Csillagfény fogadó

*Moozen nyugtatni próbál. Van valami abban, hogy irigynek gondolja a bácsit.
Talán ebben a korban már én is irigy leszek a fiatalokra, akik még megélhetik fiatalságukat, s az azokhoz tartozó örömöket.
A puszira elmosolyodok, és még közelebb bújok a férfihoz.
Szavaira elgondolkodok. A fogadóban én annyira nem néztem körbe, mint ő.
Azért a szőke lány és a morcos férfi nekem is feltűnt, de volt ott még jó pár olyan mágusszerű ember is, akiktől inkább tartottam.*
- Tényleg, de ők nem kimentek?
Hanem nekem inkább az a két férfi tűnt fel, akik olyan csendben ücsörögtek az egyik asztalnál.
Ha rájuk gondolok, még most is megborzongok. Sötét mágusok lehettek.
*Komolyodik el az arcom. Nem figyeltem annyira, hogy lássam, mi lett ezekkel a vendégekkel. Hogy a lány és a férfi visszatértek-e, vagy hogy a másik két mágus elmentek-e.
Moozen további szavaira azért ismét elkuncogom magam.*
- Én tudok egy lányt, aki rám lehet most nagyon irigy.
*Célzok Ilsára, a felszolgálólányra, aki ott legyeskedett Moozen körül az este.
Azért mélyen elpirulok a visszakérdezésre. Talán nem emlékszik, hogy ő hívott előbb barátnőnek?*
- Háááát….nem én mondtam, a bácsinak, meg a fogadósnak, hogy a barátnőd vagyok.
*Még mindig nem ismerem hosszabb ideje Moozent, mint pár órácskája csak, de ez alatt is nyugodtság vett erőt rajtam, amikor a közelében voltam.
Persze csak akkor, amikor nem hozott épp zavarba, vagy izgalomba.
És valljuk be, azért ez utóbbiból sokkal több volt.
Mennyire más ember ő, mint Mumbasa volt! Felmerül benne, hogy mi lenne, ha….és hogy ha nem, akkor én vajon egy könnyű nőcske vagyok csak, akit néhány óra alatt le lehet venni a lábáról?*

Magam is próbálom felidézni, a két férfi képét, és valóban úgy sejlik fel, mintha egy félreesőbb asztalnál, üldögéltek volna.
Nem bámultam meg őket, de most hogy Fela felemlegette, már határozottan emlékszem rájuk.
- Lehet, hogy igazad van. - Húztam fel kissé vállamat.
- Részemről, nem szeretem a mágiát, mindig is igyekeztem távol maradni tőle. Ámbátor most hogy felhoztad, lehet hogy a két sötét alak valami gonosz mágia formát uralnak. - Kissé elmerengtem a dolgon, majd Felára mosolyogtam.
- Ami meg a párocskát illeti, nem tudom! Én nem láttam kimenni őket, de hát sokkal jobban vonzotta tekintetem, a csillogó gyönyörű szemed varázsa. - Suttogtam a hátát simítva közben.
Felszusszanva nevetek kissé a megjegyzésén.
- Ilsa majd megbékél, szerintem pedig túl fiatal és szeleburdi, talán már talált is valami teljesen más dolgot, ami miatt duzzoghat, vagy elégedetlenkedhet egy más személy felé. - El is hessegettem Ilsa emlékét a további beszélgetésből, és inkább kissé közelebb bújva Felához, simítottam hajába.
- Azt mégsem mondhattam, hogy a testvérem lennél. Vagy esetleg, harcostársam, vagy efféle... - Ráztam meg kissé a fejem, - Különben pedig azt mondtam, hogy a párom, és nem barátnőm. - Mosolyogtam szelíden, és próbáltam nem kioktató hangsúllyal beszélni.
- Mit gondolsz jó csapat lennénk mi együtt? - Kérdeztem végül, de mindjárt ki is egészítettem.
- Persze nem akarok túlzottan előre szaladni, hisz alig fél napja ismerjük egymást, de.....hm....úgy érzem most, hogy többet akarnák tőled, mint ez az egy éjszaka. Sokszor már egyre nyomasztóbb a magány. - Fejeztem be halkan, szemlesütve.

