Lanur-hegység

Csendes maradt az ifjú - aggasztó mód csendes, noha Laryss legigazabb ismeretei szerint már rengeteg aprócska, ám hatalmas egésszé összeállni képes történés-szeletet mértek ki számára az elmúlt percek. Nem értette a leány, miért maradt hallgatag, hisz' jól tudta, szívének ármánnyal megkent, rejtélyekkel teli tolvaja még étkezés közben is képes lett volna megadni Shuga Melfyomer-nek a magáét, amelyet a démonlény azonban azelőtt sem kapott meg, hogy az ifjú bement volna rögtönzött, korábbi hálótermükbe, hogy kiköltöztesse onnan megmaradt élelmüket. Ez pedig különös jel volt, akárcsak a hallgatás, amellyel társult, s a gyógyítónak mindösszesen két lehetséges magyarázat fordult meg lázasan dolgozó elméjében, mialatt bezárta-bekötötte a csomagok száját, ellenőrizte azokat, s oda-odahajolt a feléje tartott rögtönzött nyárshoz, hogy fejadagjából elemeljen. Valturaan pedig fáradhatatlanul tartotta a nőstényelf felé a botot, s másikával saját élelmének eltüntetését segítette. A még frissnek ítélt hús nedve, szaftja ezúttal is bőséggel csordogált, s a fióka csakhamar éppoly' felfordulást hagyott maga körül, és magán, mint egy-két órával ezelőtt. Azonban szótlansága nem a leány első gyanúját támasztotta alá - nem, hiszen puszta fáradtság aligha állíthatta volna meg a jégszemű ifjút, ki évekkel ezelőtt is gyakran addig űzte-hajtotta magát, amíg jártányi ereje sem maradt, s kettős szemhéja ellentmondást nem tűrően csukódott le. Addig azonban, eljutnia is kellett, s az utolsó éjszakájának biztonsága némi erőt kölcsönzött számára. Erőt ahhoz, hogy folytassa feladatait, vigyázza a leány épségét, s harcoljék a barnaköpenyessel - bár eme harcot cseppet sem a minap megesettekhez hasonlóan kívánta folytatni; ezzel pedig el is érkeztünk az Ibolyaszemű második gondolatához. Ugyanis a fegyverek és élek különös kedvelője megannyi ismeretre szert tett már a sárkányt illetően, s nem kellett sokat töprengenie rajta, miért viselkedhet ily' szokatlanul, ha nem számolnak kimerültségével, s szemmel látható félelmeivel, melyekről nem hajlandó beszélni sem - mert bizony akadt egy közöttük, melyet értett már a leány; akadt, s létezése rögvest felfedte magát első közös estéjükön. Nem maradt rejtvén, ahogyan Valturaan Kétlábúak szemével szinte olvashatatlan megbánása sem, mely Laryss felé irányíttatott, s afelé, hogy megtagadta szavait, s ártott épségének, lelkének, tettekkel, csalódás-okozással. Csalódást okozott a démon-teremtménnyel való küzdelmében, s nem azért, mert nem vezethette saját magát győzelemre, ó nem... azért rengette meg a tünde beléje vetett hitét, mert kegyetlenséget, s mérhetetlen dühöt látott áradni mozdulataiból, melyet nem talált hozzá méltónak, nem talált hozzá illőnek, hiszen nem erre tanította, s nem e hidegvérűségéről vált nevezetessé az ibolya szemekben - hanem éppen annak hátborzongató hiánya miatt. Hiánya? Talán elnyomása? Nem... Laryss egészen biztos volt benne, hogy választottja örökkön örökké átkozta volna magát, ha kioltja a mágus életét; ha megfoszt egy lelket a neki szánt testtől, lett légyen az bárki, bármely nép tagja. Mert vér, bármily' hihetetlenül is hangzik, nem tapadt a hószínű karmokhoz másként, csak vadászat, s önvédelem nyomán. Nem terhelte gyilkosság az ifjú vállát, s mindkettejük bensőjében alaposan elrejtőzött ennek valódi oka. Most pedig, Valturaan hallgatott. Hallgatott, mert őrölte magát tettei, s gondolatai között; és esze ágában sem állott újra megrémíteni a Csupaszbőrű leányt, újra szembenézni a halálra vált arccal, s a hasogató, mindent betöltő hiba-vétés megtagadhatatlan tudatával. Ezért hát mondhatott volna bármit a mágus-teremtmény, s bármikor. Akár folyvást beszélhetett is volna, az ifjú akkor sem nyitotta volna ajkait azért, hogy felszólaljék - csak evett tovább, Laryss közelségében keresvén láthatatlan menedéket, s minden mozzanatát megválogatván, mintha attól tartana, a régen-látott-kedves, a sokáig-keresett, az elveszettnek-hitt menten elrohan, menekül tőle, ha erre indítékot szolgáltat.

- Nem Valturaan gondolkodása volt romlott, Shuga. - sóhajtotta a gyógyító, miután nem akarta tovább vizsgálni a válaszolni ekkor sem kívánó kis fehér ál-alakjának étkezés nyomaitól terhes látványát - Akkor sem akart, és... - mutatott az ifjú felé, noha taglejtésében inkább kimerültség, s szeretet tükröződött, mintsem harag - jól láthatóan, most sem akar lemondani a húsról, azért, hogy ne oltson ki életet. Bevallom, egy kicsit csalódtam, hogy csendben maradt. Hogy csendben maradsz. - intézte a tűhegyes, nedvességtől csillogó fogaknak, s az azokat hordozó, sápadt orcának azt az egyetlen, rövidke mondatot, mielőtt visszafordult volna a mágus felé - Már vártam azt a mondatot, amiben kifejti, hogy mennyire nincs is igazad és micsoda ostobaságokat beszélsz, hiszen szerintem még a növényeknek is van lelkük, és őket sem szabad ok nélkül betakarítani... 

A fiókának azonban szemmel láthatólag cseppet sem tetszett a társalgás alakulása, még akkor sem, ha ő maga egyelőre nem kívánt részt venni benne. S bár nem akadályozta volna meg oly' módon, hogy megriassza a leányt, a nyársakat azért még sietve közelebb tolta hozzá, mintha azt remélné, folytatja az evést, s elengedi e kínos, általa nem megvitatni óhajtott felvetések, s eszmék tárgyalását - legalábbis nem Shuga előtt akart volna foglalkozni velük. Laryss hegyes füleinek hallatára bármikor beszélt volna róluk, s tovább gondolta volna őket; elmagyarázta volna, mivel bővítette gondolatsorait, amíg külön voltak, s miféle tapasztalások segítették hozzá, hogy folytassa az elmélkedést. Igen, erről is beszámolt volna az oly régen vágyott közelségnek, az otthon, hova-tartozás, bizalom hatására, melyet mind-mind erővel, s kitartással vívtak ki maguknak egymással szemben - és egymásban. Azonban nem most. És Valturaan azt sem akarta, hogy Laryss megtegye.

- Val? - értetlenkedett a leány, miközben kissé eltolta magától a nyársakat, ám választ e kissé zaklatott kérdésre sem kapott, azt leszámítván, hogy az ifjú ragadozó, tettének következményét látván a zavarodott, nyugtalan, s mégis fakónak tetsző leányon, menten elfordította fejét.

A nyársakat megtartotta a nőstényelf előtt, s ő maga is evett tovább, beletörődvén mindabba, mely ezek után még elhagyhatja a rózsás ajkakat. Hiszen nem állíthatta meg - nem úgy, hogy ne okozna fájdalmat számára, s arra bizony, e pillanatokban lett volna legkevésbé szüksége. Látta a sárkány, miként telt meg könnyekkel az ibolya tekintet, midőn hátborzongató ébredésének tanúja lett, s kedves volt lelkének az aggodalom, melyben részesítették. Kedves, ám elég. Elég volt, úgy vélte. Talán túl sok is annak az aprócska, hevesen dobogó szívnek, melynek csupán nyugalmat hozott volna, ha módjában áll. Annak a szívnek, minek tulajdonosa most kétségek közepette próbálta visszanyerni józanságát a féltések tajtékos tengerén evezvén, s a Jégszemű látta ezt. Látta Laryss haloványan felsejlő, rejteni próbált kínjait, és e tudás még inkább hallgatásra sarkallta őt.

- Azt hiszem - folytatta a gyógyító, miután hiába várt, s az ifjút engesztelni próbálván, mégiscsak elvett egy darabka sült húst... mintha tudta volna, ingoványos a talaj, hol csónakjából kilépni készült, s következő szavai csupán csak még inkább próbára teszik a sárkány türelmét, sajátjával egyetemben -, mielőtt elment volna, arra gondolt, hogy a pazarlást és felesleges öldöklést veti meg, amire tanították. Azt az eszmét, ami szerint ők... ti minden más élő felett álltok, és azt tesztek, amit kívántok. - mondotta, ekkor pedig, mintha erőt vett volna magán, lénye szeretettel, kedvességgel kezdett megtelni, noha hangja nem vesztette el tompa élét ekkor sem - Szereti a belsőségeket. És az agyvelőt is. Nem is gondolnád, mennyire. De sosem mondaná el, több okból sem. Például, benne van az a szó. Tudod... Szeretni valamit - vagy valakit. - magyarázta, majd pedig még egyszer megszólalt - Nem is tudom, hogy nekem mikor mondta utoljára.

Való igaz, hogy ő maga sem éppen gyakran használta e különös szót. Nem használta, hiszen úgy vélte, a ragadozóval szemben sokkalta hatásosabb, ha tettekkel, gondolatokkal fejti ki mélyebb értelmeit, s szándékain keresztül tolmácsolja számára odaadását, hűségét, gondoskodását, törődését, s olykor (azazhogy gyakran...) bizony, kisebb-nagyobb dorgálásait is. Ez vezérelte akkor is, amikor összezártságban, önkényes bebörtönöztetésükben minden egyes alkalommal, amikor csontokhoz jutott, addig nem nyugodhatott, amíg mindegyikből ki nem nyerte az értékes velőt, s meg nem lepte vele az ifjút, ki baljós, szörnyűséges állapota ellenére ott segített neki, ahol tudott, s ha ébren lelte, úgy a konyhából távozó illatokhoz is történés társíthatott, ahogyan a tiszta ruhákhoz, s a rendezetté tett otthonhoz is. Laryss lelkét simogatták e nem várt, nem remélt, keserédes felfedezések, melyek rossz ízüket nem az elvégzett munka - kifogástalan - minőségéből nyerték, hanem sokkalta inkább abból, hogy Valturaan nem tartalékolta erejét, akkor sem, ha megtiltotta neki, hogy másként cselekedjék. Nem tartalékolta, mert ő ekképpen szerette a leányt. Ekképpen, és még megannyi módon. Télikert-gondozással, teafőzéssel, öleléssel, és csókkal is. Nem volt tehát szemrehányás az a mondat, noha nem is hozta meg a kívánt eredményt: az ifjú továbbra is csendes maradt, s testtartásából a leány azután még több fájdalmat olvasott ki... mintha amaz komolyan vette volna, s nem értette volna, miért küzd vele a nőstényelf. Mintha nem látta volna, próbálkozik; s azért próbálkozik, mert már jó idege csak hallgat.

És ő hallgatott. Akkor is, midőn az utolsó darab húst is eltüntette, s nem maradt más hátra, minthogy a mágust, s annak különös táncát figyelje, melyhez foghatót bizony még senki sem tanított neki, s látni sem láthatta oly' sokszor, ha most értetlenül nézte őt, s az áramló-hajló-formálódó vizet a barnaköpenyes ujjai között. Azt a jelenséget, melyet Laryss már nyomon követett egy ideje, s ő részesült oly szerencsében, hogy felismerhesse, mire való, mi céllal szolgál, és miért is tárul szemük elé e nem-mindennapi látvány. Hiszen a gyógyító már tudta azt, amit a magára hagyott ifjú nem - tudta, s ismerte a sárkányok táncát; szoros kötelékét a varázslattal, melyet szavak nélkül műveltek. Négy éve volt megtanulni, mit miért, s hogyan vittek véghez, ahogyan ők is tovább művelték magukat általa - ahhoz pedig, hogy mi végre is fogott ilyesfélébe most a mágus, kétsége sem férhetett. Meg akarta mutatni a jégszemű ifjúnak fajtája örökségét, s szokásait. És ez megmelengette a Pengeéleket is, melyeket a zilált elméjű Jégvirág hordozott magán. A leány arcára öröm költözött, midőn átnyújtották neki a tánc eredményét: azt a szivárványfényben úszó jég-, s víz- virágot, a csillogó, áttetsző szirmokat, melyek oly varázsból születtek, mit kétlábú-test sohasem bírhatott volna el. Laryss tenyerébe fogadta az ajándékot, s puha, kisimult, hószínű orcáját az ifjú felé fordítván, odatartotta neki a nyársak mellett, hadd szemlélje meg.

- Köszönöm, Shuga. - mondotta hálálja jeléül - Vigyázni fogok rá, amíg élek.

S noha a látvány igencsak lenyűgöző volt, Valturaan zavarodott lelke nem osztotta a leány örömét. Már-már kritikusan, kétkedőn szemlélte az ajándékot, s bár igazán ínyre vált volna, ha kiveheti a nőstényelf kezéből, s a mágushoz vághatja, kezei nem mozdultak... Egyikük még mindig Laryss élelmét tartotta, a nyársakat; másikuk pedig egyáltalán nem a csillanó varázs-virág után nyúlt, ó, nem - a hószín tenyér a gyógyító arcát kereste, s a haraggal telt jég-szemekben mérhetetlen védelmezési vágy szikrázott fel. Tiszteletben kellett tartania Laryss boldogságát, s esze ágában sem állott elvennie tőle, nem, dehogy! Inkább megsimította az Ibolyaszemű arcát, s hagyta, hogy Laryss halk sóhaj közepette az étkezéstől sikamlós bőrhöz simuljék. E gesztus, s Valturaan leplezhetetlen döbbenete végül, úgy festett, egy időre gátat szabott az ifjú gyűlő haragjának, s ő, látván a leány megkönnyebbülését, elhatározta magát, s megszólalt.

Egyetlen ige volt, melyet mondani kívánt, s mely valóban alaposan megtisztította őket, beleértve viseletüket, bőrüket, s mindenüket. Laryss úgy érezte magát, mintha alapos fürdőt vett volna, s e második ajándék is igazán kedvére valónak bizonyult, ezt pedig halovány mosolya is jelezte, s az, ahogyan egyik kezébe áthelyezevén a gyönyörűséges virágot, másikkal végigsimított az ifjú sárkány ujjain, hálából. Valturaan-nak több sem kellett: megállíthatatlanul szívta magába a leány örömét, s szúrós, dühös pillantást vetvén a barnaköpenyesre, odahajolt a gyógyítóhoz, hogy orrukat, fejüket összeérinthessék, s azután ő belé diktálhassa a maradék élelmet... csakhogy Laryss nem volt ostoba. Élénken élt-hullámzott benne a borzalmakkal teli tegnap, s számított reá, hogy a démonlény gesztusa nem marad megtorlatlanul. Megfordult a fejében, hogy Shuga talán éppúgy próbálkozásként is teremtette a virágot, mint tanulságként - próbálkozásként arra, hogy szóra, felcsattanásra bírhassa a fiókát, s tanulságként, hogy megismertethesse fajtája titkaival. S ha valóban e két célt szolgálta, úgy ekkor mindkettő beteljesült; ugyanis Laryss látta a mágusnak szegezett, figyelmeztető, éles, hideg pillantást, s hallani vélte az elfojtott morgást is, mely az ifjú torkából tört elő. Ám nem várta meg, míg azok ismét egymásnak esnek, egyenesen eltolta magától a fehér sárkányt, s noha szavaiba továbbra is aggodalom vegyült, és örömétől sem sikerült teljesen megszabadulnia, a figyelmeztetés feketén-fehéren reájuk teríttetett, akár egy súlyos lepel, mely az elf leány lelkének terheit cipeli.

- Az én tűrőképességem is véges, fenevadak... - mondotta tehát, szeretettel, s fegyelmezéssel, ekkor pedig elvette a nyársakat Valturaan kezéből, s nekilátott, hogy egymaga fejezze be második reggelijét.

Azonban éppen csak ajkához emelte a húst, midőn a sárkány fújt egyet, s morgása felerősödött. A jégszínű szemek türelmetlenséggel teltek meg, s nem rejtették már magukba a felhalmozódott haragot, mely a mágus ellen irányult. Valturaan legszívesebben ott folytatta volna küzdelmüket, ahol a minap abbahagyták, azonban még Laryss visszautasítása ellenére sem kockáztatta volna meg; hiszen mindennél jobban félte az Ibolyaszemű elvesztését, félt volna bánatot, keserűséget, fájdalmat okozni, s e félelem némiképpen visszaszorította fékezhetetlennek hitt indulatait. E félelem is azok közé tartozott, amelyekről nem kívánt beszélni, s ezúttal bensőjének fortyogágást sem fejezhette ki szavakkal, s tettekkel - vagy talán mégis? Az eltaszított kezek indultak, s felvették a két csomagot, melyet Shuga Melfyomer hozott el Jégkarom-csúcsról. Felvették azokat, s az ifjú vállára vette őket, miközben elszakította tekintetét a sejtéstől feszülő mellkasú, ám mégis meglepettnek tűnő leányról; majd pedig a mágusszerzetre emelte azokat, támadón, vádlón, figyelmeztető csillogással, mialatt feléje indult, hogy az utolsó pillanatban mégis csak elhaladjék mellette, a meredek, veszélyes kijárat felé tartván. És Laryss ekkor már felfedezte a sárkányt övező problémák kuszaságának súlyosságát. Későn bár, de ráébredt, azonban nem érzett magában erőt ahhoz, hogy ismét felcsattanjék, mint a minap. Nem, a leány ezt a napot már nem úgy akarta eltölteni, s ez halovány, fakó, reménykedő hanghordozásán is igencsak megmutatkozott. S ha az ifjú nem került volna indulatai gyűrűjébe, melyek egyre csak azt sugallták neki, forduljék meg, s támadjon a mágus-teremtményre... ha nem kötötte volna le minden erejét, hogy ennek ellenálljék, akkor bizony, szánta volna a leányt, s bűntudata is erősödött volna.

- Azt sem tudod, Shuga merre menne! - próbálkozott Laryss, midőn az említett felé pillantott, ám mintha még arra sem maradt volna lélekjelenléte, hogy felálljék, s egyik kezében a virággal, másikban a nyársakkal, ültében folytatta tovább - És éppen az előbb mondtam, hogy véges a tűrőképességem...

Minden rendkívül gyorsan történt.

Valturaan csupán visszafordult, s máris kézzel foghatatlan támadás érte, olyan ponton, amelynek célba vehetőségéről egészen ezidáig fogalma sem lehetett. Nem, nem lehetett, hiszen ő nem ismerte Kilime trükkjeit, nem ismerte aura-mágiáját - még nem. Nem, s ekképpen nem is számíthatott reá, hogy feltörni készülő haragját, indulatait, melyeket addig halmozott, hogy megállítsák, s megperdítsék őt tengelye körül; elfojtsák benne. Elfojtsák? De hiszen egyenesen kitépték őket az ifjú mellkasából, kiszakították, kirántották, s elvették tőle, hogy helyén szaggatott szélű, mélységesen tátongó üresség maradjék vissza csupán. Íztelen, szagtalan semmi, mit nem tölthetett be már düh, bosszúvágy, agresszió, felcsattanni készülés. Mert azt tervezett az ifjú fehér, midőn hátat fordított az iránynak, amelyet az imént felvett, hogy a démonlény felé kerüljék, s megértethesse vele, hogyan is viselje magát, ha azt akarja, hogy ő jót álljék magáért. Igen, így van... nem tartotta vissza már a leány; sőt, egyenest Laryss elkeseredése lökte át végül önuralmának gondosan kerülgetett határain - az ő tehetetlensége, túlhajszolt idegeinek fáradtsága, és az a virág. Az a csillogó jég-csoda, amelyet az Ibolyaszemű akkor sem eresztett volna, ha Valturaan kéri azt. Az a különös módon életre hívott alkotás, amelyet mi más okból is készíthetett volna a mágus, s adta volna a gyógyítónak, mint hogy az ő türelmét próbára tegye? Ez késztette hát megfordulásra a sárkányfiókát, s ki tudja, mire vette volna rá még, ha Shuga Melfyomer hagyja neki? Hiszen ő volt az, ki nem hagyta: ő volt, ki felháborodását, haragját szipolyozta-ette látványosan, s valóságosan rágván azt, akárha maga is nekitelepedett volna valamiféle második reggelinek, amelyet láthatatlanná változtatott, mintha óvni akarná valamitől, avagy valakitől. S amíg ő Valturaan nem éppen kedveltebb érzelmeivel táplálkozott, néhány percnyi élvezetet kölcsönözvén a beállott csendnek; addig a hallgatás másik oldalán lévők osztályrészéül csak a félelem, s rettegés juthattak. Ijedelem, hiszen bármennyiszer is tapasztalta e hátborzongató jelenséget Laryss Orowennë, egyetlen leheletnyivel sem vált elviselhetőbbé, megszokottabbá, s kevésbé szörnyűségessé. Csak ült a helyén, oda, ahová korábban letelepedett, kezében a nyársakkal, és a jég-virággal, mindeközben pedig az étkező démonmágust kémlelte, vajon mikor hagyja abba; azután pedig az ifjú ragadozót. Csak azután. Mintha még attól is félt volna, amit benne, rajta majd felfedezni vél. Mert a leány már jól ismerte e történés hogyanját, mikéntjét. Jól ismerte, hiszen Melfyomer több, mint hatszázéves fia, Zandros gyakorta kivívta már magának a kegyet, hogy részesíttessék e megtiszteltetésben, s egyszer sem hagyott hátra örömet avagy megkönnyebbülést a hófedte hegycsúcsokhoz hasonlatos tekintettel bíró vörös sárkány körül. Ó, nem... kegyetlenebb volt ez annál, szigorúbb, fájdalmasabb; s hogy mi fájt? A mindent elnyelni képes mindenség, melyet a barnaköpenyes reászabadított, s amelytől annak célpontja úgy érezhette magát, az menten be is következik, a semmi-ami-minden mindent elnyel, mindent mi szívének kedves. Egyszerűen mindent a világon. Nyel. Rág. Harap. Kíméletlen. A gyógyítón még sohasem hajtották végre, s messze nem látta az összes alkalmat, midőn Zan-t érte e jutalom, azonban nem kellett éreznie mások lelkének folyamát Shuga-hoz hasonlóan ahhoz, hogy megmondhassa, micsoda tébolyult rettegés kísértette most az ifjú fagysárkányt. Nem kellett, ahhoz, hogy kitalálja: ha evett is a különös teremtmény örömet, bánatot, annak bizony nem efféle hatása keletkezett.

Talán kellemesnek is lehetett volna nevezni. Igen, talán az is lehetett volna, most, hogy a Val mellkasát kínzóan feszítő érzés maradéktalanul eltűnt bensőjéből, s helyére nem költözött új gyűlölet, új harag - egyelőre nem. Azonban rettegése, amelyet egészen idáig elnyomott, mélyen magában tartott, hogy ne szennyezze Laryss jelenlétét, s ne hirdesse gyengeségét Shuga felé; most többedmagával tért vissza száműzetéséből, s rögvest ostromolni kezdte az ifjú lelkét, tudatát, egész lényét. Az üresség, s értetlenség bénító érzéketlensége, tompa, puha semmisége nem hagyta meg őt tovább az érzéktelenség földjén. Visszarángatta őt, erővel, foggal, karommal, tüskével, pengékkel; ott, ahol csak érte, s kényszerítette őt, hogy szemtől szemben egymásra nézhessenek - ő és a hatalmas erejű iszonyat, amelyet a máguslény teremtett. Az, aki dolga végeztével meglepő módon beszélt, csak hogy azután magára is hagyja szenvedő áldozatát, s megkezdje a sétát előre, arra, amerre amaz ment volna nem sokkal ezelőtt. Azonban Laryss ekkorra már túltette magát a szörnyű helyzet bűverején, s nem volt rest felpattanni, hogy választottja segítségére siessék. Nem volt, mert látta küzdelmét, látta félelmét, s tudta jól: már nem bírná tovább tétlenül nézni azt. Hát ment, ment a leány, s élelmét távol tartván a fiókától, úgy, ahogyan módjában állott, lágyan, szelíden, menedéket nyújtóan megölelte őt. Felismerte a kínálkozó lehetőséget, s élt vele, megragadta azt, annak reményében, hogy sikerül megnyugtatnia, s mélyebbre ásnia magát elhallgatott gondjaiban. Reszketett az ifjú, még a karok között is. Elméjét világára éhes iszonyat mardosta, s borította be, mely csupán akkor enyhült, midőn Shuga már lépésekkel odébb járt. Akkor azonban Valturaan az őt ölelő leányhoz simult, elmerült biztonságot árasztó jelenlétében, s mélyre szívta illatát tüdejében, mintha azt remélné, azzal majd távol tarthatja a borzalom emlékét. Tévedett. Tévedett, s még szüksége volt néhány pillanatra, szüksége volt Laryss Orowennë érintésére ahhoz, hogy visszanyerje lelke szabadságát. És még akkor is ingatagnak, törékenynek érezte magát; a mellkasában tátongó nyugtató üresség azonban mintha... mintha engedelmessé tette volna őt, akárcsak Kilime egyik, a gyógyító által jól ismert varázslata. Vonásai vesztettek erejükből, elgyengültek, s nem maradt bennük más, csupán a kiszolgátatottság, irányíthatóság vészterhes érzése, noha az Ibolyaszemű cseppet sem gondolta ártónak e fordulatot. Ő látni akarta, mit rejteget szívében a tegnap érkezett, látni akarta terheit, melyeket cipelt, s enyhíteni rajtuk, ahogyan tőle telhetett. Hagyta hát, hadd keressen támaszt benne a ragadozó-gyermek, s torka elszorult, ahogyan arra gondolt, vajon mi érhette őt odakint, s vajon mi érhette egyáltalán, amitől e sorsra jutott, s ennyi félelmet kellett magába zárnia. A leány azt sem értette, miért nem sír az ifjú. Miért nem ad hangot gyötrelmének, ha minden porcikáján látszik, s ha tudja, nem kell maga köré falakat emelnie előtte? Laryss nem érezhette az üres semmiség különös jelenlétét. Nem is volt azon mit érezni, hiszen semmi volt, s éppen e semmi volt hivatott megnyugtatni az ifjút, ahogyan testvérbátyjával is tette megannyiszor ezelőtt. Nem értette a fehér elfé, mégsem kérdezett, csak hallgatott, amíg a kócos fej fel nem emelkedett válláról, s az ifjú saját homlokát az övéhez nem érintette. Ha lett volna még némi idejük, Laryss egészen biztosan tapodtat sem mozdult volna, most azonban ő maga ösztökélte haladásra jegyesét.

