A város

//Mese: Véráztatta földek//

Elült a még kellemesnek mondható zsivajt elnyomó rikácsolás, legalábbis az, amelyiket a több mint elkényeztetett nemes kölyke keltett, pedig ránézésre, meg van már majd húsz esztendős. Mekkora nagy áldás az, hogy némi erőfeszítésnek köszönhetően, az egyszerű emberi grimasz is képes átadni egy sárkány rendre intő vicsorát. Persze nem szó szerint és nem is mindenkire hatásos, de nekem megfelel annyi, hogy most az volt. Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy az övemre rögzített, derekamra felfekvő késem nyelét megmarkoljam, de csak egyfajta jelképes mozdulatot tettem, hangsúlyosabbá téve korábbi kérésem: menjen el. Végezetül, arcomon írmagját sem lehet az elégedettségnek felelni, mert inkább megkönnyebbültem. Végre megszűnt a mindent és mindenkit megalázó, a kényesség netovábbjában csöpögő, kappanhangú szóáradata. Na, meg az a pacsuliszag. Határozottan kijelenthetem, egyetlen Telarban eltöltött délután, elég volt az elkövetkező évezredre, vagy kettőre.
A szökőkútra téved pillantásom, nem, nem is téved, igazából nehéz nem újra és újra szemügyre venni a merész, kifejezetten szép remekművet. Nem mintha konyítanék az itteni népek művészetéhez, de akár elismerést érezhetnék, ha nem egy erkölcsi szemétdomb egyik fő látványossága lenne. No és hát, egy adag gonoszkodó rosszindulat is megfér a látványhoz fűződően. Vajon szándékosan hagyták le a műről a fekete sárkányok díszes alakját, vagy a faragó nem tudta melyik verzióval vívja ki maga ellen a sorsot. A város még áll, így hát, talán nem okozott eféle fejtörést nagyjainknak eme kicsit kacifántos mű. Sárkány, mint vízköpő?
A kék sárkányok között talán akad olyan, aki igazi mestere az ilyesminek és talán nem is véletlen, hogy ők felkerültek a kőmedence szélére. Szemügyre venném én a másik két figurát is, ha a halott kőnél nem lenne más, egészen eleven megfigyelnivaló. Most nem lódul meg a fantáziám, egy baljós sugallat borzogatása húzódik meg gerincem mentén. Nem igazán tudom hova tenni. Mintha az a bizonyos ösztön kapott végre hangot, amelyik az állatoknak is megsúgja mikor kell biztos menedékbe húzódniuk. Ezen az sem segít, hogy a kapu irányába kívánkozik tekintetem és így szemügyre vehetem az egymásnak simuló hatalmas ajtó szárnyakat. Még ez is! A bezártság érzése most újra erőt vesz rajtam, nem mintha az itt töltött idő alatt egyszer is megfeledkeztem volna róla, mert az átkozott fal, hol egészében, hol csak kis szeletében kacsintott ki a házak közül.
Kifújom a bennrekedt levegőt, hogy utána szabadjára engedett, de most már zavaró tincseimet összevadásszam és egy  sebtiben előhalászott zöld szalaggal lófarokba fogjam. Utazáshoz amúgy is praktikusabb így. Belebújok eddig a kezemben tartogatott farkasmacskabőr kabátba, eltüntetve ezzel lening világos színét. Magamra kanyarítom a batyum és eligazítom a vállamon keresztbe vetett vászon pántot, amelybe csavarva rejtőzik kardom egy kis útravaló társaságában és az, amiért végül is betettem ide a lábam. Rá is térhetnék ezzel arra a gondolatútra, hogy ki engednek e, vagy sem, ha nem érezném úgy, hogy valaki figyel. Talán a korábbi kis affér megérdemelt jutalmát zsebelhetem be?

