Lanur-hegység

A Griffkarmok Őre elszakította vörösen villódzó tekintetét rég halott Ennröth fia véréről, s a démonmágusra szegezte azt, akárcsak két parázzsal megtöltött üveggömböt. Már nem egészében volt bennszülött asszony... alakja fátyolnak tetsző hullámokban kezdett szétterjedni körülötte, s valódi testén ekkor már átsejlett a fényes sárkányszem, az az ősöreg óvó, amely Jégkarom-Csúcs új korának biztonságát vigyázta szakadatlanul. Bólintott az őrszellem, csupán bólintott, hiszen látta a teremtmény sietségét, s maga is érezte a hatalmas kőtömegek mögött meghúzódó veszélyt, mely az ikersárkányok haragjában fészkelt, s várta, hogy alkalomadtán elhagyhassa azt. Utoljára megszemlélte az ibolyaszemű elf leányt, tudomásul vette annak mélyen gyökerező aggodalmait, s végül köddé vált a meredély felett, mintha elnyelte volna őt a semmi mezeje, hová csaknem tízezer évvel ezelőtt térnie kellett volna.

Laryss Orowennë, bár nehezére esett engedelmeskednie Melfyomer szavainak, sárkánya érdekében kénytelen volt megtenni azt. Jól tudta, ha az ifjú fehér a Csúcson marad, efféle találkozásai az ikrekkel rendszeressé változnak majd, s a felügyelő atyai jelenlét nem lesz mindig mellettük, hogy testi épségüket garantálja. Ezért cselekedett hát úgy, ahogyan kérték tőle, s egy hangtalanul eltátogott "Köszönöm" után semmire sem számíthatott felőle a barnaköpenyes. Ő nem hozott meggondolatlan döntéseket... legalábbis nem egészen úgy hozta őket, mint a jégszín tekintetű, kit rejtőzésükkel megvédeni óhajtottak. A leány küzdött néhány pillanatig a varázslat utóhatásával, ám azután magabiztosan lépkedett előre a sűrűn egymás mellett magasodó ormótlan, hófödte sziklák, s vékony törzsű fenyők között, hogy kíséretével együtt átjusson a testvérpár területének határait jelölő, átláthatatlan összevisszaságon. Ezzel jelezték a többiek felé: nem különösebben kérnek belőlük, amíg ők maguk el nem hagyják e földet, avagy akként döntenek, hogy beeresztenek valakit. Nem lehetett volna engedetlennek nevezni őket - talán csak annyira, mint az apjukat -, azonban megvoltak a saját szabályaik, melyeket ugyan legtöbbször nem használtak másra megrémítésen kívül, Jégkarom-Csúcson kívüli lényekre azonban nem feltétlenül terjesztették ki Kilime törvényeinek karmaikon át történő betartását.

Így siklott el az ifjú fehér a határmezsgye felett néhány pillanattal ezelőtt, s így, tudatlanul, vágott bele az ismeretlenbe, hogy tetteinek ura, a hirtelen keletkezett, alaposan összegabalyodott kérdésgomolyag feloldódhassék repülőizmoktól duzzadó mellkasában. Így ereszkedett le a legelső tisztásra, mit meglátott, s mindeközben a szagokat ízlelgette... azokat a szagokat, melyeknek létét sohasem feltételezte volna, most mégis kitöltötték orrát, tüdejét, és légzsákjait, ahonnan hamarost elméjébe költöztek az elemzés eredményét tartalmazó gondolatok is - nem is sejtvén, hogy e gondolatok okai addigra már megérezték közeledtét, s feléje tartottak, hangtalanul, s úgy, hogy jöttüket elfedhesse a lanur-hegységi szél. Azonnal indultak, ám az őket hajtó erők egyáltalán nem kérdések voltak. Tudták, hogy rokon, ki megsértette határaikat, anyjuk gyermeke, ahogyan a többi is, s tudták, hogy vérük ezáltal részben egy, ám ez mégis mintha csupán táplálta volna haragjuk tüzét. Haragjuk? Sokkal inkább féltékenységük. Féltékenyek voltak a figyelemre, mellyel távollétében is őt övezte mindenki, Melfyomer reá szánt idejére, s féltékenyek voltak Valturaan szabadságára is, mely számukra csak álmaikban létezhetett, amióta megszabadultak a tojáshéjtól. E különbség, most végképp kiéleződött. A gyógyító társául fogadott hímnek  azonban ideje sem volt végiggondolni, mit is fog tenni legújabb felfedezésével - hiszen neki is volt orra, hát használta is, az pedig elárulta neki, hogy Kilime gyermekeihez is igyekszik, nem csak az idegesítő démonmáguséihoz. Érezte már, hogy e két szag eggyé válik a fenyvesen és a sziklákon túl, s valami egészen újat alkot, mégis ismeretlenül ismerős. Kétségtelen. Az emberlény hazudott hát.

Nem volt ideje megtorolni, s hogy miért nem volt? Mert a szél nem volt képes elárulni számára, hogy figyelik, s lesben állnak, arra várván, hogy megtámadhassák. Várván? Nem, a türelem semmiképpen sem Zandros erősségei közé tartozott, s mire az ifjú fehér felfoghatta volna, mi történik vele, már a hátán landolt, s semmit sem volt képes tenni a reá nehezedő hatalmas, erős, vörös test ellen. Késnél is élesebb fogak zárták bilincsbe védtelennek tetsző nyakát, figyelmeztetően, s minden bizonnyal halálosan is, ha gazdájuk úgy akarná - de az nem akarta. Eleresztette a hozzá képest aprócska sárkányt, ám a következő pillanatban már karmaival fogta le ugyanott, hogy áldozata a földön is maradjon, felfordítva, akár a legyőzöttek.

- Mit is mondjak? - kérdezte, s Valturaan nem tudta eldönteni, borzasztóan jól utánozza Melfyomert, avagy valóban kettő van belőle - Megvan. Üdvözöllek itthon. - fejezte be némi vigyor kíséretében, melynek iszonytató látványától bárki ember- és kétlábúfia menten elalélt volna.

Ha a szaga nem lett volna rá elég bizonyíték, a tekintete minden kétséget eloszlatóan jelezte volna, miféle szerzet, ugyanis Kilime szemvakítóan fehér íriszei néztek vissza rá a vörös pofából, mintegy oda nem illően. Jég a tűzből. Hűvös, maró ridegség a lobbanékony haragból.

- Zandi! - érkezett a második hang - egy nőstényé -, mely néhány pillanatra az ifjú nyaka körüli szorítás lazulását hozta magával.

Az ifjú nagy levegőt vett, s ahogyan félig kifújta, tekintete megkeményedett. Most vagy soha.

- Jääsur- - kezdte volna, azonban az erőltetett, nehéz légzésről árulkodó hörgő próbálkozás felkeltette a vörös figyelmét, s a szorítás ismét erősödött az ifjú nyaka körül.

- Nem érdekel. - válaszolta húgának - Te is így érzel, Zae, valld be.

Bár nem sokat látott belőlük, az ifjú fehér azonnal túlerőt érzékelt, akárcsak egyenként is, ám így, együttes erővel, s főképpen ellene, akinek szívét, elméjét, s testét is kimerítette a várakozás, a keresés, a remény megőrzése; elsöprő győzelmet arattak az első pillanattól fogva. Ő mégsem szüntette meg varázslatát, melyet a temérdek ijedelem életre keltett a vörös sárkány felett. Zandrost nyílhegynél is élesebb, mágia szülte jég vette célba, s a lemenőfélben lévő nap fényében csillogó, hatalmasra hízott szilánkok egytől egyig őt vették célba. A jelenségnek ekkor már Zaeya is tudatában volt, s elégedetten, szórakozásról árulkodó ábrázattal hívta fel reá bátyja figyelmét.

- Hát pedig érdekeljen, mert eléggé alábecsülted. - mutatott egyenest a tényekre, mind szóval, mind pedig állával intvén a másiknak felfelé.

Szavai gúnyosan csengtek, s az ifjú már érezte sorsát. Melfyomerből immáron hárommal kellett számolnia, ráadásul kettő egyszerre volt jelen előtte. Fejfájásban nem szenved majd hiányt, azt egészen biztosan ki is merte volna jelenteni - ha nem remegett volna a hím szorításában, éles-jégszínű tekintetével haragosan meredvén arra a kettőre, kik vele ellentétben kemény nevelést kaptak, s ez minden porcikájukról lerítt. De leleplezték vagy sem, támadása készen állott, s mit is veszíthetett volna még, ha nem él vele? Hát eleresztette a két tucat mágikus jég-nyilat, megrongált büszkeségét jelképező néma felkiáltásait, melyek azonban oly' hasztalanul szublimáltak semmivé a vörös hím felforrósított testéhez érvén, akár az őket teremtő nyögés-varázslat. Ami nem ért el Zandros gőzölgő pikkelyeihez, az a hóba fúródott Zaeya lábai előtt, ártalmatlanul és szánalmasan.

Laryss ekkorra már az ujjába harapott, hogy véletlenül se kiáltson fel. Feszülten figyelte az eseményeket Shuga rejtekéből, a mágus mellől, kiről sejtette, hogy egyelőre talán nem fog cselekedni. Nem is lett volna oka, hisz' a leány érezte, hogy az ikrek játszanak az ifjúval. A kérdés mindösszesen az volt, meddig marad a folyó a medrében, ahogyan Frvaia is mondta volna.

Zandros szemmel láthatólag nem fejezte még be mára. Valturaan támadása csupán felhergelte, s mielőtt még a jégcsapokat vizsgálgató testvére bármit is mondhatott volna, hogy megállítsa őt, a vörös sárkány felemelte hátsó lábát, s karmait az ifjú hasi oldalához nyomta. Ott aztán csúsztatni-húzni kezdte őket, egyenest lefelé, az elkülönülő, sokkalta erősebb pikkelyekkel fedett kloáka, s legfőképp az amögött rejlő, szemnek láthatatlan lágyrészek felé. S bár nem érte el őket Valturaan belsőségei alatt; egészen úgy festett, fél-fivére nem volna rest feltépni a hasfalát. A karmok azonban megállottak, s az ifjú újra levegőt vehetett.

- Ha nem akarod, hogy kasztráljalak, legközelebb ne merj engedély nélkül idejönni. - érkezett a végső figyelmeztetés, ám akkorra már késő volt - a mellettük eltörpülő, fiatal fióka halálra rémült, s még csak leplezni sem próbálta. 

- Ez egy kicsit már sok lesz. - jelentette ki Zaeya, miután végignézett a fekvőn, s megsajnálván őt, magukra hagyta az óriás jégcsapokat, hogy cselekvésbe fogjon.

Egyetlen mozdulattal letaszította feldühödött ikerbátyját felülkerekedett helyzetéből, s nekilátott, hogy  fejével, akár valami felvigyázó; visszafordítsa a rettegő ifjút a hátára. Valturaan-nak nem esett baja néhány karmoláson kívül, azonban ami elméjével, s lelkével történt, nem engedte megállni lábain, és ő visszarogyott a hóba. Számára egyáltalán nem játéknak tűnt mindaz, mit megélt, s most hatalmasra nyitott, fénylő szemeivel, egyetlen apró, vékony vonallá szűkült szembogarával leste, mi következik.

Laryss Orowennë hevesen, s hangosan zakatoló szíve csupán akkor csillapította kérlelhetetlen, dobszóhoz hasonlatos ütemét, amikor Melfyomer támadása kézzel fogható jelenségként biztosította Valturaan megmaradó épségét. Azonban nem szűnt meg teljesen... a leány látta az ifjú megrendült -s megrendítő - alakját, ahogyan füléhez is eljutott valami; valami váratlan. Mintha a kis fehér mondott volna néhány szót, ahogyan a hóban feküdt, ám a gyógyító nem volt képes megérteni azokat. Ami Zaeyát illette, ő hallotta, értette öccse minden szavát, hiába nem neki szóltak. Nem szóltak senkinek, csupán ijedelmében merült el, s ő már jól tudta, mit okozhat, ha a testének minden szegletét elárasztó erőnek hagyja, hogy emlékeiben, s lelkében áskálódjék. Talán rideg, törhetetlen sziklának látszott, mint ikerbátyja, azonban egyikük szíve sem kőből volt - s bár nem érezte saját feladatának, hogy visszarántsa Valturaan-t a jelenbe, mintegy támogatólag mellette maradt; még akkor is, amikor a felettébb ismerős varázslat ártalmatlanította a hatalmas vörös hímet. Ám mielőtt még bármelyiküket is eltölthette volna apjuk viszontlátásának öröme, annak mennydörgő hangja úgy söpört végig rajtuk, s a kis fehéren, akár a világmindenség legerősebb hóvihara. Fülükből egykettőre fejükbe szökött a fájdalom, s míg Zandros csillapodó dühvel megrázta az övét, Zaeya mozdulatlanul tűrte a reá mért csapást. Ő már látta nemzőjét, s nem érdekelte, mit kap majd tőle... várta, hogy elérjen hozzá, s megfürdesse figyelmében, még akkor is, ha az kevésbé ideális dolgokból gyökeredzett. Várta azt is, hogy maga is megkapja neki járó büntetés-adagját, s amikor ennek elmaradását tapasztalta, szeretetteljesen, s óvatos higgadtsággal apjáéhoz nyomta óriási homlokát.

Ekkor már Laryss ott volt mögöttük. Mindenképp Valturaan mellett akarta tudni magát, még akkor is, ha minden lépésével az ikrek íratlan szabályait sértette, akárha késsel metszettek volna darabokra egy szövetet. Lehajolt a hóba, egyenest rémült, s megalázott kedvese kócos sörénnyel borított fejéhez, s az erős, szorongatást elszenvedett nyakra simította halovány Csupaszbőrű-tenyerét. Az ifjú, mintha csodának lett volna szemtanúja, hangtalanul bámult reá fényes sárkányszemével, s szegezte neki a néma kérdést:

Miért vagy itt, ha egyszer félsz tőlem?

A gyógyító leány csak hallgatott, komoly ábrázattal igyekezvén a jégszín-szemű tudtára adni, nem alkalmas idő ez hasonlók megbeszéléséhez. Visszaemelte tekintetét a szokatlan, még sosem tapasztalt apja-lánya-látványra, s ahogyan ezt megtette, Zae úgy érezte, semmi akadálya, hogy mindezek után mindennapi, önfeledt csevegésbe kezdjen vele. Elvégre épp itt az ideje, nemde? S amikor a démonmágus figyelmébe a vörös hím került, az idősebbik jégsárkány megszólalt.

- Mindenki tudja, hogy engem jobban szeret. - jegyezte meg kissé komolytalanul, azután közelebb hajolt a törékenynek tetsző elf alakhoz, s szeretettől úszó elégedettséggel megjegyezte: - De hát valakinek rá is ütnie kellett.

A leány nem volt biztos benne, hogyan is kellene fogadnia a történteket, azonban Valturaan tüntetőleg, s egyetlen szó nélkül távolabb húzta őt nővérétől, majd pedig köréje tekeredett, jelezvén, nem lenne okos döntés egyetlen karmot is még közelebb emelni az ő nőstényéhez. Már nem remegett... rettegése nem múlt el ugyan, azonban nem hagyhatta; senkinek sem hagyhatta, hogy Laryss-hoz érjen. Úgy érezte, helyesen cselekszik, s efelőli teljes meggyőződésével szárnyai alá rejtette magukat. A gyógyító nem hagyta el a biztonság-sátrat, most az egyszer nem tette szóvá a döntés helytelenségét, inkább elhallgatott, s engedte, hogy az érzés, mely a varázslatos, hihetetlen viszontlátáskor fogant benne; eluralkodjék testén és elméjén. Megértette, hogy az ifjúnak szüksége van erre, s beérte annyival, hogy annak válla felett kitekinthetett a külvilágra, azon az aprócska ablakon keresztül, melyet a hatalmas szárnyak zártak körbe.

Melfyomer leánya nem zavarta meg őket, bármennyire is szerette volna. Helyette inkább bátyjára és apjára koncentrálta figyelmét, s abban lelte élvezetét, ahogyan nem várt ízelítő szakad a vörös nyakába, pontosan abból a bánásmódból, melyben a kis fehéret részesítette. Zaeya alaposan emlékezetébe véste Shuga átváltozását, s minden mozdulatát, mintha azzal akarná befoltozni az elvesztett éveket... mintha vigaszt keresett volna bennük valamire. Zandros már nem volt ilyen szerencsésnek mondható: ő nem kapott esélyt arra, hogy zavartalanul szemlélhesse apja bemutatóját, hiszen rajta hajtották végig; s bár pontosan tudta, mit okozott Valturaan számára, hisz' nem puhaságra, s gyengédségre nevelték; a szembesítés régen látott nemzőjétől ezúttal különösen érzékeny területnek ígérkezett. Olyannyira érzékenynek, hogy egy tapodtat sem mozdult, amikor a barnaköpenyesből lett teremtmény számára is kiosztott némi törődést, pedig lett légyen hatszáz éves avagy nem, az effélék bárkinek jól estek volna, akárhány évesen, s akárkitől, de mindenekfelett azoktól, akiktől el is lehetett várni ezt. Nem szólott hát, s a kőfal mellett maradván, hagyta, hogy a rendet tévő az utolsó adag szégyelld-magad-szeretlek kiosztására induljék.

Valturaan azonban elő sem dugta a fejét menedékéből, s egészen addig mozdulatlan, lélegző, szőrös szikla maradt, amíg a mindent szemmel tartó Laryss meg nem bökte őt, hogy aztán suttogva rendre utasítsa. Amit mondott, nem tartozott senki másra, s főképpen nem Zaeyára, ki még mindig a közelükben tartózkodott, mint egy őrszem, ki a népet vigyázza. S mégis, talán lehetőségre fájt a foga... talán nem volt ínyére, hogy Laryss nem tartott igényt a szavaira, s öccsét választotta inkább, hogy neki szentelje minden figyelmét. Így aztán, amikor Melfyomer megjelent, hogy a harmadik szabályszegőről is gondoskodjék, tompa elégedettséggel követte nyomon; még akkor is, ha a leteremtés után ő is részesült némi gondoskodásból.

- Ezt a részletet elfelejtetted említeni, Shuga. - szólt a gyógyító a szárnyak alól, az említett rokonsági viszonyokra célozván; amikor meggyőződött róla, hogy az ifjú megjegyezte a hallottakat, s okul belőlük - Nem szólok. Amit elmondtál, jól tetted. Minden mást meghagyok Kilimének, őt illeti a jog.

Ám amíg a fehér nőstény a hétéves Panu feltételezett irányítását alaposan elképzelvén magában, kinevette halkan morgolódó, morcos és rosszkedvű bátyját, Valturaan nem osztozott senki jókedvében. Ő bizalmatlanul méregette társaságát, s hideg pillantással jutalmazta a mágust. Arcára volt vésve, szólni kíván, ám nem kért érte engedélyt, sem azelőtt, hogy belekezdett volna, sem pedig utána. Ezúttal nem volt dühös... nem úgy, ahogyan a meredélyen, ám továbbra sem óhajtott hinni a teremtménynek, alaposan megindokolván, miért is tesz így.

Laryss érezte az ifjúra nehezedő nyomást, s ezúttal nem dorgálta meg viselkedéséért. Hagyta számára, hogy visszaeressze fejét a hártyák okozta sötétbe, őhozzá, a meleg, szeretettől túlcsorduló mellkas ölelésébe, támogatásra éhesen, akár a frissen kikelt fiókák. És Laryss értette őt. Kiküzdötte magát a fehér pikkelyek halmazából, eltaszítván a jóleső közelséget, bár nem szívesen tette ezt. Azonban szükséges volt, s addig kellett meglennie, amíg a gyermekek anyja meg nem érkezik. Akkor ugyanis másféle vihar szabadul majd fel Jégkarom-Csúcs egén. Odalépett hát a démon-teremtményhez, s szemrebbenés nélkül, azonban halkan szólt hozzá. Fontos volt, mit mondani akart, s azt kívánta, az ifjú bár a legkevesebbet értené belőle.

- Engem nem zavarnak a titkaid, mert már bízom benned. - kezdte, s minden hangjából óvó gondoskodás áramlott - Köntörfalazhatsz, amennyit akarsz, nem fogom a szívemre venni, de azt ne várd el tőle, hogy ugyanezt gondolja. Te is tudod, min ment keresztül. Sorozatosan megrendíted magadban a hitét ugyanazzal, ahogy velem is és mindenki mással szemben viselkedsz, mert ő még nem tudja, mit várjon tőled. Nem tudja, milyen vagy - nem számít rá, hogy szereted, bármi bajt is okozott neked. Nem számít rá, hogy számíthat rád. Kérlek, Shuga, fontold meg, ha érted, miről beszélek. Ne zavard össze ennél is jobban.

S mintha a fehér elf gyógyító szavai kimondásuk előtt halálra ítéltettek volna az előtte álló ítélőszék által, az rögvest hóhérrá változott, hogy egytől egyig könyörtelenül kivégezze az összeset. Laryss Orowennë pedig megrettent... először, s látványosan kúszott húsának mélyére a félelem, a csalódás, s a harag veszélyes elegye, mely mégis, minden igyekezete ellenére tehetetlenségben öltött testet, ahogyan Melfyomer feltámadott halottaiból, s leereszkedett hozzá. Az ifjú leány úgy érezte, nem több a képlékeny, mindent beterítő hónál, melyre nemes egyszerűséggel rátaposnak. Úgy érezte, jelenléte, lelke, szelleme... kérése ugyanolyan élettelen volt az anyagi valóját elvesztett hímsárkány szemében, akár a fagyott víz... akár a pelyhek, melyeknek csupán külleme, szépsége vonzza a tekintetet; s nem taníthat semmit. Nem mondhat semmit. Nem mesélhet semmit.

Az ibolyaszemű mégsem vétózta a reá mért bánásmódot. Nem tehette, nem merte, hiszen érezte a jégszilánkokat a gyomrában melyeket a haragtól izzó szavak idéztek oda... érezte, hogy nem menthet már semmit, s csupán ronthat az elkövetkezőkön, ha ismételten szavát hallatja. Ha tudta volna szavát hallatni annak láttán, mit a szörnyeteg művelt.

Nem tudta.

Csak állott, s úgy érezte, mintha özönvíz, katasztrófa pusztulás sújtaná a világot, mely csupán őhozzá nem képes elérni. Némán nézte, mit tesz a megidézett test; mit tesz a kettő, mi mégis egy, s nem volt képes másként látni, nem volt képes haragudni... sajnálta a két idősebb gyermeket, noha amazok tűrtek mindent, mit tűrniük kellett, s ennél még többet is tűrtek volna, ha nemzőjük úgy kívánja. Ebben nevelkedtek, ebben nőttek fel, s pontosan úgy viselkedtek, ahogyan azt elvárták tőlük: Zandros még csak fel sem mordult, hiába éledt újjá dühe az általa igazságtalanságnak titulált jövőbeni büntetés hallatán. Hiába égett minden izma, hiába... hiába volt minden. Súlyos leckéken át tanulta meg, mi is született abból, ha ellenszegült, így hát hallgatott; hófehér, gyűlölettel teli, s mégis fájdalmas tekintetét az eleven kőre függesztvén. Tudta, hogy ikerhúga következik, a balga nőstény, ki csodálat tárgyaként tartotta számon a rajtuk demonstrált nyers erőt, s mint törődésből származó figyelmet, szippantotta magába, akár egy ostoba fióka. Tudta, hogy pontosan ettől kell őt megvédenie, mielőtt még késő volna... s míg az ítélethozó elvonult, ő lerázta magáról a megaláztatást, s odaszökkent melléje, hogy távol tartsa attól, mit magára hozhat. A figyelem, s vele együtt a veszély is elhagyta őket, ekkor pedig a fehér nőstény vonásait elárasztotta a mélyről jövő fájdalom. Azt nem okozta sérülés... régen elég erősek voltak már, hogy könnyebben viseljék, hiszen szabályok betartására, s fogságra kárhoztatott életük ebben telt el: szüntelen büntetésben, melyet szánalmas tréfából holmi edzésnek mertek nevezni... azonban azt az edzést... azt az erőpróbát ezúttal részben kiérdemelték.

A gyógyító a legkevésbé sem támogatta volna Valturaan jussát, ám nem azért, mert kímélni kívánta; nem azért, mert különbnek hitte - azért állott ott, hitetlenül szemlélvén a közeledő lépteket; mert felmérte már, mit képes elviselni az ifjú. Felmérte az eltelt nyolc év alatt, éppen eléggé ahhoz, hogy rettegése által csírájában elölt tiltakozását szúrós, fagyos tekintetébe sűríthesse. Nem óhajtotta visszafogni véleményét arról, mi következik, ám a démonmágus ügyet sem vetett reá. Úgy suhant el mellette, akárha szellem volna, egy kísértet, ki nem öltött formát, s ezáltal nem látják. Megfordulni igyekezett, mégis úgy hitte, kínzó lassúsággal telik minden egyes másodperc, s ő nézni akarta - legalább nézni -, mit tesznek azzal, kit szívébe zárt. Nézni, s remélni, hogy az őrszellem megkönyörül rajta.

De Frvaia nem bukkant elő a semmiből, s az elsodort ifjút sem érték súlyos csapások. Valturaan földhöz szegezettnek tűnt ugyan, azonban nem értek hozzá - nem a testéhez. Sokkal inkább lelkét támadták, félelemtől remegő lényét, melyre hatalmas, bénító nyomás nehezedett. Nem támadott a kis fehér, hiszen nem volt reá ereje, nem volt elhatározása, s nem volt tehát terve sem. Semmi nem volt övé a zavar szülte káoszon kívül, mely beburkolta elméjét, s afelől biztosította, e csúcs immáron vesztőhellyé vált. Elmeháborodottak irányítják, ők hoznak ítéletet, ők döntenek mind felett, ki elég botor ahhoz, hogy betérjék ide. Ők mondják meg, mi helyes, mi helytelen, merre hajlítsa a szél a fákat, s hogyan törjenek ketté a sziklák. Elnyomást érzett maga körül, szorító hurkokat, fojtogató csapda-szagot; s minden, mit tapasztalt, egyenest mondott ellent a biztonság általa kialakított elképzelésének, darabokra zúzván minden reményt, mivel ide érkezett. Akár az üvegszilánkok, melyekbe hártyának tetsző kétlábú-bőrrel lépnek, úgy vágták, szúrták, kínozták őt belülről hazugság, csalás, kegyetlenség, s régmúlt emlékek árnyai. És a hósárkány nem bírta ezt tovább.

Mintha csupán arra várt volna, hogy Melfyomer figyelme elhagyja őt... mintha pontosan így tervezte volna, egészen addig mozdulatlanul feküdt, újfent kiszolgáltatván magát bárkinek, ki meg kívánta volna támadni. Azonban mi valójában végbement benne, nem volt több csontig hatoló rémületnél, s mindannál, melyet az fogant odabenn, a hevesen lüktető szív mélyén. Volt egy célja, egyetlen egy, minek eleget kellett, tegyen, hogy élni tudjék. Hogy mindketten élni tudjanak. Úgy hitte.

És ennek okán véletlenül sem engedhette, hogy Laryss Orowennë egyetlen ujját is az aljas árulóra, a zsarnok mágusra emelje. Pedig a leány mindössze gyógyítani akarta a különös szerzetet, s abban bízott, talán addig, talán arra a néhány áldásos pillanatra elfeledheti, mit szeme elé tártak; elfeledheti, s rendezheti lelkének nyugalmát. Azonban azok a pillanatok soha nem érkeztek el.

- Ennyi elég is, nem maradunk... - hallotta meg az ifjú megsemmisítő pánikban úszó, küzdelmesen kiejtett szavait, midőn kezét emelte volna, hogy enyhítse a démon fájdalmait: azét, ki sajátjait is okozta - Nem... 

Már későn fordult hozzá, túl későn igyekezett elejét venni a ragadozó tetteinek; túl későn döbbent rá, mi érte az ifjút, s mi hajtotta abban, mit tenni készült. A hosszú, erős, karmokban végződő ujjak, akár egy kalitka rácsai a fogságba ejtett madár körül, úgy zárultak a leány alakjára, s oly' gyorsasággal, hogy meglepő lett volna, ha Laryss épségben marad. Teljesen elveszett a sárkány fullasztó szorításában, s mindössze egyetlen, élettelenül kipréselt félmondatra futotta megmaradt erejéből, éppen azelőtt, hogy tagjai az izmos mellkasnak feszültek volna.

Nem jó ötlet. Ezt akarta mondani. Kiáltani. Igen, azt akart. Kiáltani és megakadályozni Valturaan újabb ballépését; megakadályozni az ikrek büntetését, s megakadályozni saját fájdalmát, mely szívét, s immáron egész testét is átjárta a csaknem halálos ölelés alatt. Világa sötétségbe veszett, s nem csak szeme vált használhatatlanná a puha szőrtakaró alatt, hanem elméje is feketébe öltözött. Lehetetlen lett volna látnia hát Kilime közeledtét, s nem érezhette a talajtól való elrugaszkodást sem, melyet az ifjú akkor hajtott végre, amikor anyja távoli alakjával szembesült. Ügyetlen felszállás volt, s veszélyes, hisz' tagjait még félelem bénította, s lefelé igyekezték húzni őt a béklyók, melyek elméje, lelke túlcsordulásából táplálkoztak. Az elég szó ennél igazabb színt nem is ölthetett volna magára e percben. 

