Valian központja

//Nie - Időntúli
Árnyék nélkül nincs fény//

Mia mágiája zabolátlanul végigkúszik az utcán, kutat, véd és egyben jól érezhetővé teszi Nie indulathullámzását, ha az arca, szeme villanása nem lett volna elég kifejező. Mia olyan alkat, hogy nem nahyon marad előtte rejtve ilyesmi, egy pillanat elég.
Hirtelen észhez is tér, némán bólint Nie kérdésére, és szaporább, de  apróbb léptekkel indul gyorsan tovább. Nem kerüli el a figyelmét az sem, milyen akarattal szabadult meg a kezétől az elf. De elkönyvelte annyiban, hogy biztosan nem kedveli, ha hozzáérnek. Talán lesz egyszer alkalma megkerdezni tőle, van-e ennek valami oka, bár nem akart indiszkrét lenni.
Ha Nie is vele siet, gyorsan kikanyarodnak az utcájába, s megértheti az elf, hogy miért erre mentek. A sarkon túl, a második ház, egy következő sarokra néző főépülettel az, ahol megállnak. A főbejárat, szép erkély alatt egy kis térre néz a kétszintes házikóból.
De Mia a sarok innenső felén, a hátsó kiskert felől ránt csengőt, ahonnan pont ki lehet a térre kukucskálni. Nie esetleg láthatja, hogy a ketszintes házikó nem hivalkodó, de szépen rendben tartott, különálló porta.
- Ez a személyzeti bejáró. De én szeretem, ha éppen nincs kocsi, vagy ló, netán díszkíséret.
Tréfasan megnyomja a végét, és nevet, mintha talán valami pajkos tréfa jutott volna eszébe.
- Ó, nagyasszony! Már aggódtunk. Kicsit később  jött a megszokottnál, de látom, vendéget hozott. A teaját talán két személyre is szervírozzuk  a kis szalonba?
Ahogy inasa kikukkant, Mia meg latja Anton felviduló arcát, s hogy meg sem kísérli visszafogni az őszinte örömét a kísérője láttan, aki fajtajabéli, még éppen veszi a próbalkozást  a kíséretet az ötórai tea megkésett pótlasára. Lehúzza kis kesztyűjét, s mosolyogva szembefordul Niével, hátha ezek után szíves invitalásnak helye volna.
- Kérem, lehetne? - Közben azért a könyvekért nyúl, miket eddig a figyelmes lány cipelt, de minden kicsuszik a kezéből földre hull minden könyv, kesztyű, s Mia Anton karjába hullik szédülve. Az utolsó, amit még biztosan lát, ahogy az árnyak füstté állnak össze, hogy előrenyomakodjanak a házba a takaros kis gyógynövénykerten át. Mágia volna? Más nem látja? Vagy talán csak nyújtóznak az árnyak?
Az alhasához kap, s rásimítja kis tenyerét. Másik kezével Anton karja után kap, s belesimul a magas, erős, sötételf inas testébe, s minden erejével próbál valahogy lábon maradni, de mintha ereje elszállt volna.
- Asszonyom! Asszonyom! Mia asszony! Kérem!
Aztán botladozó léptek kisérlete, s végül elveszíti maga felett a kontrollt. Lábai rongyként hullnak súlya alatt alá.
Alig hallható sóhaja száll a szélben Shuga kimondatlan nevével, szellemi erővel:
- Anton, jött madár tőle, ugye? Megjött a madár?
Aztán kiesett az idő s elveszett a tér, ahogy lába alól a talaj. Mintha hányt volna, s valaki fogta volna a fejét. Hideg borogatás, gyertyafény és szürkeség.
Csak remélte, hogy álomtalan, szürke vidékre tért. Úgy erezte, ez egy köztes tér, időtlen, szörnyűséges, irányíthatatlan álmoknak. Rémálmoknak.
Jó lenne inkább Nie érintése, olyan józanitó, mint a fehér tündér gyógyítóé a nyári palotában.

