Lanur-hegység

Tárgy: Re: Lanur-hegység 2022-03-11, 2:55 pm

//Valturaan//

Nehezen érek vissza a barlanghoz, ahol meglepetésemre egy jégfal vár. Valturan leleményessége meglepett, hisz eddig az ütök és futok elvet használta. Mindenesetre hatalmas fejlődés a harcérzék terén. A fal felé sétálok amire az elolvad az utamból, a gyerek további meglepetésekkel is szolgál, a végén még büszke leszek rá. A belépésnél látom, hogy Laryss alszik, így normál hang alatt kezdenék a köszönésbe, de a sárkány megakaszt. A franc az orrába, néha jó lenne nem elfelejteni, hogy sárkány. Ellent nem tűrően utasít, én meg nézem ahogy gyógyít. Nem mintha ne lenne idő rá hogy kinőjön, de ez a szívesség segít hamarabb helyrehozni. Mindenesetre, ha végzett új kötést teszek a csonkra, ami elnyelte a varázslatot és idegesítő viszketésbe kezdett. A varázslat után beszélni kezdett, amit elmondott, nagyrészt meglepett, de nem mutatok semmi érzelmet felé.
- Mindenki hibázik, mint látod még én is. Ez nem a te hibád mielőtt magadra vennél valami el nem követett hibát. Ez az én saram, hisz egy régi ismerőssel volt találkám. De menjünk ki beszélgetni Laryss hadd pihenjen, és amúgy se tartozik még rá a beszélgetésünk témája.
Amint ki és kicsit távolabb értünk Larysstol válaszolok a feltett kérdésére.
- Ennél kicsit meredekebb a dolog. A két lány családját egész rég óta ismerem, szóval tudom, hogy még nem állnak kész a beszélgetésre. Ez persze felvethet pár kérdést, de nem szívesen válaszolok rájuk. Az én döntésem volt az, hogy távol tartom őket egymástól és Larysst az őrült apjától. Ami anyádat illeti ő Laryss anyjával volt jóban, ami tekintve mennyire más szemléletet vitt és mennyire nehezen bízott a sárkányokban. Még fura is volt. Jó én is sokat beszéltem vele, hisz korábbról ismerem, ahogy Amyast is mint Kilime. Én Nie családjával voltam jóban, Eilidh mutatott be nekik. Laryss anyja, képzelheted mennyire bízhatott bennünk, ha azt a két őrült kölyköt bemutatta nekünk. Adan és a párja esztelenségben felülmúltak engem, és ez nem semmi teljesítmény, főleg, hogy akkoriban még sárkány voltam. De tudod mit, nézd végig inkább, elmondani körülményesebb, átélni sokkal könnyebb, és kevesebb kétkedéssel jár.
A homlokomhoz érek, pár apró szó és mágia egy pirosas sárgás gomolyag szivárog ki a fejemből. Majd egy gócba áll össze, és lebeg a semmiben. Előveszek egy mágikus kristályt, és kérdőn nézek a kölökre.
- Személyesen szeretnéd átélni, szagokkal ingerekkel együtt. Szóval megmutatom az emlékeim. Pöccintem a sárkány homloka felé, és belesüllyed abba.
A szemlélő csukott szemmel hever, hisz érezhető a talaj keménysége, rajta minden valószínűség szerint hever valaki. Az orra megrezzen, és egy nő szaga csapja meg az orrát, Valturaan némi ismerős szagot érezhet, noha nem teljesen. A sárkány kinyitja a szemét, és a kettős szemszínű nőre tekint akit kicsit sem kedvel.
- Mivan? Amyas kiengedett a nagy csúnya gonosz sárkányokhoz csevegni?
A hím a nő felé kap fenyegetően, de mire ténylegesen elérhetné az apró humánt, egy fehér karmos láb csapódik Melfyomer fejére és a földre szorítja azt.
- Eilidh, örülök hogy látlak.
Csendűl Kilime hangja a hím feje felűl. Majd bele hajol a sárkány arcába.
- Még egy ilyen megmozdulás Mel, és kicsipkézem a seggedet, és lesheted mikor pihenhetsz velem.
- Amyas akkor is egy idegesítő sárkány gyűlölő bunkó, ha rajta múlna még minket is megtámadna. Rühellem azt a nyomoronc aprólékot.
- Nem kérdeztem, Eilidh nem Amyas ne merd fenyegetni.
A hím duzzogva fordítja el a fejét, de a szemét a nőn tartja. Akkor is amikor Kilime felveszi humán alakját és elvonulnak beszélgetni.
A kép ugrik, vélhetően nem sokat, a szemlélő előtt immár három elf áll és Kilime ül a farkán hogy ne akarjon bajt kavarni. A nőstény karma a hím testébe mar figyelmeztetően. Melfyomer duzzogva hever el a nő mellett. Eilidh Kilime felé fordulva beszélgetésbe kezd.
- Szükség lenne a segítségedre, azt tudom, hogy ti segítetek. De ők nem fértek már be másik csoportba, de nekik is tanulniuk kellene a harc módját a sárkányokkal.
- Ez igaz, de vajon mit segíthetek én? Vagy ez a pukkancs.
Ütögeti meg a hímet a nőstény. Melfyomer is feláll, és a két elf felé lépdel. Meg áll felettük, lenéz rájuk, és megszaglásza őket.
- Nincs Amyas szaguk, már egy jó pont nekik.
- Csókot nem adsz? – Szólal meg a fiatal elf kölyök, széles vigyorral az arcán. A fiatal lány oldalba böki a srácot.
- Ne idegesítsd fel, már így is el van hízva, biztos kompenzál.
A hím sárkány lehajol hozzájuk és az orrából kifújt léglökéssel elfújja a taknyosokat.
- Ha túlélik a képzést az elég? -Néz Eilidhre, kérdőn. – Mert ez a kettő érdekesnek látszik.
Melfyomer kedvtelve nézi a két pimasz elfet, akik kicsit se félnek tőle pedig kéne. Harctéren biztos hogy sértené az egóját, ezt Valturaan is érezheti. De itt és most ez egy új kapcsolat kezdetének tűnik. Az idősebb nő felsóhajt és bólint.
- Ha túlélik, nekem már elég, és így talán nem akarnak harcolni.
Melfyomer, érzi a nő vívódását, és megkönnyebbülését.
- De ha kérhetlek ne rajtuk verd le a szerelmem iránt érzett útálatodat, őket eltanácsolta a képzéstől. Nem kedveli a családjukat, szóval ezért jöttem Kiliméhez, nem hozzád mert te kicsit sem kedvelsz engem.
- Ez igaz, nem értem mit eszel azon a gyilkoson, de a te döntésed nem az enyém. De ne várd hogy kedveljelek mert elfogadod Amyast. Ha lehetőségem nyílik rá kihívom és nem fogom visza magam. A sértései túl személyesek nekem. Csak Kilime irántad érzett barátsága miatt nem léptem még rá.
- Melfyomer, hallgass vagy megtéplek. – Robban a csevegésbe Kilime. – Ne feszítsd túl a húrt, mert tényleg megtéplek.
A hím kihúzza magát lenéz a nőstény sárkányra, majd a nyakára dől annak, és dörgölőzni hozzá. Gyengéden megcsipkedi a nő bőrét a fogaival, mint egy kedveskedve neki.
- Ne idegeskedj, nem lesz baja se neki. Se a vakarcsoknak, ahogy ígértem Amyast is kikerülöm.
Az események felpörögnek a két fiatal elf hamar a szívébe lopta magát, és még Eilidhel is egy közel normális kapcsolat alakult ki. Bár ez inkább megmaradt egymás tiszteletének. Újabb állomás a képsorok közt. Egy szobában állnak Kilimével, Eilidh ágya mellett. Kilimén is látszik hogy az évek kicsit megtörték, a mosolya is fakóbb lett. Az ágy mellett egy bölcső hever, a szemlélő a kisgyerek fölé hajol, a keze áttetsző a hangja mégis életerős.
- Erősnek látszik, a neve is az. De remélem hoz egy kis életet nektek, és a fanyar párodnak is, jót tenne neki.
Kilime bokán rugja, Eilidh elmosolyodik.
- Még mindig morogsz, a halál se tudott megváltoztatni vörös sárkány. De örülök hogy itt vagy, így te is halhatod a kérésemet amit Kilimének és a két ex tanítványodnak is szánok. Ha történne velem valami, nem most. De a közeljövőben vagy bármikor. Azt szeretném, ha megvédenétek Larysst, ha kell az apjától is. Nem hiszem hogy ártana neki, de kitudja mi történik vele ha baleset történik például. Mel, tudom hogy gyűlölőd a párom, de ha tudsz rá is figyelj azért. Ne gyűlöld őt a körülményei miatt viselkedik így.
Valturaan érzi a hím kisértet sárkány érzéseit. És abban semmi köszönet nincs Amyas felé, színtiszta gyűlöleten kívűl. De bólint a nő kérésére.
- Azt nem ígérem hogy kedvelni fogom, de nem nyírom ki, csak ha megtámad. Védekeznem ugye lehet?
Kilime ismét bokán rúgja.
A kép újra ugrik. A helyszín vélhetően temetés, Amyas és Laryss áll még pár szomorú és síró elf társaságában, egy nagyobb több elf testét rejtő sír felett. Kilime hiánya érezhető de elfoglalt az új fiókájával, amit azzal a dög Darurral hoztak össze. Már a gondolatra feltudna robbanni a szellem.
Újabb éveki évtizedek telnek el, Nie és Laryss már cseperedik felfelé. Utóbbi lány épp menekül apja invitálása elől. A férfi fülét egy erős női kéz ragadja meg, miközben Adan Shugához beszél.
- Az átkod megfogant, kösz ütődött sárkány …
- Az élet kegyetlen én csak figyelmeztettelek.
Erre mindhárman csak nevetnek. Artanis pár percel később távozik, Laryss lép be egy tálcával, de látszik rajta hogy ő is távozna már.
- Tökelütött barátod hogy van? Alszik rendesen vannak rémálmai Valturaanak?
Szegezi a kérdést a lánynak.
- Nincsenek, vagy legalább is akkor nincsenek amikor látom.
- Helyes, jó látni hogy némileg anyádra ütöttél, nem arra a fafejű apádra. A mai napig nem értem mit evett rajta Eilidh. Ehh bocsáts meg nem akartam felszakítani a sebet. Menj inkább a szélvész lány után, ne egy vén ember szavait emészd meg apádról.
A helyszín változik, a távolból csatazaj hallatszik, Shuga egy hídon áll pontosabban halad át elf katonákkal. Amikor egy kard hasít át a mellkasán. térdre zuhan, és a támadóra néz. Amyas arcán eszeveszett gyűlölet ül, és immár kárörvendés is.
- Elkaptalak sárkány, véged van végre, te és a fajod az oka Eilidh halálának. Minden sárkánynak pusztulnia kell, és te vagy az első közülük.
Tépi ki a kardot a férfiból, a fájdalom érzete Valturant is átjárja. Az égen megjelenik egy hatalmas sárkány, aki kiírtja Amyas kíséretét, és az elf lábát is lefagyasztja. Aki egy rossz mozdulattal eldől, és a lába szilánkokra törik. Amyas felüvölt, miközben a szakadékba zuhan, Shugát elárasztja a harag, és átváltozik. Ez megrémiszti hisz nem uralja a testét, az automatikusan cselekszik. Majd végez a sárkányal. Első pillanatra még habozik, majd dühös morgással a zuhanó elf után veti magát. Shuga itt veszti el a tudatát, és lökődik ki a fiatal sárkány az emlékek sorából.
Érdeklődve várom a kérdéseit, hisz biztosan lesznek, és nem kevés. De remélem Laryss nem ébred még fel.
- Küldünk egy terelő üzenetet Niének, még nem kellene tudnia hogy megtaláltad Larysst. Kérlek értsd meg nem lenne még jó nekik ez a találkozó. Ne firtasd a miértet, csak ez egyszer tedd vita nélkül meg.
Nézek a sárkányra, hisz az ő döntése mit tesz. Én nem utasíthatom.