- Gyere. - mondotta halkan, szinte suttogva, miközben beléje karolt a mágia-virágot rejtő kezével, a másikkal pedig felé közelítette az egyik nyársat - Most már indulnunk kell.

Nem várt választ. Ám ha őszinte akart lenni magához, egyáltalán semmit nem remélt a zilált, nyugodt, mégis valahol mélyen még mindig rettegő sárkánytól. Nem. Éppen ezért lepődött meg, amikor amaz megszólalt, s harmatgyenge, mély hangja betöltötte a lég kettejük közé eső szegletét.

- Nem, edd meg. - kérte - Én már nagyon jóllaktam...

A kiképzőmester gyermeke megadóan sóhajtott. Megadóan, ám öröme, s meglepetése nem maradt el benne. Választ kapott, még ha el is utasították. Igazi választ, mely, a történtek kimerítősége, váratlansága ellenére szívből jövő, kedves, halován mosolyt csalt a holdszínű orcára. Laryss rendkívül aranyosnak találta a Csupaszbőrű-alak szavait, s szokatlan viselkedését, mi arra emlékeztette, amikor a Bukott Város falai között feküdtek egymás ölelésében éjjelente, s ha az ifjú ébren volt, gyakorta foglalkoztak megindító, lélek-mozgató, könny-fakasztó dolgokkal. S ez is éppen olyannak tetszett egy pillanatra... Hát sétáltak a démon-teremtmény után, sétáltak, egymás karján, Laryss az ifjút vezetvén, ő pedig különös módon engedelmesen; s ha utolérték őt, a nőstényelf csendes maradt. Még csekélyke, bánattal egybefonódott örömét is elrejtette, hogy figyelhesse, mi történik. Hogy tanúja lehessen, mit felel majd Shuga kérésére Valturaan.

- Rendben van. - mondta, éppen úgy, ahogyan az imént beszélt a leányhoz, s ez bizonyára még amazt is meglephette, ha nem számított reá - Nem repülök, mert kérted. Bíznom kellene benned... De azt tudnod kell, hogy senkit nem veszek a hátamra, mert... Laryss... Laryss megtehetné, de veszélyesnek tartom, ezért mindig a mellkasomra fagyasztom. Mindig. Nem tudom, mit tennék, ha baja esne...

S ha az Ibolyaszemű még nem volt eléggé meglepve, úgy annak is elérkezett az ideje. Ugyanis, bár mindkettejük érthette, hogy a sárkány szavaiban élnek kellett volna lennie, így, tompán, fáradtan, gyengén és félelem-nyugalom felhőben úszván azonban minden általa kiejtett kérészéletű hang úgy tetszett, mintha feladta volna önmaga elrejtésének harcát, s - noha tudták, hogy akaratán kívül teszi, mégis - megmutatta, mi e percben szívében lakozott. Mintha lelke beszélt volna hozzájuk. És Laryss azt sem tudta, mivé váljék a meghökkenéstől. Az ifjú, mintha észre sem vette volna magát, mintha gyomra elnehezült volna a tápláléktól, s ő gyorsan pihenni vágyna, úgy festett. Nem. Úgy, mintha emellé még szíve is kimerült volna a megannyi szörnyűségtől mi érte őt; s a virág, a mágus gondja már a múltba olvadtak volna. Ám a leánynak uralkodnia kellett magán. Nem folytathatta az ifjú védelmét, csitítását, máskülönben azok ketten sohasem találják meg a közös nevezőt. Hát várt, türelemmel; várt, s nem kis csodálkozására a ragadozó újfent megszólalt, látszólag bárminemű gondolkodás nélkül, akárha gyámoltalan-gyermek-árnya volna csak önmagának.

Lett volna mit mondania a gyógyítónak. Lett volna, bizony, de tudta, hogy nem ronthatja el. Tudta, hiba volna beleavatkoznia, s tönkretenni a lehetőséget, amelyet, ha a máguslény jól használt; arra is alkalmasnak láthatott tehát, hogy szélsőségek közepette indult ismeretségüket rendezhesse, egyszer s mindenkorra. Apránként. És ezennel kivívta magának az első lépést, akármilyen megdöbbentő módon is tette. Az ifjú maga pedig semmit sem észlelt, igazán semmit. Mindent, ami semmi, puha, és megnyugtató, és mégis ridegen, fenyegetően meg-meghullámzik a távolban. Maga sem tudta, hová lett, s ki ő, csupán azt, hogy itt maradhat. Hogy itt végre biztonságban van, s tisztelettel beszélnek vele. Némelyek pedig még szeretettel is.

Még Laryss Orowennë csendes szellő-elf-léptei is visszhangot vetettek kissé a földalatti barlangban; abban a kellemes légben, mely melegebb volt a külvilágnál, és ezért lehetővé tehette a ritmikus csepegést, mely esteledéskor, és egy-két órával ezelőtt is hozzásegítette őket a pihenéshez. Volt valami egészen ellazító abban az üregben, amelybe éppen csak jutott némi fény a felszínre vezető, rézsútosan kanyargó, függőleges járatokon át, biztosítva a szellőzést. E kedély-javító szimfóniát zavarta meg a csontok koppanása, az ízületek helyére-roppanása, melyek mind-mind azt jelezték a barnaköpenyesnek, s társaságának, hogy a minap megesett aprócska torna az ifjúval, komolyabb károkat követelt elégtételként tőle, mint ahogyan azt bármelyikük képzelte volna. Mert a fehér sárkány törött orra, s néhány repedt bordája már csaknem meg is gyógyult, hála dühének, mi éppúgy felszabadította a benne rejtőző, örvénylő mágiát, akár a boldogság, a biztonság, mit a gyógyítónak köszönhetett olykor - és amiben szintúgy része volt azóta, elvégre nem kellett magára hagynia, immáron együtt lehetett vele; s afelől még mindig egészen bizonyos volt, hogy valóban nem fogja elereszteni őt. Még látótávolságából sem. Egészen kis időre sem. Azon kellemességgel fonódott hát össze e gondolata, mit a démonszerzet mért reá harag-elszipolyozása nyomán, s mi félelemmel egybefonódott nyugalommal, valamint némi zavartsággal is megajándékozta őt. Így hát, csupán tudomásul vette, hogy amaz valamiféleképpen gyógyítja magát, s mintha a mágus testéből távozó nedves gőz természetes jelenségek közé tartozott volna, azzal nem is törődvén, hangot adott egy benne korábban felmerült kérdésnek, amely látszólag sokkalta különösebbnek tűnt, mint Shuga bizarr ön-regenerációja, melyet az Ibolyaszemű leány még most is lélegzet-visszafojtva figyelt. Ekkorra sem szokta még meg az efféle dolgokat.

A fióka, falaitól és önérzetétől megfosztván, valóban gyermeki őszinteséggel szólt, noha kevesebb is elég lett volna ahhoz, hogy Laryss figyelmét magéának tudhassa. A leány ugyanis azonnal feléje fordult, amikor az első hangokat kiejtette, s nem csupán azért, mert kedvese éppoly gyámoltalannak tetszett, mintha rémálomból rázta volna fel. Nem. Bármit megtett volna, hogy ezúttal sokáig együtt maradhassanak, s nem látván a jövőbe, igyekezett volna minden számukra adatott percet kihasználni.

- Vannak, ha Shuga azt mondta... - kezdte kissé elgondolkodván - Én még nem láttam túl sokat a déli vidékekből, vagy éppen dzsungelekből, és lehet, hogy ezután nem is szeretnék benézni oda nélküle. - folytatta, majd pedig megállt, hogy kapkodva befejezze a második reggeli maradékát, s megszabadulhasson az ifjúba kapaszkodást akadályozó nyársaktól - De a növényeknek igenis van lelkük, és ahová most megyünk, ott nem tűrik a meggondolatlan irtásukat. És azoktól sem lenne bölcs tett, akik az én társaságomban tartózkodnak.

Ekkor sokat mondóan a gyógyulófélben lévő démonlényre pillantott. Azzal igyekezte volna kihangsúlyozni a szavakba rejtett figyelmeztetést, amelyet jól érthetően egyáltalán nem mindkettejüknek szánt. Valturaan-nal már régen megértette különös szabályait, aki tartotta is magát hozzájuk - legalábbis, amikor vele volt -, így feleslegesnek ítélte éppen most emlékeztetni őt erre. Régóta bízott abban, hogy nem csak az ő kedvéért tesz meg, s fogad el dolgokat, hanem lényegüket is átlátja; éppen ezért nem is tudott volna egészen haragudni rá korábbi kirohanásáért. Hiszen a sárkány a zsákmány kapcsán is az élet értékét védte...

Melfyomer-t azonban jól hallhatóan jobban érdekelte az, hogy saját gondolatait az ifjú értésére adja, így aztán Laryss-nak - és szerencsétlen növényeknek - egy időre még várniuk kellett. A tünde leány nem bánta volna, ha Valturaan nyugodt marad. Nem bánta volna, ha a harag-eelfogyasztás hatása sokáig tart, s elég erős, hogy segítségére legyék indulatai leküzdésében, amelyeket felvigyázójuk szavai ébresztettek fel bensőjében - mintha soha el sem tűntek volna onnan egészen. A Jégszemű elengedte Laryss karját, elszakította magát tőle, noha mozdulataiban testet öltött a félelemmel, s zavartsággal terhes bizonytalanság. Tekintete sem volt olyan éles, olyan rideg és gyűlölettel teli, mint amelyet a gyógyító-növendék sejtett, noha minden vonása messze állt már a megrettent, s megnyugtatott gyermek tisztaságától.

- Nehogy azt hidd, hogy bármit is jobban tudsz nálam... - kezdte, bár talán maga sem gondolta épp úgy, ahogyan máskor tette volna.

Javában dolgozott még benne a feszültséggel terhes nyugodtság, így hát csaknem úgy hangzott minden, mintha az iméntiek folytatását képezték volna, s ő újfent csak egy megszeppent fióka gondolatait öntötte volna szavakba. Csakhogy némi egyet-nem-értés, egy kis ellenkezés már lapult kellemesen borzongató állapota által életre keltett különös, tompító őszintesége alatt, és ezt mindkét társasága érezhette is. Ráadásul egyre jobban.

A leány nem szólt. Még csak nem is sóhajtott, mintha ismét attól tartana, bármiféle megnyilvánulása elronthatja a pillanatokat, amelyekben Shuga számára esély kínálkozik Valturaan bizalmának fokozatos elnyerésére. Márpedig ennél jobb alkalma nem lehetne, s nem is lesz majd, hacsak nem kell újra elszívnia az ifjú haragját. Hallgatott hát, s csak a fehér sárkány karját húzta vissza magához, anélkül, hogy a gyönyörűséges jégvirágot összetörné avagy leejtené. Addig erősködött, addig közelítette magához a ragadozó végtagját, amíg az engedett neki, s mivel még mindig nem volt egészen önmaga, szótlanul sietett Laryss segítségére, hogy ne eshessen baja a meredek kijárat kezdetének szélét elérvén. E csendessége pedig utat engedett az Ibolyaszeű gondolatainak is, amelyekben arra próbált választ találni, vajon mennyire jogos Shuga aggodalma, s leteremtése. Vajon mennyire jogos Val felcsattanásnak véletlenül sem nevezhető válasza? S vajon... neki mit kellene tennie? Hiszen eleinte valóban ártott neki az oltalmazásra megalkotott jég - először valóban égési sebeket szerzett, s vére ontatott, amely azonban óvatosságra intette a négylábú teremtményt; gondolkodásra késztette, kísérletezésre, körültekintővé válásra. Addig nem nyughatott, amíg meg nem fejtette, hogyan formálja a jeget olyanná, mely nem bántja a tündét; amely megvédi őt, míg odafent vannak, addig pedig kénytelen volt másképpen vigyázni rá. Olyasféle módon, ahogyan ide is elhozta a minap. És Laryss nem félt a magasban, nem rettegett a régen látott hatalmas, veszélyes ujjaktól, a sörénnyel borított, erős mellkastól egyetlen pillanatra sem.

Most mégis másfelé próbálta terelni a beszélgetés folyamát.

- Nem is egészen kell tanulni azt a táncot, Val. - jelentette ki két hatalmas, ugrásszerű lépés között, amelyhez Valturaan kétlábú-feletti ereje is hozzásegítette őt - A legnagyobb része benned van, úgy, ahogyan a mágia is.

A helyzet tette lehetővé azt, hogy kimondhassa az iméntieket, ahogyan abban is bízott, hogy Valturaan megváltozott, szokatlan viselkedésének eddigi tanulmányozása is elég volt annyi együtt töltött év után ahhoz, hogy valamelyest olvasni tudjék benne. Azt remélte, ezen majd elgondolkodik, s elfelejti lelkének kényelmetlenségét, sarokba szorítását; a nyomást, amely később haraggá lobbanhatna mellkasa mögött. Azonban tévedett, s az ifjú fehér sárkány, bár valóban nem vált dühössé, értetlenül, megdöbbenvén, s ami  legszembetűnőbb volt: sértetten, és magára hagyottan szemlélte őt, miközben két hatalmas, szabálytalan, és hegyes végű jégoszlop között állott meg.

- Ne hagyd figyelmen kívül, amit mondok, Laryss. - kérte, hiszen parancsolni még képtelen lett volna, azonban a leány szívének éppúgy fájt - Miért nem állsz ki mellettem? Szerinted sincs igazam?

Ezúttal nem maradt el a sóhaj. Bár a fehér elfek között szokatlan színű szempár nem a ragadozó felé, hanem a közelükben haladó Shuga felé irányult, mintha várna valamire. Mintha kérne. S ha tekintete válaszra lelt, hát valóban fájdalom csillant annak mélyén, akár a reggeli fagy, midőn világot vet rá a felkelő nap. Nem tartotta vissza érzéseit, s gondolatait, hiszen tudta, hogy a mágus-teremtmény valamelyest képes érzékelni azokat. Kért hát, erősen kérte őt, hogy folytassa a harcot az ifjú bizalmáért; folytassa önmagáért és az ő kedvéért is. Folytassa, mindannyiukért. És ő hallgatni fog, hogy ezt megtehesse. S hallgatott azért is, mert nem kellettek szavak, hogy szándékai célt érjenek. Hallgatott, mert másképp is képes lehetett segíteni, főként, hogy az ifjú, érzékelvén haladása nehézségét, a hátára kapta őt. Laryss beléje kapaszkodott, s végigsimított rajta. Ezután pedig várt.

- Tizennyolc éve vigyázok Laryss-ra, Shuga. - folytatta Valturaan, azonban minden szavában érezni lehetett a megnyugvást, amely még késleltette haragjának belobbanását - hála a leánynak - Neked fogalmad se lehet róla, hogyan kell...

Zúgolódása tompa volt, távoli és furcsa. Árnyéka csupán annak, mi belőle lett volna, ha Melfyomer nem lakott volna jól minden haragjával. És bár már munkált benne az új magja, kicsírázni nem tudott. Nem volt képes, hiszen a tünde hófehér arc hátulról az övéhez simult, az edzett, izmos gyógyító-karok pedig szorosabban fonódtak törzse köré. Nem számított most, ki vigyáz kire, sem neki, sem pedig a kiképzőmester gyermekének. Egyedül az vette körbe őket, ahogyan a sárkány bensőjében kavargó összevisszaság menedékre lel a Csupaszbőrű szerelmében, s elodázza a düh, a tajték születését. Egyelőre. Csupán néhány pillanat múlva indult tovább a Jégszemű, hátán az Ibolyaszeművel, s akkor folytatta tovább a korábbiakat is.

- Nem taníthatsz, ha ezt nem ismered be. - szögezte le még mindig tompán, noha érezhető volt az él pontosságának visszatarthatatlan növekedése - És mégis milyen helyőrség? Ebben a hegységben nőttem fel, és eddig egyet se láttam.

Laryss-nak azonban ideje sem akadt a magyarázaton gondolkodni. Egyrészről azért, mert ráébredt, hogy jegyese nem tiltotta meg azt, amitől tartott, másrészről azonban az ő segítségével meglehetősen gyorsan elérték a barlang szájának, a veszélyes meredekségnek végét, csak hogy szembetalálhassák magukat a még meredekebb, csaknem egyenes szájú szakadékkal, amely alant terült szét, s alja még csak nem is maradt látható a terjengő, füstszerű ködtől. A fióka is megtorpant - ő sem gondolt ezidáig kellő biztonságot szolgáltató lejutásra, s egyúttal azt sem tudta, le avagy fel kíván haladni a mágus-démonember. Ránézett volna, ha nem kellett volna magával viaskodnia, azonban egyelőre még azt sem érezte, hogy viaskodik. Hogy küzd. S ha mégis azt tette, vajon mi ellen találhatott volna kivetni valót magában?

Komótosan haladtak a ködszerű felhők, ha nem tépte őket szél; s épp olyan fehérek voltak, akár a fakó égbolt alatt elterülő éles, emelkedő-eső hegyvonulatokat fedő, örökké újra és újra leeső hó. El sem olvadt, a rövid nyárnak tekinthető hetekben sem, sőt, a borzongató hideg sem szűnt akkor eléggé ahhoz, hogy más népeknek is kellemessé váljék ott tartózkodni. Csupán a források növekedtek meg, ekképpen pedig, legalábbis Laryss elmondásai alapján, ez időtájt született általában a tünde gyermekek, az apró állatkölykök nagy része is. Ezért határozta meg választottja elképzelt születésnapját is arra az időre - noha már bőven maguk mögött hagyták azt, olyannyira, hogy hamarosan már a leghidegebb időszakot kellett köszönteniük. Shuga Melfyomer ennélfogva, kit több évszázada fagyra érzékeny testbe száműztek, jobban fázhatott most, mint néhány hónappal ezelőtt; s ha ismerte az időjárást, azt is jól tudta, hogy helyzete az év végéig bizonyosan csak romlani fog. Azonban talán elég melegen öltözött mostanra, hogy a Lanur-hegység átkát enyhítse, s védelmére lehetett a gyógyulásakor felszabaduló hő is, valamint... nos, az indulatok, amelyek nem csak őt fűtötték. A hófehér ifjút sem kímélték, bár cseperedő dühe olybá tetszett, akár a folyékony, maró jég, semmint a karmazsin lángok, melyek mindegyikük közül leginkább a vörös pikkelyesek sajátjai. És e két harag mégis oly hasonló volt, hogy Laryss, ki ezidáig a fióka hátán utazott, annak erős karjai biztonságában; nem tett különbséget közöttük, s mindkettőből egyaránt kezdett végérvényesen elege lenni. Kezdett? Hiszen már régen elfáradt benne. Maga ereszkedett le a neki szánt védelemből, midőn megálltak a peremtől nem messze, s a démonszerzet úgy döntött, nem hagyja annyiban az ellene szárnyra kélt szavakat. Maga távolodott el tőlük, hogy hallgasson, mert korábban is érezte már fel-feltörő könnyeit, s nem fért kétsége hozzá: ha újra hangját hallatná, türelmének, lelki erejének vége beszélne belőle, s megerednének az apró, sós, vízszínű patakok. Érezte az ifjú az Ibolyaszemű szívének fájdalmát; hallotta is azt, így hát azonnal eltakarta őt saját testével, mintha óvni próbálná a különleges varázslótól. Megviselt izmai, melyekre jócskán ráfért volna még abból a kencéből, megfeszültek elméje tudatlan parancsára, s ő halkan, mély hangon felmorogva figyelmeztette az útját elzáró teremtményt, mihez is kellene tartania magát. Csakhogy, annyit ő maga is megtanulhatott volna ez idő alatt, hogy mindössze ennyitől csupán kedvét sem szegi a másiknak - éppen ellenkezőleg, nyugtalanságával csak még nagyobb magaslatokra szítja fel azt, hogy aztután abba se akarja hagyni, amibe egyszer már belekezdett. Laryss, Amyas leánya jól ismerte már ezt, hisz megannyi alkalma nyílott megfigyelni a mágust, aki az idősebbik kék sárkányon kívül bárkiből képes volt kihozni a legrosszabbat, s Zandros esetében még csak meg sem kellett erőltetnie magát igazán.

Semmi nem volt ínyére az ifjú ragadozónak, attól kezdve, hogy haladását, fortyogását, igazának bizonygatását gátolni próbálták, szegény kifacsart lelkű tünde leány pedig csak állott a háta mögött, csendbe burkolózván, s ibolyaszín szemeivel mindkettejüket átszúrván, élesen, keményen, határozottan. Valóban elege volt, azonban nem beszélt, így hát Shuga szavaival egyedül Valturaan remegő-vibráló torka szállt versenybe. Őt nem állította meg a metsző tekintet, avagy a hegyesfülű szenvedése - éppen ellenkezőleg: bátorította, még több okot adott számára, hogy lassacskán visszanyerje minden dühét, mit magában nevelt. Úgy érezte, Laryss kínjait újfent a barnaköpenyes okozta. Ez több, mint elég lett volna számára, hogy folytassa, amit félbeszakítása előtt elkezdett, azonban az azóta elhangzottak jó néhány indokkal megnövelték e képzeletbeli lista hosszát.

- Nem tudom, mi vagyok?! - kezdte, s halovány szeme fényesen megvillant a nappal betüremkedő fényeinél - Minden, ami te soha nem lehetsz. Nem tudsz te semmit! Beszélhetsz a régi mesteredről, meg a nimfájáról, beszélhetsz erről a Kain-ról, akit a barátodnak vallasz, akkor sem változtatsz semmin. Nem hiszek neked! Ha tényleg nem ritka, miért bántak így velünk? Miért nem álltak ki értünk? Hol voltak akkor azok, akiket ismersz?

A Halálos Nevű.

Már csak ő hiányzott, és az említése. Ám nem önmagában keltett rossz érzéseket az ifjúban, ó nem. Sokat tűnődött rajta, mi lehetett az az arany sárkányban, amely megnyugtatta őt, s néhány órányi biztonságot nyújtott számára. Mert a modora, az biztosan nem - bár az ő köreikben az efféle viselkedés nem számított ritkának, így aztán nem is ezért aggodalmaskodott oly nagyon az ifjú. Nem... sokkal inkább az nem hagyta nyugodni, amelynek az arany sárkány tanúja lett a déli dombságban, no meg a tudat, az a rémes tudat, hogy Shuga akár igazat is mondhatott, s ha azok ketten valamiféle esztelen véletlen folytán mégis egymás barátaiként könyvelték el a másikat, úgy hát könnyedén a mágus fülébe juthatott bármi, mi ott megesett. Bármi... A csapdás baleset. Ahrol felette aratott győzelme. A kis fehér tekintélyének teljes megsemmisülése. Ha az ott megesettekből bármi... BÁRMI elért ehhez a teremtményhez, Valturaan nem tudta volna, mitévő legyen. E pillanatban is alig bírta megállni lelkének felrobbanását, melyet azzal próbált csillapítani, hogy útjára engedte további, egyre kevésbé higgadt mondanivalóját.

- Sehol! Soha nem voltak sehol! És nem is kellenek. Nem kell a segítségük! Senkié! Eddig is egyedül voltam, hát ezután is mindent elintézek magam. Nem vagyok önveszélyes - akkor már nem élnék. Azt teszem, amit tennem kell, és egyik ostoba, önző, akaratos, kegyetlen féreg se mondhatja meg, hogy mit csináljak! Gyűlölöm őket, hallod?! GYŰLÖLÖK MINDENKIT! - ordította.

Laryss Orowennë azonban meg sem rezzent. Szíve, lelke túlságosan kimerült már, így ekkor csak lejjebb eresztette tekintetét, az ifjú törzsén keresztben átvetett csomagokra. Úgy próbált menedéket találni magának, s várni... várni, hogy végre befejezzék azt, amiből már a minap is elég volt. Fájdalma csaknem kézzel fogható töménységűvé változott, ám ennek okát az ifjú sárkány továbbra is tévesen ítélte meg, s kötötte az idegesítő szellemlényhez.

