Lanur-hegység

//Shuga//


Mit is mondhatnánk, Valturaan nem volt túlságosan boldog attól, hogy a különös mágusnak hitt furcsa teremtmény, ki egykoron maga is hasonló ragadozó volt, mint az ifjú; az ujjával böködte a mellkasát. Attól sem ragadta el éppen a jókedv, amit mondott, s bár türelmesen végighallgatta okfejtéseit, szemeiből sütött a bimbózó düh fagyos tüze, s már csaknem készen állott arra, hogy Shugára zúdítsa, szerinte hogyan is estek meg azok a dolgok azzal a másik két sárkánnyal, akik legelőször is nem egymással harcoltak, hanem, míg az egyikük elől megmenekülni óhajtott, addig a másikuk árulónak kiáltotta ki, s kis híján megfojtotta. Hát ezt nevezte Melfyomer beavatkozásnak, a hósárkány véleménye szerint teljességgel helytelenül, s abban is biztos volt már, hogy az üldözőik, akárhányan is legyenek, sokkal inkább a barnaköpenyes kétes ügyei miatt loholtak a nyomukban. A fehér-elf-alakban tartózkodó meg is jegyezte magának e megállapítást, s elméje már éppen azon munkálkodott, miként is adja tudtára a különös embernek, hogyan is tartsa távol magát tőle és attól, hogy saját hibáit megpróbálja nemes egyszerűséggel rákenni, akár kenyérre a vajat. Legalábbis azon munkálkodott volna, ha nem érezte volna meg hirtelenjében hóna alatt a két erős kart, melyek kérlelhetetlenül közelítettek a kétlábú-testnek igencsak kemény barlangfal felé, ezáltal pedig azzal fenyegetvén a jégszeműt, hogy a mágus teljes erejéből nekicsapódik.
- Mit műve... - kezdte volna az ifjú sárkány felháborodottan, ám mielőtt még sikerült volna kiszakítania magát a mágus tartásából, már a túloldalon találta magát, ráadásul épségben.
Épségben és nem egyedül, ugyanis Shuga követte őt, jött vele az apró barlangrészbe, mely különösebb jegyeket ugyan nem viselt magán, mégis ez a kitűnő átlagossága perdült táncra az ifjú ragadozó idegein. Azonban nem nyitotta szólásra fakó ajkait - nem nyithatta, hiszen Shuga valóban igazat beszélt, s úgy festett, valóban elvinni is hajlandó őt anyjához, és ami ettől még fontosabb volt: Laryss-hoz. Visszanyelte hát haragját, mélyre eltemette önmagában, s úgy fordult szembe a tanácstaggal, ki ekkor egy hatalmas rakás kőtörmelékre összpontosított, s amikor a hideg szemek felfedezték a mögéjük rejtett újabb teleportkaput, Valturaan akaratlanul is felmordult, ám ezzel egyetemben be kellett vallania, szükséges rossz, mi még előtte állott. Szükséges volt ahhoz, hogy megvédjék a leányt a világtól, a háborútól, és az ifjú végtelenül helyeselt mindennemű erre való törekvést.
- Ez az utolsó kapu ígérem, de haladjunk, a barlang mindjárt összezár. - hallotta a mágus hangját, mely a kapuról egyenesen az őket körülvevő falakra terelte figyelmét.
Valturaan kapkodó mozdulatok kíséretében vette szemügyre, ahogyan a tér egyre csak csökkent körülöttük, mintha láthatatlan erők préselték volna összébb és összébb az apró barlangot. Erre aztán végképp nem számított. Bárhová is vezetett az az átjáró, különösen jól biztosították elérhetetlenségét olyasvalaki számára, ki nem volt beavatva a varázslatrendszer minden elemének létezésébe. Az ifjú hallotta a sóhajt, mely a mágustól származott, s ezt intő jelként tekintve megtett néhány hatalmas, szapora lépést az egyetlen megmaradt kijárat felé. Futni készült, olyan sebesen, amennyire csak tudott, ám előtte még visszatekintett a barnaköpenyesre. Nem akarta maga mögött hagyni - akkor sem tette volna, ha nem segítette volna családját, még annak ellenében sem, hogy kiharapott egy darabot fehér pikkelyekkel fedett testéből. Nem hagyhatta, hiszen azon túl, hogy értékes információk birtokában volt, egyetlen tény kiemelte őt a többi kétlábú - vagy kétlábúnak látszó - teremtmény soraiból: Shuga nem csupán lenyelte, s megemésztette magában a tényt, miszerint Laryss-t választotta; hanem egyenesen el is fogadta azt. Nem próbálta megölni érte, nem átkozta miatta sem az ő nevét, sem pedig senki másét. Egy ilyen életet bármikor és bárhol megmentett volna - már ha egyáltalán szükség lett volna rá, ugyanis amaz nem úgy festett, mintha gondjai akadtak volna a feléjük közeledő barlangfalak láttán. Éppen ellenkezőleg, még arra is képes volt, hogy tréfát csináljon helyzetükből.
- Gyengék mennek előre, és csak óvatosan a dühöngéssel, anyád nem szereti a zűrzavart.
S mielőtt még Valturaan egyáltalán elérhette volna a teleportkaput, a tanács tagságát elnyert varázsló nemes egyszerűséggel áthajította azon, mintha nem lenne más, csupán egy apró ingóságokkal teletömött fehér vászonzsák.
Hó fogadta magába az ifjút, kinek különféle érzésektől, érzelmektől, s gondolatoktól háborgó bensője csak még jobban átfordult maga körül a nem kívánt utazási mód következtében. Szánkázott néhány lábnyit, mire megállott a puha fehérségben, sötét köpenyét pedig szinte azonnal átlibbentette feje felett az első arra járó, hátborzongatóan ismerős szagokat hordozó szél. S bár úgy érezte magát, mintha a minap megtöltött gyomra próbálná kiadni magából tartalmát, semmi sem történt - nem csak testében, hanem azon kívül sem. Semmi. Csendes volt minden, mintha csak lakatlan volna, és az is volt, melyről saját szemmel bizonyosodhatott meg, amikor néhány pillanat múlva elég erőt gyűjtött ahhoz, hogy szépen lassan felemelkedjék régen látott otthona földjéről. A hósárkány hátrahajtotta köpenye alját, s végigszemlélte Jégkarom-csúcs minden szegletét. A központtól nem messze állott, mögötte éles, jégcsap alakú hegycsúcsok takarták a végtelen eget, s ahogyan a fehérrel borított, rejtett bejáratú barlangrendszerek képzeletbeli térképét fürkészte elméjében, arra gondolván, vajon mit rejthetnek azon területek, ahová tilos volt belépnie; a lég hirtelen megremegett. Egészen úgy tűnt, mintha valaki tüzet gyújtott volna, azonban közel s távol egyetlen lelket sem látott, nemhogy maga előtt, ahol lábnyom sem taposta még a frissen hullott havat! Kavargott a láthatatlan, hatalmas űrt kitöltő, éltető semmi, s abból a hullámzó semmiből hirtelen egy fej öltött alakot - egy nőstény sárkány hosszú, vékony, fogazott szarvakkal keretezett, időtől és tapasztalattól bölcs, mégis e tulajdonságokhoz mérten nyugtalanítóan fiatal feje, melyet azután hozzá illő, karcsú, izmos, hatalmas hófehér test is követett. Az a test azonban nem volt valós - nem volt élő -, szárnya hegyétől a farka végéig, a hátából kiálló éles csontnyúlványokon át az azok között feszülő áttetsző, éltében kétségkívül még hófehér hártyákig. Vérvörös szeme egyenesen a megszeppent ifjúra meredt. Úgy vette szemügyre, mintha régen látott családtagját sodorta volna elé a sors kiszámíthatatlan szélfuvallata.
- Üdvözöllek, utódom. - mondta a nőstényszellem, miután megszűnt körülötte a különös, alaktalan anyag áramlása; egészen úgy, mintha anyai oltalmába fogadta volna Valturaan-t.
Nem várt választ. Noha nem volt már élő csaknem tízezer éve, pontosan tisztában volt azzal, mit is jelentett az ifjú arcára kiülő, halovány rémülettől terhes, kérdő ábrázat, s hagyott számára időt, hogy megérlelje magában, mit meg kellett érlelnie. Ekképpen fordult Shuga felé, s kissé leeresztette különös taréjokkal és bőrlebenyekkel díszített fejét. Tekintetében komolyság csillant meg, ahogyan megszólította.
- Melfyomer, a megállapodás szerint még nem volt itt az idő arra, hogy idehozd. - figyelmeztette a mágust, ám azután mintha ravasz vigyor bujkált volna a szája sarkában - Kíváncsi vagyok a magyarázatodra, amit majd akkor fogsz elmesélni, ha értesítettem Kilimét. 
Frvaia, Jégkarom-csúcs újdonsült őrszelleme csaknem ugyanolyan jól végezte jelenlegi feladatát, mint ahogyan az ezelőttit. Talán még túlságosan is jól, s amit a munkamániáján kívül érdemes volt róla megjegyezni, az, nos, a véget nem érő, már-már bosszantó méreteket öltő kíváncsisága, melyet tizenegy évszázad sem volt képes kiölni belőle. Shuga pedig, aki rendszeresen járt odakint, a menedéken kívül, garantáltan érdekes hírekkel szolgált, ha fordított némi időt arra, hogy kiszedje belőle. Hogy a démonmágus élvezte-e ezt az időt? Nos, valószínűleg nem annyira, mint a kolónia ősanyja. Ami Valturaan-t illette, a nőstény számára különösen érdekes élettörténettel rendelkezett zsenge kora ellenére, még ha nem is teljesen értett egyet lényegével. Hasonlítani azonban képes volt valamihez, mely vele történt meg, s éppen ez vezetett oda, hogy felajánlotta szövetségét a kisfiát menteni igyekvő Kilime számára. Azt a szabadságot, amit nem adott egykönnyen, s főképpen nem ingyen. Ámde ez a fióka itt a hóban, a leszármazottja volt - Ennröth vére, ezáltal pedig az övé. S a vért minden áron meg kellett védeni.
A megvédendő azonban már nem táplált ilyen örömteli érzéseket a történtekkel kapcsolatban. Nem értette, milyen utódról beszélt ez az idegen, s bár elméje, az a folyvást dolgozó, tudta, hogy nem volt szaga, s tudta azt is, miféle szerzet lehet, egyszerűen nem fért a fejébe, honnan is került elő, s legfőképpen az, hogyan volt lehetséges, hogy otthona, s szülőföldje az utolsó hóbuckáig itt terült el előtte, érintetlenül, lakatlanul, üresen és elhagyatottan. Nem értette, hová tűnhetett apja és a kolónia, egyszerűen nem értette, miért hagyták el oly buzgón védett s eltitkolt otthonukat - s miért nem ment velük Kilime, a Vezetők egyetlen kívül született tagja. Az anyja, aki a barnaköpenyes elmondása szerint védelmébe emelte Laryss-t, az ibolyaszemű fehér elf leányt. Őt, akit négy éve, a hegység túloldalán elvesztett, s négy éve, négy hosszú éve egyetlen pillanatra sem látta, de még csak azt sem tudta, merre van, merre keresse, esett-e bántódása... és akkor, akárha csengőt csengettek volna meg egy fogadóban, mely vendég érkezését jelzi, úgy öntötte el Valturaan mellkasát a langymeleg megvilágosodás, mely nem sokkal azután szorító, tettlegességre késztető izgatottsággá változott, a sárkányfióka pedig se szó, se beszéd, egy hatalmas, hirtelen légvétel, s egy haloványan kiejtett "Laryss!" után rohanni kezdett, a központ kövezetei felé, melyeket évszázadok, s évezredek óta itt élő sárkányok karmai karistoltak különös mintázatúvá. Frvaia, aki még a nevét sem látta jónak közölni az ifjúval, egy darabig érzelemmentes arccal szemlélte annak mozgását, azután ismételten a démonmágusra szegezte vérszínű, furcsán fénylő tekintetét.
- Nem tudom, mi végre döntöttél így, de ajánlom, hogy meglegyen az oka. Szeressen orkot, surranót vagy fehér elfet, Valturaan a gyermekem, és látom, hogy felzaklatta valami.
Az egyik nagy vörös szem egészen közel ereszkedett a mágushoz, azután, mintha mi sem történt volna, Frvaia feje felemelkedett, ő maga pedig újból megkereste az ifjút. Az már távol volt tőlük,  szemmel láthatólag tanácstalanul, mit sem tudva rohant hol egyik, hol másik irányba. A nőstény megcsóválta a fejét, azonban ha gondolt is valamit, azt megtartotta magának. Helyette egyetlen kérdést szegezett a varázslónak, kinek döntése alapján vagy vele, vagy pedig nélküle készült távozni. Sárkány alakja foszlásnak indult, csillogó-különös füstös fehér fonalak repültek szét a széllel, miközben beszélt.
- Útba igazítod vagy velem jössz?