//Mese: Véráztatta földek//

*Az utóbbi időben már egészen stabil ügyfélköröm alakult ki. Roza maga sokat tanított a gyógyfüvekről ahhoz, hogy jó el tudjam látni a különböző nyavalyákkal hozzám fordulókat.
Volt, aki fejfájásra nyugtató főzetet kapott, hisz látni lehetett rajta, hogy majd felrobban a visszafojtott méregtől.
Másnak hűléses bajait múlasztottam el, majd pedig a rokonságáét is, akik tőle kapták el.
Megint mások a forrázásra kaptak kencét, hogy ne fertőződjön el bőrük, másikat pedig a fájdalom enyhítésére. Sokan, sokféle bajjal fordultak hozzám az utóbbi időben. El is gondolkodtam, hogy lassan sok lesz a kuncsaft.
Most épp megpihentem a város közepén lévő szökőkút mellett. Néztem a fel-alá járkáló embereket, elfeket, még törpét is láttam, pedig az nem sűrűn fordul elő erre.
Aztán hallottam a hangoskodást, ami többek tekintetét is oda vonta a két alakra.
Az egyik egy nemesnek lehetett ivadéka, elkényeztetett, puha kezű, aki sosem küzdött meg semmiért.
A másik egy kósza, akit nem is tudok hová tenni. Van benne valami, ami emlékeztet engem egy régi találkozásra, még akkorról, amikor épp csak elszöktem hazulról.
Mégsem jut eszembe, miért érdekes a haját épp lófarokba kötő férfi. Menni készül, bár talán nincs olyan hűvös.
Látom, ahogy egy pillanatra megáll, mintha érezné, hogy nézem.
Ha megfordul, ajkaimra lágy mosoly ül ki. Elismerő mosoly.
Rajtam ezúttal is a szokásos sárgásbarna ruhám van, s azon egy vékony köpeny, amely sötétbarna színű. Nem szeretem, ha a ruha kiemeli a bőröm színét, ebben a városban még mindig sokan nem szokták meg.*

//Mese: Véráztatta földek - Fela és a váratlan vendég//

Hát akkor?! Lássuk. Nincs lemondó sóhaj, mert ha szilárd lábakon állt és áll még most is az elhatározás, hogy távozom, nem lenne nagy jelentősége, ha maradnom kéne. Leplezetlenül, a puszta kíváncsiság által vezérelve indítom kalandútjára tekintetem és természetesen nem szabok határt a kutató munkának. A meglepetés nem letaglózó erejű, inkább az a szokatlan fajta. Elmém tagbaszakadt verőlegények, vagy a darna nyelvén beszélő mólés betyárokat vetített előre, de a kései forgatagban, ha volt is belőlük azoknak én a semminél is kevesebbet jelentettem. Az érdeklődés pillantását végül egy nő sötét lélektükreiben fedeztem fel. Nem rideg, vagy számító és bár nem mondhatom bizton, de melegszívű teremtést sejtet. Itt, ennél a pontnál egy pillanatnyi figyelmet szenteltem a kitaposott út porának, hogy utána levetkőzve a meglepettséget, újra szemügyre vehessem azt, amit láttam. Aprócska mosolyra görbül szám, köszönetképpen elismerésének, noha nem vágytam ilyesmire és végül is, puszta önös célok vezéreltek a mielőbbi szóváltás kezdeményezőjeként. Magától érkezik a hangsúlyt mellőző biccentés, hogy a jókedv mosolya véletlenül se az önelégültség látszatát keltse. Hiszen, ez ismételten csak egy köszönet. Köszönet azért, hogy ennek a cseppet sem kellemes városnak a lakói között, még eggyel több olyan lélek van, akiket még nem tett magáévá.
És akkor még ki van itt? Nem ritka, hogy a véletlen összevegyíti a kellemest a kellemetlennel és a kettő közötti döntés sokszor nincs fél lépésre egymástól. Az említett fél lépés pedig várat magára, mert általában, ha nincs dolgom a sima bőrűekkel, tűnjenek bármennyire rokonszenvesnek, nem keresem a társaságuk. S ha kérdésemre, amellyel hozzá fordulnék, nemleges választ kapnék sem hagynám annyiban. Így vagy úgy, de el lehet érni, hogy a megveszekedett vándort kitegyék a városból. Noha cella is lehet az egyenlőségjel végén. Itt azonban besettenkedik egy ismerős alak. Mozgása, az arcának egyre tisztább vonásai mind-mind azt sugallják, jobb lett volna, ha ma kivételt teszek és szóba elegyedem a feltehetően délről származó leányzóval. A kék köpönyeget viselőnek azonban szerencséje volt, mert látnom kellett volna, de a sötétből fokozatosan szüremlett elő. Így jár egy figyelmet, félvak sárkány. Keserű a gondolat és a benne rejlő fanyarságot csak az adja, hogy a határozottan felém igyekvő pont olyan mint én. Nem, ez közel sem volt biztos addig, míg ide nem ért. De szúrósnak ható szemében, olyan árnyak vágyai ülnek, amit ez eddig egy emberében, vagy elfében, de még orkéban sem láttam. Ez a sárkányok között, azok sajátos jellegzetessége, akik éppen megfizetnek.
- Mh!? - kellemetlenül számon kérő ez a kis zönge, amit hallatok. Zsigerből érkezik a csípős nézés, amivel az övébe kapaszkodok. Ezzel igyekszem tudtára adni, hogy ha erővel kíván engedelmességre bírni, az nem fog működni. Mert a „most”, bár nem felszólításként ért, elég nyomatékosan hangzott ahhoz, hogy ne akarjak eleget tenni. Még is, egy szempillantás sem kell, hogy az esetleges baj elébe menjek. Egy apró biccentés, negyedmosollyal kísérve, irányt nem választva felemelem derekamig a kezemet, előzékenyen engedve, hogy akkor beszéljünk ott ahol ő jónak látja.