- Én tanultam egy keveset a falunk gyógyfüvesétől, Roza mamától.
De valahogy nem ragadt rám a varázslás tudománya. A füveket és a főzeteket viszont elég jól megismertem.
*Tűnődök el Moozen mágusokra vonatkozó szavaira. Hiába láttam, hogy Roza mama képes volt számomra hihetetlen dolgokat megcsinálni.
Én nem tudtam.
De hát nem születik mindenki mágusnak. Ez csak a kevesek kiváltsága.
Mosolyogva simítom meg Moozen mellkasát.
Ilsával én sem foglalkozok többet. Én sem követtem a párocskát és talán, könnyen lehet, hogy tényleg ők is itt vannak valamelyik szobában a közelben.
Lehet, hogy pont a bácsi másik szomszédai.
Én is lesütöm a szemeim Moozen szavaira. Olyan, mintha a gondolataimba látna. Mosolygok, hiszen valóban érdekes lehet, hogy harcostársként sikoltoztam, netán testvérként a kéjtől az ágyban.*
- Igen, tényleg csak fél napja ismerjük egymást….
*Jegyzem meg, de sietek folytatni is a megkezdett mondatot.*
- ….de nekem olyan, mintha régebb óta tartana már az ismeretségünk. Sok dologról ugyanúgy beszélsz, mint én, és néha olyan, mintha a gondolataim is kitalálnád.
Én még nem vándorlok olyan régóta, mint te. Csak rövid ideje indultam utamra, de a magány mindig egy erős dolog.
Ismerem az egyedül töltött éjszakák és nappalok terhét és azt is, amikor napokig nincs kihez szólni sem.
Hogy milyen csapat lennénk? Hát, szerintem ez csak idővel derülne ki, de rosszak biztosan nem.
*Mosolygok fel tiszta, kék szemeibe.*

Szavait követően, csillogó szemekkel tekint rám, én pedig egy apró csókkal illetve ajkait válaszolok szavaira, majd mélyet sóhajtva, fészkelem be magam kissé jobban a takaró alá.
Néhány mélyebb pislantás, és apró ásítás után szólalok meg.
- Tudod egyszer még fent északon, töltöttem két napot egy nyirkos hasadékban. Tombolt a hóvihar odakint, és befújta a porhavat a menedékembe is a jeges szél. Rettentően fáztam, és a lábszáramon vágott seb, pedig iszonyúan lüktetett, ahogy törött karom is egyre kínosabban szúrt belülről. Orkokkal akadt összetűzésem, egy karavánt kísérve. Tízen kísértük a karavánt, ami öt szekérből állt, és Stern várába vitt utánpótlást. Azon kívül egy család is utazott velünk. – Fela arcélét simítva, tartottam némi szünetet, majd folytattam.
- Hirtelen támadtak ránk a fák rejtekéből, nem volt sok esélyünk ellenük. Az egyikük a lovammal együtt döntött fel, és épp csak elkerültem a halálos szúrását, ami így a lovamat érte. Nem hagyták, hogy rendezzük a sorainkat, bár számszeríjászaink osztották a halált köztük. Végül miután úgy látták elég zsákmányt szereztek elfutottak az erdőben. Csak sírás, és ordítás maradt mögöttük. Elragadták a család kislányát is, és az anya ruhámat rángatva toporzékolt, hogy hozzam vissza a kislányát. "Ez a dolgod harcos! Ezért vagy itt!" Ordította felém.
Négyen maradtunk a kíséretből, és végül rábólintottam. Neki iramodtam az erdőnek, követve az orkok nyomait. Nem volt nehéz dolgom, mert a hó világosan mutatta az utat. – Mélyet sóhajtva, suhant át halovány mosoly arcomon, jelezve, hogy már nem fáj annyira az emlék, de még motoszkál mélyen legbelül.
- Sosem találtam meg a kislányt! – Mondtam szemlesütve.
- Helyette két hátrahagyott ork felderítőbe botlottam, és velük megküzdve szereztem a sérüléseimet.
Miután végeztem velük, még a felajzott idegállapotomnak köszönhetően volt annyi erőm, hogy visszaevickéltem a karavánútig, de bár ne tettem volna.
Egy kört leírva az orkok visszatértek még el voltam, és mindenkit megöltek, akik az első támadást túlélték. Felkötötték mindőjüket, a kislány anyját is.
Ezen események után húztam meg magam a hasadékban, és testben, lélekben egyaránt szenvedve vártam a halált. Úgy éreztem cserbenhagytam őket, és akárhányszor lehunytam a szemem, minduntalan a kislány nevetése, és maszatos arcocskája jelent meg előttem.
A második nap után, hallottam meg a suttogó szavakat, eredetüket nem tudtam helyhez kötni, sehol az erdőben. A hóvihar alábbhagyott, és tiszta kék éggel derengett a délelőtt. De a tiszta idő csontrepesztő hideget is hozott magával. A suttogás, biztatott! Azt mondta ne adjam fel, mert vár még rám a jövő, és még nincs itt az időm.
Pár óra múlva találtak rám, a Stern várából kiküldött felderítők, akiket azért szalasztottak, mert mi nem érkeztünk meg időben.
Ellátták a sebeimet, és ha jól emlékszem hetekig gyógyulgattam, mire legalább egy félnapos őrséget vállalni tudtam az egyik őrbástyában. Persze a kezem hónapokig volt bekötve, és sínbe rakva. – Fela oldalát érintve kúszott kezem a hátára, és közelebb húztam magamhoz, mialatt arcomat, nyakánál hajába fúrtam.
- Most hogy itt vagy mellettem, már tényleg úgy hiszem volt értelme küzdenem az elalvás ellen, ami abban a hidegben a véget jelentette volna. Örülök, hogy kitartottam…hm…nagyon. Mit gondolsz van időnk, hogy kiderítsük, hogy is működne ez a csapatjáték? Talán kis idő múlva már nem csak páromként, hanem mint a kedvesem mutatnálak be, valahol egy messzi tájon. Gyógyfőzeteid pedig talán segítenének, hogy ne kerüljek többé kiszolgáltatott helyzetbe. Bekötöznéd a sebeimet, én pedig gondoskodnék élelemről, és minden másról.- Fejeztem be kissé álmos pislantások közepette, de kíváncsi is lettem.
- Mesélj erről a Roza mamáról. Ő olyasféle falu mamája volt? Mindenki támasza, segítője? -