- Nem tudsz te semmit. - folytatta a fióka, mintha a reá vetülő, dühtől izzó szemek nem is fogtak volna rajta - SOHA nem sodortam veszélybe Laryss-t. SOHA nem vettem le róla a szemem, Orod Opelë-ben sem! Nem aludtam, nem... NEM! - zihálta - Nem voltak kérők sem. Ne hazudj nekem! Miért lettek volna? Egy hím se merne ránézni, ha vele vagyok! Megvédtem! MEGVÉDTEM...! Amyas... ő is ostoba. Ebben az egy dologban igazat adok neked. OSTOBA ÉS VAK...! És ha megtaláljuk, meg fogja tudni, hogy mit tett a lányával. Mert azt nem tudod! Nem tudsz semmit! Kilime sem tud semmit! Nem vigyáztatok rá! Elraboltátok! És aztán elmentetek! Nem is akartátok visszaadni nekem! - tette hozzá, ám ekkorra végtelen dühébe valami egészen más is vegyült: leplezetlen, gomolygó, éles szélű fájdalom - Megvédtem volna. Lerázom Niveria-t, visszamegyek érte, és elviszem, messze onnan, és messze tőletek is. De nem, mert ti mindent tudtatok már akkor is, igaz?! Mindent. Megmondom, mit tudtatok! Elvenni őt tőlem!!! És aztán évekig azon szórakoztatok, hogy a kis taknyos keres valakit, akit soha meg nem találhat!!!

Hiába mordult feléje a démon, s hiába gyűlt nedvesség a fényes, jégkék szemekben. A magára hagyott fióka vonásai immáron kíntól remegtek, nem csak indulattól. Mély hangja már nem volt oly szilárd, s gondolatai sem lehettek épek. Nem, nem voltak. Valami felszínre tört... valami szörnyű, s közöttük öltött most testet a fiatal sárkány zavarodott szavaiban. És Laryss fájdalma ennek éreztével a legkevésbé sem enyhült. Döbbenettel párosult, s megvilágosodással. Megértéssel, egyben pedig iszonyattal. Szomorúsággal és csalódással, melyet eddig is mellkasában dédelgetett, mert nem volt, kinek megmutassa, nem volt, kinek gondjaira bízhatná érzéseit.

- Nem! Az elmúlt években te nem vigyáztál senkire! Kémkedtél utánam, és mindenhová követtél, mint egy őrült. Hazudtál Telar-ban; és Kilime... ő azt tette, amit mindig is kaptam tőle. Semmit! Hogyan tudhatnátok, hogy milyen vigyázni valakire?! ÉN vigyáztam Laryss-ra! - ütött a mellkasára erővel - nagyobbat, mint amire egy elf képes volna.

Ő maga nem szóval válaszolt a démonlény kiáltozására. Nem méltatta arra füstöt sem, mit orcájába kapott tőle távozása előtt. Csupán felmordult, kínlódással teleszővén a kétlábúhoz nem méltó hangokat, mintha egészen ezidáig egyáltalán nem is érdekelte volna, baja esett-e a mágusnak, lezuhant-e a mélységbe, melyet korábban láttak. Az Ibolyaszemű ezzel ellenben rémségesen aggódott, s lélegzet-visszafojtva figyelte, hogyan állapodik meg a szakadék falán az egykori vörös sárkány. Kilépett a perem közelébe, noha engedte, hogy Valturaan visszatartsa karjával. Engedett volna ő mindent, mit tesznek vele, hisz nem maradt több ereje, s dühe sem tudta volna ellen-cselekvésre bírni őt. Hallgatott, hisz nem tehetett mást, s reménykedett benne, hogy hamarosan befejezik, amit művelnek, ugyanis képtelen lett volna mindezt Olassië kapujáig elviselni. Egyszerűen képtelen.

- Most hegyi vadászok vagy tünde helyőrség? - szegezte Shuga-nak a kérdést az ifjú, miközben szemmel láthatólag magán kívül készülődött ő is alászállni a ködös, óriási nyílásba a hegycsúcsok közt - Én nem érzek semmit... nincs itt SEMMI. Az, akitől Laryss-t távol akarom tudni, ezért csak te lehetsz. Jobb, ha visszafordulsz, Shuga. Nem kellenek a tanításaid. Nem kell tőled semmi. Menj vissza Kilime-hez, úgyis mindig azt hajtogatod, hogy hozzá tartozol. Meg nőstényekről beszélsz összevissza... Elegem van belőled.

Nézte, hogyan távolodik el tőle a barnaköpenyes alant, s mintha... mintha gondolkodott volna azon: folytassa-e, amit elkezdett, tétován lépett előre. Azonban mozdulatai nem ezen okból haboztak. Az ifjú érzékelte a leányt, kinek kínja bőségesre duzzadt zavarán is áttört, áthatolt, akár egy penge. Érezte, s ellent mondott saját szavainak is, midőn hallhatatlan szavak segítségével összesűrítette a levegőt, akár egy kötelet, s azon akart leereszkedni a mágus után. Amikor a gyógyító felé fordult, hogy karjába vegye őt, nem tudhatta, azonban épp olyan orcával találta szembe magát, mint amilyen sajátja is volt. Sápatag, haloványra vált, lélek-fájdalomtól elnyűtt, könny által nedvesített bőr keretezte az ibolya szemeket, és az ifjú nem értette, még csak fel sem foghatta igazán, mi bántotta őt. Most nem. Nem. Arról sem volt tudomása, hogyan viseli magát, hogyan mozdul, miként folynak könnyei - csak egyszerű, elsuttogott szavakkal jeget varázsolt tenyerére; megvárta, míg a leány jobban beléje kapaszkodik, s megindult lefelé, maga előtt oszloppá sűrítvén a levegőt. Nehéz, s különös utat választott lefelé. Nem repült, ahogyan azt Laryss várta volna tőle, ó, nem... meghagyta ál-alakját, mindannak ellenére, mit a démon fejéhez vágott, s ez aprócska, elenyésző melegséget lopott a mester leányának törött szívébe. Talán... talán mégis hallgatott az ifjú a varázslóra, még akkor is, ha nem volt tudatában. Talán nem dühből tette, amit tett, hanem engedelmeskedett. Talán... Bizonytalan szó volt ez, melynek rejtélyeit fejtegetni Artanis tanítványának nem akadt ereje. Félt, rettegett, hogy odalent majd folytatják a viaskodást, s egyelőre másra sem vágyott, mint hogy örökké tartson minden csendben megélt pillanat, és ő e hamis béke látszatában elmerülvén, szorosabbra zárja ölelését, s Valturaan illatában keressék menedéket magának.

Csupán ennyit mondott, keserű bosszúval, s rengeteg fájdalommal hangjában, alig hallhatóan, s mégis irtózatos élességgel. Olyan volt, akár egy elfojtott zokogásba foglalt figyelmeztetés. Olyan?

Az volt...

Az ibolya szemekkel bíró gyógyítót, elf évén, bár jobb szaglással áldották meg, mint más kétlábú fajokat, érzékenysége mégsem vetekedhetett egy igazi ragadozóéval... de még egy félével sem. Azt sem éppen érezte, hogy figyelik - hiszen az ifjúval ellentétben, ő tudta azt. Tudott az őrhelyek létéről, rendeltetéséről valamennyit, elvégre Orod Opelë-ből származott, s arrafelé is gyakorta járőröztek, főként fehér orkoktól tartva, valamint megfigyelésre való rejtekhelyek is akadtak szép számmal, melyeket alkalmanként használtak is, ezért hát nem volt számára oly meglepő tény, hogy a vonulatoknak éppen ezen a részén is tartózkodtak hegyi vadászok. Azt azonban már meglepődve fogadta, hogy a varázsolt kötél mentén lejjebb ereszkedvén, még a jégszemű ifjú karjaiban is érezte a lég lehűlését, az árnyékok növekedését. S talán nemcsak odakint terjeszkedett az a sötétség.

Ha Valturaan menekülni akart volna, egyszerűen csak elhajol a démonszerzet fogásra kész ujjai elől, sebesebben, mint azt bárki is kinézte volna belőle. De az ifjút nem hajtotta félelem, nem akart meghátrálni, s legfőképpen: vereséget szenvedni nem állott szándékában. Ezért történhetett hát, hogy Shuga elérhette őt, s megkaparinthatta a nyakánál lévő köpeny-és ruházat-kelmét, némi haj kíséretében. Mi tagadás, a fiókának szemlátomást nem volt ínyére a barnaköpenyes mozdulata, az pedig még annál is inkább reája telepedett, mit a féllény felől érzett áradni, töményen, félvállról vehetetlenül. Komolyan, veszélyesen, fenyegetően hangzottak fel ajkairól a szavak, s a leplezetlen figyelmeztetéstől mindkettejük érzékei feszülten meredeztek felé. Úgy festett, Laryss szavait cseppet sem tartotta többre a mágus holmi üres csacsogásnál, a leány mégsem tudta elismételni korábbi intelmét a másik kettő nézeteltérésének mielőbbi rendezéséről. Mert nem merte. És az ifjú sárkány torkából sem tört fel vészjósló morgás, de még csak tekintete sem tetszett oly metszőnek, fagyosnak, mint ahogyan azt tőle megszokhatták. Osztozott a leány félelmében, s immáron helye sem volt közöttük kiejtett szavaknak. A tettek, tekintetek, kimutatott érzelmek beszéltek helyettük - azazhogy a hiányuk, Shuga részéről, e dermesztő üresség pedig igencsak átformálta a jelen pillanatait.

Nem volt mit tenni. Valturaan elengedte a fal mentén képzett lég-kötelet, amelyen jéggel megkeményített-megvastagított bőre segítségével csúszott lefelé párja karcsú derekát átfogván, ki beléje kapaszkodott minden erejével. Nem kérdésként merült fel benne, ki volna erősebb - tudta, hogy Shuga az, s mivel ő nem merészelt ártani Laryss-nak, a kis fehér bénító félelmét sem törte meg, hogy az ellenkezni tudna. Amint a mágus elrugaszkodott az alant tátongó szakadék falától, megállíthatatlanul, süvítve zuhanni kezdtek a mély felé, a menetszél az arcukba csapott, s minden, de minden száguldani kezdett körülöttük, mintha az ifjú magára vette volna valódi formáját, s szürke, sötétlő esőfelhők között suhant volna. Nem volt hát csoda, hogy nem sikoltott a leány, hiába közeledett a feketéllő mélység. Hiszen megannyiszor tapasztalta már eme érzést, hol játék során, hol pedig egészen erőfeszítő helyzetekben; hol griffháton - a lovasa leányát különösképp kedvelő Clea társaságában -, hol pedig Val családjának tagjai kényszerültek, avagy egyenesen akarták effélében részesíteni őt, nem is beszélvén magáról az ifjúról, kinek tempója, szélvész mozdulatai szemmel is követhetetlenek voltak olykor, ha különleges tehetségét fitogtatta. Mindketten érezték zuhanásuk lassulását, s a gömb-varázslatot is, amely végül megakadályozta szabadesésüket, és megvédte őket attól, hogy a fagyos, sziklás földbe csapódjanak, a történések ellen irányuló tettlegességük megtiltásának köszönhetően. A lefelé tartó utazás efféle módja már egészen kellemesnek lett volna mondható. Sem köpenyük, ruházatuk, sem pedig hófehér hajuk nem csapódott már ide-oda a szélben, s a látványt is egészen magukévá tehették volna, ahogyan társaságuk remélte - csakhogy éppen ő volt az, aki ezt megakadályozta, midőn valódi mondandójába belekezdett. És az ifjú nézte a szívre bökő kezet, s hallgatta a különös szavakat. Nem szólt semmit, ahogyan a leány sem, kinek kedvesénél sokkalta kevesebb időre volt szüksége ahhoz, hogy ráeszméljen: Shuga Melfyomer e kissé ködös megfogalmazásban igyekezte tudtukra adni mérhetetlen, marcangoló bűntudatát, s megszámlálhatatlan viselt terhének egyik legnagyobbikát. A legkevésbé sem arra számítottak, hogy éppen ezt fogják megtudni tőle - róla -, s éppen itt, most, ezen a különös helyen, ég és föld közé ékelődvén. 

Árulóvadász volt a tőrbe csalt bajtárs, ekképpen pedig az volt Kilime maga is, annak idején. És bár a két hószín teremtmény mostanra alapos leckéket tanult meg a Vadászok könyörtelen világáról, ki tapasztalattal, ki pedig elbeszélésekből; ismereteik egyiküket sem készíthették fel arra, mit az elkövetkezőkben hallani fognak, miután a gömb földet ért az árnyékos szakadék-aljban, s démoni kísérőjük úgy döntött, a továbbiakat maga az elkövető által óhajtja tudomásukra hozni. Hát csak állottak a sötétlő mélységben, anélkül, hogy egyikük is tüzetesebben megvizsgálta volna darabos, köves, fagyos környezetét, melyből csupán a leesett hó fehérlett ki idegenül; s szótlanul figyelték, hogyan keríti kézre közüle az igaz valója felépítéséhez szükséges sziklákat a Csupaszbőrű-testbe zárt, több, mint ezeréves sárkányszellem. Ami Valturaan-t illette, másodjára is éberen nézte a jelenséget - talán még fel sem fogta egészen, hogy Három, aki Egy, s az mégis Kettő; ellentétben a tünde leánnyal, ki megannyiszor szembesült már e ténnyel, s a barnaköpenyesbe vetett bizalmát sem szócséplés gyanánt hangoztatta ezidáig. Nem fért kétség hozzá, hogy ő hallgatni fog, s megtiszteli a beszélőt teljes figyelmével, noha nem eresztette volna az ifjút egyetlen pillanatra sem. Az eroniai negyedik gyermeke a féltett nőstény karjai közül szemlélhette hát, hogyan válik élővé a kő, s hogyan szól hozzá az elfeledett, elrejtett múlt annak szájából, ki édesanyjával egyesült egykoron.

És a múlt beszélt. Beszélt a fájdalomról, arról a formájáról, amelyet már ő is átélt, s az majdnem elvette életét. El is vette volna, ha nem jő az Égboltszemű, s alig-szavaival, órákon át tartól csendbe burkolózásával valahogyan mégis képes volt visszarázni belé az életet, a gondolkodást, amely megmentette attól, hogy elbukja ígéretét. Mert az ő pikkely-nélküli-fontos-személye még életben volt, ő nem jutott, s most sem jut arra a sorsra, amelyről Melfyomer beszélt. Nem juthat, hiszen együtt védték-óvták Laryss-t ezidáig is, és az ifjú, félelmének köszönhetően ezúttal tisztán, visszavonhatatlanul látta be, hogy a koloncnak gondolt nyomkövető bizony e pillanatokban is azt teszi. Hogy beismerte bűnösségét, ahogyan arról is tanúbizonyságot tett, képes volt megváltozni, képes volt elfogadni ében színű mesterét, s jobbá lenni általa. Vész, riadalom helyett végső megnyugvást osztott azok részére, kiket ő, avagy mások megfosztottak életük értelmétől, céljától, s a fióka feszült, figyelmes hallgatása közben sem kerülhette el érzékeit, hogy a holt vörös ezen szavaira az Ibolyaszemű kedves önkénytelenül is közelebb húzódott hozzá, s szorosabbra zárta törzse körül kardforgatásban, tornában edzett karjait. Valturaan úgy érintette őt, mintha hátulról próbálná megtámasztani a selymes hajjal borított koponyát, azonban inkább előre igyekezett hajtani azt, hogy a leány mellkasába temethesse orcáját. Tudta az ifjú, mennyire elborzaszthatták e gondolatok, s visszautasíthatatlan valóság-voltuk, ennélfogva pedig esze ágában sem állott volna elmondani: puszta tévedés, mocskos hazug szó folytán neki már szembe kellett néznie e vélt valósággal. Az ő tekintete hát nem lett könnyes. Sarokba szorított ragadozó módjára csillant meg a félhomályban, midőn Melfyomer elismerte hibáját, gyengeségét, azonban egyúttal azt is tudtára adta vele; bizony ezen tapasztalások voltak azok, melyek egyúttal meg is erősítették. Hiszen tanult belőlük, ahogyan önnön halálából is, melytől e nehéz gondolatok átadása után is megpróbálta megóvni a zavarodott, rémült ifjút. S ezen szavainak hallatára a leány újból szorított ölelésén. A Sziklaféregnek igaza volt, és ő nem vitatkozott volna vele egyetlen percig sem. Jól tudta, hogy a hósárkány saját magára veszélyes a legjobban, s ennek-áldozatául-esése bizony, egy napon valósággá is válhatott volna.

Hálás lehetett hát, amikor a kő-sárkány elhagyta az égető, hűvösen izzó, kísértő lángoktól terhes vizeket, s másfelé evezett további mondandóját tekintvén; amelyet ugyan ő sem értett egészen, bizodalma mégsem tört meg a beszélőben, Jégkarom-csúcs szövetségesében, Valturaan, Panu és Niveria kétségtelenül bolond, azonban titkon végtelenül melegszívű gyámolítójában. Mert az volt számukra - olyan, akár egy hűséges őrszellem, mely megmaradó erejével esküdött fel a három gyermek védelmére. Nem fért hozzá kétsége sem: Melfyomer a legjobbat akarja a megkerült gyermeknek, még ha ehhez fel is kell fednie magát az itteni őrség előtt. Felemelte hát kezét, elszakította az ifjú hátától, s orcáján végigsimítva bátorította tettre őt, noha a meghökkent ragadozónak nem lett volna rá szüksége. Engedelmeskedett, szempillantásnyi tétovázást is nélkülözvén, köszönhetően a korábbi rémületnek, amelyet bánat, s tisztelet szőttek át mostanra, sűrűn és gazdagon. A veszély, a veszteség nagyságának felvázolása késztette még álcájának feladására, mely fényes, fehér villanással kezdődött, s melynek következtében a gyógyítót ölelő kezekből hosszú, éles karmokban végződő ujjak képződtek, mik óvatosan, vigyázva fonódtak köréje a folyamat közben, hogy számára, s tulajdonosuknak is biztonságot nyújtsanak. Úgy tekintettek fel az égre, midőn a szem-bántó, éles fény elenyészett; s hallgatták tovább a kő-sárkányt, a ködös, délelőtti felhőket szemlélvén. Ami Laryss-t illette, hiába rendelkezett erősebb érzékekkel, mint egy embernőstény, csupán az említett madarak aprócska, elnagyolt sziluettjét láthatta odalentről, a hatalmas távolból; ellentétben az ifjúval, ki minden egyes tollukat egyenként képes volt kivenni, így pedig nem okozott számára megerőltetést felfedezni az oda nem illő, furcsa jelet. Nem vette volna észre, ha tanítója nem hívja fel rá figyelmét, s más esetben e tény meglehetősen felbosszantotta volna - most azonban csupán figyelt, s okult, Laryss-szal az oldalán, kit még mindig közrefogtak az erős, holdszín pikkelyekkel borított ujjak. Nem töltötte el örömmel, hogy figyelik, ennélfogva pedig, amikor az egykori vörös hirtelen feléje mozdult, s fejét lefogni, szemét hűvös-élettelen-mancsával betapasztani igyekezett; az ifjú habozás nélkül mordult fel, már-már fenyegetően címezvén azt a másiknak, kiről úgy vélte, kihasználni igyekszik másra koncentrálódó figyelmét. A sörényét is rázni kezdte, s nem átallott volna megpróbálni lefeszegetni magáról a mágiával átjárt követ, ha ez nem jelentette volna egyben Laryss eleresztését is. Azt nem akarta, nem bizony - egyrészről azért, mert a leány felől mérhetetlen bizalmat érzett Melfyomer irányában, melyet vele is érzékeltetni próbált, halk csitítással, s a lefelé nyomott, hatalmas fej nyugtató, lassú simításával; másrészről pedig azért, mert Kilime egykori párja megint nem hagyott számára más választást. Mozdulatai elhaltak hát, s Laryss érezhette, hogyan ernyednek el egész testében a sárkány megfeszült izmai - érezte azt, s hagyta, hogy az ifjú a másik lábához vonja őt, mellkasa közelébe. Elméjébe készült távozni, hát közelebb akarta magához tudni őt, s nem érdekelte, honnan lesik őket, hány tünde vetemedik rá, s mit gondolnak.

Szaglására, hallására hagyatkozott, ahogyan azt kérték tőle, jóllehet, először csupán az Orowennë-leány heves szívdobogását, mélységesen hiányolt illatát, s a hideg kő szagát látta maga előtt sötéten. beletelt némi időbe, míg kiszélesítette határait, kitolta azokat, hogy összeérjenek, s eggyé olvadjanak - az odakinti fénytől tajtékos feketeségből ekkor pedig lassacskán kivált egy bizonytalan, áttetsző kép a szakadékról, melybe leereszkedtek, s az égről, melyre nem sokkal ezelőtt feltekintett. Melfyomer, s a fehér elf körvonalai is remegtek még, s olybá tűntek, mintha bármelyik pillanatban köddé válhattak volna; és ahogyan az ifjú koncentrált, egyre jobban és jobban, úgy fájdult meg egyre inkább a feje is, ahogyan azt a mágus-teremtményben lakozó szellem jelezte is számára. Emiatt képtelen volt élesebben látni, s képtelen lett volna tovább kitartani, ha nem jő a kéretlen behatolás; ha az élettelen-testű nem érezteti vele, mit kellene látnia, s hogyan is tegye ezt. Valturaan, bár sértette büszkeségét, nem feledte a fenyegetést, s elfogadta a segítséget, magáévá tette az idegen, semmiből érkezett jelenést. Mindkettejük, sőt, még a saját körvonalait, önnön létét is érezte, a részletek pedig biztosabbá váltak, s akkor sem tűntek el, midőn a megosztott tapasztalás, a követendő példa köddé vált, kihalt a saját, áttetsző, leképezett valósága alól - mintha lassacskán elhalványult, majd teljességgel kitörlődött volna a világból.

Nem vesztette el a gyógyítót; olyan volt, mintha egyik értelemben sem váltak volna el egymástól, mintha még mindig látna, mindössze csak... a fülével, és az orrával tévén ezt. Nem értette, hogyan csinálja, hiszen különbözött attól az állapottól, melyet az éber-alvás során érzékelt, hiába tűnt volna mégis pontosan ugyanannak - elvégre az érzékeit használta ehhez is, nemde? Az eltérés azonban napnál is világosabban hullámzott bensőjében, mialatt azon munkálkodott, amit kértek tőle, fejfájás ide vagy oda. Nehéznek találta a határ-tágítás további folyamatát, s a megannyi, pulzáló, apró, faggyal szemben kitartó növénynél, azután a rovaroknál, sokkalta nagyobb felfedezésként értékelte a nyulat; a szellem-teremtmény már kevésbé volt oda haladásának tempójától, s keményebb munkára ösztökélte őt. Már látta a vonulatoknak azon részét is, amelyet idelentről lehetetlen lett volna, s látta az életek által kikövezett utakat, melyeket követhet. Beletelt némi kanyargásba, míg végül a hegyi-kecske-csapat után meglelte a kétlábú-formákat, s ekkor megkönnyebbülten tapasztalta, hogy szemét, s lefelé nyomott, szorított fejét eleresztették. Ez volt a jel, hogy immár visszatérhet testébe, melyet el sem hagyott, s kinyithatja jégszínű szemét, melynek fényét Laryss is várta már, talán sokkalta jobban is, mint Melfyomer, ki bizonyosan kifáradt a megerőltetéstől, saját magának ily módon történő kivetítésétől. Ezt támasztotta alá a sziklák szétesése, mely visszhangot vert körülöttük a meredek falakkal körbevett mélységben, s mely után már csak a barnaköpenyes hús-vér teste maradt, ki nem késlekedett a történtek legfőbb tanulságát a kis fehér sárkánynak szegezni.

Valturaan hallgatott néhány pillanatig. Mérlegelt, s talán mindkét társaságában lévő felismerte ezt. Ami a fehér elfet illette, nem rejtette véka alá reménykedését, sem pedig a megérkezett kedves iránti végtelen szeretetét, s még akkor is őt simította, rugalmas, kemény pikkelyeit cirógatta, amikor hálás ibolya pillantása már a mágusszerzetre vetült. Örökkévalóságnak tetszett számára az a rövidke idő, minek az ifjú megszólalásáig el kellett telnie, azonban bármennyit várt volna azért, hogy egyetértő választ kapjanak tőle.

- Igen. - felelte végül a kissé zavarodott, még mindig megszeppent, komornak tűnő fióka - Egy évszázadra való kérdésem van, és mivel az engedélyem nélkül csináltad ezt, az a legkevesebb, hogy válaszolni fogsz, amikor felteszem őket...

Hangja lágyabb volt, akadálytalanabbul folyó, alig-dacoló. Fenntartotta védelmét, mégis lerítt róla, hogy meggyőzték, s attól sem riadt vissza, hogy még jobban magához vonja az őt nyugtató Hártyabőrű leányt. Amyas gyermeke nem szólt - tudta, hogy nem volna szabad, így hát meg kellett elégednie azzal a - maga után némi kivetni valót hagyó - "igen"-nel, amit kaptak, s megvárnia, vajon vége szakad-e végre a nézeteltérésnek, avagy sem. Örömébe tehát idegesség, aggodalom vegyült, melyet mindkét hím gond nélkül érzékelhetett, s pontosan ismerhették ennek okát is. 

- És itt jönnek az elsők. - folytatta hirtelen az ifjú, talán mindkettejüket meglepvén vele; elvégre valószínűleg arra számítottak, hogy mindenek előtt, gyanakvástól eltelvén, le kívánja majd rohanni a felháborító, kémkedő elfeket - Miért mindegy már? Arról volt szó, hogy nem láthatnak meg. Tudtad, hogy ott a madár. Miért mutattál meg nekik?