Sebesen repült az ifjú, vissza sem nézvén, honnan indult, s miért; csak szárnyalt és szárnyalt, mintha veszte üldözné e helyen. Szédítő iramban mozgatta szárnyait, s arra sem emlékezett, mikor varázsolt, hogyan varázsolt; csupán megtette, s immáron nem vonta vissza. Nem hátrált meg, nem fordult vissza, mégis egyfolytában úgy vélte, nem hagyják, a nyomában vannak, elkapják, megállítják, nem engedik... A fájdalmasan üres, alatta tátongó semmi mégsem szűnt meg suhanni, hullámzani, áramlani. Mégsem voltak láthatatlan falak, nem voltak üldözők, s nem volt támadás sem - Kilime megparancsolta, ne merjék megpróbálni. Ez volt első intézkedése, mikor földet ért, s a rejtőzködést választó Frvaia félreismerhetetlen hangja tájékoztatta róla, miért is menekül a kis fehér, miért árad felőle émelyítően tömény félelem orrfacsaró szaga. Jégkarom-csúcs irányítója hagyta őt, hadd menjen, hadd kímélje meg önként a találkozástól, melynek most kellett volna megesnie, s melyre megkezdte ugyan a felkészülést, azonban korántsem tett eleget érte. Kevésbé gyötörte volna aggodalom, ha otthonában tartja tőle önkényesen kijelölt távolságát, tudván, nem érheti baj; azonban útjára engedte, hadd térjék vissza a világba, hadd nyugodjék meg, s Laryss-ba vetette minden bizalmát. Belé és leendő szavaiba, melyekkel értelem, s értés szikráját gyújthatja majd gyermeke elméjében.

S miután elszakította tekintetét az aprócska folttá zsugorodott távolodóról, megkeményítvén vonásait, helyet foglalt a hóban. Valturaan ugyan távozott, azonban a történtek, melyekről csupán Frvaia tömör, néhány szavas összefoglalóját használhatta tájékozódás gyanánt, minek tartalma mindösszesen emlékeztetőül szolgált az ikrek támadását illetően; úgy vélte, itt az ideje számon kérni minden egyebet, mi ehhez vezetett. Az őrszellem, ki fáradtságát sem vette arra, hogy láthatóvá váljék, néma hallgatóság maradt, ahogyan Kilime beszélni kezdett. Lett volna mit mondania, azonban az újdonsült vezető intézkedéseit olyannyira helyénvalónak találta, hogy úgy döntött, saját véleményének közlését inkább máskorra halasztja. Olyan időkre, melyekben érdemes szólani róla.

- Nem kérek magyarázatot azonnal. - kezdte az idős nőstény, szigorú tekintetét alaposan áldozatai köré tekervén, akárha felelősség láncai volnának - Mindenkinek lesz elég ideje végiggondolni, mit tett, mit nem tett, mi történt, és ha ezzel végeztetek, egyenként várlak titeket. Frvaia, aki bizonyára mindent látott, ma este elmondja nekem. Holnap hajnalban mindhármótok megjelenik előttem. Addig egyetlen szót sem akarok meghallani. Most menjetek... Frvaia marad.

S bár egyetlen másodpercre sem emelte fel hangját, körülötte hűvös, kíméletlen keménységűvé változott a lég, mintha súlya volna. Nem nézett rájuk többé, azonban nem készült rögvest barlangjába visszatérni. Továbbra is úgy ült ott, ahogyan eddig: mintha mégsem végzett volna. Mintha nem kellene a felügyelet nélkül hagyott Panuhoz sietnie. Mintha bűntudattal, szenvedéssel átitatott remény töltötte volna el; mintha oly' cáfolhatatlan tények ellenére mégis várt volna valamire. Valakire.

Ámde hiába várt.

S hiába várt arra is, hogy egyedül hagyják őt.

Zaeya és Zandros egy tapodtat sem mozdultak, amíg ő a távolba meredt, csupán testét hagyván hátra gyermekeinek, a sárkányszellemnek, s a kettőnek, aki egy, s aki három. Elméjében tartózkodott, igyekezvén higgadtságra lelni, hogy megbocsáthasson önmagának, ahogyan mindig, folyton-folyvást, mióta családja maradékát sikerült végre maga köré gyűjtenie. Niveriára is sokat gondolt, halaszthatatlan ügyek megoldásakor, álmatlan éjszakákon, de még akkor is, amikor, néhány kínzóan múlandó pillanat erejéig valóban boldognak érezte magát. Különös ellentét: üresség, töröttség, mégis valami egészet tart össze. Olyan egészet, melytől ő maga is egésszé remél válni.

- Lehetne, hogy nem bánsz vele különbül, anyám?! - törte meg a csendet  korántsem ifjú vörös sárkány, oly' hirtelenséggel, hogy egy pillanatra mintha még a nyomasztó, testetlen súlytól terhes lég is visszanyerte volna könnyedségét.

Kilime elvesztette az irányítást néma varázslata felett; igaz, csupán egyetlen pillantás erejéig. Azután rögvest visszarendezte elméje korábbi állapotát, s maróan hűvös tekintetét legidősebb gyermekére emelte.

A szeretet, az a mélységes, rejtett, s rejtélyes; mind egy csapásra elveszett a hószínű szemek folyékony-gomolygó tengerében. Kilime nem kívánta többé kimutatni - a jelen már nyers szigort érdemelt, egy veszélyes álcát, hogy bánatát, s annak felismerését menekíthesse. Hatalmas, dolgozó szívében mégis tovább élt, s folyt az éltető, vörös vérrel. Sosem szűnt meg anyának, nemzőnek lenni, ekképpen pedig bűnei sem váltak semmivé. Az eroniai ismerte őket, s végtelen csatát vívott velük; egy láthatatlan ütközetet, mely olykor céljai szerint formálta őt, olykor azonban megannyi lépéssel vetette vissza. Így történt hát, hogy képtelen volt felkészülni annak a szó-hadseregnek, annak a mondat-regimentnek irányítására, melyet Valturaan szíve szerint tőle érdemelt volna.

A hatszázéves fehér nőstény úgy érezte, ezúttal rajta a sor, hogy fivérét megállítsa. Látta, hogy amaz anyja felé lépett, s érezte dühét is; azt, amely Kilime elmeostromló lég-falainak feszült, akárha pikkelytelen, csupaszbőrű, kétlábú kísérelné meg betörni a környék legszabadabb vadlovát. Zaeya szeretett volna közéjük állni, noha maga sem értette, miért, hisz' nem lett volna képes állást foglalni e helyzetben. Már nem... ezúttal nem. Nem érezte az eddig mellkasát betöltő neheztelést alig-látott öccse irányában - nem olyan erősen, mint eleddig, s nem értette, miért nem.

- Hagyj beszélni! - förmedt rá a vörös, megvillantva éles, fenyegető fogsorát.

Gesztusa azonban viszonzásra került. Ikerhúgát sem abból a jégtömbből faragták, hogy hagyja magát, főképp nem olyan nemzővel, s példaképpel szemei előtt, mint a szigorú, hibát nem tűrő Melfyomer. Halkan, búgva morgott a nőstény, ám Zandros nem érezte fenyegetve magát. Reá sem hederített, mintha nem bírta volna izzásra dühét, azonban az már lángolt; s testvére helyett egészen másfelé irányult.

- És te is ostoba vagy, nem tudod eldönteni, hogy mit akarsz! - mondta, miközben anyja felé fordult vissza.

Kilime felé, ki szemrebbenés nélkül szemlélte két gyermekét, s ki fejével megálljt parancsolt a csillogó ködből anyagiasulni igyekvő Frvaia számára. Az őrszellem mégis megjelent, a napcsókolta bőrű, mezítelen lábú asszony képében, s csendesen figyelt, fényes, mindent átható tekintetével. Figyelte Jégkarom-csúcs irányítójának mindent betöltő varázslatát, mely felfokozta a nehéz, tiszteletet keltő aurát, s dorgálás helyett nemes egyszerűséggel felmordult, viselkedésre ösztökélvén az ikerpárt, kik elcsendesedtek, s kissé fejüket is leeresztették.

- Nem hagylak. - bátorkodott megszólalni a fiatalabb néhány pillanat után.

Hangja különösen csengett: nyugodtan, mégis éllel vette célba bátyját, ám ekkorra már mindketten arra kényszerültek, hogy lenyeljék dühüket, elfojtsák azt magukban, s befejezzék az eroniai értelmetlen támadását.

- Laryss sérülést szenvedett, és a lökött fióka észre se vette. - tette még hozzá, egészen halkan.

Nem volt eldönthető, leplezni kívánja-e aggodalmát, avagy Kilime varázslata befolyásolta hanglejtését. Azonban mintha senkit sem lepett volna meg, nem szült ellenkezést, sem felháborodást. Csend állott be, s ezt kihasználván ezúttal a szellemsárkány ragadta magához a szólás jogát, hogy kivetíthesse reájuk gondolatait, melyeket eddig magában érlelt, akár valamiféle varázserejű magvakat.

Megértette a barnaköpenyes kérését, s tiszteletben tartotta azt, noha lett volna még mit mondania a baj-tengerben hánykolódó anyának, s egytől-egyig mindegyiküknek. Azonban ha valamit igazán jól megtanult létezése tizenegy évszázada alatt, az az idő fogalma volt. Lesz még belőle egy óra múlva, holnap, s azután is. Annak is lesz helye tehát, mit nyelve hegyén őrzött.

- Távozzunk most. - kérte a két gyermeket, kik egy utolsó fejhajtást követően engedelmesen követték őt. 

Hogy szófogadó magatartásuk mégis meddig tartott, azt Kilime már nem láthatta. Egyedül maradt a máguslénnyel, bár e fejlemény cseppet sem hozott enyhülést elméjének, s lelkének. Mindvégig érezte annak dühét, s bár eme érzés kölcsönösnek mutatkozott, Kilime mintha tartott volna attól, mit a varázsló mondani kíván.

Félelme nem volt alaptalan. Shuga Melfyomer őszintén, s keményen beszélt vele, ahogyan azt a nőstény el is várta - mégsem volt elégedett, s nem értékelte akképp a mágus véleményét, ahogyan azt máskor tette volna. Nem, ugyanis az túllépte hatáskörét, s túllépte a határokat is. Még akkor is, ha Kilime tudta, mindennél jobban tudta, hogy egyetlen gyermekének sem ártana. Valturaannak sem; annak, ki megannyi bonyodalmat okozott számára, s nyolc évet elvett értékes életéből - abból az életből, mely gyorsan múlott, s melynek vége előtt meg kellett volna, leljék a módot, mellyel testhez juthat az, kitől egykoron elkobozták a sajátját.

- Ne merészeld törölni az emlékeit. - figyelmeztette sziszegve - Tudom, miben hibáztam, nem kell felhívnod rá a figyelmem. Mindennel tisztában vagyok, te pedig azzal, hogy mi a válaszom a felesleges és ostoba kérdésedre. Azt akarom, hogy itt legyenek velünk, mindennél jobban, de engednünk kell, hogy a fiam nyugalmat leljen. Bízom Laryss ítélőképességében, és bárkinél jobban tudod, hogy Valturaan csak rá hallgat, senki másra. A feladatod továbbra is az, hogy szemmel tartsd és vigyázd őket, amíg készek nem lesznek a visszatérésre. Akkor visszahozod Laryss-t; és a fiamat is. Indulj, de gondod legyen rá, hogy út közben magadba nézel, mert a te hibád is, hogy minden így történt.

Egyetlen, káosz uralta, fehér alagúttá változott minden. Többé nem látszottak a fák, a különálló hómezők, s a fagyos mindenség alól kibukkanó szürke sziklák. Valturaan azt sem tudta, merre tart, csak repült; a legnagyobb sebességgel, melyre rövidke élete során csak képes volt, s mindaddig meg sem szüntette a varázst, amíg ereje veszte zakatoló szívének ölelésében mellkason nem találta őt, akár egy sárkányvadász-lövedék. Tudta, nem jut már messzire, mielőtt elhagyja a mágia, s bár hajlamos volt arra, hogy elméje, s teste tűréshatáráig hajszolja magát, most nem volt egyedül. Laryss Orowennë csekélyke tömege feküdt ujjai között, s ő reá sem nézve határozott sorsuk felől. Kockáztatni kényszerült azzal, hogy menedék keresésébe fogott, mégis megtette, védett hely után kezdett kutatni az ismeretlennek tetsző, régen látott vonulatok között. Különös nyugalmat erőltetett reá a leány lassú lélegzése, s a halk, ritmusos szívdobogás, mely sajátjához oly' közel férkőzött az évek során, hogy csaknem eggyé váltak. Ahogyan az ifjú emlékeinek zavaros vizű tavában kutatott, azt gondolta, megmagyarázhatatlan nyugalma: a szabadulás, s együttlét kezdetének felfoghatatlan előszele az ibolyaszeműt is körbelengte, éppúgy, mint őt magát. Azt gondolta... s ezzel tévedésére vetett fátylat, mialatt minden igyekezetével koncentrált, egészen addig, míg meg nem lelte magában a búvóhely halovány reményét - egy régi, ködös képet egy egészen aprócska cseppkőbarlangról, ahová felfedezései első időszakában talált el merő véletlenségből. Nem messze kellett, legyen, s valóban nem is volt. Néhány percnyi siklást követően már csak egyetlen éles kanyart kellett tennie, s két hegyes meredély között a mélybe vetnie magát. Úgy ért el a bejárat elé, melynek alsó szélén megkapaszkodva lehetősége nyílt bemászni a felfelé irányuló, szabálytalan, s minden jel szerint használatlan járatba. De hogyne lett volna az, ha egyszer kifejlett sárkányok aligha juthattak volna be oda.

- Ide még úgysem hoztalak. - lihegte az ifjú szelíden, s tovább igyekezett rézsútosan felfelé, mígnem néhány rozsda- és vajszínre emlékeztető cseppkőoszlopot kikerülvén, megérkezett a biztonságos pihenőhelyre.

Ámde bármennyire is megkönnyebbüléssel töltötte el e gondolat, azt nem lehetett volna túlzottan hosszú életűnek nevezni: mindössze annyi ideig tartott, amíg az ifjú megfelelő helyet talált a lefekvéshez, s óvatosan elemelte magától a leányt. Az eszméletlen, mozdulatlan leányt, akinek látványa egyszeriben rettenetes, fagyos és bénító rémületbe taszította az ifjú fehér sárkányt. Valturaan teste néhány végtelennek tetsző pillanatig megmozdíthatatlannak tetszett, azután az ifjú kapkodva a kövekre helyezte az elf leányt. Egészen közel hajolt hozzá, csaknem reá fektette fejét, úgy hallgatta légzését, szívverését, s igyekezett kínzó higgadtságot erőltetni magára, mert tudta, ezúttal nem vesztheti el önuralmát. Nem kezdheti ostorozni önmagát, nem engedheti szabadjára dühét, s fájdalmát önnön felelőtlensége miatt, bármennyire is égeti, szúrja, karistolja bensőjét - nem teheti, mert senki más nincs e helyen rajtuk kívül, s neki minden erejére szüksége lesz, hogy meggyógyítsa, bármi baja is esett. Fölé magasodott hát, körbeölelte az ibolyaszeműt, hogy melegítse, hogy érintése megszilárdítsa elméjét, mely mostanra úgy hullámzott, akár a napok óta háborgó, mélységesen mély, éjsötét tenger.

- Paraantua. - búgta, amikor úgy érezte, készen áll, s nem lesz már összeszedettebb.

Érezte, amint a parancs hevesen megmaradt erejébe mélyeszti éles karmait, s egészen megszédült a hirtelen változástól. Leeresztette fejét a leányhoz, s figyelt, fülelt, türelmetlenül várt, míg végül nem bírta tovább - koncentrálása lanyhult, a varázslat megszakadt, ő pedig gyűlölettel telt el, s gyűlölettel nézte az ujjakat, melyek csak most voltak képesek vigyázni Laryss-ra. Csak most védelmezték. Már nem ártottak neki, nem úgy, mint a Csúcs átkozott földjén. Nem. Nem a Csúcs volt átkozott, hanem azok az ujjak. Azok, melyek hűséget fogadtak az elf leánynak, s egy napon orvul elárulták őt, kiszorítva tüdejéből az éltető levegőt, s hatalmas nyomással sújtva törékeny testét. Az ifjú nem lelt már vigaszt a lélegzésben, az aprócska szív ritmusában. Nem lelt, pedig hálásnak kellett volna lennie azért, hogy Laryss él. Hiszen meg lehetett menteni, meg lehetett gyógyítani, csak egyszerűen pihennie kellett volna hozzá, ahogyan azt varázslata megkövetelte; s ha megteszi, ha csak egy órát alszik, talán már annyi elegendő lenne mindent helyrehozni... Mindent? Az ibolyaszemű testében okozott kárt igen. Maradéktalanul. 

Azonban Valturaan elméje nem volt kész arra, hogy kimerültségét csillapítsák. Meg sem fordult efféle a fejében, de hogyan is fordult volna, ha az elborzasztó dolgokkal telítődött? Olyan dolgokkal, melyeknek ezidáig a létezésében sem hitt, s most mégis, ennyi év után mégis megtörtént valami szörnyűséges. Valami elviselhetetlen. Ártott a leánynak. Ártott neki, megsebezte, felelőtlen volt, kapkodott, meggondolatlan cselekedettel veszélyeztette annak az életét, aki  sajátjának értelmet adott. És az ifjú ragadozó számára ez elviselhetetlen volt. Ismeretlen, rettegésbe fúló kínok vonultak végig az elanyátlanodott fiókán, ki hitetlenkedve, s magát korholva vigyázott a leányra a megannyi csepegés hátborzongató némaságában.

Amikor - talán félóra telhetett belé - úgy érezte, egy másodperccel sem tud tovább tétlenül feküdni, újból ereje töredékéhez nyúlt, s ezúttal erősebben akarta a fehér elf felépülését, jobban igyekezett, tovább erőlködött. Megismételte a parancsot, s lélegzet-visszafojtva, mágiától megfosztván várt, egyedül saját magával, önnön kegyetlen igazságával, s csak akkor rezzent meg, amikor a kicsi, puha kéz megérintette remegő mellkasát.

- Mondtam, hogy nem jó ötlet. - közölte vele az ibolyaszemű, egyszerre korholóan, s gyengéden kiejtvén szavait, mintha nem tudná eldönteni, dühös legyen-e, avagy megnyugtatni igyekezzen inkább a jégszemű kedvest.

S talán egyszerre mindkettőt akarta, ügyet sem vetve rá, hogy minden apró mozdulat is nehezére esik. Mindent egyszerre akart, mert jól ismerte, jól tudta, abból, hogy reánézett; baj van. Egy halálra rémült, felzaklatott sárkány - ezt látta volna valaki más, ám ő mást olvasott ki az íratlan sorok közül. Több volt ez annál.

- Elviszlek Olassië-be. Nie-t ott láttam utoljára. Megkeresem Valianban és utánad küldöm. - kezdte az ifjú, s a leány hagyta, hogy beszéljen - Nem mehetsz vissza hozzájuk. Veszélyt jelentenek rád, és én is; és azt akarom, hogy távol legyél tőlem, biztonságban. Addig, amíg azt nem mondom, hogy nem esik bajod, ha velem vagy.

Parancsok voltak, mégis egyszerű kijelentésként hatalmasodtak el felettük, s Laryss tetszését egyáltalán nem nyerték el. Ugyanakkor érezte, hogy az ifjú megfékezi haragját, rémületét, s csak mindennél nagyobb szeretetét, szerelmét engedi eljutni hozzá. Ez megmelengette szívét, s büszke volt reá, ahelyett, hogy félt volna tőle. Ahelyett, hogy bizalmának pillérei meginogtak volna a reájuk bocsátott földrengés alatt. Hát neki is csupa szeretettel kellett válaszolnia, még akkor is, ha legszívesebben ordított volna. Kénytelen volt magában tartani.

- Nem döntheted el csak így. Meg sem kérdeztél. Azt sem tudod, mit gondolok. Mi van, ha azt gondolom, hogy ostobaságokat beszélsz? - kérdezte tőle, s belemarkolt az ifjú sörényébe, hogy maga felé húzhassa azt.

Ezzel jelezte, közelebb jöhet. S az ifjú ment, hozzásimult, mintha mi sem történt volna. Menthetetlenül maga alá temették az érzései.

- Akkor nem számít, hogy mit gondolsz, mert tévedsz. - mondotta mégis.

A gyógyító leány ekkor egész testével a mellette fekvő sárkány felé fordult, s közelségével igyekezte megnyugvásra, ezáltal pedig jobb belátásra bírni őt. Felismerte, mit jelentett mindaz, amit hozzá intézett, s nem volt hajlandó elfogadni vagy egyetérteni vele. Ugyanakkor azt is megvizsgálta, mi vezetett el idáig, s mélyen magába nyelve félelemmel párosult dühét, továbbra is egyedül szívét engedte beszélni a fehér sárkányhoz.

A sárkány egy darabig csendben maradt. Úgy festett, mintha csak érdektelenül hallgatna, azonban egy idő után mégis megszólalt, jóllehet, mindössze egyetlen hang erejéig.

- Igen, mert Olassië-be akarsz vinni; - javította ki a leány, türelmességet erőltetve magára - de tőled?

Az ifjú értette a célzást. A válasz tehát nem, bármit is tett, s fog tenni vele. Mégsem tűnt elégedettnek, s talán még az eddiginél is messzebb vetődött józan eszétől.

Valóban tudta.

Kilime tisztában volt a barnaköpenyes démonmágus mondanivalójának igazságtartalmával; ahogyan azzal is, mekkora erővel hatott reá mindig, ha tükröt tartottak elé - olyan tükröt, mely sajátjánál százszor élesebben mutatott mindent. Metszően élesen, akár a szavak, melyek azt a bizonyos tükröt képezték - élesen, ámde a látványul kikerekedett képet cseppet sem lehetett volna szépnek nevezni. Érezte is az ezeréves nőstény; érezte a különbséget, melyre Laryss avagy Drilda ugyan nem lett volna elég bátor ily' hatékonyan felhívni figyelmét, mégis ugyanúgy észlelték a gondot, akárcsak az összes többit, mely itt-tartózkodásuk alatt a Csúcson keletkezett. Észlelték, hiszen Csupaszbőrűek voltak - Kétlábúak, akik érzékenyebbnek mutatkoztak hozzájuk képest merőben más... idegen teremtmények viselkedésére. S míg talán bárki egyéb egyszerű szörnyetegségnek titulálta volna a nem túlzottan példamutató anyaság köré gyűrűző kusza összevisszaságot; addig e kettő, e két kivételes egyed, úgy tekintett reá, mintha elkövetője maga is hártyának tetsző, sebezhető kültakaróval, s két járólábbal bírt volna.

És az az ember... az, ki démoni befolyás, olykor pedig a saját test után vágyakozó Melfyomer irányítása alá került - Shuga, ő ugyanígy ítélte meg közeli barátját, noha az elhangzott szavakból ítélve ismételten elragadták tőle a szólás jogát, ahogyan az néhány alkalommal lenni szokott, ha Kilime jelenlétében tartózkodik. Talán kölcsönös volt az a testet-lelket-kiüresítő-hiány - gondolta gyakran a fehér nőstény, noha ezúttal nem ez ötlött eszébe. Csendesen meghúzódó harag éktelenkedett óriási szívében; elsőként azért, mert senkitől sem tűrte volna, hogy holmi fattyaknak nevezze a gyermekeit, másrészről pedig azért, mert ezúttal nem vitte rá a lélek, hogy egyetlen pillanatra is hozzáérjen a három lelket hordozó testhez, s kiossza megérdemelt figyelmeztetését. Nem vitte, mert letaglózta az igazság, s a tudás: annak tudása, hogy önként határozta el magát maradását illetően - önként, kijelentés nélkül eldöntötte önmagában, hogy nem indul a fia után, s hagyta, hogy a különös teremtmény csendben távozzék.

Hagyta, s most, hogy magára maradt, a ragacsos, dühtől, s borzalmas emlékektől bűzlő, sötét kulimászból, mely szívéről csöpögött alá; soha viszontlátni nem óhajtott gondolatok törtek felszínre. Nem. Az ő gyermekei nem fattyak - ugyanakkor évszázadokig tartó folytonos erőszaktevés következményei, melynek létezése akarva-akaratlanul beléjük ivódott, s a hószínű tekintet még mindig látta ezt. Látta, s nem volt képes szabadulni tőle, bármennyire is szerette, mi véréből való. És pedig jobban szerette ő utódait, mint azt el lehetne képzelni... sokkalta jobban, hiszen sokára, s nehezen fogant gyermeke. Melfyomer ikersárkányai valóságos csodának tűntek számára, s legszívesebben visszafordította volna az idő kerekét, hogy felnevelhesse őket. Vele együtt - s e vágy hirtelen erősödött fel benne; pedig más esetben keresve sem lehetett volna találni Lanurián még egy olyan nőstényt, amelyik ennyire megvetette a hímeket, s azok közeledését. Ám ő mégis... igazán ritkán valahogyan mégis azon kapta magát, hogy várja a pillanatot, amikor újra szemtől szemben állanak majd.

Miután pedig legyőzte elméjében a saját maga ellen irányuló, lelket-fertőző kísértést, s még egyszer utoljára megállapította, hogy ez a nap sem az, amelyen majd lépéseket tesz Valturaan felé; legifjabb fiókája felvigyázására indult, aki - felügyelet nélkül hagyván - rendszeres látogatásokat tett Drilda nagyra becsült konyhájában, melyeknek igazán változatos végkifejletei születhettek.

Messze járt az ifjú, noha nem az álmok mezején. Arra képtelen lett volna, s úgy érezte, még sokáig képtelen is lesz - mindaddig, amíg vastag, kettős szemhéjának lecsukásakor rohamra indulnak a ködös, még csak nem is sajátjának érzett mozdulatok emlékei, melyekkel Laryss-nak ártott. Nem volt képes szabadulni a kínzó érzéstől; olyannyira nem, hogy még a leány kedvessége is megfakulva jutott el hozzá. Csak feküdt, s hagyta, hogy a kezek hozzáérjenek, hagyta a mennyezet hiányosságain át beszűrődő fénypászmáknak, hogy kaján vigyorral megzavarják az általa oly' kedvelt sötétséget. Hogyan is juthatott volna eszébe hát, hogy ellenőrizze környezetét? S talán ha megtette volna, sem lelte volna a démonmágus nyomát, aki éppen ezt kihasználván közelségükbe került, s minden egyes szavukat jól hallhatta. 

Valturaan nem akart azonnal válaszolni a leánynak. Ugyan nem is tudott volna, elvégre magával kellett dűlőre jutnia, méghozzá sebesen: mitévővé is váljék, ha egyszer az, mit megoldásként felkínált - felkínált... inkább parancsolt -, nem nyerte el az ibolyaszemű tetszését? Mihez kezdhetne, ha egyszer éppen az volna mindennek az értelme, hogy soha többé ne bánthassa őt semmivel, ehhez azonban mégis olyasmire kényszerítené, amit nem akar? Lehetséges, hogy meggondolatlan, akaratos és önző teremtménynek tartották, a fiatal gyógyító szava, véleménye, kérése mind-mind, egytől-egyig számítottak a ragadozónak, s úgy érezte, egyenesen belepusztulna, ha egyetlen egyszer is végérvényesen fölé kellene magasodnia, bármi is legyen az oka. Csendben maradt hát, s gondolkodott. Legalábbis, gondolkodni szeretett volna, azonban egy erőteljes, varázslatnak hangzó kiáltás derékba törte terveit. Az ibolyaszemű is megrezzent, s ijedtségében eleresztette a sárkányt is. Felkelni azonban már nem kelt fel mellőle, hiszen nem számított támadásra a hang birtokosától, kit szinte azonnal fel is ismert, amint meglepettségéből felocsúdott. Látta azt is, hogy bőrtáskákat cipel, s az egyik röptét is végigkísérte ibolyaszín szemeivel, egészen az ifjú pikkelyekkel fedett válláig, ahonnan aztán tompa puffanás kíséretében a barlang padlózatára pottyant.

Ha a varázsló nem telepedett volna le hozzájuk, s nem kérdezett volna, a gyógyítón elhatalmasodott volna a gondolat, miszerint az Olassië-be való száműzése meghallgató fülekre, valamint támogatásra is talált a barnaköpenyes Shuga személyében. Így még csírájában sikerült elfojtani a téves felismerést, ennek eredményeképpen pedig a leány teljes figyelmét a jégszemű felé fordíthatta, akit célpont volta egyenesen kitaszított különösen nyugtalanító higgadtságából, s halkan felmordult; egyértelműen a mágusteremtménynek címezvén azt.

- Nem-nem-nem! - mondta a leány, s megálljt mutatott a kezével, feltartván hófehér tenyerét a levegőbe - Mindenki a helyén marad.

Nem akarta, hogy azok ketten megint összeakasszák szarvaikat, így aztán mindkettejükre szigorú pillantást vetett, hála a magában elfojtott felháborodásnak, mit az elmúlt percekben halmozott fel. Tette Valturaan részéről eredménnyel is szolgált: a fehér sárkány zaklatottsága, s bánata eredményeképpen visszahúzta fejét a démonlénytől, azonban nem mondott le pozíciója megszilárdításáról. Védelmébe vette a gyógyítót, mágia hiányában valódi formájával körülfogván őt, s még hosszú, izmos farkával is mintegy, határvonalat képezvén a Mágustanács tagja számára. A leány pedig hagyta, hogy ezt tegye - hagyta, bár határozott pillantást vetett a válla mellett tartózkodó fejre. Még mindig nem szerzett túl sok kedvet az utazást illetően, márpedig a csomagjaik bizony itt voltak mellettük. Mi lehetett Kilime célja ezzel? Vagy maga Shuga intézkedett?