//Mese: Véráztatta földek - Aegaqien és Erindor, no meg Alamaise//

*Meg mernék esküdni, hogy a férfi zavarba jött. Lehet, hogy rosszul gondolom, de amikor a pillantásunk összeér, utána egyből az út porába esik a tekintete.
Aztán azonban mosolyogva biccent felém. Szó, mi szó jóképűnek mondanám a maga nemében, még ha kicsit sápadt is nekem.
Aztán a hirtelen megjelenő kép köpenyes férfiról a figyelmem egy alig hallható hang és egy finom érintés a vállamon tereli el. Nő az illető, karcsú, könnyed mozgása az elfekére emlékeztet és valahol egy bizonyos vér elfére, akivel hogy is mondjam…hm…forró pillanatokat töltöttünk el. Merilient már nagyon régen láttam utoljára, valahol mindig reméltem, hogy újra megsimíthatom vörös haját, és belepillanthatok gyönyörű szemeibe.
Ez a nő most rá emlékeztetett.
Nem maradt ott, odébb áll, szinte azonnal. Nekem pedig egy pillanatra megfagy a szívem a mondottakra.
Telarban háború? Az utolsó hírek szerint még a Nyugati szegletben dúl a kék bőrűek serege, Lanuria maradék hadereje és a sárkányok között. Távolinak tűnt, mindez a Hajanl túlsó partjától is jóval messzebbinek.
Igaz, a sárkányoknál sosem tudni. Talán sárkánytámadás érkezik? Azok képesek lehetnek ideérni gyorsan, lehet, hogy gyorsabban, mint a kék sereg. Akikről mesék szólnak, hogy léghajókon érkeztek, hogy nagy harcosok és megfutamították a sárkányokat. Verinolt ők mentettek meg a teljes pusztulástól.
A nőt keresem pillantásommal, de már nem találom. Látom azonban, hogy kék köpenyes szóba elegyedik az előbbi mosolygóssal. Nem állhatom meg, hogy ne menjek oda. Hiába sugallja minden porcikám azt, hogy fussak, minél messzebb, közelebb megyek. A kék köpenyes pillantásától még a vér is meghűl az ereimben, mégis szólnom kell.*
- Uraim…rémisztő dolgokat hallottam. Talán maguk is hallottak róla? Valaki azt mondta nekem, hogy megtámadják a várost…