Tárgy: Re: Lanur-hegység 2022-05-07, 4:05 pm

// Shuga //

718 évvel az éj-hasadéki csata után

Hallgatott a jégszemű ifjú.

Hallgatta a démonmágust, egyrészről azért, mert nem akart fennhangon a szavába vágni, hogy a szemébe mondja, amelyet ismeretségük rövid ideje alatt szilárd tudatossággal megállapított: tehetsége van ahhoz, hogy a saját fejére bajt hozzék. Nem, nem vett ő magára semmit abból, ami történt - legalábbis, ezt gondolta, noha bensője leges-legmélyén ott pislákolt egy különös táncot járó, hűvös lángocska. Ahhoz hasonló, amely a Nie iránti aggodalmát is jelképezte. Az ifjú sárkány halkan, és röviden kifújta a levegőt az orrán keresztül... Elég volt az érzésekből. Elég volt belőlük most, hiszen Laryss-szal kellett törődniük, rá kellett vigyázniuk, s Kilime fia a rendelkezésére álló bármely eszközzel megvédte volna a fehér elf leány álmának zavartalanságát. S éppen ez volt a másik oka annak, amiért oly csendben figyelt a máguslényre: amaz is tekintettel volt a gyógyítóra. Másképpen viselkedett, mintha maga is pontosan ugyanazt a prioritást tűzte volna ki elébük hirtelen; még akkor is, ha a ragadozó nem értette, miért ne ismerhetné meg leendő társalgásuk témáját a mellkasán alvó leány, ki még mindig a puha, hószínű szőrszálakba kapaszkodott, ahogyan oly sokszor tette évekkel ezelőtt.

Valturaan kissé csapdába esett helyzete bizonyára Shuga Melfyomer figyelmét sem kerülhette el. Nem tarthatott örökké, hogy újrakösse sérülését, előbb-utóbb fel kell majd néznie; s érkeztekor is éppen elég ideje akadt megszemlélni a hátán fekvő északit, óriás ujjaival az aprócska alak felett. Következésképpen tehát nemtörődömségével ellentmondott önmagának, és valójában nem tartotta oly fontosnak, hogy Laryss visszanyerhesse erejét; avagy elvárta volna a fiókától, hogy maga oldja meg a problémát - amelyet ő maga nagyított fel saját magában. Hiszen senki sem mondta, hogy nem érhetnek a tündéhez, és senki sem mondta, hogy égbekiáltó bűn volna megzavarni, és arra kérni, hogy helyezkedjen el másutt. Senki, beleértve Shuga-t és Laryss-t is, sem haragudott volna meg rá, ha úgy tesz, ahogyan kell, hogy szabadulhasson, egyedül csak Valturaan. Saját maga. Úgy kellett volna eljárnia, hogy a saját lelkét nyugtassa meg vele, s ez okozta a növekvő feszültséget mellkasában. Ez okozta a szigorú pillantást, amelyet a barnaköpenyes felé vetett, s amely halk, mélyről jövő morgássá fajult volna, ha mindössze ketten vannak. De nem voltak... nem voltak, és a sárkánynak cselekednie kellett volna végre. Érezte, amikor varázslata működésbe lépett, s érezte, hogyan távozik tagjaiból az erő, hogy a démonszerzet elvesztett karjának pótlását elősegítse. Val nem volt képes arra, hogy ott helyben és azonnal regenerálja a végtagot, a parancsa azonban sebes gyógyulásra késztette a szöveteket, a csontot, s lassú folyamat kezdetét jelzőn, tovább folytatta az ifjú sárkány mágiájának elnyelését, apránként és különös, láthatatlan korlátok között. Mintha maga az ige formálta volna át önmagát, s írta volna újra az eroniai fiának gondolatait. Mintha önálló életre kelt volna, s úgy segített volna a máguson, ahogyan az ifjú állapotától és képességeitől telt, ahelyett, hogy sikertelen próbálkozás kerekedett volna az eseményből. Így történt hát, hogy a fiókának nem kellett a menedék aljára simulnia, s nem kellett osztoznia a Laryss által választott tevékenységben sem: elnehezült elmével és testtel ugyan, de követhette az odakintre távozott Shuga-t, természetesen miután kiszabadult szeretet- és otthon-illatú, már-már jóleső fogságából.