//Valturiaan//

- Hát én hogy örülök a viszontlátásnak. Hogy teltek a napjaid, míg nem találkoztunk. Az enyém viszonylag jól, míg el nem csaptam a gyomrom. Tudod néha némi kedvesség is elő jöhetne a torkodból, nem csak az hogy már megint bajt keverek. Kezd lassan sértő lenni.
Valt mellé lépek miközben az őse engem cseszeget, a vállára teszem a kezét és fojtatom a válaszom, hisz ha akarna, lazán kinyírna, minek rettegjek tőle?
- Ami meg az alkunkat illeti, a kölyök durván belerondított. Bár azt kell mondjam megnyugtató tudni, hogy képes gyilkolni a szeretteiért. Rettegtem, hogy valami pacifista gekkó lesz belőle, de ma majdnem megölt az ükunokád, szóval pár problémát ezzel kiküszöbölt.
Valra nézek széles vigyorral, és megveregetem a vállát
- Beza kölyök a hölgy itt az ükanyád bár a rosseb se érti, miért kell a frászt hoznia a szörnyekre. Amúgy felejtsd el hogy magyarázkodom, sose magyarázkodom senkinek, pláne nem olyannak aki erősebb mint én és még se hajlandó anyagiasulni holmi régi emlék miatt. De hagyjuk a múltat, Kilime merre van? Ok, ok, ok. Mást se hallok csak mindenki okol valakit vagy firtatja őket, van válasz rá szóval nyugi.
Nézek az elszáguldó kölyök után, a kis aranyos. Hogy fog még a fejem fájni miatta. Aztán meg Kilime hangja miatt.
- Ehh. Nem szereti az orkokat. És őket én is sütve szeretem, hisz úgy finomak. Az elf nőstény miatt ilyen ideges, akit Olodban loptunk ki a mészárlás elől. Tudod, aki a másik kölyökre is figyel.
Na mindegy. Nem idegesítem magam előre, lesz még munkám a kölyökkel. Nem is kevés. Frvia kérdésére nehéz jó választ adni.
- Segítek a kölyöknek, és utána követlek téged Kiliméhez. Nem díjaznám, ha eltévedne a gyerek. De van még min dolgozni rajta …
Valt után sétálok és viszonylag elhallóan szólogatom, hogy legalább védekezhessek azzal hogy segíteni akartam. Majd belátva a további zűrök hátrányait a kölyök után rohanok.
- Val te sárkányok szégyene állj már meg. Ne rohangássz össze vissza, mert valaki még lecsap téged. Inkább menj a családod szállására ott hamarabb megleled Larysst, de ne rövidíts más szállások közt. Kövesd a medál szagait és hamar megleled őt. Én követem az ősödet, nem szeretnék kimúlni kölök. Légy óvatosabb és tisztelettudóbb. Mert a végén rám sütik a te zűrjeidet is. De ha elindulsz jobbra, és ott kb 2 km később befordulsz balra és egyenesen mész olyan, nos, sokat akkor a végére érve megleled a nődet. Én követem a nagyságos asszonyt, nem szeretnék úgy pihenni, hogy tartanom kell bármitől.
Amint felfogta az útirányt, én is lazább alakot veszek fel, és homok förgetegként követem Frviát Kiliméhez.

