. Egyetlen lény érthetné, mi zajlik benne, az apja, Garen Ruton főmágus, főkincstárnok s csatamágus hadvezér. Ő maga egy személyben képviselte Mia sötét vágyait, félelmeit és képességeit. Ő minden fájdalom atyja Miában. Hol van az ő egzisztenciájához, befolyásához, erejéhez Reus? És hol van hozzá Mia? Mit hordozhat apjából? Sosem gondolt ilyen nyíltan rá, vajon az ébredő sötétsége atyjától való örökség? De valamit mégis meg akart fogalmazni, tudva azt is, hogy bármikor előfordulhat ilyen helyzet, ami magyarázatot kíván.
A tiszta szempárba beszélt tovább, ha meghallgattatott.
- Nagyon szerettem atyámat, aki maga nevelt, miután édesanyámat elvesztettük a születésemkor. Azonban számomra mégis már életében meghalt, elvesztve a tökéletességét. Szinte mindent tőle tanultam az emberekről, a társadalomról, csatákról, a háborúról, a tömegek viselkedéséről, a gazdaságról, a birodalom kincseiről és a vélt s valós értékekről. Az egykori kislánynak ő volt a minta. A birodalmunk fontos embere, a csaták mágusa, milliók mentora. Akit féltve vártam haza. Aztán előjött egy olyan szintű, beteges féltése, amely gyökereiben mérgezte meg a szeretetem, míg elmenekültem, ahogy tudtam. Két utam volt, a császár és az utána következő legfontosabb személy szerelme. Utóbbit választottam, hogy maradjon némi szabadságom. Ezzel szinte megöltem atyám akaratát. A háború tüze szólt csak közbe. Ő is és szeretett férjem is messze járt, el kellett menekülnöm. Most megrendít a felismerés, mennyire fontos volt ő nekem.
Elhallgatott. Szeme sarkában nedvesség gyűlt, amit nem engedett elfolyni. Talán vélhetően a szeretet könnyei ezek, valójában egy lehetséges gyermekként képzelt jobb élet reményeié. Ezt azonban a máguslány tudta csupán.
- Ám semmiképp nem terhelném tovább uram! Ennyi magyarázatul szolgálhat némiképp kirívó viselkedésemre s törekvéseimre. De nem befolyásolhatja a munkámat. Azt soha!

- Igazán megteszek magam is mindent Reus úr, hogy valamelyest beilleszkedjek. Köszönöm a segítségét! A munkánk szempontjából nem hiszem, hogy fontos lenne, honnan jöttem, mit hagytam magam mögött, lehet, inkább az lényeges, hogy mit hoztam magammal.
A kocsi zötykölődése néha elfajul, kisebb ugrásokat végeznek a kerekek a rossz úton.
- Mennyi  a kátyú mióta kiértünk a városból!
Szavaira a férfi oldalára dől, alig bír megkapaszkodni. Nem akart panaszkodni, de tényleg ramaty volt az út.
- Ha ezt tudom...- Visszafogott magából egy kitörni észülő morgást.- Megkérhetem, ha a következő hasonló utunkat tervezi és nem terhes önnek, akkor lóháton induljunk útnak? Imádok kocsikázni, de ez esetben szerzek lovagló ruhát, csak tegye meg a kedvemért! Persze, ha nincs ellenére! Remélem, hamarosan megérkezünk!
Mintegy varázsütésre megváltozott a táj és a kocsi lekanyarodott a fő útról. Nem tudta, mennyit mennek még.