Hát ahelyett, hogy azon töprengett volna, mi lehet az, ami nem tartozhat a gyógyítóra; apró, lassú és gyengéd húzással megpróbálta visszaszerezni az eltulajdonított szálakat a törékeny ujjak közül. Ha bárki figyelte volna mindeközben, még hosszúkás és félelmetes ragadozó-ábrázatáról is lerítt, mennyire ellenére szolgál, amit művel. Hogy mennyire haragudott magára érte, s mennyire megrémült, midőn a karcsú alak megrezzent óvó ujjai alatt. Valturaan-nak több sem kellett: fújt egyet, s felhagyott az ostoba próbálkozással, karmait merőben más szögbe helyezvén, hogy inkább elvágja a sörényszálakat, semmint megszabadítsa a kardforgató-maroktól. Hadd tartsa meg őket a leány, s hadd tartsák azok melegen, ha Valturaan nem teheti. Mert nem tehette, tovább már nem. Kelletlenül, mégis vigyázva, türelemmel emelte fel a gyógyítót, hogy maga mellé tegye, s akkor sem koncentrált kevésbé biztonságára, midőn a leány újra megrezzent, s ezúttal némi éberség is úrrá lett rajta. A kiképzőmester gyermeke felemelte fejét, s megpróbálta megkeresni a sárkányét, hogy a jégszín tekintettől kérhessen bocsánatot, noha kimerültsége miatt aligha járt sikerrel.

- Jaj, ne haragudj. - suttogta ráébredéssel a hangjában, magán kívül a jégszemű kedves nyelvét választván; ugyanakkor valahogyan mégis érezte, újra elernyedhet.

- Soha, Laryss, rád soha. - érkezett a válasz a tündék dallamosan ékes szavain - hiszen az ifjú nem tudhatta, amit Jégkarom-csúcs lakói már igen: hogy a leány hajlandó volt megtanulni bonyolult nyelvüket a kis Panu érdekében -, mely megerősítette a leány érzéseit, a lassú mozdulatok pedig elringatták őt, mielőtt vigyázva a földre, s a sörényszálakra fektetik - Nincs semmi baj.

Mélységes törődés és szeretet övezte szavaikat. Valturaan sohasem beszélt úgy senkivel, mint ahogyan Laryss-szal tette, és sohasem került tisztába azzal, mennyire idegenül, és mégis mennyire biztonságot sugárzóan hatott tőle, és hatalmas alakjától az a különös gyengédség. És az ifjút nem érdekelte, hogy a kotnyeles varázsló hallhatta. Semminek sem volt hajlandó figyelmet szentelni, amíg az ibolya szemek újra le nem csukódtak. Csak azután emelkedett fel a hátáról a fehér sárkány, s csak azután csatlakozott óvatos léptekkel Melfyomer-hez az alkony által színesre festett, hűvös szabadban. Az ifjú kutatón szemlélte a fákat és az ibolya árnyakat, míg távolabb kerültek a menedéktől, szótlanul követvén a mágusszerzetet. Válaszokat akart, nem újabb kérdéseket feltenni, hogy azután egyikre se kaphasson magyarázatot - jóllehet, ha Shuga kellő időt hagyott volna neki, egészen biztosan megered a nyelve, legfőképpen a sérülését illetően, arra gondolván, a bujkálás talán a gyógyítónak szól, s annak a feltételezésnek, vajon mit is szólna a varázsló állapotához. A szóban forgó, csonkolt végtagú személy azonban még annál is megdöbbentőbb választ szolgáltatott az ifjú korábbi kérdőre vonására, mint azt valaha is sejthette volna; még akkor is, ha a balesetére vonatkozólag nem nyilatkozott semmit - amit, Valturaan biztos volt benne, hogy be fog vele pótoltatni.

Most azonban hallgatott.

Hallgatott, mert úgy érezte, végre kaphat is válaszokat, ráadásul olyanokat, amelyek segítségével jobban érteni fog mindent. Ezt érezte, ahogyan lepillantott a barnaköpenyesre, ahogyan belenézett a különös hüllőszemekbe, és ezt érezte azáltal is, hogy figyelmet fordított az egymás után elhangzó szavakra. Nem, az nem volt számára új információ, hogy Amyas Orowennë veszélyt jelentett még a saját lányára is, ámde ami Eilidh Vennala említését illette, ilyesmi valóban nem gyakran történt, és főképp nem előtte, Laryss választottja előtt. Nem tudott sokat az elhalálozott tünde asszonyról, akkoriban mégis úgy hitte, jobban ismeri a gyógyító elmondásaiból, mint a saját édesanyját. Úgy hitte, a kapcsolat, amelyről Laryss vele kapcsolatban beszámolt, és amely neki sohasem adatott meg, hatalmas értékkel bírt, s kétségkívül meg is mozdított valamit lelkében. Úgy eshetett meg, hogy midőn Nie-vel az Olassië melletti elhagyatott farmházban beszélgettek, a név könnyedén és gyorsan hagyta el ajkait, mintha ismerte volna az asszonyt. E pillanatban azonban úgy tűnt, hogy még a leánya sem lehetett jártas a viselt dolgaiban egészen. Nem lehetett, mégis oly hatalmas szeretettel mesélt a nemzőjéről, hogy még Val is megszerette a számára ismeretlent valamilyen módon. Egy idő után meglátta őt Lar-ban, és ezért bátran ejtette ki azt a nevet Nie előtt. Még akkor is, ha sohasem tudta, vajon hozzá, és a leánya választásához hogyan viszonyult volna... De most erről is lehullott a lepel. És a fehér sárkány egészen ledöbbent az események súlya alatt, nem is sejtvén még, mi várt rá ezután.

Amikor a kristály előkerült, és a kérdő tekintetű Shuga is végzett az ismeretlen "dolog" kiszedésével a saját homlokából, bármilyen módon is tette; Valturaan már megértette, hogy a barnaköpenyes mutatni fog valamit, úgy, mint korábban. Legalábbis nagyon hasonlóan.

- Mire vársz? Csináld. - jegyezte meg az ifjú kissé türelmetlenül, talán nem is értve, hogy mire kellett volna válaszolnia és mit.

A varázsló végül felfedte előtte a választ, amelyet tőle remélt, ám a lehetőségek említésének hiányában nem kaphatott meg. Valturaan azonban nem érezte úgy, hogy volna ideje avagy lélekjelenléte feldühödni a mágusra. Határozottan bólintott, mintha tudta volna, mire vállalkozik pontosan, s mi is az, amit látni fog, midőn a feléje vezényelt fényesség eléri őt. Mégsem kételkedett semmiben és nem aggódott a saját testi-lelki épségéért - úgy vélte, minél többet fednek fel előtte, annál jobb. Hát hagyta, hogy az elmosódó határvonalú, fényes gömbbe zárt napkelte elérje őt, s megszűnjék körülötte minden, mit saját érzékszervein keresztül, a valós jelenben felfoghatott.