*Nagyra tárt szemekkel hallgatom a meséjét. Izgalmas, ahogy csendesen elmeséli hősies tettét. Sajnálom a karavánt, sajnálom az elveszett kislányt. Az orkokról én csak rosszat hallottam a vándorok meséiről és Moozené is csak ezt erősíti meg.
Nem tudom, hogy az istenek miért teremtettek ilyen aljas, erőszakos és vad népet.
Talán a legjobb szó rájuk a gonosz.
Csak tovább erősödik bennem, hogy a férfi, aki átölel, aki simogatja az arcom, egy hős.
Látom, mennyire sajnálja, hogy sem társainak, sem pedig a kislánynak nem tudott segítségére lenni.
Megsimogatom a vállát, majd az arcát is, ha kiemeli a hajamból.*
- Én is hálás vagyok az isteneknek, s annak a hangnak is, hogy nem hagytak elaludni, s hogy hitt vagy velem most.
*Elmosolyodok a kérdésre. Bizony ez elég velős és lényegretörő kérdés számomra.
Csillogó szemekkel, izgatottan nézek rá.
Ez valóba nagy döntés és azt mondom, amit a szívem súg ebben a pillanatban.*
- Én azt hiszem, lehet elég időnk, hogy kiderítsük, hogy működne ez kettőnk között.
*Adok az ajkaira egy finom csókot, majd folytatom, hiszen ő is mesét kért tőlem.*
- Roza magam az a fajta néni, akiről nem tudja senki pontosan, hogy mennyi idős.
Amikor megszülettem, már akkor is olyannak láttam, mint akkor, amikor eljöttem hazulról.
Mindenkit támogat, mindenkinek segít. Jó tanáccsal, gyógyfőzettel, de ha kell, az istenektől a jövendőért is esdekel.
Ő úgy tartja, hogy a végzet meg van írva, de mégis van szabad akaratunk, hogy befolyásoljuk.
Mintha lenne egy nagy vonal, amin fontos állomások vannak.
Ezek között az állomások között pedig választhatunk, hogy milyen úton szeretnénk menni.
Ez szerinte a mi akaratunk szabadsága.
*Elgondolkodok, aztán halkan folytatni kezdem a mesét, miközben Moozen pillantását keresem szemeimmel. Jó ezzel a férfival lenni.*
- Emlékszem, volt még gyermekkoromban egy fiú…nagyon beteg lett. Habzott a szája, rángatózott és sikoltozott.
A szülei nem bírtak vele, nem tudtak segíteni, és Roza mamához fordultak.
Ő akkor elment a házukhoz, ami a falu szélén volt. Addigra már alig lélegzett a fiú, azt mesélik.
Roza magam kettesben maradt vele a szobában, magukra zárta az ajtót. A szülők aggódva hallgatóztak mögötte, de csak Roza magam hangját hallották.
Furcsa, idegen szavakat mondott, amit nem értettek, de ezeket hangosan. Ismételt őket, mintha énekelne, s a fiú ismét sikoltani kezdett, aztán elhalkult és végül csend lett.
Ő aztán rövid idő múlva kijött. Azt mondta, hagyják pihenni, csak inni adjanak neki másnap reggelig.
A fiú meggyógyult és erős férfi lett belőle. Nem emlékezett rá, mit tett Roza mama vele, csak arra, hogy nagyon kedves volt, és hogy egész életében hálás lesz neki.