//Mese - Véráztatta földek : Fela, aztán Erindor //

Meg kell hagyni, mindössze annyi elég volt, hogy az indulás elenyésző mozzanata megvalósuljon és már nem pusztán a rideg fogadtatás enyhítésének gondolatával foglalkoztam. Igen. Kíváncsi lettem, hogy mit is akarhat tőlem, de ez természetes. A következő mozzanat viszont mintha ennek ellent szeretne mondani. Itt állt a lány, akivel mielőbb néma „beszédet” folytattunk és lehet, hogy csak a tér fényei csalnak meg, de mintha tudná: jobban járna, ha futna. De bátor és talán bízik is. A hallottak alapján egy pillanatra lehunyom a szemem, majd a kapu felé nézek. Csak nincs olyan szerencsém?
- Én ezzel vitatkoznék. - puszta vélemény nyilvánítás volt ez a részemről, érdek nélküli. - A falai erősek, de nem is a falon kívüli dolgoktól kell rettegnie. - a sárkánytársra pillantottam némi cinkos árnyalattal. - Ahol életeket adnak úgy, mintha élettelen tárgyak volnának. Nos, ott gyakran szül a szabadság vágyása véres lázadást. - a lányra néztem, míg nyugodt hangvételű magyarázatot igyekszem adni a szavaira. Így közelről még inkább hasonlít bőrének színe az ébenfáéhoz. Természetközeli, mint gyengéden az illata is. Lehet ez szüli a Biztató mosolyt, amivel kísérve befejezem mondandómat. - Kerülje el azt a helyet, az csak a baj forrása.
Elaltatni a gyanút, állnok kígyó módszer és én most pont ezt teszem, részben legalább is. Mert igyekeztem beszédesen, de nem feltűnően kísérni szememmel a kimondottakat, amik közül csak egy az eget célzó pillantás a baj szóra, vagy a rabszolga piacra célozgatás során a szúrós tekintetű alakot jelöltem meg veszélyesnek, míg az említett inkább szavaim igazolásának kérését láthatta a gesztusban. Noha, elnézve az arcát, nem tartja annyira az elöttünk állott, hogy szót és további időt pazaroljon rá. Meghajtom hát kissé törzsem a bizalmát nekünk adó lánynak, elköszönés képen.
A szándék és a tett is megvan az indulásra. Így majd én magam is bizonyosságot nyerhetek a felől, amiben már azt hiszem, biztos vagyok. Telar megosztó városa nehéz órák elé néz. Nem ráz meg a vérontás és nem is szimpatizálok a sima bőrüek egy részével. De, mivé válik a világunk, ha a bosszú cseppet sem nemesítő érzésétől vezérelve mindenkit gyilok elé vetünk?  Mehetnék e messzebb, hogy legalább ez az erős lélek túlélje, úgy, hogy ne sodorjam veszélybe a családomat? Azt hiszem, csak reménykedhetek, ennyi elég volt, hogy felélessze bizalmatlanságát. Míg a gondolat végetér, valami más elkezdődik a menetelés alatt. Sziporkák árnya után kapom az égre a pillantásom, a látvány váratlan és rövid életű. A meglepetséggel ellentétben, amit a karomra záródó kéz kelt, de egyebet, mint késlekedést vagy tíltakozást nem vált ki. Hagyom, hogy vezessen, így akaratán kívül is segít. Mert jobban, hatékonyabban igazodom a diktált tempójához, egészen a célig, amely szinte néptelen és néma.
- Egy agg, csokoládé kedvelő sárkánynak igyekszem kedveskedni. -foglalom össze tömören itt létem okát. - Ti völgybeliek örökhagyónak nevezitek a hozzám hasonlókat, tehát én nem a sereggel tartok, hanem utánna... - némi düh talán átszüremlik a hangomon, de rendíthetetlen őszinteséggel, egyenesen a szemébe nézve beszéltem. Titkon nyomát keresve annak, tudja e, hogy annak az aprócska csoportnak vagyok tagja, akik az elhunytak kívánságairól gondoskodnak. Bár akadt társam ki segíti a gyógyítókat és olyan is, bár talán csak egy, akit vágyai az első sorokba hajtottak. Ezért is érződik az indulat, mert amióta tart ez a hadjárat, több a holt, akik között olyan is akad, akinek élnie kéne még.
- Úgy sejtem ezúttal tehetek azért, hogy kevesebb sárkányvér huljon?

