Valian központja

*Az éj zavartalanul telik. Nincs oly személy, ki a szállóvendég életére, javaira törne. A de Sanctis ház feje maga sem igyekszik azért, hogy megtegye. Van annál jobb dolga is.
Másnap reggel azonban már egy nemesi testőr ücsörög lenn, a fogadó asztalainál. A felkelő nap sugarai alacsonyról sütnek be, látni, hogy még korán van.
Bizonyára meglepő lenne, ha sejteni lehetne, hogy Cornelius úr maga ül ott, hisz a nemességről az a hír járja, tunya, s tespedt, nem korán kelésre termett.
Cornelius maga sem szokott minden nap hamar kelni, azonban jól tudja, a jó üzlet nem délben indul, s ekképp nem fél a korán keléstől, sem a munkától, legyen az politikai, avagy gazdasági.
A fogadós egykedvűen törölgeti a pultot, fel sem néz. Nem dolga törődni az efféle látogatókkal, intézze csak a maga ügyeit.
Jobb azokból kimaradni, árt az üzletnek, ha keveri vele a vendégek ügyes-bajos dolgait.
Ha Jeremy megérkezik, a testőr felpillant, majd egykedvűen játszik tovább késével.*

Szerencse, hogy senki nem akar betörni hozzán senki és sem ellopni nem akarják a dobozt, sem kinyírni engem, mert ahogy ágyba kerültem azonnal mély álomba merültem és reggelig fel sem ébredtem. Ami így jól sült el, mert volt idő a vállamnak gyógyulni és én is éber voltam már mivel előző nap is sikerült pihennem. Elég korán volt még, de kivetett az ágy. Szerettem volna már elhúzni innen a pénzemmel. Nem tudhattam, hogy mennyire ragaszkodik régi gazdája a ládikákhoz, de abban biztos voltam, hogy meg van hozzá a pénze, hogy hajtóvadászatot indítson utánuk, ha akarja.
A dobozokat megnéztem és minden rendben volt velük, így nyugodtan indultam reggelizni.
A lépcső alján egy pillanatra megtorpantam, mert feltűnt a korai vendég, de aztán a fogadósra néztem, mert ha jött volna üzenetem, akkor biztos jelezte volna, ám úgy tett, mintha nagyon elfoglalt lenne.
Leültem a lépcső melletti asztalhoz, háttal a falnak és nem is próbáltam úgy tenni, mintha nem látnám a késsel szórakozó testőrt.
Úgy véltem nem véletlenül van itt, csak még azt nem tudtam pontosan miért is van itt.
Mindenesetre nyugalmat színleltem és vártam, ha közben megjött a felszolgáló lány és hozta a reggelimet, neki kezdtem, de a szemem a fickón volt.

*A bőrzacskó nála van, jól rejtve köpenye alatt, biztos helyen. Igencsak tudja, mire vár.
Figyeli a másik asztalhoz ülő tolvajt, s egy dologban biztos. Jól sikerült az álcája, ha a tolvaj sem ismerte fel.
Noha lehet minden hájjal megkent is Jeremy, így játszva a de Sanctis ház fejének idegeivel, inkább abban bízik, hogy nem ismerte őt fel. A késsel továbbra is elszórakozik, de épp csak annyira, hogy ne okozzon balesetet sem magának, sem másnak. Nagyon is jól emlékszik ő még arra, amikor a katonai kiképzésen nyilával farba lőtte a kiképzőt. Igen dicstelen tett volt, nem való fegyver az ő kezébe, ezért sem lett belőle katona, lett inkább kereskedő, ki vagyonával, s hatalmával többet ér el, mint más fegyverrel.
A kést végül elteszi, s komótosan feltápászkodva a reggeliző alakhoz lép, és se szó, se beszéd, lehuppan az asztal másik oldalán lévő székre.*
- Jó reggel’.
*Köszön, miközben kezét feltartva int a fogadósnak. Míg az megérkezik, szemügyre veszi a tolvajt.
Már értesült az udvarházban keletkezett felfordulásról, s bizton tudja, ellenfele nem boldog.
A fogadós megérkezik hozzájuk.*
- Egy pohár friss tejet kérek.
*Ha Jeremy nem rendel semmi egyebet, hamarosan ott díszeleg a tej Cornelius előtt.*
- Úgy hallom, a város szélén lévő egyik udvarházban jókor felfordulás volt nemrég…