A kevés idő ellenére, ami találkozásunk óta eltelt, úgy érzem, egyre közelebb kerülök a csokoládé bőrű szépséghez. Az efféle lélektanokkal, foglalkozó bölcsek talán ezt neveznék tökéletes összetartozásnak? Valóban létezne a lelki társ, mint élő hús vér teremtmény?
Visszább húzva fejem a fekete hajzuhatagából, lehunyt szemmel fogadom lágy simogatását, majd apró kényeztető csókját.
Először érdeklődés csillan tekintetemben, a történetét hallgatva, majd lassan döbbentté módosul, és vonásaim is elnyúlnak kissé.
- Azt hiszem, minden faluban szükség lenne, egy Roza mamára! – Jelentettem ki elismerően, enyhe mosolyt húzva ajkaimra.
Kissé rendezve a hallottakat szólalok meg aztán.
- Ahogy leírtad, úgy hiszem a fiú talán veszettséget kaphatott el. Azt hiszem. Sokáig vadásztam, mint már említettem még lent, a fogadó étkező részén. Nagyjából ismerem az állatok terjesztette kórságokat, és ez csak még nagyobb tiszteletet ébreszt bennem a te Roza mamád felé. Mert eddig úgy hittem ez a kórság halálos. Persze leszámítva a Nimfák főzeteit, de hogy egy ember is képes rá ezt nem tudtam. – Elgondolkodtam néhány pillanatra, majd kérdeztem.
- Biztos, hogy Roza mama ember? Mármint ahogy mondod, hogy nem változik a külseje, és az elmondottak alapján egyfajta sámánnak képzelem őt, lehet, hogy valami más fajú jótét lélek, nem? -
Lágyan, cirógattam meg ezután hasfalát, majd talán kicsit későn, de feltűnt, hogy a nadrágom még rajtam van a takaró rejtekén, még ő maga mezítelen feküdt mellettem.
Felültem kissé és némi evickélés után, ami egy partra vetett hal ugrándozására emlékeztetett, megszabadultam a ruhaneműtől.
Gyorsan összehajtottam, és letettem az ágy mellé a földre, majd visszabújtam a takaró alá, Fela édes, melengető közelébe. Bőrünk több ponton összeért, és ez egy hosszabb érzelmesebb csókra sarkalt, amivel ajkait illettem.
Még egy apró helyezkedést követően hajtottam fejem karomara.
- Egyszer én is találkoztam, efféle jótét lélekkel, bár ő ebből élt, szóval pénzt is kért a szolgálataiért. – Kezdtem halkan, lágy vonásokat csempészve arcomra.
- Tizenhat lehettem, és első őrjárataim egyikén vettem részt, mint Norlani városőr. Egy kieső falucskát szabadítottunk meg néhány rablótól, de az összecsapásban tőlünk is megsérültek.
A kapitányom a harc után az erdő felé irányított minket ahol egy Nimfával találkoztunk.
Yldicce Tsodamix-nek hívták, és a kapitányom ismerte őt. A kenőcsök, amiket vettünk tőle, egy nap alatt meggyógyították a vágott és szúrt sebeket, és végül nem veszítettünk el senkit. Az már más kérdés, hogy a nő eléggé megalázott a többiek előtt, és napokig rajtam röhögtek, miután megcirógatta arcom, én meg fülig pirulva bámultam rá holt szerelmes pillantással. – Felhúztam vállamat, és elmosolyodtam. – Mit mondhatnék? Tizenhat voltam.. – Fűztem rövid magyarázatot a történethez.
- Egy másik esetben is egy Nimfa varázs kenőcse mentett meg, ez a közelmúltban történt, de a lényeg, hogy ez csak még jobban ki emeli a te Roza mamád képességét. Ebből gondolom, hogy talán nem is ember. – Fejeztem be a gondolatot, némileg tudálékos arcélekkel, majd ismét kérdeztem.
- A többi testvéred a faluban maradt? Vagy ők is a vándor életet választották?