//Elnézést, kicsúsztak az időből, remélem az eleje még megállja a helyét. //

//Mese: Véráztatta földek - Aegaqien//

*A kék köpenyben lévő férfi szavai nem nyugtatnak meg egészen, főleg, hogy a másik ellentétes véleményen van. Belső ellenségről beszél és elsőre nem is értem, miről beszél.
Értetlen pillantással nézek rá. A kék köpenyes pillantása nem esik jól, tudom, mennyit érek, nem kell megvetni engem.
A másik még rám néz, és rám is mosolyog. Nem nyugtat meg, de legalább ezt úgy próbálja tenni, hogy ne essen rosszul.
Ajkaimra bizonytalan mosolyt erőltetek, remélem, hogy nem lesz úgy, ahogy az idegen mondta az előbb, s a várost nem fenyegeti veszély. Eleget hallottam a háborúról, nem akarom, hogy ide is elérjen. Nem teljesen értem, hogy mit akar mondani, de az előbbi fényjáték a fejünk felett kezdi megvilágosítani a dolgot.
Valami tényleg történik és a jóakarat beszélt a barátságosabb férfiból. Nagyon óvatosnak kell lennem.
Ráadásul meglátok odalent egy elfet. Látom a füleit, ahogy lehajol és elég közel vagyok, hogy lássam, amint a köpenye alatt ügyködik valamin.
Nagyon figyel, hogy kitakarja, de ahogy a kút fölé hajol, már nem tudom megakadályozni, hogy beleöntsön valamit.*
- Hé, mit csinál ott a víznél?!
*Kiáltok fel, hogy a figyelmet az elfre irányítsam. Persze magammal együtt, mert így előbb rám fognak figyelni az emberek, de hátha van itt legalább egy férfi, aki meg tudja akadályozni, ami történik.*

//Mese: Véráztatta földek - sikátori sutty-mutty Erindorral //

Tetszik vagy sem a velem szemben állónak, egyszerűen nem tudok másként viszonyúlni a szavaihoz, mint szemforgatva. Sajnos egy a szám sarkát jobbra húzó grimasz is kikívánkozott a maga helyére, a gáncsoskodásának köszönhetően.
- Úgy véltem, ezek szerint tévesen, az idő most fontos és szűkszavúan fogalmaztam. - a tárgyilagosság színtelen hangjával ellensúlyózom a mielőbb megejtett nemtetszésemet. A bocsánatkérés kimondatlanul maradt, de a pillanatnyi szünet meghagyja a helyét. - Tehát, nagyrábécsült hadunknak, nem vagyok szerves része. De, ha a kötelesség, amelyre esküdtem úgy hozza, akkor mint említettem a sereg után járok. Verinolt követően szépanyám hazarendelt és azóta nem igen jutottam hírekhez. Nem magyaráznak szánom, itt létemnek, csupán egy tény. - többet mondok, de nem eleget és így is kétséges, milyen érzést váltók ki a másikból. Most nincs meg az idő kényelme, hogy megkeressem  azokat a szavakat, amik nyomán nem szögezi rögtön homlokomra az árulók billogát. Ha, nem tette meg már így is. Mert mi is lehet fontosabb az emberiség elpusztításánál? Őrizni hagyományainkat? Indulat nélkül, életszagú értékeket adni utódainak és jövőt, amely nem a rettegésen alapszik?
- Ez így túl kényelmes kijelentés. - a falnak dőlök, hanyagul összevont karokkal. Számomra már unalmas és mélységesen sértő, hogy bizonygatni kell, hogy nem fajtánk árulója vagyok és ez a nemtörődöm mozdulat is ezt képviseli részemről. Mert úgy érzem a hűségem igazolását várja el, de nem osztozom vérszomjában. Eddig makacsul a szemébe néztem, de most nem összpontosítok ilyen szűk metszetére. Egészben akarom látni a mozdulatait, legyen az egy apró rezzenés vagy színpadiasabb megnyilvánulása. - Kívárom míg döntesz felettem. Elismerem a kényelmetlen helyzetet, amibe akaratomon kívül hoztalak. Nem ismersz, kételkedsz is talán, de nincs szándékomban bizonygatni kihez és mihez vagyok hű. - megszelidített a hangom, nincs szükség az indulatra, csak arra a parányi sugallatra, hogy szolgálatkész vagyok. Ugyan magam sem tudom mivel is szolgálhatnám, lévén türelem játékos vagyok, egy kitartó kereső és bár ügyesen lopakodok, a nem túl fair támadások sem okoznak gondot, de emberi testem adottságait nem nehéz felülmúlni. Ezt, ha a kék köpenyes döntése indokolja meg is osztom vele, hogy kellően tervezhessen velem.