//Nie - Időntúli
Árnyék nélkül nincs fény//

Mia szeme mosolyra húzódik, legszívesebben megölelné Niét, mert ilyen gyorsan kapcsol, már ami az Udvarházat illeti. De az elf testbeszéde, s varázslatának apró áramlásai őt sem hagyják ki, s ékesen beszélnek. Ezért nem nyúl felé, csak ugrik egy picit.
- Igen! Igen! Meglopott, de visszakaptam a katonáktól anya karkötőjét. Már leinfóztam, mielőtt az a szörnyű...hm...rosszullét elkapott. Jeremy Talbotnak hívják. És van ilyen-olyan vaj már a csinos kis füle mögött. Mindazonáltal, kitaláltam valamit, ami mindenkinek jó lehet. Neki is...
Elharapja a szót és fürkészőn pillant Nie szépséges szemébe.
- Ide fogom őt hozni.
Szinte repül az utcakövek felett két méterrel, kacagása visszhangot vet a falakon.

//Nie - Időntúli
Árnyék nélkül nincs fény//

- Csakhogy én megvásárolom a büntetésével őt! És ezt már eldöntöttem. Felvettem a tarsisi hatóságokkal a kapcsolatot. A kocka el van vetve!

Míg Nie belelovalta magát az aggodalomba és tőle szokatlanul egyre túlfűtöttebben beszélt, addig neki késztetése támadt higgadt maradni.

 Mosolya maga volt a tökéletes nyugalom. És ha valaki most a őzikeszemébe nézett, könnyen elveszett benne, s bár napról napra erősödő, veleszületett bűbája nem csak onnan sugárzott, ráádásul éppen most nem direkt, de ösztönös volt, mégis úgy érezhette, hogy az ég hűvös kékje beborítja kósza habfehér bárányfelhőivel, s mindazok a számára legkedvesebb természeti jelenségek ölelik keblükre, símogatják egész testét, lelkét, melyek a legjobban hiányoznak s miket minden felett, szinte szerelemmel szeret. Bárki ellágyult az ilyen pillanatokban.

- Nie kedvesem -simogatta lágyan szavaival, miközben testbeszédével újdonsült és úgy tűnt, egyetlen barátnéja tudtára adta, hogy legeslegszívesebben most megölelgetné s meglapogatná a vállát, de valami hozzá kapcsolódó mélyebb érzés fonala visszatartja-, ne hidd, hogy baj lesz! Kid neked ez a Jeremy Talbot? Most őszintén, miféle tolvaj az, kire íly vehemensen reagálsz, te a nyugalom legszebb szobra, kit csak ismerek?! Mit tett veled? Mit követett el ellened? Bántott téged? Megbántott? Kihasznált? Kérlek! 

Azzal bárhogy reagált is, amint beléptek háza étkezőjébe, máris hellyel és finom, illatos teával kínálta, mely esténként ott várta. Az egész jóképűvé alakult Anton meglepően frissen fogadta őket, és kérésére mosolyogva ment melegíteni a teát, s gőzölgő kancsóban hozta vissza az asztalhoz. Hibátlan, magabiztos, hófehér mosolya és szemének élénksége akkor sem enyhült, amikor Mia szólt neki, hogy diszkréten vonuljon vissza, s gondoskodjon mindkét dézsában meleg, lazító fürdőről s köntösökről a hölgyeknek. Átvillant egy pillanatra az agyán, hogy meglehet, hogy az ő éledő hatalma tehet róla, hogy Anton ilyetén változik, de aztán csak elhessegette a gondolatot, hiszen ő is egy férfi, akinek lehet magánélete, a munkáján túl azt csinál, amit akar. Igaz, szinte itthon lélegzik vele együtt. Kedves mosolyával ajándékozta hát meg az inast, valahogy úgy, mint Niét az imént, de most teljesen tudatosan, bár ha lehet ilyet mondani varázslatról még természetesebbnek hatott. 
A lányhoz pedig így szólt:
-Ne szabadkozz, csak engedd él magad! Tudod, nekem évekig sehogy sen sikerült...egészen addig, amíg Isteneink akaratából el nem mélyülhettem a szerelemben. Az ő ölelő karjai és gondoskodása volt az, ami felszabadított és addig ébresztgetett szelíden, míg egyszercsak felszabadultam. Most kezdek magamra találni. Tudod, elveszíteni a hazádat, otthonodat, s mindent, mit szerettél, mindezt szeretetféltésből, semmihez sem fogható fájdalom. 
A teáját kortyolgatja s fújdogálja, és bízik benne, hogy jólesik mindez a gyönyörű elfnek is. Hiszen gyógynövények s virágok kényeztethetik. Közelebb hajolt a lányhoz.
- A fürdő pedig egyszerű figyelmesség. És igazán szeretném, ha ma mesélnél nekem Nie!

