Csillagfény fogadó

// Májusi küldetés 4. küldetés - Kocsmai bunyó //



Ambarom falujában, múlattam az időt, egy utazásom alkalmával, és megérkezve, fáradtan, szomjasan tértem be a Csillagfény fogadóba. Pénzem nem igen volt ezért elvégeztem néhány munkát a fogadó körül, ami nem igényelt komoly szaktudást, mindössze egy kis lelkesedést. Ami azt illeti a korgó gyomor, és a kiszáradt száj komoly érvek tudnak lenni, ha egy finom vacsora és egy kupa jófajta sör ígérete lebeg az ember feje felett. A munka végeztével léptem a fogadóshoz, aki fejével intett egy a sarokban helyet kapott asztal felé, jelezve hogy megérdemlem a jutalmam. Leültem, és végig néztem a fogadóba sereglett népeken. A pultnál néhány törzsvendég ácsingózott, akik szemlátomást is jobban függtek már az alkohol adta mámortól, mint az ésszerű határ. Az asztaloknál vegyes társaságok ültek, és eltekintve az átellenben található harsogó társaságtól, érthetetlen zsivaj egyveleg töltötte be a helyet. Mire körbeért tekintetem, a fogadós testes felesége elém dobta a fatálat, amit úgy kellett elkapnom, hogy ne essen le az asztal túloldalán. A kupa sört is úgy vágta elém, hogy mindjárt a fele ki is löttyent az asztalra. Na, szép! Én meg igyekeztem lelkiismeretesen elvégezni, amit kértek.
Bosszúsan kezdtem falatozni az ízetlen ragut. Néhány kanálig jutottam mikor az alap lármát túlharsogó káromkodás hívta fel figyelmem.
- Te nem vagy épp, lyukas kezű eszement. – Ordította egy tagbaszakadt ember tésztadarabokkal tarkított zekében, a megszeppent, tőle jó két fejjel alacsonyabb inasnak. Keményen meg is lökte aki, ettől neki esett egy zsoldos hátának, aki viszont ettől fülig merült a levesébe, és ordítva pattant fel a székéről. Nem lehet kellemes a gőzölgő tálba meríteni a fejét. Gondoltam, egy újabb kanál ragut a számba véve, és szemmel tartva az eseményeket. A leforrázott fejű félrelökte az eseményektől remegő inast, aki, talán megkönnyebbülten terült el két asztal között a földön. Bekuporodott az egyik alá és szemlátomást esze ágában sem volt kibújni onnan, talán soha többé. Eközben a tagbaszakadt és a zsoldos már egymást böködték és társaik is felsorakoztak mögéjük, akik szintén vadul mutogattak egymás felé, és hangos káromkodásokkal illeték egymást. Gyorsabban kezdtem kanalazni, mert úgy látszott ebből verekedés lesz, és nem akartam, hogy a vacsorám, amiért megdolgoztam kárba menjen. Az utolsó kanál környékén csattan el az első pofon, és szabadult el a pokol. A két, nagyjából öt-öt tagot számláló csoport összeugrott, és nyomukban asztalok borultak, székek törtek. Ezzel még több mérges vendéget teremtve. A sörnek csúfolt lőrét ittam éppen mikor egy szék repült felém és talált el. A kupát estemben hajítottam el a lendülettől, és utána székestül terültem a földön.