// Szia Mia holnap nem leszek ráérsz a reaggal//
*Az első nap nem éppen úgy sikeredett ahogy azt elterveztem. Ideje öltözéket váltanom s beilleszkednem a városba. Már csak a fehér hosszú ujjú ing maradt rajtam. Fegyveremet az ideiglenes szálláson hagytam csak a fekete tőrt hoztam magammal. Kevésbé feltűnő mint egy hatalmas ezüstös lándzsa. A mesterpecsét használatának mellékhatásai még mindig kísértenek, enyhe émelygés és rosszullét környékezett meg. Talán ideje lenne felkeresnem Miát. Hátha tud egyet s mást a városban lezajlottakról amíg én két hétig távol voltam. Viszont mindenek előtt körbe nézek, s meg kéne keresnem a főnököt. Belsőséges információkért, a kardról, s magáról a renegát sárkányról. Sajnos a legutóbbi hír zsákutca volt. S nekem is el kell kezdenem össze szedni egy csoportot, akik ha kell meggátolják a sárkányokat. Első sorban a népet kell megmenteni, mindenki más utánuk jön. A városban járva kélve csak kilyukadok a Ruton kúriánál. Halk kopogtatás hallatszik az ajtón. S most várok, hogy Mia vagy a cselédje ajtót nyisson nekem.

//Kedves Regélő//

Mia nem gondol semmi mögöttes szándékkal. Ami Reus de Sanctisnak fontos, az neki természetesnek tűnik. Ő maga még tovább is menne a helyében, ami a társa megismerését illeti. Meg is osztja gondolatait a férfivel:
- Igazat adok önnek De Sanctis úr! Tudja én mindig azt láttam, hogy a társunk megismerésénél csak az ellenfelünk megismerése a fontosabb. A megboldogult Darren Ruton ezt olyan szinten űzte ezt, hogy megszerette az ellenségeit. Minden rémtettük és gátlástalan szörnyűségeik ellenére szerette a sárkányokat. Sőt egyfajta hátborzongató rajongással mutogatta a megszerzett és a kastélyunkban kiállított koponyáikat és a többi ereklyét. Több ezer oldalas könyveket írt róluk, arról, hogyan élnek, milyenek a szokásaik, a zárt társadalmuk, mik az értékeik, milyen a lelki, a szellemi életük, s hogy mitől olyan nehéz legyőzni őket. Külön könyveket írt az ellenük folytatott hadviselés szabályairól és feltárta az általa legyőzöttek személyét, életét. Azt vallotta, hogy pontosan tudnunk kell, kivel, ki ellen megyünk csatába. S milyen igaza volt! 
Mia nézte a sorra felbukkanó, majd elsuhanó kúriákat és birtokokat. Megpróbálta elképzelni, milyen tulajdonosuk lehet. Aztán úgy látta jónak, ideje kicsit beavatnia múltjába Reust.
- A családi nagy birtokon van egy erdőnk. Hatalmas területen fekszik, egy ragyogó völgyet hegyek és folyók határolnak. E hegyek közül is három a mienk. Pontosabban az enyém. A kastélyunk a birtok határán, egy sebes sodrású folyó mellett fekszik egy erdei tisztáson. Mellette a folyón túl, ugyanígy egy másik nemesi nagybirtok kezdődik. A vidéki területeink nagy részén lehetetlen kocsival haladni. Két hátas lovam van: Darázs és Mennykő. Egy karcsú, inas éjfekete kanca és egy zabolátlan csődőr ezüst sörénnyel, aki szintén nem véletlenül kapta a nevét. Mindkettőt magam neveltem, a lovászunk s Darren útmutatásai szerint. Mennykőt többször elvették tőlem, hogy kezelhetetlen, de minden alkalommal olyan szomorú gyászba estünk, hogy visszakerült. Végül vele barangoltam be a hegyeket, olyasmire is képes, amire a kanca nem. Higgye el, ha az ő hátán lovagolok, megtalálom a hangot más lovakkal is. Kényes sem vagyok, ez csak látszat, amit a császári udvar nevelt belém. 
Kevésbé értette, hogy jutott eszébe Reus úrnak a korrupt, megbízhatatlan és rejtett, gyilkos szándékú személyeket felhozni. ~ Ó, ha tudna Soul Salamon Nawareanról! Netán tud is? Lehetséges volna? ~ Próbált semleges talajon maradni.
- Nos, ott találkoztam ezzel. Az udvar melegágya az intrikáknak és cselszövéseknek. Aki naiv, elveszett! A korrupció visszaszorítására mutatkozik igény, de amíg a rendszer bürokratákkal igyekszik ellátni első körben a hivatalos feladatait, erre vajmi kevés esélyt látok. A gyakorlati megoldások gyakran számos hivatalos kör után is váratnak magukra. A lassan őrlő malom a nép idegeit és türelmét őrli. A császár maroknyi bizalmasa kevés mindent szemmel tartani. Igaz, nagyon helyesen minden terület szakmai felügyeletét szakértőkre bízza. Egyetlen birodalom sem lehet azonban teljesen mentes a hátsó szándékú alakoktól. Ahogyan egyetlen irányításra termett személy sem. Az élet nem Királyok és katonák játék! De a vezető személyiség fejleszthető általa.
Elmosolyodott. Reus úr talán nem is sejti, miről beszél. Ő gyilkos tőrt emleget, Mia pedig játékot. Valóban a játék ennyire az élete része? Tudta, hogy mit köszönhet a stratégiának.
-  "Az élet csavaros dráma. Hidd, hogy nem csupán tragédia! Élj úgy, mintha a főhős lennél!" Ezt Colona nevű írónk jegyezte meg egy drámájában. Találó, nem gondolja?
Ezzel úgy érezte, kellően leplezte azt, hogy akárcsak gondolna a bérgyilkosra. Közben eszébe jutott, amit búcsúzóul mondott a fiú: 
"Ha valaki véletlenül megkeres s rólam érdeklődne... Ne hazudj neki, okkal fogja tenni... Ne említs szoros kapcsolatot hozzám, csak azt amit fontos, hogy tudjon.."
Nem hinné, hogy Reus lesz az, hacsak nem közvetít. Kitől jöhetne mástól a szava, hacsak nem Onoriától. Ezt elképzelhetőnek is tartotta.