*Elmosolyodok. Talán tényleg veszettség volt, amit kigyógyított Roza mama.
Amikor Moozen kérdezi, hogy Roza mama biztos ember-e, mit tehetnék mást. Megvonom a vállam.*
- Nem hegyesek a fülei, mint a nimfákról mondják, s az arca sem fiatal már. Azt mondják, nagyon régen érkezett a faluba, és nem is kér semmit a gyógyításért, a tanácsokért.
A falu ad neki elegendő ételt, italt, fát, ő pedig cserébe törődik velünk.
Mi őt csak gyógyítónak mondjuk. Még senki nem látta őt varázsolni, csak az ilyen történetek alapján gondoljuk azt, hogy valójában tud, csak titkolja.
Inkább hagyja a természetre, ami rá tartozik.
De elárulhatok neked egy titkot….
*Mosolyodok el. A nimfás története mosolyra sarkall. Szerencsés, hogy már találkozott nimfával. Ez a nép, én úgy tudom, nem sűrűn mutatkozik férfiak előtt. A régi történetek mind azt mondják, hogy a férfiak erőszakoskodtak velük, elrabolták, kihasználták őket, amíg az istenük közbe nem lépett.
Ők azóta is rejtőzködnek.
Én viszont próbáltam varázsolni tanulni tőle és tudom, hogy tud varázsolni. Én láttam. Érezte, hogy más vagyok, mint a többiek és tanulhattam tőle.*
- Tényleg tud varázsolni. Egy ideig jártam hozzá tanulni, de semmit nem tudtam megtanulni. Talán nekem nincs a véremben mágia, mint a varázstudóknak.
Bár Roza mama azt mondja, hogy idő kell…
*A többi testvéremre vonatkozó kérdésre elmosolyodok. Ha végigszámolom mind a tizenegyet, azt kell gondoljam, csak én különbözök tőlük.*
- Mind családosak már. Nálunk korábban házasodnak, mint Lanuria sok más táján. Csak én vagyok más.

Úgy látszik mégis egy ember ez a Roza mama, tudatosítottam magamban, és hallgattam a rövid kis családi beszámolót, majd azt követően, mosolyogtam Felára.
- Az hogy te más vagy, nekem csak áldás, hisz így találkozhattam veled. - Válaszoltam, és átölelve őt húztam még közelebb magamhoz.
Álmos voltam, már hisz egy teljes napi talpalás állt mögöttem, plusz az ital és a tovább esti események, és már minden porcikám az alvást kívánta.
- Aludjunk egy keveset drága Fela. Nagyon álmos vagyok már. - Vallottam színt neki is, és el is helyezkedtem kissé beletúrva arcom a párnába, de úgy hogy érezzem hajának illatát.