Az elhajított kupám egy Tarsisit talált el, aki egyből nekem rontott. Próbáltam felkelni és közben tapogattam az arcomat, ahol a szék eltalált, de félig sem egyenesedtem ki mikor, a hátamon erős ütést éreztem, és visszahuppantam a földre. Szerencsémre valaki közben hátulról leütötte a támadómat, így másodjára már fel tudtam állni. A látvány maga volt a káosz, csak egymással verekedő, birkózó emberek vettek körül, és a rövid terepszemlém közben kétszer is elhajoltam egy-egy támadás elől. Harmadjára már nem ment, és eltalált egy elcsúszott bal horog. Nem ütött le a lábamról, de kissé beleszédültem, azonban ez kevés volt egy magamfajta számára, hogy komolyabban megingasson. A támadóm egy nálam kissé alacsonyabb, de szélesebb férfi volt, és kérdezni ezen a ponton már nem lehetett, ezt tudtam. Gyomor tájékra ijesztettem be ballal, hogy a tényleges támadásom jobbal, arccsontot érjen. Nagyot köpve, ívben terült el, és bizony megjött a kedvem egy kis bunyóhoz nekem is. Hát bevetettem magam a középen tolongó tömegbe. Térdel törtem utat magamnak, amivel egy nyurga féri bordáit céloztam meg fél hátulról. De alighogy megvetettem a lábam, valaki megmarkolta a vállam és beljebb taszított a tömegben, éppen beleforgatva egy bal csapottba. Egy pillanatra fekete karikákat láttam, de egy gyomorütés magához térített, és immár hányingerem volt. Közben azonban kiosztottam egy bordákra mért ütést valami szakállas alaknak, és egy tarkón vágást, egy nagydarab mackós férfinak. A tömeg közepének környékén voltam ekkor, és nem hittem a szememnek mikor egy nő táncolt elém, és macskamozgással osztotta az ütéseit. Próbáltam felkészülten várni, de egy roppant kar benyúlt a tömegből, és a nőt a hajánál fogva rángatta ki előlem. Viszont pont ez miatt nem számítottam a bordáimban megállapodó székláb érkezésében, ami egy pillanatra kipréselt minden levegőt a tüdőmből. A támadóm széklábat markoló kezét ragadtam meg, és egyszerűen nekirántottam egy tartóoszlopnak, amin nagyot koppanva csúszott le a földig. Lassan kezdett alábbhagyni a lelkesedés, és egyre többen váltak ki a tömegből, vagy feküdtek mozdulatlan a földön. Magam is kitántorogtam a tömegből, és úgy éreztem az egész testem egy fájdalom tömeg. Megtámaszkodtam a falnál és karommal a bordáimat tapogattam mikor megláttam a nőt, akit kirántottak előlem. Egy asztalba kapaszkodva próbált feltápászkodni orrából dőlt a vér, és arca borzalmasan felduzzadt. Mikor meglátott, felém vigyorgott, vagy legalább is úgy látszott a lilás duzzanatok halmában, de annyi bizonyos, hogy elől vagy három foga is hiányzott. Nem volt azonban időm tovább foglalkozni vele, mert egy még mindig buzgó zsoldos kinézett magának, és rám rontott. Felöklelt és mindketten elfeküdtünk, én pedig egy estemben megragadott kupát vágtam az arcába mikor felkelni készült. Egy törött szék segítségével álltam fel, és egy a harcot átvészelő kupából húztam jókorát. Nagy kortyokban ittam a jófajta sört, és néhány elszóródott cipót még összeszedve léptem az ajtóhoz. Ekkor már szinte mindenki a sebeit tapogatta, a fogadós pedig sopánkodva próbálta felmérni a károkat. Elvigyorodtam, de mindjárt le is lohadt a jókedvem a fájdalomtól, ami az arcomba mart a nyomán. Bordáimat szorítva léptem ki a jólesőn hűvös éjszakába, cipókkal teli tarisznyával, egy jófajta sör ízével a számban.