Hamarosan Anton jelezte, hogy a lány elkészítette a fúrdőket s kérdezteti, szükségük van-e most a hölgyeknek még valamire, esetleg a mosdáshoz segítségre, amit nagyon szívesen, de ha nem, akkor visszavonulna még hajnalig.

Folytatás innen: https://newagelanuria.hungarianforum.net/t59p510-nagy-kaszas-fogado-valian-kulso-peremen#30473

//Nienna-nak, aki a meglepetések tárháza  //


A teleportálás egy sárkánynak nem újság, éppen ezért teljesen ki is ment a fejemből, hogy egy átlagos ember talán nem venné természetesnek a helyváltoztatással járó szokatlan ézéseket.
Mikor eszembe jutott már eltelt pár perc, amit a helyszín szemrevételezésével töltöttem és csak, amikor újból Nienna-hoz fordultam, akkor esett le ez, hiszen még neki sem ment könnyedén, pedig mágus létére más hozzászokhatott.
Nem voltam tisztában vele, hogy milyen erősek vagy épp kezdetlegesek a képességei, így nem akartam kockáztatni addig, míg néptelen helyre nem kerülünk.
Próbáltam azért izgatottnak látszani legalább……
Gondolom a Könyvtár közelében lehetünk, hiszen ez volt a lány célja.
- Természetesen. – bólintottam és indultam utána, egy egyáltalán semmiben sem feltűnő házhoz, bár lehet, hogy a homlokzata díszesebb, de mi a hátsó ajtón megyünk be.
Kíváncsian nézelődöm, amikor a lány megtöri az eddigi csendet és elkezdi mondani, hogy mire számíthatok, ha ahhoz a híres-nevezetes Könyvtároshoz megérkezünk.
Egyre komorabban lépkedek a lány nyomában, mert úgy veszem észre, nem csak jótanácsokkal akar felkészíteni erre a találkozásra, hanem közben könnyedén fenyegetést is belesző, ami azt sugallja, hogy bizony talán alábecsültem a kedvese iránti aggodalom okozta zavarodottságát. Nagyon úgy kezdett festeni a dolog, hogy közben alaposan átgondolta a lehetőségeit és most szeretné bebiztosítani magát, ehhez pedig nagyon is higgadt fejre van szükség.
Természetesen nem kockáztathatom meg, hogy ha ez a Könyvtáros valami erős mágus, megtudja, hogy egy szó sem igaz az egészből, arról már nem is szólva, hogy még arra is rájöhet, hogy nem vagyok ember. Erre a találkozásra nem kerülhet sor!
Viszont nem is engedhetem ki a markomból, amikor már szinte a cél előtt vagyok.
Persze nem fogom leleplezni magam, de rájátszhatok arra, hogy megsértette a becsületemet, hiszen szavai nem titkoltan arra utalnak, hogy kétségbe vonja a szavaimat.
Mielőtt még nekiindulnánk a lépcsőnek, éppen ezért hirtelen torpanok meg.
- Én meg nem szeretem, ha hazugnak gondolnak és ezt bizonygatnom kell, egy számomra ismeretlen valaki előtt, aki ki tudja, hogy mit tenne az elmémmel! – lovallom bele magam egy felháborodásba. – Én itt teljesen önzetlenül, felebaráti elkötelezettségből segíteni akartam egy sebesültön, akit akár ott is hagyhattunk volna a barátommal az út szélén, és köszönet helyett vádaskodást, kétkedést kapok. Bizonygassam az igazamat! Hát köszönöm szépen, nem! Nem sétálok be valami mágusbarlangba, ahová most cipelni akar. Sőt még meg is fenyeget, hogy átad valakiknek! Ne nem, elmegyek és maga meg keresse meg a barátját, ahogy tudja, egyedül. – fordultam meg és indultam visszafelé, eljátszva a nagyon-nagyon megbántott embert.
Ha ez nem használ, akkor sajnos mást kell kitalálnom. Biztos voltam benne, hogy akkor is rövid időn belül elindul, hogy meggyőződjön róla, kedvese jól van. Csak követnem kell és egy alkalmas időben elrabolnom……