Érezte, hogy feküdt, csukott szemmel, és érezte - mégis csak érzett -, hogy ez a test biztosan nem lehet az övé. Túl nagy volt hozzá, és az általa észlelt méretekhez viszonyítva a szárnyai túl kicsik, túl rövidek azokhoz az óriás, hószín, vérrel lüktető vásznakhoz képest, amelyekkel oly nehéz volt megtanulnia egyenesen állni és egyáltalán a talajon járni. Ráadásul meg sem fordult volna a fejében, hogy - a szagot azonnal felismervén - a saját édesanyját elbírná pihenés közben - na meg persze... természetesen Shuga emlékeiről volt szó, nem az övéiről. Egy második szag tűnt fel hirtelen, s úgy itta bele magát a lég kifinomultabb áramlataiba is, hogy igazán nehéz lett volna nem észrevenni. Az orr megrezzent, de Valturaan-ban sem félelem, sem düh, sem készenlét nem ütötte fel a fejét: egyedül talán némi figyelmet érzékelt, ám, tekintve, hogy Shugának nem lehetett ismeretlen az az elf, amelyik közelített, az ifjú nem gondolt bele túl sokat. Legalábbis addig, amíg fel nem fedezte, hogy az aroma számára sem közömbös, sőt, teljes egészében nem is újdonság. Nagyon hasonlított Lar-hoz az az illat... és amikor a hatalmas vörös sárkány - és e pillanatokban Valturaan - szemei felnyíltak, az előtte termett ibolya-égkék felemás szemű nő tagadhatatlanul sok vonásában felismerhette a szeretett gyógyítót. De Melfyomer cseppet sem osztozott az ifjú Val izgalmában, és a mellkasában rezgő-mozgó érzésekben. Az érkezőt övező nemtetszése tagadhatatlanul betöltötte a fióka tudatát, aki ennek ellenére nem tehetett mást, csak amit az emlék számára előírt. Akarata meghajolt a varázslat súlya alatt, és ő végignézte, amint az édesanyja leteremti a Sziklaférget az udvariatlan megszólalásért. Végignézte, és ráeszmélt, hogy az imént elszenvedett figyelmezési mód merőben különbözött attól, amelyet az eroniai vele szemben tanúsított. Sokkal közvetlenebb volt, amit Melfyomer átélt, és talán a fiatalságuknak köszönhetően, durvább annál, mint amit ő kaphatott, az említett nőstény fiókájaként; ez a gondolat pedig akaratlanul is a törődés reményeinek magvát ültette el az ifjú szívének porhanyós talajában. És Kilime... ő valóban nagyon kedvelhette Eilidh-t. A szemek, amelyek a törékeny fehér elfre vetültek, az érdeklődő, törődő testtartás, és a felőle áradó illatok is rendkívül árulkodóak voltak; Valturaan-nak pedig akaratlanul is eszébe jutott Laryss, és az alkalomadtán viharos tengerek háborgásával feltörő fájdalma, amiatt, hogy elvesztette azt a nőt az életéből, mindössze néhány sárkány önzősége és ostobasága miatt. A nemtörődömségük miatt... Vajon Kilime mit érezhetett a hír hallatán? Ha nem lett volna olyan döbbenetes és tagadhatatlanul komoly a helyzet, amelyet Shuga eléje tárt, Val jót szórakozott volna a két bolondulásig szerelmes ragadozó összezörrenésén. Üdítő, kínos és nevetséges volt számára, ám Amyas említésén már kevésbé keltett hasonlatos gondolatokat bensőjében. Ahogyan a vörös óriás a saját sértettségében fürdött, Valturaan nem csak attól szenvedett - gyűlöletet, félelmet halmozott fel magában a szagnyomok iránt, amelyek Eilidh-re tapadtak, s amelyek a kiképzőmesterre figyelmeztették. Így lehetett hát tanúja az emlékben az édesanyja átváltozásának, s így pillanthatta meg az alakot, amelyet Orod Opelë-ben töltött rabsága idejét szellemként, látomásként érzékelt olykor maga körül, álom és ébrenlét határán. Az alacsony, izmos combú, hosszú hajú fehér tünde oly hasonlatossá vált barátnőjéhez, s oly eggyé vele, mintha mindig is így lett volna. Mintha együtt nőttek volna fel, a Fehér Városban. Látta a két apró alakot távolodni, s nagyon különös érzés kerítette hatalmába. Ha belegondolt, hogy a leendő gyermekeik megtalálták egymást, s megtalálták a békét, anélkül, hogy mellettük lettek volna, hogy ezt elősegítsék, rendkívül furcsának tetszett számára.

Csaknem olyannak, mintha egyáltalán nem is lett volna véletlen...

Fogalma sem lehetett róla, mennyi idő telt el, arról azonban már egészen más véleménnyel rendelkezett, honnan is lehettek számára ismerősek azok az arcok, amelyek minden bizonnyal Eilidh jóvoltából kerültek eléjük. És amelyek bizonyára a vörös pikkelyei közt utat találó fehér karmok okozta fájdalomért is felelősek voltak. Valturaan ekkor már nem találta olyan mulatságosnak az édesanyja és a választottja közötti nézeteltérést, és többé már nem volt biztos abban sem, amire az éhségben és homályban eltöltött éveiből emlékezett, ahonnan az arcok ismerete származott... Nie szülei voltak azok, noha merőben ifjak csupán, a fióka mégis meg mert volna esküdni rá, hogy látta őket, látta, ahogyan az eroniait is; mindössze csak nem tudatosult benne, egészen eddig a pillanatig. Mert egészen idáig azt mondta volna, sohasem találkozott velük, és sohasem tettek érte semmit. Sohasem TENNÉNEK érte semmi olyat, mint ami most felmerült benne. Hogy sohasem nyitnának a háború és vérontás alkotta világuk ismeretlen szegletei felé, hogy egyáltalán meglássák a pusztító ragadozókban mindazt, ami bennük is lakozott. De így volt. És annak is így kellett lennie, amire - immáron - emlékezett. Az elmosódott arcokra önmaga felett. A zavarosan hullámzó, tompa hangokra a mágusdémonéval egy helyen, s egy időben. Arra, hogy valóban és tagadhatatlanul, mindannyian azért harcoltak, hogy ő, az idegen és ismeretlen, a szörnyeteg, életben maradhasson.

Ám amilyen gyorsan a lesújtó igazság felfedte előtte magát, olyan gyorsan váltotta fel valami más, talán csakugyan hihetetlen dolog. Mert az volt számára az öt jelenlévő közt megesett párbeszéd, és be kellett vallania, igazán jól szórakozott a vad és fiatal fehér elf pároson, még akkor is, ha Melfyomer - az emlék miatt személyesen átélt - sértődékenysége rányomta bélyegét az átélt helyzetre. Meg kellett állapítania, hogy Nie apja is egy mókamester, akárcsak Shuga; és nem sokkal később azt is, hogy az édesanyja sem volt híján jókedvnek és tréfának, valamikor régen. Valamikor, amikor még minden reményteli volt és egyszerű, könnyedebb. Legalábbis, ezt érezte Melfyomer felől, ha Kilime-re gondolt, s egyedül az magyarázhatta mindazt, amit nyugalommal eltűrt tőle és a többiektől, hogy valóban a világot jelentette számára. Ami a két elfet illette, vakmerőségük egy-egy alkalommal még az ifjúnak is sértő volt a vörös sárkányon keresztül, az azután következők pedig egyenesen kellemetlenek. Nem is... gyomorgörcs-okozóak. Valturaan érezte az ellentétet a Sziklaféreg és Eilidh... nem, közte és Amyas közt, ekkor pedig már végképp nem értette, hogy az a nő mit szerethetett valaha is az örökké mogorva, szigorú és követelő kiképzőmesterben. Félelmet érzett, zavarodottságot, és le sem tagadhatta volna, mennyire átlátta a készülő megegyezést nehezítő részleteket. A megannyi nézetet és különböző kapcsolatot, amelyek az egymással való viszonyra is minden jelenlévő részéről kihatottak. Súlyos problémák tárultak a szeme elé, és a megrökönyödést, a cseppnyi kellemes megdöbbenést végleg felváltotta a szorongató feszültség. Hát erről beszélhetett Shuga. Ezért nem volt szabad Laryss előtt megbeszélniük... Talán ugyanúgy érzett volna, ahogy most ő, ha nem még annál is rosszabb hatása lett volna a gyógyítóra. Jégkarom-csúcs szülötte még azt is teljesen figyelmen kívül hagyta, ahogyan a két sárkány a saját szokásaiknak megfelelően fejezték ki egymás iránti érzéseiket. E tanulság egészen elkerülte figyelmét az események tükrében - s egyébként sem úgy tűnt, mintha valaha is szüksége lenne efféle tudásra Laryss mellett.

