Lanur-hegység

-Ez engem hol érdekel? Sok háború dúlt már nélkülem, eggyel több mit sem számít.- Adja válaszul Mordon számára. Sosem akart beleavatkozni az élők ügyeibe, hisz az anyagi javak és testi örömök már nem tették boldoggá. Nem is értette igazán az ork célját ezzel, hisz abból, hogy a barlangnál találta, bizonyos hogy rájöhetett volna már arra, hogy nem az a kószáló lélek aki mindig máshol ver tanyát mint a vándor muzsikusok.
-Ha ugyan segítenék is, mi hasznom volna belőle?- Tette fel azért kíváncsian a kérdést. Nem mondhatja hogy nem csigázta fel a kíváncsiságát az ork, elvégre ritka az olyan, hogy valaki felkeresi és szövetséget ajánl neki azután hogy hajszálon múlt az evilági létük. Azért kíváncsi mégis mit ajánlhat az ork számára. Kevés dolog van aminek igazán örülni képes az ő fajtája ilyen hosszú magány után. Ugyan mégis mifélét ajánlhat egy ork neki aminek hasznát is láthatja?

Ez lenne Mammon Urgaroth? Megfakult árnya a múlt egy részének, aki közömbösen fordul a világ felé, nem is törődve annak értékeivel, és meg sem próbálva a sorsa ellen küzdve kiutat találni a valós lét és a halál zsákutcájából? Az bizonyos, hogy nem érdekelhetik a kincsek, ezt tudta Mordon is. A finom ételekről tán már meg is feledkezett, akárcsak a testi örömökről is. Nehéz eset, az bizonyos, bár nem lehetetlen. Mordon elgondolkodott, mégis mi lehet elég csábító Urgaroth számára, hogy maga mellett tudhassa. Némi töprengés után rájött mivel is győzhetné meg a sötét barlangban rabként tengődő kísértetet.
-És mit szólnál a tudás hatalmához?- Tett ajánlatot végül Mordon. -Ha egy varázstudó vágyik valamire, az a tudás. Nincs igazam?- Szegezte neki a kérdést Mordon a kísértetnek.
-Az ork sereg hatalmas harcokat vív és minden bevett város egyre tapasztaltabbá tesz minket. Ha valami érdekel, akkor a zsákmány azon része a rendelkezésedre áll. Nem sok ork veszi hasznát a régi tekercseknek.- Magyarázta a zsákmányosztás lényegét a kísértetnek Mordon. -Amit én kérek, csak annyi, hogy oszd meg velem azt a tudást.- Bökte ki végül Mordon leghőbb vágyát. Szomorú tény hogy az orkok nem fogják fel az írott szó hatalmát, és a bölcsességet hordó papírokban csupán tüzelőt látnak, de Urgaroth segítségével ez megváltozhat.

Lehullt hát a lepel az ork szándékairól. Nem kétséges, hogy úgy gondolkodik mint egy varázsló. Hajtja a tudásvágy. Az ismeretlen megismerésének vágya. Olyan tudás birtoklásának akarata, melyeket kevesen ismernek és használnak. Messze nem olyan ostoba hát mint Mammon gondolta, azt el kell ismernie. Kellemes meglepetést okozott ezzel számára az ork, habár továbbra sem képes meghazudtolni ork mivoltát és a pusztítás után sóvárgó ösztöneit. Ezt még tagadni is felesleges, hisz lerí a mondandójáról hogy ez a célja vele.
-Előbújt hát a szög a zsákból sámán. Szóval korlátot szab az ostobaságod a fejlődésednek és mentort keresel.- Közölte Mammon hangosan gondolatát. Mostanra egész érdekessé vált a beszélgetés az orkkal, így nem állt szándékában otthagyni. Most még. Kivételesen érdekes dolgokat mond vendége és csakugyan elgondolkodott a dolgokon. Tán ez lenne a nagy lehetősége? Tán végre pontot tehet anyagtalan léte végére és elkészíthetné művét? Netán az őt megvető varázstudók leszármazottjai végre elismerik majd művét? Milyen szép és nemes gondolatok. Bár ne ismerné ennyire az élők természetét, hisz akkor hinne ezen gondolatok szépségében.
Hit. Ez kéne Mammonnak. Nem is kevés. Rég hitt már valamiben is. Talán épp itt volna az ideje tennie valamit? Bizonyítania tudománya erejét?