A szalonnás rántotta mennyei volt és kezdett visszatérni az erőm tőle, meg a pihenéstől is. Ahogy a friss cipóval tunkoltam, lopva figyeltem a testőrt, aki egyre gyanúsabb lett, főleg, hogy a kés játékát figyeltem, mert lassan nyilvánvalóvá vált, hogy nem túl jártas a használatában. Az arca a reggeli fényben árnyékban volt, de ahogy a nap haladt, hamarosan már kivettem a vonásait. Persze nem bámulhattam nyíltan, ezért eltelt egy kis idő, mire rájöttem, hogy ki ő.
Először azt gondoltam felállok és odamegyek hozzá, hiszen biztos azért jött, hogy végre megszabadítson azoktól a dobozoktól és végre kifizessen, de aztán .....
Meggondoltam magam. Igaz, hogy megérdemlem a pénzemet, de ő is, hogy most én szívassam őt. Pár dolgot biztos, hogy elhallgatott előlem, pedig ha az elf neki dolgozott, akkor tudhatta például, hogy két doboz van. Na meg magáról az elfről sem ejtett egy szót sem, aki miatt majdnem otthagytam a fogam. Na és arról már nem si beszélve, hogy már várat egy jó napja.
Szóval szép lassan eszegetek tovább, míg meg nem unja és az asztalomhoz nem téved a jóságos és nagyságos Cornelius úr.
- Óóóó! - nézek fel rá és úgy teszek, mintha csak most ismerném fel.
- Jó reggelt!
Látványosan körbenézek, míg leadja a fura rendelését. Egyáltalán tartanak itt tejet?
- Igen, igen.......állítólag tolvaj járt a birtokon és az uraság nem boldog, hogy az emberei nem álltak a helyzet magaslatán.
Ám a szavam kissé keserűre sikeredett és önkéntelenül megdörgöltem fájó vállam.
- De a többi információ már aranyat ér. - mosolyodom el és hátradőlök.

*Cornelius úr hunyorít egyet az elmés válaszra. Nem is várt mást.*
- Így hallottam én is, az uraság bizonnyal tajtékzott. Vajon a tolvaj sikerrel járt? Gondolom, a felfordulás önmagában kevés lenne haragjához.
*Érzékeli a keserűséget, noha nem fűz hozzá kommentárt.
Értékeli a finom utalást az aranyra, ám nem veszi elő, annál tapasztaltabb tárgyaló.*
- Vajh uraságod rendelkezik olyan információval, mi megér néhány csengő aranyat?
Gazdám kíváncsisága határtalan, éppúgy, mint…khm…anyagi helyzete is.
*Tesz még egy halk utalás, midőn közelebb hajol. Aztán hátrébb dőlve felhajtja a tejet, mi valóban még tőgymeleg. Ő maga is elgondolkodik, vajh’ a fogadós külön erre tart egy marhát a fogadó mögött? Igen kíváncsi lenne, honnan teremtette elő a friss tejet.*