*Odavackolom magam Moozen közvetlen közelébe, amikor magához húz. Jól esnek a szavai, bár engem már nem tölt el olyan jó érzéssel az, hogy elhagytam a falut.
Amikor betértem ide, s körbenéztem, a dolgukat végző földművesek látványa fájdalmat csalt szívembe.
Nyugodt, békés az életük. Olyan, amilyen az enyém lehetne. Mégis másra vágytam, és máris milyen sokat tapasztaltam, milyen sokat láttam a nagy világban.
S nem utolsó sorban találkoztam Moozennel.
Elmosolyodok.*
- Igen, én is elfáradtam.
*Tagjaimra ólmos fáradtság ereszkedik, s tudom, ennek elég nagy része a Moozennel töltött drága perceknek köszönhető. Ezek azok, ami miatt nem cserélném el a távozásom a faluban töltött békés pillanatokért.
S hogy mennyire is lehetett volna békés….Mumbasával, azt hiszem, semennyire.
Észre sem veszem, amikor elnyom az álom és én ott pihegek a férfi mellkasához húzódva. Karom átkarolja őt.
Másnap reggel csend és nyugalom fogad, amikor kinyitom a szemem és az rögtön Moozent keresi.*

Mindketten kényelmesen, egymáshoz bújva vackoljuk be magunkat, és kisvártatva el is nyom minket az álom.
Mély álomnélküli alvásban van részem, mely igencsak ráfért testemre és szellememre egyaránt, hisz ágyban már igencsak régen volt részem aludni.
A nap első sugarai sárgás fénnyel törtek utat maguknak a spaletta résein, és hosszú vékony sávok képében nyalták végig a szemközti falat, mikor felébredtem.
Fela egyenletesen szuszogva, hozzám bújva aludt még ekkor, és én nem tudtam betelni az érzéssel.
A magamfajtának, ezek a pillanatok mindent megértek.
Persze volt részem hasonlóban, nem is oly rég még Pheniával, de akkor biztosan ott lebegett a biztos elválás, és soha viszont nem látás bizonyossága is.
Utoljára talán a vágtázókkal töltött időben éreztem hasonlót, még évekkel ezelőtt, mikor Lierra személyében meglegyintette lelkemet a szerelem sugallata, néhány hónap erejéig, de hát, ami elmúlt… hm… elmúlt.
Akkoriban még hajtott a vándor élet utáni vágy, ahogy persze most is, de a magány már egyre nyomasztóbb a számomra.
Álmomban sem reméltem, hogy felcsillanhat annak a reménye, hogy pont én egy ilyen egzotikus szépséggel odáig jutok, hogy esetlegesen előfordulhat, hogy együtt járjuk tovább az utakat.
Valahogy nem éreztem most a keserű ízt a számban, ami az elválás keserű érzését tudatná irányomban, inkább lelkes, és reményteljes érzések kúsztak érzéseimbe.
Amennyire hajzuhataga engedte, arcát néztem, ahogy békésen alszik, és ahogy néha meg-megmoccan szeme a sötét szemhéjjak takarásában. Élveztem, ahogy lassan lélegzik, ahogy bőre enyémhez simul, és talán belül úgy éreztem soha nem akarom, hogy ez véget érjen.
Mikor álmosan pislogva rám emelte tekintetét, kissé talán elábrándozott pillantással néztem rá, és egy szelíd mosolyra húzva ajkaimat szólaltam meg.
- Jó reggelt kedves. – Köszöntöttem halkan.
- Remélem szép álmod volt, és mond csak mit terveztél mára? – Kérdeztem, haját simítva.

*Pilláim még nehezek az álom súlyától, s meg is lebbentem őket párszor, mire visszatérek a jelenhez. Az álom, bár édesen indult, végül mégis egy feledni kívánt dologgal mosódott össze. Mumbasa karjának erejét éreztem magamon, szorítását, zihálást, ahogy erőszakkal akart magáévá tenni. S Mumbasa arca eközben Moozenévé változott. A reggel, az ablaktáblákon betörő napsugarak ezt a szörnyű érzést zúzták szét bennem és lassan emlékeimben felidéződnek az éjjel történtek.
Igen, tényleg Moozen mellett ébredek, s testünk még most is egymáshoz ér.
Mosolyogva pillantok rá.*
- Jó reggelt. Mondjuk egy szép napot veled…?
*Kérdezem csendesen, és csókra nyújtom ajkaim. Ha megkapom azt, amit vártam, akkor karjaimmal átkarolom a nyakát.*
- Életem legszebb estéje, éjszakája volt ez, Moozen. És a legszebb reggellel folytatódik.
Neked van terved mára?
*A kérdése persze megvan a leginkább kívánt, vagy várt válasz.*