Urgaroth szavai ugyanannyira sértették Mordon füleit, mint amennyi igazságalapja volt ezeknek. tény, szüksége volt valakire aki segíti, de nem mestert keres. Nem olyan ostoba mint ahogyan azt a kísértet feltételezi, szimplán nem érti a rút macskakaparást azokon a rongyos pergameneket. Ez akkora gond? Olyan jó csúfot űzni emiatt másokból?
-Ostoba!?- Háborodott fel Mordon a lealacsonyító jelzőn. A sámán mindennek mondta volna magát, csak nem épp ennek. A kísértetnek pusztán az a szerencséje, hogy orkunk komolyan igényt tart annak szolgálataira és szüksége van annak minden tudományára ahhoz, hogy a fajtájának győzelmet arasson.
-Ahelyett hogy engem mocskolsz, azt mondd meg hogy kell-e amit kínálok vagy sem. Sok élő varázsló állna mellénk, különösen hogy a sárkányok bajtársaiként küzdünk. Szerintem mindketten tudjuk hogy ez nem is kis szó.- Jegyezte meg Mordon utólag. Ennyi már talán elég lesz a kísértet meggyőzésére, hisz ha a felkínált tudás nem volt döntő erejű, akkor a tudat, hogy kik oldalán küzdhet, talán már elég lesz számára hogy dönthessen.

/ Alameis Időntuli/
* Sendel után nem sokkal a Kék sárkány ahogy abba bele egyezett velem tartott. Adent is itt képezték ki, s ennek a sárkánylánynak is ez lesz a legjobb hely. Nem messze Ekorintol vertünk tábort. A lányra pillantok immáron nem kényszerülök teste köré viszont kardom még mindig Nála van. A szerződésünk is él még mihez vérét adta.
- Itt tökéletes lesz, Sajnálom hogy kétlábú formádba kényszerítelek, de a sárkány létedhez nem igazán adna sokat az ahogy edzeni óhajtalak. Végülis itt ebben a testben törékeny vagy... Akkor hol is kezdjük... Ohh igen Aden napokig ezekben a hegyekben edzett. Látod ott azt a meredek falat?
* Mutatok egy szinte tükör sima falra, ami elég komoly kihívást jelentett még Aden képességeivel is.
- Mászd meg, meglátjuk mennyire erős ez a tested. Sárkányként szívósabb vagy mint egy közönséges elf... De akkor is csak egy elf vagy.

* Amikor a lány vissza kérdez csak szemem sarkából nézek rá.
- Fivérem leszármazottja. Az ő felmenőiben éltünk már évszázadok óta.
* Figyelem ahogy a lány neki iramodik, az elején még hevesen mászott felfelé de lankadni kezdett vegig néztem ahogy tompán a Földre hull és egyből feladná.
- Ha Ennyi akarat szorult csak beléd jobb lesz ha vissza mész az úrnőhöz. Legutóbb majdnem ott hagytad a fogad és csak huszonkilenc másodpercre léptél be a táncba. Meg kell edzened a testedet... Pihenj pár percet, s fogj neki újra....
* Eltekintek Ekorin felé majd egy őrszemet veszek észre. Minket figyel. Készülni kell a vendégekre, bár még jól is jöhet ez a dolog.
- Na felkészültél?

* A lányra nézek elegedett vigyor van arcomon. S halkan megszolalok.
- Szép volt, most kicsit több időd lesz pihenni. Már erre tartanak.... Sőt!
* Nézek magam mögé egy sziklára.
- Elő is lephetnél akár Ekorin harcosa, s mindannyian ahányan csak itt vagytok.
* A lány érezheti kezemet a vállán.
- Nyugalom nem lesz baj.
* Majd a férfi megszólal s kilép a szikla mögül.
- Ki vagy te szellem, hogy tisztában vagy vele kik vagyunk.
- A nevem Hossin... Talán - öltöm magamra Aden alakját - így felismersz.
- Hossin nagyúr! Mégis mit jelentsen ez?
- Kiképzés kell ennek a lánynak. A többit idővel elmagyarázom. Addig is jelentsetek Zaricse nagyúrnak jelenlétemeől.