//Shuga//


Frvaia jól tudta, hogy a leány hajtja az ifjút. 
Ő ne tudta volna, milyen borzalmasan hosszúnak tetszett akár egyetlen napnyi idő is, távol attól, akinek szíve számára a legkedvesebb az egész világon? Ő, aki csaknem tízezer éve várta már pontosan azt a pillanatot, mely szélvészként, vakon, meggondolatlanul rohanó utódja útját fogja állani hamarosan, ezzel megállítva őt a száguldásban - s véget vetve mindannak, melyen keresztülmentek. Mert bizony Frvaia is átélte ugyanezt, s egészen azóta kénytelen volt elviselni a fojtogató magányt, hogy Aanitsi, a vérszemet kapott, harcias nőstény véget vetett életüknek, időszámításunk előtt 9633-ban. Azóta létezett élők s holtak világa között, testetlenül, s maga sem tudta volna megmondani, mi végre küldte vissza ide Dremer, a holtak istene. A Sors Istennője talán tudta reá a választ - talán, hiszen Frvaia sohasem beszélt vele, mi több, soha nem is látta még. Azonban már korántsem foglalkoztatta annyira e rejtély, mint amennyire az első néhány évezredben kutatta okát szakadatlan. Ez az egyetlen kérdés legyőzte mindent átható kíváncsiságát, mégpedig az üresség miatt. Mert Frvaia mellkasa üres volt - végtelenül üres, még akkor is, ha lett volna, mivel megtöltse, s úgy érezte, sikerült is. Töltötte és töltötte a feneketlen űrt magában, s tölti még jelen pillanatig is, továbbra is eredmény nélkül. Az üresség létezésére nem volt kíváncsi. Azt akarta, hogy ne létezzék.
Azonban a nőstényszellem nem volt olyan ostoba, hogy a nyilvánvalót dörgölje Shuga Melfyomer orra alá, a nyughatatlan ifjú sárkányról, kit szíve húzott messze tőlük. Nem... Frvaia nem arra volt kíváncsi, amit egyébként is nagyon jól tudott - érezte Valturaan szemében a zaklatottságot, s azt kívánta megtudakolni a démonlénytől, tett-e valamit, mellyel hozzájárult leszármazottja megtépázott lelki állapotához. Mert sejtette, hogy tett, máskülönben aligha szegte volna meg a megállapodást, elvégre tartott Kilime haragjától, s okkal tartott tőle. A fehér szemű nőstény, bár súlyos hibákat követett el, mélyen legbelül minden gyermekét saját maga elé helyezte, s utolsó csepp vérével is védelmezte volna őket - még azt is, amelyik egy elf leány kezei között lelte meg boldogságát. A megállapodás pontosan ezt foglalta magában, s ezért született meg, amikor a mágus-teremtmény elbújtatta őket Därur kereső szemei - és kereső sárkányai - elől. Kilime látta, hogy helyzetük merőben veszélyes - túlságosan veszélyessé éleződött ki ahhoz, hogy Valturaan egyáltalán megközelíthetné őket, s ugyanúgy időről időre távozzék, mint a kolónia által magába olvasztott kék sárkányok, Noldar és Tuldrydd. Tudta, hogy idősebb fia Niveria ellen sem állaná meg helyét, s nem akarta, hogy harcba keveredjék - nem akarta megint látni, ahogyan gyermekei egymásnak esnek, s nem akarta többé meghallani, ahogyan az egykori menedék lakói a jégszemű vérét akarják ontani büntetésképpen. Kilime nem érezte jogosnak azt a büntetést, s annak is megvolt az oka, miért lépett ily későn, s miért késett el.
Félt.
A hatalmas nőstény félt megtörni a csendet. Félt szembesülni gyermekei, fia haragjával, azonban legfőképpen saját hibáival, melyek nem csak saját, hanem mások életét is gyökerestül megváltoztatták. S míg Niveriának megadatott, hogy legalább cseppet megismerje nemzőanyját, Jégkarom-csúcs vezetőségének nyomása, a titkok, a súlyos árak nyomása, s a mérhetetlen fájdalom teljes elzárkózást eredményeztek, melynek következtében Kilime még csak felnőni sem látta idősebb fiát. Ezt - ezt a hibát igyekezett kijavítani, amikor elhatározta, hogy a fehér elfek városának ostroma alatt megszökteti legkisebb gyermekét. Ezt a temérdek fájdalmat, kínt és szenvedést akarta kiirtani szívéből, s ekképpen elragadta atyja befolyása alól a törékeny fiókát, s senkit sem eresztett a közelébe Shugán kívül. Egy a háromból. Egy legalább megmenekült. Ennyit volt képes megtenni a nőstény, s a többit Shugára bízta: kövesse fiát, s védje meg odakint, ahová Frvaia oltalma nem ér el; védje, óvja, bármi áron, s adjon időt számára, hogy erőssé váljék - neki magának pedig arra, hogy végre saját medrébe terelje a folyót. Az a folyó azonban még mindig nem akarta megadni magát.
Az ifjú mégis újra otthon volt, újra Jégkarom-csúcson, nem is gondolván rá, hogy ki nem mondott kérdéseire, rejtett felháborodására létezett válasz, valahol mélyen, anyja szívében. Frvaia nem tudta, meddig marad még a mélyben, azonban bőven meg tudta volna ítélni, mikor jött el az idő, és ez a nap, nos, közel sem járt hozzá. Egyikük számára sem. Bólintott a sárkányszellem, hatalmas, vörös szemeket magán hordozó fejét meghajtotta a démonember választása előtt, engedélyt adván arra, hogy távozzék. Türelmesen várt, míg az ifjú után eredt, s hozzá beszélt, mintha csak acélidegekkel áldották volna meg az istenek - valójában azonban ezzel igyekezett leplezni, majd' meghalt (másodjára) a kíváncsiságtól, s bosszantotta az is, hogy még egy aprócska részletet sem sikerül kipréselnie a barnaköpenyes mágusból. Azt is felettébb szívesen megnézte volna magának, mi történik vajon, ha azok ketten - Laryss és Valturaan - újra látják egymást. Persze tudta, hogy nem lehet, több okból is kivitelezhetetlenné ítéltetett elméjében e hadművelet, s különben is, hamarabb lelte kíváncsisága csillapítását abban, ha menten elviszi a mágust Kilime barlangjába, amint amaz végzett az éltben lévő hósárkány okításával, aki, nos, nem különösebben festett úgy, mintha bármennyire is értékelné a gesztust. Éppen ellenkezőleg: meghallgatta, amit a barnaköpenyes mondani akart, aztán köszönés nélkül útnak eredt ismét, immáron gyorsabban szelve át a fagyos, tiszta hómezőt, mint eddig.
Frvaia megszokta már a homokfergeteget. Megszokta, akárcsak Jégkarom-csúcsot, és a központjában álló hatalmas, karcsú, hóval-faggyal borított hegytetőt, melyekbe a nőstény korábbi leszármazottai a barlangjárataik egy részét vájták. Orod Opelë ostromának napjáig e tető szolgált lakhelyéül a vezetőségnek, itt tanácskoztak, s ugyanitt tanították az ifjakat is. Elég hely volt benne ahhoz, hogy akár kétszer akkora kolónia is odaköltözzék, azonban a különös börtön-menedék lakó szerették megtartani egymástól a tisztes távolságot. Kilime odafent lakott, a legvédhetőbb helyen, melyet csak ismereteiből tudott: saját, régi otthonában, ahová Därur zárta el, s ahol mindhárom tojása világra jött. Ott, túl a hullámos, kiálló jéglebenyeken túl, s túl a jelző-kőtömbökön, a hegycsúcs üreges belsejében vigyázta sebezhető, törékeny fiókája életét e percben is, messze a külső bejárattól, egészen addig a barlangrészig, amelynek tetejét egy ponton kivájták, s csupán vastag jéglapok fedték azt, természetes, hideg fénnyel töltve meg a levegőt. S bár annak előtte nem így festett, a falakat nem jég borította, hanem valamiféle különös füstös-szürke színű, apró levelű, száraz szárú növényréteg, melynek egy-egy példányában alkonylila foltok, csíkok tűntek fel. E terembe vezette az őrszellem a varázslót, tisztes távolban megállapodva a szőrrel bélelt fészektől, amiben a hétéves Panu feküdt nyúzott, s mégis türelmetlen ábrázattal anyja mellett, folyvást azt kérdezgetve tőle, mikor végez már Laryss a gyakorlással. Hogy miért volt szüksége a leányra? Minden délután ő altatta el az aprócska sárkányt, aki csupán az elmúlt év derekán érte el egy kisebb termetű ló méreteit. Ragaszkodott a fehér elfhez, egészen azóta, hogy először találkoztak - talán azért, mert akkor még mit sem tudott magáról, s talán azért, mert szeretetet érzett felőle. Könnyen megeshetett, hogy mindkettő egyszerre, de nem is számított, hiszen a végeredmény magáért beszélt: Kilime képtelen volt alvásra bírni ilyenkor, bármit is tett, s bármit mondott. De nem bánta a dolgot, nem vonta volna vissza elrendelését, miszerint Laryss-t olyan helyzetbe emeli, melyben nem volt még kétlábú mellette. Nem bánta, mert elégedett volt az eredménnyel, s Panu személyisége, világképe abba az irányba haladt, amerre ő akarta. S bár fiókája hosszasan pislogott már egy ideje, amint elért hozzá Shuga jellegzetes aromája, mintha egyszeriben kiölték volna belőle az álom összes csíráját, felpattant, s egyenesen a mágus elé sietett, hogy néhány orrbökéssel üdvözölje őt, miután mindkét jövevény felöltötte a maga alakját - ki élőt, ki pedig kevésbé azt.
- Shuga! - kiáltotta néhányszor, majd szeretetteljesen hozzádörgölte dús, sűrű, rövid sörénnyel borított fejét. 
Nem sebezte meg vele a mágust, hiszen szarvkezdemények ültek még csupán a fején, hegyes vég nélküli, növekedésben lévő szaruképletek, melyeket azért nem ártott nem alábecsülni. Keménységük már jócskán volt ahhoz, hogy fájdalmat okozzon, ha gazdája úgy kívánta - s bár e gazda gondolkodása óvatlan szemlélődő számára ártalmatlannak, gyermekinek tűnhetett, Panu védelmezte szeretteit, dühös volt, ha felháborító dolgokat sodort útjába a szél, ráadásul már a mágia ízét is megérezte olykor-olykor. Figyelmét, törődését és őszinte szeretetét nem osztogatta akárkinek: megtanították rá, miként is tegyen különbséget, még akkor is, ha mindeközben a többi faj elfogadására nevelték - még akkor is, ha mindennek megvolt az árnyékos oldala.
A fióka kiábrándító felfedezést téve, s távolabb húzódva folytatta mondandóját. Jobb oldali szemében kivilágosodott a kék folt, ahogyan keskeny vonallá szűkítette szembogarát.
- Kocsmaszaga van. - állapította meg, mialatt hegyes fogait kimutatván, fintorogva hátrafordult az anyjához - aki egyáltalán nem lepődött meg a szóhasználaton -, s végül hozzátette - Valturaan-szaga is van.
A fióka ekkor felhagyott a távolságtartással, s megkerülte a démonlényt, ügyelvén arra, hogy - a kellemetlen részeg-Csupasz aromák ellenére - testvére szagának átvétele céljából alaposan hozzádörgölje az oldalát.
- Honnan is ismeri a kocsma szót?
Frvaia-ra, akinek a csipkelődő, - minden bizonnyal Shugának címzett, - hangsúlyozásából ítélve nem feltétlenül megválaszolandó kérdés elhangzása ellenére természetesen minden tudása megvolt azt illetően, miként is tanítják a legifjabb családtagot; az nem fordított túl sok figyelmet. Őt minden nap láthatta, minden nap megvizsgálhatta képlékeny jelenlétét, vele minden nap beszélhetett, de a barnaköpenyes már egészen más helyzetet teremtett. Kilime azonban nem feledkezett el gyermekei őséről, s külön biccentéssel üdvözölte őt, miközben tapodtat sem mozdult el a helyéről. Tiszteletet parancsoló látványt nyújtott; hófehér szemei a legerősebb napfényben is világítani tetszettek, s a szőrtelen testet borító erős, vastag, hidegtől védő pikkelyek úgy fénylettek, akár az eső utáni hótakaró fagyos hajnalon. Egyenes, vastag szarvai jól kivehetően jelezték korát bárki felé, aki a legkevésbé is tisztában volt a sárkányok dolgaival.
- Hálás vagyok a munkádért. - mondta, mint mindig, amikor idekísérte a mágust, s várta, hogy a szellem magukra hagyja őket, hogy visszatérjen a határok őrzéséhez.
Frvaia azonban nem tágított, s ennek semmi köze nem lehetett Melfyomer-hez, hiszen Kilime tudta jól, hogy valószínűleg megint kifaggatta őt az út alatt, így aztán semmi számára érdemlegessel nem szolgált volna, ha itt marad. Mégsem vált köddé az ősanya, sőt, mintha jelentőségteljesen az emberlényre nézett volna egy pillanatra, úgy, hogy csak Kilime láthassa azt. S ő látta is, látta bizony, ezért is változott át várakozó ábrázata gyanakvóvá, s ezért szegezte minden figyelmét a kétlábúra, aki egykoron homokban fürdőző, ősiekhez hű ezüst sárkány volt.
- Jó újra látnom téged, Shuga. - üdvözölte, s bár valóban kellemes volt rajta pihentetnie hószínű tekintetét, nem feledkezett meg Frvaia különös jelzéséről - Van valami, amiről tudnom kellene?
Kilime nem rendelkezett az igazság kikerülésének általa felettébb bosszantónak tartott szokásával, ha efféle dolgokról esett szó. Jóllehet, saját ügyeit nem mindig kezelte ekkora bátorsággal, megvoltak a saját indítékai, melyeket csak bizonyos személyekkel volt hajlandó megosztani. Därur bánásmódjától eltekintve rendkívül erős nőstényként tartották számon, s ez az erő nem csupán testi képességeit volt hivatott jellemezni. Frvaia látta, mire képes, s tudta, ha valaki, hát Kilime alkalmas lett volna arra, hogy elvezesse Jégkarom-csúcsot - ezért ajánlotta fel neki szolgálatait önként, s ezért nem adta sorsát Valturaan vagy Niveria karmaiba. Ami pedig a jelenlegi helyzetet illette, pontosan azért idegesítette a mágust, mert neki magának is megvolt a prioritása, s míg a hószemű nőstényt a tények foglalkoztatták, őt mérhetetlen kíváncsiságának csillapítása - amellett, hogy véleménye szerint ritkán annak is eljött az ideje, hogy valaki nagylelkűségből viszonozza a barnaköpenyes kellemes és cseppet sem idegesítő viselkedését. Legtöbbször éppen ő volt ez a valaki, hacsak Panu édesanyja át nem vette tőle a feladatot. 