Apró csókot váltva, illannak el az álom utolsó foszlányai is feketén csillanó szeméből, midőn szavait hallgatom.
- A szép nap teljesen megfelel nekem is, de ne rohanjunk úgy előre, hisz még reggel van, és itt fekszel mellettem. – Mosolyogtam el magam lágyan, és kissé lejjebb csúsztam, hogy arcunk egymáshoz közel kerüljön.
Apró csókot lehelve ajkára, szólaltam meg ismét.
- Nos, eléggé hívogatónak tűnik így elsőre, egy kiadós reggeli gondolata, de mivel jelenleg a világ legfinomabb édességét tartom karjaimban, ezt mellőzhetjük. – Suttogtam, némi mimmelt, színészettel.
- Valamint talán egy fürdő is lebeg a szemeim előtt, de ahhoz szintén fel kéne kelnem, és a napsugarak ellenére úgy érzem, hideg lehet a takarón kívül. – Ki is dugtam a lábfejem egy pillanatra, és szintén a színészetből merítve, látványosan megborzongtam.
- Áriel nevére! Jéghideg van odakint. – Toldottam meg a mozdulatsort, és hajába simítva, mosolyodtam rá, miközben kezem simogató vándorútra indult a takaró alatt, bejárva egész testét.
- Szerintem várjunk még, amíg kissé felmelegszik az idő, és tudd, hogy számomra is mesés volt a tegnap este drága Fela.
Csak a memóriám……hm….hát, sajnos azt hiszem, fel kell elevenítenünk az estét. – Elnevettem magam, és egy hosszú forró csókkal kedveskedtem telt ajkainak, hogy aztán nyakába csókoljak lágyan.
- Hm….mondtam én hogy te vagy a legédesebb reggeli amire férfi vágyhat. – Mondtam végül, mialatt kezem szüntelen barangolt csokoládé bőrén, el-elidőzve bizonyos tájakon.

*Gyöngyöző kacajjal felelek szavaira. Látom, hogy mímeli a fázást.
Kacér pillantással fogadom az újabb bókokat. Ez most teljesen más, mint amilyen tegnap este volt. Már nem hoz úgy zavarba, mint akkor.
Olyan dolgokat éltem át vele az este, amilyenek után egy-egy bók szinte le is pereg rólam.
Simogatására és csókjaira nem csupán ajkam, felel úgy, ahogy kell.
Viszonzom a csókokat, majd sóhaj hagyja el ajkaim, amikor a nyakamba csókol. Ujjaim már fülét becézik, s alatta állát.
Kebleim gyorsan keményednek, s forró hullámok szaladnak át testemen, de eszembe jut ismét a kérdés, amire tegnap még nem adtam feleletet neki.
Megkeresem kezemmel simogató kezét, s ha engedi, összefűzöm ujjaim az övével.*
- Tegnap nem feleltem egy kérdésedre. Azt hiszem, tartozom neked egy válasszal.
*Felsóhajtok, s belekezdek.*
- Mumbasa volt a neve. Széles vállú, erős, magas férfi. Bőre olyan sötét, mint az éjszaka, s fogai olyan fehérek, mint az elefántcsot.
Szüleim úgy akarták, ő legyen a férjem. Ám egy sétánk alkalmával erőszakoskodott velem. Ő erős, én gyenge voltam, de szemébe nyúltam a körmömmel és elfutottam.
*Felsóhajtok, s megremegek az emlékek hatására.*
- Apám és anyám sajnálkoztak…de akkor eldöntöttem, én nem maradok ott. Úgy éreztem, más életet rendelt nekem Ritalea. Hogy rám vár a nagy világ, az az élet, amiről a kószák meséltek.