* Az ekorin bólint majd kámforrá válnak, s ahogy én vissza veszem alakom tekintek rá a nő.
- Mondtam, hogy a megnevezésem, Hossin nagyúr? Igen ez a saját szervezetem de mondanám inkább a népemnek. Az igazság az, hogy mi mindannyian bergyilkosok voltunk és vagyunk is. Ekorin az assasinok városa, senki se tudja merre van. Az igazság az, hogy az az alak akit most láttál Aden volt. Az utolsó húsvér lény a leszármazottaink közül. Nem is oly régen távozott el.
* Majd felpillantok a sziklafalra, s vissza a lányra, s össze fonom karjaim.
- Sokáig méltóztatik még várakoztatni a hegytetőt megerkeztével? Kedves sárkányhölgy.

*Amint A földre néztem láttam az elgyengült Alameist aki igen csak kitett magáért. Pillantottam lefelé a magaslatról majd vissza vezetem tekintetem a következő meredek vonulatra. Választhatnám azt az utat is amin a fejvadászaim jöttek de az túl egyszerű lenne. Pár perc pihenő után ismét megszólalok. Kissé halk gúnnyal.
-Sikerült... elértél az út első feléhez...
* Majd elkuncogom magam s rámutatok az előttünk lévő magaslatra, mi jóval könnyebb terepnek igérkezik mint az előző.
- Ha ezen átjutsz Ekorin kapujába találod magad, s az igazi edzés akkor veszi kezdetét. Felkészültél rá?
*Ha A lány elindul kísérem az útja során, s ha közel állna ahhoz, hogy vissza essen karommal megragadom az övét.
- Innentől már nem egyedül küzdesz meg a nehézségekkel Alameis....
*S Egy órán belül már Ekorin kapujába találhatjuk magunkat. Mit a tapasztalatlan szemek észre se vehetnek.
-Megérkeztünk.
/Következőt írhatod Ekorinba/

Magam sem tudom már, hogy keveredtem erre, vagyis hát tudom, hogy a hátam mögött akartam tudni végre egy kicsit a harcokat, a menekülést és a hegyekben reméltem egy kis nyugalmat.
Sok halált láttam mostanában és úgy éreztem, hogy talán kezdek elgyengülni a hivatásommal kapcsolatban, hiszen most mindenkinek meg van a saját baja, ráadásul a kapitánnyal megtett út és Thalion elf nagyúrral való találkozás azt sugallta, hogy nem épp helyes az a foglalkozás, amit űzök és élhetnék……hmm…….becsületesebben.
De be kell vallanom, még ha jól is esett, ahogy a történtek hatásaként megbecsültek, én legtöbbször nem a többiekért harcoltam, hanem, hogy saját magam mentsem, csak……..csak a végén így sikerült.
Én akkor is csak egy szerencsés tolvaj vagyok!
Lépteim maguktól tértek ösvényről ösvényre, ahogy hol fás, hol a sziklás részek között haladtam, amikor mintha hangokat hallottam volna magam előtt.
Mivel jobb élőként óvatosnak lenni, mint halott óvatlanként, így azonnal kardot húztam és mágiámmal nesztelenné tett léptekkel osontam előre.
Egy kanyar után kikukkantva megemelkedett a szemöldököm, ahogy egy vörös és szürke ruhás nőt pillantottam meg, akit három elég rosszarcú fickó vett körbe magabiztos vigyorral az arcán, kardokat markolva. Figyelmesen megnézve a nő szemét is takarta a kendője, ami azt sugallta, hogy a látása nem igazán segíti ebben a helyzetben. Nem mintha egyébként lenne esélye, már ha csak valami csoda – mi én is lehetek – nem segítené.
Na erről beszéltem! Mindig belecsöppenek a bajba!
Persze elmehetnék, de én tolvaj vagyok, nem holmi érzéketlen gyilkos, aki elsétál és azt hiszem, ha váratlanul rajtuk ütök és elég hangosan ordítok közben, akkor mielőtt észbe kapnának, már a nyakukon lehetek.
Mielőtt még jobban meggondoltam volna a gondolataimat tett követte és torkom szakadtából üvöltve rárontottam a hátul állóra és a vállára sújtottam, aztán rohantam tovább a következőre, remélve, hogy a harmadik addig rémülten elszalad azt gondolva egy hadsereg támadt rájuk.

