A város

Még egyszer meghajolok a köszöntésére, mert ritkán hallok efféle szavakat és jó hallani, még ha nem is én vagyok az a becsületesség mintaképe, aki megérdemelné.
Azonban eddigi utamon Stern-től részben a kényszer, részben a jószándék vezetett, így nincs mit szégyenkeznem.
Mivel a bölcs elf vezér valószínűleg vázolta a fennálló helyzetet és a főpapnő biztosan jóval tájékozottabb, mint mi, akik csak kis szeletet láttunk még a helyzetből, így nincs más hátra, mint türelmesen várni, hogy elolvassa az üzenetet.
Viszont az utána hozzánk intézett szavak kissé meglepnek, mert nem kérdezi a kapitányt, hogy mesélje el mi, hogyan történt, bár kétlem, hogy Thalion ennyire részletesen kitért volna a dolgokra.
Sadir válasza azt bizonyítja, hogy ő is másra számított. A teher, mely az erdő eleste óta a vállát nyomja nem enyhülhetett. Talán büntetést várt, vagy feloldozást, de egyelőre egyiket sem kapta meg.
Filnoren emlegetésére azért finoman megborzongok, mert egy kis időre kiment a fejemből e halálos város, aztán a kapitány kitér arra is, hogy tisztázza az én szerepemet az ügyben, bár a dicsérete tagadhatatlanul zavarba hoz. El tudom képzelni, hogy ezt az ő szájából hallani elég nagy dolog lehet.
- Nem volt ez olyan nagy valami, hiszen egyfelé vezetett az utunk. – vontam meg a vállam, mert sosem szerettem a középpontban lenni. – A dicséret a kapitány érdemli, hiszen mindent meg tett, ami emberileg lehetséges, talán még többet is és végig csak az vezérelte, hogy figyelmeztethessen téged… úrnőm.
Kölcsön kenyér visszajár, de minden szavamat halálosan komolyan gondoltam.

Valószínűleg igaza van a főpapnőnek azzal kapcsolatban, hogy sok bátor tett születhet a harcok zűrzavarában, de mikor egy erőd és annak népe, na meg egy birodalom kapujának védelme van valakinek a vállára téve és elbukik ebben, annak lelki súlyával való megbirkózás, talán még is megérdemli, hogy nem fukarkodjunk a dicsérettel.
Mire ezek a gondolatok megfogalmazódnak bennem azonban, addigra Onoria mégis szavakba önti Sadir feloldozását, ami egy észrevétlen mosolyt csal az arcomra.
Hőn reménykedem abban, hogy Filnoren ellen sikeres lesz a harc, csak az a bökkenő, hogy most nem csak ezzel a repülő veszedelemmel kell megküzdeni.
- Filnoren-t most seregnyi ork és sárkányok is támogatják, úrnőm. – teszem hozzá, bár valószínűleg nem mondok semmi újat. – És vannak olyan bestiák, akik emberbőrbe bújtak, talán itt is van belőlük néhány. – int körbe, a városra utalva.
Az elbocsátás szavaiban a kapitánynak már parancsok is hozzáadódnak, valamint a mi döntésünk is megemlítődik, vagyis minden bizonnyal csak az enyém, hiszen Sadir katonája már a sereg tagja, így csak nekem van választásom.
- Örülök, hogy szolgálatára lehettem úrnőm! – hajoltam meg a főpapnő felé.
Döntésemet majd a kapitánnyal megbeszélem, láthatóan a sereg vezetője már az ő kezébe helyezte sorsunk a további alakulását.
Amennyiben társaim megindulnak kifelé én is megyek utánuk, aztán, ha már magunkban vagyunk megállítom Sadir-t.
- Azt hiszem eljött a búcsú ideje kapitány. Mint biztosan sejted, a sereg nem az én világom, de nektek minden jót kívánok a továbbiakban. – nyújtom a kezem.
Bár nagyon szeretném, ha ennek a rémálomnak a végén ismét találkoznánk, azt már megtartom magamnak, hogy mennyire vannak kétségeim, hogy sokan élik-e túl azt az egészet.