Valturaan úgy tört előre, mintha csatában vonulna az első sorban - csak éppen harci láz helyett kétely, aggodalom, féltés, félelem, izgatottság és jókora adag zavarodottság ült ki arcára, átláthatatlan ritmusú táncot lejtve rajta, melytől a sápadt, fehér bőr talán még haloványabbnak tetszett. Nem értett ő semmit abból, amit a démonmágus mondott neki - semmit, azt hitte, s mégis azon gondolkodott, miért nem volt szabad levágnia az útvonalat. E gondolkodás azonban meglehetősen rövid életűnek bizonyult, hiszen, ahogyan egyre messzebb került már érkezésének helyétől, úgy érzett meg különféle szagokat egymás után; hol frisseket, hol pedig kevésbé azokat. Néhány belőlük a kolóniába tartozott, egy másikban pedig az anyjáét vélte felfedezni, egészen úgy, ahogyan Orod Opelë-ben is érezni vélte őt, Amyas házában. S bár utóbbi teljességgel képtelen észrevételnek tűnt, az előbbinek valódi voltára igencsak sok esélyt látott. Nem akarta kísérteni azt az esélyt a legkevésbé sem, így aztán nem kelt szárnyra, hiába száműzte fehér-elf-álcáját, hogy nagyobbakat léphessen, s ügyesebben mozoghasson a vastag hótakaróban. Pattanásig feszült idegekkel próbálta elkülöníteni egymástól az aromákat, amikor pedig meglelte közöttük a nőstényelfét, úgy érezte, a szíve távozni akar testéből a torkán keresztül. Ha valaki reánézett volna e pillanatban, nem a prédáját becserkésző, vadászat izgalmától lázban égő ragadozót látta volna - csak egy ifjú sárkányt, kinek reménye, várakozása, s minden erőfeszítése megtérülni látszott.
A központi hegycsúcs körül több kisebb emelkedés is meredezett az ég felé. Volt, amelyben korábban laktak is, azonban az öt legnagyobb egészen más feladattal rendelkezett, s éppen e nagyobb képződmények egyikéhez vezényelte őt a mágusember szava - Laryss illatával egyetemben, mely egyre erősödött, ahogyan az ifjú közeledett. Ez nem volt tiltott terület - a két szabálytalan kőtömb is jelezte ezt az alagútrendszer bejáratánál -, maga Valturaan is itt tanulta meg az alakváltás alapjait, azután, miután az ibolyaszemű jóvoltából szükségesnek érezte. A meredek falon, néhány vakon végződő barlangbejáraton kívül, az egyik oldalon egy különös formájúra vájt sík terület is helyet foglalt, amely, e pillanatban egyáltalán nem volt üresnek nevezhető. Két pikkelytelen járkált rajta, különös ritmusban, s még különösebb okból: mintha harcoltak volna egymással, azonban mozdulataik, s beszédük messze nem árulkodott komoly megmérettetésről. Az alacsony nőstény - egy hegyi törpe - vöröses-rozsdabarna haját, s a füle alatt meghagyott szakállát fonatok díszítették, erős kezében valamiféle fémtüskékkel ellátott kalapács meredt a másik félre, Laryss Orowennë-re, aki már jól ismert kardját tartotta fel, hogy védekezhessen. S mielőtt még az ifjú felfoghatta volna, mit is lát egészen pontosan, az ellenfelek összecsaptak, egyenesen a mögöttük sötétlő barlang különös, szürke-lila növényekkel borított bejárata előtt. Mozdulataikat a határozott hangú törpe nőstény magyarázatai kísérték, melyek arról árulkodtak, korábban is edzettek már együtt, s e leckének is az volt a célja, hogy szokatlan fegyverek ellen vértezze fel tudással az elf leányt.

Valturaan

Csendesen nézem az elszáguldó sárkányt, aki úgy lőtt ki a szerelme felé mintha seggbe lőtték volna. Majd csendesen csatlakozom Frvia sétájához, nem mintha nem lenne mit mesélnem, de most valahogy nem látom értelmét a fecsegésnek. Ahogy megérkezünk Kilime és a kis Panu üdvözölnek. Pontosabban Panu szinte felöklelne, de a dörgölőzése óvatos és barátságos, a mérete is egyre jobban megmutatkozik rajta. Hamarosan kifejlett sárkány lesz. Megsimogatom a fejét, és a csiklandós részein meg is csikizve a gyermeket.
- Nem említjük meg a másik szagát, aprólék, sértő dolog szóba hozni. Bár tény tényleg kocsma szagom van. Na meg a bátyád is itt van, épp eszelős tempóban tart a kis elf nevelődhöz.
Frvia kérdésére féloldalasan hátracsavarom a fejem és rá nézek.
- Miért kérdezel olyasmit, amire tudod a választ. A selejtes bácsikájától természetesen.
Amikor Kilime megköszöni az őse segítségét, szinte késztetést érzek ahhoz, hogy én is visszacikizzek a kocsmás téma miatt.
- Persze jól végzi, mégis a frászt hozza az ide betérőkre. Nem kéne kicsit legalább egy nagyon kicsit megdorgálni? – Öltöm ki a nyelvem a szellemsárkányra, de azért tisztelet teljesen hajolok meg felé, hisz sokkal tartozunk neki. Egyelőre nem sok kedvet érzek Kilimének válaszolni, de előbb utóbb muszáj lesz, hisz ha nem válaszolok, rám ül és az fájdalmas lenne.
- Üdv Kilime rég beszéltünk. Háááát. – Vakarom meg a fejemet enyhén kínban. – Történt pár dolog, ami miatt előrébb hoztam a dolgot. A fiad kitudja miért úgy döntött üzenetet hagy nekem. Na, jó a miértet mind jól tudjuk. Mert én ígéretet tettem pár éve a kölyöknek, és most bevasalta. Persze semmi se kötelezett arra hogy idehozzam, de a viselkedése és a tettei elég meggyőzőek voltak.
Majd részletes mesébe kezdek az eseményekről, kihagyva a tényt hogy hülyére kínoztam a kérdéseimmel és szavaimmal Valt, bár szokás szerint minden szavam igaz volt, mégis kisebb őrülési jelenetet idézett elő Kilime fiánál.
- Szóval a kölyök erővel próbálta meg kiszedni belőlem a lány rejtekhelyét, és volt mersze feltételezni, hogy meggyaláztam. Erre kicsit elvertem, mert nem szokásom nőket gyalázni, pláne nem gyengébbeket. A lényeg, hogy ha nem figyelek magamra, a kölyök simán megölt volna. Nem azért mert tombolt. Azért mert az egyetlen logikus lépést tette, hogy legyőzzön azonnal. Nem kezdett hosszú harcba, gyorsan és azonnal tervezte lezárni a dolgot. Ezen megmozdulása, nem kis gyakorlatról tesz bizonyságot, és nem egy nyamvadt gyík, aki elbújik, ha harcra kerül sor. Így biztonsági okból hoztam ide, míg a város őrei bottal üthetik a hangoskodó sárkány nyomát. Na meg a fiad elég híres lett pár helyen. Neki ugrott egy vörös sárkánynak, igaz nem egyedül, de mégis megtette. Ez már megérte a döntést, hogy idehozzam, na meg elég messze Anzar egy szem fiától, hisz rá is annyian vadásznak, mint régen rám. Bár őt kevesebben mernék kinyírni a fent említett rokoni szál miatt. Jobb ha kikerüli őt, és a körülötte lebzselő veszélyt.