// Küldetés kész //

*Lassan a fogadóba értünk, egy szobába ültünk le csak egy asztal volt s két szék odabent. Amolyan tárgyaló lehetett ez a helység. Érdekes, hogy fent tartson valaki egy ilyent. S úgy látom ezt ő maga pénzeli.
- Hányan vagytok?
*Kérdem meg a férfit, akivel szemben leülök. S ő felfedi arcát, szinte még gyerek volt. Talán nálam is fiatalabb, arca fakó volt. Szőkés haj barna tekintet, inkább nézném lovász legénynek mint bérgyilkosnak.
- Én egyedül... ez egy egész kicsi falu, itt sose történik semmi...
- Akkor miért nevezted magad többesszámban?
- Amolyan álca, így senki se tudja meg, hogy csak én magam vagyok itt. Na de nem azért kértem, hogy tarts velem mert erről szeretnék társalogni veled. A bérgyilkos céhek között, nem csak a te megbízásod terjed mint a futótűz... Ide is elért egy galamb a fekete sárkányról... A főnök készülődik, gondolom vagy szeretne kiugrani a csatákból, vagy elbújna. Viszont megfigyelteti a nőt.
- Értem bár ez engem nem izgat... ha harcra kerül a sor mind bevégzitek... vagy így vagy úgy...
- Pontosan, de van még valami. A hírek nem terjednek szél sebesen, viszont ork csapatokról terjeng a szóbeszéd. Egy portya volt csupán, de azt mondják többen is lehetnek.
- Gondolom az orkok nem valami eszes lények... talán csak dézsmálnak...
- Nem hiszem, sereget toboroznak. Egyik bérgyilkosunk megtalálta őket. Egy Frikk nevű gizda ork a vezetőjük.
- Miért mondod ezt el nekem?
- A nagyfőnök küldte meg galambon, hogy értesítselek.
- Értem, kérlek folytasd.
- Nos elég nagy serege van már össze terelve. Kis csapatokban csak bosszantó prédák, de egy seregnyi ork... talán a céhek együttesének is sok lenne.
- A lanur hegységben voltak..
- Nem találkoztam velük pedig a napokban arra jártam...
- Nem igazán akarnak feltűnni... Gondoltam ha már a Főnök azt mondta szóljak hát megtettem.
- Köszönöm...
- Nawarean... gondolod, hogy háború lesz?
- Nem... nem gondolom... tudom! Itt csak az a kérdés kinek az oldalára állsz... se több se kevesebb... Viszont te kölyök inkább az életet válaszd... s ha teheted fuss el... el nem tudod képzelni milyen ereje lehet egy sárkánynak... ha látod őket menekülj s bújj el... talán túléled... De most mennem kell. Találkozóm van a végzetemmel...
*Állok fel a székből, majd még eszembe jut valami.
- Ideje össze ülnötök s tárgyalnotok kell a pénzért kűzdetek majd vagy az életetekért. Küld meg ezt a főnöködnek... galambbal.
*Majd kilépek az ajtón, s most két út áll előttem. Az első lépés tovább hajtom a sárkányt. Avagy vissza térek Valianba s megvárom míg elő kerítik, addig is a seggemen megülve várjak...
~ Ilyent nem tettem még de most semmi nyomom... Vissza térek a fővárosba míg valaki nem ad hírt a sárkányról.
*Most kivételesen nem kapkodok, lesz időm gondolkozni az út alatt. Talán még ebben a kis gyalogútban lesz jó is...

//Moozen, Ambaron folytatása//

*Bár nem tudom mire vélni az apró nevetést, a szállás ötlete kellően feldob. Végre valaki, aki útba tud igazítani.
A köpenyen látható norlani címer egyébként is megnöveli a bizalmam felé. Jártam Norlan városa környékén és láttam ezt a címert katonák ruháján.
Megismerem.
A férfi elmondja, hogy mint minden kósza, magányosan, hosszú utat tett meg. A faluba is így érkeztek a vándorok és aztán a tűz mellett a falusiaktól kapott étkekért cserébe, vagy csak úgy is, nagy kedvvel meséltek csodás kalandjaikról.
Már én is tudnék miről beszélni, ha hazamennék.
Követem a kezét, amikor mutatja az irányt, de aztán a földművesre terelődik a tekintetem.
Egy pillanatra furcsa érzés fog el. Nosztalgiának hívnám, ha ismerném ezt a szót, de így csak valami aprócska fájdalom a szívem környékén.
Igaz, nem barna a bőre, mint a miénk a faluban, mint a családomé, de ugyanolyan kérges lehet a tenyere és ugyanígy verejtékkel keresi meg a napi betevőt.
Tisztességes munka ez, amit otthon utáltam, de most, hogy megtapasztaltam a hőn áhított kósza életet, egyre jobban felértékelődik a szememben.
Lopva mérem végig a férfias arcélt, és a kart, amelynek izmait rejti előlem a kabát.*
- Nincs ellenemre, uram!
*Vallom meg vidáman. Talán jól jön még a társasága ennek a férfinak, ha tényleg ismeri a falut.
Nem bánom, hogy a férfi velem tart, és nem sokára meg is pillantom a takaros helyet.
Egy városi fogadónak is a büszkeségére válna, és én örömmel szagolok bele a kifelé szállongó illatokba.
Némileg zavarba jövök, amikor a férfi udvariasan előreenged.*
- Köszönöm!
*Jobb híján ez jut eszembe. A faluban nem adtunk az effélékre. Úri hóbortnak nevezte apám.
Beléptemkor a benti vendégek felnéznek, és többek meg is bámulnak leplezetlenül.
Már nem lep meg. Kezdem megszokni, hogy a bőröm színe ennyire meglepi az északabbra élő, fehér bőrű népeket.*
- Édesanyám sütött ünnepekkor ilyen illatú süteményt….
*Jegyzem meg halkan Moozennek, ahogy feltör a gyermekkori emlék. Közben üres asztalt keresek pillantásommal.*

Egy mosoly teli biccentéssel reagáltam az édesanyát érintő emlékére, majd belépve a fogadóba, becsuktam magam mögött az ajtót.