//Regélő- ez szép reag volt. //

Mia élvezte a társalgást. Reus úr korszerű műveltségét is megcsillogtatta Mia előtt, ahogy még sosem, s történelem s haza szeretetét is megmutatta.
- Ó! Minő szörnyű vég így elárulva!
Lanur s az éj-hasadéki csata történeteit már nagy vonalakban megismerte. A vörös nimfáról is olvasott már, de el nem tudta képzelni, mi lett vele. A sárkányok pedig érdeklődése folyamatos középpontjában állnak, szívesen érdeklődött volna még erről, ám időközben bekanyarodtak egy kúriához vezető bekötőútra. 
- Ez volna az? Akkor ezt az érdekes beszélgetést halasszuk el a visszaútra, de semmiképp se feledjük. Kíváncsivá tett! Reus úr! Miféle fák ezek a magas fasorban? És az ott távolabb a kert végében, bizonyára gyümölcs... Bocsásson meg tájékozatlanságomért, de hazáink növényzete és környezete annyira különbözik, hogy ön is meglepődne, ha Mannahon földjére lépne. A formák és színek még mindig idegenek s egzotikusak számomra. 
Miután beérték a két katonát, egyikük maga lépett a leálló kocsihoz ajtót nyitni Miának. Meghajolva, félve pillantva rá, nyújtotta kezét segítségül. Nem sejthette, hogy a lány kedveli az egyenruhásokat és egyáltalán nem veti meg, hiszen otthon a legnagyobb dicsőségben éltek, tőlük függött az élet, a jólét. Az udvar se vetette ki magából a háborús veteránokat, persze főleg tiszteket. Igaz, jobbára azokból a rettenetes csatákból visszatérteket felemelték rangban. Miában nem volt ellenérzés, azért, mert itt nem volt háború. De látta, hogy ez a katona nem olyan, mint az otthoniak. 
Leszállt hát elfogadva a felé nyújtott kart. Néhány lépésre az egyszerűnek, de takarosnak mondható, kétszintes főépület előtt felsorakoztatták a cselédséget. Elöl egy korosabb, pocakos férfi állt, a birtok intézője lehetett.
Míg De Sanctis úr is leszállt, Mia leplezetlenül megfigyelhette a katonákat. Valóban másként viselkedtek, de azért tartásuk ugyanolyan büszke, egyenes volt, mint a mannahoniaké.