//Valturaan//

Kilime nehezebben veszi a dolgokat, mint kellene, ellenben Frvaia rejtett vidámsága kicsit sem lep meg. De az eseményeket figyelembe véve Kilime ha képes lenne rá már szemmel kinyírt volna. De mázlimra nem képes rá. A szellemsárkányra vigyorgok.
- Maradtál volna akkor is ha neked a folyosón mondtam volna el az egészet, csak hogy lásd neked mivel mondtam többet mint Kilimének. De neked is jogod van tudni az eseményekről. Hisz rengeteget köszönhetünk neked.
Majd a szemzsarnokra nézek, illetve először a zavarban lévő kölyökre Panura.
- Ha kérdésed van, tőlem kérdez, hisz a többség még óvna téged, azt élettől. A nagybátyád bezzeg lepcses szájú, de sosem hazudik, miként egy sárkány se tenné a fajtársaival szemben. Ezzel az egy dologgal emelkedünk felül az embereken, a többi dologban épp olyanok vagyunk, mint ők. Sosem hazudunk egymásnak ezt meg kell jegyezned, az már más kérdés hogy nem mindent tartunk fontosnak a közlendőkhöz.
Kilime szavai kimértek, mint egy jó adag jégtömb. Így szavaira élettelin vág vissza, hisz a nőstény elzárkózna, és az egész hegyet magára húzná a fia miatt.
- Az életem soha nem volt veszélyben, Vallal szemben, és ez igaz még jó pár sárkányra is, kik erősen fennhordták az orrukat. Viszont kíváncsi voltam, képes e lépni és megtenni, amit kell, és azt kell mondjam kellemeset csalódtam Valturaanban. Szóval inkább büszke lehetnél rá, és nem berezelni kéne tőle. Az anyja vagy időszerű így kezelned őt is. Ami meg a szerződést, avagy eskümet illeti még nem szegtem meg, és koránt sincs még vége. Val nem fog itt maradni, nem hiszem, hogy Laryss se vágyna a rokonaihoz, az elfeknél. Így biztos, hogy távozni fognak, előbb utóbb. Így ami kérdése lesz, azt egyenesen hozzád fogja intézni, nem bujkálhatsz évezredekig a fiad elől. Nem erre kértél fel, és emlékeztetlek a dologra, hogy én a barátságunk miatt teszem, amit teszek nem parancsra. Senki fullajtárja nem lesz soha Melfyomer. Ha beszélni akarsz a fiaddal, azt bizony személyesen fogod letudni, és lásd be hogy marhaság ez a távol-tartás. Szimplán rettegsz attól, mit tudnál neki mondani, mivel tudnád kiengesztelni. De néha a szavak helyett egy ölelés sokkal beszédesebb. Viszont ha bármelyik vakarcs neki megy Valtnak, azt megruházom. A hegyek közt vagyunk és ez az én terepem, hiába jeges, a Sziklaféreg még én vagyok.
Villantom fel én is az akaratomat, majd meghajolok Kilime felé és elindulok kifele. Frvaia szavai farkas vigyorra késztetnek, mintha a korábbi haragom soha nem is lett volna jelen, és hangosan kacagok a szellemsárkány szavain.
- Nem mondom, mert igazad lett. Viszont pont a szavaid miatt már korábban levertem jó sok cölöpöt a határra, és ezekekig jutott csupán a kölyök. Igaz ha akarta volna tényleg saját határokat jelölhetett volna ki. De a bölcsességed rengeteget segített helyesen felmérni az ifjút, csak most már az anyján kell lökni egy nagyot hogy ne rettegjen a következményektől. Mert nála lehet hogy új határok lesznek, és koránt sem biztos hogy mindenki örülni fog.
Csendes sétával indulok meg a fiókák felé, hisz azért szemmel tartom a kölyköket nem épp nyugis napok elé nézek. De míg kövekkel és porral van körülvéve, nincs sárkány aki ne hódolna be nekem. Sétát egy idő után por alakban fergetegként fojtatom, hisz így sokkal kényelmesebb és gyorsabb is a számomra.

//Valturaan//

A folyosó csendes, bosszantóan csendes, bár normál esetben élvezném. De most valahogy idegesít a dolog. Kilime szorongása is érdekes, bár megértem őt hisz egész eddig kerülte a fiát mint a tüzet. De lassan túl kell lépnie a félelmén. Frvaia is magamra hagy, visszatér az őrzéshez. Ahogy én is a kis sárkány megfigyeléséhez, aki amint látom, megint bajba keveredik épp. Nehéz sóhajt hallatok és lekarmolom az épp nem létező arcom. De mivel még messze van így csak egy dolgot tehetek. Miközben a törpe kifilézi Valturaant. A szemem, amit rá küldtem némi módosítással az arcom veszi fel. És jól láthatóan a küzdő felek közé ereszkedem.
- Ti meg mit műveltek? Azon kívül, hogy hangoskodtok. Törpe létedre elég agresszív vagy Drilda. Val oktatása még mehet, hisz benne van. De azért csak érzéssel, bár ne kíméld akkor, se ha nyafizik.
Valra és a lányra nézek.
- Val te meg fogadj szót Drildának, ha tanácsot ad. Sokkal jobb harcos, mint én. Ha harcra kerülne sor kettőnk közt simán legyőzne fegyveres harcban. Ha tanulni szeretnél, tőle támogatom, de az indulatok eben az esetben veszélyesek lehetnek. Pár perc, míg ideérek. Addig gyakoroljatok, de ésszel csak. Drilda köszönöm, hogy nem ugrottál Valnak amikor megjelent. Kínos meglepetés érte volna. De neked is szól, amíg ide nem érek nincs tombolás se neked, és sem neked Val.
A folyosón belehúzok az út megtételébe, hisz még mindig nem vagyok sárkány, és a sárkányok nem ismerik a pár lépés egy-egy szoba közt. Na meg a tény hogy az a gaz törpe képes lenne jó sok sárkánynak meglepetést okozni. Nem a semmiért díjazom, hogy nem rühelli a sárkányokat. Ritka a hozzáállása, és noha vannak még hozzá hasonlók, ő megérdemli a bizalmat.

//Valturaan//

Ahogy sétálok a még távol levő trió felé közben, mint említettem szemmel tartom őket. Amikor csevegésbe kezdek, inkább megállok, hisz nem szeretnék a falnak menni. A Törpe bőszen szól vissza nekem, ami lássuk be nem meglepő.
- Főznél? Esetleg lepkéket kergetnél?
Vigyorgok a nőre, noha ha most mellette állnék, a fegyverét tuti belém mártja.
- Jól látod, tényleg ráfér egy kis mozgás. Kicsit el van hízva derék tájt.
A kacagó lányra nézek és felvonom a szemöldököm. Laryss szavai mögött mély érzelmek rejtőzhetnek, de amíg nem vagyok, ott nem igazán mondhatom a szemébe, hogy baja van. De még mindig ő a higgadtabb. Valra nézek és felsóhajtok, az ő gondolatai is cikázhatnak, méghozzá azt sem nehéz kitalálni min. Ezért az orra alá dörgölöm. Felveszem a teremben lévő por föld és homok segítségével a teljes alakomat és az ifjúra nézek.
- Ezen a helyen az én szavam a törvény. Vannak ugyan itt lakók akik kicsipkézhetnék a hátsóm, az is lehet hogy még csak gondot se jelentenék nekik. De van egy apró tény ami föléjük helyez, noha ritkán élek ezen dologgal mert nincs rá szükség. A sárkányok büszke nép, erősek is, aki ezt tagadja mind ostoba ork. De amikor egy hozzám hasonló fél lény menti meg a pikkelyes seggüket a haláltól. Az elég sok tiszteletet kiérdemel náluk. A te eseted se kivétel, ahogy itt senkié se. De butaság lenne azt mondani, hogy hibátlan vagyok. Hisz lássuk be 350 évvel ezelőtt megöltek. 40 éve élek ebben a felemás testben játszva az embert.
Veszem fel a démoni alakom teljes nagyságát, aminek a fogadóban a kisöccsét láthatta. Majd megbököm a sértett önérzetű mellkasát.
- Csak az életeddel tartozol nekem semmi többel, ha ez nem érdemel tiszteletet Valturaan. Akkor vedd sorra mi történt veled egy hozzám hasonló kétlábúval történt teszt harcban. Ha uralkodni akarnék, feletted nem egy módszert tudok rá. De én szeretem a szabadságot, az életet, és azt hogy van kihez hazatérnünk. Jelenleg erősebb vagyok nálad, bár azt is be kell valljam hogy mindez a szerencsén is múlt. Ha gyengébb lennék, akkor nem kéne itt papolnom egy kölyök sárkánynak, akit az elmúlt 8-10 évben védelmeztem. Nem kötelességből, nem pénzért. Csak azért mert az a gyáva nőszemély, aki még mindig tipródik a tette miatt, nem mert többet tenni érted és egy barátját kérte fel hogy segítsen. Rám bízott, mert tudja, hogy az életemet adnám mindenkiért, aki most itt van. Tökmindegy hogy régóta él itt vagy nem rég érkezett. Még Drildáért is megtenném, hisz számomra az élet a fontos minden más marhaság. Ti ketten összepasszoltok Laryssal. Sok fujjogó van de ez engem kicsit se hat meg. Ahogy anyádat is szerettem régen mikor sárkány voltam még, aztán elrabolták tőlem. Szóval kölyök ha arra kérne hogy öljem meg az apádat, csont nélkül nekiugranék még ha bele is pusztulok. De a kéréseit sosem tagadnám meg, mert kicsit furán mutatja ugyan ki, de szeret tégedet. Még a lányt is kimentette CSAK miattad. Szóval nem akarok holmi sárkány önbecsülés miatti zűröket. Csíplek kölyök mert van benned sok lehetőség, ahogy kedvelem Larysst is, hisz gyakorlatilag felfogta azt amit te meg az a rejtőzködő Kilime erősen tagad. Beleörülne ha bajotok esne, de nem tudja kimutatni mert ugyan úgy elfojt mint TE.
Váltok vissza az emberi verzióra, majd a gömbre. Pontosabban előbb vállon veregetem Valt és csak utána teszem meg.
- Sietek hozzátok, mert számítok némi bonyodalomra, pár itt lakótól. Gyakoroljatok, vagy turbékoljatok.
Félre vonulok, és a folyosón, végre ismét futásba kezdhetek. Közben, ahogy félszemmel azért lesem mi történik, Drilda egyik szava reked meg a két fülem közt. Sziklatöredék? Ezért cikcakkosra rágom a seggét, még jobban belehúzok hogy mihamarabb törpe húst ehessek.