//Nienna-nak, aki logikával akar meggyőzni egy sárkányt //


Nem le meg, amikor meghallom a sietős lépteket magam mögött, amik hamar megelőznek és elállják a kapuhoz vezető utat.
Megbántott tekintettel meredek a feldúlt lányra, aki már mondja is a magát, de ahelyett, hogy bocsánatot kérne és máris felajánlaná, hogy összeszedi a motyóját és indulhatunk, máris magyarázza tovább, hogy miért is kéne NEKEM elismernem az igazát és alávetnem magam egy hazugságvizsgálatnak a mesterénél.
A tervem alapjai kezdenek megrepedezni és egyre kevésbé bízom benne, hogy sikerül a kedvesével kapcsolatos aggodalmára alapozni. Ha eddig nem dőlt be a mesémnek és így áll hozzá, ez csak egyre rosszabb lesz, hiszen már a gyanakvását is felkeltettem.
- Egészen addig szívesen elmondtam volna mindent a munkaadójának, amíg fel nem hozta, szinte megfenyegetve engem, hogy minden szavamat meg fogja vizsgálni, mintha valamiféle bűnöző lennék, aki sötét gondolatokat forgat a fejében a kisasszonnyal kapcsolatban – mondtam továbbra is sértett hangon, mintha nem lett volna minden szó igaz, - és ennek már egészen más színezete van. Ahogy mondja, nem tudom, hogy hová szándékozik vinni és csak a szava a biztosíték, hogy semmi bajom nem esik, de Ön a becsületembe gázolt és az én segítségemnek is vannak határai.
Most már szabadulni akartam, mert kezdett nem jól alakulni a helyzet.
- Hagyjon elmenni! Majd ha a barátja elég erős lesz, ír egy levelet magának és megírja hol találja meg. Valaki bolond majd csak elhozza……- igyekeztem megkerülni.
Nyugtalan voltam és felkészültem rá, hogy elteleportáljam magam, ha úgy hozza a szükség. Bár elgondolkoztam azon is, hogy szembenézek a mesterével, mert kíváncsi is voltam, vajon mire képes velem szemben.......

// Nienna-nak, aki a rosszfiút zavarba hozza //


Nem tudom miben reménykedtem még, hiszen elég egyértelmű volt, hogy a lány nem fog velem tartani és ahogy az idő telt ez egyre biztosabbá vált. Fogalmam sincs mivel tartotta ez a „Könyvtáros” a markában, milyen bűvöletet varázsolt Nienna nyakláncába, ami megakadályozza, hogy elhagyja a várost, de nyilvánvalóan elég erős ez a kötelék, hogy még a kedvese iránti aggodalmat is felülírja.
A kettős nyomás azonban már elég hozzá, hogy kihozza a sodrából és már nem higgadtan, hanem eléggé indulatosan próbál rám hatni, rávenni, hogy vegyem tudomásul, ő jönni akar, de nem teheti.
~ Hát azt már értem, hogy miért nem hagyott itt csapot-papot, ám ez nekem sem segít…..~ morfondíroztam magamban a szemem le nem véve az egyre izgatottabb nőről.
- Na jó, most már kissé érthetőbb a viselkedése, de meg kell azt is értenie, hogy én hogyan érzem magam. Eszembe sem jutott, hogy nem hisznek nekem, hogy bizonygatnom kell, miért jöttem, hiszen a jószándék vezetett. Maga mit érzett volna a helyemben? – morogtam habozva.
Egy részem azt súgta, hogy menjek és próbálkozzam később az elrablásával, a másik viszont nem akarta feladni, végig akarta csinálni.
- De milyen mester az, aki nem hisz a saját tanítványának, ha el akar menni megmenteni a szerelmét, milyen az, aki valami mágiával köti magához? – kérdezem haragosan.
Persze nem azért haragszom amiért ezt tették vele, hanem mert ennyire keresztbe húzta a számításomat. Már rég úton lehetnénk, ha nem közti ide valami ostoba „kötelesség”.
- Nem hiszem, hogy ez eszébe jutott volna a vele történtek után, nem sokat beszélt, csak a legszükségesebbet mondta el. – vontam meg a vállam, aztán kis habozás után elszántam magam. – Rendben, beszélek a főnökével, de semmi kihallgatás! Csak elmondom a dolgot és már megyek is. – mondtam határozottan és követtem a lányt ahová vezetett.