//Nawa //

A valiani ház ezen a napon szinte ásított látogatóért, ha beszélni tudott volna, akkor biztos kiabál, oly üresen kongott s magány telepedett az ott élők szívére. Azok pedig talán a társadalmi különbségek miatt többnyire magukban tevékenykedtek az épületben, ahelyett, hogy legalább beszélgettek volna. Az inas egyedülálló volt, a szoba asszony özvegy, Miának pedig komoly tervei voltak a kis kúriával, s ezért nem közösködött velük. Ha úgy alakul, hogy nem bérli tovább a házrészt, és úgy dönt, hogy mind maradnak, akkor majd másként fogja ápolni a szolgálókkal a kapcsolatot. A tulajdonos ugyanis hajlik rá, hogy feladja a bérleményekkel való vesződést, sok más bevétele is gyarapodván, Mia pedig lehetőséget lát jelen helyzetében egy ilyen befektetésre, még ha egyenlőre a ház lakrészeiben bérlőket fogadna is, s a vásárláshoz még a készpénze is kevés. A szándékát már jelezte a tulajdonos felé, aki ígéretet tett, hogy elsőként Ruton asszonnyal tárgyal majd adás-vételről.
Így történt, hogy míg Nawarean a kapuban várakozott, Mia inasa se vette észre, hogy elment. 
Ajtót nyitva csak felismerte a férfit, akinek a vendégszobát tartotta fenn Ruton asszony. Így történt, hogy megkérdezte:
- Esetleg óhajtja az úr megvárni Ruton nagyasszonyt a társalgóban, vagy visszavonulna inkább a vendégszobába?

// Mia//
*A férfira nézek aki engem fogad. Látom rajta, hogy Mia pingvinje. Elgondolkozok rajta mégis mi tévő legyek. Megvárjam, vagy tovább álljak s később jöjjek vissza. Majd a döntés megszületik s belépek az ajtón. S a férfira nézek.
- Megvárom a szobában.
*Majd sétálok be majd követem a férfit a szobáig. Ahol magamra is hagy gondolom van elég dolga, azon felül is, hogy itt strázsáljon az ajtóm előtt. S én a szoba közepére ülök, majd az órjás táncába lépek. S megpróbálok minél több erőt fordítani a táncba. S átesni azon a ponton ahol egy tánc a mestertáncba ér. Salamon a rám hagyott titkaival elárulta, hogy mestertáncba csak akkor leszek képes lépni, ha a tánc végére érek s még azon túl egy lépést teszek.

//Nawa
Bocsi, a késésért, a héten aránytalanul sokat dolgozom, még hétvégén is!//

Ahogy hazaér, az elf inas már jelent is, hogy a férfiú, kinek a vendégszobát tartatja fenn, váratlanul visszaérkezett.
Mia a szoba ajtaját résnyire nyitja, kopogtatás nélkül. Csaknem nesztelen mozgását még gyermekként sajátította el, amikor apja elől bújt menekült és az ifjú császár elől bújt meg a palotában és a virágzó mese-kertben. Hogy miért hívták így?
Mert történetek születtek, valahányszor a mélyére sétált valaki. Olyankor a kert megváltozott egy varázslat hatására és minden látogatójának mást és mást tartogatott meglepetésként. Néha labirintussá alakult, hogy míg a mesédet éled, ne tudj kijutni belőle. Máskor a palota egyes mágikus átjárói és titkos alagútjai váltak Mia számára láthatóvá. Egyet megtanult, a hang nélküli közlekedés nagy előny.
Így most ő volt a meglepetés maga. Megállt és nézte a fiút. Mestere volt a mozgásnak és a mozdulatlanságnak egyaránt. Biztos volt benne, hogy eséllyel el tudna tűnni egy időre még Garren Ruton elől is. Érdemes volna csak egy kicsit tudni abból, amit ő. Nem először érzi ezt.
Akkor is szenvtelenül áll az ajtóban, ha Nawarean jelét adja, hogy észrevette. Bármit tesz, össze se rezzen. Messze jár most képzeletben, egy nála 15 évvel idősebb, frissen koronázott ifjú császárral fogócskázik éppen. Aki senkit sem enged a közelükbe, ezzel Miának teremtve irigyeket az udvarban. De hát teher alatt nő a pálma... Sóhajtana és a fehér hajú fülébe susogná, ahogyan a császáréba akkor:
~ Érj utol! Lássuk, ki a fürgébb!~
Most nem kérdés, ki győzne. A magabiztos mozdulatok azt tanácsolják megint: légy vele jóba. Egy mélyről kúszó hang pedig azt mondja: ha gyanúd ébred, hogy már nincs melletted, ne tétovázz, ne kutasd, ellened van-é, hanem: FUSS!
Mi dolga itt? Vajon kit kereshet? Mia nem szeretne annak a helyében lenni, akit üldöz.