//Shuga//


De maga is tudta a választ.

Ahogy belépek kínos csend fogad, noha nem ott vannak ahol megkértem, hogy maradjanak. De legalább együtt vannak. Laryss szavai mérgezett tőrként döfnek a füleimbe, amire elmosolyodok. Miért ne tenném? Még a halálra ítélteknek is jár valami szórakozás. De előtte Valturaan szavaira válaszolok.
- Hogy mi van? – Zökkenek ki picit szerepemből. – Ja hogy az a probléma. Pár sárkány még itt is problémás egyed és nem igazán humánus egyedek. Szóval nem lenne jó találkozni velük.
Most ideje a lánnyal foglalkozni hisz Val elismerte, hogy erősebb vagyok nála így jó kis sárkányként nem fog vitába szállni velem. De sajna Laryssra ez nem érvényes. Pedig igazán lehetne.
- Csak nem megbántott valamivel? – Adom az ártatlant. – Azt állítod, hazudunk? Pontosítok, én hazudnék? Teszt harc volt, méghozzá sárkány módra, hisz nem vagyunk emberek, elfek és a többi faj. Sose akarj hazugságon kapni Laryss. – Sétálok felé kényelmes tempóban, majd a Sendelben kipróbált négylábú formámra váltva sétálok tovább felé. – Soha nem mondtam azt hogy mással harcolt. Csupán annyit, ha egy humánnal harcolt volna, lazán végez vele. De pechjére én egy szörnyeteg vagyok, így esélye sem volt ellenem.
Állok meg Laryss előtt, és lenézek rá. Bár csak egy ló méretű szörny vagyok, azért jól esik ez az alak, jobban mint a kétlábú. Majd mint a macskák leülök a seggemre és vakarózni kezdek.
- Szóval pont ezért történt meg az ominózus összecsapásunk. Ha csak egy picit is elvesztette volna az önuralmát, most a halálhírét kapnád. Sárkányok vagyunk, így teszteljük egy fióka életrevalóságát. Ha elbukik, mi erősödünk a halálával. Ha túléli, szintén jól járunk. Szóval ha kötekedni akarsz köss Rooberbe, és a hozzá hasonló istenekbe akik ilyennek teremtettek minket. Csak az erőt ismerjük el. És Valturaan megfelelt ezen a teszt harcon. Az hogy én hergeltem fel, szintén a része volt. Bocsánatot nem fogok kérni egy évezredes hagyomány miatt.
Öltöm ki a lányra a nyelvem. Majd ujra emberi alakban nézek rá.
- Bocsássák meg az istenek, hogy kevély vagyok. Igaz bele is haltam, és most egy névtelen fajú fertelem vagyok. Szóval, nekem is jár valami szórakozás. Meg lássuk be neki is kellett már hogy a hiányod okozta feszültséget valakin levezesse. Tehát ha büntetni akarsz akkor büntess.
Vonok vállat, pláne amikor Val edzésére térünk ki.
- Most csak szórakozol velem ugye?
Valra nézek és elvigyorodom.
- Kard? – Folyik a karkötőmből ki egy kristály kard, hisz a másik kardom halált oszt már akkor is ha csak meglapogatom a pengémmel. Igaz nem azért mert hű de nagy mágikus fegyverkészítő lennék, bár voltak már kísérleteim. De a Baláltól szerzett fekete kristály vicces dolgokra képes. Az egyetlen létforma ami immunis rá az Furia.
- Vagy karom? – Villantom ki a szabad kezemen a karmaimat.

//Valturaan//

Laryss fenyegetése viccesen néz ki, bár lehetséges, hogy meg tudna lepni. Így nem idegesítem fel annyira, mint a nagyra nőtt szerelmét.
- Hát persze, lenne, de nem épp tőled. Elegen állnak a sorba, akik nevelő célzattal kinyírnának. Ebbe a sorba van már egy újrázó is szóval ne fenyegess olyasmivel, ami idegen tőled. Val előbb ugrana nekem mint te, bár ha véletlenül kinyírnám, amit semmiképp nem tartok valószínűnek, akkor sem te lennél az aggasztó, hanem Valturaan rokonsága. Ők még humorból is kinyírnának, ha hasonló dolgot közölnék velük.
Val szavaira elvigyorodom, és bólogatni kezdek.
- Vér bizony, és lássuk be én is megkóstoltam a tiédet, finom íze volt. Igaz a haragodé valahogy finomabb volt.
Vonok vállat, és ekkor csattan a lány hangja. Amire én kicsit összébb húzom, magamat Majd kilövi a mágikus erővel generált fegyvereket, ami kicsit megnyugtat, bár egyszerű lenne tompa fegyvereket létrehozni. Így cseppet túldramatizálva és heroikusan két kardot veszek le. A súlyukat, és kezelhetőségét ellenőrizve beállok a lány mellé. Vall reakciói jó eséllyel felidegesítik Larysst de legalább nem velem veszekszik. Ahogy kiérünk, én elfoglalom a számomra kijelölt helyet. Az alakváltásra nyafiznék, de tuti megfagyasztja a vért a szervezetemben, ha megszólalok, így befogom. Nem épp harcoshoz méltóan gyakorlatilag csak lóg a kezemben a két fegyver, valahogy sosem szerettem megmutatni mire készülök. A stílusok meg gyakorlatilag már előre borítékolják a mozgásokat. Valturaan sem tököl, a kardot jobb kézzel fogva lendíti rögtön a nyakamra sújtva. Ha jelenlegi tudásommal ember lennék, a halálomat nyugodtan prognosztizálhatnám, de nem vagyok az így nem adom meg az örömet a sárkánynak. De a bal kezében fogott kardon fogást váltok és így hárítom a csapást, eredeti kardal nem tenném ezt hisz megvágná a saját alkarom, viszont gyakorlókardal simán megteszem. Emberrel szemben ezt a technikát könnyebb használni, de egy emberbőrbe bújt sárkány pöppet erősebb, és Val tuti erőből sújt le, így még ha hárítani tudom is, kicsit megroggyant. Visszatámadásra van időm hisz azért én sem vagyok gyenge, bár még pár ilyen szintű csapás és nyavalyogni fogok a csuklóm miatt. A visszatámadás egyszerűbb, hisz Val belép a fegyverek zónájába így alulról indított csapással a kard lapjával igyekszem a hasát telibe találni, és ezzel tehermentesíteni a bal kezem és Valt hátrataszítani. Közben fél szemmel Larysst is szemmel tartom, hisz ő is okozhat meglepetést. Jelenleg a bölcs ember pózban nézi a harcunkat, ami egyelőre még szabályos keretek közt zajlik. De kit védek, még csak most kezdtük. Ha emberek párbajoznak jó ha pár percig bírják a harcot. Mi meg mind a ketten fáradhatatlan szörnyek vagyunk. Ahogy Val hátracsúszik, jó pár métert a hóba árkot ás, és új dologba kezd. Noha sok mindent megtiltott a lány, ezt sajna elfelejtette. A sárkány még szavakat használ, erről majd leszoktatom. Hisz így az ellenfele is felkészülhet, amit meg is teszek. Igaz ha tudná milyen gyors tud lenni humán alakban nem pazarolná ilyesmire az erejét, vagy csak azért hogy még erősebbé váljon. A mágiára a kis elf szemei villámokat szórnak, de nem állítja még le a támadást. Mivel elbambultam a támadását kivédeni nem tudom, a jobbkezes kardom elrepül valahova. De azért arra is figyelek. Ahou hogy szabadulhassak a szélvész tempójától, megragadom a fegyvert tartó kezét, majd a kardlappal képen törlöm. Ezután minél messzebbre igyekszem kerülni tőle, így 4 méter táv tökéletesen megfelel. Közben az elejtett karom felé nyúlok, hogy magamhoz rántsam. Val szemébe harag robban, ahogy az ajkáról, esetleg az orrából vér szivárog. A bordája az óta tuti helyrejött. Új szavakat hallok Val felől, aki kihasználta a figyelmetlenségem. A hátam mögött egy fal emelkedik fel, ezzel is akadályozva a védelmemet. Itt nem áll meg, még rám is robbantja dög. Sajna a haragom nekem is felébredt, és milyen sárkány, izé démon lennék ha egy nyamvadt sárkánykölyök kinek a seggén még ott a tojáshéj legyőzne. Romosan de azért viszonylag éppen állok fel. Már ha azt a pár darab jégkarót ami sikeresen a hátamba állt nem veszem, és a maradék meg szintén rajtam pontosabban rólam potyog le. A szemeim vörösre váltanak, a bőröm is hasonló színt vesz fel ahogy a jég füstölve válik vízzé a véremmel keveredve. Val egyenesen felém rohan kardal előre nyújtott karral. A haragom eltűnik mintha a semmibe veszne, egy pillanatra több esemény összpontosul a tudatomban, majd ezek is eltűnnek. De a bennem élő sárkány, mozgásba kezd. A rohamozó Val a védelmére kicsit sem figyel a kardot elejti mint fölöslegest. A hónak és a gyorsan fagyó víz-vér keveréknek hála egy táncmozdulattal kifordul, a karmaim kiereszti és lesújt a mellettem elrohanó ifjú védtelen hátára. A tudatalatti énem elsősorban megölné a támadót, de még ő is tudja hogy ez csak gyakorlás így a karmok helyett teljes erőből , tenyérrel csap a hátára. Ezzel okozva némi légzési problémát Valturaanak, majd a szabad kezemmel a nyakát marja el előröl. Elemeli a talajról és leüvölti a fejét (természetesen nem fizikailag, csak a haragját adja ki.) Ledobja a hóra majd alakot váltva elvonulunk sebet nyalogatni Laryss mellé.