A következőkben gyorsabban telt az idő; hetek, hónapok, talán évek szálltak tova, alig megfogható képek formájában csupán, a rendhagyó kiképzésről, és a két leány három nemzőjéről; Melfyomer lassú, beletörődéshez hasonlatos elfogadásáról. A döntéséről, miszerint távoli támogatójává válik csupán Eilidh Vennala-nak, s hogy e döntésben Amyas is kulcsszerepet kapott. Ami azonban az éles nyelvű ifjakat illette, hasonlóságaik hamarosan jó viszonyuk kovácsaivá váltak... Aztán hirtelen újra szilárdabbá vált minden, és a kellemes emlékeket komolyság, komorság váltotta fel. Szomorú és színtelen volt minden, mi körülvette őket, legfőképpen Kilime és a megfáradt arca, az erő látszatával letakart tartása, amely félelemről, aggodalomról, megtörtségről árulkodott. Alig vélt boldogságot felfedezni az emlékbe betekintést nyert gyermek - pedig ott állt a bölcső a ritkán látott ágy mellett, a később tiltottá vált szobában, és ott feküdt benne az aprócska Laryss is, az aprócska kezeivel, a gondosan betakart lábacskáival, és a hatalmas ibolya szemeivel, amelyek az áttetsző kézfejre meredtek, midőn Melfyomer szellemteste odahajolt, hogy megvizsgálja a csecsemőt. Valturaan, bár lenyűgözte az újszülött gyógyító látványa, s érezte, hogy sohasem fogja elfelejteni; figyelemmel hallgatta végig Eilidh szavait, s hagyta, hogy a kis gyógyító iránt érzett szeretetét bemocskolja a vörös sárkány Amyas iránt táplált mélységes gyűlölete. Neki is voltak - vannak - efféle érzései, így igazán nem ítélkezhetett a szellem felett, mégis dühös volt rá, hogy elrontotta a különös, máris drága kincsként számon tartott élményt. Dühös volt, de annak a felemás szemű nőnek az előadásában mégis mintha igaz lehetett volna, hogy Amyas, ha békére lel, valóban megváltozhat. Hogy valóban azt láthatják majd benne, amit ő, Eilidh is látott. Na persze a komoly pillanatokat Melfyomer-nek ezúttal is el kellett rontania, még halálában is, amire jutalmul a fehér ifjú újabb rendre teremtést szenvedett el saját édesanyjától a választott híme által.

Ismert már annyit a kétlábúak világából, hogy ráeszméljen, a következő jelenet egy temetésre repítette őt. Eilidh temetésére - noha a családi sírhalom helyett a harcosok között helyezték végső nyugalomra, mely alátámasztotta Laryss elbeszélését a balesetről, s arról, hogy a kiképzőmester önmagát okolta felesége elvesztéséért. Bármi is volt igaz ebből, Amyas ábrázatán nem látszott semmi - egyáltalán semmi. Üres volt, merev és élettelen: olyan, akárcsak mindig is, ha Valturaan meglátta. De az apró arc, a mellette lévő alaké, mely éppoly üresnek tetszett most, szívfacsaró látványt jelentett a sárkánynak. Mindene belesajdult, s már-már érezte, hogy saját lélegzete akadt el a fájdalomtól. A gyógyító fájdalmától. És azután, amikor újra szemügyre vette Amyas-t, mintha az ő vonásaiban is szenvedésre lelt volna. Sosem mutatott fájdalmat... és most mégis. Vagy csak az érzései játszottak vele? Valturaan szemébe könnyek szöktek, s nem Melfyomer jóvoltából. Ő még e pillanatokban is dühös volt, mérhetetlenül döhös és fortyogó, akár egy hatalmas hegy vörösen izzó, kemény kövekkel kirakott belseje. Kilime nem állt mellette - sehol sem állt közel és távol -, pedig Eilidh a barátja volt. Eltelt némi idő, mire az ifjú megértette a Sziklaféreg haragjának valódi okát. Därur-ra volt dühös, nem Kilime-re. Därur-t szerette volna széttépni és rettenetes kínoknak alávetni, a fióka miatt.

Őmiatta...

A felismerés akarata ellenére préselte be magát kemény koponyájába Shuga érzései által. Kilime miatta nem búcsúztatta el a gyógyító édesanyját; miatta, hogy megvédhesse, s gondoskodhasson a sorsáról, hogy kitervelhesse, hogyan tartja távol az apjától, és saját magától is. Hogy biztonságba helyezhesse... Nem. Legelőször is igaza volt. Melfyomer az eroniai iránt is haragot táplált. Haragot táplált, mert valamit összetört. Nem. Valamit össze akart törni. És még ha nem is tette meg, a szándéka megbocsáthatatlannak minősült a szellem szemein át is, noha Ennröth vérének gyűlölete merőben megnehezítette Valturaan számára, hogy valóban megértse a halott sárkány valódi problémáját. Mégis, képtelen volt szabadulni az érzésektől, amelyet már oly jól ismert. Képtelen volt kiverni a fejéből a terhet, amelyet fogantatása, puszta létezése jelentett; és képtelen volt megfeledkezni a fájdalomról, amellyel még sohasem találkozott...

A fájdalomról, és a lelke legmélyére elrejtett, rémséges sejtelemről.

Újabb rohamra indultak elméje ellen a megfoghatatlan, sebesen pergő eseményképek. Ezek azonban, az előzőekkel ellentétben, egészen kellemes kivételt képeztek, tekintve, hogy főként Nie és Laryss gyermekkoráról szóltak. A nyomasztó tapasztalások és következtetések közé végre valami jó is vegyült... egészen addig, amíg ismét meg nem állapodtak valahol a múltban. A kellemesség tovatűnt, s csak a bizonytalanság maradt hátra, jóllehet, a menekülő leány alakja, és az apja látványa inkább jókedvet idéztek elő a barnaköpenyes lelkében. Artanis, Adan és Shuga meg voltak elégedve a helyzet alakulásával, s szemlátomást nem bánták, hogy a gyermek visszautasította az eltervezett találkozót. Jobb volt így - ezt gondolta a mágus, akinek a következő cselekedete, a gyógyító felbukkanásakor, egyenesen dühöt ébresztett az ifjú megfigyelőben a választott témát illetően. Melléje csatlakozott a tanítvány fáradt, elnyűtt, aggodalmas arca, s Valturaan, ha lett volna ideje elszomorodni, szánta volna szegény leányt. Korholta volna önmagát a felelősségért, melyet a vállára rótt, de nem tehette. Nem tette, mert az Emlék tovább indult, s nélküle nem maradhatott.

Álmából felriasztván is emlékezett volna Orod Olepë vérbe fagyott ostromára. Hát most is megtette. S ha az előző emlékrészlet megmutatásának okát sem ártette, a soron következőről eddig semmiféle tanulságot vagy magyarázatot sem állapíthatott volna meg. Még csak azt sem értette, miért kell végignéznie olyasmit, ahol maga is ott volt. Hogy kapcsolódhatott a borzasztó csatazaj, a felfordulás Eilidh-hoz és Nie nemzőihez? Hogyan magyarázta Laryss tudatlanságát és Nie magára hagyását egy közönséges híd és néhány katona? Egyszerűen nem értette... De aztán, nem sokkal később megpillantotta a kiképzőmester alakját - nem, nem egészen. Mintha nem látta volna igazán. Jött, és szúrt. Elfogyott a levegő és fájdalom töltött be minden mozdulatot, minden életben megért pillanatot. Valturaan érezte Shuga gyűlöletét, és rajta keresztül azt is érezte, hogy a grifflovasé felfoghatatlanul túlnőtt rajta. Rémítően. Nem maradt már harag a lelkében... Mindent beterített a félelem nehéz hóréteghez hasonlatos leple, ahogyan az ifjú Melfyomer szellemtestén keresztül elindult, hogy megmenthesse a tündét támadóitól; s mintha a borzasztó múlt-képsorokból menekülni is elfelejtett volna.