//Én is köszönöm kedves Onoria főnökasszony! //

Nem habozok egy percig sem, amikor arról kell dönteni, hogy belépek-e a seregbe és ennek közlésével Sadir-nak nem is húzom az időt, hiszen valószínűleg már maga is sejti a válaszom.
És nem is tűnik úgy, mintha megleptem volna ezzel.
- Köszönöm kapitány, remélem Dremer-t nagy ívben elkerülitek majd, ha csatára kerül a sor. Vigyázzatok a bőrötökre. - szorítom meg az ő és a katona kezét is.
Aztán kisétálok a palotából, hogy valami szállás után nézzek, és ahol végre nem a puszta föld lesz a fekhelyem.
És azt hiszem a becsületességnek is meg vannak a határai nálam, amíg nem a korgó gyomromra kell gondolni.
Részemről befejezettnek hiszem a dolgomat a haddal és annak vezetőivel egyelőre, eszembe sem jut, hogy esetleg van aki másként gondolja........

//Köszönöm a játékot és a mesélést, ha nincs más feladat Jeremynek //

//Onoria, időn túli, Stern eleste után//

*A palotához érve az őrség megállítja a kis köpenyes alakot. Raman hátralöki a csuklyát fejéről, feltárva rőt szakállát és haját az őröknek.
Ez persze még nem elég, de hozzájön még az is, hogy mellényzsebében kezd kotorászni vastag ujjaival.
Az őrök ennek kevéssé örülnek, a mocsári törpe ezért különösen óvatosan bánik a kezeivel, nehogy magára haragítsa ezeket a jól öltözött katonákat.
Aztán végül diadalmas arckifejezéssel húzza elő Lanur tornyának pecsétjével a levelet.
Ezt lapogatta-tapogatta egész úton, égette mellkasát és alig várta, hogy megszabaduljon tőle.
Itt a lehetőség, és Raman nem habozik.*
- Onoria főpapnőt keresem, át kell adnom neki ezt a levelet.
*Ha az őrök beengedik, vagy esetleg még be is kísérik, örömmel indul el.
Rianától hallott már egyet, s mást a papnőről, ezért aztán érthető módon nem is szíve csücske neki.
Óvatosságra inti a tény, hogy még egy olyan bátor és erős nimfával, mint Riana is így ki tudott babrálni ez a vén csoroszlya.
Ha nem engedik be, akkor felfújja magát és úgy néz a nálánál sokkal magasabb katonák szemébe.
Igazából meg van fogva, hirtelen nem jut eszébe semmi, ami jobban meggyőzhetné őket, mint a levélen lévő pecsét.*

*Végül bevezetik. Egy katona megy előtte, hogy utat mutasson, de a törpe meg van győződve róla, hogy nem csak idegenvezetőnek állították mellé. Vigyáznia kell, nehogy bajt keverjen.
Nem kell sokat menni, a főpapnő ajtaja megnyílik Raman előtt és a törpe belép a helyiségbe.
Először azt hiszi, nincs is bent Onoria. Ő nem hallott arról, hogy hogy néz ki, a bent lévő mágusokon és a fehér hajú papnőn kívül nem lát ott mást.
Aztán a katona jelenti a fiatal papnőnek és a mocsári törpének leesik az álla.
Nem gondolta volna, hogy az a vén csoroszlya, aki Rianának tönkretette a szerelmét, ilyen jól tartaná magát.
Felpillant a főpapnőre és még mindig a hüledezés marad neki, míg végre összekapja magát és mélyen meghajol.
Attól, hogy egészen más a véleménye a vörös nimfa elbeszélései alapján Onoriáról, attól még ő a főpapnője a Remény templomának és ő elnököl a Tanácsban is.*
- Nagy megtiszteltetés számomra, hogy csarnokodban állhatok, főpapnő!
*Fúj egyet, mintha idáig benntartotta volna a levegőt, majd lassan, kimérten előveszi a levelet, amelyet még Singarme bízott rá.*
- Singarme nagyúr küldi ezt a levelet neked Lanur tornyából. Kérlek, fogadd el, átjutottam rajta az orkok területén, hogy elhozzam eléd.