//Mia Semmi gond //
*Hiába a nesztelen léptek, megérzem a közeledtét a lánynak, a vére szaga átjárja, előlem emiatt nagyon nehéz megbújni. Nem is kétséges ki nyerne egy életre halálra bújócskát. Majd ahogy a lány néz halkan megszólalok.
- Miért meredsz ott mint egy szobor? Csak nem megijedtél? Avagy elbizonytalanodtál?
*Pillantok magam mögé ahol a lány állt. S megfordulok reá vetem vörös tekintetem ami hamar a cián kék színébe kezd el pompázni.
- Egy éjszakát itt fogok tölteni nálad. Hajnalban Tarsisba indulok, el kell érnem a tanácstagokat.Ha már Onoria egy kétszínű ribanc... s nem éppen állt segítségemre talán az elf s nimfa vezér képes lesz nekem segíteni.

//Nawarean//

A fehér hajú fiú hangjára eszmél képzelgéséből. Képzeletben bár messze járt, a gondolatai hozzá kötötték. Kevés személy gyakorolt ilyen hatást Miára. Tényleg jobb lesz vigyáznia...
- Hogy? Ó, igen, jobb vigyáznom veled, ahogy olyan találóan megfogalmaztad a múltkor te magad is!
Mosolya még félig mannahon titkainak szólt, rejtélyeknek, melyeket talán sosem fejthet már meg. Hol van az otthona? Merre is kereshetné? Helyette itt van Lanuria a megoldásra váró kérdéseivel. Mégis itt és most a fiú zsebelheti be a melegséget a tekintetéből, s a mosolyát, mely a fagyot is oldaná talán... Már ha van a bérgyilkos szívét burkoló kérgen át egyetlen út is, vagy ha legalább engedik a zord gondolatok s a tettrekészség, hogy meglássa Miát valójában.
Beljebb lép a lány és egyenes háttal, zavartalanul ül le az egyetlen székre a szobában.
- Mond csak, mitől alakult ki benned ez a vélemény a főpapnőről?
Képzelete könnyedén röppent Tarsisba, beljebb a takaros, széles utcákon, keresztül árusok és piacosok s vándorok tömegén, egészen be a Templomba. Lelki szemei előtt már nem mannahoni viseletekben jártak, hanem lanuriai kelméket viseltek az alakok és Onoria teljes egyszerű eleganciájával, magabiztosságával eszével mindenkit elkápráztatott és magam mögé utasított. Mindezt úgy téve, hogy tiszteletben tartotta a tehetséget és a Lanuria érdekeinek szolgálatában állást. Tudta jól, hogy képe a főpapnőről igen részleges és elnagyolt, jellemét pedig sokrétűnek és kiismerhetetlennek tartotta. Ennek ellenére vakmerő és hajmeresztő lett volna, amit hall, ha bárki mástól hallja. A szójárás pedig egyenesen bántotta a fülét. ~ Közönséges...~ez jutott először az eszébe arról, hogy Nawarean csak úgy leribancozta a főpapnőt.
Amit pedig a tovább említett főméltóságokról szólt, már alig állhatta meg Mi nevetés nélkül. Nagy gonddal kellett összeszednie az arcát és csillapítania a szívét, hogy ne legyenek árulói.
Bár másképp akarta feltenni a kérdését, mégis ezt találta jelen pillanatban helyesnek:
- Mit akarsz voltaképpen e két vezetőtől? - Elonar nimfa úrnő és az elfek dicső vezére, Thalion neve nem volt ismeretlen számára. Sok szabadidejét könyvtárban töltötte, tanulással és sokat beszélgetett mindenféle lénnyel a fővárosban. Figyelmesen hallgatta meg a véleményüket és a panaszaikat is. Így ha lélekben és szívben még nem, de fejben már lanuriai volt, legalábbis sokban megértette és felismerte a népek gondjait s örömeiket is. A nimfák híresek és alig-alig ismertek voltak, többnyire csak történetekből, hallomásból, de az elfek ezzel szemben még erdei rejtekeik takarásából is ismertek és büszke nép hírében álltak. Nem is eggyel találkozott már a városokban.
Így aztán el sem tudta képzelni, miként merészelné a fiú akár csak megközelíteni, vagy akár csak megszólítani a kételyeivel és kérdéseivel őket. Igaz, ami igaz, a hazájában fejvesztés terhe mellett szólhatna ismeretlenül akár csak őhozzá is.
- Talán a Tanács ülésére is ellátogatnál, ha tehetnéd?
Leplezetlen kíváncsisággal meredt a cián kék szemekbe. Ezt a tulajdonságát nem titkolja, ez a legmélyebbről jön belőle és úgy véli, természetes is.
-...Ugye..nem ezt tervezed?- rebbentek hosszú szempillái. Ha igen, akkor bárcsak ott lehetne,  kiáltott teljes bensője.