//Mese: Véráztatta földek//

*Hiába kiáltottam fel, nincs senki, aki megakadályozza a méregkeverőt, hogy beleöntse az üveg tartalmát a kútba.
Elkéstem, ezt már látom, és a szürke elf arc gúnyos mosolya megfagyasztja a szívemet is.*
- Méreg! Megmérgezte a vizet!
*Ugrok oda a kúthoz. Gondolkodás nélkül nyúlok bele a fura színű vízbe és kapom ki az üveget.
Csak reménykedek benne, hogy a víz nem mosta ki az összes anyagot. A biztonság kedvéért még valamennyit merítek az elszíneződött vízből is.
Körbenézek, ijedt tekintettel, egy mágust keresek vagy valakit, aki tud tenni valamit.
Oda akarom adni neki, hogy megállapíthassa, mi került a vízbe és tudjunk tenni valamit ellene.
Az őröknek nyújtom, ha nincs ott semmilyen mágus.
Talán Kalarannak kellene vinni, de oda én nem juthatok csak úgy be.
Ha elveszik az őrök, én megpróbálok minél előbb a férfi nyomára bukkanni, akit a kék köpenyes másik vitt el mellőlem. Valamiért bízom benne, nem tudom, hogy segíthet-e, csak reménykedek.
Ha nem veszik el az üveget, én magam indulok el a Főnix templom felé.*

//Mese: Véráztatta földek - Kék köpeny' és lehet Fela volt//

Egy szusszanásnyi mosoly, vagy pontosabban egy szusszanás és egy molyos kettőse az, amivel tudomásul veszem az ítéletet. Nem megkönnyebbültem, és ezt érezni is, ha másból nem, akkor talán abból, hogy a hanyagság eltűnik tartásomból. Nocsak kezdem magamévá tenni az eddig távolról piszkált ideológiát? Tagadhatatlanul elégedettség villan át ajkam ívén, a régi emlékek elhantolt bosszúkiáltásai találnak társra a másik sárkány szavaiban, amely a város és majd minden lakójának pusztítását vetítik előre. Az útmutatásra magam is csupán egy biccentéssel válaszolok, olybá tűnik, aminek most el kellett hangozni, az megtörtént és így nem érzem okvetlen szükségét újra szavakat ragadni. Egy mély lélegzettel lököm el magam a faltól és taszítom mélyre a régi sérelmek vészjósló ígéreteit, elég az, annyi, amennyi megmaradt megszelídült lelkületemben.
Nem mögötte, inkább a sárkánytárssal, mellette igyekszem haladni. Mennyivel egyszerűbb volt, míg a karomnál fogva vezetett, azt és addig szemlélhettem, míg akartam, volna. Most be kell hát érnek azzal, amit a tempónk enged láttatni a számomra megkurtított térből. Lehet így siklik ki figyelmem kezéből egy ismerős alak, talán kettő is. De nem szükséges két ép szem, hogy az éledő zűrzavar világos legyen, mondhatni elég egy kiélezettebb fül, hogy egy-egy szófoszlány útmutatásul szolgáljon. A fények éji játéka mára múlt, a mérgezett vizet képtelenségnek tartó páni félelem azonban a jövő, ahogy az is gyorsan múló része, hogy az ég újra fényesség üti fel fejét, hívva az én figyelmemet is. Régen érzett nyugtalanság tölt el a mély sötét sziluett láttán, bár egyetlen egyszer és akkor is meglehetősen messziről vehettem csak szemügyre. Ám, akkor és most sincs bennem szemernyi kíváncsiság felé, egyszerűen taszít, nem félelem, inkább olyan undor szerű érzés ez.
Itt, ha tehetem, megérintem a még névtelenség mögött leledző sárkány vállát, hogy figyelmét magamra vonja. Most már talán egyre inkább zavar, hogy nem tudom miként szólítsam, de az idő még kevésbé alkalmas a szívélyes ismerkedéshez. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy most már valahol a főtér határára érve szeretném tudni mit is kell tennem. Iránymutatás híján, kivételesen nem mennék csak úgy a saját fejem után, hiszen én, vele ellentétben nem tudom, ki a barát és ki az ellenség. Noha felidézve a kút mellett zajló jelenetet, a nő, akivel beszélt, egy lehet a város nyugalmára törők közül.