Talán régóta az első ép gondolatokra, felnőttekhez mért észjárásra utaló kérdést tette fel, amelynek jogosságával ráadásul Laryss-nak sem akaródzott vitába szállnia. Ő maga is kíváncsi volt a magyarázatra, így hát hagyta, hogy az ifjú tovább beszéljen, s a megtépázott, meleg-éghajlaton-vándorlás következtében itt-ott kihullott hófehér bundához bújt.

Bizony, sokat tapasztalt a négy évig kereső-kutató, magára utalt gyermek. Sok mindentől meg is óvták a tudtán kívül, s az elmúlt események, a megesett találkozások, a fél füllel elcsípett elbeszélések, s nem eléggé titkolt dolgok megpillantása alaposan összezilálta a fehér sárkány világképét. Összezilálta, s gyanakvásra késztette, még erősebben, még jobban, még több személlyel, testülettel szemben - hiszen nem lett volna lehetetlen, hogy igaz legyen. A Csupaszoknak minden eszközük megvolt arra, hogy a fajtáját vadásszák, és különben is, honnan máshonnan tettek volna szert belőlük készített szerekre és holmikra? Mert hogy nem találták őket, arra a kis jégszemű mérget is ivott volna. Laryss pedig, még nem tudta, mit árulhat el neki... még nem tudta, mennyiben érinti őt is az igazság, s ha az istenek kegyesek voltak hozzá, egy ideig még talán homályban hagyják meg mindkettejük elméjét, szívét.

Egyelőre azonban úgy festett, valóban bőven szorultak még kérdések Kilime fiába, melyeket meghallgathatnak a válaszok előtt.

- Mi volt az, amit beleraktál a fejembe? - adta a ragadozó a mágus tudtára a következőt - Nem úgy volt, hogy az ilyen... dolgok közel lehetetlenek?

Nem úgy volt, hogy a fejben való kommunikáció minden ismert, s ismeretlen formája valamiféle ősi legenda, és ha mégsem, akkor pedig rettenetesen sok, s igen kemény gyakorlás kell hozzá? Meg mert volna esküdni rá, hogy ezt tanulta, még Orod Opelë falai között is, erre tessék, éppen az imént továbbítottak számára furcsa érzék-képzeteket a valóságról, látszólag anélkül, hogy Melfyomer számára bárminemű erőfeszítésbe került volna. Az ifjú csupán remélni merte, hogy nem egy újabb titokba botlott bele, amely négy éven át tartó vegetálásához, avagy hasonló haj- és szőr-meresztő, állapotokhoz - mint például a tojás-léthez - köthető. És a leány, bár nem érthette, mire gondol, nem volt rá szüksége, hiszen érezte a szakadékot, amely köztük, s az ifjú között tátongott. Közte, és önnön fajtája között. Szívszorító volt belegondolnia, milyen keveset tanítottak neki, s milyen elveszett lehet most, annak ellenére, hogy mégis előkerült. Mérhetetlenül sajnálta őt, s csupán egyetlen gondolat volt képes csillapítani lelke fájdalmát: az, hogy most már jó helyen van, velük; s olyanok között, kik nem restek oktatni, vezetni őt azon a megannyi légörvénnyel szennyezett röppályán, amelyen ahhoz kell majd áthaladnia, hogy mindent, de mindent bepótolhasson.

Shuga Melfyomer, serdülők lelkének hullámait kellőképpen felkavarni alkalmas beleegyezésének éle még akkor is az ifjú oldalában volt érezhető, amikor már feltette őket. Következésképpen rögvest az első válaszadásnál tiltakozni próbált volna, azzal gyanúsítván anyja egykori választottját, hogy visszaél a türelmével, azonban Laryss Orowennë, ki mélységesen eltelt a szoros, különös ölelés csodálatosságával és melegségével; várakozásra intette a zavarodott fiókát. Igen, várnia kellett, türelemmel, belenyugvással, bizalommal, hiszen mellettük biztonságban volt, nem érhette őt semmi baj, Shuga pedig, mint egyik legnagyobb pártfogója, állott mellette - azaz ez esetben előtte -, nem pedig ellenségeként. S tudta ezt az ifjú is, már tudta... így történt, hogy a leány simítása, a puha, sérülékeny bőr hajlékony, hófehér pikkelyeknek feszülése meghagyta Kilime fiát meggyőzött-riadt állapotában, s a mágus így hozzáláthatott, hogy talaj, s jég-hó segítségével bemutassa az elmúlt órák eseményeit.

A gyógyító maga is figyelmesen nézte, hogyan munkálja meg Shuga lélegzéshez hasonló könnyedséggel a helyszínt, s őket is alkotó anyagot, noha már korábban többször is részesült ama megtiszteltetésben, hogy láthassa, átélhesse. Valturaan részéről ez volt az első alkalom, a sziklasárkányon kívül, amikor szembesülhetett a szokatlan bemutatóval, melyhez foghatót aligha tapasztalt még. Ennyi mozgást, változást, s életet ugyanis egyetlen varázslat során sem tártak elé - legalábbis nem így, ráadásul az események folyását sem ismerte olyannyira, mint Amyas félárva leánya. Mert hiszen, bár az Ibolyaszemű nem volt eszméleténél, amikor a minap megérkeztek a meredek, veszélyes bejáratú barlangba, hová még a sárkány is csupán kúszva juthatott fel, azután pedig le; s egyikük sem láthatta, hogyan, hol, s mire vadászott a barnaköpenyes; azt már csak ő tudhatta, mi történt kettejük között odafent, ma reggel. Csak ő tudhatta, hogyan vitáztak, s mit mondott a bajkeverőnek, amitől amaz még a nyelvét is kiöltötte reá. Most pedig, nos, mindketten szembesültek a vadászat valódi veszélyességével, s annak magyarázatával, miért is nem tért vissza hozzájuk hamarabb a Háromlelkű. Hó volt, és föld, a leány mégis sajnálta a fekvő alakot, az ifjú pedig dühös volt ostobaságára, s zokon vette azt is, miért nem kért tőlük segítséget - hiába beszéltek eleget erről... a fiókák védelméről, és mindennél fontosabb taníttatásukról. Ha nem lett volna ily zavaros minden, mit érzett, talán maga is rájön, némi aggódás is vegyült elfojtott indulatai közé. Bizony. Törődött a mágussal, a jótevőjével, Laryss védelmezőjével. A szórakozott, tiszteletlen, s mégis minden szavát, egész életét, létezését megbecsülő varázslóval. 

S hogyne becsülte volna?

Az ifjú azonban nem gondolkodott ezen. Sokkal inkább lekötötte figyelmét a hátborzongató, csontevő szörnyeteg, amely úgy állt őrt felettük, amíg aludtak, mintha csillámló pihékből álló szemétdombján strázsáló, elkorcsosult kakas volna - az, amely utazásai során megannyiszor meglepte őt hajnali, sötétségbe vesző, éles hangjával. Laryss számára Shuga Melfyomer másik formája, a szabadon eresztett szörnyeteg sem jelentett félelmet avagy rettegést. Ha azt jelentette volna, nem lett volna képes kiállni magáért, s Val-ért a tegnapi büntetés-kiosztás során sem. Ő már hozzászokott e természetellenes dolgokhoz, sokkalta gyorsabban is, amióta Panu-t is a gondjaira bízták. A Jégszemű volt hát hátrányban csupán; egészen addig, amíg arra nem került a sor, hogy megpillanthassa az apró-trón-modellezés egyik kevésbé hangsúlyos elemét a távolban, a hatalmas szakadék túloldalán: a megannyi, parányi fenyő hófödte ágai között megbújó két-lábon-járókat: minden bizonnyal az említett őr-elfek néhány tagját, kik őket figyelték minduntalan, s egyetlen percre sem emeltek reájuk fegyvert avagy varázslatot. Nem. Valóban nem tették.

Ez volt hát a válasz az első kérdésre.

S bármennyire is dühítette a másik vakmerősége, önfejűsége, erő-fitogtatása; mégsem mozdult, nem rezzent, hogy szavakkal fejezze ki nemtetszését. Nem kezdett semmiféle felelet-támadásba, s ez részben volt csak köszönhető további kérdéseinek. Laryss jelenléte ugyanis ezúttal sem engedte számára, hogy felelőtlenül viselkedjék; nem engedte, hogy eleressze, eltolja magától a szeretett nőstényt, kit oly régen látott már, s minden pillanat, míg illatát lélegezhette be, maga volt a megtestesült csoda. Kinek jól-létére a mágus is figyelt, midőn átválogatta az ételt, mit megfőzött a hang- és szag-szigetelt, láthatatlan szobában, hogy ne zavarja a két pihenőt. Shuga Melfyomer efféle viselkedésformái nem várt, furcsa elégedettséget, s nyugodtságot keltettek benne, amely a gyógyító iránti büszkeségével vegyült össze egyetlen, hatalmas, kusza felhőben. Mert büszke volt rá, amiért megállta a helyét a félelmetes alakkal szemben, s büszke volt minden szavára, minden mozdulatára... úgy itta magába a jelenlétét, akár kiömlött tintát az asztal fája, s a papír, melyre a levelet vetették; és észrevétlenül, mit sem sejtvén hagyta, hogy minden tagjába elérjen az érzés, s tövestől tépje ki gyűlöletét. Mert nem volt itt helye. Most nem.

No persze ez csak addig tarthatott, amíg felfogta, hogy az imént megalkotott, Csupaszbőrű-ujjnyi hosszú, hóból készült tündék butának, ostobának gondolták... Az már nem tetszett neki, egyáltalán nem, még ha megmenekülésüket is jelentette. Felháborítónak találta, s nem osztotta volna Laryss kimondatlan véleményét, miszerint efféle aprócska áldozatot megért az az idő, mit eltölthettek itt. Az ámulatba ejtő, cseppet sem fájdalmas lezárás, és az új kezdet hírnöke. Mert lezárult az egymás nélküliség sötét időszaka, s bizony, elkezdődött valami egészen más. Valami, amely már megvolt nekik, és mégis sohasem tapasztalták. Valami, ami abból lett, mit a múltban egymástól kaphattak, s mégis kevesebb volt annál, azonban némiképp több is. Mert lágyan ringatta a leány lelkét az együtt töltött éjszaka, a közös étkezés, még akkor is ha a jól ismert, Orod Opelë-ben ragadt kedves helyett egy furcsa, zaklatott, rettenetesen kimerült és rémült Valturaan-t kapott is vissza, kit, talán néha úgy vélte, már nem is ismert igazán.

Az ifjú megnyúlt orcája pedig dühös megértést árasztott a bujkáló elfek irányában. Természetes volt számára, hogy védeni próbálják Laryss életét, na de éppen TŐLE? Akit kilenc évvel ezelőtt oly hirtelenséggel jegyzett el, hogy egytlen "Igen"-t sem bírt volna kipréselni magából? De hiszen ez a nőstény-kétlábú maga volt a különleges kiszámíthatatlanság, a szelíd vadság, a keménykezű törődés. ŐT akarták volna félteni? S éppen attól, akitől nem is lett volna szabad?

Ha nem lett volna valami más - egy másik kérdés, mely csakugyan oldalába mart, akár a mágus élcelődése - egészen biztosan elindul, hogy megkeresse őket, s beszéljék velük. Igen. Megtette volna, s ki tudja, mit okozott volna vele? Ki tudja, mit döntött volna romba, csak mert nem látja át, mihez is vezethet, ha veszélytelennek gondolják... Mert nem bántották őt, s ezt kellett volna látnia. Nem vonultak ellenük sem tegnap, sem ma; nem akartak varázzsal, teleporttal, a mágus-szörnyet kikerülvén rájuk törni az éj leple alatt sem, amikor győzhettek volna, hisz' szerencsétlen, szánni való ifjú úgy aludt, akár egy újszülött gyermek, ki anyja helyett a homlokához húzódó Laryss oltalmában lelt menedéket magának. Úgy aludt, ahogyan sárkánynak sohasem volt szabad, noha talán éppen ily fiatal volta sodorta főként e veszélybe; s ha így volt, akkor hát felnőhet, erősödhet majd, hogy évek múltával olyanná válhassék, akár az anyja, Kilime, vagy az örökké éber, s tettre kész Namelyr.

Ha nem lett volna a harmadik rejtély, bizony, tán az olassië-i kirándulásnak is véget vethettek volna. De volt. Létezett, s Valturaan nem volt rest azt fel is fedni hallgatósága előtt; csak hogy olyasféle válaszra leljen a barnaköpenyes varázsló hangjában, amelytől menten elborzadhatott... mert minden másra számított, felkészült volna, lett légyen bármily képtelen (hisz' Shuga jelensége hamarvást rajtahagyta nyomát az útjába kerülőn). Minden másra... csupán az nem merült fel benne, amit végül hallania kellett: hogy a Három, aki mégis Egy szellem módjára behatolt testébe, s úgy irányította elméjét, ahogyan neki tetszik. Ez pedig nem csak felháborító volt, hanem egyszerűen rettenetes! Félelmetes. S az még inkább az volt, hogy egy efféle szellemre bízták Jégkarom-csúcs és Laryss felügyeletét. Frvaia-ra, a Griffkarom Őrére, ki, minden jel arra utalt, hogy játszi könnyedséggel tulajdoníthatta volna el a leány teste feletti uralmat, bármikor, s valószínűleg, bármeddig.

- És miért ne érdekeljen?! - szegezte a démonlénynek a kérdést sziszegve, s hiányos, borzas sörénye úgy meredezett közben, mintha éppen párharcot készülne vívni vele.

De nem tette. Nem akarta. Elfáradt, s bizony, azóta érezte, amióta a leány jelenléte megnyugtatta őt. El, igen... és bele is. Belefáradt a teremtmény játékaiba, amelyeket nem csupán egyetlen napig, hanem egyenesen több, mint négy évig is űzött vele. Belefáradt a nem tudásba, a folyamatos megrökönyödésbe, az ijedelembe, ezért hát csendesen, s visszafojtottan jelezte ellenérzéseit; annál is inkább, mivel az Ibolyaszemű még mindig őt ölelte, s törékenynek tetsző karja semmit-érő erejével próbált gátat szabni választottja meggondolatlanságának.

Ám nem folytatta tovább. Lerítt róla a rémület, s a zavarodottság, bár a barnaköpenyes bizonyára anélkül is érezte, hogy az megcsillant volna a halovány ragadozó-szemekben. Nem értett semmit, újból nem értett, sem a Csúcs őrével, sem pedig felvigyázójukkal kapcsolatban. S hogy ne mutassa rettegéssel eltelt vonásait, válla és hosszú, hatalmas szárnya felett tekintett hátra, az egyetlen irányba, amerről a szakadék meredek falai közé szorított félhomály némi fényt kaphatott. Egy fennsík terült el két egymásra boruló, felfelé szélesedő faldarab mögött, s közöttük a hatalmas, szabálytalan járat jelentette a kiutat, melyet használniuk kellett.

Látta, s értette az ifjú, hogy ő, s az időközben barnaköpenyes-varázsló-formává visszalényegült, különös teremtmény sikeresen elbeszéltek egymás mellett. Mert hiszen, miért kérdezte volna őt ily' felháborodva olyasvalamiről, melyről éppen az imént közölék vele, hogy nem létezik? S ha nem létezett, ki képes lett volna kutatni elméjében; ha nem volt, ki ellene felhasználhassa, mert nem volt efféle erő e világon; hát taglalta volna tovább e lélek-borzongató kérdéskört? Nem, nem tette volna - itt, és most nem. Más esetben, egy dermesztő, csendes Orod Opelë-i éjszakán, nyugalom, s biztonság fészkében - az Ibolyaszemű leány karjaiban - leledzvén, egészen biztosan eljátszott volna a gondolattal, mi lenne, ha ők ketten képesek volnának megérteni egymás elméjét - még annál is jobban, mint ahogyan eddig tették. Szeretettel, s szerelemmel eltelvén fűzte volna e képtelen ötlet képzeletbeli fonalát, hogy megmutassa, mennyire tiszteli a Csupaszbőrű nőstényt, mennyire fontos számára, s bármely veszélyforrást, fegyvert, mit karma ügyébe adnának, ő - a mágus által említett megannyi felkavaró lehetetlenség ellenére is - átváltoztatná valami széppé, jóvá, mely értük létezik. Érte.

Igen.

Akkor így történt volna, most azonban cseppet sem érzett magában hajlandóságot arra, hogy komolytalan eszmefuttatások forgatagában találja magát. Nem érdekelte a létezését kizárván, tárgytalanná vált téma, hisz', mint kiderült, soha, de soha nem is alkalmazhatták volna rajta. Ám annál is inkább hosszúkás, hószín pikkelyekkel fedett, kócos és kemény fejébe fészkelte magát a tudat... a szellemek hátborzongatósága, a megszállásra való képességük, amelynek ennél jobban már nem is lehetett volna tanúja; és a démonszerzet, ki e képességet, bármit válaszolt is, ámde: valamelyest birtokolta. Birtokolta, még ha nem is egészen, mint Jégkarom-csúcs rejtélyes őre; s szavai még nagyobbra, még magasabbra korbácsolták az ifjú lelkének félelem-hullámait. Cseppet sem mulattatta, avagy töltötte el elégedettséggel a varázsló érezhetően gúnyos ön-jellemzése, mint ahogyan máskor történt volna, egy másik helyzetben, amely nem borította fel ismert világának rendjét, s nem törte össze a látni vélt képet róla. Ugyanis ez tette vele az, mit a szellemekről, s mint kiderült, kísértetekről megtudott.

A gyógyító leány pedig értette őt. Hallgatta a hatalmas, légzsákos tüdő mozgását, s olvasott a mások számára teljességgel idegen, rettegést keltő vonásokban, akár a legkönnyebb olvasmányt rejtő könyvben. Számára nem volt szokatlan az ifjú egyetlen rezdülése sem, ahogyan abban is bizonyos volt már, a fehér fióka egyetlen erőszakos cselekedetet sem követne el ellene, akármennyire is fél, s akármennyire is ösztönzi őt e félelem dühre és pusztításra. Értette őt, s emlékezett, mennyire megijedt, midőn Kilime, és szövetségesei először beszéltek neki a szellemek dolgairól, mibenlétükről - közvetlenül azelőtt, mielőtt sor került volna a paktumra Frvaia és az eroniai között. Emlékezett rá, hogy napokig érlelte-emésztette magában az elhangzottakat, s még utána sem értette egészen, rendkívül sokáig. Talán addig, amíg magát az ős-szellemet, s különös történetét meg nem ismerte. Most, tán már mindent tudott, mit tudnia kellett, hogy Shuga szavai ne rémítsék meg. Tudta, hogy az őrszellem Dremer közbenjárásával maradt e világon, s évszázadokig, évezredekig nem is emlékezett reá, ki is ő, ki volt ő, s mi célból létezik, ki, s mi volt az, mit elvesztett. Hogy emlékek, lélek, szív érzése nélkül bolyongott minduntalan, s nem látta szükségét lényeket, tárgyakat megszállni, hiszen ott lehetett, s akkor, amikor csak akart, e kiváltságát pedig akkor sem hagyta maga mögött, midőn másodjára már sikerrel meggyőzte a nőstényt. Hogy árgus szemekkel, fülekkel őrzi kijelölt területét a mai napig, s mégis, Amyas leánya nélküle el se tudná többé képzelni azt a biztonságot, amelyben része volt, s amely megőrizte életét.

Hát végigsimított a hatalmas, sörénnyel borított, szaporán emelkedő-eső mellkason, midőn a démonszerzet tovább indult útjukon, s ő látta, hogy a zavarodott, rettegő ifjú nem hajlandó követni a varázslót. Hosszú, fényüket vesztett szálak hullottak érintése nyomán a felforgatott földre, hol az elmúlt eseményeket szemléltették nem sokkal ezelőtt. És az ifjú kavargó lelkének jól esett a leány közelsége.

- Gyere, Val. - kérte Laryss, halkan és gyengéden, majd pedig eleresztette őt, s lassacskán, lépésről lépésre elindult Shuga után.

Mintha azt várta volna, hogy a sárkány kövesse őt... őket, mindeközben pedig oly védelmet, s nyugalmat igyekezett árasztani magából, amilyenre csak képes lehetett. S Valturaan választhatott volna. Választhatta volna, hogy marad, az őt figyelő elfekkel a hátában, s a megbűvölt madarukkal a feje felett, kik éppen úgy figyelhették, ahogyan a szellemek is. És választhatta, hogy egy sokkalta szellem-szerűbb, ijesztő és idegesítő teremtménnyel tart, ki laryss Orowennë vágyának próbál eleget tenni, s ki, megszállta ugyan, ámde éppoly szándék vezérelte eközben, mint amely az elmúlt nap során áradt felőle. Hiszen nem hagyta, hogy bajuk essen... úgy viselkedett velük, akár egy szülő. Egy rendkívül furcsa, gyermekies szülő.

Talán maga sem volt tudatában mozdulatainak, amelyekkel a leányt, s a visszalényegült démonlényt érte utol. Talán nem gondolta át eléggé, mit választ, s hogy választ-e egyáltalán - csak ment, óvatosan Laryss mellé zárkózott, aki ekkor újból megérintette őt. Valturaan várt, noha maga sem tudta, vajon mire várt. Hogy Shuga megtámadja? Hogy újra megszállja? Hogy a Hossin-ként emlegetett kísértet - melyek hallomásból is borzasztóbbnak tűntek az egyszerű szellemeknél - egyszer csak előtűnjék a semmiből, mint egy gondosan eltitkolt szövetséges? Ezt még a vívódást szemmel kísérő leány sem tudta volna eldönteni, ki abban reménykedett, hogy az ifjú sárkány harckészültsége lassacskán alábbhagy majd, ahogyan sétálnak. Azonban nem így történt. A jégszínű szemekben szikrává sűrűsödött a kétely, s a félelem által életre keltett düh, mellyel védeni próbálta magát; majd pedig hűvös lángra lobbantotta a két nedvesen fénylő, hatalmas lélektükröt.

- Nem a gondolatolvasásról beszélek! - tört ki hát belőle séta közben, s egyenesen az előttük haladó barnaköpenyesre fókuszálta minden figyelmét - mivelhogy, Hossin nevű kísérteteknek jelét sem lelte maga körül.

Noha meglehet, semmi nem volt, mit érezhetett volna. Meglehet, mások azt hitték volna, hogy újfent szócsatára vívja ki Shuga Melfyomer-t. Azonban cseppet sem ez zajlott le előttük, s ezt legalább egyikük joggal érzékelhette is. Az eroniai elhagyatott gyermeke ugyanis nem maradt hátra, nem adta át magát az egyedüllét gyötrelmeinek, ha egyszer már megízlelte biztonságát, melyet - ha valóban igaz volt - mindvégig neki szántak. Elege volt már sebezhetőségéből, elege volt a rejtőzködésből, a véget nem érő virrasztásból és aggodalomból, az otthontalanságból. Az egész világból, mely telis-tele volt furcsábbnál furcsább, meghökkentőbbnél meghökkentőbb dolgokkal. S itt... legalább csak egy démonszellem volt.

- Elsőre is felfogtam, hogy nem létezik, és ne kutassam. Nem is érdekel, elhiheted. És az istenek sem érdekelnek. Laryss-t értem anélkül is, hogy tudnám, amit ők tudnak; és csak ez számít. - közölte hidegen - De te... és Frvaia - küzdött tovább - Te-

Laryss volt az, ki szavát szegte. A leány érezte, látta, hogy indulata nem vezet majd semmi jóra, s rendkívül nehéz lett volna tovább hallgatnia, hogy ők ketten a maguk módján rendezhessék kettejük ügyét. Nehéz volt, hiszen úgy vélte, menten egymásnak eshetnek, s talán csak saját képzelete játszott vele, mégis meglehet, hogy igaza volt. Így történt tehát, hogy finoman az ifjú útjába vágott, s várakozón figyelte őt, hogy az észrevegye magát, s leeressze hozzá fejét. A lanur-hegységi fehér sárkány pedig úgy tett, ahogyan az ibolya szemekből, s a feléje nyúló, puha tenyérből azt kiolvasta.

- Val. Nyugodj meg. Kérlek. - mondotta a gyógyító.

Szinte csak suttogta neki, mintha kettesben lennének. Mintha azt kívánta volna tőle, hogy ezt képzelje, s szívja be illatát, érezze közelségét, ennek erejével pedig szabjék gátat áradó, káros és káoszba fúló gondolatainak, melyek csupán megmérgeznék útjukat, s előbb-utóbb őket magukat is. Laryss lehunyta szemét, s hosszan, mélyről kifújt lélegzetének idejére homlokát érintette a kemény pikkelyekhez. Úgy kérte őt békére, megnyugvásra, s adta át neki minden szeretetét, melyet csak átadhatott e formában. És a ragadozó hallgatott rá. Ő is mélyet lélegzett, s lehunyta szemét, amíg egymáshoz értek. Elmerült a leányban, mintha későre járna, s ők pihenni térnének; amikor pedig, néhány perc múlva visszatért a szakadék mélyére, a pusztító, hideg lángok eltűntek a jégkék tekintetből. Beletelt néhány pillanatba, míg újra folytatni kezdték sétájukat, ám amikor elhúzódtak egymástól, s ezt megtették, Valturaan sokkalta higgadtabban látott hozzá, hogy bensőjében rekedt, ezidáig megfogalmazódni is aligha látszó gondolatait kiöntse az őket vezető mágusnak.

- Azt mondtad, nem szálltok meg senkit, csak okkal, és te megtetted. - folytatta hát, noha védekező fenyegetése ott hullámzott-búgott halk szavai sötét mélységében - Mi volt az okod? Az életem nem múlott rajta.