Érintőleg simító kezem ujjaiba, ujjait fűzi, és én lágyan engedem, hogy irányítsa karom.
Figyelmesen, és kissé elkomolyodva fogadom, első szavait, melyek a hangsúlyból úgy tűnnek, fontos dolgot kívánnak tudatni velem.
Könyökömre feltámaszkodva hallgatom, és az igazat megvallva először nem igazán tudom, mit is kezdjek e vallomással.
A vidáman induló reggel, kissé komorrá, szürkévé, válik lelkemben, és nem is igazán értem mi volt a célja a vallomásnak.
Talán vonásaimra is kiülnek a tanácstalanság pillanatnyi ráncai, amikor fel ülök az ágyon.
Derekamra csavarom a takarót, persze úgy hogy maradjon annyi neki is, hogy betakarhassa vele magát.
Homlok ráncolva nézek a csillogó tekintetbe, de kell pár pillanat hogy szólni is tudjak.
Hirtelen téptek ki szavai a lágy, és kéjes remények sugallatából, és talán úgy érzem mint akinek hideg vízbe nyomták a fejét néhány pillanatra.
Egy kis feszengő ficergés után, végül ajkaimra erőltetek néhány szót, mert azért azt is tudom, hogy nem lehetett könnyű számára, ezt megosztani velem. Bizonyára ez élete egyik legrosszabb, és leg-lélek marcangolóbb emléke, de hogy miért is pont most vallotta meg? Hm...ki érti a nőket nem igaz? Lehet hogy ez csak valamiféle praktika, és valójában nem is akarja hogy folytatódjon az ami este elkezdődött? Hát, ha az akkor telibe trafált, mert minden kéjes ihletem elszállt az biztos. Rendezem magam kissé odabent, mielőtt tényleg válaszolok.
- Sajnálom Fela, hogy ilyen borzalmas emléket cipelsz a lelkeden, nem lehetett könnyű feldolgozni. Valamint rendkívül megtisztelsz vele, hogy ezt megosztottad velem. Sejtem, nem lehetett egyszerű.- Kezdem válaszom halkan.
- Vagy még mindig nem sikerült igazán, feldolgoznod? - Kérdezek vissza kissé félszegen, mert a lélek témája, tudom hogy borzasztóan finom téma.
- Mindenesetre, azért szüleid helyében biztosan, felkoncoltam volna az illetőt. Nem csak sajnálkoztam volna. Bár lehet hogy elég büntetés neki, hogy talán világtalanul bóklászik azóta is. Ezt neked kell eldöntened. De ha úgy érzed, nem tudod lezárni a dolgot, levadászhatjuk! Bosszút állhatsz, én segítek neked, ha ezt akarod. - Fejeztem be kissé rendezve magam, de még mindig nem értettem miért egy meghitt vágyakkal telt reggelen hozta fel a témát. Arra meg nem mertem rákérdezni, hogy ez a Mumbasa meddig is jutott az erőszakoskodást illetően. Azonban igyekszem palástolni tanácstalanságom, és egy apró mosoly mögé bújtatni.

*Látom, ahogy Moozen szemeiből eltűnik a tűz, és ahogy elkomolyodik és hideggé válik felém. Én nem ezt akartam, én csak úgy éreztem, hogy ha valakivel kapcsolatba lépek, illő, hogy egy ilyen fontos dolgot tudjon rólam.
A szavai és a kérdései feszegetik azt a bizonyos pontot, ami engem is zavar.
Nem tudom, hogy feldolgoztam-e. Szerencsére időben elmenekültem, de még sokáig éreztem erős markát a bőrömön, ahogy karom szorongatja, ahogy kéjtől duzzadó szájával próbál csókolni és ahogy tépi a ruhámat.
Megrázom a fejem.*
- Én is gondolkodtam rajta, hogy mennyire voltak a sérülései súlyosak.
Nem akarok bosszút állni. Lehet, hogy így kellett lennie. Lehet, hogy az én végzetem az, hogy vándoroljak, mint a kószák, akik a faluba tévedtek.
És lehet, hogy az volt, hogy itt találkozzak veled.
*Megsimogatom az arcát és elmosolyodok.*
- Nem tudom, hogy mennyire dolgoztam fel, de megérinteni nőiségem nem tudta. Nem tett komoly kárt bennem.
*Keresem Moozen pillantását, azokat a tiszta, kék szemeket, amikkel tegnap is levett a lábamról.*
- Úgy éreztem, ahhoz, hogy tisztán kezdhessek valakivel kapcsolatot, ezt el kell mondanom. Nem akartam elhallgatni….és sajnálom, ha rosszul érintett téged.