Enyhe zavarát a gesztusomat követően, természetesnek ítéltem meg, hisz elmondta hogy maga is vándor. Talán nem szokott efféle udvarias gesztusokhoz.
Feltűnt, hogy néhányan megbámulják, de nem ítéltem túlzott fontosságot a dolognak, hisz számomra is új keletű látványt nyújtott a sötét bőrű nő.
A pult mellett fedeztem fel egy üresen álló asztalt, és előzékenyen mutattam Felának is az irányt majd elindultam a kissé recsegő fapadlózaton. A beszélgetések alapzaja kellemes monotonítással töltötte be a helyet, ahogy a kandallóban pattogó tűz meleget varázsolt a légtérbe.
Íjamat, és a tegezt az asztalnak támasztottam.
Tarisznyám, és zsákom pedig az asztal alá került, mielőtt helyet foglaltam volna.
A kiszolgálás mindig is jó volt a fogadóban ez most sem esett másként.
A felszolgáló lány szinte azonnal hozzánk libben, és mosolyogva kérdezte a rendelést, majd kikerekedett szemekkel hökkent meg.

- Moozen? Moozen Tromain. Nézd csak, de rég láttalak. - Örült meg a lány harsányan.
- A vágtázók néha betérnek ide, de egy ideje már nem láttalak velük. - Folytatta aztán.
- Északon vállaltam zsoldot. Stern várában. - Mondtam kissé zavarban, mert harsánysága bizony felénk vonzott néhány tekintetet.
- Ilsa! Nem a trécselésért fizetlek. - Csattant fel a pult mögül a fogadó tulajdonosa, amit egy fintorral hálált meg a lány.
- Mit hozhatok a párnak? - Kérdezte, már mosolyt formálva arcára.
- Mi nem.. - Kezdtem hebegve, de legyintettem aztán. Úgy is pletykálni fog, teljesen mindegy mit mondanék. Gondoltam.
Rendeltem.
Sült húst, főtt krumplival, némi petrezselyemmel, és majoránnával meghintve, hozzá pedig egy kupa fűszeres méz sört.
Ezután Fela felé fordult.
- Önnek hölgyem mit szabad hoznom? - Persze tudtam, hogy a lány rontott, hisz előbb a hölgyet illet volna megkérdezni, de látva Fela iménti zavarát az ajtóban, nem gondoltam, hogy fennakadna ezen.

//Párban //

*A mosoly emberi reakció. Örülök, hogy végre Ritalea nem egy sárkányt, vagy egy furcsa, fehér bérgyilkost, esetleg egy minden hájjal megkenet elf kalmárt sodort elém, hanem egy egyszerű embert, aki egyszerű emberként fogadja, ha kitör belőlem a kislány.
Követem az asztalhoz, ami a pult mellett van.
Nem nézek sem jobbra, sem balra, a szemem vagy az asztalon van, vagy lesütöm.
Nem akarok magamra kötekedőket vonzani, mint amikor Amírával találkoztam.
A batyumat leengedem a szék mellé, ahova leülök. A köpenyt csak résnyire nyitom. Nem akarom, hogy a bőröm színe mellett még a szép színes, virágos ruhám is feltűnő legyen.
A felszolgáló örömteli üdvözlése Moozen felé, a férfi igazát erősíti. Tényleg ismerős errefelé.
Persze a fogadós is közbeszól az ismerősök hangos beszédébe, s a lány gyorsan párnak titulál minket.
Barna bőröm pír lepi el és a szemeim is csillognak zavaromban.
Le is sütöm őket, de úgy hallom, Moozen is csak hebeg-habog.
Roppant kínos ez nekem, és nem is azért, mert a férfi valamiféle szörnyszülött lenne, sokkal inkább csak azért, mert nem számítottam rá.
Mellesleg megnézve a napsütötte arcot, amely tipikusan a kószák cserzett bőrét mutatja, s a férfias arcélt, éppen nem lenne rossz fogás senkinek.
Hirtelen zavaromban nem is nagyon tudok kitalálni ételt, főleg, hogy nem is tudom, mi a választék.*
- Ugyanazt szeretné….csak sört nem kérek! Inkább tejet helyette.
*Dadogok hirtelen, és remélem, hogy Moozen nem eszik túl drágán.
Ha a lány elment, Moozenre nézek.*
- Nem mintha zavarna…és tudom, milyenek a falusiak…
*Aztán nem folytatom, én is faluból jöttem, tudom, hogy csak egy nap és a helyiek, akik ismerik a férfit össze is boronálják egy csokoládébarna bőrű nővel.*