E kérdésre talán Shuga felszólalása nélkül, előre is sejtette a feleletet, s a gyógyító úgy érezte, a zaklatott kedves azért kérdi mégis, mert hallani akarja... mert bizonyosságot akar szerezni anyja, és a gyámolítására parancsolt barnaköpenyes eléje tárt szándékainak igazságáról. Mert hallani akarta, újból hallani, hogy ő és az édesanyja nem tartották fogva Laryss-t, s nem tartották őt távol, nem verték át, nem akarták vesztét. Hallani, mert hinni akarta. Legalább annyira, hogy most ne nyalábolja fel a leányt, s ne hagyja őt faképnél. Mert... mert nem tehette meg. Nem okozhatott fájdalmat az Ibolyaszeműnek, nem foszthatta meg az esélytől, hogy megmaradt szülője nyomára bukkanjon, mit talán egészen addig halogatott, amíg őt újra nem látta a minap.

- Mi a különbség egy szellem és egy kísértet között? - tette még hozzá, megtörhetetlen, leplezett, provokáló fenyegetéssel - Te mégis melyik vagy, és hogy lehetsz az csak részben? És ki az a Hossin? Mert nem úgy hangzik, mintha olyan ártalmatlan lenne, mint a másik "barátod". A Falvak Mészárosának fia.

Amikor a felettébb idegesítő - s most mégis inkább felettébb ijesztőnek tűnő - démonszerzet megállt haladásában, az ifjúnak valódi, kényelmes formájában nem volt már szabad tovább lépdelnie, hogy teljességében utolérje őt; ami pedig Laryss-t illette, a gyógyító jobbnak látta, ha nem tágít a hósárkány mellől, s igyekszik jelenlétével, közelségéből fakadó illatával, lélegzete, szíve jól hallható ritmusával hatni reá, mintha úgy érezné, újabb összezördülésnek kellene elejét vennie. Azonban a cseperedő gyermek fenyegetésének minden cseppjét felitatta a rémület, rettegés sűrűre szőtt kendője, amely, akár egy rendkívül furcsán festő hát-takaró, terítődött a két Csupaszbőrűhöz képest hatalmas teremtményre. Aki sohasem látott még félő sárkányt, annak minden bizonnyal felettébb emlékezetes és tanulságos látványt nyújtottak volna a határozatlanná vált, támadásra készség mögé rejtőző, már-már egyenest szűkölést árasztó vonások; a fehér elf leány számára azonban nem jelentettek többet végtelen bánatnál, mérhetetlen szomorúságnál, melyet nem feledtethetett volna vele az említett ragadozó egyetlen, gyengéd érintése sem - hiszen folyvást azon járt az esze, mégis miken mehetett keresztül odakint, egyedül. A szíve is belesajdult a gondolatba, vajon hány nap hány percét tölthette rettegésben, magányban, pihentető álmokból kitaszítván, s zaklatottsága miatt képtelenné válván még vadászni is, hogy erejét megőrizhesse.

S vajon ugyanígy festhetett-e az akkori rettegések valamelyike?

Vajon ugyanúgy remegtek-e az ifjú tagjai, mint most, amikor tanúja lehetett Melfyomer egy ellenséges idegen velőt rázó ordításával felérő magyarázatának?

"...csupán egy kicsit belemásztam a lelkedbe..."

Bár cseppet sem fenyegetésnek szánta, sem pedig holmi ijesztgetés nem szerepelhetett céljai között, Laryss mégis úgy érezte, valahol tévútra fordultak, hibát vétettek, s e dolgokat mégsem egy frissen megkerült, zavarodott és kimerült fiókával kellett volna megbeszélniük - még akkor sem, ha ő maga kérte azt, nem is tudván, mit hozhat, mit szabadíthat saját fejére ezáltal. S hogy mit hozott? További rettegést, amely elnyomta a Shuga által mondottak egyik legfontosabb értelmét: a tanításra való hajlandóságot - nem, vágyat -, amellyel ő, a barnaköpenyes, a végletekig megtisztelte az idegen vérből származó hímet. Olyasvalami volt ez, mit kellőképpen meg kellett volna köszönnie, már amennyire annak lehetett volna nevezni, mit e helyzet elvárt volna tőle. Ezért hát, amikor a démonvarázsló tovább folytatta sétáját, úgy, hogy még csak reá sem tekintett, Kilime fia nem sok erőt érzett magában ahhoz, hogy újból kövesse a mágust. a helyén is maradt volna, ha meg nem látja Laryss Orowennë holdszínbe öltözött arcát, rajta a világ leghívogatóbb, legbiztonságosabb, halovány, keserédes mosolyával, amelyet oly-gyakran láthatott rajta évekkel ezelőtt, s amely emlék pillanatok alatt szorongatni kezdte szívét, hogy az dobbanni is alig tudott tovább.

Igen. 

Hát lépett egyet az ifjú is, s magán kívül hallgatta az anyagtalan lények csoportjairól szóló elbeszélést. Mert oda taszította őt a megfoghatatlantól való rettegés - őt, a csakugyan megfoghatatlan mágia szülöttét, ki legirtózatosabb ódzkodásának melegágyával kellett, szembesüljék; s e felismerés már önmagában is igencsak lesújtotta volna. Igen. Mély benyomást tett reá nélkül is, hogy újdonsült tanítója alakjához kellett volna kötnie, ámde mivel kénytelen volt megtenni ezt, valósággal felmordult a váratlanságtól, s természetellenességtől, amellyel a Tanács tagja ismét megállott, s hátrafordult feléjük. Valturan pedig, ahogyan dühével, s félelméből eredő tehetetlenségével küzdött, érezte azt a különös tapasztalást is, mint néhányszor ezelőtt. Azt a megmagyarázhatatlan érzést, mintha a torka, a gyomra és tüdeje egyszerre kívánnának felrobbanni, s darabokra szakadni odabenn. Mi tagadás, Shuga különös mosolya sem sokat segített ezen, ráadásul az ifjú szemmel látható kellemetlenségeiről még a leánynak sem akadt megfelelő ismeret a birtokában - s bár ennélfogva ő sem tartotta volna éppen nyugodtnak saját magát, mégsem kerülhette el figyelmét azon kegy, amelyben a mágus a jégszín szemek tulajdonosát részesítette. Mert hiszen válaszolt a kellemetlennek tartott kérdésre, amelyhez szemlátomást egyetlen foga sem fűlött. Mégis megtette, szemléltette is, hogy Val egészen biztosan megérthesse, s talán nem érte meglepetésként, hogy a sárkánnyal együtt a gyógyító is csendesen, lélegzet-visszafojtva tanulmányozta az újabb bemutatót; elvégre tudnia kellett, hogy sohasem mutatta még a leánynak. Laryss-nak, ki tisztában volt vele, hogy párja bizalmatlansága, s kérdéseinek helye, ideje is mind-mind helytelen, mindössze tudatlanságból, az ismeretség hiányából ered, mégis hagyta, hadd viselje magát úgy, ahogyan szeretné: nem foszthatta meg attól, hogy saját maga ébredjen rá elhamarkodottsága, indulatai rossz-voltára. Ő, midőn az idő elérkezett, a szavakból is kiválóan értett, s nem provokálta ki magának a lenyűgöző, egyúttal pedig rémségesen szomorú látványt. Megelégedett Frvaia mutatványaival, s a magyarázatokkal, amelyekből, ha kellő körülmények között kérte, megannyi adatott számára.

E pillanatok azonban sem megfelelőek, sem pedig elfogadhatóak nem voltak ahhoz, ami az imént megtörtént. Joggal, s okkal érezhették tehát nyomasztónak, terhesnek a légkört, noha ez nem gátolta meg az ifjút abban, hogy sajnálja Shuga Melfyomer-t. Nem... egyedül félelmével volt elfoglalva, s azzal, ne látszódjon, ne érződjön, mintha elfelejtette volna: hiába rejtegeti. Hiába nyomja el minden vágyát a menekülés iránt, a szellemlény, a Három, aki Egy mindent, de mindent érezni fog, amit ő is érez. Tudta, hogy nem mehet el - nem hagyhatja itt Laryss-t, s nem is akarja, azonban arra sem kérheti, hogy válasszon. Nem, és ez soha, de soha nem fog változni többé. Nincsenek ilyesfajta döntések, azok kora lejárt Orod Opelë idejével együtt, s úgy is vehették, mélyre eltemettetett, akárcsak az áldozatok. És bár Laryss azt kérte tőle, próbáljon megnyugodni, ő maga is látta, micsoda képtelenségre ösztönözte... hiszen még mindig remegett, akkor is, midőn a mágus elfordult tőle, s ők ismét megindulhattak a nyomában, kifelé, a fennsíkra. Valturaan pedig csendes volt, mindaddig, míg nem szóltak hozzá, s ha nem tették, hát éppoly csendességgel sétált át az egymásra boruló, rücskös és meredek falak alatt, egyenest a sokkalta tágasabb, lélegzet-elállító kilátást nyújtó, lankásabb területre. Érezhető volt a Lanur-hegység közelgő vége-szakadta, s a messzeségben úgy terült el a Középvidék, s a Hajnal kanyargó vonala, akár egy kiterített térkép, melyet kissé oldalról szemlélhetnek. A fellegek is különösen furcsák voltak a magaslati levegőn, ahogyan az égbolt színe sem hasonlított a Honvágy-gyógyító tekintetéhez. Előttük, a távolban a Sárkány-hegység vonulatai magasodtak, s erdőt, fákat is igen sűrűn - s aprónak - láttak. Oly régen volt már, hogy az ifjú effélét nézhetett anélkül, hogy szárnyra kélt volna. Egyetlen részlet hiányzott csupán, egyetlen egy, melyet Jégkarom-csúcs legmagasabb pontjáról nézett csupán, legutoljára nyolc évvel ezelőtt: a víz. Az a hatalmas, csillogó tömeg, amely, mintha tálba, mélyedésbe öntötték volna, terült el a sík vidékekkel ellenkező irányban.

Nem csak a ragadozó hallgatott. Laryss is szótlan volt, jól esett számára némi csend, még akkor is, ha minden pillanata őrjítő feszültséggel volt szennyezett. Még akkor is, ha elméje, teste dolgozott, hogy biztonságban, s kellő tempóban haladhasson, amelyre korábbról emlékezett, s amelyet igyekezett a Csúcs többi lakójával szemben is fenntartani, hogy kényelmesebben haladhassanak mellette. Valturaan-nak ugyanis borzalmasan lassan kellett lépkednie, ha nem akarta lehagyni őket, s szemmel láthatólag nem csak mozdulataira figyelt ily-kínossággal. Az Ibolyaszeműt is féltette-óvta volna, ezzel pedig feleslegesen merítette ki elméjét, idegeit; hiszen biztonságban voltak. Ő mégsem vált meg igaz valójától, s nem hagyott fel figyelésükkel sem, noha meglehet, azért cselekedett így, mert megpróbálta kiélvezni hirtelen szerzett szabadságát, mely Valian-ban, s a keresések során aligha adatott meg neki gyakran. Ezért hát, rejtély volt, mi okból rugaszkodott el a fagyos, köves talajtól - azért-e, hogy odafentről is ellenőrizze a terepet, avagy azért, hogy rendezhesse szétzilált gondolatait, s helyére parancsolja felhánytorgatott érzéseit? Ha Shuga Melyfomer időben felismerte a szárny-surrogás, farok-lendítés, s készenlétbe helyezkedés jellegzetes hangját, megállíthatta őt, ha úgy kívánja; azonban ha nem tette meg, úgy Laryss-tól sem tapasztalt hasonlót. Ekképpen pedig, ha az ifjúnak nem volt kötelező velük maradnia, csak akkor ereszkedett vissza hozzájuk, midőn ők lefelé tartottak, s akkor szegezte a barnaköpenyesnek régóta ízlelgetett, hűvösen, s halkan kiejtett kérdését is.

- Mi volt Sendelben? - kérdezte, rejtélyesen, s csaknem tárgyilagosan. 

Ezzel tán mindkettejüket sikerült meglepnie.

Az ifjú kitárta hatalmas, hosszú szárnyait, s azzal egyidőben, hogy csapott velük, ellökte magát a talajtól. Erős, hajlékony farkával kormányozta magát egyre feljebb, néhány csapás közepette, amely felkavarta a Lanur-hegység havát, és a széllel együtt Shuga és Laryss irányába tartott. A fehér elf leány nem védte ki a támadást, csupán néhány mozdulattal lesöpörte magáról a pelyheket, azután pedig figyelte az ifjú röptét, mintha arról akarna megbizonyosodni: nem távolodik el tőlük túlságosan. És Kilime fia nem tette, hiába tiltakozott mindene a maradás ellen. Egyre magasabbra és magasabbra tört, s mozgásából az Ibolyaszemű csakhamar megértette, mire készül. Egyszer régen Val elmondta neki, miért feszegeti saját határait odafent, ahol ritkás a lég - számára legalábbis túl ritkás ahhoz, hogy eszméleténél maradjon. A tüdejét, légzsákjait edzi vele, úgy, hogy minden alkalommal olyan magasan és annyi ideig marad, amíg még rendelkezik ép gondolatokkal. Amyas gyermeke úgy vélte, valószínűleg Niveria mutatta neki az állóképesség-növelés ezen formáját, bár megkérdezni nem merte volna, hisz' tudta, mennyire érzékeny emlékek kötik kedvesét a nővéréhez. Hogy nyugodt szívvel szemlélte volna? Nem, azt nem lehetett volna mondani, bár elfogadta, ahogyan más dolgokat is; olyanokat, amelyek nekik, Csupaszbőrűeknek meghökkentőnek, veszélyesnek vagy egyenesen felháborítónak tűnhettek. Na persze, azok magyarázatát az ifjú, ha úgy látta jónak, merőben kihegyezetlenül, tompított változatban adta át Laryss-nak, következésképpen pedig a leány nem is sejthette, hogy minden efféle alkalommal Kilime fia addig pedzegeti saját határait, amíg éppen-csak magánál lévén, zuhanni kezd a mélység felé, hogy azután, némileg alantabb, új erőre kapván, teleszívhassa tüdejét metsző, hideg levegővel. Aggódni sem kezdett hát el, amikor a fehér sárkány nem sietett vissza hozzájuk azonnal. Sejtette, hogy megnyugodni igyekszik, ennélfogva pedig hagyta, hadd repkedjen, vitorlázzon odafent; míg ő a démonszellem mellett sétált, s közben határozott döntéssel állapította meg, hogy bár a ragadozó magukra hagyta őket, ez még mindig sokkal kedvezőbb végkifejlet volt, mintha félelmében-haragjában megint Shuga-nak esett volna.

S míg ő odalent némán haladt felvigyázójuktól nem messze, Valturaan valóban gyakorolni igyekezett, azért tört oly magaslatokra, melyekben még nekik, sárkányoknak is nehéz volt lélegezni. Érezte, miként távozik belőle valami, ami az élethez kell, s telik meg tüdeje mindinkább olyasmivel, amely nehéz volt, s olyannyira hideg, hogy szinte már nem is érezte, azután pedig forróság öntötte el a mellkasát, mintha dühös volna. Talán az is volt - Shuga-ra és önmagára is, önnön félelmére, mely kiszolgáltatottá, gyengévé tette. Úgy érezte, s nem többért végezte az edzést, mint azért, hogy e súlyos érzésektől megszabaduljon, amint egyre kevésbé hall és lát, elméjét pedig végeláthatatlan sötétség tölti be. Semmi nem volt már odabent, sem pedig odakint. Néhány pillanatra nem tudott még a világról sem, miben létezett; s ahogy lejjebb zuhant, úgy tért vissza hozzá mindaz, mit erővel eltaszított magától - immáron zavaró, idegőrlő gondolatok nélkül. Vett néhány nagy levegőt, s a lehető legnagyobbra tágította még légzsákjait is. Felfrissült, mintha pihent és fürdőzött volna egy hegymélyi forrásban. 

Most már visszatérhetett.

Visszatért, s kérdezett a démonszellemtől, noha nem azt, mit kellett volna. Nem... életének zegzugos, ködös járatait, melyekben csak mások tudták volna elvezetni őt, egyelőre magukra hagyta, helyettük pedig másra koncentrált. Meg akarta érteni ezt a teremtményt, Shuga Melfyomer-t és annak minden szándékát, minden tettét. Törékeny nyugalmához zilált zavartság társult, s kiürített elméjét éppoly káosszal telinek érezte, mint a lassú, tompa landolás keltette hópehely-hullámokat, melyekkel ezúttal nem temette be társaságát. Kellő távolságban maradt tőlük ahhoz, hogy megkímélje őket, bár menten közelebb lépett, amint a mágusszerzet eldobta magát a fehér, ropogó lepelben, s hahotára fakadt. A hatalmas, jégszín szemek furcsállóan meredtek rá, míg a sörényes fej föléje ereszkedett. Laryss semmit sem tett - számára már megszokottá vált Shuga minden mozdulata, és olykor még kacskaringós utakon futó gondolatai sem riasztották meg őt. Nem úgy a sárkányt, ki még mindig a cselekedetek értelmét kutatta, főképpen akkor, midőn a barnaköpenyes abbahagyta a nevetést, s morogva ülő helyzetbe tornázta magát, hogy viszonozza a szemkontaktust. Szavai és a torkából feltörő aláfestésük cseppet sem nyerték el a higgadtságának megtartásán fáradozó serdülőt, ki halkan viszonozta is a hangszál-rezegtetést. A fehér elf leány minden tagjában érezte a bizsergető rezgéseket, s árgus szemekkel leste őket, szigorúan, kimérten. Vészesen fogyatkozott a türelme.

- Engem te ne utasítgass. - figyelmeztette Val az előtte, s kissé talán alatta tartózkodó, két méter magas, ülő alakot.

A gyógyítón sem látszott, hogy megbékélt volna a varázsló tettével. Számára is világossá vált, hogy némiképp ingerli a sárkányt, s nem tartotta bölcs ötletnek, főleg most, hogy Kilime gyermeke hajlandóságot mutatott volna uralkodni magán. Az ő válasza is felbőszítette a leányt, azt mutatta meg számára, hogy csendes lépteik, s reá való várakozásuk által megtestesített nyugalom szertefoszlott; és ő nem fogadta épp örömmel e változást. Közéjük sétált, s szemrebbenés nélkül vetítette átható, metszően éles ibolya tekintetét előbb egyikükre, majd pedig másikukra.

- Hagyjátok ezt abba. - mondta halkan - Mindketten.

Szigorú volt, s kemény, mégis érezhették, hogy kéri őket, Valturaan pedig nem volt képes ellentmondani a tündéből áradó bánatnak és kimerültségnek. A tudatnak, hogy ők maguk fárasztották ki, s okozták fájdalmát. Esze ágában sem állott volna visszavenni ál-alakját, most azonban minden tagja felfénylett, s az utolsó karma hegyéig beborította őt, hogy azután a karcsú, kecses alak helyett, ki a démonszellem és a fehér elf felett állott, már Drest Aluviel teremjen ott. Rideg ábrázata egyedül Shuga-t vette célba.

- Legközelebb maradj fekve. - vetette oda sziszegve, miközben, engedelmeskedvén a csakugyan letelepedő leánynak, ő maga is leereszkedett a hóba - a sarkára, éppen úgy, ahogyan a többiek tették.

Nem szólt többet, s Laryss el is várta ezt tőle, ahogyan melegen ajánlotta a mágusnak is, hogy csupán Sendel ügyét vegye szájára, s ne az imént történteket. Mindketten hallgattak, s figyeltek a Tanács tagjának elbeszélésére, miközben a maguk módján igyekezték elképzelni az elhangzottakat. A sárkányt különösképpen érdekelte Hossin, noha a szellemeket övező bemutató óta igencsak tartózkodott volna a témától. Mégsem szakította félbe őt, ahogyan Laryss is megvárta, mire készül a varázsló, s mire volt jó a taps. Csakhamar kiderült, s a feketeségben táncoló színes fények által megfestett történelemóra - azazhogy órák - alaposan betöltötte elméjüket, érzékeiket. Hatalmas mennyiségű gondolkodnivalót kaptak, még a gyógyító is, ki a mágus múltjának ezen szeletéből is hallott már ezt-azt elvétve. Egyszer sem szakították meg a beszédet, s nem próbáltak véget vetni a látványnak sem, hiába nehezedett mellkasukra az a sok mozgás, a rengeteg borzasztó történés és rejtély, mit a sendeli csata magával hozott. Az iszonyat és furcsaságok közepette azonban nem kellett keresni az emberbőrbe bújt lelkek közös arcára felrajzolódó érzelmek jelentését. Hiszen Melfyomer rémségesen dühös volt magára, s azóta bizonyára ezerszer megbánhatta hibáját. Talán azért adta ki magából mindazt, amit most eléjük tárt, mert odabent már nem fért el a bűntudat és a fájdalom...

az ibolyaszemű leány mégis rosszalló pillantással csatlakozott a feltápászkodóhoz. Ellenezte Shuga felelőtlen mágiahasználatát, de hogyne tette volna, ha egyszer látta azt, mit látnia kellett, odafent, a barlang felett? A mágus állapota és az előttük álló út ismeretlen viszontagságai tudatában főképp nem lett volna szabad órák hosszat szemléltetnie az ajkát elhagyó szavakat - Artanis tanítványa ugyanis figyelt a lábát elfogó zsibbadásra is, midőn felállt, s tovább követte vezetőjüket. Az ifjú is mellettük haladt, szó nélkül csatlakozott hozzájuk, s nem adta semmi jelét átlényegülési szándékainak. Felfogta, érezte azt, amit a leány is, mégsem maradt lelkében elegendő sajnálat ahhoz, hogy harcba szálljon a szellem-lidérc-kísértet iránt tapasztalt félelmével, melyet korábbi ellenkezésével igyekezett palástolni. Felettük már hanyatlott a Nap, mit még nem fogadtak magukba a távoli Sárkány-hegység fenyegető ormai, ám pozíciója feltételek nélkül jelezte feléjük az eltelt időt. Valturaan-t kevésbé foglalkoztatta, ahogyan az is, vajon mennyire fáradhatott el gyámolítójuk valójában. A látottak elborzasztották, és ő magába süppedve sétált, amerre a barnaköpenyes vezette őket; szótlanul gondolkodván mindarról, amit hallott. Dehogy volt több kérdése.

A délután köszönt reájuk a sötétség megszűnésével, tudta ezt Amyas leánya is, ki társult hozzájuk a csendben, s gondolataival hadakozott, ahogyan kedvese is. Ahogyan talán mindketten tették. Ő mégis előnnyel rendelkezett a visszatért gyermekkel szemben, a korábbi említések emléke pedig adott annyi szabadságot nyüzsgésben fuldokló elméjének, hogy félelmén, és a másodkézből tapasztalt borzalmakon valami különleges erő kerekedhessék felül, s utasítsa maga mögé mindazt, mi uralmát nem szolgálta eléggé. A gyógyító volt az, ki az Ibolyaszemű szívében lakozott, s ki nem volt rest életet lehelni a sétára fogott tagokba; a következő pillanatban pedig már a mágus elé vágott, s gondolkodás nélkül érintette meg a hatalmasra nőtt ember két karját, egészen a könyöke felett. A fehér sárkány figyelte a nőstényelfet, s maga is lecövekelt, ha Melfyomer is hajlandó volt rá. Ha nem lökte el magától, nem bántotta a Kétlábút, úgy ő sem emelkedett ki bensőjéből. Hallgatag maradt, még akkor is, mikor Laryss Orowennë beszélni kezdett, s ezzel feltárta szívét nekik. 

A teremtménynek, kiről a minap még azt hitte, bántotta az Ibolyaszeműt. Hogy fogva tartotta, a semmirekellő, szégyentelen anyjával együtt, s porba tiporták a gyönyörű lelket, mi a hófehér, puha bőr mögött rejtőzött.

- Mondd, miért kellett ezt tenned? - vonta kérdőre a leány a különös szempárt - Nem vagy jól, Shuga, akármennyire is titkolni igyekszel. Meggondolatlan vagy, jobban is árthattál volna magadnak. - folytatta, s mintha azt kereste volna a másik tekintetben, vajon mennyire tette, nem pedig azt, hogy megtette-e - Esteledik, és még a hegység lábához sem értünk.

Ekkor óvatosan, bár meglepő erővel szorított a fogáson, ha holdszín ujjait félre nem seperték, s némiképp megrázta az izmos törzs mellett lógó karokat. Őt nem az alkoholista elf, az őrült szürkeköpenyes, a rejtélyes feleség avagy az elorzója foglalkoztatta, de még csak nem is Furia, vagy a barnaköpenyes régen odaveszett valódi mivolta - egyedül a helyzet, amelybe magát juttatta, s amely, azon kívül, hogy mindhármuk életét veszélybe sodorhatta, vakmerőségről, ostoba önpusztításról árulkodott számára, és ő néma esküt tett arra, hogy egy napon kiöli e fertőt Kilime egykori párjának szívéből is. Hangja megkeményedett, ahogyan folytatta a beszédet.

- Hálás lennék az áldozatodért, ha nem lenne ekkora ostobaság, amit magaddal műveltél. Fejezd ezt be, és mondd el, kibírod-e addig, amíg menedéket keresünk. Mert az szóba sem jöhet, hogy ilyen állapotban folytasd az utat. Ne hazudj, Val azonnal megérzi, és szólni fog nekem. - tette hozzá, s szigorú tekintete ekkor egy pillanatra az ifjúra vándorolt, hogy ezzel egyúttal őt is figyelmeztesse: jobb, ha nem bántják egymást, s összefognak, mielőtt még minden idegszála elpattan.