Nem értettem, hogy miért álldogál csak ott szinte dermedten a nő és miért nem kiabált legalább segítségért, de talán nem is érzéklete a veszély nagyságát, vagy annyira megijedt, hogy lemerevedett.
Azonban ez most lényegtelen volt, nekem az volt a tervem, hogy a vérmes rohammal egyrészt elbánok, másrészt ráijesztek a támadó kurafikra.
Hirtelen ötlet volt ez, mint általában minden, amit teszek és abba sem gondoltam bele, hogy vajon tényleg jól érzékelem-e a felállást. Valahogy biztosra vettem, hogy a nő az áldozat és a férfiak azok, akik rosszban sántikálnak, így e szerint cselekedtem.
Az első valószínűleg azt sem tudta mi végzett vele, de aztán, ahogy a másodikra emeltem a fegyverem, egsz egyszerűen összeesett. Aztán a pár méterre arrébb lévő utolsó fickó is.
Megdöbbent tekintettel meredtem a felemelt kardomra, aztán a két földön fekvőre, aztán vissza a kardra, majd megcsóváltam a fejem.
- Minek áll rablónak, akinek nem bírja a szíve!
Ne nem mintha ez megvédte volna őket a haláltól, amit szántam nekik, ha nem futnak el, de hát úgy látszott ezt szánta nekik a sors.
Most már a még mindig csendben lévő nőnek szenteltem a figyelmemet, ahogy közelebb léptem. Megéreztem a belőle áradó mágikus erőt, így aztán nem mentem jobban közel.
- Nem látok semmi kétest benned, hölgyem. – néztem meg alaposabban most már, felfigyelve a fiatal, bájos arcra. – Egyedül voltál ők meg minden bizonnyal nem útbeigazítást szerettek volna tőled, karddal a kezükben.
Udvarias volt, de nem érződött rajta sem rémület, sem különösebb megilletődöttség és ez egyrészt kíváncsisággal, másrészt óvatossággal töltött el vele szemben.
Mindenesetre nem habozik bemutatkozni és láthatóan nem tart attól, hogy én is hasonló szándékkal közeledem hozzá, mint a három zsivány, ez felvet bizonyos képességeket……
Az, hogy kiderül vérelf, sok mindenre magyarázattal szolgál és a klán neve is megmocorgat valamit az emlékezetemben, mintha halottam volna már.
Finoman megfogom a felém nyújtott kezét és ráhajolva csókot lehelek rá, fene tudja milyen késztetésre, valahogy illőnek érzem. Az ajánlata sem ér valahogy túl váratlanul ezek után. Vajon miért bízik bennem?
- Jeremy Talbot vagyok hölgyem. Vándor, kereskedő, harcos, karavánkisérő, lovászfiú, szóval olyan mindenes féle, aki megragadja az alkalmat. – vontam meg a vállam, bár ezt nem láthatta. -
A tolvajlást nem említem, hiszen ez nem az a foglalkozás, amit nagy dobra ver az ember. A lányból meg úgy sem nézek ki potenciális áldozatot.
- Már kérdezni is akartam Druindar kisasszonyt, hogy mit keres itt egyedül, főleg szeme világának segítsége nélkül. Talán eltévedtek a kísérői? Vagy ezek a…rablók ölték meg őket, igaz rég láttam ennyire gyenge szívű útonállókat. De, hogy mielőbb válaszoljak a kérdésedre, szívesen elvezetlek a legközelebbi városig, mivel magam is odatartok.
Azért némi habozás után hozzáteszem:
- Nincs klánom. Csak azért említem, mert van ekit ez .....zavar.
Határozottsága a helyzetet elnézve, tényleg tetszik nekem és megrögzött kíváncsiságom – ami anyám szerint egyszer a sírba visz – semmiképp nem engedné, hogy ne járjak a fura hölgy történetének végére.
- Esetleg tudnom  kéne valamit, hogy ne érjen meglepetés további utunkon? – szavaimból sejthette, hogy a támadásra utaltam.