- Olassië-be viszem Laryss-t. - válaszolta Valturaan komoran.

Komoran, nem pedig dacolván, s nem felháborodva. Azonban nem is pislogott, szembogara pedig egyetlen, papírvékonyságú vonallá szűkült, ahogyan arra gondolt, amit még feltétlenül el akart mondani, noha mindössze féligazság volt. Nem akarta elárulni Shugának, hogy mi történt, mintha hitt volna abban, nem látta avagy rettenetes ballépése egyáltalán nem is volt észlelhető.

Még a sörénye is égnek kezdett meredezni, némelyik pikkelyével egyetemben. Fenyegetőnek próbált látszani, annak ellenére, hogy egyáltalán nem volt az, s ez látszott is rajta. Egyetlen cseppnyi varázsereje sem maradt, anélkül pedig félő, nem kelhetett birokra a különös lénnyel, kit még segítettek az igék is. Az ő erejével nem. Nem azzal az erővel, mely úgy festett, megrekedt valahol, akárcsak ő maga a növésben, s egyik felfedezés sem nyugtatta meg igazán. Főképpen e percben.

Laryss, aki egyelőre nem szólt, mert meg akarta várni, mit is javasol, mit tesz majd a háromlelkű; értette az ifjút. Nem lehetett volna azt mondani, hogy nem érti, elvégre megannyi dolog történt már közöttük, rengeteg apró szeletét ismerte már a ragadozónak; mégis, az ellentettje sem volt teljesen igaz. Ahhoz állott azonban közelebb, így hát hallgatott, még egyszer, türelemmel, s szakadatlan felügyelettel illetvén e kettőt. Árgus szemekkel leste őket, hogy elejét vehesse a harcnak, noha nem érezte eljövetelét, közben pedig saját magát is igyekezte megfejteni; ugyanis egyáltalán nem akart Lanuria többi elfje közé menni, s megismerkedni kultúrájuk egy egészen más világával. Az sem hozta el számára a megfelelő kedvet, hogy tudta, talán Nie várná ott. Nienna nan E'Leinor-Syllen, régi barátnéja, aki, valamilyen oknál fogva találkozott a sárkánnyal. Lázba hozta ugyan az esedékes beszélgetés gondolata, a hazugságok szükségessége azonban mindenek megsemmisítően borzasztó ízt kölcsönzött volna - legalább olyan rosszat, mint Valturaan leges-legelső konyhai alkotásáé... Mert éppen ez lett volna a lényeg: az őszinteség. Hiszen a hazudozás miatt távolodtak el egymástól; amiatt, mert az ifjú létezése, a fehér elfek városában tartózkodása ezt kívánta meg tőle, és ezt Laryss semmilyen körülmények között, semmilyen áron nem volt hajlandó megismételni.

Ráadásul, a fenyegetőzésben elveszett teremtményt jól ismervén, az is megeshetett, hogy csak nagy sokára teremt békét magával ezért a hibáért - nagy sokára, avagy soha. És Laryss érezte, egyedül volna mindvégig; magára maradván, helyesbítő szavak, megérdemelt letorkolás avagy szelíd és gyengéd terelgetés nélkül, amely tények merőben csökkentették volna a saját maga elé kitűzött feladat elvégzését. E gondolat nehéz súlyt aggatott a leány mellkasa köré, aki már önmagában azzal sem értet egyet, hogy bármelyik csúcsi őrült volna. Igaz, némely egyedek olykor-olykor ellátogattak e fogalom határmezsgyéire, mégsem jelentette volna ki ennyire erősen, ennyi gyűlölettel. Szeretett ott lenni, s senkinek nem engedte volna, hogy megtiltsa az oda való belépést, amíg nem csalódik végérvényesen. Amíg tudtára nem adják, hogy nem kívánt a jelenléte, s nincs joga Panura kissé a sajátjaként is tekintenie. Amíg Kilime maga el nem zavarja, legyen akármilyen hatalmas feladat is megérteni őt. De Laryss, ő mégis csendben maradt. Hiába szorongatta félelem a lelkét.

S hiába várta volna a barnaköpenyes is.

Shuga Melfyomer egészen különös létezésének testet ölthető lényegét mindössze egyetlen szerencsés véletlen mentette meg attól, hogy azon nyomban hahotába fulladjon - feltéve, ha örömének forrása valóban az ifjú sárkány hiábavaló fenyegetésében, s a holdarcú leány békefenntartásának szilárd jégfallá manifesztálódott láthatatlan tömegében lakozott. E kettő ugyanis, ahogyan a mágus beszélt, fokozatosan átalakult, s már-már meglapult a történések sűrű bozótosa alatt, akár egy rémült vad. A jelenség magyarázata azonban cseppet sem a félelemben volt keresendő - sokkal inkább a szavakban, melyek egy-kettőre elterelték Valturaan figyelmét Olassië égetően fontos kérdésköréről, s arról, mitévővé is váljék a folyvást törékenynek, s óvni valónak hitt Laryss-szal; aki ettől messzebb talán soha nem is állhatott volna elkötelezett, s túlbuzgó elméjű párja szemléletétől. Hitt ő a leányban, s ismerte, tudta erejét, mely azóta csupán növekedni tetszett; mégsem szolgált elég bizonyítékként a nyilvánvaló, s az ifjú fehér rendkívül féltette őt családtagjaitól - azoktól, kik tisztelték, s csaknem mind valóban, igazán szerették is a gyógyítót, ki törhetetlen, olvasztó, forró lángok szemébe lázítóan mosolygó jégként képviselte saját véleményét, figyelmeztetéseit, igazságtevését, s törődését is egyaránt.

És az a gyógyító, az imént említettek szerint, ismerte a démonlényt, s beengedte hozzá a szükség óráin; a démonlény pedig meg merte érinteni az engedélye nélkül! Meg merte...? Meg kellett tennie, s éppen ez fájt az ifjú büszkeségének oly' nagyon: a letaglózó kiszolgáltatottság rémisztő, bénító, félreismerhetetlen szaga, melynek következtében a hófehér test mozdulatlanul tűrte, hogy a leány és a barnaköpenyes, csaknem megismételvén azt, mit évekkel ezelőtt tehettek; ismeretlen szubsztanciával kenegessék az oldalát, a mellkasát, legfontosabb izmait. Tűrt, és várt, maga sem tudta, mire, csak várt... talán egy jelre, hogy megálljt parancsolhassék a tébolyodott háromlelkű lélek-pusztító, meg nem nevezett inkvizíciójának. Egy jelre, mely kiszakítja majd jelen állapotából, és elzavarhatja maga mellől a mágust. Csak őt, hiszen Laryss nem tett semmi rosszat, s az ő gondoskodását nem festette már elméje ártalmas, romlott színekkel. Éppen ellenkezőleg; a leány jótékony érintése még annak a bizonyos jelnek az eljövetelét is megakadályozta, ahogyan a barnaköpenyes példájára maga is egyengetni kezdte a különös, vajhoz hasonlatosan kenhető anyagot a hófehér pikkelyek között, közben pedig néhány pillanatra a félig fekvő ifjú vállához hajolt, s hozzáérintette arcát, hogy csókot leheljen. Olvasott a jégszín tekintetben, s jól ismerte már tulajdonosát. Nyugalmasnak kellett hát maradnia, s nem engedni Shuga igazságának, melyet mondatokba foglalt - nem engedni a kínzó vágynak, hogy leteremtse a sárkányt, s visszamenjen a Csúcsra, oda, ahová való. Mert az volt immáron otthona, s nem lett volna sokáig maradása más helyen. Tovább sűrítette-gyúrta hát önnön szívének anyagtalan, képlékeny részét, s arra készült vele, hogy megtisztítja lelkét, azután a gyűrt gömböt hálóként - nem, sokkal inkább puha takaróként kedvese köré teríti szét, hogy melegítse, s megóvja őt.

- Nem szabad, Val. - mondta egészen halkan - Shuga segíteni akar neked, légy hálás érte, és tudd, hogy annyi mindent megtett már érted, hogy megtöltene egy egész tankönyvet. Sohasem bántana téged szórakozásból vagy gyűlöletből, még ha nagyon nehéz is ezt elhinned.

Nem érkezett válasz. Laryss talán nem is várta tőle, azonban úgy érezte, tette másfajta eredménnyel sem szolgált. Nem olyannal, melyre igazán számított, s melyet remélni mert, Valturaan ugyanis reá sem emelte tekintetét, mintha érdektelen volna a gesztust, s a lágy szavakat illetően. Mintha bármely pillanatban a mágusra ronthatna... ám az a pillanat nem jött el. Az ifjú leereszkedett a földre, átengedvén magát a húsába ivódó kellemes, könnyedséggel járó érzésnek, s hagyván, hogy társasága minden további nélkül folytathassa a kezelést; bármi volt is, mit alkalmaztak. S ahogyan nem csak teste, hanem elméje is mozgásba lendült, valóban szélvihar kerekedett odabenn: gondolatok csatája, emléke, s a levont következtetések, döntések, és érzések úgy kavarogtak, akár egy feneketlen örvény, s a fehér sárkánynak ebben a szédítő káoszban kellett volna megtalálnia saját hangját - azt a hangot, mely Laryss tiszteletéből táplálkozott, s mely lehetővé tette volna számára, hogy maga is higgadtan beszéljen, ahogyan az elf leány megérdemli.

Ezért nem hallott ordítást, s vészjósló morgást Shuga Melfyomer, s talán ezért nem is kezdett hát nevetni. A levegő ugyanis megtelt valamivel; valami olyannal, amely több volt, mint puszta legyőzöttség, s rettegés visszataszító ötvözete. Jóval több, s annak legjelentéktelenebb következménye volt csupán, hogy Valturaan hazugságot szőtt mondanivalójába: olyan hazugságot, mellyel magát próbálta menteni a démonszerzet elől; magát, és temérdek, bűzölgő mocsárként terjengő bűntudatát, melynek hatására még az is megfordult a fejében, hogy elengedi Laryss-t, s magára hagyja. Lemond róla. De nem tehette ezt, ha élni akart. S nem hallgathatott semmiről, mely a varázsló korábbi szavai nyomán benne született, s melyet düh fogant, elhagyatottság, sértettség, és fájdalom.

Laryss Orowennë ekkorra abbahagyta a finomkodó kézmozdulatokat, s kínok közepette lehunyta a szemét. Egészen azt sem tudta eldönteni, pontosan miért teszi, csak állott ott, vakon és sötétben, mintha elveszejtette volna élete világát. Forgott körülötte a barlang, ő mégis talpon maradt, és újra, meg újra megpróbált nyugalmat teremteni. Hiszen tudta, hogy az ifjú tagadni fogja bánatát, rettegését a barnaköpenyes előtt, még ha amaz jó eséllyel mindent hallott is. Tudta, hogy soha nem fogja kiejteni, miért döntött így, s mindössze ekkor ébredt rá, hogy neki magának kell cselekednie. Neki kell kitartania, s utolsó erejéből közölni a döntést, mely közös kellett volna, legyen, s ha az lett volna, biztosan nem ekképpen kezdte volna mondatát:

- Elmegyek Olassië-be, és nem jövök vissza, amíg Val le nem higgad. - mondotta, s mintha nem értette volna már, hogy hiába minden.

Mintha nem lett volna tudomása arról, szíve fájdalmát, még ha gondos törődésbe, tehetetlenségtől fakó, mégis kedveskedő köntösbe öltözteti is; megérzik majd a jelenlévők. De Laryss nem foglalkozott vele; érdektelenséggel eltelvén alakította halovány mosollyá arckifejezését, miután az ibolya szemek kinyíltak - hiszen ők tudják. Valturaan és Shuga, mindketten tudták, hogy a történtek nem titkolhatóak olyasvalaki előtt, mint a mágus, éppen úgy, ahogyan a leány gyötrődése sem, melynek érzékelése hozájárult ahhoz, hogy az ifjú ragadozó ismételten a csend fogságába kerüljék.

Ez volt hát Laryss ajándéka, a bizalmából, s csaknem egész lelkéből formált, s préselt igazgyöngy, melyet átlátszó kagylóhéjba zártak, s Valturaan számára így sem volt érthető, mit rejtett. Számára egészen mást jelentett e látvány - valami ennél is sokkalta borzasztóbbat, melynek puszta gyanúja oly' teherként nehezedett reá, hogy azt kívánta volna, legyen újra a rettenetes, rémisztő, és veszélyes Csúcson. Legyen anyja előtt, az ikrek előtt, legyen a mágus megalázó szorításában. Legyen Niveria, Ahrol karmai között, s ne lásson többé napfelkeltét.

Nem.

Nem vette zokon azt a fertelmes, megalázó gúnynevet; Laryss szájából nem, noha gyakorta neheztelt reá érte. Azonban arra az egyre válasz gyanánt legalább tudott is szolgálni valamivel, mely igazán, bosszantóan kínos emlékeket idézett az elf leányban, ahányszor csak elhangzott: "Tüskés". A Pengeélű Jégvirág egészen más ízléssel megfogalmazott lényegét volt hivatott hirdetni, melynek sokkalta magától értetődőbb, s egyenesebb jelentést is adott - ugyanis az ifjú gyógyító valóban titkos pengéket hordott magánál, a legváratlanabb időben, s olykor nemkívánatos elhelyezkedésben is. Megannyi évvel ezelőtt, amikor még a puszta kézfogás, az ölelések is oly' darabosak voltak, akár az eséstől összezúzott jég, Laryss nem gondolt különös, ám hasznos védelmi hagyományainak következményeire, s így többször is megvágta a sárkányt, ha amaz akár egy cseppet is közeledett felé. Nem, akkoriban az Ibolyaszemű már nem akarattal tette ezt, csupán elfeledkezett az eshetőségről, s a szerelem okozta, mozdulat-bénító, s -akadályozó ködben tengődvén tehetetlenül, még saját ruháit is rendre kihasította velük. Mintha sohasem lett volna könnyűléptű, kecses fehér elf, kinek durva, nyers harcmodora is finomnak tetszik, s a saját biztonságát elősegítő éles pengék megszegték a velük kötött szövetséget... akár egy rossz ómen, mely tetteinek, s szíve dobbanásának égető, pusztító tilosságát hirdeti. De Laryss nem dobta el a pengéket, s Valturaan nem neheztelt az időnkénti békés, csekélyke vérontásért sem - ám hogyan is tehette volna, ha ő maga is éppoly' elveszetté vált, akár a leány? Megrészegült, egész életére, méghozzá úgy, hogy soha egyetlen csepp átkozott lőre, tüzes víz nem érintette ajkait. S ő szerette részegségét; a fenyegető másnaposságot pedig igyekezett örökre elűzni maguktól, hogy soha, még csak reájuk se vicsoríthasson - mert ő nem akarta elhagyni a leányt, a Kétlábú, Hártyabőrű, sebezhető, aprócska teremtményt. Akkor sem, ha azt parancsolták. Akkor sem, ha összetartozásukat orvul megtiltották. Akkor sem, ha maga Laryss jelentette volna ki: elmegy... bár az ifjú ez-utóbbitól igencsak rettegett egy időben; s rettegett e pillanatban is, annak ellenére, hogy bizalma megingott önmagában, s nem érezte többé biztonságban a mellette álló gyógyítót - az Ibolyaszeműt, ki folytatta a különös szubsztancia elkenését, s közben úgy simított egyszer-egyszer oldalán, mellkasán; hogy az ifjú egyszerre fázott, s izzott tőle, akár a viharmag.

S elszörnyedt ugyan a barnaköpenyes felvilágosításán - na meg azon, hogy a Déli-dombságban közelebbről is megismert Veszedelmes Nevűnek efféle borzalmas ízlése volt barátok terén -, s az ikersárkányok újabb meghökkentő viselt dolgain; azzal azonban merőben tiltakozott volna, hová is való Laryss igazán. Mert abban egészen bizonyos volt, hogy nem anyja, Kilime karmai közé, ki valamelyest érzékenységet váltott ki a mágusból; s kinek józan megítélését valószínűleg ekképpen befolyásolhatta - noha, amennyire hinni tudott benne, Kilime igazán tehetségesnek mutatkozott elme- s test-befolyásoló varázslatok terén, így aztán még csak elme-ködösítésre sem lehetett szüksége, ha meg kívánta volna nyerni magának a démonlényt. Azt a különös teremtményt, aki még ekkor is csupán segítségére volt, ápolta és gyógyította őt, minden bizonnyal varázslattal is, nem csak kencével, hiszen Valturaan érezte a hirtelen változást, a hűsítő, s izmait egyre inkább csak elernyesztő krém jótékony, kellemes hatása mellett. Talán Shuga még önzetlenül is tehette mindezeket, mint Laryss... - és az ifjú nem becsülte ezt, sőt; egyenest csak felfordult a gyomra tőle; az az üres, melybe e napon, aggodalmon, rémületen, s fortyogó haragon kívül nem került még csak éltető víz sem. Felfordult; az egész borzalomtól, mi vele történt e napon; s még attól is, hogy nem tudta, mit gondoljon igazán. Mit higgyen el mindabból, melyet a démonlény eléje tárt... s egyáltalán miért kételkedett újfent abban: hazugság? Miért nem volt végre elég a nyugalmas szívdobbanások ismétlődő ritmusa, s a gyógyító leány szívszaggató mosolya, melyhez nedves, ibolya tekintet társult az idő sötét alagsorából fel-feltörekvő emlékeknek hála? Mi végre küzdött azért, hogy az ellenkezőjéről győzze meg magát, s kizárja tudatából az oda szavak útján beférkőzött, gondterhes jelenlétet? Shuga jelenlétét, aki maga is alig győzte saját terhét eltűrni? S Laryss-ét, ki az eléje álló barnaköpenyessel ellentétben oldalánál maradt, s mindössze ennyit suttogott neki: "Majd megérted."?

Bármi volt is az igazság, hát Valturaan nem lelte benne azt az úgynevezett szórakozást. Feloldozást sem érzékelt, s egyre inkább az hajtotta volna, hogy magára hagyják. Hogy mindössze a csepegést hallja, s az odakinti szelet, ne lélegzést, ne kelme-súrlódást, ne mozdulatokat. Ne szíveket, amelyekből a folyvást csak áradó törődésnek önnön büszkesége emelt falat, s merő megalázásnak, kiszolgáltatásnak tartott minden segítséget, melyet valaha is kapott - mint kiderült, Kilimétől, s Melfyomertől is. De nem a leányét gyűlölte... az övét, azt a drága kincset; azt a simogató szellő könnyedségével beburkoló jóság-fátylat már becsülte, s azért epekedett is, csúszott volna a földön, meghempergett volna a sárban, mint ahogyan Nie kedvéért tette, Olassië mellett, hogy az Égboltszemű pihenni tudjék a száraz fedél alatt. Máskülönben azonban egyedül akart boldogulni, csakis egyedül, s nem engedte volna, hogy megszánják. Nem engedte volna, hogy dolgaiba avatkozzanak. Senkinek. Soha. Ámde, Shuga minden korábbi mozdulata, minden szava, s még a tekintete is tocsogott a megsegíteni vágyástól, s ez feldühítette az ifjú sárkányt. Olyannyira feldühítette, hogy a mágus szavába is vágott; noha Laryss közbenjárása gyorsan orvosolta a helyzetet.

A leány, kire ekkor a barnaköpenyes figyelmének nagyobb hányada vetült, már a ragadozó feje mellett állott, s kencétől csúszós-sikamlós, puha, meleg ujjait egyszerre fonta a kemény, fehér pikkelyekre, hogy noszogatása, jelentéktelennek tetsző erő-kifejtése jóvoltából a teremtmény becsukja éles, hegyes, fehér, csillogó fogakkal teletűzdelt száját. S ahogyan minden szó csupán hergelte őt; úgy Laryss egyáltalán nem tulajdonított oly' sok jelentőséget még a Bukott Herceg említésének sem; hisz' Shuga nyomkövetése miatt már tudta, hogy ő, és a kedvese találkoztak; egyébiránt pedig nem ismerte,  s ezért hát addig, amíg erre nem kerül sor, igyekezett nem véleményt formálni róla. Különös sorsának köszönhetően erősen megtanulta, előítéletekkel a szívben élni bizony kerülendő; főképp, ha világuk ennyire kiismerhetetlen... avagy talán egyenesen félreismert. Ám, még mielőtt kellőképpen elmerülhetett volna magában, Valturaan hirtelen felindulásának okát kutatván - mely csupán azért nem sikerült látványosabbra, mert az ifjú izmai ekkorra már egytől egyig mélységesen, kényelmesen ellazultak -, a démonszerzet olyasfélével állította feje tetejére mindazt, mi e rövidke idő alatt történt, hogy Laryss azt hitte, menten erőszakkal jutalmazza őt feltételezett eddigi hallgatásáért. Nem, nem pofonnal - az a jól nevelt úrihölgyek kiváltsága volt, s az Ibolyaszeműt korántsem lehetett olyan finomnak nevezni. Mindössze egyetlen pillantás erejéig vonaglott végig rajta a kísértés, azonban rögvest visszanyelte azt, mélyen, szíve belsejébe, hisz' egyikőjüknek sem lett volna szüksége további szikrákra, melyek lángra lobbanthatták volna a köröttük ködösen gyűrűző feszültség-gomolyagokat. Visszanyelte, s uralkodott a lelkét ostromló megannyi, más- és másféle érzeten, melyek, mintha folyvást változó hőmérséklet lennének; kínozták testét, s elméjét. Mondania sem kellett volna - szeme, s minden apró mozzanata, mellyel a kezei közt tartott ifjú lelkének nyugalmát igyekezett megtartani; azt hirdette magáról: Menjünk! Most azonnal. Laryss Orowennë éjt nappallá tévén aggódott apjáért, mióta csak elváltak, s még azelőtt is. Aggódott, még akkor is, ha nem felelt meg egyetlen elvárásnak sem, melyet vele szembe támasztott, s viszonyuk sem volt éppen jótékonynak nevezhető ebből kifolyólag. Aggódott, mert az édesapja volt - nem szükségeltetett több indokot keresnie ennél. Aggódott, s senki sem vehette volna el tőle; senki sem lophatta volna meg érzéseit. Még Valturaan egyértelmű tiltakozása sem, melynek eredményeképpen végül, egészen óvatosan ugyan, de kiszabadította magát a leány ujjai alól, s féltés-szagot árasztván magából, mordulva, felemelte hangját a cseppkőbarlangban.

- Semmit. És veled sem - gondoltam, megjegyzem, ha TE, magadat nem is félted. Val, ő mindenről tudott, végig. Légy oly szíves, és ne félts tőle, ne fesd le ennyire rossz színben, mert még elhiszed róla, amit tévesen gondolsz. - mondotta a leány szelíden, szándékosan hagyván ki szavaiból a tényt, mely szerint Amyas többször is az ifjú életére kívánt törni.

Mert való igaz volt, s ezáltal a sárkány aggodalma is helytálló; ő mégsem effélék megvitatására szerette volna használni azt az időt, melyet most itt tölthettek. Nem állott volna reá készen, s addigra már egyébiránt is borzasztóan magába temette a remény; mely elnyelte őt, s nem eresztette. Hevesen dobogó szívvel hajolt az ifjúhoz, hogy megbocsátást, s támogatást kérjék tőle, ám mielőtt még sietve odahúzódhatott volna hozzá, Valturaan érzékelte a bekövetkezett változást, s azonnal megértette - meg akarta érteni -, mit is jelentett e fejlemény a leánynak. Meg akarta, hiszen szerette őt, elmondhatatlanul; s tudta azt is, mennyire zaklatottá vált, amikor 714-ben, Orod Opelë bukásának hajnalán belátta: választania kell. Vagy Valturaan-t menti, vagy az édesapjával marad. S bár kínzó, gyötrő fájdalommal járt, a leány alig gondolkodott döntésén. Akkorra már egészen beburkolta őt a keserűség, s az, hogy négy éven át egykori, önzőnek titulált határozásainak következményével szembesült. Újra nem akarta ugyanazt a hibát elkövetni, s lemondott Amyas-ról, nem tudván, mivé lesz majd az a szánalmasan aprócska család, melyet még magáénak tudhatott. Nem tudván, túléli-e bármelyikük is, mi legszörnyűbb rémálmaiktól is borzasztóbb sötétségből előttük kibontakozott.

A fehér sárkány melegséggel fogadta a közeledést, s egyetlen másodpercre magához szorította a leányt - ám aztán, Shuga nemkívánatos jelenlétének köszönhetően, mely egyre inkább zavarni kezdte; visszaeresztette Laryss-t a közös térbe, hogy beszélhessék a démonlénnyel. Ezzel adta az Ibolyaszemű tudtára kelletlen, azonban őszinte, s gyengédségtől túlcsordult engedélyének jégkristály-kelyhét, s reájuk szegezte metsző tekintetét. Nem volt nyugodt, ó, nem - egyenest tovább menekült volna a gyógyítóval; messzire a kiképzőmestertől. De nem volt szabad ezt tennie, ha tisztelte a leányt... s ő tisztelte őt. Mindennél jobban.

- Köszönöm, hogy kiderítetted; és hogy elviszel bennünket, Shuga. Megint megleptél. - mondotta a leány, keserédesen, tenyerét újfent; ám ezúttal sokkalta kellemesebb okból a sárkány orrnyergére fektetvén - De mondd, miért akarod te is megerőltetni magad, mint egyesek? - kérdezte, s itt bánattól, örömtől meg-megcsillanó tekintete egészen rövid időre a ragadozóra vándorolt - Én mondom, hogy várjunk néhány órát, pedig nagyon hiányzik az apám. El sem hinnétek, mennyire. De ha életben van, még heteket, hónapokat is várni tudnék, ha ezen múlik az egészséged. - jelentette ki, már-már szigorúan, majd pedig újabb magaslatba emelvén mindazt, amit mondott; folytatta - Vagy Kiliméé. Bárkié közületek.

Az ifjú fülét sértette a név. S nem csak fülének nem volt kedves - mellkasában is fájdalom kezdett burjánzani annak nyomán, melyet nem volt oly' egyszerű elnyomni, uralni; s az könnyedén emlékeztette is tulajdonosát magányos, színtelenné vált, s megannyi kedvezőtlen következményt okozó elhagyatottságára. Arra, mely alapjaiban határozta meg, kivé is lett gyermekként, s miért nem lehetett ezáltal büszke régi, meggondolatlanabb, kegyetlenebb, önzőbb önmagára. Arra az önmagára, amely még most, e percben is egészen ő lett volna, ha Laryss nem lel reá, avagy fordítva. Kínozta az emlékezés, egyre csak jobban és jobban, ám ő mégsem szólt; csupán a leány ujjainak érintését élvezte szüntelen, mely biztosította arról; e száműzetés, e sötét, legyőzhetetlen, ébrenlétét kísértő rémálom hamarost véget ér. S többé soha nem fogja majd egyedül érezni magát.

- Leghamarabb csak hajnalban engedélyezem az indulást, "Sziklatöredék". - tette hozzá Laryss, s rideg-hideg fehér-elf-orcáján rejtelmes, sejtelmes, alig-életű félmosoly terült szét.

A gyógyító törődni, s megnyílni tanult Valturaan-tól, noha nem feltétlenül első kézből. Az ifjú lelki szükségletei vezették reá, s azóta egyetlen percet sem bánt, mellyel távolabb került népe viselkedés-mintázatától. Nem bánta, hisz' otthonra, s új családra lelt, melynek bizony merőben más kezelés is járt, s ő nem érezte, hogy hátránya, vesztesége származna ebből - éppen ellenkezőleg. Minden nappal, hónappal, évvel egyre csak több és több, jobbá és jobbá lett; mióta merő véletlenek tágra nyitották szemét, s másképp értékelte, ítélte a világot, melybe született. Azt a világot, melybe törpék, sárkányok, és még különös démonszerzetek is tartoztak.

- Többet szeretnék tudni, ha még van erőd elmondani, hogyan derítetted ki, és mióta hallgatod el előlem. - jelentette ki, noha a mondat vége igen csak burkolt fenyegetésnek tetszett; amely azonban nem lebegett szokatlan történésként körülöttük: Laryss szerette az egyenességet - Az indulásról természetesen már döntöttünk, és ez így is marad: megyünk - együtt, ha jól értettem. A "puffancs sárkány" társaságában, akinek legjobb tudomásom szerint nincs engedélye belépni... - folytatta, immáron egyre kevésbé szúrósan, s sokkal inkább nyomasztó komolysággal - Shuga, nem lennék nyugodt, ha hátra kellene hagynom Val-t, de akkor sem, ha a népem testvére sértésként, vagy támadásként veszi a látogatását. 

Mardan. Az ifjú sárkány már ott is megfordult; sőt, helyesebb volna azt mondani, ott fordult meg igazán először életében, ha a Lanur-hegység, s a rács-nélküli-cella-fehér-ef-város nem számított kellőképp idegennek. Azt gondolta, akkor még, hogy Laryss kizárólag oda menekülhetett, az összes többi kétlábú fajtársával, kik túlélték az ütközetet. Ütközetet? Ahhoz túlságosan is egyoldalú harc volt... s talán még csak harc sem. Rombolás. Káosz. Mészárlás.