- Ó, állítólag teljesen kitért a hitéből és szívesen látta volna megnyúzva és karón a tettes, aki megfosztotta valami értékétől, sőt .....- bólogattam serényen és rejtélyesen elhallgattam.
Együttérzést persze hiába is vártam volna tóle, igaz nem is tudhatta, hogy mi történt, ha csak a kéme, nem volt gyorsabb, mint én, de kétlem, hiszen akkor sokkal magabiztosabban mosolyogna.
Azért látszik, hogy nem először tárgyal és alkuszik, de én sem, ezért én is elmosolyodom, főleg, hogy a száján olyasmit is kiejt a nagy színjátszásban, hogy..."gazdám". Vajon milyen lehet ez egy úrnak?
- Jó hallani, hogy...hmm....gazdája nem szűkmarkú, mert igen, tudok olyat, ami sok-sok aranyat ér, hiszen azt csiripelték a verebek, hogy nem is egy, hanem két értékes dolgot veszített el szegény uraság, igaz, mindenki egynek hitte.
Elégedetten nézek a férfira, mosollyal az ajkaimon, de egy kis grimaszt nem tudok elrejteni, amikor látom, hogy lehúzza azt a fehér italt, amit én utoljára talán hatévesen ittam utoljára.
- Ha több is érdekli, talán folytassuk a szobámban. - intek a lépcső felé, hiszen itt biztos nem adom át neki a dobozokat.

*A tolvaj ügyesen csavarja a szót. A de Sanctis ház feje, ki a politika színpadán is helyt áll immáron, tudja mindezt értékelni.
A két értékes dolog számára is meglepő, noha hallott pletykákat róla, hogy ellenfele híres fortélyáról. Könnyen lehet, az egyik dolog csapda, s még tán halálos is lehet. Node ezért is van neki saját mágusa, ki majd megoldja számára ezen rejtélyt.
Biccent, hisz neki is ez a célja. Menjenek fel hát a szobába.
Számára is nyilvánvaló, hogy a tolvaj nem nyilvánosan kívánja átadni neki szerzeményét.
S Cornelius úr számára épp ez a cél. Nem tudhatja azonban, hogy van-e hátsó célja a félelfnek.
Számára mindenképpen lényeges, hogy megszerezze a két dobozt, noha nem csorog nyála, mint mihaszna kölyköknek, nyeretlen kétéveseknek. Nem siet. megvárja hát, hogy a tolvaj induljon el, s mutassa az utat. Mindeközben azonban készenlétbe helyezi a szütyőt, miben a nehéz aranyak vannak. Darnák azok mind, s bizony jól jár vele a tolvaj, ha megadja azt, mire úgy áhítozik.*

Azt hiszem sikerült meglepnem Cornelius urat, még úgy is, hogy nagy részt virágnyelven folyik a társalgás és a férfi nagyon is jól leplezi az érzelmeit. Nem áltatom magam azzal, hogy ringbe léphetnék vele szemben ebben a dologban, hiszen akinek ilyen ellenfelei vannak, mint aki most a fejemre pályázik a dobozai miatt, azt nem kell félteni.
Viszont tisztában kell lennie azzal, hogy ezzel a melóval jó darabig a figyelem középpontjába kerülök, ezért meg kell húznom magam és ezt alaposan meg kell fizetnie.
Nem mondom azt, hogy nem piszkálja a csőröm, hogy mi lehet azokban a dobozokban, de egy erős ellenség elég egyszerre, nem hiányzik még hozzá Cornelius is.
Jobb ha elégedett velem és terjeszti a jó híremet, mint engedni egy pillanatnyi kíváncsiságnak. Egyébként is láttam dagadozó erszényét és számíthatok rá, hogy nagyon is bőkezű lesz.
Mikor látom rajta, hogy nincs ellenére, hogy a továbbiakat a szobámban folytassuk, pár darnat dobok az asztalra a reggeliért, aztán felállok és felsétálok a szobámba.
Amíg nincs a kezében a doboz, nem számítok semmilyen meglepetésre és bízom benne, hogy utána is épen, egészségesen és főleg elégedetten válunk el egymástól.
A szoba ajtót bezárom azért és hellyel kínálom az egyetlen széken, majd várakozóan nézek rá.
- Lássuk mennyit érnek ezek a kis csecsebecsék.