//Valturaan//

Azt reméltem csendkúrázni fog, de nincs olyan szerencsém. Az első kérdése máris idegesít.
- Ez micsoda?
- Egy átverés, de haladjunk, mert nem szeretnék senkivel sem találkozni. Nem értem mit esztek, ezen a hideg helyen? Nem hogy a forró homokban fürödnétek, amíg kipucolja a koszt a pikkelyek alól, Ehh de hiányzik. De visszatérve a válaszra, amint már mondtam ez egy átverés azoknak, akik követnének. De haladj előre és ne akadj fent mindenen. Ha odaérünk, mindenre választ kapsz a hölgyektől.
Haladnék tovább, de Val hátraarcot csinál és megáll velem szemközt. Sóhajtok, mert nehéz percekre számítok, hisz a kölyök most nem csinál, mást csak lassít. Morgok valamit az orrom alatt, holmi hálátlan taknyos sárkányról, de válaszolok a kérdésére.
- Honnan tudtad, hogy követnek minket?
- Adva vagyok én, aki Sendelben és Verinolban kicsit villantott a valós személyiségéről. Mivel fogalmuk sincs mit művelek, és miért, bár az feltűnt nekik hogy embereknek ritkán ártok. Ettől még szörnyeteg vagyok néminemű hatalommal, és rengeteg infóval Furiáról és az ő terveiről. Aztán egy elf, nem akarok, újjal mutogatnia- Bököm meg párszor a mellkasát. –De szart kever, és beleavatkozik két egészen jól ismert sárkány harcába. Az elfek vezetője minden bizonnyal utánad kérdezett. Na szóval, mivel te csak feltűntél a semmiből pár éve, amit még a griff lovasok is gyorsan összeraktak, Thalionnak se eshetett nehezére. De mivel, te Larysst kajtatod, akiről teljes megerősítéssel tudja, hogy tényleg elf. Így felmerül nála a kérdés, hogy áruló vagy, vagy valami irtó hülye kém. Mivel, minimális veszélyt jelentesz az apróságokra, ezért csak távolról követnek. Aztán Thalion, és Onoria pechjére te meg én találkozunk. Nem is egyszer. Szóval, most vakarják a fejüket, de még mindig nincs okuk megtámadni minket. De ha kérhetném, haladjunk, utálom a víz minden formáját. Amúgy csöppet paranoiás is vagyok ilyen téren, de eddig igazam volt, és még neked se hazudtam.
- Mit akarnak Laryss-tól?
- Halvány fogalmam sincs, ha csak nincs valami a háttérben, amiről egy betűt se tudok. Arról mostanában nem szerzünk információt. Na meg elfek ritkán gyilkolják a fajtársaikat, legyenek bármely vérvonal örökösei. Thalion nagyon háklis azokra akik elfeket gyilkolgatnak. Szóval ez a kérdés számomra is rejtély. Viszont, befagy a valagam így bocs, de sietnék.
Nyúlok kétoldalt a hóna alá és így viszem át a falon, ami mögött egy zárt rövid kis barlang van. Ahogy belépek, leteszem, majd pár rövid szót kimondva eltüntetek az útból pár tonnányi követ. Az alagút továbbra se nőt sokkal, viszont ahogy a kövek eltűntek egy újabb kapu kerül elő.
- Ez az utolsó kapu ígérem, de haladjunk, a barlang mindjárt összezár.
Ahogy ezt kimondom, mögöttem megkezdődik a folyamat, és lassan a kaput is befedi, ha nem sietünk. Sóhajtok, mert nem szeretnék meghalni, megragadom és át dobom.
- Gyengék mennek előre, és csak óvatosan a dühöngéssel, anyád nem szereti a zűrzavart.