//Shuga//


És ezúttal az ifjún volt a sor, hogy ledermedjék.

Felhasznált varázslatok és paramétereik:

// A fentiek Skype segítségével kerültek megbeszélésre  //

Ahogy a lány mellé érek a szaga egy pillanatra rettegést áraszt, amire elfordítom a fejem, hogy ne lássák, hogy megnyalom a szám szélét. Mire visszafordulok, már mellettem áll, a szeme villámokat szór, amire bármelyik jóérzésű férfi összehúzza magát. Nos, én se vagyok kivétel. de azért tartom magam még ha igyekszem is kisebbnek tűnni. Laryss, Valhoz sétál és rajta is gyógyítana, bár kérdés mit mert a lelkét ért dühön kívül egy karcolás sem esett rajta. Majd újra felém fordul immár kardal a kezében, és mesmeg kisebbre húzom magam össze. Lehord mind kettőnket majd rettegés félelem és némi zavar szagát húzva maga után sietve távozik. Valra nézek és megszólítom.
- Szerintem menj utána. A szavait csak dühből mondta, próbáld megvigasztalni, és megbeszélni vele a dolgot. Azt se felejtsd ki hogy elmagyarázod neki miért akartál edzés közben kinyírni. De erre majd én is kíváncsi leszek. Ha nem fog tetszeni a válaszod akkor felfalom a haragod, és újra felteszem a kérdést. Akkor jó eséllyel már rettegni fogsz. De most menj Laryss után mielőtt kifutna a világból. Ahhoz képest hogy elf, nagyon hangosan fut.
Nézek unott arccal, pontosabban szörny pofával Valturaanra. Majd királyi módon intek neki hogy húzzon végre a nő után. Amint távozik, emberi formára váltok, és sétálva megyek utánuk, nem sietek, hisz van mit megbeszélniük. Illetve először a fegyvereket visszarakom a helyére. Ideje a többi sárkány körmére néznem.

Ahogy hátat fordítok Valturaanak, és befejezem a mondandóm, a srác haragja forrón és étvágygerjesztően lobban a hátamnak. A szavai gyűlölettel telítve robbannak ki a száján. Szavai között akad igazság, de az élet sosem egyszerű, ha a válaszokról van szó. Szomorúan nézek rá, noha a szememből egy pillanatra a veszett éhség vöröse villan rá, mégis szomorúan tűröm a szavait. Ahogy befejezi a mondandóját, szomorú fájdalmas kacajt hallatok.
- Természetesen minden az én hibám. Az is hogy 8 évvel ezelőtt nem végeztek, ki mint egy ostoba gyíkot. Az is az én hibám, hogy az a közösség is befogadott tégedet. Az is a hibám hogy a szerelemre is rábukkantál, méghozzá egy sárkányoknak szokatlan személyben, ezt is vard a nyakamba, ha kérhetem.
Leülök egy kőre, és pipára gyújtok, nem érdekel kit zavar vagy kit nem, ha belém köt bárki, azt kivégzem, mert ehhez van épp kedvem. Ahogy mélyet szívok a mákonnyal kevert dohányfüstből, fojtatom az egyoldalú csevegést.
- De tudod mit vard már a nyakamba azt is hogy megszülettél, ezt is simán elviselem. Abban igazad van hogy én szeretem illetve szerettem anyádat. Az is tény hogy volt hogy összebújtunk de ezen kívül semmi se történt. Hogy miért? Ahhoz neked rohadtul nincs közöd Valturaan, ez csak rám és Kilimére tartozik.
Mágiamentesen egyetlen villanással jelenek meg előtte, hisz a valódi hatalom nem a mágia, ezt minden sárkány jól tudja, kivéve azok, akik messze nőttek fel a családjuktól. Megragadom a ruháját és a szakadék szélén állunk meg, ő lógva én továbbra is szomorúan nézek rá.
- Azt mered állítani, hogy engem, szórakoztat ez a nyamvadt hiszti, amit férfi létedre előadsz? Azt hiszed, élvezem hogy egy taknyos kölyök aki semmit se élt még át a hosszú életéből vádaskodjon felelőtlenül? Azt hiszed, bárkit érdekel, mit gondolsz mit tettem vagy nem tettem Laryssal, holott ha nem lennél elborulva agyilag még te is láthattad volna hogy lazán megfenyegetett minden félelem és rettegés nélkül. Szóval ha kitisztul a fejed hisztis herceg, ezért minimum elvárom a bocsánatkérést. Pontosabban ezért is. Rohadtul nem élvezem mások szenvedését, fájdalmát. Azon okból nem teszem mert ha élvezni kezdem, akkor felfalom őket mindenestül, és még csak észre sem fogják venni hogy mérgesek rám mert nem lesznek képesek a haragra. Az hogy itt tombol több érzelem is, számomra iszonyú fájdalmat okoz, hisz a legszívesebben minden érzelmet felfalnék, aztán ha a lelkek kiüresedtek a lelküket falnám fel. Majd ha ezekkel végeztem jöhet a testük. Az éhség az egyetlen, amire koncentrálok, hogy ne tegyem meg azt amire vágyok. Szóval kicsit sincs türelmem gyermeteg szórakozásokra, és mások idegelésére amikor azon dolgozom, hogy ne egyelek meg se téged se mást. Ha neked ez játék, hát játsszuk le.
Váltok alakot fekete bőrrel és vörös szempárral.
- De akár az emlékeidet is elvehetném arról, hogy találkoztál Laryssal mert engem rohadtul feldob az hogy te szenvedsz.
Ledobom az ajtóhoz, hisz nem akarom bántani, de az önuralmam jelenleg nem épp felelhető.
- Sosem fogok senkit se bántani, csak mert élvezném, nem vagyok gyenge. Sosem vágyok rá hogy rettegjenek tőlem. Az életet tartom a legfontosabbnak, mások szenvedésén csak segíteni fogok. A saját hülyeségeidért meg ne engem okolj. Laryss nem tőlem rettent meg, hanem tőled. Szóval, ha nem sietsz utána, akkor elveszted örökre.
Hátat fordítok neki, és láb lógatva ülök le a szírt szélére, vért könnyezve, hisz szó szerint mágiát használok saját magamon, hogy ne legyek agyatlan gyilkos szörnyeteg. A továbbiakban nem figyelek Valturaanra inkább hagyom, hogy a kábítószer elvigye az éhségemet, és a fájdalmamat a széllel.