*A de Sanctis ház feje követi a szobába a tolvajt. Nem siet, komótosan pillant a fogadósra, aki csak biccent egyet. A tejet Cornelius úr számlájára írja. Neki van hitele, a de Sanctis igen jól csengő név errefelé.
Léptei közben azért visszapillant, s látja, miként lép még néhány őr be a fogadóba. Ők is a de Sanctis ház jelvényét viselik köpenyükön. Nyugodtan leülnek egy asztalhoz, s várják a cselédet, hogy reggelit rendelhessenek. Látják a felfelé sétáló testőrt, de nem mennek utána.
Cornelius inkább állva marad, nem ül le. Idáig ült, a szobában lévő asztalhoz sétál és megáll mellette.*
- Hadd lássuk, mit hiányol annyira Alaister Sugden.
*A nevet ezúttal hidegen ejti, noha odabent vannak nem túl kedves érzelmei a másik iránt. A Sugden ház nem oly régi, történelmi, mint a de Sanctis. Felkapaszkodott, újgazdagról van szó, ki azt hiszi, vagyona elég ahhoz, hogy múltat is vegyen magának.
Cornelius nem egy játszmát játszott már vele, pontosan tudja, ki is ő.
Várja a dobozokat, hogy megmustrálhassa őket.*

Nem habozok előre menni a lépcsőn és hátat fordítani a testőrálarcba bújt nemes előtt. Véleményem szerint sosem piszkolná be saját kezét egy gyilkossággal, főleg nem ilyen nyílt helyen, ráadásul az eddigiek és a szóbeszédek szerint sosem volt ostoba. Nem nyerne vele pár darnánál többet, viszont veszteni sokat veszthetne.
A lépcső tetejéről még látom megérkezni az őröket és a címerükből elég egyértelmű, hogy kihez tartoznak, ám még ettől sem dobog serényebben a szívem, eddig is biztos voltam benne, hogy nem érkezhetett egyedül, már csak a saját biztonsága érdekében sem.
A szobában nem él a lehetőséggel, hogy leüljön, viszont a pénzt sem veszi elő és visszadobott szavai újabb feszes mosolyt vonnak az ajkaimra.
- Na jó, akkor csináljuk együtt. – húzom elő a tőröm és megforgatva az ujjaim között a rejtekhelyül használt, laza padlódeszkához lépek.
Természetesen azért a bizalomnak is vannak határai, így nem fordítok neki hátat, míg kiveszem a ládikákat, majd elhelyezem az asztalra, a remélhetőleg már ott lévő duzzadt erszény mellé.
- Párban vannak a kicsikék, de csodálom, hogy egyszemű barátunk ezt nem osztotta meg Önnel. – tolom elé, ha ő is adja a pénzt. – Egyébként mi van benne, ha nem titok? – tör elő bennem azért a kíváncsiság, de nem tolakodóan, csak úgy félvállról.

*Óvatos, hát óvatos a tolvaj. Minden oka megvan rá, nem mindenki tisztességes üzletember, mint amilyen Cornelius de Sanctis, noha ha egy kis ravaszság kell, ő sem megy érte a szomszédba.
A de Sanctis ház feje figyeli, ahogy a tolvaj a padlódeszkákat feszegeti, s eközben nem teszi pénzét az asztalra.
Látja, hogy a tolvaj is óvatos, hát legyen az, ő is az.
Ha leteszi az asztalra a dobozokat, Cornelius felismeri rajtuk a Sugdenenk jelképeit, s pillantása Jeremyre vándorol.
Mustrálja kicsit, akkor is, ha a félelf kezében maradnak a dobozok, hiszen a darnák még nincsenek az asztalon.
Köpenye alá nyúl. Más tán tőrt, kardot venne elő, netán attól alattomosabb gyilkoló szerszámot, ám Corneliustól nem várható efféle húzás. Tömött zacskót húz elő, s tesz az asztalra.
Felmerül benne, hogy a tolvaj akár ki is nyithatta a dobozt, s csupán maga kérdezi, hogy „ártatlansága” felől kétségek sem legyenek.
Valóban a féleszemű elf kapitányt kérdőre is vonhatná, noha csak egy zsoldos, s lehetséges, ez az ő meglepetése volt.*
- Vannak, amikre jobb, ha nem derül fény. Majd a maga idejében, ám elég lehet annyi, hogy Alaister kellemetlenségei még nem értek véget.