De az már a múlté, Melfyomer bosszantó szó-áradata pedig korántsem apadt még el, s úgy tetszett, egy darabig talán még nem is fog. Valturaan-t azonban cseppet sem érdekelték a démonlény torkából származó hangok, sem pedig azoknak értelme. Nem, egyáltalán nem, s ő mégis hallgatott, dühtől vész-terhes mellkasában pedig egyre csak dobogott a hatalmas szív. Valami megváltozott. Nem. Valami új érte el érzékeit; valami olyasféle, melynek léteznie sem szabadott volna. Laryss Orowennë egész lényéről lerítt a felfoghatatlan - az, amelyet eddig úgy kerülgetett, mint kelletlen öreg macska a pocsolyát -, s az ifjú ezért hallgatta hát a démonembert: azért, mert az elf leány valóban otthonának tekintette azt a tébolyt, s valóban családjának hitte a tébolyban élőket, közöttük pedig Kilimét, a gondatlan, felelőtlen, szívtelen nőstényanyát, ki magára hagyta gyermekeit, s még csak szenvedésükre sem volt soha kíváncsi. A ragadozó érezte a leány fájdalmát, a megválni-nem-akarást, s nem értette, hogyan létezhet. Nem értette, hogyan, s miért törődnének a Csupaszbőrű, az Ibolyaszemű szükségleteivel, a jól-létével, a lelkével; olyannyira, hogy megrázza őt az elválás. Nem értette, mi végre ültettek efféle ostobaságokat a leány fejébe; miért fáradoztak vele, ha egyszerűen végezhettek is volna vele, elvehették volna életét; sőt; akár sorsára is hagyhatták volna. Ahogyan vele tette az édesanyja, és mindenki más. Igen, ezt kellett volna tenniük. Minden jel arra mutatott, hogy ezt kellett volna, és ők mégsem ezt tették, hanem... ki tudja, mifélét. Laryss érzelmei ugyanis nem lehettek valódiak. Nem... nem lehettek.

Úgy, ahogyan ő sem volt oktalan, esztelen, s őrült; azért, mert nem gyengének nevelte magát. Saját magát, hisz' nem volt, ki terelgesse; nem állott mögötte senki, így hát akkor evett, ivott, s aludt, amikor tudott; nem pedig akkor, amikor azt szervezete megkövetelte volna. Ettől pedig nem oktalanná vált, nem; s ezt fel-felmordulván, szisszenéssel jelezte a máguslény felé. Ő, természetesen, attól még lehetett ostoba, azonban az ifjúnak sokkalta fontosabb dolga volt e percben, mint mindezt a különös szerzet szemére olvasni; Laryss szíve, illata, egész jelenléte ugyanis az apja iránti szeretetében, s aggodalmában fürdött tisztára, akár a frissen hullott hó; s mellette minden, mi sajátja volt, minden bánat, fájdalom, s harag, egyenest eltörpült, szinte semmivé lett. Mégsem állhatta meg az ifjú sárkány a csendet, s tétlenséget, mely ennek foganatjaként reá telepedett; s amikor a mágus bejelentette távozását, nem volt rest néma kinyilatkoztatással elfoglalni a nedves, egyre csak sötétedő cseppkőbarlangot, s egy másikkal pedig szabadjára engedte bensője minden megmaradt harag-foszlányát.

Hanghordozása neheztelésről árulkodott, noha Laryss nem tudta volna eldönteni, azért volt-e, mert Shuga akaratlanul is gyengének tüntette fel őt, avagy azért, mert Shuga egyáltalán meg merészelt szólalni - hogy szavainak rejtett értelméről már ne is essék említés. De a gyógyító tudta, mire célzott ezzel a barnaköpenyes, s ennek nyomán melengető, végtelennek tetsző hálát sugárzott felé távoztában. A varázsló még mindig gondoskodni akart Kilime fiáról - akkor is, ha az egyetlen morzsányi köszönetet sem mutatott felé. Akkor is, ha annak végérvényesen elege volt mindegyikükből, s olyan méreg gyűlt fel benne e nap folyamán, hogy a fehér elf igazán ritkán látott tőle hasonlót. Ennek ellenére a leány hagyta magát; hagyta a közeledő, gyengéd ujjaknak, hogy köréje fonódjanak, s az ifjú újfent magához húzza őt, ezúttal eleresztés nélkül, jégszín szemeivel követvén a mágus minden egyes további mozdulatát; mintha ő volna maga Amyas, s egy kétes megítélésű hím-kétlábútól próbálná megvédeni. Avagy, talán nem is kellett volna Amyasnak lennie hozzá.

Az Ibolyaszemű hagyta a démont is. Hagyta őt távozni, hagyta, hogy azt tegyen, amit óhajt, hisz' tudta már: semmivel nem állíthatná meg őt. Aggodalommal, féltéssel végképp nem. Azonban néhány dolgot mégis a lelkére kötött volna, ha amaz figyelt reá; többek között Valturaan iménti, nem túl szívélyes megszólalásának ellensúlyozása céljából is. Mindez azonban csupán mintha nyomatékosította volna a törődést, a visszajáró gondviselést a különös teremtmény felé.

Nyomatékosította volna, legalábbis addig, amíg az érett felnőttet imitáló fióka fel nem fogta az elhangzottak számára lényeges, kissé talán kicsavart-kifordított értelmét, s ennek hatására erősebben nem igyekezett, hogy felnőttségét bizonyítsa is.

- Nem, akkor én váltalak le. - mondotta, csaknem kiáltotta a mágus után; mialatt még jobban magához vonta a gyógyítót.

Laryss ajkait csupán fáradt sóhaj hagyta el. Még mindig nem értette, mire fel ez az ostoba, meglehetősen idegesítő rivalizálás - már ha egyáltalán annak volt nevezhető, s jelen helyzetben; főként, ahogyan a démonlény egyre távolodó jelenlétével minden elcsendesedni, nyugodni látszott; úgy érezte, egyetlen perccel sem képes tovább összefüggően gondolkodni. Bár fél lábbal már a hivatalos felnőttség küszöbére lépett, Laryss maga is gyermek volt még, valahol mélyen, s olykor nem is olyannyira mélyen - most pedig még rémségesen nehéznek is érezte magát, egész testében, egész lelkében, s elméjében; részben a gyógyító varázslat nyomán, melyet saját erejéből is táplált, részben pedig mindazért, mely e napon történt. Minden, de minden csak azt sugallta felé, a legjobb lesz, ha végre félreteszi aggályait, gondolatait rég látott édesapjáról, mélyeket lélegez, s átadja magát a pihenésnek. Az éj nem arra való, hogy a holnap válaszait kérjék számon sötétjén, s nyugalmán; ennek értelmében pedig a leány hosszan sóhajtván leereszkedett a fehér sárkány mellett, hogy jóleső közelségében, s ölelésében keressen magának alvóhelyet - ám ekkor az óvón köréje fonódó fehér ujjak fájó hirtelenséggel távolították el őt a veszélyes, izmos test közeléből. A leány még sohasem tapasztalt effélét, ám nem kellett kérdőn néznie, nem kellett szemét meresztenie a félhomályban ahhoz, hogy értse az ifjút: "Az emlék még friss, ne közelíts. Nem akarlak bántani." Valturaan elfordult tőle, s hangos szusszanás, majd pedig néhány széthulló, fehér szőrszál kíséretében, ridegen hullámzó magánytól vezérelvén, lassacskán összegömbölyödött. Ellazult, s elernyedt izmai mellett bizonytalannak tetszett körülötte a talaj is, a barlang hideg alapja, mintha még az is önmagában megrendült hitéből táplálkozott volna, s ő gyűlölte ezt. 

Gyűlölte az első napot, amelyen újra meglátta Laryss Orowennë-t.

- Nem úgy vagy ártalmas, ahogy gondolod. - csendült fel a gyógyító metsző pengeként hasító hangja, noha a leány cseppet sem beszélt hangosan, s a következő pillanatban már meg is bánta, mi elhagyta ajkait.

Hisz' tudta, a sárkány megérzi majd csalódottságát, az pedig elég kellett volna, legyen; s nem lett volna szükség dühre és fájdalomra, hogy leghőbb vágyának értést adjon. Esze ágában sem állott lépésekre aludni az ifjútól, ha végre eljött ez a nap; és a következőn sem óhajtott volna vitába szállni efféle értelmetlen ostobaságon. Akkor sem, ha Valturaan félelme némileg jogos köntösbe öltözött. Akkor sem, ha meggondolatlansága majdnem az elf leány életébe került. Mert az a meggondolatlanság nem hanyagság, nemtörődömség műve volt - éppen ellenkezőleg. Egy szerencsétlen véletlen, melyet megpecsételt az ismerős ismeretlenből áradó, veszélyes töménységű rettegés. S most a fehér elf is rettegett hát.

- Emlékszel arra, - kezdte szelíden, s alig hallhatóan - amikor abban a barlangban rejtőztünk, a fenyves szélénél? Nagyon sokszor rejtőztünk ott. Soha, egy percig sem aggódtam amiatt, hogy bántanál.

- Akkor már nem. De előtte... - felelte a sárkány ugyancsak halkan, mintha mindketten valakinek az álmára vigyáztak volna, ám hangjában keserűség bujkált - Én is aggódtam.

Laryss megértést, elfogadást,  múlttal való megbékélést sugárzott magából, valahogyan mégis hátborzongatónak tetszett az a két szó a ragadozó füleinek, s nem is kellett hát sokáig várnia a miértekre, jóllehet, tiltakozásról, s tiltásról árulkodó tekintete nem azt jelezte társasága felé, hogy hallani is akarja őket. Valturaan megpróbálta félbeszakítani a leányt, ám sikeressége kérészéletre ítéltetett, s a cseppektől nyirkos, hidegen maró levegőt betöltötte a kézzel fogható iszonyat.

- Megöllek álmodban. - jelentette ki Laryss mindannak ellenére, melyet a gyér fénynél látni vélt az ifjú eget rengető, bénító riadalmából, mely azt a csekélyke, hangsúlyozatlan ellenkezést eredményezte.

- Ne, Laryss, ne rontsd el. - kérte - csaknem könyörögte - az ifjú, immáron újfent, ám csupán fél-testtel a leány felé fordulván, s mintha hosszú-hosszú éveket utaztak volna vissza az időben, úgy hangzott minden, mit mondani akart.

Úgy, mintha most először igyekezett volna bizonygatni a változás léteztét a gyógyítónak, valóban könyörögvén neki, olyasvalamiért, melyet talán egy fajtájabelinek önként odaadott volna, ő azonban úgy érezte, minden nap küzdenie kell érte; s küzdenie kell azért is, hogy a bizalom kölcsönös maradjék.

- Én sem hiszem el magamról, hogy megtenném. - válaszolta az Ibolyaszemű, még az eddigieknél is sokkalta lágyabban, látván a nem kívánt erejű eredményt, melyet elért - És azt sem hiszem, hogy te ártanál nekem, Val. Te is hidd ugyanezt. Nem akartam erről beszélni, éppen most - ne haragudj. De látom, hogy megértetted, miért volt rá szükség.

Válasz gyanánt az ifjú gyógyító néma, kínkeserves mozdulattal végrehajtott bólintást kapott, s az a homály-függönnyel takart bólintás az ibolya szemeknek egészen más jelentést hordozott néhány pillanattal később. Mintha Valturaan helyeselte volna a leány iménti gondolatait. Igen, itt vannak. Újra együtt. Elválaszthatatlanul. S a fehér elf sötétbe burkolt sziluettjén eluralkodott a tövisekként szúró-karcoló, mégis kellemesen puha, melengető teljesség.

- Nem rendült meg a bizalmam. - mondotta, s hívogatón kitárta kezét az ifjú felé, miközben tekintetében már ködös, sós, lég hűvösségével eltelő könnyek gyülekeztek - Egy kicsit sem. Gyere ide.

Valturaan nem tudta volna megtartani Csupaszbőrű-álcáját, ha úgy döntött volna, megpróbálja. Azonban tudta, mit mondana Laryss, s talán ezért, s csak ezért nem kísérelte meg; jóllehet, másra sem vágyott, minthogy karjaiba zárja az elfnőstényt, s ölelésébe, hajába rejtse múló hiányának sokszínű fergetege által kovácsolt könnyeit. Tudta, Laryss bizony ahhoz a kemény fejéhez vágná, hogy viselkedjen, s pihenjen - mert őt a sárkány jól-léte is foglalkoztatta; az a másik, a valódi test pedig, melyet temérdek munka árán megértett, s elfogadott; nem keltett benne félelmet, avagy viszolygást, sem alva, sem pedig éberen. Laryss egyformán gondolkodott, bármiféle helyzetbe is sodorták a dermesztő lanur-hegységi szelek, így pedig boldogság, s megkönnyebbülés lett úrrá rajta, amikor Valturaan lassan, vigyázva köréje fonódott, s éppen úgy készített számára fedezéket, ahogyan Zaeya elől rejtette el őt korábban. Éppoly biztonságot, s megnyugvást szívott magába az ifjú is, ahogyan teltek a percek, s telésükkel, a fejéhez dőlő leány illata is egyre mélyebbre, s mélyebbre szállott madarakéra emlékeztető, légzsákos tüdejében. Olyannyira elöntötte, körbevette őt a mindent betöltő oltalom, hogy az, mely a Kainnak nevezett mellett ringatta álomba, nevetséges árnyékként húzódott meg emlékei közt; s az Ibolyaszemű is érezte e védelmet. Annak védelmét, hogy a hadseregnyi szörnyű nehézség, mely ma véget ért, csupán erősíteni volt képes mindazt, mi a sokak által rettegett lényhez kötötte őt. S a holnap nem számít, addig, míg el nem jő.

Shuga Melfyomer talán még vadászatát sem kezdhette meg, amikor a két gyógyított már mélységesen mély, álomtalan álomban volt. Amikor visszatért az egyenetlen, rücskös-érdes-durva-felszínű, mégis kellemesen különleges látványt nyújtó cseppkőbarlangba a borzalmasnak is nagy kegyességgel nevezhető bejáraton át; Laryss és Valturaan meg sem rezzentek - noha a leány mozdulatait igazán nehézkesen követhette volna nyomon a hatalmas fehér szárny takarásában. Ha meg is mozdult akár egyetlen egyszer is; annak, s egyenletes, nyugalmas lélegzésének neszét elnyomta az ifjú sárkány hangos, lassú, megfáradt szuszogás-hortyogása, mely gyakorta követte megerőltetéstől terhes napjait. Ő nem mozdult sokat, ha rémálmok nem gyötörték - egész lényében belé ivódott már: ne tegye, hisz' Laryss-nak baja is eshet... a fehér elfnek, ki pedig hamarost megtanulta élvezni a különös védelmet, s már jó ideje nem rémült meg, nem riadt meg az ég-világon semmitől, mi a békésen alvó ifjúhoz tartozott.

Az illatozó, meleg étel természetesen már egészen másféle benyomást keltett benne, valamint üres gyomrában; s örömteli felfedezésével nem volt egészen egyedül - bár az álomtól még kótyagos fióka néhány vizsgálódó szippantás után úgy döntött, bármi is legyen az, amit érez, még egészen biztosan várhat, s csukva tartott szemmel visszaeresztette fejét az elf leány mellé. Laryss-t mosolyra késztette a frissen megkaparintott boldogság, s ügyet sem vetvén az edzésből hátramaradt koszra, s izzadságra, mely egyéb helyzetben meglehetősen zavarta volna; megcsókolta a sárkány orrnyergét, s vigyázván, kiszabadította magát rögtönzött hálóterméből - csak hogy odakint (azazhogy bent), a hajnal reájuk vetülő, karcsú pászmáin át megláthassa a reggelit szervírozó démonmágust, s első meglepődésén túlesvén, vizslatni kezdhesse őt, vajon mit tehetett, míg távol volt, pihenhetett-e egyáltalán. Temérdek ülésre alkalmas sziklát foglalt magában az aprócskának mondható, oszlopoktól átláthatatlan, állandó csepegéssel megátkozott barlang, s éppen volt is néhány a varázsló körül... hát letelepedett az egyikre, anélkül, hogy holmijához sietett volna, vagy arcát mosta volna némi összegyűlt vízben. Egyszerűen elborították őt az érzések, s kimondania sem kellett ahhoz, hogy a barnaköpenyes mindet, egytől egyig tudomásul vegye. Hiszen a végeláthatatlan öröm, s megkönnyebbülés mellett ott munkált benne édesapja, Amyas hiánya, a hogylétét övező kétségek, az aggodalom, Jégkarom-csúcs átmeneti elhagyása, és még a tünde város kényszeres látogatása is. Úgy érezte, e kínzó sokféleség erővel kívánja szétfeszíteni mellkasát, mégsem tette szóvá egyetlen pillanatra sem; csupán kényelmesebben elhelyezkedett, s hátrasimította haját az arcából.

- Remélem, minden rendben. - mondotta, miközben szemét már az ételen nyugtatta, s a látványtól még gyomra is rázendített.

Megnyúzva, félig kikészítvén is felismerte a medvehúst, s alig várta, hogy ne csupán nézhesse többé, hanem jól is lakjék vele. Laryss szerette a húst, s a nyers belsőségektől sem viszolygott, mely azzal járt, ha Valturaan ejtette el neki ajándék gyanánt. Kevésbé szokatlan meglepetéseket is kapott tőle, azonban mindenképpen előbbi igényelte oly' nagyon a megszokást, s végül a leány már érdektelenül, hétköznapi eseményként tekintett a közös étkezésekre is. Ezúttal is hátranézett válla felett a fekvő - s talán ismételten alvó - ifjúra, majd, amikor nyugtázta, hogy amaz füle botját sem mozdította a reggeli ily' biztos jelenlétére sem, megértően, s újfent elmosolyodott. Nem várhatta tőle, hogy menten feltápászkodjék, a tegnapiak fényében sem; ám amellett azt is számításba kellett vennie, hogy egészen biztosan hosszú idő óta ez lehetett a ragadozó első teljes biztonságban eltöltött, kellemes és zavartalan éjszakája - nem vehette hát el tőle a pihenés perceit, s esze ágában sem állott volna megtenni. Szeretettel - szerelemmel - véste eszébe Val visszakapott látványát, s amikor úgy érezte, készen van, megint megszólalt.

- Ettél már? - kérdezte a mágust, miután visszafordult feléje - Kiszolgálom magam, ha nem bánod. - folytatta csekély komolysággal a hangjában, ám ez hamarost átfordult, s szavai közé különös érzések vegyültek - Gondolkodtam, Shuga.

Gondolkodott, s látszott is orcáján a megoldás közlésének előszele, mely puszta hangoknál sokkalta többet foglalt magában, s ezt a démonmágus akár érezhette is. Laryss rejtegetett valamit, mely a lenge boldogság-köntös alatt érett felkavart lelkében; valami nagyot és veszélyeset, noha nem volt teljesen érthető, kire is volna veszélyes egy heves érzelem-örvény, mely mindabból a visszafojtott aggodalomból nőtte ki magát, mely azóta gyűrűzött odabenn, a leány bensőjében, hogy Valturaan javára, s az ő életéért, lemondott apjáról Orod Opelë halálos ágyán. Nem akarta, hogy érzései felszínre törjenek a látogatás során, s mivel belátta, ezt nem volna képes megakadályozni, hát úgy érezte, elejét kellett, vegye annak, hogy két szívdobbanásokban és lelkekben olvasó, hazugság-kiszimatoló teremtmény megnehezítse eljövendő gondterhes pillanatait. Még akkor is, ha Shuga nem fog tágítani elhatározásától.

Miután kimondta, tekintetét a kezében lévő darab sült húsra függesztette, s enni kezdett. Laryss bátor volt, eltántoríthatatlan, rendíthetetlen, sárkányok-törpék-és-démonlények-tiszteletét-kivívó; most mégsem érezte e bátorságot magában, csak egy szakadékot. Egy mély, sötét szakadékot, mely Amyas és közte terült el, akárcsak egy rontás, s a gyógyító nem tudta, mihez kezdjen vele: átmássza-e, miután kötelet dobott? Amyas megtartja-e a kötelet? Vagy maradjon, ahol van, kételyek között, s akkor járjon a végére, ha a Csúcs ügyei rendes medrükbe kerülnek vissza? Egyedül akart-e egyáltalán a végére járni? Még az utolsó kérdésben sem volt oly' biztos, hogy elhagyja a felsorolásból, s úgy döntött, inkább a húst élvezi csendesen, amíg Shugát hallgatja - tőle talán hall majd valamit, mely irányt ad gondolatainak. Ám ha irányt adott is volna, sem lett volna ideje a leánynak arra, hogy átrendezze elméjét. Nem lett volna, ugyanis az ifjú sárkány ekkor, végre-valahára igazán, rendesen kinyitotta szemeit, s a biztonság-okozta-álmosságot is leküzdötte; ennek végeztével pedig felült, s körülnézett, mintha arra sem emlékezne, hol sikerült elaludnia. Az arcát dörgölte éppen, hófehér, kemény pikkelyekkel borított mancsával, amikor az étel látványa nyomán kerekedett eszmefuttatásai elértek a démonmágushoz, és tegnapi szavaihoz, melyeknek akkor még nem is tulajdonított semmiféle egyéb jelentést - most azonban kíméletlenül jeges tüzet szítottak a halovány szemekben.

Melfyomer kiszolgálta őt, ezzel pedig megalázta.

Avagy idegesíteni próbálta, ám az már nem számít. Valturaan nem értette, hogyan lehetett volna mindezt segítségként elkönyvelni, s immáron egészen biztossá vált abban, hogy a varázsló szándékait meg kell kérdőjelezni, ugyanis nem puszta kedvességből születtek. Sem az övé, sem pedig az anyjáé, s ebből, úgy festett, nem hajlandó engedni. Nem hajlandó elhinni. Hogy micsodát? Annak a törődésnek a meglétét, amelyre egész életében vágyott, s Kilime megtagadta tőle, most pedig csaknem tálcán kínálták. Felemelték elé a reményt, akár egy békét jelző hadi zászlót, s az ifjú úgy érezte, az a remény nem valós. Úgy érezte, megtörni próbálják, s nem megnyerni. És ennyi éppen elég volt belőle. Felmordult, ám az elfnőstény evés közbeni látványa, s az illata, ezáltal pedig az egymás közelségében eltöltött idő emléke együttes erővel megakadályozták a bajt - most az egyszer. Azonban a szavak, melyeket a ragadozó saját fájdalmából gyökereztetvén, odaszúrt a mágusnak, nem voltak éppen kegyesek.

- Fejezd be, Shuga. - mondotta, s talán inkább parancsolta azt - Hagyj békén. Azt gondolod, hogy ezzel mindent helyre lehet hozni? Vagy azt gondolod, hogy elhiszem, hogy ezt akarjátok? Nem hiszem. Ne fáradj tovább, csak ostobának tűnsz tőle. Nem tudsz átverni.

Laryss Orowennë, a rendkívül fiatal, mégis sokaknál elhatározottabb gyógyító-tanonc; kinek éppúgy szívügye volt a démonmágus egészségi állapotát szemmel tartani, mint akárki másét Jégkarom-Csúcson; egyáltalán nem lepődött meg a bánásmódon, melyben Shuga Melfyomer önmagát részesítette. Az, hogy főzés közben pihent, szemernyit sem jelentett fülei számára, s noha vizslató tekintetén kívül egyelőre nem óhajtott mást a vele szemben ülő teremtmény tudtára adni; meglehetősen zavarta e nemtörődöm-felelőtlenség. Érzéseit a barnaköpenyes könnyedén felfoghatta láthatatlan, ám annál hasznosabb értelmező-észlelő-képességével; azonban mivel a leány rendelkezésére nem állott efféle, hát Valturaan-ra hárult a feladat, hogy éles szaglásával fényt derítsen úgynevezett nagybátyja gondosan elrejtett problémájára - a sárkányok ugyanis nemcsak egymás illatát voltak képesek elkülöníteni, akár évekkel, évszázadokkal később is, hanem a betegséget, gyengeséget is felismerték, akárcsak egyes állatok. S bár az ifjú fehér - ki hirtelen felindulása előtt még békésen nyújtózván szemlélte a kő tetején táplálkozó tündét - nem sejtette felfedezésének fontosságát addig a pillanatig, míg meg nem érezte a veszélyt; azt tudomásul vévén is neheztelt a démonlényre kiforgatottnak tetsző, árnyék-takarta gesztusáért, s esőként hulló szavaiért, melyek méreggel átitatott, különleges pengék módjára martak húsába keményen, s rendíthetetlen szilárdsággal.

Ugyanis a mágus igazat beszélt - még Valturaan szűk határokkal rendelkező tudásához mérten is; hisz' minden, amelyben felnőtt, az volt hivatott hirdeni, mennyire fontosak az utódok, s mennyi mindent kell nekik tanítani, szervezéssel, felosztással, felelősséggel... s aki e tanítások javát végezte, az bizony Niveria volt. Nővére, az ifjúkorától megfosztott, kinek mindössze néhányszáz évesen nyakába szakadt egy apró fióka, kit, akárhogyan is, de sajátjaként tartott számon egyetlen, igencsak hosszú periódus idejéig; azaz addig, mígnem úgy érezte, minden erőtartaléka elfogyott, s immáron csupán tapasztalt, ámbár szórakozott nagytestvér kíván maradni. S azzá is lett, hogy magaviseletével az utolsó szemhunyásnyi nyugalmat is elűzze a zaklatottá, s pimasszá váló ifjú közeléből, kit onnantól fogva apja, Därur, s a körülötte lévők emeltek pártfogásukba - a kis fehér legnagyobb döbbenetére, mint kiderült: sajnálatos módon. Ennek ellenére a jégszemű ragadozó tartozott annak, kivel egy véren osztoztak, s kinek idő előtt elvette éveit. Annak, ki elcsúfította hátát a két hatalmas szárny között, s ki mindazt okozta, mellyel Laryss és ő megbirkózni kényszerültek. Valturaan mélyen magába temette szeretetét, melyet Niveria keltett, s nem engedélyezte annak felszínre törését; még akkor sem, amikor ráébredt: a démonszerzet nem fejezte be a beszédet, s még mindig volt mit mondania azok után, hogy másfél napja csak egymást csépelték - hol szavakkal, hol pedig más módon. S ha azt hitte, az elhangzottak igazán az elevenébe találtak, hát újfent tévednie kellett. Shuga Melfyomer hangja nyomán a törékenynek hitt gyógyítóra emelte tekintetét, melyben éhség, majd pedig fájdalmas döbbenet, s csaknem megrökönyödés csillant meg, akár fakó napfény a hófödte lankákon, délidőben. Elszakította erővel megkeményíteni vágyott, jegesen, vadul villogó lélektükreit az embernek tetsző, betegség-szaggal átitatott, kimerültségét leplezni igyekvő teremtményről - ám Shuga nem titkolhatott mindent előle teljes tökéletességgel, még akkor sem, ha az ifjú sárkány képtelen volt hangulatot ízlelni, s csupán a szívek dobbanásának meleg, vörös tintával írott, nyitott lapjaira hagyatkozhatott. Nem vizsgálta őt tovább, hisz' nem volt, miért. Az elf leányt vette célba elméje, azt a holdszín orcát, az ibolya szemeket, s a reggeli, fűszeres sült hústól maszatos, aprócska, ám fegyver edzette ujjakat. S az éles tekintet pengéket szúrta át egész jelenlétét, akárcsak ezelőtt mindig, mikor a gyógyítóra nézett. S Valturaan látta bennük az elkeseredést, a csalódottságot - olvasott azokban is, mert megtanulta, gyakorolta, tudni akarta, mit gondol az, kihez foghatót számára még nem hordott hátán e kontinens. A havas mindenség által csókolt leány pedig minden keserűsége, minden bánata, kínjai ellenére tovább fogyasztotta reggelijét, halovány mosoly keretében, mintha jobb belátásra, s békességre utasította volna vele a ragadozót. Mintha azt hitte volna, önmagát is megtévesztheti így, s elfeledheti, hogy ma nem tér vissza a Csúcsra. Nem ringatja álomba a kis Panut, s nem lesz ott, amikor majd Noldar és a bátyja visszatérnek különös kalandozásaikról, hogy ellássa esetleges sebeiket. Nem mehet be a konyhába Drildához, hogy magáéhoz hasonló elmével is beszélgethessék, miközben asztalra valót is készítenek, egy füst alatt. S azt is feledni akarta, hány napja nem látta apját, Amyas-t, Falqualion nagyúr grifflovas-seregének egyik legjobb kiképzőmesterét, mely címet csaknem kétezer éven át vívta ki, s tartotta meg. Nem látta... de hiszen arra gyanakodott, halálát lelte négy évvel ezelőtt! Azt gondolta, nem tudná hol keresni, ha a barnaköpenyes útjai során nem leli, s most mégis lelte. Mégis, azonban nem mondott sokat, s Laryss éhezett minden részletre; minden ismeret-morzsára, mellyel a démonlény és Olassië szolgálni tudott, mert meg kívánta lelni őt, mindazok után, mit vele tenni merészelt, s még akkor is, ha azóta annál jóval többre, jóval szörnyűségesebbre is fényt derített Valturaan családja által. S ím... fájdalmát szította a nemzőjét ért megnevezés, a tőle való figyelmeztetéssel, s óvással átitatott tiltás - mert hiszen Amyas gyilkolni kívánt, s nem is lett volna rest, ha ereje győzni engedi Shuga, s Kilime akarata felett. Végzett volna velük is, miután az ifjú fehér sárkány vérét ontotta, ki behatolt lakhelyére, s elferdítette leánya gondolkodását, majd pedig szerelemnek nevezvén az őrületet, melybe a mester egyetlen gyermekét foglyul ejtette; meggyalázta őt, s bemocskolta ártatlanságát. Azt, amelyet ő pihenést nem ismervén oltalmazott, betartván az ősi családi hagyományokat, melyek szerint Laryss századik életévét követően fogadhatott volna kérőket, s mondani sem szükséges, hogy egyetlen egynek sem szabadott volna átkozott, mindössze pusztítani képes, oly-nagyon gyűlölt, szárnyas lénynek lennie.