/Valtuuran/

Ahogy Val távozik, végre leereszthetek, és nem kell azt lesnem mikor verjem a földbe bele. A táj még így havasan is jól néz ki, bár szívesebben hevernék egy vulkán magma katlanjában, mint itt. De döglött sárkány ne válogasson. Az hogy egyedül maradhatok, korán örömködtem el. Laryss sétál vissza hozzám, zaklatottan ugyan, de nyugalmat erőltetve magára. Ahogy leül mellém a legkisebb rettegés nélkül, ez kicsit fáj, hisz állva mégis csak egy közel 4 méteres óriás vagyok. Amit egy egyszerű halandó egyszerűen figyelmen kívül hagy. Más esetében megsértődnék, viszont a helyzet koránt sem normális. Beleszagolok a folyosó irányába, Val illata tuti a környéken van. De ha kidugja az agresszív felét, visszakergetem az most már biztos. De térjünk vissza Laryssra, a nő elhelyezkedik mellettem, mintha csak randiznánk, pedig a talaj nem épp ember, illetve elf barát. Csak hogy ne fázzon fel, felmelegítem a környéken a levegőt. és egy kupolaszerű pajzzsal tartom fent. Na nem megfőzni készülök, csupán egy kellemesebb szélcsendesebb zónát hozok létre. Eddig tart a merengésem, és hozzám vágja a kérdéseit. Szavaiban nincs indulat vagy harag, félelem meg pláne de mégis érződik belőle egy erős határozottság.
- Ezt csak te látod így jelenleg, még én is kétségbe vonom, hogy jól tettem e. És azon is agyalok hol cseszhettem el a dolgokat. – Itt kicsit hangosabbra veszi a szavait, a további kérdéseivel. – Sok mindent láttam, amit te még nem, és ha szerencséd van nem is fogod látni. De gyanítom te a kölyökre célzol, és nem arra hogy folyamatosan kinyír egy rohadt nagy éjfekete pikkelyes kígyó. Amire tudok válaszolok, ugyanis nem nőttem az árnyékára, sajnos sok más kötelezettségem is akad, ahol egyre több hülyeség történik. Val nem engem gyűlöl, csak rajtam vezeti le az elmúlt évek feszültségeit. Mondhatni, én lettem az a pofozó zsák, akit utálhat. Kezdetnek a te elvesztésed, és még sok más amiket nem érdemes felmérni. De az lehet a motiváló rugója, hogy téged megvédhessen. De mivel, a nézőpontja szerint ember vagyok, és lássuk be a kölyök ízlése a nők terén nem elhanyagolható. Szóval, az elmúlt négy évet mármint a tudatalattija szerint, rád kényszerítettem magamat. Na meg sok más ifjonti tévedése is van, ami a korabeli hímekre minden fajnál elvárt dolog ha szerelmes, és adva van egy túlméretezett alak aki gyakorlatilag erősebb nála. Ez presztízskérdés a sárkányoknál, igazából neked akar imponálni.
Intek egyet, amire a hóból, és egy kisebb sziklából, két sárkányforma kezd kialakulni. A hó sárkány felé nyúlok, és a mágiájával formázva Valturan szerű mozgó maketté. És a sziklából, egy méretesebb példányt a korábbi énemről.
- Nos ha sárkány lennék ez lenne a méret különbség közöttünk.
A kő sárkány, jó ha háromszor, ha nem négyszer nagyobb a hó példánynál.
- Az sem kizárt hogy megközelíteném Furia méretét. Na jó ez erős túlzás, de legalábbis sokkal nagyobb voltam 300-400 évvel ezelőtt is, mint az átlagos sárkányok. Ha valóban hajtanék rád, és sárkány lennék, ez a kakaskodás kb így végződne.
A kősárkány a levegőben összecsap a másikkal, apró lángnyelv csap össze a hó csóvával. Karmok, marnak a testekbe, de egyértelműen a szikla győzne. A csata kicsit reálisabbra sikeredik, mint tervezem, de ez van.
- Val fejében egyfajta rivális lehetek. Az is igaz, hogy kicsit felbosszantottam a kölyköt az elmúlt órákban. Az egyetlen bibit a témában a nejem okozná, aki végig kergetne Lanurián, ha valóban megcsalnám. Pedig ő sem egy erős ember, mágia terén. Pontosabban még nem erős. És ő is csak egy kétlábú, egyes sárkányok szemében fertelem még a téma is. De az élet fura dolgokat képes kihozni az egyes személyekből. A kölyök tudatalattija nagyon is érzi, hogy sárkány vagyok, illetve voltam. Ráadásul természetes ellenfele, ha nézhetjük így. Ahogy én megtéptem Kilime miatt a kérőit, még ha nyamvadt jégsárkányok voltak is, vagy arany pikkelyesek. Én mindegyiket legyőztem. Csupán azért mert az ösztönünk erre sarkal. Nincs a kölyökben semmi félelmetes az irányodba, csak kamaszodik a törpe. Egyre jobban felébrednek az ösztönei, és vagy óvatos lesz és túlél mindent. Vagy egy idióta mint én, és egy várossal egyetemben válik homokká, porrá vagy ami maradt Agare tombolása után Elsgában és a környékén. Szóval, pár nap és a hevülete elmúlik, de ne lökd el magadtól. Kell neki az hogy támogasd, még velem szemben is. Szeret téged, eszméletlen módon, és nem uralkodni akar feletted, csak még kezdő az ilyesmik megélésében. És ez bizony sok esztelenségbe keveri őt. Azt hiszi gyűlöl engem, pedig csak tüzel a vakarcs. Mert végre megtalált téged, és az összes elfojtott érzése előtör belőle. Ha az segít neki hogy megtámad és laposra verem oké, ha nem akkor pár nagyobb taslit fog kapni. De ha hallgatsz rám, és kibékültök, holnapra ez a hevülékenység eltűnik belőle.

//Valturaan//

A mondandóm jó alaposan felkavarja Larysst, aki egy kicsit se böki ki Frvaia jelenlétét. Noha az lenne fura ha kibökné. De a szavaim hallatán a szíve megnyugszik, és újra boldogság szaga van a lánynak. A fenyegetőzésén jót nevetek és néhol közbe szúrok egy-egy arcpirító beszólást.
- Az kakaskodást rám és Valra hagyhatod, noha én már öreg vagyok hozzá. – Vonok vállat, miközben a nevetést tartom vissza. Az edzésre elszörnyedek, bár ez is csak mókázás.
- Edzés? Nekem? Azt kihagynám, fájnak a csontjaim ebben a hidegben. Amúgy nem értelek, még semmit se tettünk egymással. A fiókáimat ennél keményebben edzettem, néha még a falhoz is csaptam őket ha pufogtak. Igaz így épp olyan bolondok lettek, mint én. De gyanítom találkoztál velük. Az egyetlen ikrek a szirten. Miattuk mondtam Valnak hogy pár helyet kerüljön ki. Nem tenne jót az egészségének, ha találkoznának, pláne felügyelet nélkül. Zaeya és Zandros eléggé pikkel rá, bár még nem találkoztak. Szóval a nagy találkát minimum Kilime mellett kéne megejteni. Bár abból is botrány lenne, hisz némi nemű modort az anyjuktól is örököltek. Szóval eredj és keresd meg a kedvesed, mielőtt a kölkeim találják meg.
Frvaia megjelenése kicsit meglep, a szavai még inkább. Ezekre harag lobban a szemeimbe, de inkább elnyomom, mert a sárkány még szellem létére is képes leverni engem ami kínosan érintene mostanság. Majd felnevetek.
- Nekem ez nem bódításra van, hanem azért hogy ne fájjon az élet egyes dolgai.
Állok fel és nézek a sárkány szemébe.
- Amíg nem tudod mit ajánlasz, ne mondj olyasmit hogy nem tudnék ártani. És ugyan hálás vagyok a felajánlásért, de kihagyom a dolgot, mert ha esetleg veled kezdeném, nem mernék kimenni az élők közé. Szóval, ez elnyomja az éhségemet, és így senkinek nem ártok. A fájdalom legalább emlékeztet arra hogy élek, és van kikért élnem. Amúgy a két említett hülye merre van, nem lenne jó ha Valturaanba futnának. Bár gyanítom kiszagolták a jelenlétét, így hamar balhé lesz köztük. Hiába hoztunk Kilimével hárman ezt a nem ölünk meg senkit itt. A két gyermekem rohadtúl féltékeny Valturaanra.

//Valturaan//

Laryss gondolatai száguldozhatnak, ahogy az érzelmei szaga ült ki a bőrére, és a szívverése ritmusa is változott folyamatosa. Néha meglepnek a kétlábúra korlátozottak, de egy személynél se tapasztaltam ennyire ingatag érzelmi hullámokat. Frvaiára néztem és kicsit alig észrevehetően vállat vontam. A lány szánalma az irányomba több szempontból is padlóra küldte az államat. A szavai lényegét felfogtam és még a mondandója hátterét is majdnem. Bár rejtély hogy jutottunk oda hogy engem sajnálni kell.
- Nem igazán tudom, miben szeretnél segíteni, ezt fejtsd, ki kérlek bővebben. Ami meg a két gyermekemet illeti, a figyelemre irigyek, amit Valturaanra fordítok, és a parancsra hogy vigyázniuk kell rá úgy hogy ne tudjon róla. Sok zűrt okoztak nekem Orodnál. De tették amire utasítottam őket, hisz legyőztem mind a két széltolót, és gyakorlatilag még mindig az apjuk vagyok. És igen Nivéria fiatalabb náluk jócskán. De mivel az apja nevelte őt, így kicsit vak is lett rájuk. De majd kinövi ő is.
Frvaia ráncolása és gyakorlatilag prüszkölése vigyort eredményez az arcomra. Kevés szellem ennyire életteli, hogy még holtában is zavarják a szagok. Ezen csak nevetni tudnék ha Frvaia nem lenne it. Gyanítom ha rajta nevetnék belegyalogolna a talajba.
- Jaj Frvaia túl komolyan veszed ezt a vackot. Amúgy sem üt ki mivel gyorsabb az anyagcserém,ugyanolyan gyors majdnem mint egy sárkányé. De ami az ajánlatod illeti, nem fogadhatom el, noha ezzel megest hatalmas adóságot rósz a nyakamba. Amúgy pontosan tudod ki az apja Valturaanak, ember és sárkány kapcsolatából nem születhet semmi. Pontosabban sárkány nem, így ha kérhetlek húz ki az apajelöltek listájáról. Val ugyan zűrös, de a saját fiókáim sokkal zűrösebbek. Van velük elég problémám nem hogy még Valt is a rovásomra írd Kiliménél.
Frvaia vállára teszem a kezem, ez valószínűleg sokkolja őt, de hálásan nézek rá.
- Komolyan nem kéne őt is hozzám hasonlítanod. Valturaan a saját jogán ostoba, és nem azért mert az én vérem folyik benne. Arra esetleg lehet fogni hogy Kilime vére ami ilyenné tette, akár csak azt a két hígagyút.
Laryssra nézek és elvigyorodva hajolok meg felé.
- Ahogy szeretnéd, ezt nem most fogjuk megvitatni. Keressük meg a zűrös fiókát, és a két retardáltat. Ami Kilimét illeti nem lehetne csúsztatni a dolgot?  - Nézek könyörögve Frvaiára. Bár a szagomon tuti érzi hogy csak szórakozom a dolgon.
- Nem érzek kedvet holmi családi vitához.