Mégsem könnyebbült meg, amikor kilökődött az egykori vörös sárkány emlékezetéből. Üresnek érezte magát, befejezetlennek, mintha félbe hagyott feladat volna, mégsem szólt semmit. Úgy érezte, szemlélőként maga is elfáradt mindabban, amit a mágus küzdelmein keresztül átélt, és mégsem értett semmit teljesen. Nem értette, de már képes volt látni, hogy nem is tehetné. Hisz' olyan bonyolult volt minden, ami annak idején velük történt, és ami a jelent is azzá formálta, amivé lett. És lesz. Ezt közvetítették Shuga szavai is, a bennük megfogalmazott kérés - nem pedig parancs -, így hát a nedves tekintetű, kifejezéstelen arcú fióka csendesen meghajtotta hosszúkás fejét. A mozdulat hatására hófehér sörénye a szeme elé ereszkedett fejletlen szarvai mögül.

Azután végül mégis rájött valamire. Nem csak az emlékek miatt fáradt úgy el. Egy hiányzó végtagra mondta rá azt az ostoba igét! Mit képzelt vajon abban a pillanatban? Nem... nem képzelt. Érzett. Érzett, és ez kezdte valóban megrémíteni. Felemelkedett, s kutatóan tekintett a barnaköpenyesre. Talán most először igazán aggódott érte. Egy kissé. Eléggé annyira, hogy megpróbálja meggyógyítani.

- Legyen, ahogy akarod. - felelte halkan - Nem említem meg Laryss-t a levélben. Kitalálok valamit, aztán majd... - folytatta, bár lerítt róla, hogy nehezére esett - megnézheted, hogy megfelelő-e. De hazudni nem fogok neki, ezt ne is várd tőlem. - mondta hát, majd pedig, a megegyezésük értelmében hirtelen támadt fényesség kíséretében visszanyerte ál-alakját, amelyben oly sokat járt már a Csupaszbőrűek világában - Jobban teszed, ha lefekszel. Nem nő vissza magától. - mutatott a hiányzó karra, mielőtt elfordult volna tőle, hogy összeszedje gondolatait, amelyeket papírra kellett vetnie.

És hogy ne kelljen látnia, amint a különös teremtmény minden érzelmet kiolvas a lelkéből.

Várakozásba kezdett. Nem akarta, hogy a démonlény mellette maradjon, s azért, hogy ezt elérje, mindent meg is kívánt volna tenni. Az övére függesztett bőrtokokban kutatott papír, toll és tinta után, s abban reménykedett, hogy a Sziklaféreg egyedül hagyja majd. Még a könnyeit sem merte letörölni; úgy érezte, átláttak rajta, s úgy érezte, semmi sem fért a fejébe abból, amit látott. Egyáltalán semmi. Úgy érezte, annyi mondanivalója lett volna, mégsem találta hozzá a megfelelő szavakat, és azt sem tudhatta, vajon hová vezetne, ha most próbálná megfejteni a múltat és Shuga Melfyomer kifürkészhetetlen elméjét. Most, amikor a hibáját kellett volna helyrehoznia. A hibát, amelyet akkor is ki kell majd javítania, ha az öntörvényű szellemlény nem távozik mellőle. Mindez azonban rajta állt - Valturaan nem szólt hozzá többet. Hiszen már azt sem jósolhatta volna meg, mégis milyen hangnemben tenné. Dühös volt vajon? Valóban az volt? És ha igen, kire? Ha pedig nem, akkor mégis mit érezhetett? Fájdalmat? De hiszen addig, amíg mindannyian életben voltak, Shuga-nak és a szövetségeseinek jókedv festette színesre a napjait. De hiszen Laryss, ha igaza volt, már maga mögött hagyta veszteségét...

De a fehér sárkány még nem.

Tárgy: Re: Lanur-hegység 2022-05-18, 3:29 am

//Valturaan//

Csendesen nézem ahogy átéli az életem egyes részeit, és leesik, hogy a gyűlöletem is előkerül, amit az apja iránt érzek. Ez van ezen már fölös agyalnom. Valami bizsereg, és nem tudom hova tenni. Ahogy végez, a kölyök úgy néz ki mint a mosott szar, ami lehetettlen, hisz nem ő indította a varázslatot. Sőt nem is használt mágiát az utóbbi 4 órában. Miközben kóvályog, szavai a felnőttség jeleit mutatja. Vagy én vagyok rossz hatással rá, utóbbira elégedetten elvigyorodom.
- Nem is hazudunk senkinek, a sárkányoknak nem is szokása. Az persze előfordul néha-néha, hogy nem mondunk el mindent, amit tudunk. – Vonok vállat.
- Pihenést te is megerőltethetnéd, tekintve, hogy túltöltesz mágiával. Nem kioktatásként, de kevesebb energiát használj nyamvadt humánokra. Nem is értem, hogy képesek létezni.
Nézem a karom, ami csukló tájt, éles fény izzik ahogy a karomba ültetett kristály, illetve kristályok dolgozni kezdenek. Szét húzom az ingem, a mellkasom is izzik. Na meg runa sorok folynak végig a kristályból, érdeklődve nézem ahogy Val ereje mindent életre keltett. Na igen letépem a kötést is hisz a kezem zsibbadása kínosan jelzik a többlet erőt.
- Látod? – Integetek az új, még kicsit használhatatlan kézfejjel.
- A levelet rád bízom, nem foglak ellenőrizni. Nem vagy se rab se gyerek. Megbízom benned. Szóval megyek pihenni.
Ahogy hátat fordítok Valnak, egy bolond ötlet vetül fel bennem. Egy rövid pillanatra felveszem a korábbi énem alakját. Ezen felnevetek, majd a négylábú alakot fel véve, egy nagyobb követ rángatok arrébb, és közel 1300 celsiusra hevítve megolvasztom, majd mint a kutyák és egyéb kistestű emlősök elhelyezkedek a forró puha kövön, és mint aki jól végezte dolgát hagyom hogy elnyeljen a sötétség.

Tárgy: Re: Lanur-hegység 2022-05-25, 1:24 pm

// Shuga - és Nie //

718 évvel az éj-hasadéki csata után

Nem, valóban nem az ifjú sárkány keltette életre a múlt felidézésének szövevényes igéjét.