*A mágusok bizony figyelik, Raman ezt jól tudja. Azonban Onoria elfogadja a levelet.
Következő szavaira Raman arcából kiszáll a vér, hogy aztán nem sokkal később vissza is térjen, utánpótlással.
A mocsári törpe, bár továbbra sincs jó véleménnyel a főpapnőről, mégiscsak a Birodalom talán legnagyobb hatalmú emberével van dolga. És ez kiemeli azt, amit ő már leginkább elfelejteni szeretne.*
- Túl jó véleménnyel vagy rólam, főpapnő!
*Köhint egyet Raman zavarában, pedig nem is nyelt félre semmit. Ő aztán nagyon is jól tudja, hogyan is végzett azzal a kivénhedt, aszott sárkánnyal. Azonban ezt most nem mondhatja el a papnőnek, ideje sincs rá és van egy olyan sanda gyanúja, hogy amúgy is tudja.
Ha ezt megtudta róla, akkor lehet, hogy mindent tud. Az meg sem fordul a fejében, hogy Riana kotyogott volna.
Az inkább, hogy nagyon jó informátorai vannak Onoriának.*
- Megtisztelsz, főpapnő!
*Hajol meg a törpe, végre összeszedve magát.
Ha Onoria elengedi, hát azonnal ki is hátrál, ahol biztosan már várják őt.*

*A sendeli csata is elveszett. Raman majdnem leesik a telari fogadó székérő, amikor meghallja a hírt.
A hírek alapján egyesített elf, s emberi sereg állta ott útját a sárkányoknak. Azoknak, akik Lanur tornya felett is áthaladtak. Több ezren lehettek, s ez a nagy sereg, ott, a romvárosban sem tudott elbánni a szárnyas szörnyetegekkel.
A mocsári törpe újabbat kortyol a fogadós borából. Onoriának hála, még van neki szállása Telarban, amíg a főpapnő itt van, neki sem eshet baja.
Azonban ez nem jelenti azt, hogy maradéktalanul megbízna benne. A vénség biztosan tud valamit, hiszen Rianát is a maga oldalára állította, amikor azzal a fekete sárkánnyal szűrte össze a levet.
Raman nagyot sóhajt. Szakálla egy része előre is lendül a hirtelen jött légtömegtől. A vörös nimfa most is nagyon hiányzik neki, pedig már van pár éve, hogy nyoma veszett.
Hiába kereste még egy másik kontinensen is, nem akadt nyomára. Senki ne látta, senki nem tudja, hová lett. Talán még a Hajnal völgyének népe segíthetne, de abban sem bízhat már nagyon. Nincs más választása, azonban meg kell keresnie azt az erdőt, s az abban lévőket. Egyszer Riana említette, mintha ismerős lenne ott. Ha ott sem tudják, hol lehet, akkor senki sem.
Ez új életet ad neki. Az övére akasztott kacatok is megcsörrennek, ahogy feláll. Darnák koppannak a fogadó kemény tölgyfa asztallapján, s biccentve az odasiető cselédnek, fejére húzza köpenye csuklyáját. Már csak Onoriától kellene valahogy megszabadulnia, anélkül, hogy a papnő orrára kötné, miért és hova is megy valójában.*

*Mindig azt hiszem, hogy ez a város már nem tud meglepni. Aztán rá kell jönnöm, hogy újra és újra meglep.
Az itteniek valahogy nem néznek rám olyan ferde szemmel, mint bárhol máshol Lanuriában.
Azóta már hallottam, hogy ezt a várost régen az elfek építették, aztán mindenféle nép megtalálható itt.
Törpék, elfek, emberek, fehérek, barnák, sárgák, vörös bőrűek is. Sötét elfek, fehér elfek, nimfák is megfordulnak néha.
Furcsa volt, de ahogy megszoktam, már egyre jobban otthonomnak érzem.
Megvan a saját vevőköröm is. A gyógynövényeket magam gyűjtöm kint, a város falain kívül.
Még úgy is, hogy tudom, hogy a városban sokan aggódnak a háború miatt.
Már nem az a tapasztalatlan, ifjú leány vagyok, aki elhagyta a falut a Déli szegletben.
Jó itt lenni, de néha elfog a bizonytalanság. A háború még tart. A sárkányok a fél birodalmat letarolták, az árak magasra szöktek, vannak hiánycikkek, amiket a Nyugati szegletből nem hoznak már. A város felett léghajók köröznek, grifflovasok őrjáratoznak, és ez mindig eszembe juttatja, a háborút.*