//Nienna-nak, aki tartja velem a lépést//


Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy jól döntöttem, hogy adok az ügynek még egy esélyt. Balsejtelem gyötört és általában hallgatni szoktam a megérzéseimre, de most sok minden késztetett arra, hogy hamar jussak dűlőre, így a kockázatosabb megoldás mellett döntöttem. Lehet, meg fogom bánni később, mert már így is több hiba csúszott az elképzeléseimbe. Például, hogy erősen alul becsültem ezt az elf némbert!
Volt időm ezeket végig gondolni, hiszen miután beleegyeztem abba, hogy elkísérem a mesteréhez, mindjárt nekividámodott a lány és magamra hagyva feliramodott az épületbe elintézni a dolgát.
Mint kiderült ez az épület nem az a bizonyos Könyvtár………
Komor hangulatban vártam a visszajöttét, azt is hibának róva fel, hogy nem mentem utána, hiszen így nem tudhattam mit csinált odafenn, de a nevemen kívül semmit nem tudott rólam igazából.
- Csak csipkedjük magunkat, mert már így is sok időt vesztettem. – mondtam megvonva a vállam, nem reagálva a kedvességre, de aztán úgy véltem, nem jó ha elvadítom magamtól, hiszen az a cél, hogy gyanakvás nélkül kövessen, így enyhültebben folytattam. – Ne, ne kérjen bocsánatot……talán én is túlreagáltam a dolgot egy kicsit, csak nem kellemes, ha az emberfiának kétségbe vonják a szavát, de megértem magát is. Nem lehet könnyű ilyen körülmények között, ilyen lelki teherrel itt lennie.
Engem túlságosan nem zavarna, hogy nem foglalkozott eddig a mesém részleteivel, nem zúdított rám kérdéseket a balesettel kapcsolatban, így nem is jutott eszembe, hogy azzal foglalkozzam, miért nem aggódik jobban, de úgy látszik eddig tartott ez a szerencsém. Ahogy az felmerült benne, hogy akár ez kétségbe vonja a szeretetét, máris érdekelni kezdték azok a nem létező részletek.
Most nagyon észnél kell lennem és kitölteni logikusan a réseket. Nem tudtam mennyit tud, de a legrosszabbra készültem.
- Hát nem túl hosszú ez a történet. Egy, Ambaron híres, vagy talán hírhedt falujától nem messze lévő településről indultunk a társammal, hogy Telarba menjünk szerencsét próbálni. Gondoltuk a városban sokkal több a lehetőség, mint egy kis faluban, na meg – itt eljátszottam, hogy némileg zavarba jöttem, - meg talán asszony is akadna……..Na, de vissza az úrhoz…….Tudja a kisasszony a háború miatt nem mindig biztonságos, ha a rövidebb utat választja az ember, így kellett egy nagyobb kitérőt tennünk és akkor találtuk meg Arnelian urat. Egy kiszáradt vízmosáson akart átkelni, amikor beszakadt a lába alatt a föld és ő a köves mederbe esett. Gondolom, hogy védje magát a kezét kapta maga elé, így eltört mindkét csuklója, bár lehet, hogy csak zúzódott, nem vagyok orvos. – vontam meg a vállam, miközben dőlt belőlem a mese, amihez mindent latba vetettem. – A fejét is csúnyán odacsaphatta, na meg a bokája sem nézett ki jól. – elég gyászos képet kellett festenem, hogy aggódjon, de azért hihetőt is, ami egy esésnél történhet. – Épp előtte húztuk meg magunkat éjjelre egy elhagyatott, rozzant viskóban, így oda vittük, hogy legalább fedél legyen a feje fölött. Nem volt jól, na meg semmivel nem tudtuk volna magunkkal cipelni, így mondtuk neki, hogy keresünk gyógyítót, de ragaszkodott a kisasszonyhoz. Mondta, hogy egy bálba igyekezett Tarsis-ba, de ez igen hosszú út volt, nem akartunk ennyi időt elvesztegetni, de……..érti kisasszony, nem vagyunk gazdag emberek, - néztem rá némi mentegetőzéssel, - de végül meggyőzött minket és én elindultam, a társamra hagyva az ápolást. Tarsisban kérdezősködtem, de a bál már véget ért és maga eljött, így kerültem ide. – fejeztem be és nagyon reméltem, hogy ennyivel megelégszik, mert már így is több volt a hazugság, mint jó lett volna.