Használt azonban egy varázslatot, mely megmenteni volt hivatott a befáslizott, vér-szagú csonkot, ami a dolga elintézéséből visszatérő démonmágus karjából maradt. Használta az ősidőkre visszanyúló szavakat, amelyek régen kikoptak már Eronia népének torkából, s nem képeztek többet puszta megfakult örökségnél, amely egyesek számára érdekes ugyan, jelentősége azonban oly kevés... A Csúcs Vezetői ezzel szemben orvul meglopták felmenőik hagyatékát, midőn fellelték a nyelvet, s magukévá tették odafent, a Lanur-hegység elhagyatott, zord kövein; hogy senki Roober-fia ne érthesse rajtuk, Frvaia és Ennröth vérén kívül, miről is szólnak gyülekezeteik. Voltak, kik azon hamis meggyőződésben éltek, hogy mindenki egyenlő, s mindenki egyformán fontos az irányítók biztonságos vaskarma alatt - és voltak, akik saját bőrükön tanulták meg, hogy a törvények nem a jólétüket szolgálják, s nem utódaik - legalábbis nem az összes - felnövekedését. Valturaan is egy volt e nem kívánatos ifjak közül, mégsem vetette meg a nyelvet, amelyen betörte és azután lassacskán megzabolázni igyekezte az olykor tomboló, máskor pedig aprócska, pislákoló, gyenge lánggá fogyó erőt, amellyel e világra érkezett, és amely, mint egy második szív, pumpálta ereiben a vért, akárha életének forrása volna, mint a víz, a levegő, az élelem és a lélek. Úgy ejtette ki azt a szót, mintha nem volna más választása, s nem is óhajtott volna egyéb lehetőség felé tekinteni. Úgy ejtette ki, mintha nem is gondolkodott volna arról, megtegye-e, megpróbálja-e a szörny-varázslóért. Az anyja egykori hímjéért, aki zavaros körülmények között valahogyan kikerült a testéből, s néhány évszázaddal később egy másikban kötött ki, csak hogy - szintén tisztázatlan okokból - különböző nőstények társaságát keresse, mialatt a fiókák védelmének fontosságát és az egyszeri párválasztás törhetetlen szentségét szajkózta volna, a puszta jelenlétével. Az eroniai Kilime élete azonban nem az övé volt, ezért hát mindössze azzal kellett törődnie, amit látott, s amit megértett: hogy Shuga Melfyomer, észbontó ostobaságait és provokáló viselkedését leszámítva igenis törődött Laryss épségével, megvédte őt az évek során, s nem átallott érte, apjáért és néhány információért egészen Thalion Órëa városáig gyalogolni.

Ám talán akkor sem hagyta volna sorsára, ha nem tud meg róla semmit; ha nem ismeri meg lelkének legapróbb, leghaloványabb szeletét sem.

Nem, nem hagyta volna. A borzas sörényű, akaratos, lázadó fióka, minden igyekezete ellenére sem volt képes távol maradni más élők dolgaitól, az örömet és a szenvedést is beleértve. Irigységgel, s kellemes jóleséssel a mellkasában figyelte a tanyán dolgozó apró gyermekeket, akik feladatuk elkészülte után a porban, sárban, hóban játszhattak, s édesanyjuk érdesedő tenyere invitálta őket a vacsoraasztalhoz, avagy az édesapjuk büszke szavaival bújtak ágyba egy fárasztó, hosszú nap után. Beletelt ugyan némi időbe, azonban azután már feszültséggel bensőjében tekintett a szűk, szennyvíztől elviselhetetlenné tett utcákon éhező hontalanokra a Birodalom városaiban, kiket mindenüktől megfosztott a háború, vagy ahogyan később megtanulta: egy áruló barát, egy hamis házastárs, egy tolvaj, hálátlan gyermek. Visszafojtott lélegzettel vette észre, hogy a halott Orod Opelë magában rejt forradásos arcú, olykor vak, netalán eltorzult testtel élni kényszerülő, ifjabb és ősöreg tündéket, az elmúlt korok ütközeteinek emlékeztetőjeként. A fehér sárkány pedig Laryss-ra gondolt, a bánatára, az aggodalmára, amellyel a sebesült Shuga felé fordult volna, s elképzelnie sem kellett őt ahhoz, hogy szíve máris megfájduljon az ibolyaszemű leány kínjai láttán. Elképzelnie sem kellett volna őt álmából felriadva, ahogyan aggodalommal, s önként emeli a barnaköpenyest kezelendő betegeinek listájára... És a ragadozó sem szerette, régen nem tűrte többé az indokolatlan szenvedést, a felesleges fájdalmat.

A kegyetlen zsarnokok uralta világ szégyentelen mocskát.

Nem feledte, nem feledhette annak gyanúját sem, mely tűzrakásból kirepült, kihűlő szikra gyorsaságával és rövidke életével támadt fel benne: hogy a máguslény sérülése, állapota az ő felelőtlen járőrözésének következménye volt. Nem feledte, ahogyan az imént látottakat sem tudta... Ahogyan az érzéseket sem tudta nem-érezni; s ahogyan a szeretet, a csodálat, a gyűlölet és a jókedv földöntúli elegye kavargott benne, egyszeriben azt sem látta többé, mégis hová került, miért állott a fákkal szemben, s miért fordított hátat a bejáratnak, amit őriznie kellett volna. Amelyről remélte, hogy Shuga majd átlépi, használja, és ő végre egyedül maradhat meglágyult, mégis borzasztó vadságot hordozó tekintetével, s a nedvességgel, amely kőkemény öntudatossággal igyekezett utat, szabadságot kicsalni tőle, s a jégszínű szemektől, hogy apró patakot formálhasson végre, s eltávozzon - hogy másképpen legyen ezután része a nagy egésznek.

Azonban a minduntalan oly sokat beszélő teremtmény válasza ezúttal sem maradt el.

Az üresnek tetsző szavak egymás után peregtek le a mozdulatlan ifjú hátáról, mintha nem is figyelt volna rájuk; mintha meg sem hallotta volna azokat. Pedig hallgatta a mágust, s értette is, amit beszélt; értette, miért erősítette meg a látottakat az ég hatalmas ragadozóinak legfőbb, s nehezen kijátszható szabályával. Értette, hogy Shuga maga is tisztában volt a fiatalabb elé tárt események hihetetlenségével, az érzések szakadatlan, lesújtó sodrásával; s értette azt is, az általa tapasztaltak megint csak a valóság egy apró szegletét jelentették; valamit, ami más tények tudatában csupán félig illeszkedik a teljes megértés zárjába. Félbe fűrészelt kulcs volt csupán, mivel Valturaan az éjjelre elláttatott; s még akkor sem fordult meg, midőn a barnaköpenyes figyelmeztette őt arra, ami már jó ideje fojtogatta bensőjét, s elszívta erejét, lélegzetét rövidítette. Temérdek mágiát pumpált a Kétlábú alakba, amely már azelőtt fényesen felizzott, hogy Melfyomer maga kilépett volna a menedékből: persze, hogy az ifjú látta a kristályokat, sőt, még érezte is azokat a szájürege belsejéhez ütődni, mielőtt a minap a varázsló teste elfolyósodott volna. Tudta hát azt is, az elmúlt nap után, vajon miért lehettek azok a kövek ott, ahol voltak. Tudta, és egyelőre nem kérdőjelezte meg saját, ingatag lábakon álló ismeretét. Nem tette, nem tehette, az elméjében gomolygó, súlyos gondolatok káoszában állván - s elengedte füle mellett az óva intést, elutasítván a varázserő további adagolásának megszüntetését. Ezt bizonyára társasága is érzékelhette, ugyanis nem tétovázott fedetlenné változtatni bőrét, hogy a kristályokból áradó fényesség furcsa, különös melegséggel tölthesse meg az alkonyt. A kérdés sem egyszerű kérdésnek bizonyult - felhívás volt a visszafordulásra, amelyet a zaklatott fióka vajmi kevésre értékelt önmagában. Mégsem tiltakozott, nem akarta gyengeség, megadás jelét mutatni, így hát, a tőle telhető legészrevétlenebb mozdulattal, sebesen az alkarjába törölte orcáját, mielőtt a válla felett megtekintette volna az élő, lélegző lámpást.

Nem tudott rúnákat olvasni, ugyanakkor felismerte bennük, hogy nem betűk. felismerte az egykoron volt ember testének előkészítését, felkészítését a lelkek cipelésére; s a természet rendjét meghazudtoló látvány, bár sikerélménnyel kellett volna eltöltenie a lassacskán kifejlődő ujjak láttán; nehézkes, hűvös érzést keltett bensőjében. A kellemetlenség társává szegődött a javaslatba beleegyező démonlény meglepő szavainak hallata ellenére is; amelyek e pillanatokban cseppet sem okoztak csodálkozást, értetlenséget, de még csak szokatlanságot sem az ifjúban. Valturaan nem volt kész többé arra, hogy érzelmekkel jutalmazza a világ történéseit: tudomásul vette az elforduló, s pihenni térő szerzet szavait; elraktározta őket későbbre, hogy számot vessen róluk; azután pedig, amikor a különös látvány keretében előállt "fészek" foglalttá vált az éjszakára, maga a fehér sárkány is mozdulni látszott. Mintha egyszerűen, s végletesen elfáradt volna, úgy sétált tova, el a pihenni térő, átlényegült Shuga mellett - mintha mindig is efféle lényeket látott volna, s azok őrizték volna álmukat a gyógyítóval. Úgy festett, az újabb esemény véleményezése is ráért később...