- A saját életeddel játszol, akárcsak ő, és én ezt nem tűröm tovább. - célzott a másik fehér elfre, s továbbra sem eresztette Shuga-t.

A jégszemű ifjú csendes maradt.

Az maradt, azért, amiért eddig is hallgatott - félelme okán, amelytől úgy érezte, mintha megállt volna benne az ütő -; s az maradt, mert bár Laryss-t érrte némi bántódás, s ő maga sem éppen vette zokon a számára megszokottnak tűnő hangsúlyt, sem pedig a felmordulást. Végül pedig, az maradt, mert pontosan érezte, hogy a démonszellemlény szórakozik a szavakkal, szándékosan csűri-csavarja őket kedve, s kénye szerint, hogy megtéveszteni próbálja a fehér elf leányt, aki, úgy festett, cseppet sem lepődött meg túravezetőjük reakcióján. Nem is tette azt - de hiszen négy teljes éve volt kiismernie a mágus összes szokását, a Fehér Város eleste előtt pedig már megszerezte vele szemben a hozzá kellő gyakorlatot; még ha acélból készült idegszálakra nem is futotta belőle. Az Ibolyaszemű tehát meg sem rezzent, sem a hamis, köntörfalazó állítások, sem pedig közlésük hogyanja és mikéntje hallatán... azt azonban nem lehetett volna mondani, hogy nem dühítette fel, a barnaköpenyes nemtörődömsége és meggondolatlansága - mert bizony az volt, és ezt nem is kellett értésére adnia. Tudhatta ő jól, hogy Laryss-szal szemben hasztalan minden kísérlete, minden próbálkozása arra, hogy más témát találjon maguknak, avagy fontos részletekről terelje el gondos hozzáértéssel a figyelmet. A metsző tekintetben, mint oly sokszor azelőtt, az ikrek édesapja bizony szembesült színjátéka feleslegességével. A leánynak még arra sem lett volna szüksége, hogy Valturaan jelezze a kiszagolt hazugságokat, ezt pedig épp ugyanazzal a szempárral tudatta is felé.

Maradj ki ebből. - így szólt volna a kérés, melyet átadni kívánt.

És az ifjú hallgatott. Hallgatott, bár megfeszülve nézte a démonszerzetet, s ingerlő viselkedését - mintha a korábban tapasztaltak sem képeztek volna számára kellő akadályt, s kellő indokot a nyugton maradásra -; azonban Valturaan valóban félt. Félt Shuga Melfyomer-től, s félt attól is, amiért Laryss a közbenjárása mellőzését kérte tőle. Nem utolsó sorban pedig valami más miatt is veszteg állott nem messze tőlük: hiszen annyi mindenre kellett még bizonyítékot találnia! Cáfolhatatlan, megingathatatlan bizonyítékot, amely alátámasztja a démonszerzet meséjét az elmúlt évekről, s az Ibolyaszeműhöz való hozáállásáról. Sőt, az Ibolyaszemű őhozzá való állásáról is. S hogy nehéz volt-e eleget tennie a kérésnek, és önnön megfigyeléseit végeznie, miközben a barnaköpenyest hallgatta? Nos, meglehetősen. Még akkor is, ha az a különös élőlény már jó néhányszor halálra rémítette őt. Igazán jelentős akadályt formált e tapasztalások borzongató, képlékeny, nyúlós halmaza is, mely látatlanul ott tekergett-áramlott körülötte, s a nőstényét való megvédéssel viaskodott szüntelen. Legfőképpen az utolsó mondatok kiejtésekor.

Laryss Orowennë azonban akkor sem hagyta volna, hogy a serdülő fehér sárkány bármit is megtoroljon. Ha akár egyetlen rezdülését is tapasztalta volna, hát közéjük hatol, hogy megelőzze a bajt - mert baj lett volna mindenkor, most azonban, hogy egyikük végtelenül fáradt, másikuk pedig életveszélybe sodorta magát, kész katasztrófa lett volna, ha egymásnak esnek... noha nem kellett sok, hogy ezt a leány maga tegye meg a démonlénnyel, azért, ahogyan viselte magát. Nem eresztette el, még a kérelemre sem, sőt, egyenesen szorított a fogásán, s mintha lejjebb igyekezte volna húzni a hatalmasra nőtt férfiembert, hogy jobban a szemébe nézhessen. Úgy kezdett bele mondandójába. Aprócska alakja hihetetlen erőt, és tisztelendőséget sugárzott. Hangja halk volt, kemény, mégis dallamos, s az ifjú ragadozó tudta már, hogyan kell olvasni Amyas gyermekében, ezáltal pedig pontosan tudta azt is, hogy az Ibolyaszeműnek elege volt kettejük viaskodásából, elege volt a folytonos, fokozott figyelemből, amit Shuga igényelt tőle, s nem szeretett volna semmi mást, csak végre a fejébe verni, mégis mekkora ostobaságot követ el már megint.

- Azt mondtam, hogy ezt nem tűröm tovább. - válaszolta Laryss, s kócos haját meglebbentette a hűvösen és egyszerre égetően maró lanur-hegységi szél - A viselkedésedet, a szavaidat... Ellentmondasz még önmagadnak is! Jól vagy, azt mondod, aztán pedig azt, hogy "csupán haldokolsz". Elárultad saját magad. - figyelmeztette a mágust - Megismétlem, nem folytatjuk az utat addig, amíg rendbe nem jössz. Nem csak bennünket kell életben tartanod, hanem magadat is. Elsősorban magadat, ha vigyázni akarsz a fiókákra.

Nem csak egy egyszerű utasítás volt, hanem egyenesen parancs.

Egy parancs, amelyet nyomatékosított mindaz, mit a barnaköpenyes által létrehozott sötétség berkein belül láthattak a múltból. Mintha a sendeli rémálom, amit Shuga eléjük tárt, a jelenben történt volna meg, a fehér elf, s az álca-alakban tartózkodó sárkány szeme láttára, félelmet, szorongást és szörnyűséget hozva el a hóval borított, rideg tájra; ezáltal pedig a gyógyító sokkal erősebb késztetést érzett arra, hogy megállítsa az őrült, önveszélyes varázsló-szerzetet. Azonban nem dönthetett elhamarkodottan. Nem hagyhatta egyedül a két hímet, őket, kik még nála, egy Csupaszbőrűnél is jobban igényelték volna most a pihenést; ámbár egyiküket sem szívesen küldte volna messzire, hogy továbbra is megerőltesse magát. Mégis választania kellett kettejük közül, s úgy vélte, amíg az embermágus rejtett nehézségei bármikor az életét követelhetik, Valturaan-éi - amelyek cseppet sem okozhattak kisebb károkat - talán kibírnak még annyi halasztást, amíg fedezékbe vonulnak. Akkor majd újfent megnyugtatja őt, s a fehér sárkány pihenhet... avagy talán saját magát nyugtatta volna ezzel a gondolattal?

Nem volt könnyű megemésztenie, hogy a makacs, lázadozó jégszemű kedves találtatott alkalmasabbnak a rangidős, tapasztalt vörös sárkánynál, azonban sem más választása, sem pedig ideje nem adatott jobb megoldás után nézni. Egy pillanatra lehunyta fakó ibolyaszín lélektükreit, s lassan, kelletlenül eresztette el Shuga karjait, mintha nem akarta volna. Mintha nem akart volna itt lenni, sem döntéseket hozni, sem pedig egy pillanattal is tovább megbirkózni a két hüllő képezte agyrémmel. Mégis, minden kimerültségről árulkodó mozdulatában, s vonásában végtelen szeretet lakozott - oly erő, mely a legmélyebb csontok leges-legbelsejébe hatol, s megmelengeti a kietlen vidékek legfagyosabb szíveit is. Végtelen, s feltétel nélküli. És a leány ezzel a szeretettel igyekezte körbeölelni fogadott családját.

- Val, kérlek, keress menedéket. - mondta, miután tekintete a mágus mögött néhány lépéssel hátramaradt ifjúra vándorolt.

A nevén nevezett nem lepődött meg Laryss szándékán, noha cseppet sem volt ínyére, hogy azt kéri, hagyja magára azzal az idegesítő, fölényeskedő, ingerlő jelenlétű mágussal. Hol voltak már azok a pillanatok, amikor a leány és a barnaköpenyes együtt kenegették Valturaan megerőltetett izmait a barlangban, s hol volt a reggeli, amelyet Shuga csaknem az ágyban szolgált fel nekik? Hol volt a démonlény óvása-féltése feléjük, s szinte tapintható szeretete, odaadása? Nem voltak sehol... Nem volt semmi, csak minden. És minden elég volt. Hát nem tiltakozott az ifjú sárkány, csak fújtatott egyet, figyelmeztetően és hangosan, mielőtt eltávolodott volna hogy valódi alakjának felvételére készüljön; azután pedig még egy ideig a maradni szándékozóakon tartotta a szemét. Mintha egyszerre vágyna szabadulni, s egyszerre vágyná megfejteni rokonsága, s a különös múlt rejtelmeit is.

- Ha elhagyjuk a hegységet, nem lesznek barlangok. - folytatta Laryss, immáron csupán Shuga-nak címezvén mondandóját - Nehezebb lesz védett helyet találni. Most kell felkészülnünk arra, ami odalent vár minket: az útonállókra, a Hajnalon való átkelésre. Mindez nem fog menni nélküled. - jelentette ki, s remélte, hogy szava - rejtett kérése - eléri várt hatását, s a démon igyekezni fog a továbbiakban - Rendben van rád szükségem, és Valturaan-ra is.

Fény ragyogta be őket.

Nem az a természetes és kellemes fajta volt, s legfőképpen nem olyasféle, mi beleillett volna az alkonyodó magaslati táj fakó, kékes, némi zöld folttal teletűzdelt sziluettjébe. Valturaan átváltozásának jele volt, mely ellen az ifjú sárkány nem tiltakozott egyetlen szóval sem - talán azért, mert már jól ismerte Laryss Orowennë-t, s tudta, mikor nem szabad ellenkezni vele -, ezért hát várakozását folytatván elegett tett a feladatához tartozó követelmények teljesítésének, s engedte, hogy a vakító fehérség elenyészésével ruganyos, karmos mancsai alatt ropogjék a hó, s hosszú, mozgékony farkával túrja ide-oda, ahogyan a mágust és a tündét figyelte. Hatalmas szárnyait, melyekhez képest aprócska teste esetlennek tűnhetett, mindaddig az oldalához szorítva tartotta, míg úgy nem döntött, a feladatot nem vonják vissza, s esélye sem kínálkozik arra, hogy maradása mellett álljék ki.

Vagy talán nem is akart?

Dehogynem akart. Hiszen nem volt ínyére, hogy távoznia kell. Azonban további jelenlétéhez sem fűzték volna éppen kellemes gondolatok, s az ifjú nem értette, miért. Nem értette, pedig tudta: annyi minden történt, s oly rövid idő alatt. Annyi mindent kellett megemésztenie, s kell is, ki tudja, meddig még. Annyit, hogy még ezt sem látta be tőlük... Hazugság lett volna azt mondani, hogy nem gondolkodott, midőn feléjük lépett, bár közelebb állt volna az igazsághoz, mintsem az, hogy óvatosan mozgott volna, mert figyelt a két Csupaszbőrű épségére. Nem, nem figyelt, még arra sem egészen, amit a leány mondott. Csak áthidalta a hármójuk közti távolságot, akár egy lesben álló macska, s úgy, meggörnyedve, lehajolván ízlelte meg a levegőt kettejük körül, mintha biztosítani akarta volna magát valamiről. Érzéseket keresett, olyan aromákat, melyek árulkodóak lehettek számára félelemről, aggodalomról, dühről, hazugságról. Testi bántalmakról. Azonban bármit lelt is akkor, abban a néhány röpke, különös pillanatban, míg halovány, jégszín tekintete, s a koncentrálástól vonallá szűkülő szembogara rajtuk nyugodott; hát megtartotta magának. Megtartotta, s elvitte távolodásával, elrabolta a két Pikkelytelentől, hogy a magasba emelje őket, mikor kitárta szárnyait. Az Ibolyaszemű pedig még csak nem is takarta el orcáját, nem védte ki a fagyos légáramlatot, mit a sárkány keltett; de még a feléjük sodort hókását sem. 

Most nem nézte Valturaan távozását. Elég volt tudnia, hogy már nincs velük, bár hallgatott egy ideig, mintha biztossá akart volna válni abban, hogy valóban elment. Hallgatott, s abban a percben megpróbálta összegyűjteni magában mindazt, mi kikívánkozott belőle - azt, ami nem tartozott Kilime fiára, s ezen szándékát mostanra megérezhette a démonszerzet is: hogy az a néhány mondat csupán kezdet volt, valami szigorú és borzalmas csalóka bevezetése, mely mindösszesen azért nem úszott még tengernyi érzelemben, mert a leány kímélni akarta a felzaklatott sárkányt, s egy része még önmagukat is. Pihenni akart, s egyszerű szavakkal megértetni magát, noha tudta, hogy Shuga eszéig, szívéig elérni olykor nehezebb volt még annál is, hogy valaki megemelne egy hegyet. Ő mégis beszélni akart, s beszélt is volna, ha meg nem előzik ebben - így azonban nem maradt más választása, mint tovább hallgatni, s kivárni a sorát. Legalábbis az első szót képező hangok után még ezt gondolta, ám aztán fordult egyet vele a világ. Feszültséget keltett az a mondat - rögvest az első -, s az északi tünde érezte, ahogyan egymás után minden érzéke, lelkének minden apró darabja készenlétbe helyezkedik az utolsó szó végére. Érezte, ahogyan úrrá lesz rajta a félve várakozás súlyos fátyla, melytől még Shuga Melfyomer arcvonásai is homályossá váltak, s érezte azt is, hogy a démonlény, a barnaköpenyes varázsló minden további szava fájdalmasan égett bele lelkébe, s tudatába. El sem képzelhette, mégis mi más létezhetett még, amink ismerete árthatna Valturaan-nak, s gyötrő aggodalomban úszva nézett a különös árnyalatú ragadozó-szemekbe. Tudta: valami olyanról lesz szó, mi minden eddiginél nehezebbnek, s komolyabbnak minősíttettett a mágus által.

Talán magyarázatot várt, a szembesülés előtt. Szavakat, még többet, melyek utat mutathattak volna szívének, s felkészíthették volna arra, amit majd hallani fog, azonban nem így történt. Shuga a lényegre tért, játék és köntörfalazás nélkül, mint mindig, ha igazán fontos dolgokról kellett beszélnie, s ezért hát tudta a leány, hogy nem hazugság, még ha füle, esze nem is hitte, fel nem foghatta azt. A vallomást, mely lesújtotta őt, amelytől minden erő elhagyni készült lábait, s amelytől érthetetlenségbe, megrökönyödésbe, végül pedig tagadásba váltott át benne minden, mi őt magát alkotta. Tagadásba, amiből újra aggodalom, s fortyogó düh fakadt, folyékony, nyaldosó ibolya lángokká változtatván a leány lélektükreit. Ám Laryss Orowennë nem olyannak ismertetett, hogy kiáltani kezdett volna, ellenkezni, támadni, bármely forámban erőszakhoz folyamodni, mint ahogyan a távozott ifjú. Nem szólt, még csak meg sem rezzent, noha tétlensége megtévesztő lehetett volna azok számára, kik nem ismerték őt. Kik nem tudták, hogy haragjának, fájdalmának csendessége sokkal ijesztőbben terült szét környezetében, mint bármely szó, mely elhagyta volna rózsás ajkait. A tekintete beszélt helyette, oly erővel, hogy társaságának még olvasnia sem kellett volna lelkében, hogy megértse őt. Laryss rettenetesen megrémült, s rettenetesen szomorú volt. Az volt, ám az igazi felfogás, a hír valódi elmélyülésének hiányában egyszerűen képtelen volt könnyét ontani a mágusra, miután a karjába zárta őt. Képtelen volt kérdőre vonni őt, képtelen volt hallgatni, s elfutni az elől, mit felfedtek számára. S képtelen volt nem érezni, hogy a barnaköpenyes, családjának egy tagja néhány éven belül elenyészhet, megszűnhet létezni, s ami marad belőle, azt...

A gondolat, hogy elveszítheti... hogy MINDANNYIAN elveszíthetik, ha Melfyomer nem éri el célját időben, egyszerűen szörnyűséges volt, s elviselhetetlen. Borzalmas. Leírhatatlan. És a leány szeme tükrözte mindazt a leírhatatlanságot, még akkor is, ha jól tudta: a varázslónak nem tartozott kedvelt dolgai közé az érzelmek bevallása, láttatása és látása sem. Alsó ajka megremegett, mintha meggondolta volna magát, mintha a zokogás mégis erőt vett volna rajta, ám a leány válla nem mozdult, s ő nem szívta be a levegőt. Holdszín bőrét nem festette csillogóvá a nedvesség, s mozdulat, hang nem tartozott apró alakjához, még nagyon sokáig. S ez idő alatt egyfolytában a mágust nézte. Mintha megpróbálta volna bevésni alakját az emlékezetébe, a legapróbb részletektől a bonyolult egészig. Talán úgy tűnhetett, nem gondol semmire. Hogy nem járatta eszét, csak igyekezte magába szívni a kegyetlen valóságot, pedig tévedett a szellemsárkány, ha így vélte. S tévedhetett akkor is, ha nem vélt semmit, csak érzéseit elemezte-vizsgálta. Azokhoz ugyanis nem volt hozzáfűzve, mégis ki, mi iránt viseltettek. És bizony, az ibolyaszemű leány, nem volt tétlen - valójában nem volt. Sorra vett mindent és mindenkit, mi s ki érintett volt, sorra vett lehetőségeket, érzéseket, dolgokat, helyeket, emlékeket... mindent. Annyi mindent gyűjtött össze, hogy az ég-világon nem lett volna képes mindent megfogalmazni, s elmesélni a mágusnak. Talán még ő maga sem fogta fel őket. Talán igen. Ami azonban mégis elhangzott belőle, az egyetlen dolog volt, egyetlen egy. Egy, mely Laryss szemein át minden mást maga mögé utasított. Még saját fájdalmait is.

Ennyit mondott csupán, s nem többet. Halkan, akárha alvóra vigyázna éppen, s erőtlenül, mintha betegség kínozná, ugyanakkor... erővel. Erős akart maradni. Shuga kedvéért, s önmagáért is. Shuga-ért, mert hiszen titoktartása, a közlés mikéntje arra engedte következtetni a gyógyítót, hogy a démonszerzet másokat sem avatott be szörnyű titkába, nem csak a fiókát. Ha pedig sejtése igaz volt, úgy Laryss nem értette, miért pont őt választotta. Hogy mit gondolt, miben segíthetett volna? Egy egyszerű tünde leány mégis mit tehetett volna érte? Hiszen annyira aprócska volt e világban, s annyira kevésre volt képes! Ha tehette volna, Laryss Orowennë maga ment volna, hogy visszaszerezze Melfyomer igaz alakját, a vörös pikkelyekkel borított testet. Elment volna, vissza a múltba is, hogy elejét vegye Därur játékainak, s megóvja Kilime és a Sziklaféreg boldogságát. Igen. Ezt tette volna. És nem. Nem, mert Vaturaan már létezett, s a gyógyító ismerte őt. Már ismerte, ahogyan a kis Panu-t is, és valamelyest Niveria-t, kik nem léteztek volna, ha minden máshogy történik, s azt a kiképzőmester leánya nem akarta. 

De azt sem, amit most megtudott.

Ugyan nem volt jellemző reá, ám hosszú percekig cseppet sem tulajdonított figyelmet leendő szállásuk kérdéskörének, ahogyan az elmaradt rendre utasításnak sem, melyet be kellett volna pótolnia. Azonban nem most - s mivel utóbbiról később kívánt gondoskodni, hát az előbbit emelte figyelmébe, akár egy kapaszkodót, hogy józan eszénél maradhasson általa.

- Valturaan nem szereti a védhetetlen alvóhelyeket. - válaszolta kisvártatva, s igyekezett olyan hangsúlyt, oly arckifejezést mellékelni hozzá, hogy a kelleténél jobban ne sértse meg a távol küldött érzéseit, s bizalmát.

Noha bármennyire erőlködött is, a kimondottak helytelennek tetszettek, a leány szavai, s ábrázata pedig fakónak, átlátszónak, mintha Laryss maga nem is tartozott volna már az élők közé. 

- Én pedig nem szeretnék egész éjszaka két gyengélkedőért is aggódni. - folytatta, s ezúttal talán csak azért igyekezett, azért erőlködött, hogy hangja, s tartása megkeményedjék, mert érezte, hogy valami nem volt rendjén önmagában, s ez láthatóvá is vált - Ha nem pihenek, nem lesz, aki megóvjon titeket magatoktól.

S amíg a feddő, ám visszafogott mondat kellően beleitta magát még a légbe is, mit Shuga Melfyomer szívott, az ifjú fehér sárkány a fülében süvítő szél ártatlan, s tudatlan, vad dallamára igyekezte kiüríteni elméjét, ugyanis az az ötlete támadt, hogy a mai nap folyamán tanultak segítségével próbál biztonságos menedékre lelni számukra. Azonban rá kellett ébrednie, választott megoldása cseppet sem ígérkezett könnyebbnek, mint nyitott szemmel keresgélni. Repülés, mozgás közben irdatlanul sok időbe telt, míg bármiféle részletet is elcsíphetett a leképezett tájból, ráadásul amint megragadta volna, hogy tovább is ellásson, a látvány elenyészett, elillant. Elmenekült előle, mintha nem akarná, hogy megleljék.

Mintha egyre csak újabb és újabb tőrt döftek volna szívébe - úgy fájtak Laryss Orowennë számára a démonmágus által kiejtett szavak, s úgy vált ő maga mind képtelenebbé arra, hogy bármit is válaszolhasson a rettenetes szörnyűségre. De hiszen eddig bele sem gondolt! Bolondos hóbortnak tartotta a barnaköpenyes szokásait, miszerint napjában akár többször pipázni láthatta, és az sem esett éppen ritkaságszámba, ha különféle párlatoktól színesre festett, állott aromával átjárt ruhában érkezett meg Jégkarom-csúcsra, amióta a leány ott tartózkodott, s tanúja lehetett e dolgoknak. Azt gondolta az Ibolyaszemű, ezek csupán ártalmatlan szokások - még ha kellemetlenek is egyben, s nem szolgálnak semmiféle rejtett célt. Shuga ugyanis nem örökké titkolta el fájdalmát előtte, előttük; s a gyógyító olykor maga is kevert számára őrleményt vagy krémet az általa ismert északi növényekből, gyökerekből, gumókból, mely csillapíthatta a varázsló kínjait. Egyébiránt pedig nem mondhatta meg neki, hogy ne igyon, s ne járjék részeges, züllött körökbe, hogy kártyában darnájukat elnyerje, s félkába "áldozataiból" könnyedebben nyerje ki a számára szükséges információt. Amyas leánya számára ezekkel együtt volt Shuga Melfyomer Shuga Melfyomer, és ő elfogadta a különös teremtményt olyannak, amilyennek az istenek megalkották. Másodjára is. S ugyan figyelte, amennyiben úgy vélte, megerőlteti magát, s rászólt, ha önveszélyes cselekedeten kapta, azonban nem volt képes olvasni gondolataiban, és az átható füstszagon túlra sem nyerhetett bepillantást véletlenül úgy, mint Kilime vagy az Ikersárkányok.

Számára jelentett hát biztos hazugságot a mágus tette. 

Amelyre ellenében még csak szükség sem kínálkozhatott. Hiszen a gyógyító orra nem volt oly kifinomult. Laryss Orowennë mégsem szította mellkasában a harag pusztító, karmazsin tüzét, s nem tekintett felnyársaló szigorral és sértettséggel a megviselt arcra sem. Egyes egyedül a saját szívét is összeszorító fájdalmat látta maga előtt, melyet az eroniai Kilime érezhetett, s a leány igazán szánta kettejük hányattatott sorsát, mely nem lelt békességre sem akkor, sem pedig most. Közös jövőjük sivárabbnak, üresebbnek, kilátástalanabbnak ígérkezett mindennél, melyen már - együtt avagy külön-külön - átvergődték magukat az évszázadok során. Történetük befejezetlenséggel fenyegetőzött a holdszínű leány feje felett, s a keserűség úgy falta fel lelkét, mintha sohasem ehetett volna még szörnyűséget, borzalmat e világon, s nem ihatott volna reájuk sikolyokkal és jajgatással fűszerezett könnyeket. Úgy, mintha a fehér elf lelkében sem talált volna még egyetlen cseppnyi iszonyattal fertőzött bánatot sem.

Pedig a csillogó, mérgező harmatból szép számmal akadt a hevesen dobogó szívben.