//Nienna-nak, aki nem fogy ki a dicséretből //


Ritkán volt szükségem ennyi hazugságot összehordanom és végig volt olyan érzésem, hogy ez az egész talán nagy ostobaság. Ha megkérdeztem volna magamtól, hogy miért erőltetem még a dolgot, biztos nem tudtam volna rá magyarázatot, ennél nekem óvatosabbnak kell lennem, hiszen a háború miatt az emberek és szövetségeseik, minden bokorban ellenséget látnak és bár még nem volt köztudott, azért akadtak szóbeszédek, amik azt terjesztették, hogy a sárkányok kétlábú alakot is felölthetnek. Nem kellene kihívnom magam ellen a sorsot, hogy egy mágusokkal tömött helyre sétálok be saját jószántamból, mikor még az oldalamon sétáló nőszemélyről sem tudom biztosan mire képes……..
Még a magam mércéje alapján is túl sok volt a mese. Éreztem, ahogy az izgatottság Nienna-ban egyre emelkedik, de legnagyobb bosszúságomra abban nem lehettem biztos, hogy ez azért van, mert aggódik a kedveséért, vagy azért mert kételkedik a magyarázatomban. Jó lett volna, ha más képességeim helyett a gondolatolvasás adatik meg nekem, mennyivel könnyebb lenne a dolgom.
A testbeszédéből kell kiindulnom, az arcvonásaiból, de nem bámulhattam merően, gyanakvóan, mert az biztosan felkeltette volna az érdeklődését. A szélhámosság volt a foglalkozásom, de most még sem voltam elégedett a tudásommal. Voltak jelek, átfutó érzelmek, de vagy a történetbe élte bele magát, vagy nagyon is ura volt az érzéseinek.
A végére érve már nyiltabban ránézhettem, de csak szomorúságot és hálát láttam a szemében, ami teljesen normális volt részéről.
A szavai sem tükröztek semmi gyanúsat, nem oda illőt, mert lehet, tényleg úgy érezte megkímélhet egy nem akarom beszélgetéstől, mintha már jobban bízna bennem, de………addig nem iszom előre sosem a medve bőrére, amíg ……….nem hever a kandallóm előtt.
Ha valami balul üt ki, még mindig elpályázhatok……
- Már elfogadtam a beszélgetés szükségességét, meggyőzött, hogy nem a szavamat vonja kétségbe, így nyugodt szívvel találkoznék a Könyvtárossal. – vontam meg a vállam, bár épp az ellenkezőjét gondoltam. – De ha úgy véli megoldja, meg is várhatom……..
Ha nagyon megerőltetem magam, talán még ki is tudom hallgatni őket, így legalább tudni fogom mire számíthatok a nővel kapcsolatban.

// Nienna-nak//


A Könyvtár épülete igazán impozáns, mind kívülről, mind belülről, de hát én egy sárkány vagyok, nem holmi kétlábú, kurta életű teremtmény, akiket ez bámulatba kellene, hogy ejtene, nem igaz?
Persze muszáj tovább játszani a szerepem, így megfelelő áhítatot varázsoltam a képemre, ahogy bármelyik vidéki emberfiától elvárható lenne.
A magas és tágas előtérben álldogálva intettem búcsút ideiglenesen az ajtóból visszanéző nőnek, várva, hogy majd visszatérjen. Egészen az ajtóig araszoltam, hátha hallok valamit odabenntről, de már akkor letettem róla, amikor megláttam, hogy nem egy szoba, hanem újabb termek vannak odaát, ahol Nienna eltűnt.
Hallottam más kétlábúak neszezését és néha halk beszédét, de semmi olyat, ami érdekelt volna.
Bosszúsan morrantam fel, de aztán visszafogom magam viszont, ahogy az idő telt úgy lettem egyre feszültebb. Már-már ott tartottam, hogy elmegyek és elrepítem magam az Olassie-be vezető út mellé, hogy ott csapjak le erre az ostoba némberre. De valahogy rávettem magam mindig egy-egy percre, bár felkészültem rá, hogy nem jön egyedül.
De végül megjelent és nem hozott sem katonákat, sem mágusokat, ami nagy elégedettséggel töltött el. A kezében szorongatott papír felé biccentettem.
- Úgy látom, sikerrel járt. Akkor minden akadály elhárult az indulásunk elől?
És, hogy még jobban bízzon bennem, felteszem a következő kérdést.
- Esetleg el tud minket….teleportálni a városon kívül, de ha nem kocsit is fogadhatunk persze. – ajánlottam fel, hiszen nem fog gondot okozni egy szál kocsis, még kapóra is jöhet……