Halkan, óvatosan járt az ifjú, s világosságot is lassan, megfontoltan varázsolt: mindössze annyit, hogy a levél néhány sorát leírhassa a korábban előkeresett papírdarabra. Az állapotban, amelybe az elmúltak sodorták, tán nem elmélkedett annyit mondandóján, mint máskor tette volna. Nem ült tanácstalanul órák hosszat, s nem idegenkedett a csaknem-idegennek való üzenet megalkotásától sem; jóllehet, korántsem azonnal mártotta tintába a toll végét. Tétovázó módjára festett a homályban, a háta mögött az ibolyaszemű leány egyenletes szuszogását hallgatván, s az egyetlen, mit felfogni, érzékelni volt képes, a rész-igazság elhallgatásának súlyos köve volt, amely zsibbadást keltett maga alá húzott lábaiban, és a föld felé húzta volna mellkasát. Mindent elkövetett, hogy lerázza magáról a súlyt, s elfeledje a másik fehér elf nőstény aggodalmát, s a mélységes szeretetet, a hiányt, amelyek oly leplezetlenül Laryss-hoz kötötték őt. Azon az éjjelen valamit elvett attól a két leánytól.

Újra...

" Kedves Nie!

Nem tudtam tovább maradni. A mágus eljött hozzám az üzenet miatt, amit hagytam neki, és amikor ezt olvasod, valószínűleg már Olassië kapuja felé rángat maga után, mint valami őrült. Többet tud Amyas-ról, mint amennyit elárul. Talán meg akarja keresni. Majd meglátjuk, mit mondanak róla a tündék... A közeljövőben nem térek vissza Valian-ba.

Val "

Így szólt hát a - meglehetősen nehezen olvasható, egyenetlen vonalakkal, ívekkel vetett - levél, amely - ki tudja, hány perccel... talán órával - később elkészülve hevert a szikladarabon, amelyet Valturaan elég laposnak talált ahhoz, hogy írjon rajta - és amely magasságát tekintve a térdéig sem ért volna fel ültében. Az ifjú sárkány varázserejét már nem húzták ki testéből a láthatatlan zsinegek, amelyek az odakint pihenő lényhez láncolták. Shuga, ha nem is teljesen, azonban javarészt felépült, s a ragadozó végre pihenni térhetett. Szorosan Amyas gyermeke mellé feküdt, ki mozdulatlan maradt, s még mindig a hószín szálakat szorongatta; és nem figyelt többé semmire a biztonságban pihenő fehér elf emelkedő-eső mellkasa mögött fel-felhangzó szívdobbanásokon kívül - nem figyelt, ugyanakkor az álom is elkerülte, s csupán fáradtan, kimerülve feküdt a hold fényénél. Ha az éj fennmaradó része folyamán rendesen elaludt, az talán csak a korábbi varázslat éberség-tompító hatásának volt köszönhető, hiszen a minap átélt emlékek aligha áldhatták volna meg Kilime gyermekét nyugodt, könnyed álmokkal.

Egyáltalán nem érezte kipihentnek magát, amikor a nap első sugaraival karöltve magához tért a mélyen alvó leány mellett. Beszívta a hószínű haj illatát, mintha az enyhíthetne borzasztó fáradtságán, mely rosszabbnak bizonyult annál, amellyel lefeküdt; s nem sokkal később csalódottan, ámbár némiképpen megnyugvással a lelkében ült fel. Régen volt már, amikor utoljára nézte így a tündét hajnalban. Régen volt már a reggeli, kisimult orca utolsó emléke, s régen volt, hogy a két kéz rátalált egymásra valamikor az éj sötétjében, s a fogásból észrevétlenül kellett szabadulnia, ha teendői után kívánt nézni. És az ifjú sárkány azt kívánta tenni. Vadászni akart, élelmet szerezni, ezúttal ő... Megelőzve a démonszerzetet... És talán még a levelet is elvihetné. Egyedül...

Tárgy: Re: Lanur-hegység 2022-06-05, 10:12 pm

/Valturaan/

Az ébredés kényelmes és meleg környezetben ér, szinte el is felejtem a tényt, hogy már nem vagyok sárkány. A valóság persze hamar a képembe vágja a tévedésem, és ez már el is rontja a napomat. Morcosan mászok ki a még meleg, de már lassan szilárd kőből, ami a mozgásomra darabokra törik. Mondhatni macskásan nyújtózkodom és ejtem meg a reggeli észheztérésem. Ami hamar zavarba megy át, de korrigálom magam. Felveszem a humán formám és úgy folytatom a vakaródzást. Bentről Val matatása hallatszik, és hiába csendes ettől még valószínű a túlvilágon is felzavar mindenkit. Mindegy nem az én dolgom, nem foghatom mindig a kezét. Ha ezt teszem sose nő fel. Ez neki se jó és nekem se, mert hiába rühellem az apját, a kölyök a vérén kívül semmit se örökölt tőle. De elfújom a kezet amit tegnap az ő megnyugtatására hoztam létre, és morogva rágom meg a friss de még fejletlen karcsökevényt, ezzel serkentve a fejlődést és a használhatóvá válását. De a kezem imitációja is hamar visszakerül, hisz egy sárkány se gyógyul meg ilyen sebekből fél nap alatt. Na persze ha több energiám lenne már helyrehoztam volna, de a hülyeségeim elszívták az erőm. Szóval éljen hogy élek, helyre jönni ráérek. Elő veszem a mindenes dobozkám, és turkálni kezdek benne. A doboz nem nagy, de amik bele vannak téve sem épp hatalmas méretűek, sőt kisebbek mint lenniük kéne. De nem érek rá egész nap, kiöntöm a tartalmát és agyalni kezdek melyik mi lehet. Szerencse istene velem van, a levél küldő jegyzetek elég látványosak. Azt kikaparom a sok lom közül, majd egy üres tekercset és tintát keresek. Ezzel elbabratolok, miközben a köpenyemből pár hosszabb szövetszálat kihúzok és össze sodrom, a jegyzetekből kikeresek egy elf terület felé vivőt, a madzagot a kezembe fogom. Majd megidézem az üzenet vivő varázslatot, mielőtt az még kinyithatná száját bekötöm.
- Te most kussolsz, bent még pihennek nem kell tudniuk, hogy egy béna varázslatot használok postásnak. Le se merd tépni mert széttéplek apró cafatokra és újra idézhetlek meg …
A levelet az érkezésünkről megírom, egy rúna segítségével az azonosítóm is csatolom. Majd kicsit még eltöprengek mit is kéne csinálnom amíg minden indulásra késsz lesz. Megszaglászom a kiszórt vackokat és aminek sárkány csont szaga van külön választom, további hozzávalókat és eszközöket veszek ki. A maradék kupac visszamegy a dobozba és a zsákba. Amiket kiválasztottam megnövesztem és dolgozni kezdek rajta, mire Valturran előkerül a barlangból addigra én már valamelyest kialakult képpel dolgozok a kacatokon. A postás vari fejét megvakarom, majd sóhajtva és lemondóan nézek rá.
- Ne puffogj, még mindig nincs kész a levél, valami hiányzik belőle.
Ha a kölyök kiér megszólítom.
- Jó reggelt. – Noha nem harsányan, de rá köszönők, Laryss még alszik kár lenne ha felébredne.
- Tudnál egy kis jéglángot adni, és ne vacak mágikusra gondolj hanem a leheletedre.
Nézek rá, ártatlan arccal és persze reménykedően.

» Lanur-hegység
» Lanur tornya
» Sárkány-hegység
» Tarajos-hegység