Nem, hiba lett volna azt feltételezni, hogy Laryss-nak fogalma sem lehetett róla, mi zajlott le Kilime és Shuga lelkében. Hatalmas hiba, hiszen - más köntösben ugyan, ámbár - ő maga is hordozta e minden igyekezete ellenére elkerülhetetlen végzetet számára is. Számukra is. Neki és Valturaan-nak, akiről régen, s már akkor is későn tudta meg, hogy saját életének egyharmadánál menthetetlenül elveszíti őt. Későn, mert már oly érzések fűzték hozzá, amelyeket nem fojthatott el, nem lökhetett félre többé úgy, ahogyan akkor tette, azokban a homályosnak és gondtalannak tűnő években, amelyekre a "rendben" fogalmához legközelebbiként tekintett vissza. Nem - már annyi éve nem feledhette az ifjút, s mindazt, mit lelkében, szívében, testében keltett; hogy nyitott szemmel, egyenesen, biztos tartással sétált minden nappal, minden évvel egyre közelebb és közelebb saját szenvedése felé, mi számára választásával együtt ítéltetett, cserébe a kétezer év felhős boldogságért, mely megadathatott. Amely talán még előttük állt, mielőtt az ifjú megöregszik, s a hatalmas szív utoljára dobban majd, míg az ibolyaszemű leányé nem is veszít majd üteméből. De a holdsugárban megáldott gyógyító mégis sétált, kihúzva magát, határozott léptekkel, s egyenletesen lélegezve, akár egy megállíthatatlan, eltökélt vezető. A saját életéé, amelybe befogadta az indulatos hósárkányt, készen arra, hogy az idő eljöttével el is engedje majd. Hogy megtegye azt, amelytől őt óvván Valturaan megannyiszor magára hagyta volna... ha képes rá, s ha Laryss is így akarja.

Nem akarta.

Hogyan is akarhatta volna, ha minduntalan könnyek között esdekelt, könyörgött volna a világnak azért, hogy csak egyetlen egyszer újra megérinthesse őt? Hogy hozzáérhessen, hogy átölelhesse - akármely alakját is viselje a kettő közül. Hogy magához szoríthassa, s hogy őt szorítsák, óvón és gyengéden, végtelennek tűnő pillanatokig. Hogy láthassa az arcát, s hogy hallhassa hangját; hogy még egy szót válthassanak, csak még egyet. Rettegett, valahányszor látta az ifjún, hogy elkeseredett. Hogy elbizonytalanodott. Hogy gyötrődött. Kínlódott. Szabadulni mégsem kívánt egyszer sem tőle. Menekült hozzá, akár egy halálra rémült állat, mely feltétel nélkül, s örökre kötődik a kétlábú alakhoz, amelyet választott magának. Menekült hozzá a világ elől, a baljós jövő elől. Menekült a kellemes, puha boldogság felé, az elfogadás felé. Egy darabja felé, melyről sokáig nem is tudta, hogy hiányzott.

Hát ne tudta volna a leány, mit veszített, s mit veszít még a hófehér s az aranyló szempár?

Ne csillogott volna az erő és kitartás mögé rejtett mérhetetlen fájdalom az ibolya lélektükrök háborgó bensőjében?

Ne fuldokolt volna a szabad levegőn, ha arra gondolt, mennyire valós is volt ez a beszélgetés?

Hangtalanul, s önmegtartóztatással lélegzett fel, midőn a mágus válasza felcsendült, akármilyen kiábrándítóan is festett. Laryss ugyanis jól tudta, Kilime fia egy szemhunyásnyit sem fog aludni "a végtelen mindenséggel a feje felett", bármennyire is fáradt, és bárhogyan is kérik erre. Valaminek egyszerűen lennie kellett körülötte, hogy védve érezze magát, s hogy folyónövényekkel teleaggatott, összeboruló csúcsú fák voltak-e vagy barlangfalak, az sem éppen merítette ki a mindegy fogalmát. Abban azonban igazat kellett adnia Shuga-nak, hogy léteztek efféle rögeszmék, és terjedtek is a pikkelytelen népek tagjai között; ezért hát idelent már valóban nem kellett volna szikla és kő természetű szálláshely keresésére utasítani a válogatós ragadozót. Tévedett, s hibáját felvállalván, már éppen azon igyekezett, hogy válaszát megfelelően szavakba önthesse, amikor meglátta, mit tesz a barnaköpenyes. Gyógyító lévén, nem fordult el, s nem kezdett halálra váltan szédelegni az önveszélyes mozdulatok, a kiserkenő vér láttán, a karmok élével érintkező, felhasadó bőr jellegzetes hangjának hallatán. Iszonyodása annak volt betudható, hogy féltette a démonszerzetet, döbbenete pedig annak, hogy egyetlen pillanatra sem gondolta, mennyire messzire is ment Melfyomer zaklatásával és rendre teremtésével. Átlépett egy határt, s kelletlenül ugyan, de konstatálnia kellett, hogy nem volna bölcs döntés tovább próbálkoznia, tovább győzködnie őt, hogy hagyja abba saját sanyargatását, s figyeljen oda magára. Hogy elégítse ki saját igényeit, s mindehhez szeresse is önmagát eléggé. Önmagát és a családját, akik számítottak rá, s akik számára fontos volt.

- Rendben van. - válaszolta megadóan és szürkén, feleslegesnek látván eltitkolni előle, hogy megértette őt, s ugyanakkor - egyelőre - belefáradt az erőlködésbe, hogy jobb belátásra térítse - Nincs barlang éjszakára. Vadászok valóban portyáznak erre, és nem szeretnék összetűzésbe keveredni velük. Tuls azt mondta, egy ideje már nehezebben adják fel. Mintha... megváltoztak volna. - vallotta be az idősebbik kék hím beszámolójából kiemelt részleteket, miközben kénytelen lévén, tehetetlenségtől súlyos vállakkal igyekezett nem a másik sérüléseire koncentrálni - Nem akarnak üres kézzel hazatérni, és "elkerülhetetlen veszteségnek" könyvelik el, ha egy társuk meghal. De te ezt biztosan tudod... - folytatta kissé már aggodalmasan, semmint bánattal eltelvén - Akkor viszont miért hagytad, hogy elküldjem őt? Te is ismered, tudod, mit fog keresni, és mit fog mondani, amikor visszajött... Shuga! - korholta finoman - Az izmai átmozgatása várhatott volna, amíg biztonságosabb területen járunk. Mondd, miért nem tartottad itt? Miért nem állítottál meg, amikor láttad, hogy ostobaságot csinálok? - kérdezte, s látszott vonásain, ahogyan az ifjú féltése elhatalmasodik rajta - Mi az, amit nem látok - már megint?

Annyira koncentrált, hogy egy-egy alkalommal még önmaga felett is elvesztette az irányítást, amely tapasztalások végül zsörtölődéshez, s a próbálkozások átmeneti felfüggesztéséhez vezettek. Így ma nem fog barlangot találni - kudarca pedig élénken és erővel feszült sérült önérzetének, ahogyan a hófedte fenyvesek, s a vakítóan fehér síkságok felett siklott. Elhatározottságtól fénylő, vadsággal csillogó tekintete ott rejtőzött a harmadik, oldalról felhúzható, áttetsző szemhéja mögött, s azt leste, merre is keressen tovább; ehhez pedig előbb meg kellett állapítania, hol vannak a tündék - csak nem madár segítségével, ahogyan ők tették, hanem a sajátjával. Hiszen tökéletesen megoldhatta a saját problémáját... azazhogy megoldhatta volna, ha megkérdezte volna, útitársai vajon meddig akarnak elgyalogolni, míg beesteledik. Ezen szempont ugyanis éppen úgy nem volt mindegy, mint az, mennyire védett az égi ragadozó leendő alvóhelye. A nélkülözhetetlen választ az egykori árulóvadász gyermeke nem lelhette meg az alant hullámzó tájat meredten bámulván, s az üvöltő szelek dallamát hallgatván, amelyek kérdezés nélkül szántották végig hófehér sörényét, s az apró réseket megannyi rugalmas, mégis kemény pikkelye között.

Így volt.

Úgy, ahogyan nem sokkal ezelőtt az ifjú is megsejtette: hogy Laryss Orowennë a kettejük iránt tanúsított, szűnni nem akaró aggodalmával fárasztotta ki magát oly nagyon e nap alatt - s nem csak most tette ezt. Mindig, egyfolytában törődött velük, akkor is, ha sokáig nem látta őket, s valamiféle kifordított oknál fogva az ibolyaszemű leány MOST erősebben érezte féltésük jogosságát, szükségességét, mint jó ideje bármikor. Mintha hosszú-hosszú hetek, hónapok, évek során felgyülemlett érzéseit, gondolatait, aggályait elméje, s szíve egyszerre kívánta volna a két bajkeverőre zúdítani... Vagy talán fordítva. Azok tették próbára az ő idegszálait, az ő lelkének rendezettségét, s teherbírását, ezekben a pillanatokban is.

Mert Amyas Orowennë egyetlen leánya nem csupán Shuga Melfyomer szörnyű sorsának egy újabb szeletét volt kénytelen megemészteni, mialatt igyekezett nem arra gondolni, hogy közelebb lép hozzá, s gyógyító tenyerének bársonyos, hófehér bőrét érinti a vörösre festett sebekhez; hanem arra is rá kellett eszmélnie, hogy meggondolatlansága, oda-nem-figyelése sodorta veszélybe mindeközben az ifjú fehér sárkányt. Rettenetes, borzalmas, iszonyú veszélybe, mely az életét is követelhette tőle - a tapasztalatlan, felzaklatott és kimerült gyermektől, ki oly keveset, s oly hiányosságokkal tudott a két lábon járó Vadászok világáról, hogy a leány hirtelen azt sem látta volna, mégis hol kezdje okítását... avagy helyesebben, még azelőtt: hol kezdjék az övét. Arról sem volt hát fogalma, hogyan is orvosolja saját hibáját, melynek felismerése óta szorongató-fullasztó érzés kínozta mellkasában, s ibolya tekintete immáron nem csak a démonszerzet jóvoltából maradt nedvesen csillogó, akár két fagyos, mégis melengető, tükörsima ékkő. Melengető, mert hiszen mindössze biztonságban, s maga mellett szerette volna tudni útitársait, és fagyos, mert a mágus és a sárkány önveszélyes butaságait a legkevésbé sem volt hajlandó szótlanul tolerálni - kivéve azon ritka események egyikét, mint a mostani, amelyben Shuga viselkedése arra késztette a leányt, hogy vonásain, s szemein át sulykolja csupán a varázsló-teremtménybe, hogy tüstént gyógyítsa meg a saját arcát. A szemekkel mondta ezt, melyek még mindig gondosan elkerülték, hogy néhány másodpercnél tovább pontosan és egyenesen a barnaköpenyesre irányuljanak. Amelyekben ott lángolt az a "meleg ajánlat", mit a leány; látván, hogy a Tanács tiszteletbeli tagja már megint tökéletesen jól szórakozik; csaknem mégis közölte a vele szemben álló, nevető alakkal.

S hogy mi akadályozta meg ebben? 

Önmaga? 

Esetleg Shuga válasza, mely egyszerre négy okot is említett tétlenségének megindoklására?

Amely kinyilatkoztatás szemmel láthatólag hatalmas döbbenetet idézett elő a gyógyítóban, ki néhány pillanatig még csak szólni sem tudott. Csendessége ellentmondott ugyan félelmei által táplált igyekezni akarásának, hogy hibáját jóvátegye, s a helyzetet megoldja; mégis képes volt belátni: ő kérte tőle a magyarázatot, egyedül ő, s kész is volt meghallgatni azt, amennyiben nem újabb műsoros elbeszélés kerekedik belőle. Amennyiben a szavak nem tűrhetnek halasztást, s elmondásuk nem veszélyezteti tovább az ifjút, kit magára utaltan elküldtek maguk mellől. Laryss pedig alapos tapasztalások, s a démonmágus még annál is alaposabb ismerete jóvoltából kért tőle effélét, éppen ezekben a kritikus fontosságú percekben. Kért, elvégre bízott az idősebb képességeiben, s bízott abban is, hogy valóban "megláthatta velük, amit a leány még csak észre sem vehetett volna". És a fehér elf éppen azért hallgatott oly mélyen, hogy a mágus felsorolhassa, s kifejthesse ezen okokat.

Rögvest az elsővel mélységesen egyet kellett értenie. Valóban úgy álltak a dolgaik egymással, hogy bármikor, bármiből összetűzés következhetett, s erre mi más szolgálhatott volna méltó bizonyítékként, mint a minap, s a ma eseményei? Hiszen még csak végig sem kellett volna néznie Kilime fián ahhoz, hogy érezze, hogy lássa ingerültségét, félelmét, fáradtságát, mely terhekkel a világból megérkezett hozzá; s afelől is biztos lehetett, hogy a Sziklaféreg elmúlt időszaka sem telt könnyebben. Hálásnak kellett volna lennie hát ezért, az előzékenységért, mely végre-valahára megmutatta a különös varázsló érett, fegyelmezett oldalát, ami oly sok mindent és mindenkit megmentett, megóvott már Lanuria veszedelmeitől. És az is volt, egy kicsit. Az volt, míg a második ok hallatára el nem borzadt. Amíg végig nem futott gerince mentén a hűvös, megrökönyödéssel, nem kívánatos és fájó emlékekkel fűszerezett, csalódáshoz, veszteséghez hasonlatos érzés; mialatt Amyas Orowennë rég látott alakja sejlett fel előtte lelkének súlyos ködfelhőiből, s a leány azon kapta magát, hogy utolsó igazi, szívből jövő ölelésük idején töprengett. Nem lelte azt, bizonyára nagyon régen volt már, mikor még felhőtlenül tekinthetett apja sajátos szeretetére, s nem munkált javára a jelenben létező helyzet sem, megkoronázván az egészet a hozzá tartozó gondolatokkal és érzésekkel. Nem volt hát csoda, ha a rommá lett ispotály egykori tanítványának szíve majd' megszakadt...

Azonban korántsem hitte, hogy a barnaköpenyes a leány édesapjára oly nagyon jellemző, könyörtelen és riasztó gyűlöletnek, feladni-képtelenségnek újbóli felhánytorgatásával megindokolhatta a sárkányvadászok viselkedésében bekövetkezett drasztikus változásokat, amelyekről fogadott családján keresztül értesült. Úgy vélte, sejti, mire gondol Shuga: hogy Amyas elfordulását is rossz időzítés, rossz tapasztalatok okozták, amelyek Valturaan-hoz kötődtek, és talán valami hasonló mehetett végbe egy kissé nagyobb léptékben - ámbár megannyi embert, elfet, törpét és surranót nem érhetett egyszerre ekkora behatás. S Laryss fel is tette volna a témával kapcsolatban fogalmazódott kérdéseit, ha nem maradt volna még hátra két másik ok, és a jegyesének megóvása, az imént elhangzott enyhítő tényezők ellenére is.

Végtére is, a harmadik éppen arról szólt, amiért a probléma megszületett. A gyógyító tökéletlenségéről, s hibájáról. Megosztott figyelmének végességéről, mi bajba sodorta az óvni kívánt gyermeket, s eggyel több gondot jelentett mind neki, mind pedig az őket támogató mágusnak. S ha az Orowennë-sarj ezidáig nem korholta volna önmagát eléggé, akkor hát most, ezúttal maradéktalanul eleget tett ennek is. Fényes, vizes tekintetében ugyanakkor az előzőhöz hasonlatos egyetértés csillogott, s a remény arra, hogy tévedése még nem okozott olyasmit, melyet ne tudnának elkerülni.

A negyedikre csak sóhajtott. Megadóan és fáradtan, hosszan és mélyen, hogy iménti érzéseit akaratlanul is alátámassza velük huga számára, aki ekkor természetesen közölt valami váratlant, annál is váratlanabbat, mint amikről eddig beszélt. Valami elképesztőt és nyugalomból kiűzőt, ahogyan az lenni is szokott, ha egyszer róla volt szó - valamit, amire kérdő, kissé vádló, választ követelő tekintettel feleltek, mintha a hallgatóság attól tartott volna, hogy az elkövetkező megszólalást már nem lesz képes kellőképpen feldolgozni. Mindezek ellenére hagyta, hogy a démonszerzet elforgassa őt, amerre kívánta, s elvezesse odáig, ahonnan már egy elf szeme is felfedezhette a rejtett menedéket. És bár Laryss önmaga ellen irányuló dühének tüze néhány pillanatig zabolázatlanul feltámadt, a látvány egyúttal áldásos nyugalom fátylát is reá terítette. Egy súlytalan, kellemes leplet, mely azt hirdette: ma este még nem kell szembetalálniuk magukat Valturaan félelmeivel, s nem lesznek összezördülések sem - legalább emiatt nem. A gyógyító szíve hálával kezdett megtelni, ahogyan tovább folytatták sétájukat a hóval borított, sötét törzsek és sűrű, kusza bokrok által elrejtett bejárat felé, s többé már nem akart szótlan maradni.

- Kérlek, bocsáss meg, Shuga. - kezdte hát, még mindig kínosan ügyelve arra, hogy megállítsa önmagát, s békét hagyjon a démonlénynek egy időre - Igazad van, figyelmetlen voltam és felelőtlen. Köszönöm, hogy te figyeltél. De nem felejtem el, hogy hallgattál róla. Bármikor a vitát választanám inkább ahelyett, hogy Valturaan sérülten térjen vissza. - figyelmeztette őt komolyan, noha nem emelte fel hangját, csupán némiképpen megkeménytítette - Csak ne essen baja... 

Úgy beszélt, mintha védtelen kisgyermekről lenne szó, nem pedig egy szekerekben mérhető nagyságú, karmos, éles fogú ragadozóról. Szeretete feléje, és a mágus felé is szüntelenül áradt, s imént meglelt nyugalmával fonódott össze, mely a hátuk mögött lassacskán hallhatóvá váló, ütemes surrogás hallatán többszörösére növekedett. Közeledett az ifjú, s szárnycsapásainak ritmusa arra utalt, hogy nem esett baja - jóllehet, a leány nem bírta ki, hogy nem fordítson hátat, s ne vessen rá egy megbizonyosodó pillantást. Figyelte hát, hogyan ereszkedik lefelé az évek óta nem látott, hatalmas alak, s meglelte a néma gondoskodást a fehér sárkány távolságtartásában. Nem akart újra havat szórni rájuk. Laryss-ra biztosan nem... Fürge, elnyújtott léptekkel csatlakozott hozzájuk a jégszemű teremtmény, fontos kérdése azonban nem került feltételre, hiszen addigra nyilvánvalóan ő maga is észrevette az alkalmasnak tűnő menedéket. Csendesen hajolt hát le a két Csupaszbőrűhöz, hogy méregesse őket is, ne csak a bejáratot, amely mögött az éjszakát fogják tölteni - s nem is fért kétség hozzá, hogy felfedezte Laryss könnyeit és fáradtságát, amelynek hatására gondolkodás nélkül emelte óvón hószínű mancsát a tünde mögé, hogy mellkasához vonhassa őt. Nem foglalkoztatta, hogy három lábon kell boldogulnia ezután; egyes egyedül csak az érdekelte, hogy bármely rendelkezésére álló módon könnyíthessen a gyógyító terhein, s hogy mindezt, reá tekintettel lévén, ugyancsak csendesen tegye. Még akkor is így cselekedett, ha Shuga Melfyomer irritáló vigyora ekkorra sem kopott le a barnaköpenyes ábrázatáról; bár meg kellett hagyni, hogy ebben az esetben az ifjú vonásai sem tükröztek teljességgel nyugalmat, s kutató, kérdő, ingerültségről árulkodó figyelmét továbbra is a Sziklaféregre irányította, válaszokat követelvén tőle.

Tetemes mennyiségű aggodalom és bizonytalanság gyűlt fel az ibolyaszín szemekben, ahogyan a leány beszélt, s ahogyan azután a barnaköpenyes mágust hallgatta - kit éppen ugyanúgy óvott volna önmagától, mint a félelmeit felkorbácsoló, távol tartózkodó fehér sárkányt, akinek újbóli elvesztése megrontott kísértetként lendítette hűvös karját a vállára, hogy erősen megmarkolja azt. S ha valaki ostobaságnak tartotta volna egy "elpusztíthatatlan szörnyeteg" istápolását, valamint a megkérdőjelezhetetlen tényt, mely szerint a sokszínű és sokféle világ még számára is lehetett veszélyes; annak a valakinek e pillanatokban Laryss Orowennë bizony szolgáltatott volna némi gondolkodni valót, alaposan ügyelvén arra is, hogy belefoglalja: szerinte az időből való kifutás által fenyegetett életű démonszerzet féltése szintúgy nem gyarapította az ostobaságok listáját. Haragosnak nem lett volna nevezhető a leány, azt azonban felettébb nehezen viselte, ha valaki nem volt képes érezni más élőlények iránt. Ha nem ismerte fel a szeretet, törődés, bizalom és őszinteség fontosságát, s azt, hogy a kedvesség, a gondoskodás mindenkinek jár - mert mindenki megérdemli. Még a nagyon különböző, eltérő küllemű és természetű teremtmények is.

Oly hosszú ideje volt már, amikor legutoljára vigyázhatott Kilime gyermekére, az ifjúra, kivel össze kívánta kötni az életét, s annyi bizonyos, hogy a nagy viszontlátást, s a titkok lelepleződésének pillanatait egyáltalán nem így képzelte el. Nem úgy, hogy lépten-nyomon összeszólalkoznak Shuga-val, és nem is úgy, hogy folyvást feszültségben járnak-kelnek egymás mellett, mintha nem tudhatnák, mikor s mivel okoz valamit a másik, amelyet kikérni, megtorolni kell. Csodálkozhatott volna bárki is azon ezek után, hogy a fehér elf leány másfél nap alatt teljességgel kifárasztotta magát - lelkét? Ha olyannyira békét remélt, hogy hajlandó lett volna egyszerre megadni mindkét útitársának azt, amire vágytak, támogatni, amit gondoltak, még akkor is, ha ellentétesebb álláspontokat nem is képviselhettek volna. De úgy érezte, ez sem volt elég - úgy érezte, hiába fáradozott és küzdött, semmit sem tudott elérni vagy megváltoztatni, s ez mindennél jobban nyugtalanította őt, tekintve, hogy a démon-varázsló és a sárkány egymásban, s önmagukban sem ismerte fel a hibákat. Nem látta, nem tudta, mit tehetne értük, mindannyiukért, hogy útjukat és közös jövőjüket megkönnyítse, végső soron pedig kellemesebbé, békésebbé, boldogabbá változtathassa; gyötrődését pedig feleslegesen rejtette volna el olyasvalaki elől, ki lépésekre tőle is képes volna kiszagolni azt. De nem is szerette volna... Talán még akkor sem, ha sejtette volna, mi fog történni - hogy két izmos kar kulcsolódik majd apró, cseppet sem törékeny teste köré, s egy mellkas foglalja el látóterét, mely magába fogadja, s felszárítja könnyeit.

A démonszerzet megölelte őt.

Rendkívül váratlanul érte, s korántsem csak azért, mert a népének nem voltak efféle közelséget igénylő szokásai. Való igaz, ostoba pletykák terjesztették csupán, hogy ridegek, akár egy kőszikla, érzések, vágyak, szív nélkül; azonban az oly kevesen maradt fehér elfek igencsak megválogatták, milyen gyakorisággal, s kinek érintik bőrét, hogy kit húznak magukhoz, ahogyan azt is, egyáltalán kivel elegyednek szóba. Nem csupán emiatt tűnhetett hát meglepettnek az ibolyaszemű leány: azért is így érezte, mert hiszen Shuga Melfyomer-t illetően sem lehetett volna kijelenteni, hogy nagyobb mennyiségű fizikai közelségre vágyott volna velük. A gyermekei kivételével persze... és arról sem gyűjthetett elég adatot, hogy vajon Kilime esetében hogyan járt el, midőn nem figyelték őket - jelenlétükben ugyanis jobbára még csak hozzá sem ért. Mindezek, s a mágus érzelmeinek tréfák avagy bódító pipafüst mögé rejtése arra engedte következtetni a gyógyítót, hogy a barnaköpenyes is talán csak küllemre hordozott emberi jegyeket - ráadásul legjobb tudomása szerint közöttük is bőven akadtak olyanok, akik maguknak tartották meg az érzékeny oldalukat. Legalábbis, a régi kiképzőmester leánya annyit bizonyosnak vélt, hogy a Tanács tiszteletbeli tagja nem bocsátotta rendelkezésére akárkinek azt, miben éppen őt részesítette. Őt, aki, ha talán valaki másnak született volna; egy másik fehér elfnek, aki cseppet sem tekintette családja részének Shuga-t, vagy akár nem is kedvelte őt, azonnal kibontakozott volna a varázsló öleléséből - azonban Laryss számára e meglepő élmény, s a mögötte meghúzódó, mélységes törődés, kellemesnek bizonyult. Becsülte, amivel megajándékozták, s kihasználta a megnyugvást hozó pillanatokat, amelyek során még a hallottakon is el tudott gondolkodni végül.

Elsősorban igazat kellett adnia társasága első szavainak. Ezidáig is tudta, hogy a Sziklaféreg ismerte saját hibáit, tévedéseit, pontatlanságát, amelyeket mind-mind belátott előbb vagy utóbb, s ezen tulajdonsága azok közé tartozott, melyeket a fehér elf leány végletekig tisztelt benne. Kevesen foglalkoztak annyit és annyiszor önismeretükkel, amennyire és amennyit kellett volna; ezért hát minden oka megadatott felnézni a "felelőtlenség királyára". Ami pedig a barlang létezésének tudomását illette, tulajdonképpen nem lepte meg: felkészültnek hitte a mágust, még akkor is, ha a tények és a látszat gyakorta másfelé mutattak, ám őt egyre kevésbé ejthették át az efféle illúziók. Eleinte ugyan nehezére esett belegondolnia abba, hogy az előtte álló emberférfi valójában sokkal többnek teremtetett annál, s nagyon régóta létezett már a világon, azután mégis sikerrel járt, elvégre az élete harmadjára változott meg gyökeresen. Az első változásokat édesanyja halála hozta el, míg a második hullámért a hófehér ifjú volt a felelős, a következő alkalom elérkezte után pedig lassacskán megszokta a különös teremtmény még különösebb ügyeit, minden mással egyetemben. Tulajdonképpen az lepte volna meg jobban, ha Shuga nem ismerte volna a környék összes búvóhelyét és veszélyét, és most, hogy lecsillapodott, már azt is láthatta, miért hallgatott róluk: Valturaan miatt. Talán részben azért, hogy kissé kihozza a sodrából, egy másik részben azonban azért, - és ebben biztos volt -, hogy megóvja őt. Ez lehetett az, amiért a leány elhitte a mágusnak, hogy Kilime gyermeke biztonságban, épségben fog visszatérni hozzájuk, míg ő mást nem észlel; és ezért törölte le könnyeit is, midőn eleresztették egymást.