Ám Amyas igazságát a leány nem ismerte, s e percben sem gondolt reá többet, mint amennyit hallott - egyrészről azért, mert igazán gyötrő érzés fogta el apja gyűlöletére emlékezvén, miközben az őt vizsgálgató, hófehér sárkányra nézett merő szeretetből, s kemény marokkal békítvén őt, és a démonlényt...; másrészről azonban Orowennë úr kapcsán egészen másvalaki is eszébe ötlött, meglett gyakorisággal. Clea, a kiképzőmester irányítása alá, s tekintélye, Nienna mellett pedig leginkább szíve közelében elhelyezkedő, felhőszínű griffmadár, kinek tolla végét mintha levéltintával festették volna ébenfeketére, ezáltal pedig úgy veszett el a hegység szegleteiben, akár a medvék, s nagymacskák. Clea, aki kissé, egészen kissé az ő Cleája is volt, s olykor-olykor elkísérte rövidke túráira a Fehér Város környékén. Akkor is vele volt, amikor a gyógyító először botlott életében sárkányba, s így hát egész életére meg is jegyezte Valturaan szagát, amely azt jelentette: Amyas akkor is felfedezte volna a leánya életét gyökeresen megváltoztató történéseket, ha nem lovassággal, s nem sárkányvadászattal foglalkozott volna, melyek hozzásegítették az ifjú viselkedésének furcsaságait felülvizsgálván, megfejteni a láthatatlan rejtélyt. Vajon Clea is élt még? Életben volt, s talán már tojásokat is kihordott? A fehér elf leány nem győzte végigmérni a lehetőségeket, a remény-táplálta képzeteket, s közben fájdalom-ittas ábrázattal reggelizett tovább, nem is sejtvén, ballépése csupán olajként táplálta az ifjú mellkasában gyülekező-gomolygó sötét, mérgező harag tüzét.

Valturaan vicsorított, s erővel, remegő torokkal mordult fel, ahogyan Shuga Melfyomer távozni készült. Szavak helyett így kívánta tudtára adni, nem akarja Laryss közelében látni; s a leány kínjainak köszönhetően, melyek lassacskán eltorzították az étel ízét a szájában; semmi sem akadályozhatta volna meg abban, hogy a sebezhető, fáradt, s elgyengült démonszerzet után vesse magát, s talán szét is roppantsa őt éles, óriás tőrökként meredező fogai között. De nem mozdult, nem. Nem tett egyetlen lépést sem, s hamarost dörgedelmes jelzése is alábbhagyott - mintha felvigyázójuk nemrégiben kiszagolt állapota olyannyira nyugtalanította volna, hogy ép elméjét elérvén, megmentette hármukat az esetleges katasztrófától. Ennek ellenére azonban úgy nézte a varázsló hűlt helyét, mintha őt akarta volna elfogyasztani a meg sem környékezett, még egészen nyers, azonban ízletes illatú hús helyett; s ha Valturaan nem kívánt enni, akkor valami egészen nagy dolognak kellett történnie. Ugyanis nem kevés önuralmába került, hogy gyomrát szorító éhsége ellenére megállja a táplálkozást, ám nem lett volna könnyű eldönteni, azért tette-e, mert Shuga hozta az élelmet, avagy azért, mert a mágus újabb fellépése változást hozott szemléletében. Esetleg talán Laryss látványa volt, mi elvette étvágyát? A leányé, kinek egyre növekvő kínjai csaknem előcsalták a minap estéjén felszabadított, régen hullatott könnyeket, s nedves, ibolya tekintetében nem maradt más ekkorra, mint harag, s félelem? Mert dühös volt azért, ahogyan Shugával bántak, s valóban hálátlannak ítélte Valturaan cselekedeteit, annak ellenére is, hogy érezte okát, s remélte, hogy az ifjú belátja vétkét... Igen, igaz. Arra kellett volna összpontosítania, hogy ezt elősegítse, ámde úgy érezte, az ő szavai e láthatatlan harcban éppen annyit értek, akár egy véletlenség nyomán csatamezőre keveredett gyermek vészterhes sikolya. Valturaan oly' törődést, s oly' gondoskodást vadászott most, melyet nem tőle várt, s ezáltal azt sem érhette volna el, hogy higgyen létezésében. Az idő, Shuga és Kilime kellettek volna hozzá, egyszerre, s méghozzá gyorsan, azonban a barnaköpenyes különös visszavonulásával Laryss számára is bizonyossá vált a baj megtörténte; még ha nem is lehetett tudomása arról, miféléé. Az elf leány szívét rémület kerítette hatalmába, s néhány pillanatig nem tudta, melyikükhöz fusson előbb: a gyengélkedő kíséretükhöz, avagy önnön lelkének egésszé válását okozó párjához.

Az Ibolyaszemű hosszan lehunyta szemét, s étellel akadályozta meg, hogy érzékennyé válása folytatódjék. Ezután, amikor az ifjú már egészen közel hajolt hozzá, hogy sürgetően, közelségével kérdőre vonja, s megnyugvásra bírja őt; a gyógyító végigsimított sárkánya nyakán, fűszer- és szaft-csíkokat festvén a tiszta, hosszú sörénybe. Valturaan mintha nem is figyelt volna saját tisztaságára, örömmel nyugtázta a fehér elf jó étvágyát, s a törékenynek hitt testhez nyomta a fejét - csak hogy hamarost arrébb is tessékeljék.

- Higgadj le, kérlek, és egyél. - mondotta a leány, önmagára is nyugalmat erőltetvén, melyet támogatni tetszett az iménti, különösen édes, ibolya szemein át meghittnek tűnő ölelés - Én is itt vagyok, Shuga zsákmányával a kezemben, mert tudom, hogy gondoskodik rólam. Nincs semmilyen hátsó szándéka, majd meglátod.

- Úgy, ahogy Kilime törődését? - kérdezett vissza az ifjú sárkány, kissé megkésvén ugyan, ám közben letelepedett a leányhoz közel, mintha... mintha valamiféle megbánás, sőt: szégyen uralkodott volna el rajta.

Letelepedett melléje, s közelebb húzta hozzá reggelijét. Nem bírta már tovább, ennie kellett, s utólagos belegondolással mintha a démonszerzet elismeréssel szerepelt volna elméjében. Hisz' megsérült a vadászat során, s mégis az értékes, félteni való utódokat szolgálta ki előbb, maga elé helyezvén őket. Ettől függetlenül természetesen neheztelt, s a harag sem tűnt el mellkasából, azonban nem viselte volna el, ha az Ibolya tekintetet újból síni látja. Nem, azt semmiképpen sem engedhette. Nem most. Nem, egy darabig biztosan nem. Semmilyen indokból. Még örömből sem.

- Az anyám törődését. - javította ki ekkor Laryss, miután nyelt egyet, s tenyerével jelezvén, étkezésre bátorította a sárkányt.

Mintha mi sem volna természetesebb. Mintha nem rettent volna meg az éles fogaktól, a medve tetemétől, a vértől, s az elkövetkezendő, cseppet sem kellemesnek ítélt, ám általa lélegzet természetességével elfogadott látványtól. Szeretettel, szerelemmel tekintett a hószín ragadozóra, s várakozván figyelte őt, ahogyan nekiveselkedik, s karmai, erős állkapcsa segítségével reccsenés, nyálkás ín-szakadás kíséretében leválasztja magának az első darabot, s megízleli Shuga Melfyomer zsákmányát. Valturaan-nak tetszettek az ízek, noha akkor is evett volna tovább, ha a démonszerzet műve borzasztóra sikeredett volna. Rettenetesen éhesnek érezte magát, s bár csupán egy napig hanyagolta szükségleteit, úgy tetszett, mintha a temérdek varázslat, s a megannyi új hír, felfedezés, szembesülés egyenest kifacsarta volna minden tartalékát. Nagyot nyelt, s az is ugyanolyan jól esett neki, mint a kiadós alvás Laryss mellett; félelmek, s rémálmok nélkül. Kellett már ez, s az ifjú bánta, hogy fel kellett kelni, s azt is előre bánta, hogy hamarosan vége szakad a közös reggelinek is, s szembe kell majd néznie Shugával, bármit is tett, bármit is hallgatott el előlük. Ám egyelőre más feladat várt reá.

Laryss orcáján meleg félmosoly hullámzott végig, s bár nem rejtette véka alá jókedvét, szeretetét, melyet az ifjú dacos, ám megadó hangja duzzasztott; azt sem titkolta, hogy siet, igyekszik. Valturaan sejtette: Shuga foglalkoztatja ennyire, s valószínűleg azért nem ült sokat az ízletes sült hús felett, mert úgy érezte, utána kell mennie - mint gyógyító, s mint egyszerű fehér elf, ki törődik másokkal, ahelyett, hogy rezzenéstelen arccal szemlélné a családján kívül esők ügyeit. A jégszemű nem volt egészen boldog, tudván, hogy Laryss valószínűleg csatlakozni kíván majd az odakint lévőhöz, kinek először is vissza kellett másznia a meredek falon a szakadékba, azután pedig felfelé, a fennsíkok felé, ahol a megtermett medvét feldarabolta - már ha egyáltalán közönséges medve volt. S e kétely egyre inkább csak nőtt az ifjúban, ahogyan gyomra telt, s ő szembesült az elejtett vad valódi méreteivel, s tömegével. A leány már jóllakottan lógatta lábát a kövön, maszatosan, ám elégedetten, s hallgatta a sercegő húst, a sárkány karmainak, harapásának hangját, s az óriási nyelést. Hallgatta annak lélegzetét, s minden neszét, mintha még sosem töprengett volna rajtuk - annyira hiányolta őt. Annyira, hogy már-már émelyítő, megbetegítő, ártalmas volt. Lélek- és elme-mérgező, ugyanakkor lágy, és kellemes, akár a virágszirmok, s a friss ágynemű érintése.

- Laryss, ez nem medve. - konstatálta végül Valturaan, miután egyre lassabban, s lassabban evett, mintha elfáradt volna benne.
- Miért nem? - kérdezte a gondolataiból felriasztott leány, kinek kétségei, s aggályai Shugával kapcsolatban ekkor az egekig repültek - Nekem annak tűnik.

Az ifjú sárkány közölte a nyilvánvalót. Olyasfélét, amelynek számára hozzáértő tudásával felérő értéke volt, noha saját reggelijét azonosítani cseppet sem segített neki. Néhány rövidke, múló pillanat erejéig megfordult a fejében, hogy a démonlény ártó szándékkal hozta ezt a valamit, ám sebesen leseperte magáról a fárasztó, s egyre gyűlő kétkedést, bizalmatlanságot. Egyelőre semmi nem ért el vele, ráadásul arra is ügyelnie kellett, nehogy véletlenül is túlegye magát. Hiszen Olassië-be kellett ma menniük, s Melfyomer repülést emlegetett - még ha Valturaan nem is lett volna hajlandó felvenni, s cipelni őt -, amely annyit jelentett, bírnia kell bármily hosszú távot, s nem mellesleg: nem elálmosodni, és nem rosszul lenni.
- Nem bírom megenni.

A gyógyító leány nevetve fújt egyet, bár azután megvonta vállát. Rosszat sejtett, s aggodalmával szívritmusa is felgyorsult, melyet a táplálékával küzdő ifjú rögvest érzékelt, s kissé mintha osztozott is volna Laryss terhein. Talán mégsem volt oly' mindegy számára, él-e, hal-e a mágus. Talán, egészen haloványan talán, mégsem volt oly' érdektelen, mint ahogyan azt kifelé mutatni igyekezett, s a fehér elf cseppet sem lepődött meg, amikor a nagy, vérrel és nedvességgel borított fej odahajolt hozzá, hogy a jégszínű szemek szavak nélkül intsék óvatosságra. Ekkor pedig az ifjú sárkány alakja felfénylett, s a következő pillanatban már a tetovált állú, fekete köpennyel borított Csupaszbőrű állott a kövön ülő leány előtt, s habozás nélkül magához húzta, majd pedig homlokon csókolta őt; egészen elharapván-elsuttogván csak a szükséges igét.

Ezzel mindkettejüket tisztára varázsolta. Minden eltűnt, mely megjelenésüket csúfította volna, ám környezetük továbbra is a sárkány étkezésének nyomaitól volt ékes. Laryss-t természetesen cseppet sem zavarta a dolog, s amikor Valturaan távolabb hajolt volna tőle, ő visszahúzta az ifjút magához, hogy kedvességéért cserébe viszonzásul ajkát érintse az övéhez. Így váltak szét, egymás öleléséből, mindketten féltéstől, bánattól s örömtől fénylő tekintettel szemlélvén egymást.

- Nem lesz rád szükségem, Val. - válaszolta a leány, kissé talán már kihívóan-szemtelenül, azonban úgy tetszett, ez a sebezhetetlenség mintha megnyugtatta volna a sárkányt, s kedvére való lett volna - Tökéletesen elboldogulok magam is. Sok van még, amit tanulhatsz rólam.

Mire Laryss befejezte a beszédet, már fel is pattant eddigi ülőhelyéről, s késlekedés nélkül a kijárat felé vette az irányt. Rendkívül félt, sőt, talán inkább rettegett attól, mi vár reá odafönn, s Valturaan érezte leplezetlen félelmét. Mégis a helyén maradt. Tisztelnie kellett Laryss akaratát, erejét, s esélyt adni számára, hogy bizonyítsék neki, akármilyen nehéz, s hihetetlen volt is, hogy meg kell tennie. Érezte a leány erejének gyarapodását, s tudta róla, hogy ezeddig sem volt gyenge, mégis sebezhető, törékeny lény tűnt fel előtte, ha reágondolt, s nem hagyta volna egyedül, soha, egyetlen pillanatra sem, ha rajta múlik.

A fehér elf gyógyító úgy kapaszkodott kifelé a barlangból, akárcsak valamiféle képzett tolvaj: fürgén, s egyensúlyozván; olykor pedig idézett, vékony, s hosszú, ám nehezen törhető jégtüskékkel segített magán, melyeket a feljutásban is igénybe vett. Úgy mászta a szakadék falát, akár egy harcos, erővel, megfontolással és kitartással - mire pedig Valturaan odabenn gondolataiba süppedt, az Ibolyaszemű már felért a szakadékból, az odalenn tátongó sötétségből, s elindult a fennsík felé, ahová Melfyomer a hatalmas medvekoponyát helyezte el, minden egyébbel egyetemben. Akármit i tett éppen, a határozott léptekkel közeledő leány ügyet sem vetett reá. Megacélozta magát, noha aggodalmának is utat engedett, hogy torkán keresztül kiszivároghassék megtelt mellkasából, egyenest a mágus felé.

Laryss hazudott. Jobban mondva talán inkább nem volt biztos igazában, mégis remélni merte, ha a varázsló nem hajlandó válaszolni neki, legalább Olassië határai között lesz olyan, kinek értésére adhatja, foglalkozzék a barnaköpenyes hogylétével, akármennyire is ellenkezik.

Amyas Orowennë tapasztalt, s veszélyes fehér elf harcos volt, ki sokára vállalt gyermeket a feleségével, ám meggondoltan döntöttek, melyre szükség is volt a grifflovasság okozta terhek, s feladatok mellett. Kötelességtudatuk maradandó örökség, melyet maga Amyas cipelt, még akkor is, ha leánya nem váltotta be hozzá fűzött reményeit, s letért a neki szánt útról. Ha Melfyomer eléggé ismerte őt, akkor tudta hát: tartania kell tőle. Tartania, s mélyen elgondolkodni minden lépésen, melyet ellene elkövet. Mindegyiken, hisz' nem számíthatta ki, mire képes, nem becsülhette meg, s félő volt, talán több veszély lakozik e küldetésben, mint eddig bármikor hitte volna.

- Nem csak emiatt jöttem. - folytatta tovább a leány, immáron higgadtabban, mint ezelőtt, s a kezeit is leeresztette - Ne haragudj Val-ra. Tudom, hogy helytelen, amit tesz, de amire vágyik, az létezik, és csak annyira van tőle, hogy elhiggye végre. Ha neked nem hitte el, nem tudom, hogy mit tehetnénk, de igazad van: nem hagyhatjuk magára. Nem is szeretném, most, hogy végre visszakaptam őt. Menjünk együtt, meglátjuk, hogy mit mondanak nekünk, és aztán döntök végleg... Tudom, hogy nem tudtad felülmúlni az apámat, és a legutolsó, amire vágyom, hogy harcolni lássalak benneteket.

Nos, nem. Egyáltalán nem lehetett volna a bizonyosság kényelmében kijelenteni, hogy Valturaan nem féltette az elfnőstényt - sőt; egyenest rettegett, hogy a mélybe zuhant, s égett a talpa alatt a barlang hűs (azazhogy fagyos) köve. Mozdulni akart, rohanni, szárnyalni, s megnézni magának Laryss Orowenne biztonságos érkeztét a barnaköpenyes mágushoz, ki Három Egy Helyett; Három, s mégis Egy. De az ifjú fehér sárkány nem tett egyetlen lépést sem, csupán az üres kijáratot eltakaró kanyargó oszlopokra függesztette jégszín tekintetét; mintha nem állana szándékában félteni az elf leányt. Mintha meg sem fordult volna a fejében. Egyedül, magányosan, elhagyottan világított a kiüresedettnek tetsző írisz, s mégis oly' sok minden lapult mögötte; s mindaz oly' nagy félreérthetőségben úszott, hogy talán még ő maga sem értette néhány pillanatig, miért is nem cselekszik. Miért is nem bizonyosodik meg Laryss épségéről, s óvja, ahogyan legbensőbb késztetései sugallják azt neki.

Hát ellentmondott nekik.

Megtagadta a késztetések igazát, ellökte azokat magától, s egyedül azt fogadta be örömmel, szeretettel-szerelemmel, forrósággal telt mellkasába, amit a gyógyító mondott. Hogy tanulnia kell - változni, s változtatni. Hinni az Ibolyaszemű képességeiben - melyeket valóban nem mérhetett még fel egészen, s ha felmérte volna, talán akkor is sebezhetőnek, törékenynek tűnt volna szemein át a megedzett, harcra kész, elszánt tünde leány alakja. Az az alak, melyet minden efféle gondolata ellenére kis híján elpusztított a minap. Ezekkel a karmokkal, és ezekkel az izmokkal, melyeknek feladata az volna, hogy megvédjék, ne pedig ártsanak neki. S annak ellenére, hogy az ifjú gyógyító szívéből valóban nem áradt neheztelés (legalábbis nem emiatt), Valturaan borzasztóan érezte magát. Olyannyira borzasztóan, hogy többé hozzá sem ért az ételhez, melyet máskülönben nem hagyott volna veszni. Csak állott ott, Csupaszbőrű-alakjában; azután helyet foglalt a Laryss illatát átvett sziklán, s maga mellé támasztotta két kezét. Nem, az Ibolyaszemű nem volt reá dühös, s nem rettent meg tőle - éppen ellenkezőleg: mintha megvilágosodott volna, mintha valami megváltozott volna benne, s ennek hatására csupán még erősebbé vált a kötődés, az a különös kapocs, mely kettejük sorsát fogta össze, s megpecsételte azokat. Laryss puha, törődéstől, s szerelemtől felmelegedett tenyerének nyoma még most is égette az ifjú vastag, pikkelyes bőrét, mintha erős méreg volna, valamiféle sárkányvadász-fegyver, mely varázs ellenében átüt a szaruképleteken is. Ám a ragadozó nem menekült eme égés elől, nem menekült a lángoktól, s inkább megfürdött bennük, magába szívta őket, s eltelt velük. Eltelt velük, annak ellenére, hogy egyre csak korholta magát vétkéért, s az áldásos érzések, melyeket Laryss keltett benne, e percekben úgy tetszett, egyszerre nyugtatták meg, s fordultak őellene.

Azonban nem volt ily' egyszerű, mi Valturaan elméjében, s lelkében zajlott. Korántsem lett volna annak nevezhető, s talán megfelelő, szörnyűséget és kínt elegendően hangsúlyozó kifejezés nem is létezett reá. Hisz' nem volt elég, hogy gondoskodó, hőn szeretett párját sértette; még a démonmágus szavai is szúrták-böködték őt egyre, s egyre csak jobban; egyre gyorsabban, s egyre többet. Nem hagyták őt, mintha azoknak is szándékában állott volna felnyitni szemét az igazság előtt, akárcsak Laryss-nak, s Shugának. Nem hagyták nyugodni, nem hagyták megpihenni az utazás előtt, Olassië előtt, s nem hagyták abban sem, hogy az Ibolyaszeműről gondolkodjon. Nem, nem hagyták, hiszen létezésük mélységesen áhított dolgot feltételezett; olyasvalamit, melyre az ifjú egészen aprócska fióka kora óta vágyott. Azóta, hogy nővére, Niveria nevelte, óvta, tanította őt a maga sajátos módján. De felnevelte, s most már igazán csakis ez számított: megtette, a tőle telhető legjobb módon, s bár Valturaan jelleme azóta igencsak sokat csiszolódott, hála Laryss-nak; azt, hogy mit is jelent igazán sárkánynak lenni, nem Kilime, nem más egyéb, hanem a nővére mutatta meg neki, s éppen ezért foglalta el elméje jelentős részét most is ő - az áttetsző szárnyú nőstény, ki magára hagyta a bajban, azután nem sokkal ezelőtt átverte, s megsebezte őt. Aki megnehezítette gyermek-napjait, s aki megannyi kellemes, melengető emlékkel is megajándékozta. S ugyan nem volt éppoly' melengető a legutolsó, kételyek közepette eltelt ölelés, annak gondolata mégis mintha kissé feloldotta volna a borzalmakkal megtelt keserűséget az ifjú sárkány szívében.

Egészen kissé.

A gyógyító-tanonc nem tartotta túlzottan bölcs ötletnek, hogy a démonmágus ekkora medvével kezdett ki mindazok után, melyeken a minap keresztül kellett mennie. De hogyan is tarthatta volna, ha minden jel arra mutatott, hogy ő és Valturaan kétszer is egymásnak estek? A Kilimével való találkozásnál nem lehetett ugyan jelen, azonban hallotta már a sárkányasszonyt figyelmeztetést, fegyelmezést kiosztani, s ő maga is részesült már néhányban; így hát egészen pontos véleményt, s képet tudott formálni arról, mit is viselhetett el a barnaköpenyes tetteiért. S noha nem kérdőjelezte meg az eroniai cselekedetének helyességét, hiszen ő maga is szidalmazásban részesítette a két delikvenst; azt már nem egészen tudta elképzelni, hogyan is érinthet valakit egy borzasztó beszélgetés valaki olyannal, akit réges-régen szeretett, s egymáshoz való viszonyukból még gyermekek is származtak. Akárhogyan is legyen, Laryss sohasem akarta megtapasztalni azt az érzést, s e gondolatra erős késztetés támadt benne arra irányulóan, hogy alaposan megszorongassa a Drest-ként reájuk váró ifjú sárkányt, s el se eressze egyhamar.

A szórakozás nyomait sem látta tehát a mágus mai cselekményében, ám biztos volt benne, sárkányszemmel egészen más színben fürdöttek a hajnali események is. Ezt Laryss sohasem tagadta, s mindig megpróbálta megérteni a helyzetet a többi élőlény oldaláról is; mely szándékát, s törekvését a Csúcs valamennyi lakója értékelte is, olykor-olykor pedig ki-ki saját határainak megfelelően még viszonozta is számára erőfeszítéseit. Ebben állott hát a leány különleges megbecsültsége - elfogadásra készségében, s hajlandóságában arra, hogy megváltoztassa véleményét, s gondolkodását. Ez volt az a kulcs, melyre akkor tett szert, amikor a jeges tekintetű ifjúval kötött barátságot, majd pedig szívüket olvasztották eggyé a Lanur-hegység fagyos lángjainak harmatos-párás dermesztő-melegénél. 

S éppen amennyi boldogságot, s megnyugvást fogant bensőjében a visszakapott ifjú sárkány; annyi dühöt s feszültséget vetett el lelkének  termékennyé vált, gazdag földjében a démonszerzet apja iránti gyűlölete. Mert hiszen tisztán érezhető volt az, még közönséges kétlábúak számára is, szavak, gondolatok s tettek által, melyek említésre, elhangzásra ítéltettek az előtte álló által. S Laryss azon kapta magát mindeközben, hogy nem képes eldönteni, Shuga haragszik-e Amyas Orowennë kiképzőmesterre leginkább, avagy ő maga. Haragja sűrű ködként terjengett körülötte olyasvalaki számára, ki képes volt érzékelni, s eme illető kétségeit is könnyedén kiszagolhatta - kétségeit az érzést illetően, melyet nemzőjéhez kapcsolt, s mely e napon soha nem látott módon erősödött fel. Hiszen Laryss ezidáig is tisztában volt apja merényleteivel (legalábbis azok nagy részével), s nem töltötte el örömmel a tudat, hogy Valturaan élete olyan személy miatt került veszélybe, kinek inkább támogatnia kellett volna őt, s mindezek előtt: a saját leányát, kinek választásának tiszteletben tartásával akár kezdhette is volna a sort. Azt az igazán hosszúra nyúlót, mely, úgy tetszett, ezúttal is csupán gyarapodni fog majd, nem pedig fogyni, ahogyan kellene. S ha a gyógyító leány nem lett volna tudatában a hozzá fűzött érzéseinek, még azon is elgondolkodott volna e percekben: miért is tart számon olyan listát, melyet soha nem fognak kiegyenlíteni? Miért is indul keresni olyasvalakit, ki csak szenvedést okozott neki? 

Az ok abban rejlett, mellyel a leány ítélőképessége, s észjárása Valturaan-étól különbözött. Mellyel ő képessé vált arra, hogy érettebbek módjára vizsgálja önnön problémáit, s felismerje gondjainak fő okozóját; azt a valódit, az igazit, amely lelkét ténylegesen meg is mérgezte. Laryss kötődött édesapjához, annak hiánya nem szűnt meg létezni szívében, s ezáltal tetteit, gondolatait, döntéseit is vezérelni voltak képesek e hozzá fűzött érzések. Az sem változtatott rajtuk megfelelő irányban, hogy Laryss már tudta: Kilimében jobban bízik, mint a saját felmenőjében, s mindez igaz lehetett Jgkarom-csúcs némely másik lakójára is egyaránt. S hogy mi vihette reá erre, s mitől ismerte fel? Egészen egyszerű a megfejtés. Amyasnak, mint sokak közül az elsőnek, kellett volna lennie leánya mellett, amikor az, kinek hűséget fogadott, veszélybe került; s nem pedig magának a veszély okozójának kellett volna lennie. Nem úgy, hogy ő maga már elvesztette azt, kit mindennél fontosabbként védelmezett, ezáltal pedig ismerte az érzést, s nem akarta volna, hogy gyermeke is megízlelje. Akkor sem, ha nem helyeselte döntését, avagy nem volt képes megérteni azt. S Laryss ezt nem fogadhatta el - úgy érezte, nem tudja megtenni; tehetetlensége, s rémülete pedig csak fokozódott, amikor a Fehér Városban töltött utolsó napjaik titkára is fény derült. Az ibolya szemek nedvességgel teltek meg, noha a gyógyító éppoly' határozottan állott, mint előtte. Laryss erős volt, s erejét olykor az elnyomott dühből szerezte - ahogyan ezúttal is. Abból, s a szörnyűség említése nyomán keletkezett képzetek nyomán, melyek méregként szivárogtak elméje legmélyebb bugyraiba is, rontás módjára fertőzvén meg mindent, mit eddig biztosnak vélt. Mindent, melyről azt gondolta, nem lehet rosszabb.

Mégsem lett volna képes soha arra, hogy ártson az apjának - ezt gondolta; s azt sem viselte el, ha mások effélét emlegetnek körülötte. Még akkor sem, ha csupán bele kellett volna gondolnia, mit tett volna, ha Valturaan-nak a szeme láttára esett volna bántódása... Bele kellett volna; hiszen e pillanatokban minden figyelmét a szörnyű iszonyat falta fel nyomtalanul, így pedig esze ágában sem volt józan ész segítségével vizsgálván mindent; ítéletet mondani fölötte. S nem hogy eszébe nem ötlött, lelki ereéjből sem futotta volna reá, még akkor sem, ha avatatlan szemek előtt nem tárult volna fel az igazság Laryss szenvedését illetően. S hogyan volt mégis lehetséges, hogy Shuga Melfyomer Amyas-t szájára vévén, pillanatok alatt felcsattanást idézett elő a feszültséggel, s bánattal eltelt leányban?

- Osztozom az érzéseidben, Shuga, de nem megoldás az erőszak! - szólt Laryss nagy hirtelenséggel, ám azután elhalkult, s mintha erősen higgadtságot igyekezett volna magára kanyarítani; akárcsak egy kabátot, folytatta hát - Azt sem mondanám, hogy Därur helyesen cselekszik. De a fő gondolat jó, és ezért Kilime minden támogatást meg fog kapni tőlem, amire szüksége lesz. A felismerésért, hogy kell egy menedék; minden tiszteletem az övé, és az őseié; de a megvalósításaik meg sem közelítik azt a fogalmat, amiben én is hiszek. Ezért vannak a törvények. Látom, merre kormányoz Kilime. Nagy bátorság kell hozzá, áldozatok, és rengeteg munka; de valakinek meg kell tennie, és erre Valturaan apja volna a legalkalmatlanabb személy, akit ismerek.