Már kevésbé vagyok mosolygós, amikor a ládikákkal az asztalhoz érve a fizetségem még mindig nem került elő. Megállok Corneliussal szemben és ujjaim erősebben szorulnak meg a zsákmányon, nem eresztve azt, míg a nemes kedvére legelteti a szemét rajta és nem kerül elő a tömött erszény, amit árgus szemmel követek. Tőlem addig nézegetheti, amíg lyukat nem éget az oldalukba, de pénz nélkül nincs tapizás.
Elég gyakorlatom van abban, hogy milyen érmék csilingelnek abban a szütyőben, ezért aztán minden habozás nélkül elé csúsztatom a dobozokat és magamhoz húzom az erszényt.
Egy üzlethez azért szükséges némi bizalom, ha minimális is, különben sosem köttetik meg, de a fenntartásaim még nem szüntek meg, az csdak akkor, ha már jócskán magam mögött hagytam a vidéket.
Miközben felteszem a kérdést a ládikák tartalmát illetően, meglazítom az erszény zsinórját és szemmel igyekszem megszámolni a szépen csillogó darnákat.
Szavaira visszaköltözik a vigyor az arcomra - sosem tudok sokáig komoly maradni, még vészhelyzetben sem, - és egyetértően bólintok a nemes felé, elég csak fájó vállamra gondolnom.
- Azért szívesen megnéztem volna a Sugden ház fejét, egyszer amikor tudatosult benne, hogy nem kerülnek meg a dobozai, másodszor, amikor megtudja, hogy kinek a keze volt benne - mert gondolom megtudja - és nem tehet semmit. De - emelem meg az erszényt, - nem vagyok telhetetlen, nekem ez megfelelő fizetség. Remélem Ön is elégedett és megtart jóemlékezetében, na meg eszébe jutok, ha másnak is ajánlani kell egy ügyes kezet. - hajtom meg magam enyhén felé, jelezve, hogy részemről az üzlet véget ért.
Azt meg nem teszem hozzá, hogy abban is reménykedem, hogy az üzlet részeként, megtartja az inkognitómat és nem árulja el nemes ellenfele kopóinak.

*A tolvaj szavaira de Sanctis uraság nem folytatja tovább. Alaister Sugdennek tartogat még pár meglepetést, miként tudja, az újgazdag ellenfél sem fukarkodik a ravaszkodásban, ha Cornelius úrról van szó.
Cornelius bő köpenyébe rejti a két dobozt, majd felpillant a tolvajra.*
- Afelől kétség sem férhet, hogy jó az emlékezetem. Vannak befolyásos barátaim is, és egy jó tolvajnak rendre lehet keletje.
*Ennyit mond. Nem többet. A tolvajnak ebből is értenie kell mindent.
Ha ő elégedett egy üzletfelével, az az üzletfélnek is jó, neki is jó.
Mi más lehetne ez a mostani is, megy egy jó üzlet.
Végül minden erről szól, üzlet. A politika is üzlet, a mocskosabb fajtából, s Cornelius úr a maga részéről nem is kedveli különösebben, azonban a saját és a de Sanctis ház üzletére is ezen az úton lehet a legjobban hatással.*
- Örültem a szerencsének. Ez jó üzlet volt.
*Biccent a tolvaj felé.*