// Regélő de Sanctis- bocsáss meg, h várakoztattalak! //

Elnézi Reus úr belső békéről árulkodó arcát. Vajon mennyire kíváncsi, hogy milyen világ lehet Mannahon?
- Igen, az. Igaz én inkább érdekesnek és izgalmasnak nevezném, uram. Megjegyzem, az öné sem rejteget kevesebb izgalmat a számomra, azt leszámítva, hogy hazája népei viszonylagos békében élnek. Egy elképzelhető és nem lehetetlen háború árnyékában, amely fikció az elmúlt évszázadok ködén átsejlő árnyékokból táplálkozik. Kíván hallani birodalmamról részletesebben? Bármikor kérdezhet, a rendelkezésére állok!
Ahogy az intéző fejet hajt előtte is és elindulnak az épületbe, ahogy Reus úr mondta, közvetlen társa mellé lép, egészen közel hajolva suttog, tudja, hogy kissé nem ideillő a gondolata, de hátha nem veti meg ezért De Sanctis:
- Tudja, még a katonáink sem egyformák. Még csak nem is hasonlítanak. Egyedül a belbecs, a büszkeség az, amiről könnyen mondanám, hogy mindkét nép katonáiban meg van...
Azzal kihúzva magát, kis köhintéssel jelzi, hogy ennél komolyabb és sokkal tárgyilagosabb dolgokat kell szemügyre venniük a továbbiakban, melyeknek a katonákhoz vajmi kevés köze van. Jelzi egyben, ha netán magukra maradnak egy percnyi társalgásra is a birtokon, akkor akár ugyanitt folytathatják, az eszmecserét. Reus úr olyannak néz ki, aki megérti eme jelzéseket egy úri hölgytől.
A főépületet a lakóház jelenti, amelybe rövid lépcsősoron és keskeny teraszon keresztül vezet az út, melyeket faragott, fehér kőoszlopok szegélyeznek. A teraszon fehér fonott karosszékek és egy táblás játékot kövébe vésve hordozó, kerek asztalka áll.
Az ajtó hívogatóan tárva-nyitva áll az érkezők előtt.