A gyógyító leány igyekezett meg sem hallani a démonlény szavait, noha ismerte, s tudta azok igazságtartalmát, s szó sem volt arról, hogy ő maga ne félt volna önnön nemzőjétől - éppen ellenkezőleg: mindent, mit idáig kimondott, s javasolt, avagy akár parancsolt; azért tette, hogy senki egyéb ne is cseppenhessen a családi nézeteltérés közepébe, melyhez a lehető legkisebb köze sem adódott, s valljuk be, senki számára nem is hiányzott volna efféle; nem is beszélvén Shuga Melfyomerről. Ezért viselkedett hát az Ibolyaszemű oly' borzalmasan furcsán, s mintha már-már két álláspont között lebegett volna, rémülettel fűszerezett, nyomástól megsüllyedt érzelmei kihűlt, s állott fürdővizében. Hamarosan elfárad majd, s akkor nem fog beszélni többé; azonban az a pillanat még nem érkezett el.

Megmaradt, tartalékolt erejével igyekezett háláját érzékelhetően, s jól kihangsúlyozván Shuga felé árasztani. Azt a hálát, mellyel a Valturaan irányában tanúsított megértést jutalmazta volna, ha terhektől elnehezült lelke engedélyezi, hogy beszéljék róla. Azonban Laryss hallgatott erről, s csak ily' módon adta Melfyomer tudtára: nagyra értékeli mindazt, mit a jegyeséért tesz.

Ám mielőtt még a démonszerzet válaszolt volna, váratlan mozdulatokat tett; s amint a gyógyító leány megértette azok lényegét, a hozzájuk társuló szavak által; a szörnyűség, mely egyre jobban elnehezedő mellkasában gomolygott-gyűrűzött, egyszeriben hatalmasra hízott, s csaknem lélegezni is alig hagyta őt. Az ibolya tekintet végigmérte a démonmágust, benne megannyi forrásból származó szomorúsággal, haraggal, s lelkének utolsó megmaradt erejével igyekezett átlendíteni magát e végzetes elme-mocsáron; hogy újra szippanthasson a Lanur-hegység fagyos szeléből, s tettekre ösztönözze magát.

- Nem tudom nem nézni a friss sebeket. - mondotta egészen halkan, nagy sokára; ám akkor szavai mellé már nyújtotta a kezét is.

Azt az erős, mégis puha, s gyengéd kezet, melyet pusztítás helyett alkotásra használtak. Ha Shuga nem húzódott el előle, hát Laryss megérintette őt. Először a számára legfájdalmasabb helyen: ott, ahol édesapja megsebezte a barnaköpenyest. Hosszasan elidőzött ott, ám tenni egy meglévő sebhely ellen már nem sokat tudott volna; s e helyzetben igencsak kevés ereje akadt volna még arra is, hogy szavakba öntse, mit is gondol erről. Azonban tervezett beszélni. Tervezett, hisz' lett volna, mit mondania, de előbb az ártó, hirtelen gondolatokat kellett kigyomlálnia elméje földjéből, ehhez pedig időre volt szüksége. Épp annyi időre, amíg megpróbálkozott néhány gyógyító varázslattal a többi, friss sérülést illetően. Megpróbálkozott, elvégre érezte még Valturaan szorításának hatását; érezte, s akkor sem tudta volna elfelejteni, ha minden erejét arra fordíthatja. S talán... talán nem is akarta feledni, még akkor sem, ha szívében nem lakozott bánat avagy düh, mely a vétkes ifjúra irányult. Ha sikerült meggyógyítania néhány környező sebet, hosszasan sóhajtott, s néhány percnyi csendet kért magának, noha biztos volt benne, hogy puszta próbálkozásáért is  igencsak lehetséges szidalmazásban részesül majd. A csendre azonban szüksége volt - legalábbis a maga részéről -, máskülönben úgy érezte, reggelijét adja ki magából, ha ajkai eltávolodnak egymástól. Azonban mondanivalója egyre csak sürgette őt, s Laryss egyetlen nyögést, egyetlen neszt sem hallatott mindeközben. Nem hagyta magát semminek, soha. Nem hagyta magát elmorzsolni, felőrölni, összeroppantani. Nem. A gyógyító leány tovább állott, s minden félelme, minden nehézsége ellenére továbbra is meg akarta találni apját, továbbra is feleségül akart menni a sárkányhoz, s tovább akarta folytatni életét, úgy, ahogyan eddig is élte azt.

Az Ibolyaszemű orcája különös csatákról árulkodott, mialatt ő beszélt. Nem lehetett volna eldönteni, azért vívódott-e, mert még mindig nem tudta, mit is érezzen, avagy azért, mert azt sem tudta, mennyit kíván láttatni belőle. Egyetlen egy dologban azonban teljesen biztos volt: Shuga és Valturaan, ha nem is köti őket vér; néhány dologban veszélyesen hasonlítanak, s egyik ezek közül, hogy mindketten előszeretettel veszik semmibe saját határaikat, s keverik magukat nagyobbnál nagyobb gondokba.

Az egykori Orod Opelë elszánt és szorgalmas gyógyítója véget szabott töprengése idejének. Véget szabott, mert véget kellett most szabnia, hogy mozgásban, haladásban maradjon, minek úgy kell maradnia. Hogy ne érezze kárnak, feleslegesnek, s hibának önnön gondolatait, melyekkel feladatukat akadályozza; ekképpen pedig megfosztja értelmétől a korán kelést - a barnaköpenyes, s az ifjú fontos, szükséges pihenésének megszakítását. Legalábbis, egyikükét egészen biztosan, hiszen Valturaan a minap elengedte magát az elf leány közelségétől, és ő tudta, hogy meg fogja tenni. Megdobogtatta szívét a bizalom, melyet a mélyen alvó sárkány látványa, érintése jelentett, s örömmel, erővel - reménnyel - töltötte el, hogy végre együtt voltak. Egy helyen. Egyszerre. Igazán, igazán együtt.

Emellett azonban, a legkevésbé sem volt biztos benne, hogy a démonmágus kihasznált akár egyetlen rendelkezésére álló percet is. Bosszantotta a gyanú, a démonlény tettének esetleges következménye, ám legjobban az bosszantotta, hogy nem érthette, mi oka lett volna megvonni magától azt a kicsinyke újjászületést, melyet egy-egy reggel jelentett testnek, elmének, egy átaludt éj után. Mi foglalkoztathatta? Tennie kellett valamit? A vadászat tartott túl soká; vagy talán valóban erősen túllépte önnön határait? Az Ibolyaszemű nem is próbált többet megtudakolni tőle. Nem többet annál, melyet eleddig megértett, kigondolt, avagy kiszedett belőle. Nem lett volna haszna a szavaknak, melyekre talán hamis válasz érkezne. Olyan válasz, mellyel Shuga, a Három, aki Egy szándékosan elrejtette volna előle az igazságot, ezzel együtt pedig sebezhetőségét, legyőzhetőségét, erejének, kitartásának végességét is. Mind-mind csupa olyasmit, mellyel minden élő rendelkezett. De a leány tudta már; tudta, hogy a pikkelyes-bőrűekre fokozottan jellemző az efféle magatartás. Jól emlékezett, mennyi küzdelembe került egyetlen egyet is némiképpen lenevelni róla. Arra is emlékezett, hogy annak az egyetlen egynek egyetlen testvéröccsével már nem kellett erről viaskodnia. Nem kellett, mert valami más volt körülöttük. Vagy bennük? Vagy talán a fiatalsága lehetett a kulcs. Laryss nem lett volna képes megmondani, elvégre Kilime magától, önerőből tanult meg bízni benne, s noha bőven volt mit rejtegetnie, ez egyáltalán nem mindent jelentett. Egyvalamit azonban teljes bizonyossággal elkönyvelt magában: messze a démonszerzet az egyik legborzasztóbb, legaggasztóbb, leg-ideg-táncoltatóbb az összes négylábú közül, akiket ismert. S mivel, ebből következően vajmi keveset haladt ezidáig a Sziklaféreg átnevelésével, ezúttal pedig még ideje szűkében is találta magát; nem volt mit tennie: más, gyorsabb, s talán kevésbé hatékony megoldás kellett. Éppen az, amellyel a töprengés végére is juthatott egyszerre.

Úgy döntött, némely érzését egyetlen magyarázatul szolgáló ok miatt sem rejti véka alá.

- Nem, nem lenne jobb. - kezdte néhány pillanatnyi csend után - Semmi sem lenne jobb, ha a gondjaidat öléssel és erőszakkal oldanád meg; akkor sem, ha sárkány vagy! Val-lal ezt értettem meg elsőként, és még mindig nem riadok vissza attól, hogy neked is megtanítsam. Nem hagyom, hogy megtedd. Kilime sem hagyta, hogy Därur életét elvedd, pedig elhiheted, olykor én is élvezettel és megelégedéssel gondoltam rá. Sőt, haraggal. Bosszúval, azért, amit mindenkivel művelt maga körül. De három éve mindent elveszített, amiért dolgozott, és Kilime nem fogja neki visszaadni. Ettől súlyosabb büntetést nem róhatsz ki rá, mert nem létezik. Elvesztette a létezése lényegét, a legnagyobb eszmei értéket az ő saját mércéje szerint; és akármilyen is legyen, hidd el, hogy biztosan még most is nagyon szenved miatta. A lelken keresztül lehet a legsúlyosabb sebeket okozni, ezt te is tudod. Elvesztetted azt, aki vagy, elvesztetted Kilimét és az ikreket is. Bárkinek ártasz, bármit pusztítasz el, az elvesztett idődet, az elvesztett lehetőségeidet nem adja vissza a halál és a rombolás.

Semmi nem adja vissza, s a leány pontosan tudta ezt. Ő maga is veszített már életében, megannyiszor és sok mindent; mégis, azok fájtak leginkább, amelyekből nem adatott másik. Nem adatott másmilyen, avagy ha adatott volna, sem fogadta volna el keserű vigaszként. Hiszen senki nem létezett, ki pótolhatta volna édesanyját, Eilidh-t. Nem, azt nem lehetett volna. Kilimének sem sikerült, s nem is ez volt tettei, szavai, gondolatai oka egyetlen pillanatig sem. Nem efféle indíttatásból nevezte néha leányának a gyógyítót, s nem is ez vezérelte akkor, amikor törődött vele, amikor beszélgettek, amikor edzették egymást. Nem ezért bízta reá legifjabb gyermeke felügyeletét. Nem azért, mert valaki vagy valami lenni akart más helyett. Azért, mert az akart lenni, és olyan, aki és amilyen lett a fehér elffel szemben. S amit Laryss Orowennë ajándékba kapott átfordult életétől, az nem Eilidh helyére került, hanem egy egészen másikra. Olyanra, amelyen nem hasonlítható semmihez, s épp ugyanúgy becsülendő, mint minden más értékes lélek-szerzemény. Eilidh emléke, s az utána való vágyakozás sértetlenül megőrződött a gyógyító szívében, melléje pedig a Fehér Város halála is odakerült. Az árulás. És részben önmaga elárulása - hogy ne árulja el lényének egy másik darabját. A veszteség volt harmadikként ott. Amyas elvesztése. Azoknak a bizonyos lehetőségeknek az elvesztése, amelyeket a leány keblén ringatott, s dédelgetett titkon.

Egy napon elébe állani, s elárulni Valturaan kilétét.

Elárulni, hogy valóban, igazán szerelembe esett, s nem tartják fogva elméjét semmivel a világon.

Megkérni a kiképzőmestert, hogy ő maga is adjon egy esélyt az igazságnak - mindennel kapcsolatban.

Nem mert belegondolni, mégis mi maradhatott meg mindebből az évek alatt.

- Ne azért tegyél máshogy, mert megsértenéd vele Kilimét. - folytatta, miközben megpróbálta megkaparintani magának a mágus tekintetét, hogy sajátjának se adhasson menekülőutat mélyen hullámzó mellkasát betöltő érzések elől - És ne mondd azt, hogy akkor nem jutottam eszedbe. Különös vagy, sokszor nem is értelek, de tudom, hogy pontosan tudod, mit éreztem volna, ha nem mented meg az apámat. Tudod, nem kell elmondanom, bár nem mintha olyan egyszerű lenne megfogalmazni, és nem is fontosak azok a szavak. Az a fontos, hogy ne Kiliméért és értem hagyd életben, hanem magadért. Azért, mert akarod, hogy éljen. Mert joga van élni, akkor is, ha hibát követett el. Biztosra veszem, hogy nem is érti, miért segítettél neki.

És valószínűleg az a sok fehér elf sem értette, miért nem törlik el őket Lanura felszínéről Melfyomer Rejtegetett, Csodálatos Ikersárkányai. Mert nem látszottak oly' csodálatosnak az ő szemeiken át; nem tűntek többnek puszta veszélynél, s iszonyatnál. Shuga Melfyomer sem tűnt hát különbnek birtokháborító, zsarnok, rontáshozó ellenségnél Orowennë kiképzőmester számára, s ha akár egyetlen, végzetesen kockázatos módja lett volna rá, hogy mentse magát, s közben ne hagyja magára népét; ha lett volna reá ereje, hogy eltaszítsa magától a gyűlölt alakot - úgy megtette volna. De nem tehette meg. S talán azóta is bánta a dolgot. Mi több... talán azóta is csak tovább és tovább, szerteágazóbban és szerteágazóbban burjánzanak az emlék-magból kifejlődött kétely, bosszú, s ön-gyűlölet kacsok.

Nem, nem kellene. Nem használt a fehér nősténynek sem. Kudarca beégette magát - nem, egyenesen ráégett lelkére, kishíján kiölvén belőle az életet. És Kilime felismerte ezt az érzést. Már átélte egyszer, bár kissé talán más okból; ám ez nem számított. A felfedezés, saját tanulatlansága, fejlődés-képtelensége, s tette hozadékai megrémítették; azonban ahelyett, hogy e rettegés célja felé lökte volna, egyenest távolabb taszította tőle. Elérhetetlen messzeségbe, örökkön örökké tartó szenvedésre kárhoztatván őt, mert eztán már nem engedhette meg magának, hogy bármit is kijavítson. Nem, nem tehette. Úgy érezte, nem lehetséges. Úgy érezte, Valturaan szívének általa szerzett sebei oly' nagyok, hogy nem lehet begyógyítani őket. Úgy érezte, ha pedig mégis, hát az ifjú sárkány nem hagyná. Nem. Legalábbis nem neki. Nem akkor. Nem most. És a jövőben sem. Ezért végül semmit sem tett. Semmit sem mondott. Hagyta, hogy tovább teljen a pótolhatatlan idő, s még csak azt sem tudta, vajon megérdemelné-e, hogy helyrehozza, amit még lehet. Nem tudta. Nem. S végül a félelem, a szív-mérgező bűntudat elhitette, majd pedig kimondatta vele a legszörnyűbb büntetést, melyet magára mérhetett: azt, hogy nem akarja. 

Szemenszedett hazugság volt, amelynek árát e pillanatig is fizetnie kell, s úgy tetszik, sohasem lesz elég, mit törleszt tartozásából.

S hogy kinek tartozott volna? Nem csak a jeges tekintetű, elanyátlanodott ifjúnak. Nem. Saját magának is.

- Örömmel hallom, hogy sétálni akarsz; néhány fokkal biztosan jobb megoldás, mint a varázslat. - mondotta a leány miután elhalóan kifújta a levegőt; jelezvén: sem kedve, sem pedig ideje nem maradt folytatni a szelíd dorgálást - Azt majd meglátjuk, mi az, amit én sajnos nem tudok észrevenni, de a jegyesem igen. Majd az alapján eldöntöm, hagylak-e egyáltalán sétálni is.

Nos igen. Ha valamit észrevenni, megfigyelni, s olykor még kihasználni is megtanult e négy év során, azzal bizony élt is, ha kellett. És most úgy érezte, igencsak kellett. Úgy érezte, Shuga a szokottnál is jobban megerőlteti magát, s eme következtetést a közelmúlt eseményeiből vonta le korábban; ami nemes egyszerűséggel azt jelentette, e nap csupán megerősítéssel szolgáltatott számára gyanakvását illetően. A kevésbé jó fajtával.

És így is volt. Laryss hálával viseltetett Jégkarom-csúcs jelenlegi állapota, lakói iránt; valamint a bánásmódot is merőben értékelte, melyben őt magát, s egymást részesítették. A múltat félretenni egyiküknek sem volt könnyű. Nem volt könnyű bizalmatlanságból, félelemből, gyűlöletből erőt, kitartást, bizalmat... megbocsátást kovácsolni. Igen. Meg kellett bocsátaniuk egymásnak. Valami olyasmiért, amiért nem a másik viseltetett felelősséggel, ennek ellenére azonban képes lehetett rá, hogy megfordítsa a dolgok állását. Hogy átalakítson, és átalakulni segítsen.

A gyógyító leány készen állott. Mindent kimondott, amit úgy érezte, ki kell mondania. Mindent megtett, amit e helyzetben megtehetett. Ő végzett feladatával, ám nem fordított hátat a mágusnak, hogy környezetét szemlélje. Nem csodálta a hajnali hó kísérteties ragyogását, s nem sietett vissza kedveséhez sem. Nem. Maradt, hogy a barnaköpenyesre figyeljen. Hogy meghallgassa, mit válaszol, s hogy egyszerűen csak ott legyen neki. Csak úgy, tétlenül. S közben különös, ismeretlen oknál fogva elegendő bárotságot halmozott fel magában ahhoz, hogy mégiscsak hozzátegyen valamit.

- Ha már nincs több fontos dolgod, akkor most már gyere, Shuga-Melfyomer. Akkor is sokáig fog tartani az út, ha nem gyalogolunk egészen Olassië kapujáig... Vagy mondjam inkább AZT? - kérdezte, s rózsaszín ajkai sarkában mosoly bujdosott - Hogy "Sziklatöredék"? Ha nem tudnám, amit tudok, tényleg azt gondolnám, hogy a te fiad. De az is éppen elég, ha valahogyan rokonok vagytok - le sem tagadhatnátok egymást. Most már nem... Mondd. Van kedved mesélni a csalá-... nem: a "véred történetéről"? Emlékszem, hogy Frvaia és Tuls is ezt a megfogalmazást használta.

A Vér Története. Ha valakitől azt kérték, mesélje el, Valturaan legjobb tudása szerint azt kellet rá felelni, honnan származunk, ugyanakkor pedig ettől sokkalta többet. A vér azt jelentette, hová tartozunk, egyúttal pedig azt is, kik vagyunk, s kik voltak az őseink. Miért voltak azok, akik. Miért voltak olyanok, amilyenek. Ő dönthette el, mit és mennyit ad tovább karommal-foghatatlan örökségéből; s azt is, hogy kit részesít oly' kegyben, hogy reábíz bármilyen titkot is. Az Ő Története a Vérhez tartozott, s egy napon bizonyosan róla is érdeklődnek majd. Vagy akár már meg is tehették. Sőt: megtették. A kis Panu-t felettébb foglalkoztatták sosem látott testvérbátyjának dolgai, főképpen azután, hogy ráébredt, micsoda kincs is Laryss Orowennë; milyen sokat is jelent... mennyire fontos is valójában, azon kívül, hogy pusztán merőben érdekesnek is érdemes volt tartani a tényt, hogy valakinek lehet fehér elf nősténye is. Olyan nősténye, aki ennyire különböző, és mégis ennyire "hasonló" hozzájuk. Megannyiszor kérdezte tőle az elf-vér-meséjét is, azonban ő sem sajátját, sem pedig Valturaan-ét nem adhatta át egészen, ha egyelőre megkímélni tartotta fontosnak a gyermeket némi szörnyű dologtól.

Akkor is, ha első látásra merőben nevetségesnek tűntek - hiszen okaik igencsak gyakran fájdalommal, s könnyekkel átitatott utakra vezették volna a gyanútlan kérdezőt.

Ha az Ibolyaszemű leány tudta volna, mi jár éppen a sziklán ülő kétlábú-bőrbe-bújt fejében, bizony nagyon elszomorodott volna. Úgy érezte volna, mellkasát, s a mögötte rejlő szívet láthatatlan, éles karmok szaggatják darabokra; s ha látta volna, hogyan néz az ifjú, ha rájött volna, min gondolkodik, mitől fél úgy, hogy még csak nem is tudja azt; úgy azonnal megragadta volna az ifjú karját, s arra kényszerítette volna a jégkék szemeket, hogy őt, és csakis őt nézzék. Ölelésébe zárta volna a fiatal sárkányt, s addig nyugtatta volna, amíg elfeledi a szenvedés emlékét, s letesz a kényszerről, mely gúzsba kötötte gondolatait.

De Laryss most nem volt ott.

És a múlt settenkedve, rejtőzvén összeért a jelennel. Az egykori valóság azzal, ami a most-ban van. És ez az értelmetlenség Valturaan számára értelmes volt. Nézte a megmaradt élelmet, s azon töprengett, hová is rejtse, hogyan rejtse el a világ elől, hogy majd... Majd. Majd? Majd micsoda? Hiszen már nem volt e hártyabőrbe száműzve. Nem volt bebörtönözve a párnák és takarók közé, hogy éhezésre kárhoztassék. Már nem. Akkor evett, amikor akart. Annyit, amennyit akart. Már nem volt fájdalom. Mégis, valami; valami egészen erős és sürgető azt tanácsolta neki, előzze meg. Akadályozza meg. Tegye meg, és akkor nyugalmat nyer. Tegye, és ne egye, hiszen Laryss-nak el kell jutnia Olassië-be, neki pedig repülésre, támadásra, védelmezésre készen kellett állania. Nem ehetett már többet, akkor sem, ha bírt volna. De Valturaan ritkán ítélt figyelmet annak, mit bír, s mit nem bír. Ritkán vette tudomásul, elég víz és elég alvás nélkül nincs ereje. Elég biztonság-érzet nélkül nincs sehol maradása. Elég kimondott szó nélkül nem lesz jobb semmi...

Lenézett az ölébe az élelemről, miután elkönyvelte magában, a nem-létező-veszélynél sokkalta fontosabb a leány, s az, hogy elkísérhesse, hogy vele lehessen. Látta a két lábat, mellettük a kezeket; látta a lapos, sörénytelen mellkast. Sörénytelen. Mert a rajta nyugvó kócos, szanaszét álló fehér szőr a fejéhez tartozott, és hajnak nevezték. Jó volt, amikor Laryss szépen, s bonyolultan összefogta, gondolta. Akkor nem állott ennyi felé. Sem fehér elfként, sem pedig abban a formájában, ahogyan világra jött. Akkor magán hordozta a fehér elf törődésének megmásíthatatlan, eltörölhetetlen bizonyítékát, legalább egy egészen kis időre. És e tudat biztosította arról is, hogy tartozik valahová. Valahová, ahol szívből, őszintén szeretik, s ahol ő is szerethet. Valturaan azt kívánta, bárcsak most is megtenné a leány - bárcsak ezúttal is megfésülné, bárcsak kedve volna színeket és formákat festeni az arcára és a szemére. És nem úgy, ahogyan a kétlábú-nőstényeken látta. Nem, nem úgy. Úgy, ahogy csak Laryss tudta. Ahogyan azok a jelzések festettek, melyeket a kolóniában használtak megfelelő alkalmakkor. E gondolatra azonban hirtelen lerohanta egy érzés. Reávetette magát a számító féltékenység, s megmérgezte azt, mi elméjét foglalkoztatta. Remélte, hogy az Ibolyaszemű nem terjesztette ki szokásait az egész Csúcsra. Remélte, hogy másokra csak máshogyan, és másért festett, de a legjobb az lett volna, ha sehogyan sem teszi. Remélte, hogy senkinek a haját vagy sörényét nem vette kezébe, mert ezek közül bármi, de még a legapróbb dolog is elviselhetetlennek tűnt számára. E pillanatban csak arra vágyott, hogy annyi idő után végre a gyógyítóval lehessen, s a leány gondoskodására ő is azzal felelhessen.

Azonban most, valami más sokkal fontosabb volt, és az ifjú elfogadta ezt.

Egy életre.

Eget verő súllyal visszhangzottak Laryss Orowennë körül a szavak; akárha hatalmas, csillogóan éles élű jégszilánkokat zúdítottak volna reá a magasból, s azok ezernyi apró, káprázó darabkára hullottak volna körülötte, végeláthatatlan töredezéssel-csilingeléssel, melyet az előttük, s mögöttük lévő csúcsok, vonulatok egészen biztosan jobban felerősítettek volna. Nem, nem most hallotta először a pikkelyes-bőrűek ezen meglepő szokását; de még csak nem is a barnaköpenyes szájából - Valturaan mondotta el neki, amikor egy napon éjszakába nyúló, borzasztóan mélyre törő módon folytattak társalgást. S igencsak kevesen tudták, hogy efféle éjjelek gyakorta estek meg velük. Szóltak azok bánatról, örömről, tenger-hullámokként ellepő gondokról, s rendkívüli odafigyeléssel megőrzött, szívnek-léleknek kedves emlékekről. Fontos, elmaradhatatlan részét képezte ez a közöttük lévő, különös kapocsnak, mely sokkalta előbb jelent meg, s forrott ki, mintsem egymás anyagi valójának elfogadása, s szeretni tanulása. És ki is kellett, forrjon, ahhoz, hogy később a másiknak mindenét oly' vehemenciával, kitartással akarják magukénak tudni; s a két eltulajdonított félből mámorítóan keserédes, megóvni vágyott, élő-lüktető egészet formázzanak... És az Ibolyaszemű gyógyítónak emlékeznie kellett, mennyire féltette őt közös választásuktól a fehér hím, mennyire aggodalmaskodott, hogy vajon mi mindentől fosztja majd meg, s mivé lesz majd az elhagyatott leány az ifjú halála után. Laryss akkor még nem lelt válaszokat.

Mivé lett hát Kilime Melfyomer halála után?

Ezt kérdezte most magától, újonnan szerzett tudásának tükrében, mellyel helyére emelte az ikreket Jégkarom-csúcs hatalmas, fagyos, dermesztő darabokkal megáldott kirakósában; s azután, hogy kérdésének nem találta megoldását, arra kényszeredett, hogy olyasfélére gondoljon, melytől élelemmel frissen megtöltött gyomra csaknem azonnal szédítő táncra perdült. Ráébredt az elf leány: ezúttal nem a fehér nőstény megértésén át vezet az út a megfejtés felé. Melfyomert kellett megértenie, s minden erejével azon munkálkodni, hogy elképzelhesse, mit jelenthetett számára mindaz, mely az elmúlt évszázadokban történt egykori kedvesével. Mit jelenthetett a lényegét elvesztett, társaságában is magányos, csaknem láthatatlanná elenyészett teremtmény számára annak tudása, hogy valaki bebörtönöztette, s hosszú-hosszú idényeken át kínozta azt, ki az ő szívében lakik? És Laryss Orowennë elképzelte ezt. Megelevenedett előtte Valturaan elhurcolása, s mindaz, melyet édesanyja átélhetett fogsága idején, új életre kelt az ifjú képzeletbeli sorsával egybefonódván. Mit érezhetett volna a gyógyító-tanonc, ha az ifjú sárkány került volna anyja helyére? Mit tervezett volna feláldozni, s megtenni azért, hogy véget nem érő szenvedésétől szabadítsa őt? Miféle érzéseket táplált volna a jégszín tekintet birtokosának erőszakos, zsarnok mestere felé, s mivé nőtték volna ki magukat, ha nem szabadíthatja ki... ha Valturaan nem hajlandó megválni a reá kényszerített utódoktól, akkor sem, ha szemernyi életereje sem maradt gondozni őket? Mert Laryss, ha többet nem is, ennyit már igazán nagy biztonsággal sejthetett. Tudta, hogy Kilime szereti véreit, s addig nem volna hajlandó utolsó leheletét Dremernek adni, amíg mindegyiket biztonságban nem tudja. S tudta azt is: bármennyire is szűk látókörű az ifjú, bárhogyan is ágaskodik az utódoknak, gyermekeknek még csak közelsége ellen is, az oka nem került napvilágra, s amit a hósárkány helyette közölt olykor, azt valamiféle rejtegetett érzés mondatta vele.

Ám akárhogy is legyék, a képzet nem fogant jótékony eredményt. Az elf leány kezei reszketni kezdtek a dühtől, a fájdalomtól; s mindösszesen az mentette meg lelkét az iszonyattól, hogy a Jégszemű odalent volt - alattuk, teljes biztonságban, jóllakottan, s talán kissé kipihentebben is, mint a minap, s azelőtt. Világ költözött a leány tekintetébe, mely egészen máshogyan emelkedett a démonmágusra eztán. Jobban értette gyűlöletét, melyet Därur iránt táplált, s maga az övé is többé változott ezzel egyetemben. Sokkalta jobban haragudott reá, s úgy érezte, eddig sem lett volna képes elfelejteni tetteit, melyekről tudomása volt; így azonban már semmiféle együttérzést nem volt képes létrehozni mellkasában, az egykori vezér felé irányítván azt. Nem... Därur iránti csekélyke jóindulata ezennel semmivé foszlott, s a gyógyító újraélte első döbbenetét, melyet akkor tapasztalt, amikor az ifjú először mondotta neki, hogyan bánt vele nemzője. Az a fékezhetetlen, zabolátlan felháborodás született újjá benne, s ha Laryss nem hitt volna ily' makacsul az életek védelmezésében, úgy e pillanatban felajánlotta volna Shuga Mlfyomernek, hogy segít kézre-karomra keríteni az elborzasztó tetteket elkövetett teremtményt. De a leány hallgatott e gondolatokkal szemben; tisztában állott nem-helyességükkel, noha fogalma sem volt, mit döntene, mire határozná el magát, ha bármelyikük élete is Därur-én múlna.