//Mia - Időntúli - Már régen kellett volna //

//Árnyék nélkül nincs fény//

*Nie nem volt boldog. Úgy érezte, az élete megint olyan fordulatot vett, ami nem hogy előre viszi ügyei intézésében, hanem éppen hogy hátráltatja. Mert a reménye, hogy végre rendezheti a Könyvtárral az alkalmazásával kapcsolatos és Arnelian megjelenése után kialakult helyzetet, egyszerűen, néhány óra alatt szertefoszlott. Ennyi idő kellett ugyanis, hogy feladja a meddő vitát egykori – és immár azt is mondhatja, hogy jelenlegi – főnökével arról, hogy felmentsék feladatai alól. Pedig készült rá, hiszen tudta, hogy mire számíthat. Érveket, indokokat gyűjtött és megerősítette a lelkét is, készülve a vitára és a meggyőzésre. Mégis kudarcot vallott. Így most megint ott állt a hatalmas polcok között és várt. Várta azt az utolsó és jelentős feladatot, amelyet a Könyvtáros ígért. És aki azt is megígérte, hogy ha azzal végzett, már nem gördít több akadályt a távozása elé.

Így történt, hogy hetekkel ezelőtt a hivatalos futárral leveleket küldött Olassië-be, hogy tudassa Thalionnal és a dalnokkal, hogy egy ideig biztosan nem tér vissza. Thalion tudomásul vette döntését, míg Arnelian egyetlen sorral sem válaszolt… Azóta hallgatott… Bár Nie tudta, hogy megkapta a levelét, és ez megnyugtatta, de azt csak sejtette, hogy mi az oka a némaságnak.

Mert a lantos nem akart vele tartani az útra, amellyel lezárni kívánta előző életét. Valamiért nem tudta elhagyni új otthonukat, és döntésére magyarázatot sem kívánt adni. Mivel ő maga pedig nem akarta tovább halogatni az utazást, és Drest-nek is megígérte, hogy kutatni fog Laryss apja után, így Arn minden könyörgése ellenére útnak indult. Egy hatalmas vitát követően.

Itt tartott jelenleg. Most tökéletesen egyedül volt az érzéseivel, csalódott volt és türelmetlen.

S a Könyvtárban is megváltoztak a dolgok. Már nem rejtőzött el a világ elől, és nem bújt barna köpenyének láthatatlansága mögé. Tette a dolgát, de már különbözött a társaitól, akik a Könyvtár termeiben töltötték napjaikat. Már mindenki felismerte és mindenki hallott furcsa helyzetéről. Hogy a Főkönyvtáros külön kérésére maradt csak. És arról is, hogy már nem kellett a napi munkából részt vállalnia, s kutatásait a mágiával foglalkozó részlegben maga az intézmény vezetője engedélyezte. Így már nem viselte a barna köpenyt, s karcsú, fehérbe öltözött alakját inkább nézhették látogatónak, mint sem egynek a sok könyvmoly közül. Csak a megszokott medál, és egy díszes kulcs jelezte bennfentességét. Egy kulcs, amelyet azért kapott, hogy bármikor dolgozni tudjon, ha akar, s ha felettese úgy kívánja. És ő minden nap úgy kívánta. Minden napját a könyvtárban kellett töltenie, s feladatairól listát minden áldott nap reggel az asztalán talált a lezárt részlegben.

Hát így történt most is. Amikor átnézte a mai napra kijelölt könyveket és feljegyzéseket készített a régi elf szövegek értelmezésével kapcsolatban, úgy érezte, megint eltöltött egy hiábavaló napot és megint nem tudott meg semmi újat arról a különleges feladatról. Elpakolta a dokumentumokat, bezárta a részleget és elindult kifelé. Útközben persze meglátott néhány szanaszét heverő könyvet és a régi beidegződések működésbe léptek. Összeszedte őket és igyekezett mindet a helyére tenni.

Ez a feladat régen megnyugtatta. Ahogy járkált a hatalmas polcok között és csak a saját lépteit hallhatta visszhangozni a teremben, végtelen nyugalom szállta meg. Most is így volt egy ideig és Nie szinte teljesen belefeledkezett újra a könyvek helyének keresgélésébe, amikor meghallotta a gyenge hangot a terem közepe felől.*

- Egyetlen pontot kellett volna néznem, mint tánc közben, ha forgatnak. Ez a szag! A Tanítóm szerint a tudás nemes és felemelő illateszenciája.