Az érkező ifjú így már nem láthatta a megható történést - amelyet ő már nem tartott volna oly ártatlannak és kedvesnek -, csak leereszkedett, s kutatón, kérdőn, ingerülten meredt a démonlényre. Felemelte az ellazult, kimerült lelkű leányt mellkasához, s hagyta neki, hadd simítsa őt, hadd keresne vigaszt közelségében. Hadd érezze, hogy mostantól kezdve megvédik minden bajtól. Legalábbis azt akarta, hogy a leány ezt érezze... és talán azt is, hogy ő maga ezt hihesse? De nem hitte. Érezte a könnyek szagát a gyógyítón, és a mágus is különösen festett a halovány szemeken át, főképpen azzal a fejmozdulattal, s a hozzá mellékelt arckifejezéssel - azt azonban a fiatal sárkány sem vitathatta, hogy miféle üzenetet közvetített, akármilyen okból is tette a Tanácstag. Békét kellett hagyniuk Laryss-nak, s e ráeszmélés fontosabbá vált számára annál, hogy kikezdjen a mágussal. Talán szükség sem volt a megtépázott sörényhez bújó tünde szavaira.

Igen. Talán így volt. Talán Valturaan-nak most az egyszer esze ágában sem állt ellentéteket szítani, sőt, mintha egyenesen azon törte volna a fejét, hogyan és mivel enyhíthetne a jegyesére nehezedő terheken, csakhogy akkor elérte őt a számára feltett kérdés, mely pillanatok alatt mélységesen összezavarta őt. Nem, valójában nem vicsorogni készült, sem pedig tüsszenteni, s ha bárki látott volna már zavarba esett sárkányt, akkor hát pontosan tudta volna, mit is érezhetett most a megnyúlt orca, s a fénylő pikkelyek tulajdonosa. Az, kinek mindeközben az általa megtartott Csupaszbőrűre is figyelnie kellett, valamint az oldalán tartózkodó varázslóra, aki szerette magát az önzetlen felvigyázó szerepébe képzelni. Val, mielőtt még elérte volna a saját elméjében tanyát verő kétkedés, egy egyszerű nem-mel felelt volna Shuga érdeklődésére, ám mostanra maga a kérdés létezése egyedül arra engedte következtetni, hogy nagyon is látnia kellett volna valamit odafent. Vagy valakit... Összeszűkítette vastag szemhéját, s gyanakvó, jégszínű tekintetét szegezte a Sziklaféregre, noha sejtette, hogy efféle figyelmeztetéssel nem fog sokra menni vele szemben, annál is inkább nem, mintha hazudott volna neki, aki oly könnyedén olvashat benne. Bennük. Ráadásul mi oka lett volna elrejteni előle az igazat, ha jól tudta, ezúttal nem csupán saját épségével játszott, de nem is a kíséretükkel: Laryss-éval is; azt pedig már nem bocsátotta volna meg magának, ha baja esik.

- Nem... - felelte hát - De ne is raboljuk egymás idejét. Ha megint rá akarsz mutatni valamire, amit "szégyenszemre" nem tudok, akkor csak rajta. Nem állít meg senki.

A hang, amellyel megszólalt, egyáltalán nem volt kihívó, sem pedig ingerült. Tárgyilagosan simult kettejük közé, kijelentően, noha feltételezéssel. És bár biztos volt benne, hogy a fogalmazása sem fogja elnyerni az Orowennë-leány tetszését, nem is beszélve Shuga-ról; nem tágított, s befejezte a mondandóját, hogy azután némiképpen türelmetlen várakozásba kezdjen. Semmi kedvet nem érzett arra, hogy a mágus újból a szemére vesse: semmit sem tud a saját fajtájáról, s jó alaposan elmaradt a korabeliekhez képest.

Így történt.

Türelmetlenül várakozott az ifjú, s kiállása, hangulata egy tokjából éppen csak kihúzott pengéhez hasonlatossá tette körülöttük a levegőt; ahogyan önmagát próbálta türtőztetni, megfékezni, egyedül Laryss Orowennë érdekében. Úgy nézte a máguslényt, ahogyan eddig is: gyanakvóan, szigorúan, csendes figyelmeztetéssel, elvégre látszólagos közönye és ingerelhetetlensége mögött érzések hatalmas hullámai hömpölyögtek, készen arra, hogy áttörjék a látszat feleslegesen fenntartott falait - hiszen a Sziklaféreg bizonyára minden gondolatának tudatában volt, amelyhez dühe és feszültsége bármely módon kapcsolódott. S hogy miért állott mégis készenlétben, annak ellenére, hogy mindenképpen Laryss javát és jól-létét részesítette előnyben? Hogy miért nem adta fel, s engedte el a varázsló kisded játékait? Nos, azért, mert igazán nehezére esett olyasfélét feltételezni róla, minthogy nem ártó szándékkokkal viseltetett iránta; még akkor is, ha a legjobb döntést Melfyomer, és vele együtt az Ibolyaszemű feltétlen és mindenekfelett álló békén hagyásával hozhatta volna. Egyszerűen nem tehette meg, hogy minden védelmét egytől egyig leereszti, méghozzá éppen a nemrégiben visszakapott kedves érdekeit - is - szem előtt tartván.

Mindeközben a tünde leány, kit az ifjú szívéhez ezúttal ténylegesen is oly közel tartott, cseppet sem érzett fájdalmat a hatalmas ujjak ölelésében. Valturaan gondosan ügyelt arra, hogy a fiókák sajátságaként ismert képlékeny pikkelyek a lehető legjobban lesimuljanak a puha bunda alatt, s véletlenül se sértsék fel az aprócska teremtés sebezhető, hold-sápadt bőrét. Fokozott figyelmet fordított rá, hogy kellő erővel, ám ne túl szorosan tartsa őt, s így Amyas Orowennë egyetlen gyermeke békében ülhetett-fekhetett a sárkány közelségében - legalábbis tehette volna, ha nem érezte volna úgy, minden megmaradt erejét össze kell szednie arra az esetre, ha azok ketten megint egymásnak esnének. Elvégre ki más állhatott volna közéjük, ha nem ő? Rettenetesen aggódott értük, s nem feleslegesen tette azt, tudván, hogy nem csupán az ifjú lobbanékonyságával kellett számolnia, hanem azzal is, hogy a Tanács tiszteletbeli tagja sem éppen tetszelgett az "okos és engedő felnőttek" szerepében - és mi sem bizonyíthatta volna jobban a leány igazát, mint maga a tény, hogy Shuga Melfyomer nemes egyszerűséggel hahotára fakadt a fiatal sárkány látványán, pedig bizonyára pontosan tudta, hogy e tettével provokálhatja őt a leginkább. Hogy további száraz gallyakat dob arra a tűzre, mely kettejük nézeteltérésekor gyúlt Valian fogadójában, s azóta sem aludt ki egészen egyetlen pillanatra sem... És így is történt. A zavarodott, megnyúlt orca egyre inkább neheztelés sötétjébe borult, ahogyan Kilime fia a démonszerzetet figyelte, s joggal feltételezhette róla, hogy rajta mulat ilyen jól. A karmok, amelyek nem az ibolyaszemű leány biztonságát garantálták, a fagyos talaj földjébe vájtak - így próbálta meg fékezni magát az ifjú, így vette elejét annak, hogy újra fájdalmat okozzon Laryss-nak, s e sziklaszilárd elhatározása, amelyhez minden körülmények között ragaszkodni kívánt, jelentette a barnaköpenyes szerencséjét is. Ekképpen történhetett ugyanis, hogy Valturaan mozdulatlanul várta végig a nevetés minden pillanatát, s szemhéját sem rebbentette a jóízű könnyek eltávolítására, de még az elégedettségről és kellemes érzésekről tanúskodó sóhajt is némán tűrte, még akkor is, ha úgy érezte, minden egyes sörényszála az égnek állt tőle. Oly összeszedettnek, s oly határozottnak tetszett az egyre vesző világosságban csillogó alak, hogy már-már az önfegyelem születő szobrának vélhették volna. Éles szemű teremtmények ugyanakkor még azt is láthatták, hogyan kering az óriási, bár egészen csalóka méretűre hajtogatott, kissé áttetsző szárnyhártyákat tápláló erekben a vér, hogy miként pulzálnak az aprócska, rugalmas csövek az éltető nedűt keringető szív ritmusos dobbanásának vezényletére. Volt valami egészen különleges, valami bámulatos abban a növekedésben elmaradott, egyenetlen kültakarójú, többszörösen is megviselt, mégis magáért és kedveséért hallgatásával kiálló teremtményben, amely cseppet sem szorította meg küzdelmében a bizalmát beléje vetett leányt. Aki úgy vigyázott rá, mintha mindig is ezt csinálta volna, mintha arra alkották volna meg az istenek, hogy őt óvja. Hogy megakadályozza a minap történtek megismétlődését. Azokét az eseményekét, amelyek örökre beleégtek emlékezetébe, s amelyek örökké bűntudattal, s láthatatlan súlyokkal fogják megtölteni mellkasát, hogy lélegzetét szegjék.

Hát ezért szólalhatott fel a démonmágus, ezért beszélhetett, ahelyett, hogy hatalmas, fehér mancsok teperték volna földre hirtelen. Mert azok bizony leteperték volna, felfogván, hogy míg ő távol volt, a varázsló Laryss-t használta, hogy önmagát szórakoztassa, sőt, hogy már meg is unta a játékokat, melyeket vele lefolytathatott. Attól kezdve az ifjú fehér sárkányt minden egyéb hidegen hagyta, a nyelvkiöltéstől kezdve a távozás bejelentéséig - noha megjegyezte, hogy a mágus legalább udvariasságát nem tagadta meg a gyógyítótól -, s csupán arra koncentrált, hogy szegény meggyötört leánynak békét teremtsen. Hagyta önjelölt - avagy talán kevésbé az - felvigyázójukat, hadd tegye, amit akart, még akkor is, ha e helyről való elkívánkozása arra utalt, valóban oly hibákat készült kijavítani, amelyeket Valturaan vétett járőrözése során. Hagyta, hiszen semmit sem tehetett volna egy homokfergeteg ellen, s immáron semmit sem tehetett volna azért, ami már megtörtént. Hiába haragudott volna önmagára, hiába fogott volna vitatkozásba, s hiába erőszakolta volna ki, hogy ő maga tegye rendbe, amit elrontott - mindez mit sem ért volna, a közelségét igénylő tünde leány védelmezésének érdekében sem. Hiszen nem ereszthette el, s nem hagyhatta magára... Hogyan tehetett volna ilyet, ha végre-valahára visszakapta őt? Hát biztosabban magához fogta az aprócska testet, s becipelte régen látott kedvesét a hőn áhított, és megtámadhatatlannak gondolt barlangba, abban a reményben, hogy ott majd enyhíthetnek kimerültségén...

Az ibolyaszemű gyógyító valóban elfáradt.

Lelkét, szívét tették próbára az eltelt órák, a folytonos aggodalom a társaságául adatott két bajkeverőért, és testét is érték nem várt kellemetlen hatások, az ifjú tegnapi figyelmetlenségének következtében. Nem neheztelt senkire a gyalogútért, mely még előttük állt - hiszen szerette megművelni izmait bármely rendelkezésére álló formában; ugyanakkor folytatni sem kívánta volna úgy, amilyen állapotban önmagát találta. Pihenni szeretett volna, megnyugvásra lelni, mielőtt újra nekivágnak a bonyolult gondolatokkal kikövezett vándorösvénynek, s nem hibáztathatta érte senki, hogy mindezen megnyugvást a sárkány mellett várta. Nem hagyta volna, hogy Val elszakadjon tőle. Az óvatos léptek, s a jótékonyan beállt csend következtében még megérkezésük előtt lehunyta szemét, noha nem eresztette el a hószínű sörényszálakat, még akkor sem, midőn Jégkarom-csúcs szülötte körültekintő ellenőrzés után megállt odabent, s letelepedett, hogy még egyszer megszemlélhesse magának a Melfyomer által már ismert, és bizonnyal többször használatba is vett rejtekhelyet. Azért cselekedett így, mert nem lelt aggodalomra okot adó szagnyomokat, nem hallott semmilyen lénytől származó neszt, és oly varázslatot sem érzett a közelben, amely idegenhez tartozott volna. A második szemle ennélfogva egyéb célt volt hivatott szolgálni, méghozzá egy kényelmesnek tűnő vagy azzá tehető hely keresését, ahol letehette Laryss-t, hogy zavartalanul aludhasson. Nem tartózkodtak már oly magasságokban, hogy ostobaságnak tűnt volna mohapárna-mezők után kutatni az érezhetően nedvesebb, nyirkosabb környezetben; azonban a fehér sárkány sohasem jutott el odáig, hogy az ismeretlen helyet körbejárva ezt megtehesse. Nem jutott, hiszen a tünde leány lélegzésének ritmusa, s lágyan lüktető szívverése egyre inkább lassult és csendesült, mígnem a sárkány azon kapta magát, hogy hagyta őt elszenderedni repülőizmoktól duzzadó mellkasára omló sörényében, s immáron nem válhatott volna meg tőle anélkül, hogy felébresztené. Feleslegessé vált tehát arra törekednie, hogy letehesse... de hát nem is akarta letenni őt. Érezni akarta az övéhez simuló testet, s nézni akarta, ahogyan a parányi ujjak a hosszú, kócos, fehér szálakat markolják, mint oly sokszor azelőtt. Mintha AKKOR és OTT találta volna magát, a múltban, midőn az efféle elbujdosásaik akár napokig is tarthattak, s a rejtekek homálya jótékonyan takarta be őket a világ elől. Valturaan emlékezett rá, hányszor esett meg ugyanez, hogy hányszor altatta el Orod Opelë ispotályvezetőjének tanítványát, s hányszor ajándékozott neki védelmet közelségével. Hogy hányszor választott kényelmetlen ülési pozíciót, hányszor és meddig maradt hanyatt fekve, hogy a magányos, kimerült és felzaklatott leány elmerülhessen a puha bundában, s ellazuljon a hatalmas ragadozó lélegzésének ringatása jóvoltából... Hát vállalta ezt most is a felcseperedett gyermek. Vállalta érte, nem, örömmel adta neki, gondolkodás nélkül, s könnyedén, mintha nem is mondott volna le semmiről, mialatt lassan, ügyetlenül hátradőlt, s maga mellé igazgatta hosszú, sérülékeny szárnyait. Mintha egyenesen ő részesült volna a fehér elf ajándékában.

Óvatosan mozgott, s helyezkedett, mígnem elfogadhatóan érezte magát, mindeközben pedig mindkét tenyerét az alvó leányra simította, úgy védte őt, s vigyázta álmát, azon töprengve, mihez is foghatna. Nem mondta a mágus, meddig lesz távol, így hát az ifjú, kiszolgáltatott helyzetére való tekintettel, megpróbálta egyfajta védőmezővel beburkolni a kijáratot, mely némiképpen áttetsző jégből állt, s amelyet kétségkívül azelőtt kellett volna létrehoznia, hogy megkezdte volna a Laryss ébredésére való várakozást. De nem kellett félteni őt, sem pedig makacsságát és eltökéltségét - hamarosan felemelte fejét, hogy veszedelmesen fagyos leheletével meg is alkossa az eltervezett "ajtót", amelyet aztán, Kétlábú legyen a talpán, ki áttörni kívánná. Nem egy vörös vagy arany kezdetleges próbálkozásáról volt szó, hanem egy született fehér sárkányéról. És nem, nem akarta kizárni Melfyomer-t a barlangból - azt akarta, hogy más se tévedhessen be, amíg ő a gyógyítóra vigyáz. Amíg az Ibolyaszemű elég jól nem érezte magát. Ami őt magát illette, nem tudott és nem is szándékozott pihenni: oldalát lelkiismeret-furdalás kínozta, mellkasában pedig aggodalom gyűrűzött, amely mindannyiszor erősen lüktető csomóba tömörödött, valahányszor Kilime fia felemelte fejét, hogy a leány sápadt arcára pillanthasson. Félt az égi lény, tartott tőle, mit okozhattak Laryss Orowennë-nek, s tartott attól is, mit okozhat, ha kihasználja a lehetőséget, s maga is lehunyja szemét. Ki vigyázott volna akkor reá? És ha éppen ő ártott volna neki, amíg öntudatlan? Egyáltalán hogy juthatott volna eszébe olyasmi, mint az alvás, éppen MOST? Éppen ÍGY? Éppen AZUTÁN, ami tegnap történt?

Ám minél tovább gondolkodott rajta, annál inkább világossá vált számára, hogy rettenetes nyugtalanságát nem csak a leányra általuk mért nehézségek, s nem csak a mágus bizonytalan időre való eltűnése tartották életben. Volt ott még valami más is. Egy érzés, mely aprócska tűhegyként szúrta tudata hátsó, félhomályos szegletét, s mely azt jelezte a sárkány számára, hogy valamit tudnia kellett volna. Valamit észre kellett volna vennie. Nem... emlékeznie kellett volna valami nagyon fontosra, amit elfelejtett. S minél tovább súrolta farka hegyével a szomszédos falat a szűkös helyen, annál jobban terjedt szét bensőjében valamiféle lappangó, tompa nyomás... Nem követte nyomon az idő telését, s nem fordított figyelmet arra sem, elszunnyadt-e végül. Ha meg is tette, egészen biztosan nem aludt mélyen, s még azzal is vitatkozott volna, hogy egyáltalán alvásnak nevezhette-e bárki is azokat a hullámzó, összemosódó alig-gondolatokat. Hirtelen ébredése sem volt valójában ébredés, sokkal inkább egy váratlan rádöbbenés. A kiábrándító valóság tudomásul vétele. Egy kétségbeejtő megvilágosodás, amelynek folyamán fénylő pupillái éles vonalakká szűkültek.

Nem hagyott jelet Nie-nek. 

Nem üzente meg neki, hogy ne várja a fogadóban. Igen... ez volt az. Ez volt az igazi hiba, amelyet vétett, noha maga sem értette - akkor még nem tehette -, miért viselte ennyire szívén annak a leánynak a fáradozásait. Hogy miért foglalkoztatta, ne végezze el őket hiába. Igen, való igaz, hogy Laryss számára nagyon is fontos volt a másik fehér elf, na de neki? Neki mit jelentett? Tulajdonképpen nem is ismerte őt! Az alatt a három nap alatt igencsak közel tartották magukhoz a másikat, mégis, a sárkány úgy vélte, hogy leginkább az elveszettnek tartott gyógyító kedvéért tették, semmint egymással való törődés gyanánt. Nem, az egykori grifflovas nem bántotta őt, nem tört életére, nem riadóztatta miatta Olassië seregeit, s nem lopta meg beléje vetett bizalmát sem. De egyáltalán MIÉRT vetette azt belé? Annyi, s annyiféle "miért" morajlott már a kemény koponya mögött, hogy látni is alig tudott tőlük; végül feladta az okok és okozatok fejtegetését. Nie, az Égboltszemű megtapasztalta az ifjú sebezhetőségét, megláthatta érző oldalát, s más esetben azt kellett volna éreznie, hogy távol kell tőle maradnia, el kell kerülnie, sőt, meg kell félemlítenie, hogy elhallgattassa, amennyire lehet, máskülönben örökre elveszítheti méltóságát... Ám mégsem ezt érezte. Egy pillanatra sem fordult meg a fejében ilyesmi. Sohasem bántotta volna azt a teremtést. De hiszen most is aggódott miatta! Hát ez volt az az érzés! Aggódott, hogy talán máris odaért, s mindhiába kereste őt az elsötétített emeleti szobában. Vissza kellett mennie, s helyrehoznia a hibáját, amint csak lehet - Nienna nan E'Leinor-Syllen megérdemelte, hogy értesüljön az elveszett kedvest övező jó hírekről...

Nem. Hogy láthassa őt.

Nem átallott volna felébresztenie a leányt felismerése és elhatározása közepette, azonban nem sokkal később ráeszmélt, hogy valami még mindig nem volt rendben, s nem a karmok alatt megbúvó elnyűtt orcát illetően - sokkal inkább a tulajdonosával kapcsolatban, akit nem tartottak fogságban, s nem zsaroltak, nem akadályoztak abban, hogy egymaga felkutathassa a szívének kedves személyeket, mégsem hagyott soha üzenetet Nie-nek, mégsem érte el őt, nem tudatta vele a megszámlálhatatlan rendelkezésére álló módok egyikével sem, hogy jól van, s hogy újra láthatják egymást. Valamit nem értett, s ez a valami éppen úgy, titokban húzódhatott meg a háttérben, mint az előtte kibontakozni kezdő igazság, az édesanyjáról, a családjáról és Shuga Melfyomer-ről. S ameddig nem kerül tisztába mindennel, ostobaság, meggondolatlanság volna cselekednie. Hát várt az ifjú, tovább várakozott, arra, hogy a tünde magához térjen vagy arra, hogy a mágus méltóztassa hozzájuk visszavonszolni a nemesebbik felét. Várt, hogy elérkezzék az újabb kérdőre vonás ideje.

Azonnal meghallotta, amint a barnaköpenyes kellő közelségbe került hozzájuk, és a barlanghoz, s megparancsolta a teremtett jégnek, hogy olvadjon el  hisz' nem volt többé szükség rá. Ahhoz sem fűlött most a foga, hogy a máguson szórakozzon, miközben amaz megtörni igyekszik a szilárdan csillogó leheletet - hát megfosztotta az előtte álló küzdelemtől, s önként eresztette be magukhoz, mit sem törődve azzal, ha Shuga esetleg mókásnak találta volna az eléje táruló, különös jelenetet, róla és a mellkasán alvó leányról. Ha a varázsló újra nevetni kezdett, hát hagyta, hadd nevessen, hadd gúnyolódjon rajta. Neki nem volt már kedve és ereje effélékkel foglalkozni. Mindent tudni és érteni akart, sokkal jobban és sokkal gyorsabban, semmint ideje akadt volna gyerekes elégtételek megszerzésére, kiharcolására; arról nem is beszélve, hogy a Sziklaféreg irtózatos megjelenése és komoly sérülésről, fájdalomról árulkodó szaga sem késztette arra, hogy megleckéztesse. Shuga nem egy préda volt számára, nem egy elnyomni kívánt, alantas teremtmény - semmi sem lehetett többé az a szemében Laryss Orowennë tanításai után, ezért az eroniai nőstény gyermeke még mindig végzetesen komoly arccal szemlélte meg a Csupaszbőrű bekötött végtagját. Annál is inkább tette ezt, mivel még mindig úgy hitte, hogy a szellemszerzet az ő munkáját próbálta meg elvégezni, helyette, s aközben került olyan irtózatos állapotba.

- Veled meg mi történt? - tudakolta meg tőle halkan, azonban ellentmondást nem tűrően, s mind a saját magára irányuló düh, mind pedig az időközben felfedezett kérdések súlyos sürgetésétől vezérelve magához parancsolta a sebesültet - Gyere ide.

S ha Shuga engedelmeskedett, ha engedte a sárkánynak, hogy a mélyen alvó, már-már aléltnak tűnő gyógyító helyett cselekedjen, akkor hát felhangzott körülöttük a "Paraantua!" nevű kockázatos ige, s a falakon vert visszhangja újra és újra beborította őket, mintha a varázslat sikerességének esélyét próbálta volna megnövelni az ifjút segítvén. Az ifjút, aki egyelőre félretette aggályait és indulatait, azért, hogy megfossza a különös lényt szenvedéseitől... Addig. Ha pedig nem járt sikerrel, vagy ha még megszólalása előtt gátolták volna elhatározásának beteljesítésében, akkor sem habozott kimutatni azután irritáltságát, haragját, s nagyokat fújtatva számolt be a Tanácstagnak arról, amin egész idáig gondolkodott. Pikkelyes, hosszú szálakkal keretezett ábrázata egyszeriben csapott át kőszerűből egy felhergelt ragadózóévá, s csupán azért nem beszélt úgy, ahogyan máskor tette volna, mert nem akarta megzavarni az alvót.

- Nem csak miattad voltam a fogadóban. Nie-t is vártam, mert megígérte, hogy kideríti Amyas hollétét. Az ne érdekeljen, hogy ez mire kellett - nem írtam neki, hogy ne keressen és nem szóltam neki, hogy Laryss-t sem kell tovább keresnünk. Ez egy hiba, és én követtem el. - vicsorogta halkan, s leplezetlen, dühös megvetéssel önmaga ellen, amit talán a gyógyítón kívül még senki sem láthatott tőle - De mielőtt visszamennék, hogy kijavítsam, elmondod nekem, hogy te vagy a többiek miért nem tettétek ezt meg. Négy évetek volt rá, hogy értesítsétek, és ne mondd azt nekem, hogy nem tudtad, merre jár az Égboltszemű - tegnap elárultad magad, hogy még a kémeidről is többet tudsz, mint ők saját magukról. Vagyis halljam, mi folyik itt. Miért nem találkoztak? Ne is próbálkozz arra fogni, hogy az anyám tőle is fél, és felé is bűntudatot érez valami miatt...