//Mese: Véráztatta földek//

*Sietve indulok el a templom felé. Vajon hinni fognak nekem? Egyáltalán van értelme odamennem, vagy inkább sietnem kellene a saját üzletem felé, hátra rájövök én magam, miféle méreg ez? Lenne egyáltalán esélyem?
A templom nincs olyan messze, innen látom a tornyát. Csak akkor tűnik fel az előttem hirtelen ledermedő tömeg, amikor meghallom az első csatazajt a levegőből.
A levegőben lebegő hatalmas, sötét vártól az én lábam is a földbe gyökerezik.
Soha nem láttam még hasonlót, azt sem tudom elképzelni, hogy egy ilyen hatalmas tömeg hogy lehet ilyen könnyedén és tartósan a magasban, ahelyett, hogy a fejünkre zuhanna.
A tűzijáték már ismerős, láttam már csatát, s nem a legjobb emlékem.
Megtorpantam, s csak amikor a mellettem elsiető katonák meglöknek, akkor térek magamhoz.
Itt a háború, a szép arcú férfi nem tévedett.
Körbenézek, hátha mégis látok valakit, akinek hamarabb odaadhatnám az üveget.
Ha nem látok, újra elindulok a Főnix templom felé. Az első katonának, akivel találkozok, megmutatom az üveget.*
- Megmérgezték a vizet! Gyorsan szóljatok mindenkinek, hogy ne igyon belőle!

//Mese: Véráztatta földek - kapunyitás?//

A pillanat alatt szemrevételezve Kék Köpeny ábrázatát, azon az elégedetlenség egy bosszús fajtáját vélem felfedezni. Mintha az események nem az előre megkoreografált ütemben zajlanánk. Azt hiszen némi kárörvendésnek helyt adhatok, de ez az érzés most csak belül kavarog. A temérdek győzelem, Verinolt leszámítva, a nem túl tetemes veszteségek és maga a sárkánylét méretei, túl önhitté tették fajtámat és ez alól én sem vagyok kivétel. De, a lecke, az lecke. Az pedig, hogy ebből lesz e módunk okulni, az a jövő zenéje.
Ahogy kiejti az első parancsot, a szívem örömmel követi, miért is ne tenné? Azért tébláboltam korábban errefelé, hogy végre elhagyhassam a várost és most, hogy közvetlen a kapu mellé szólít, még kevésbé tehetek ennek a vágynak a teljesüléséért. Ez azonban nem gátol meg abban, hogy kövessem a sárkányt. Viszont nem a teleportálást választom és így, ha kicsivel is, de utána érkezem meg. Okkal döntöttem a hétmérföldesnek csúfolt lépések mellett, mert így a tér érintett öt pontján, hagyhattam némi meglepetést, amik egyelőre rejtve és ártalmatlanul pihennek. Előkészület csupán, ami lehet, hogy szükségtelen, de jobban szeretem, ha van mihez nyúlnom, ha esetleg megszorongatnának.
Unott ábrázattal fogadom az újabb utasítást, illetve az első felét, a másik fele azonban rögvest felébreszti érdeklődésemet. Frikk? Ha görbelábúként hivatkozik rá Kék Köpeny, akkor nem lehet más, mint Kicsi Virág legféltettebb szívszerelme, az akiért képes volt ősei földjét elhagyni, hagyományaik nagy részét megtagadni. Bosszantó, mert ahhoz képest, hogy egy érett ork nőszemély és az egyik igen jó barátommá vált, ez a Frikk úgy elvette az eszét, hogy még emberi asszonyban sem láttam olyan vehemens tűzet, pedig csak egyszer látta. Igazán nem ezzel kéne törődnöm, de a gondolatok miért is ne folyhatnának a maguk medrében, miután egyértelmű jelét adtam annak, hogy megteszem azt, amire utasított. Egyszerű közöny és jóleső nyugodtság elegyét engedem elsimuló gondolataimra telepedni. Néhány mély lélegzet segít, hogy tagjaimból eltűnjön az izgalom serkentő hatása, mert ölni nagyon könnyű, de én és a parancsok még mindig nem ápolunk jó viszonyt.
Az őrbódéhoz érve az egyik őr csupán int, rám se néz, csak az eget lesi. Ennek köszönhetően, talán, egészen közel érhetek, hogy meggyőződhessek arról van e még valaki ott rajta kívül. Kettő fő. Gyorsan lendül kezem, csettintek ujjaimmal és az így megidézett két hajszálvékony fénypálca könnyen találhat célba. A hozzám közelebb álló, immáron tetszhalott állapotba kerülő őrt a karjánál fogva tartom meg, a másikat hagyom had terüljön el a kis bódé belsejében, majd társát is besegítem. Ki tudja, ki és mit lát. Mielőtt Kék Köpenyt keresném a tekintetemmel vetek még áldozataimra egy pillantást. Még élnek... nem, csak az egyikük. Az alkalmazott módszert saját gyógyításom révén ismertem meg és sajátítottam el később. Egy sárkány könnyen átvészeli azt az két-három napot, míg a fénytű által keltett teljes bénulás fenn áll. Ennyit egy emberi szervezet is elbírhat, csak jelen pillanatban, nem biztos, hogy alkalma is lesz rá.
Megbánás nélkül követem le a következő lépést, háttal állva a másik oldalt ténykedő sárkánynak, hogy ne vakítsam meg magam a tér felé. Belekapaszkodom a méretes kerékbe, mi tagadás: nehéz, de hajlandó megmozdulni. A helyzetemet nem kevéssé érzem kiszolgáltatottnak. Meddig tart, míg valakinek fel nem tűnik a ténykedésünk, vagy a kapuőrök tétlensége? Nem ismerem részletesen a kapu szerkezetét, sőt, csak elképzeléseim vannak és ezek nyomán, húzom elő egy meglehetősen régen használt igének a rigmusait. Az idő vas foga mindenen átrágja magát és most szándékaim szerint, azt a fogaskereket, vagy láncszemet teszi tönkre, ami feszesen tartja a kapu zárszerkezetét. Ez részemről a fél szívvel küzdés eredménye is, azt hiszem, mert azt nem tudhatom, hogy ennek sikere esetén az adott szárny kinyílik, vagy mozdulatlan marad. Azt pedig észben tartom, hogy az egyik hozzám legközelebb eső, korábban elhagyott meglepetést szükség esetén aktiváljam, ami ez esetben olyan hatást kelt a közelében és néhány méterre tőle, mintha a deréknál fogva a földre rántanák az illetőt. Ezt követően, szükség esetén más védelmi formához is nyúlok.