*Az alak nem állt túl biztosan a lábán és Nie nem is igazán értette, hogy mit keres itt valaki ebben az időben. De gyorsan letette egy közeli asztalra a kezében tartott iratokat és a sötét ruhába öltözött alak felé indult. Mikor közelebb ért, akkor látta meg, hogy egy fiatal hölgy próbál tájékozódni a mások számára labirintusnak tűnő, végtelen polcok között. Elég elveszettnek látszott és Nie-ben az is felmerült, hogy talán eltévedt, s nem is a Könyvtár volt sétájának célja. Így óvatosan szólította meg, mikor megállt előtte.*

- Kisasszony, mondja, jól van? Sajnos későn érkezett, a Könyvtár már zárva van a látogatók számára. De ha nem érzi rosszul magát, szívesen kikísérem és hívok valakit, aki segít a szállására jutni…

//Nie -időntúli -Bizony, már rég aktuális! ♡♡♡
Árnyék nélkül nincs fény//

Magas, karcsú fehér elf hölgy állt előtte. Magasságával alig valamivel tünhetett ki emberek köréből, Miához képest azonban feltűnő volt. Alakja és mozgása némi bölcsességet és határozottságot sugalt, hanghordozása semlegesnek mondható, de kedves volt. Mia elcsípett egy hangyányi valódi aggodalommorzsát a visszafogottság mögött.
Ennyire látszik?
- Üdvözlöm! Igen, kissé megszédültem. Talán sápadtnak tűnök? Mostanában gyakran így ér a hivatali idő vége. Elnézést, csak olyan jól esett körbeforogni, olyan jó itt az égbe nyúló polcok között! Nem kellett volna! Nem kellene, hogy feleslegesen aggódjon! Ruton nagyasszony vagyok -nyomja meg kicsi, de észrevehető éllel a használatos formát, hiszen ragaszkodik a kiharcolt jogaihoz, így a neve eme formájához is, nemes asszony ő, mégha a férje egyszerű barna mágus is. Hihető és megérthető, hogy nemesi származását egyetlen név megerősíti, melyet a szeretett első férjének neveként ismertek meg és fogadtak el itt Lanúrián. Hiába másik életet él már, s "gyászolnia" sem kéne, elfogadják, hogy így őrzi a múltját, imádott férjecskéje pedig sohasem tette szóvá, miért viseli így a nevét- , és itt dolgozom azon kevés időben, amikor éppen nem járom Lanúriát kiküldetésben. Tudja csak, most tudtam betérni, nincs máskor lehetőségem! Megbocsájtja? Természetesen, ha ez kizár, a könyvtár pedig bezár, akkor visszavonulok. Sajnos azonban nem hiszem, hogy a gyakorlati mágia eme ritka áganak elérhető szakkönyveit másra bízhatnám. Még valami galiba lenne belőle, hiszen az emberi kívancsiság vetekszik a feltékenységgel vagy a szerelemféltéssel. Nem gondolja? Ha esetleg szépen megkérem, áldozna az idejéből rám? Ketten biztosan nagyon fürgék lennénk.
 Tett egy apró, szinte légies kézmozdulatot a könyvtári medál felé. Közben a szépséges tünde szemébe fúrta őzike pillantasát, hangja minden modorosságától és nemesi felsőbbrendűségétől mentes lett. Láthatóan egyenlően kezelte a másikat. Bűbájt sem alkalmazott, mert érezte a lányból áradó segítőkészséget. Akarattal legalábbis biztosan nem.
- Köszönöm, nem szükséges hazakísértetnie! Pár saroknyira lakom a főtértől.

Mosolyogni próbált, de megint megkörnyékezte az az émelyítő rosszullét. Lelki szemei előtt árny kúszott utána az utcán, amerre hazafelé szokott tartani. Egy fekete, füstszerűen kúszó árny. S mintha az árnyékos sarkok sokkal sötétebbek lennének, mint máskor.
Elmosolyodott, és egy csöppet megtántorodott.