S ha apjáén, ki többször is méreggel próbálta kioltani az ifjú életét?

E gondolat túlságosan fájdalmasnak tetszett a leány számára ahhoz, hogy foglalkozzék vele. Nem engedhette meg magának, hogy elmerüljék e kételytől sikamlós szélű elme-mocsárban, s legfőképp nem akkor, amikor Olassië-be kellett volna indulniuk, hogy nyomra leljenek vele kapcsolatban. Ha megtalálják... akkor majd elég ideje lesz minden kérdését feltenni magának, s neki is - Amyas-nak, ki nem volt képes elrugaszkodni a látottaktól, s tapasztaltaktól, de még az sem késztette szemlélete megváltoztatására, hogy egy szerencsétlen, földönfutóvá lett fiatal fiókát kellett volna megértenie, nem pedig egy szörnyeteget, ki halomszámra gyilkolta-ette-taposta a Hártyabőrűeket. Nem. Valturaan a legkevésbé sem volt szörnyeteg a leány szemein át; akkor sem, ha egészen gyermek korában még másképpen gondolkodott, s pusztított ő is, akárcsak a fajtájabéliek. Nem, hiszen változni tudott, átformálta magát, s útja során kifürkészhetetlen okoknál fogva az elf leány szívére-lelkére is szert tett. És fordítva. 

Változni tudni, s akarni kell.

Melfyomer-nek is.

- Nincs jogom beleavatkozni a dolgaidba... a dolgaitokba. - kezdte a leány, egy ideje már felfüggesztvén haladását a perem felé - Ha te és Kilime egymást választottátok, a veszteséged nagy volt. De javítsd ki az emlékezetem, ha tévednék: azt mondtad, feleséged van. Nem tudom, hogy ki ő, hol van, és titokban tartod-e Kilime előtt, de jól jegyezd meg, amit mondok.

Szemernyi félelem sem sugárzott belőle, ahogyan beszélt. Egyetlen hangsúly sem remegett meg, s maga a leány is oly' szilárdan állott ott, az oszlopos-nyirkos barlang felett, akár egy jeges csúcs. Való igaz, talán nem éppen jótékony hatással volt reá a sok sárkány-közeli élmény, hisz' felbátorodott a közelükben, s kivívta tiszteletüket. Nem bántották, s ő sem ártott nekik, ráadásul meghallgatták egymást, ahogyan annak Kilime és Frvaia törvényei szerint lennie is kellett. 

- Ha Valturaan fattyú, mert bemocskolta az egyesülésetek tisztaságát, és megrontotta a hűséget, ami vele jár, úgy nem csak az ő, és Panu... és Niveria létezése hozott szégyent rátok, hanem az is, amit műveltetek, akármelyikőtök feleségéről is volt szó. Nekik nem volt választásuk. Senki sem kérdezte meg őket, szeretnének-e megszületni, és odakötni Kilimét a Csúcshoz, és Därur-hoz. Valóban nem olyan életrevalók, mint Zae és Zan, de ők is utódok, és az utódokat Meg. Kell. Védeni. Egyik sem ér kevesebbet, akkor sem, ha gyengébb. - folytatta higgadt-komolysággal, s mégis hátborzongató erőt és eltökéltséget árasztván a mágusszerzet felé - Te magad mondtad mindig, hogy vigyáznunk kell rájuk. Láttam már, nem is egyszer, hogy a sajátodnak tekinted Valturaan-t. Ha így vélekedsz, akkor végképp nem szabad fattyúnak hívnod.

Lett volna még mit mondania, azonban nyomatékosítani kívánta haladás-vágyát is, így aztán megfordult, s tett még néhány lépést a perem felé, hogy hamarosan elérje azt, s akkor majd lemászhassék rajta, vissza az ifjú fehér sárkányhoz. De előbb még, lépései közepette be akarta fejezni mondandóját. Mi tagadás, bármit is tanított neki a nagyasszony, s bárhogyan is tévén ezt; az korábban már mindenki számára egészen biztossá vált, hogy valamiféle alvezért akar nevelni az elf leányból. Nos hát, valamely mértékben máris sikerrel járt - azonban Laryss Orowennë szerény maradt, s szeretetteljes. Most is áradt belőle a lüktető melegség, s egyre csak azt kívánta, azt óhajtotta, hogy mindenki békességben legyen, egyetértésben, s egymást támogatván. Ahogyan annak lennie kellene.

Lépdelt hát, s beszélt tovább.

Vetett egy utolsó pillantást az odaföntre, mielőtt még pengéit kivonván mászni kezdett volna lefelé, a fenyegető mélység markában - mintha bánta volna, hogy nem volt elég ideje gyönyörködni a meg-sem-csodált látványban. Mintha attól tartott volna, hogy nem térhet vissza ide egyhamar. S talán tartott is, azonban bíznia kellett az ifjúban, s önmagában, hogy képessé válik megnyugtatni őt, s reábírja majd, hogy őse, s édesanyja oltalma alá helyezze magát, amíg erőre kap. Akkor talán meglátná, amit a leány már látott, s végre otthonra lelne a sehol-sem-volt évek után.

Azzal pedig haladni kezdett lefelé, a barlang különös, meredek bejáratához, ha amaz vissza nem tartotta őt. Nem kívánta maga ellen fordítani a mágusteremtményt, noha nem bánta meg, hogy tudomására hozta, mit elmondott. Úgy vélte, kellő tisztelettel, nyomatékkal, s szeretettel tette, ahhoz, hogy baja ne essék - s ha a barnaköpenyes felelete nem ezt erősítené meg, hát régóta nem volt már rejtve többé a gyógyító előtt, hogy megannyi szemlélet létezik, s megannyi cselekedetnek, s véleménynek megannyi egészen más, mégis helyesnek tartott oka létezhet.

Laryss Orowennë nem tudhatta, milyen lehet négyszáz évnyi magány. Nem tudhatta, hiszen alig volt még e világon - mindösszesen kilencvenhét évet tudhatott maga mögött; egyetlen perccel sem többet, hogy jobban okulttá vált volna a világ dolgairól. Ó, nem ...súlyosságában sem állott hatalmában felfogni e szót, s a vele járó végeláthatatlan gyötrelmeket: törékeny, elfáradt lelke azt a megmásíthatatlan tényt sem fogadta még magába, mi mindent kellett elviselnie négy év alatt, nemhogy azt, mi akkor történt volna, ha százszorosával többet mérnek reá az istenek. Egyszerűen elképzelhetetlennek tartotta, mivé vált volna mindaz, mint bensőjében őriz, gondoz és óv, amióta csak felfedezte az akkor még sokkal ifjabb fióka iránt táplált különös, megmagyarázhatatlan, ám gondterhesen, s mégis igazán könnyed módon valós érzéseit - hisz' ezidáig is csaknem beleőrült, s ettől való megmenekülését csupán a reá mért nem túl csekély felelősségnek köszönhette, mely elszívta figyelmét és erejét, annyira, hogy nem vesztette eszét a végtelennek tetsző várakozásban. A gyógyító azonban most, néhány pillanat erejéig megpróbálta ibolyaszín lélektükrei elé idézni kínjait, mint megvetően apró töredékét egy hatalmasan sötétlő-gomolygó, villámlástól, s erős szelektől vaddá válott, sűrű és ködös iszonyat-áramnak, mely minden fenyegetését meghazudtolóan mégis oly' lassan haladt át rajta, mintha Nibelon egyszeriben megállította volna a világ folyását.

Mégsem lelte válaszait.

Nem tudta, vajon belefáradna-e a szívét ostromló bánatba, s fájdalomba; avagy inkább meghalna belé - s ha ragaszkodna életéhez, egyáltalán reá merné-e emelni súlyos, megtépázott tekintetét egyetlen ellenkező neműre is, lett-légyen bármely fajba való? Becsapná-e önnön lelkét, s az övékét, azért, hogy kellemesen lágy, selymes felhőben könnyeden lélegezvén, megengedje magának, hogy Valturaan-t keresse bennük, kitől megfosztatott? S vajon őt kereste volna-e bennük, avagy inkább arra használta volna társaságukat, hogy az ifjú sárkány bőrpírt okozó lélegzését, lélek-borzongató közelségét, s izzóan hűvös érintését feledtesse magával? E kérdéskört az elf leány képzelt ismeretei birtokában sem válaszolhatta meg. Egyes-egyedül annyi volt bizonyos számára, hogy e négy évben nem adta fel hevesen dolgozó szívének vágyát, s nem menekült bánattól, félelemtől, hiánytól idegen karok hamis menedékébe, ahogyan ezután sem tette volna; akkor sem, ha a mágus nem hozta volna el hozzá az elveszett kedvest... ó, dehogy. A gyógyító elméjében harag gyúlt még a gondolatra, a puszta feltevésre is, mintha örökre elátkozná, ám zabolátlan tudatának megálljt kellett, hogy parancsoljék. Hiszen a barnaköpenyes átélte azt a négyszáz évet, s ő nem csupán megfosztatott választottjától, hanem egyenest le is győzetett Därur által, s tehetetlenségében kellett élnie tovább; úgy, hogy figyelmét nem kerülte el, mit tesz a másik hím kettejük egyesülésével. Nem felejtette, mégsem akadályozhatta meg, s arra kárhoztatott, hogy egyedül egyengesse az ikersárkányok útját, majd pedig óvja a becstelenül születetteket is; noha Laryss szemlélésén át, s a mágusteremtmény elmondásainak tükrében, nem lehetett volna azt állítani, hogy mindezeket gyűlölettel teszi. Nem, nem lehetett, s talán Kilime-re sem gyűlölettel tekintett, hiszen ő nem választott mást, nem árulta el a Sziklaféreghez tartozó köteléket, s mást sem engedett kegyeibe azóta. Nem, soha nem engedett... sőt, a gyógyító leány tisztán emlékezett arra a pillanatra is, amikor elsőként sejteni kezdte, miféle szörnyűség is történhetett a nagyasszonnyal fogsága során. Emlékezett, micsoda hirtelenséggel, s mekkora fenyegető erővel csattant fel az eroniai, amikor kéretlenül megérintették, megközelítették; még akkor is, ha egyetlen léleknek sem állott szándékában arra kényszeríteni, hogy gyermeket nemzzen vele. Emlékezett reá, s nem volt képes elfelejteni a tajtékzó düh-tenger pusztító habjai között fuldokló, lesújtó félelmet, melyhez foghatót azóta sem látott sárkány szemében, s esküdni mert volna, hogy nem is fog többé - s nem is akar.

Nem értette hát a démonlény életvitelét, nem értette, miért keresi fel a nőket, s nem értette, miért járult oltár, s pap elé, hogy összeeskessék valakivel. Nem értette, oly' sokszor nem értette a három lélek eggyé válásának mibenlétét, ezt bizony be kellett vallania magának. Nem értette, hogyan hagyhatta a haragtól tomboló Melfyomer a testen osztozó embernek, hogy jelenlétében merészelje, mit merészelt; nem értette, hogyan lehetséges, hogy a mágus nem fordult saját maga ellen, s mégis - mégis úgy hitte, talán értheti. Talán... talán hihetett önnön ítélőképességének az élők sorából eltávozott vörös sárkány kapcsán, s ha így volt... ha valóban hihetett, akkor hát hinnie kellett, hogy szorult belé jóakarás, és nem vette el felebarátjától azt, mi neki is megjárt. Hagyta, hadd tegye a mágusember, amit kíván, számára pedig a Kilime után hátramaradt üresség jutott; amely üresség azonban úgy festett, nem marad örökké betöltetlen. Akárhogyan beszélt ugyanis a különös háromlelkű teremtmény, a fehér elf leány figyelmét nem kerülte el szavainak valódi értelme ezúttal sem, s azok újfent alátámasztották a három más-vérű gyermek iránti odaadását, s szeretetét. Laryss Orowennë akkor értette meg, hogy Shuga Melfyomer nem csupán elégtételből, vágyott bosszúból, haragból, s fájdalomból kívánta megölni Jégkarom-csúcs egykori irányítóját; hanem abbéli szándékából is, hogy annak helyét - erőszakkal, ám mégiscsak - átvegye. S ha e tett bevégeztetik, úgy valóban övéi lesznek a gyermekek... amely fogalom a gyógyító homályos, darabos, pontatlan tudása alapján is olyasfélét jelenthetett, hogy apjuk helyett lesz apjuk a szellemvarázsló, s nevébe, vértörténetébe fogadja őket, akárha sajátjai volnának - és a barnaköpenyes oltalma őszintének, igaznak, kedveltnek mutatkozott a számára. Olyannyira kedveltnek, hogy ha Shuga nem utasította volna az imént távozásra, a leány visszafordult volna, hogy a szavak, s a mögöttük meghúzódó valódi mondanivaló nyomán szárnyra kélt mérhetetlen boldogságát feltárja előtte. Laryss-nak helyeselnie kellett azonban a démonlény rámutatását, s egyet kellett értenie vele: Valturaan-nak nagyobb szüksége volt most reá, s noha nem jobban, mint az Elesett Fehér Városban; e percben is bőven akadt volna dolga az ifjúval - lőtte azonban még éppen elég időt vett számba magának, hogy válaszoljék a végre-valahára pihenni térőnek.

- Semmit nem tapostam a földbe a lábam nyomán kívül. - mondotta, mintegy válaszként a mosolyra, miközben még mindig szorosan markolta a lejutását segítő pengéket - A gyógyítás pedig nem felajánlás, nem megszánás, nem idő- és erő-pazarlás, hanem a választásom. Gyógyító vagyok - tette hozzá kissé könnyedebben, s mintha egy pillanatra leemelték volna gondjai súlyát a válláról, még inkább megmutatta, mennyire is van felvágva a nyelve -, ha nem tűnt volna fel.

Nem kívánta feltartani tovább a grifflovas kiképzőmestert övező gondolatokkal, aggályokkal, s szándékokkal való foglalkozással. Nem, hiszen éppen eleg küzdött vele ezidáig, éppen eleget aggódott érte ahhoz, hogy fáradalma végre megtérüljék, s íme, jutalma mégsem maradt el. A démonmágus talán belátta saját határainak végességét, avagy az is meglehetett, hogy mindvégig tisztában volt velük; ám Laryss-t nem érdekelte, melyikkel állott szemben - egyszerűen csak megkönnyebbült, s egy alig hallható, hosszú sóhajt követően oly' szelídséggel folytatta tovább, ahogyan azokhoz beszélt, kik szívének kedvesek voltak, s ő vigyázni akart reájuk úgy, ahogyan módjában állott.

- Menj, megvárunk. - mondta neki - De most már tényleg pihenj.

Azzal elszakította tekintetét az eddig szemlélt alakról, s ereszkedése közepette azon tűnődött, amit a barnaköpenyes hozzá intézett. Megfogadta tanácsait, mindig megtette, hiszen négy év elteltével is folyvást csak tanult az együttélésről, s úgy érezte, olyan feladat ez, melynek valójában nem létezik vége - örökkön örökké folytatnia... folytatniuk kell majd, ha életben akarják tartani azt a csodálatos eredményt, melyért ezidáig dolgoztak éjt nappallá tévén, fáradhatatlanul, s töretlen akaraterővel. Ahhoz hasonlóan, ahogyan az Ibolyaszemű küzdött minduntalan Valturaan-ért, s fordítva; s ez okozta a leány sietségét, mely kecsességére árnyékot vetvén, arra ítélte, hogy néhányszor megcsússzék, s akkor - csakis akkor - zavaros-zakatoló elméjébe visszatért az elővigyázatosság, megfontoltság, és higgadtság, mely gyakorta jellemezte is őt. Bíznia kellett abban, hogy Valturaan nem tűnt el újfent... hogy ezúttal nem veszett nyoma, s odabent fogja találni, ahol hagyta is; sőt, talán a ragadozóé helyett az élelem hűlt helye fogadja majd, ahogyan annak lennie kellene, nemcsak szerinte, hanem a mágus szerint is, ki hátrahagyta a zsákmányt, mit más okból nemigen tehetett volna meg. Igen, így kellett, legyen: a sárkány a barlangban, és ő úton őhozzá. Ki kellett hát tartania még, csak egészen kissé, ám az is borzasztóan nehéznek tűnt, s a leány lelkét bujdosó, tompa idegesség környékezte. A kis fehér azonban meghallotta már érkeztét, s elébe sietett, hogy segítse lépteit; elébe sietett, hogy kézen fogja őt, s állatias ügyességével átvezesse az egyenetlen, meredek bejáraton. Alig haladtak el a reggeliből származó maradékok mellett, melyeket a barnaköpenyes tálalása megmentett a szennyeződésektől; amikor a kétlábú-alakban rejtőző szorított a kézfogáson, s megállapodott a fehér elffel szemben, készen állván arra, hogy ölelésébe fogadja őt, ha a másik is úgy akarja.

- Shuga fent vár? - kérdezte, hogy az Ibolyaszemű válasza alapján szabja meg határát a leány hiányának enyhítésére szolgáló tetteknek.

Ám a tünde nemet intett fejével, kifújta a levegőt az orrán, s ekkor bevette magát a sárkány karjai közé, mintha nem kellene sietnie... mintha volna még idejük elmerülni egymásban, s elsimítani lelkük súlyos emlék- és gondolat-iszapot felkavaró hullámait. Laryss nem indult a bőrtáskákért, így hát Valturaan sem tette azt - engedte a gyógyítónak, hogy hátát, nyakát, s arcát érintse, mintha átlátna rajta, s érezhetné a benne dúló háborút önmagával, önmaga ellen. És az ibolya íriszek láttak. Látták a sárkány szavakba nem öntött kínjait, s bár nem értették, mi baj történhetett, nem akarták megszakítani a pillanatot; sem tettel, sem hanggal tévén azt. A kiképzőmester egyetlen gyermeke egyedül azon munkálkodott, hogy ujjaival, érintésével, s ölelésével elvezesse az ifjút a kőhöz, melyen a minap magához tért. Amelyen visszanyerte öntudatát, miután a rettegő fióka kis híján összeroppantotta őt, ám a leány nem félt, egy egészen kicsit sem - mellkasa nem irtózással, nem gyanúval telt meg, hanem szeretettel, szerelemmel, s óvni akarással, szívének dobbanását hallgatván pedig megértette ezt a jégszemű is. Megértette, s hagyta, hogy a gyógyító elfeküdjék, mozdulataival pedig őt is magával vigye.

- Talán alszik végre. - mondotta Laryss, s ekkor letette fejét a hűvös kőre, melyet azon nyomban kissé meleggé varázsolt, hangtalanul, nyugalmasan, mégsem észrevétlenül: a ragadozó érezte a mágiát.

Felemelte kézfejét, s végigsimított a kócos haj-fedte homlokon, végig, egészen a sárkány nyakáig, féltéssel, s szelídséggel. Valturaan-nak több sem kellett: nyugalmát nem kereste többé, hiszen az meglelte őt, és az ifjú még több közelség után vágyakozván odahajolt a gyógyítóhoz, hogy ő is megérinthesse, közelebbről; hogy ő is végigsimíthasson a hófehér hajon, a puha arcbőrön, s a hegyes füleken. Hogy összeérinthesse homlokát a leányéval, azután az orrát, és az ajkait is. Mélyen, és mohón szívta magába az elvesztett kedves illatát, s tünde-léte ellenére ugyanígy tett Laryss is - ugyanígy tett, amíg a sárkány gyengédségében fürdette őt, és ő nagyon-nagyon-nagyon sokáig fürdette volna, ha a gyógyító engedi; azonban az Ibolyaszemű hamarosan szorított az ölelésen, s addig húzta lejjebb a két-alakban-létezőt, amíg ő meg nem értette, hogy nem kell erőltetnie, túlhajszolnia magát, s nem kell bizonyítania semmit, de semmit az ég-világon. Mert Laryss értette őt, értette, hogy hűségével, elkötelezettségével igyekezett átitatni a hiány-csillapítást, mintha még mindig nyugtalan volna. Mintha azt hinné, a leánynak nem elég, hogy visszakapta őt; hogy nem elég mindaz, amivel már bizonyította: semmi sem változott, s négy év elteltével is éppoly' fontos, éppoly' megóvandó, megvédendő, és szeretendő.

De elég volt.

Laryss pedig boldog. Boldog volt, amikor az ifjú sárkány a mellkasára hajtotta fejét, s ölelésük végleg bezárult. Boldog volt, hogy a langyos kövön feküdhettek egymással, s hogy betakarta őket Drest Aluviel megszokott, sötét köpenye, akárcsak egy pokróc; és Valturaan is boldog volt. Boldog volt, hogy a fehér elf mozdulataiba foglalt érzelmek mit sem változtak, s boldog volt, hogy nyugalmat, menedéket lelt bennük azután is, hogy évekig nem is látták egymást. Hallgatta a Csupaszbőrű-szív ritmusos dobbanásait, s az alig hallható lélegzést, kezeit pedig a leány orcáin nyugtatta, hogy időközönként megcirógathassa őt. Hallgatott ő, sokáig hallgatott, s lassacskán végleg eltelt, eltelt a leánnyal, gondjai pedig elenyészni, elhaloványodni látszottak. Igazán sokára szólalt meg, s akkor sem azért, mert meg akart... egyszerűen csak nem hagyta nyugodni az az egyetlen gondolat, s úgy érezte, akkor engedheti el minden félelmét, ha megtudja az igazat. Ha mindenről, s mindenkiről megtudja...

- Bántott valaki? - kérdezte halkan, továbbra is mozdulatlanul fekvén a leányon.

Laryss-t már nem lepte meg a kérdés - noha nem gondolta volna, hogy ilyen lágy hangnemben fog elérni hozzá -, s olybá tűnt, szinte már várta annak érkeztét. Túl jól ismerte a sárkányt ahhoz, hogy naiv meggyőződéssel konstatálja, esetleg elfelejtette volna a dolgot, avagy letett volna félelméről, gyanújáról, mindösszesen azért, mert látszólag senkitől sem kellett volna féltenie az Ibolyaszemű kedvest.

- Volt, aki akart... de megvédtek. - válaszolta, s ekkor nekidöntötte állát az ifjú homlokának - Megmentettek a sorsomtól.

Ismét megsimogatta a ragadozó fejét - azzal tette hozzá, hogy nem kell félnie, s nem szavakkal. Azonban reá sem kellett néznie hozzá, hogy tudja, az elkövetkező pillanatnyi csend mégsem azt az eredményt szolgáltatta, amelyet a leány remélt. Valturaan ugyanis cseppet sem érezte befejezettnek a beszélgetést, s a választ sem minősítette elégségesre. A simítások alatt, a kemény koponyában most is munkált a kétely, noha eddigre már mélységesen elhatalmasodott rajta a biztonság-fészek megléte, annak illata, és a gyógyító valódi, utánozhatatlanul harag- és félelem-lágyító közelsége.

- Ha olyanra köteleztek, amit nem akartál... - kezdte volna, ám a fehér elf még idő előtt felfedezte hibáját, s ezúttal megpróbált kielégítőbb válasszal szolgálni, melynek kivitelezéséért nem volt rest arra sem, hogy az ifjú szavába vágjék.

- Senki sem kötelezett semmire... - jelentette ki szelíden, s mégis határozottan, szinte már ellentmondást nem tűrően, ám azután, mintha fáradtan sóhajtott volna - Valturaan, nem esett semmi bajom a világon. Nem lehettem volna jobb helyen... Ezt el kell hinned. Legalább nekem hidd el. - tette hozzá, s ekkor noszogatóan, aggodalmasan magához szorította a fehér sárkányt - Hiányoztál. Nagyon.

Az utolsó két szó még váratott magára néhány percet a kalitkaként záruló karok mozdulása után, mintha tulajdonosuk arra lett volna kíváncsi, vajon szabadulni vágyik-e a befogott madár. Az azonban erővel szorított vissza, amint lelke mélyére hatolt annak a két szónak az értelme, a lényege, s a bennük eltárolt és átadott temérdek féltés, aggodalom, és szeretet. Valturaan érezte a leány hangjában bujkáló könnyeket, s nem sok tartotta vissza attól, hogy az ő tekintete is nedvessé váljék - vagy talán már az is volt?

- Most már nem eresztelek. - suttogta, s élettelen hangja, még az a csaknem-sóhaj sem volt képes elrejteni a remegést.

Laryss Orowennë hallgatott egy darabon, azután feladta láthatatlan harcát, s engedte, hogy a cseppek elhagyják pilláit, s végigfolyjanak hószínű arcán, amíg ő odahajolt, hogy csókot leheljen a kócos homlokra. Maga sem tudta, miért kísértette a zokogás, ahogyan abban sem volt biztos, miféle érzelmek uralták kavargó bensőjét, s egyáltalán mikor változott ennyire kavargóvá, ha az imént még oly' nyugalmas volt minden. Avagy, talán csak nem akart színt vallani magának - legalábbis nem most, nem e percekben, amikor ahelyett, hogy azt figyelje, mikor bocsátanak reájuk kiadós esőt elméje borús, sötét felhői; annak is szentelhette volna idejét, hogy meglássa a mögöttük rejtőző éltető napfényt, s ne szabjon gátat útjának. Hagyja, hogy reájuk vetüljék, s melengesse őket, akárcsak a varázslattal felhevített fagyos kőszikla.

- Val... - válaszolta nagy sokára - én sem eresztelek. 

Ő is suttogott, hangja azonban nem csuklott el úgy, mint az ifjúé. Felhasználta a csendet, hogy elmerüljék önmagában, s erőt kovácsoljék a jégszín-szemű közelségéből, amely kivirágoztatta hervadozó, kopár lelkét, s egy-kettőre életet lehelt belé. Tovább simította a fehér sárkányt, s megpróbálta rendezni feldúlt szívét, megpróbálta elűzni magától az utolsó, hitvány árnyékot is, mely eltakarhatta volna a fényt - amikor pedig úgy érezte, minden elsimult testének legapróbb szegletében is, visszaeresztette hát elméjét a jelenbe, vissza a ritmikus csepegés hangjával betöltött, eldugott barlangba, s arra lett figyelmes, hogy a kedves nem mozdul. Arra lett figyelmes, hogy lélegzete megnyúlt, lelassult, mintha elaludt volna - és valóban így történt. Valturaan nyugalma addig nőtt, növekedett, amíg ő szembe nem találta magát borzasztó, végtelennek tetsző, letaglózó, súlyos és nehéz kimerültségével, mely kioldhatatlan gúzsba kötötte tagjait, még azután is, hogy az elmúlt éjjel - az első oly' rengeteg közül -, nem aggodalommal, s nem rettegéssel telt. Még azután is, hogy már nem kellett gondolkodnia, töprengenie, s reménykednie... és pontosan azért, mert már nem kellett. Míg Laryss önmagába süllyedt, ő a visszakapott biztonságba, a visszakapott otthonba, s visszakapott életébe, melyet rendíthetetlenül űzött.

És most végre hazatért.

Laryss nem emelte fel fejét, s nem mozdult meg. Nem akarta felverni őt, nem akarta felrázni, hogy útra készen álljék. Hagyta, hadd pihenjen, hiszen reményei szerint a démonszerzet is ugyanúgy cselekedett; s engedte, hogy elégedettsége elhatalmasodjék rajta, langymeleggel itassa át tagjait, és az ölelt kedvest. Engedte, hogy az alvó sárkányból áradó béke jótékonyan beborítsa, átjárja, megfertőzze őt, hogy mélyen eltemethesse alá saját aggodalmait, saját félelmeit, saját küzdelmét és fáradozását, mely mind-mind rajtahagyta nyomát a fehér elf leányon. Ugyanis ő is elfáradt. Mérhetetlenül. Végérvényesen. És semmi mást nem akart e világon, csak örökkön-örökké újraélni e pillanatokat, örökké egymás karjai között menedékre lelni; s ha e veszélyekkel teli, rettegéstől terhes jövőjű világ kitaszítja őket magából, úgy az álmok között élni tovább együtt. A gyógyító majdnem teljesen lehunyta szemét, s - utoljára - lenézett a mellkasán fekvő ifjúra. Látta a kisimult arcot, látta a csukott szemeket, s a fakó ajkakat, amelyek nem sokkal ezelőtt még övéihez értek. Látta, hogy a sárkány nyugodt... még annál is nyugodtabb, mint amilyennek nem sokkal ezelőtt tetszett, amikor Shuga Melfyomer vadászni indult. Látta a sötétlő nyálfoltot a saját ruháján; látta, hallotta az elnyújtott lélegzést, mely a különös, árnyékos formák és oszlopok felől érkező vízcsepegéssel fonódott össze, mintha súlytalan kelme volna; mely mégis reánehezedett az ibolya szemekre, s gyengéden lecsukta azokat.

Akárcsak azon vérfagyasztó pillanatok egyike, amikor eszünkbe ötlik, hogy valami igazán fontosat felejtettünk el.