//Sol//

*Hosszú idő után úgy érzem, hogy végre mellém szegődik a szerencse. A város katonáinak akartam először szállítani a gyógyfőzeteimet, növényeimet, de nem sikerült bejutnom a tisztekhez.
Maradtak az égés, a megfázás elleni gyógyításaim.
A háború is enyhült, nem voltak már nagyobb csaták és nem kellettek a sebekre sem kenőcsök, sem erősítő főzetek, hogy a katonák túléljék sebesüléseiket.
Kezdtem gondolkodni azon, hogy talán el kellene hagynom Telart, amikor a szerencse rám talált. A templomszolga, Kalaran mágus embere, Rubins, megtalált, amikor a gyógynövényeket árultam és vitt mintát a Főnix templomba. Megrendelést kaptam és így bevehettem magam a város környéki bozótosokba. A Hajnalon is át kellett kelnem, mert volt olyan növény, ami már csak ott termett.
A rendelés egészen nagy volt és a ritka növények beszerzése feladta a leckét. Délen némelyik sokkal nagyobb mennyiségben termett, de a nimfák rémítő erdejéhez közel ezek is megfordultak.
Erőt kellett vennem félelmemen, hogy közel mehessek.
Most pedig egy szép, nagy zsákkal érkezek meg a megbeszélt helyre.
Barna kezeimen még az erek is kidagadnak, ahogy cipelem a zsákot. Vékony testem meghajlik a súly alatt, mert már messziről hoztam.
Keresem, hogy ki lehet, és végül az árnyékokban meglátok egy szürke kámzsás alakot.
Ő lehet az?
Közelebb megyek hozzá és megszólítom.*
- Gyógyfűért jött?

//Sol//

*Ez a nő nagyon szép. Ez az első, ami feltűnik, amikor meglátom az arcát és meghallom a hangját. Talán szebb, mint bárki, akit eddig láttam. Valami varázslatos kecsesség sugárzik belőle.
A zsákom óvatosan leveszem a vállamról.
Tényleg nehéz ez a zsák. Kalaran, az öreg mágus komoly megrendelést adott neki, s ő teljesítette az utolsó szálig.
Nem tudom elképzelni, hogy ez a törékeny teremtés segít majd cipelni a zsákot, és ha már eddig elhoztam, viszem is tovább. Nincs olyan messze innen a Főnix templom.*
- A mágus jó sok mindent kért.
*Fújok egyet és két kezemmel megtámasztva a csípőmet, nyújtóztatom a hátam. Mi tagadás, jól esik.
Fekete hajam kifújom az arcomból és elmosolyodok.*
- Megbocsáss, de furcsállom, hogy nem az a férfi jött, akit általában küldeni szokott a mágus.
Talán beteg?
*Próbálok kicsit csevegni, amíg még pihenek kicsit, hogy utána újult erővel cipelhessem tovább a templomba a portékámat.*

//Sol, semmi baj, én is késtem. //

*Végülis kellemes segítség lehet a nő is. Azon gondolkodok, amíg hallgatom, hogy miért nem valamelyik férfit küldte a mágus.
De erre nem ad magyarázatot Sol sem. Ugyanis végül bemutatkozik és erre már én is kihúzom magam. Megtisztelt a nevével, úgy illik, hogy viszonozzam.*
- Fela Husani vagyok. Délről jöttem ebbe a városba.
*Nyújtok kezet Solnak. Vékony, de erős kezem van, az utóbbi időben annyit dolgoztam vele, hogy bizony meglátszik rajta.
Már rutinosan kerülöm meg a szokásos kérdést. Ilyenkor sokan felteszik a kérdést, hogy honnan jöttem, a következő általában a bőröm színére szokott vonatkozni. Azt azért nem kezdem el előbb mondani. Ha a bőröm is tisztázva lett, akkor jön a következő, éspedig, hogy és ott mindenkié ilyen barna?
Általában ilyenkor szoktam udvariasan témát váltani.*
- Kalaran jó vásárlóm. A mágusnak mindig nagyon sok gyógyfű kell, de mostanában már őrleményeket, kenőcsöket is rendel.
Emiatt is ilyen szép nagy a zsákom.
*Mutatok büszkén rá. Közben azért nézem, hogy ez a vékony, fiatal lány elég lesz-e segítségnek.* ~Vajon bírni fogja a zsák súlyának felét, ha elindulunk?~