//Nie - időntúli  
Árnyék nélkül nincs fény//


Mia nem szól, amíg meg nem kapja a vizet. Csendesen ül a felkínált széken, és addig is befelé figyel. Mi okozhatja ezeket a rosszulléteket mostanában? Megfordul a fejében, hogy talán túl hamar akarja alkalmazni a lanúriai tanokat, bár az a néhány mágus ismerőse, így Shuga is biztosították a támogatásukról. Egy mágus mester vagy egy tanuló kör jól jönne, hiszen másként hivják a lanuriaiak segitségül varázserejüket, mint a hazaiak. Ráadásul itt az állampolgárok kis százaléka gyakorló mágus, a varázstudók összességében a természet gyermekeivel együtt teszik ki a népesség mágiahasználóit. Míg Mannahonban úton, útfélen mágusokba lehet csak botlani, addig itt...Lám, törékenynek tetsző tünde, vagyis elf szolgálja éppen gyengeségében. Mert Mia annak találja ezeket a rosszulléteket. Mindenesetre a mágusiskolán még gondolkodik. De egy kiváló specialista, aki az apai fekete és az anyai vörös mágia ágban is otthon van, az jó mentora lehetne. Talán még Shuga is büszke lenne rá. Igen. Aztán talán később, választhatna egy keményebb mágus iskolát. Talán csatlakozhatna egy toronyhoz, a fekete köpenyes rendben, hogy ő is a hazát szolgálhassa, mint Shu.
Automatikusan veszi el a poharat a lánytól. A tekintete nehezen szakad el a padlótól, láthatóan messze járt gondolatban. Shugával a távolban és Mannahonban, ahol elsősorban rúnákkal és kézjelelkel hívják elő a mágiát, és az ő megerősítő hatalomszavaik itt kevésbé hatékonyak, cserébe a lanúriai mágia szavaknak sokkal erősebb a hatalmuk. Otthon járt, ahol olyan kevéske tünde él, még az éjszaka repülő vérszívóiból is több van a havasokban, mint amennyi a karcsú tündékből a fairy dombjain és erdőiben.
Lassan, rácsodálkozva emeli a könyvtáros segédre barna szemeit. Szemöldöke is felkúszik az önkéntelen csodálatban, míg lassú, egyenletes kortyokban iszik.
- Tündér. Isteneim, de gyönyörű!
Szavaiban csupán őszinte csodálat van. E ritka lényeket, a természet csodáinak tartják, s Isteneik távoli leszarmazottainak Mannahonban. Nincs Miában egy szemernyi féltékenység vagy rosszindulat sem. Egy pillanatra visszatért gyermekkorába, mi talán nem is volt olyan rég, hiába történt annyi minden közben, míg itt felnőtt. De otthon, mindenki áhitattal vette körül a tündéreket.
- Tudja, ahol én születtem, tündéreknek hívják az elfeket.
Visszatér a mosolya és valahogy máris elfeledkezik az ijesztő árnyról s a gyakori émelygésről.
- Remélem, elnézi nekem, ha néha nem elfnek titulálom? Ja, a papiros! Itt kell legyen...
Azzal az asztalkára teszi a tekercsét, és ruhaujjából előhúz egy szütyőt. Selyem és csipkés szegély, mannahoni minták. Anyáé volt ez az itt egzotikusnak számitó jószág. Ugyanúgy vigyázza, mint anya szintén nagyon egzotikus ékszereit. Száját megoldva kihúz egy kis levelet, amelyen tanácsházi pecsét van. Megbízólevél s azon engedményeket is tartalmazzák a benne rejlő sorok, amelyeket hivatalánál fogva használhat az egész országban. Még csukott állapotban nyújtja az idegen felé.
- Biztosan segíthet megtalálni, amit keresek!