Éppoly nyomasztó, benső-összerándító, s kellemetlenül rideg-hideg volt az a pillanat is, amely az ifjú ragadozó imént még jóleső látványt nyújtó, pihenő alakjának hirtelen, fájó, zavaros és rettegéssel teli eszméléséhez vezetett. Szörnyűséges ébredés, mi tagadás - olyan szörnyűséges, hogy nem szabadott volna megesnie vele a fehér elf leány közelségében, egyáltalán nem. Nem, hiszen végre biztonságba ért, olyan helyre, s olyan teremtmények közé, hol anélkül tehetné le fejét, hogy aggódnia, s tartania kellene azon ártalmaktól, melyek védtelen, kiszolgáltatott testét, s elméjét érhetik. Nem, hiszen Shuga Melfyomer nem tört az életére, s még az őrséget is vállalta, hogy a két gyermek álmát vigyázhassa, és előkészíthesse a zsákmányt, amelynek nagy része szintén a védendő, megóvandó fiókákat illette. Nem bántotta a mágusszerzet sem őt, sem pedig az Ibolyaszemű kedvest, ki bátrabb, s erősebb kiállású aligha lehetett volna vele szemben... s ez nem olyasféle viselkedés volt, melyet rosszakarattal átitatott lelkek irányában mutatott volna. Nem úgy mászott ki a felszín alá zárt, kevésbé fagyos, rejtett barlang bejáratán át, mintha puszta megszánásból, s kötelességből indult volna segíteni rajta; ó, nem - úgy indult, hogy segíteni kíván rajta, s azért indult, mert maga a kis fehér hívta fel figyelmét a barnaköpenyes válságosnak sejtett állapotára. S bármennyire is neheztelt, haragudott Valturaan a különös szerzetre, e tettek jelentőségét egyszerűen képtelen volt nem-látni, avagy elfeledni. Képtelen volt, még akkor is, ha amaz szántszándékkal járt táncot a Jégszemű idegein, s élvezte, ha kihozhatja sodrából, hogy azután el is fogyaszthassa a belőle kipréselt érzelmek döntő hányadát - noha még most sem értette, hogyan, s mi végre teszi ezt. És nem, a gyógyító leány tagjainak bizsergető, lélek-forróság-keltő, szívdobbantó érintése sem okozhatta e borzalmat - hiszen megszüntetnie kellett volna azt, az ifjúnak azonban be kellett látnia: hosszú évek, s az azokat kísérő folytonos vész-készültség, s azon rengeteg idő után, melyet ébren-nyomozva töltött el; mégsem lehetett oly' egyszerű zilált tudatalattijának összes háborgó szegletének habjait egyszerre csendesíteni el. 

Nem lehetett...

Valturaan pedig azonnal felkapta fejét, mintha éppen most zúdult volna a Bukott Városra a Nagy Vész - e durva mozdulat pedig rögvest ki is szakította őt a szendergő gyógyító lágy, puha, meleg öleléséből. Az ibolya szemek sietve nyíltak, s értetlenség, ijedelem ült bennük; nyugalmas álom porától csillogón, akárha könnyek gyülekeztek volna az óvással, törődéssel eltelt lélektükrökben. S amikor a jégszín tekintet félig ültében reája talált, Laryss Orowennë kapkodva nyúlt a hajlékony törzset támasztó karok után; mintha nem kívánná távolodásukat, s nem találná okát az erőszakos szétválásnak. Merthogy az volt: kissé fájdalmas, szaporán bevégeztetett, meg-nem-értettségében is gyűlölt tett; hiszen még csak az "imént" kapta vissza a kedvest, egészen kis időre, mely, úgy érezte, semmire nem volt elég, de semmire a világon. A fehér elf leány azt hitte, ha visszahúzza magához az ifjút, látványa tovatűnik, elszáll majd, s ő egyedül marad e kiüresedni látszó, hűvössé váló helyen - egyes-egyedül, mintha egymásra lelésük az elme kegyetlen játéka lett volna csupán; ám ő mégis kész volt rá, hogy kockáztassék. Kész volt, s csupán egyetlen kérdés akadályozta meg abban, hogy megmarkolja félelmeinek rontástól burjánzó indáit, s kitépje őket lelkének elhagyatott, kietlen kertjéből, melynek közepén mindösszesen egyetlen, pihés levelű száron nyugvó, bársonyos bimbó esedezett némi fényért.

- Mi a baj? - kérdezte a leány jegyese nyelvén, s nem volt rest tenyerével végigsimítani a zaklatott, hószínű orcán.

Az érintés jólesett az ifjúnak. Hagyta, hadd simítsa Laryss, amíg ő rendezi gondolatainak fegyelmezetlen sorait, s azt is engedte számára, hogy letörölgesse az állára folyt apró nyálcsermelyt. Nézte a két kar között fekvő Csupaszbőrű leányt, csendesen; nézte annak gondoskodó, őszinte mozdulatait, mintha maga sem hinné, hogy az eléje táruló, szívének kedves kép valós; azután, amikor vonásai megenyhültével az Ibolyaszemű is abbahagyta arcának érintését - csak hogy vállain folytassa tovább, s ott végül, válaszra várván, komoly, s metszően aggodalmas tekintet kíséretében megállapodjék a két tenyér -, akkor a jégszemű ifjú egyetlen szót mondott, oly' halkan, akár a suttogás, s mégis oly' horderővel megáldván, hogy a leány szíve belesajdult.

A nőstényelf akkor ébredt rá, mi okozhatta a féltett, hiányolt kedves ijedelmét. Akkor értette meg, mi lehetett, mi lelkét kínozta szakadatlan, álmok közepette sem hagyván neki nyugodalmat; megértette, hiszen nem e percekben szembesült vele először, s nem itt, e cseppkövekkel kirakott, környezetük további részéhez képest kellemesen meleg barlangban. Már akkor is e csatát vívta az ifjú, amikor otthonától, övéitől védte a gyógyítót, s azután is, hogy Niveria felfedte gondosan rejtegetett, világokat rengető titkukat - akkor, azután, s úgy festett, a Csupaszbőrű leány keresése alatt is, e felfedezés pedig sűrű keserűség-gomollyal töltötte meg mellkasát.

- Ó, Val... - mondotta, midőn felült hozzá, s késlekedés nélkül karjaiba zárta őt - Mi történt veled?

A kérdésre nem várt választ. Érezte ezt a fehér sárkány is, ezért hát nem felelt reá, csak viszont szorított, ahogyan viszont is szeretett; s engedte, hogy a sajnálattal, tehetetlenséggel eltelő, meleg és puha Kétlábú fájdalmától az ő szíve is meghasadjék, ahogyan lassacskán, mind-mind jobban összeszorult. Hiszen ő nem akarta bántani az Ibolyaszeműt - ó, dehogy, soha nem akart ilyesmit tenni, soha, de soha; sem szóval, sem pedig tettekkel. És most mégis sikerült, megint. Újra. Ismételten. Hát még jobban szorított, s mielőtt bármi egyebet engedett volna elméjéhez elérni, belefúrta orcáját a finom szálú, holdfényszínű hajba, s megcsókolta a tündeleány nyakát; szelíden, gyengédséggel, azután pedig úgy maradt, hogy legalább még egészen kis ideig karjai védelmébe fogadhassa a számára törékenynek tetsző hátat, vállakat, és a gömbölyded fejet, mely megadóan mellkasának dőlt. Jótékony, ám árnyakkal körbevett csend telepedett reájuk néhány percre, azután a fiatal alak-váltott végül beengedte elméjébe azt, mely körülvette az ő minden-ét, s tudta már, hogy menniük kell. Tudta, indulniuk kell, hogy Amyas hollétének, s a reája mért sorsnak végére járjanak - s azt is tudta, hogy ez jó volna a bánatos leánynak is. Igazán jó. Elszakadt hát a lélegzet, s szívdobbanás ritmusától, a gyógyító kedvelt, különleges illatától átjárt vonásoktól, hogy felsegíthesse őt a kihűlni készülő kőről, s felemelhesse állát, hogy megnézze: sírt-e, könnyezett-e titkon. Még az ibolya íriszek alatti bőrt is végigsimította, ám jól ismerte már az elf leányt: ha nem volt alkalmas az idő, úgy inkább nem engedte szabadjára bensője terheit. Ezúttal Laryss-on volt a sor, hogy élvezze az orcáját ért gyengéd cirógatást, s mialatt hagyta, hogy lábai ismételten hozzászokjanak az álláshoz - valamint ahhoz, hogy már nem kellett tartaniuk az alvó ifjúéit -, hagyta azt is, hogy Valturaan végigtekintsen rajta, fentről lefelé, ám a legkevésbé sem úgy, mintha csupán végigmérte volna. Ártalmat keresett a védelmezett testen, melyet ő okozhatott, s amint egyetlen egyet se lelt, úgy hát nekilátott, hogy sietve eltakarítsa a leány keblei felett éktelenkedő sötét nyálfoltot - rövid, ám annál kellemesebb reggeli pihenésének egyetlen megmaradt jelét. Ám Laryss Orowennë ujjai eltakarták a fakó ajkakat, mielőtt még bevégeztethetett volna a parancs.

Eddig jutott igéjében az ifjú sárkány, s nem húzódott el az akadályozó tenyértől. Nem tette volna, ezúttal nem kélt volna vitára a gyógyítóval; nem úgy, hogy még mindig érezte, s látta rajta szíve fájdalmát. Nem, ezúttal biztosan nem, így pedig hagyta neki, hadd tisztítsa meg magát - azonban a folt, éppen úgy, ahogyan a minap a jégszilánkok tűntek elő a máguslény hatalmas vörös utódjának alakja felett; már nem csúfította az egykori tanítvány megjelenését. Most is parancs nélkül varázsolt hát - használta a lényébe, létezésébe nagy gonddal, s elválaszthatatlanul magát belefészkelt mágiát, mely úgy alkotta őt, akárha puszta lélegzetéhez volna szükséges. Nagy ritkán, amikor heves indulatok vették át önnön akarata helyét, avagy azon még csekélyebb számban előforduló pillanatok egy-másikán, amikor felhőtlenül, igazán boldog volt, szíve, bensője pedig túlcsordult a jóval, szeretettel, szerelemmel, s mindazzal, mely Laryss-hoz kötötte őt; bizony megesett vele, hogy útjára engedte a benne lakozó mágiát, melyet mélyre elzárt a sok szörnyűség, a megannyi lelki teher, és a súlyok, melyeket minduntalan cipelnie kellett. Akkor történtek effélék, ám kizárólag oly módon, ha szándék állott mögöttük, tisztázott, s erősen akart, jól körvonalazódó cél, melyet nem foglalt szavakba, olykor pedig kellőképpen gondolataiba sem. Mélyebben feküdt, az ifjú lényegében, hová még a jégszínű tekintet sem látott el igazán. És amikor efféle esett meg vele, rendkívül furcsán, mégis valahogyan, valamilyen oknál fogva helyesebben, s teljesebbnek érezte magát, mint bármely más pillanatban. Mintha életének többi részében bebörtönöztetett volna, szabadsága, igaz valója nélkül, csaknem-üresen, elhagyatottan. Különös, hűvös nyomokat hagyó felfedezések voltak ezek. És úgy festett, Laryss számára egyre kevésbé tűntek meglepőnek.

- Gyere. - kérte tőle, mintha mi sem történt volna, s szelíden megragadta az ifjú kezét - Nézzünk a karmára annak a bestiának.

A leány hangjában megbúvó szeretetteljes gúny az ifjú sárkány lelkét is felemelte a bánatból, sőt, mi több, halovány mosolyra késztette az oly' gyakorta rezzenéstelen, avagy fájdalommal, s gondokkal megterhelt arcot. Az Ibolyaszemű derűsen nyugtázta sikerét, s mialatt Valturaan tekintete a megmaradt élelemre tévedt, ő megragadta az alkalmat, hogy csomagjaik - a két bőrtáska - után nyúljék; csak hogy a következő pillanatban már el is vegyék tőle frissen megkaparintott terhét. Ám ahogyan a ragadozó is óvatos maradt, úgy ő sem szólott ezúttal semmit. Hagyta, hadd cipelje útravalóikat a fehér-elf-alak, s tovább fogta, szorította a kezet, mintha még mindig attól tartana, hogy bármely pillanatban megint elvesztheti annak birtokosát.

- Nem kell annyira keresni. - mondotta a hím, s csakugyan, lépésekkel később bár, de felfedte magát előttük a kőtrón, s annak elfoglalója.

Valturaan még mindig érezte a szagot, érezte a barnaköpenyes állapotának jelzőjét, s nem töltötte el semminemű elégedettséggel. Nem, nem okozta örömét, s maga a gondolat sem, hogy elhamarkodottan, dühtől és rettegéstől vezérelvén ártott annak a lénynek, amely még most, ebben a percben is őket őrizte - akkor, amikor fordítva kellett volna, legyen, hiszen kimerült, megsebesült, és az ifjú le merte volna fogadni, hogy Laryss szakértelme sem volt elegendő a Három testét ért károk javítására. S nem is lehetett volna, hiszen az Ibolyaszemű mégiscsak Hártyabőrű volt - olyan lény, mely (legalábbis az ő meggyőződései szerint) legjobb igyekezetével sem lett volna képes egy egész sárkány sebeit ellátni - és egy egész... bármi volt is a magasztos ülőhelyén strázsáló teremtmény. 

- Mindenhol otthagyta a szagát. - folytatta az ifjú, komoran, ám mintha valamiféle könnyedség - hála - férkőzött volna szavai közé - Bármikor megtalálnám. 

És Laryss Orowennë figyelmét nem kerülte el az a leheletnyi, alig-érezhető változás. Szíve boldogsággal telt el, bár nem mert hangot adni egyetlen gondolatának sem, nehogy megszakítsa a varázslatos pillanatokat, amelyekre oly-nagyon vágyott már. Hallgatott csupán, s a világért sem eresztette volna a visszakapott kedves ujjait, kinek, úgy festett, szintén nem áll szándékában elereszteni őt.

- Füst-, Csupaszbőrű-, vadászat-, és kocsmaszagod van. - közölte Valturaan, az utolsó jelzőnél pedig a gyógyító jól láthatóan, noha már kevésbé jól hallhatóan, felnevetett.

Emlékeztette őt egy bizonyos valakire, aki sokkalta könnyedebben bánt önnön érzelmeivel, s nyíltan, szívből próbált gondoskodni mindenkiről, kit arra méltónak talált. Emlékeztette arra is, hogy az ifjú is ilyen volt, csupán megannyi, bonyolult, fájdalmas és nehéz álca mögé rejtvén, melyekkel együtt kellett elfogadnia őt, s melyekkel együtt... melyekért képes volt úgy szeretni őt, ahogyan az istenek megalkották.

- A megmaradt húst jobb, ha magunkkal visszük. Nem akarom, hogy félúton leess, nélküled biztos, hogy nem engednek be Olassië-be, Laryss pedig egyedül nem mehet. - tette még hozzá, immáron jóval szárazabban, noha a tünde még e szavakban is bőven lelt volna fejtegetni való rejtett tartalmat - És víz is kell.

Igazán különös látványt nyújtott a cseppkőbarlang bejáratában emelt, földből, kövekből, s gyökerekből felépülő ülőalkalmatosság, mely úgy festett, mintha valódi trón volna... valamiféle nimfáé, avagy talán még egy király is reája ült volna, ha kellően kipárnázzák. Laryss-t azonban nem nyűgözte le a démonmágus mutatványa, s egyáltalán nem azért, mert ne értékelte volna a kreativitást, s a művészeteket. Azért nem volt képes szíve megtelni a műremeket illető csodálattal, mert nem tartotta túlzottan helyesnek, s megfontolt cselekedetnek létrehozni azt, éppen itt, és éppen most, miután meg kellett őt gyógyítania, s csupán harmadik próbálkozásra sikeredett rávennie arra is, hogy pihenjen egy keveset. Nem, a fehér elf leány egyáltalán nem volt lenyűgözve a különös teremtmény veszélyérzetétől, s bár Valturaan-ra pillantván, az ifjú ezúttal nem jelezte a betegszag meglétét, sőt, továbbra is hozzávetőlegesen nyugodt maradt; ő már éppen elégszer megtanulta, Shuga Melfyomerrel szemben sajnos soha nem eresztheti aggályait. Akkor sem, ha szemmel láthatólag semmi sem táplálhatta volna azok létezését. A gyógyító csendesen szemlélte, ahogyan az ifjú orcájára kárörvendő elégedettség költözött a barnaköpenyes szag-vizsgálatai nyomán, azonban még csak nem is sejthette, amaz mit fedett, mit leplezett velük valójában. A hósárkány ugyanis nem mutatta ki minden ébresztett érzelmét - nem, csupán azokat hagyta eluralkodni magán, amelyek nem jelenthették (kérdéses létezésű) tekintélyének, s becsületének vesztét; a többit pedig igyekezett mélyen magában tartani, mintha nem hallotta volna még elégszer, hogy a démonvarázsló mindent, de mindent lát, s mindent bizonyosan meg is ízlel, mit egy lélekben talál. Nem engedte felszínre jutni népe istenének említése kapcsán előtört gondolatait, s azok hozadékát, melyek keserűséggel, s haraggal töltötték el a fióka mellkasát. Dehogy panaszkodott volna ő, akárkinek is, nemhogy Roober-nek, akibe valamilyen eltorzult, megrontott csoda folytán annyi szórakozottság költözött, hogy afféléket alkotott, mint az apja, Därur... És afféléket is, kik kegyetlenséggel szívükben, s köddel elméjükben falvakat, városokat tettek semmivel egyenlővé, s úgy ontották mások vérét, mintha egyszerűen csak vízforrásokat fakasztanának maguknak útjuk során, hogy szomjukat olthassák. Ha e felsőbb hatalom elébe került volna valamely rejtélyes oknál fogva, hát ő szóra sem méltatta volna, s ha kellemetlenebb pillanataiban találja, Valturaan egészen biztosan megpróbált volna ártani neki. Cselekedettel, s talán még ordítással is. Szemrehányással, vádolással, helyreigazítással - ahogyan az összes istenséggel, s a fertelmes bajok okozóival is bánt volna, ha teheti. És némely eltévedt, olykor pedig talán kevésbé elferdült pillanatokban is, bizony megtette volna. De meg ám!

Mert gyűlölte a világnak e felháborító törvényeit.

- Heh... - foglalta e különös hangba kárörvendésének magját, s felettébb igyekezett, hogy álcája hiteles legyék... azután pedig máris folytatta, hiszen úgy hitte, színjátékának, s elterelésének értelme adatik - Milyen maradék? Az összes húst lehoztad... ettől nagyobb zsákmányt ejteni sem tudnál.

E szavak gúnyosan csengtek körülöttük,s szépen lassan, komótosan veszítették el korábbi bohókásságukat, mintha történt volna valami, amely reányomhatta volna bélyegét az ifjú derűssé váló kedélyállapotára, hogy csírájában megtaposhassa azt. Mintha... bujdosott volna még néhány dolog a fehér sárkány tudatában, melyek baljóssá változtatták látásmódját, s feledtették vele, hogy boldognak kellene látszania, s nyugalmat erőltetnie magára - a leányért, kit a minap, négy hosszú év után visszakapott, s kit halálra rémített elszunnyadásából felriadván. Igen, bizonyára ott kellett volna keresni a baj okait; az ifjú zavaros-zaklatott, felkavart álmaiban, melyekre talán e percben már nem is emlékezett egészen tisztán; az általuk kiváltott szorító-fullasztó érzések azonban erősen megtapadtak testén, s elnehezítették, vész-készültségre sarkallták őt. És e rémképeknek, e gyötrő gondolatoknak létrehozója is akadt, nem is kevés. Azok gátolták meg abban, hogy pihenni tudjék tovább, s most azok törtek önfeledtségére is, akárcsak vérmes sereg az óvatlan végvárra, s az ifjúnak, csendes éjszaka ide vagy oda, nem akadt elég ereje megbirkózni velük. Nem, nem akadt, annak ellenére sem, hogy a Hold uralma alatt Laryss közelségében fekvén, még csak meg sem rezzent - avagy talán elszámította volna magát, s felkészültségét? Talán megfeledkezett volna űzöttsége csalóka orcáiról, melyek úgy váltották egymást, akár a napszakok? S most, nem sokkal ezelőtt miért nem volt képes nyugalmat lelni hát? Miért nem merült el az édes illatú, hószín-puha-bőrű leány ölelésében, s vette tudomásul, hogy megpróbáltatásai ezennel véget értek?

Vonásai lassacskán elváltoztak. Komorság telepedett reájuk, azután valami egészen más is: mintha prédának érezte volna magát, egy másik négylábú karmai között, s e képzet gyermekkorára emlékeztette őt, azután a tarsisi katonának álcázott Ahrol-ra, ki azt hitte, büntetlenül ítélkezhet felette, s eltiporhatja, mindösszesen azért, mert kedve, s ereje adatott hozzá. Mintha nem tudta volna jól, ki mentette meg a félelmetes vöröstől, s az hogyan is bánt vele, miképpen figyelt reá, mi vezérelte abban, hogy gondoskodjék róla, s mi ébresztett végül leplezhetetlen hálát s megnyugvást a hószín sörénnyel fedett, izmos mellkas mögött. Mintha elfeledte volna, mely irányból lehet felismerni fajtája különösen kimutatott törődését, s azt is, hogy még az imént is tisztában állott vele - azzal, hogy a Veszélyes Nevű, az arany sárkány, Kain, s később, most, a démonteremtmény, Shuga is ugyanezt tette, mindketten ezt szabták ki osztályrészéül; s neki örvendenie kellett volna, hogy egyáltalán kijutnak számára efféle hihetetlen dolgokból, melyek, úgy hitte, örökre megtagadtattak már tőle. De az ifjú nem örvendett, s nem ismert el semmit. Fokozatosan változtatta el hangját, ahogyan tovább beszélt, egyre jobban és jobban megrémítvén vele a gyógyító leányt, ki semmit sem értett, s néhány percig még küzdött a rejtélyes történés megfejtésével. Küzdött vele, ám amit találni vélt, azt inkább visszahelyezte volna oda, ahová való. Remegő kézzel, elfúló lélegzettel, s nedvesen csillogó, ibolyaszínű tekintetével kísérvén végig lelke, szíve karjainak aprócska, gyámoltalanná zsugorodott mozdulatait.

- És mi sem egyértelműbb, mint hogy bemegyek vele! Rád egy pillanatra se bíznám, mert még magadra sem tudsz vigyázni... - kezdte a sárkányfióka, s ekkor már a leány jókedve is hervadásnak indult - Most meg hirtelen gyalogolni akarsz! Ha már annyira a nemzőmnek képzeled magad, hogy volt merszed aludni zavarni és parancsolgatni nekem, akkor tartsd is a szavad, mert biztosíthatlak, hogy nem tíz mérföld lesz, amit tőlem látni fogsz, és nem is száz. Sokkal többre vagyok képes, jobb, ha ezt megjegyzed! Sétálni akkor is lesz időd, amikor az erdő közelébe érünk... - folytatta, ám hanglejtésével ellentétben inkább mintha hátrálni kívánt volna, vissza a barlangba - A vizet pedig kérned kell, és úgy, hogy nekem is megfeleljen - mert ha azt érzem, hogy nem tiszteled Laryss-t, visszaküldelek a Csúcsra, hogy anyámat boldogítsd, és ne bennünket! És csak, hogy tudd: nem azért fogok eleget tenni a kérésednek, mert hajlandó voltam elfogadni a vadászatod! Hanem azért, mert ha nem teszem, kárba vész, és vele együtt az élet is, amit kioltottál érte, és ez felháborító! Romlott gondolkodás, ami megfertőzte a fajtánk tudatát, és majdnem Laryss bizalmába került nekem...!

Elragadtatta magát.

Igen... túlságosan szabadjára engedte kirobbanó érzelmeit, melyek már nem fértek volna el tovább odabenn, hevesen emelkedő-eső bordái védelmében; e pillanatban pedig, akár egy nem várt ütés, támadás, úgy rohanta le őt az utolsó félmondat, s az általa felszínre hozott emlék- és hangulattöredék-áradat. Hömpölygésével már nem bírt el a zaklatott gyermek, s hátrálása erősödött, végül pedig szúrós, hideg, mégis megtörtségének elrejtésében elbukott, jégszínű tekintetét utoljára reájuk emelte, mielőtt hátat fordított, s eltűnt a szabálytalan, hatalmas oszlopképződmények takarásában. Laryss Orowennë-nek azonban alig akadt ideje szörnyülködésre, s aggodalmait hatalmas dombbá felhalmozni, hogy azután a mágus tudomására hozza azokat - ugyanis az ifjú ezúttal nem vonult el végleg. Nem, nem tette meg. Csupán a leány ételéhez felhasznált nyársakat megragadni sietett vissza, s az üresekre reátűzte saját maradékát is. Úgy igyekezett kifelé újfent, vállán a két csomaggal, s kezeiben a táplálékkal, melyet mindenképpen meg akart osztani a gyógyítóval is. Igen, meg akarta, s ott kívánt lenni közelségében, hogy megnyugvást leljék még lélegzésének, szívdobbanásainak hangjából is. Hogy beléje kapaszkodhassék, még ha nem is valójában tévén azt; s megmenekíthesse magát a reája zúdulni készülő, sűrűn gomolygó, már-már kézzel foghatóan tmörült, sötét, fagyos fellegek terheitől. És az ibolyaszemű leánynak valóban néhány perce maradt csupán, hogy könnyeit, s hüledezését visszatarthassa - amint ugyanis meghallotta az ifjú sárkány visszatérő lépteit, megzabolázta remegő lelkét, s erővel, kitartással nyugalmat erőltetett magára. Addig nem szólott, amíg készen nem állott, csak elvette az evésbe temetkező kedvestől a csomagokat, s nekilátott, hogy mágiájával - kihasználván a kis fehér szenvedéséből képződött csendet - megtölthesse az út során azt tárolni hivatott vizestömlőket. S ahogyan a fióka arra sem méltatta a maradékot, hogy visszalényegülvén fogyassza el, ennélfogva pedig kieresztette tűhegyes fogait, s egyszerűen csak letelepedett a jeges, dermesztő fal mellett, hogy eltüntethesse; úgy a leány is leereszkedett kissé, s a kinyitott tömlő szája fölé emelte kezét, hogy ökölbe szoríthassa azt, s abból színtiszta, csillogó, szagtalan, éltető víz csoroghasson alá. A ragadozó átható, küzdelmekről árulkodó tekintettel figyelte őt, s a démonlényre ügyet sem vetvén, nem sokkal később odaóvakodott hozzá, hogy orcájához emelhesse a fűszeres, átsütött élelmet, jelezvén: neki is erőre van szüksége az előttük álló utazáshoz. Még több erőre. A barnaköpenyest csupán egyetlen, szúrós pillantásra méltatta, s mégis, mintha a gyermek alakja, s körvonalai azt kérdezték volna tőle, nem gondolta-e meg magát, nem venné-e részét ő is a csekélykévé váló élelemből. Azonban szóval, s biztosabb szándékkal nem jelezte e kérdést. Nem tudta... s maga sem tudta, mit gondoljék róla, és tetteiről.

A fehér elf leány egészen addig vizsgálta a feléje tartott táplálékot, amíg az utolsó bőrtömlővel is végzett, s csak azután hajolt az ifjú ál-alakjának ujjai között nyugvó nyárs felé, hogy pakolás közben, ajkaival vegye el róla saját részét. S úgy tetszett, mintha szándékosan cselekedett volna így - mintha jól esett volna számára a figyelmesség, s nem akarta volna még azt sem, hogy a nyársként használt bot elvételével az a keskeny, rozoga híd-kapcsolat is megszűnjék közöttük, amely még megmaradni képes volt. Nyelt néhányat, mielőtt beszélni próbált, s akkor sem festett túl jól, amikor végre-valahára megszólalt. Mindig oly' határozottságban fürdőző hangja ezúttal fakó volt, fáradt, s gyenge.

- Tudod, egyeseknek még nálad is furcsább étkezési szokásai vannak. - közölte, mintha észrevette volna, hogy a sárkány megpróbálta a húshoz invitálni az imént kirohanása áldozatává vált mágusszerzetet - A gyalogolást pedig én is szeretném, Val. Több időt akarok eltölteni veled, amíg odaérünk, mert szükségem van rád. - folytatta meg-megakadván, ám az ifjú nem lelt hazugságot szavai között.

Nem lelhetett, hiszen nem is volt mögéjük rejtve semmi, de semmi a világon. Csak végtelennek tűnő, mérhetetlen szeretet, s aggodalom, melyektől nem volt képes más módon lélegzethez jutni, hiszen teljesen elborították őt, s törékeny testét, mialatt saját árnyaival küzdött, melyek egyre csak arra emlékeztették, mi történne, ha Valturaan megtagadná kérését, s ellentmondván, dacosan, önfejűségtől vezérelvén az égbe emelkedne - mert a gyógyítónak megfordult a fejében, hogy ha jelen állapotában megteszi, csakhamar lezuhan, s halálát lelheti, az ő szeme láttára... Megfordult, s ő nem eresztette e gúzsba kötő rettegést; nem eresztette, s ahogyan tovább ettek, a közös időtöltésbe menekülvén, a nőstényelf olyasmire adta fejét, melyről sejtette, más esetben borzalmas választ nevelne az ifjúban, ám ezúttal úgy vélte, annak lelki ereje sem maradt már arra, hogy leendő mondandójára kellően visszavághassék. 

- Ne neheztelj rá. - mondotta, s eközben tévedhetetlenül a barnaköpenyesre tekintett, kérlelően, s keserűen az imént történtektől - Valami gyötri őt. Rettenetesen fáradt, de még ez sem állítja meg. És azt hiszem, fél... csak tudnám, vajon mitől.

S lám, igazát szilárd alapokon nyugvón támasztotta alá a szavait követő, mélységes hallgatás, melyet csupán a hús darabkákra szakadása, a rágások, s további, egymás utáni nyeléseik hangja zavart meg. Mert ezután maga Laryss is folytatta az evést, abban lelvén másodlagos menedékére várakozás közben, hogy maszatos állú, falatozó kedvesének látványára koncentrál. Újra. Másodjára ezen a napon. Az első napjukon, újra együtt.