//Mese: Véráztatta földek//

*Sietnék tovább, a katona legalább megígérte, hogy riasztani fog a víz miatt. Ahogy mennék tovább, hirtelen rántást érzek a derekamon, aztán az feljebb húz. A gyomrom egy pillanatra a torkomig szalad, én meg érzem, hogy feljebb emel a földtől, aztán már a földön fogok talajt.
Elsötétül minden, és nem tudom, meddig vagyok úgy. A kezemben szorosan fogva van az üvegcse, amikor felébredek.
Fáj a fejem hátulról és én az eget látom. Olyan, mint egy tűzijáték, de tudom, hogy semmi ok az ünneplésre. Odafent csata van és csak idő kérdése, hogy idelent is az legyen.
Megpróbálok felkelni és ha tudok, meg is teszem.
Ha még rajtam van a kötél, megpróbálok megszabadulni tőle minél gyorsabban.
Kicsit még lassú vagyok az előbbi ájulás miatt és a fejem is zúg.*

//Mese: Véráztatta földek//

*Ez a fajta fenyegetés sosem hozott eddig jót. A férfi, aki anno a lápban meg akart erőszakolni, azt hitte, erősebb a gyenge lánynál. Ez itt, most ugyanazt hiszi. Ha elkapott és torkomhoz tőrt szegez, már övé vagyok, s megölhet kedvére.
Nem, én nem hagyom magam, többé már nem!
Behunyt szemmel imádkozok az istenekhez, hogy szánjanak meg, s adjanak egy kis szerencsét.
Mert egy gondolat múlva, amikor a tőr még szúrósabbá válik, a térdem fellendül, egyenesen a lába közé. Ha férfi, ezt éreznie kell, és én abban a pillanatban lököm félre a tőrt tartó kezet szabad kezemmel, mert azt elmulasztotta lefogni. Olyan magabiztos volt, hogy már elkapott.
Remélem, a térdem után fog annyira sajogni, hogy én ellökhessem magamtól, mert nem várok akkor tovább.
Futni kezdek, egyenesen a templom felé, hátha találok ott magamnak segítséget.
Ha mégsem sikerül, akkor nem nagyon van több ötletem. Nekem nincs varázserőm, sem fegyvereim és a tőr nagyon közel van, már a bőrömbe is beleszúrt egy kicsit.*