// Hm..mire gondolsz .Akár..    //

Miután Fela is rendelt, Ilsa még felém kacsintott.
- Őrülök, hogy újra itt látlak. – Mondta, és ellibbent egy szomszédos asztalhoz.
Egy fancsali grimasszal adtam jelét, hogy nincs ínyemre a túlzott vehemenciája, hisz mikor legutóbb itt jártam, még szinte kislány volt.
Eközben viszont nem tudtam nem észrevenni, hogy Fela kissé feszeng, és úgy ítéltem meg, hogy komoly zavarba hozta őt Ilsa, nem különben személyemet, de én hamar túltettem magam a dolgon. Legalábbis én Ilsa viselkedésére fogtam, hisz mi másért lehetne. Gondoltam.
Szavait hallva, mosoly teli vonásokkal bólintottam.
- Engem sem zavar, és igen, én is sejtem, hogy miféle pletyka fog szárnyra kapni ezek után. – Nevettem el kissé a mondat végét, majd talán találkozásunk óta először nyíltan végignéztem barna arcéleit, és fekete hajzuhatagát, hogy aztán egész lényében végig tekintsek a nőn. Nem túl hivalkodón, de éreztetve pillantásommal, hogy nem hagy hidegen, amit látok.
- Szép a ruhája. – Állapítottam meg végül, miután a résnyire nyitott köpeny alól kikandikált egy darabon a virágmintás kelme.
Közben, ahogy az egy fogadóban lenni szokott, elkúsztak rólunk a kíváncsi tekintetek, és mindenki visszatért a megjelenésünk előtti foglalatosságához. Ettek, ittak, beszélgettek.
Apró, vendégsereget pásztázó vizsgálódásom után fordultam ismét felé, és kérdeztem.
- Mondja csak. Hol nyílnak még ilyen gyönyörű virágszálak, mint maga? – Szavaim kérdő jellege, és állítása is őszinte volt. Vonásaim komolyságot sugalltak irányába, mert valóban érdekelt, honnan származik. Volt azonban még egy kérdésem, ami a fogadóba lépésünk pillanatában fogalmazódott meg, csak nem igen tudtam hogyan feltenni.
- Fela esetleg bajban van? – Próbálkoztam, de éreztem, hogy ez elég nagy marhaság volt, hát próbáltam kijönni belőle.
- Úgy értem, hogy fél valamitől? – Halkítottam le szavaimat, és kissé közelebb is hajoltam hozzá.
- Nem tudtam nem észrevenni, hogy igyekszik a köpenye takarásában maradni, valamint hogy szinte az asztalhoz szaladt körül sem nézve. – Úgy éreztem talán így már érthetőbb mire akarok kilyukadni, és nem akartam tovább traktálni az észrevételeimmel, mint a gyakran lesütött szemhéjak, vagy kissé lehajtott fej. Talán a városőrségnél berögződött okítás nyomai, de összességében a számomra ezek azt jelentették, hogy nem kívánja, hogy esetleg felismerjék, vagy meglássák az arcát. Azért szívből reméltem, hogy nem egy tolvaj nővel, fújt össze az istenek szeszélyes szele. Főleg azért mert rendkívül vonzónak találtam, és próbáltam azért némi derűt csempészni kettőnk közé.
- Rendes, dolgos emberek ezek. – Elhúztam egy mosoly teli grimaszt és kissé felhúztam vállaimat, - pletykásak, és távolságtartók, de rendesek. Nincs mitől tartania.  – Húztam szélesebbre a mosolyt végül.

//Ki tudja, Moo //

*A férfi sokkal természetesebben dolgozza fel ezt az apró dolgot, mint én. Megnyugtat a nevetése.
Nem vagyok már kislány, látom, ahogy a pillantása végigjár rajtam, és eszembe jut, hogy ki nézett végig utoljára így rajtam.
Merilien, a vér elf lány. Melegség fut el, ahogy arra az éjszakára gondolok, amit vele töltöttem.
Azt hiszem, ezt sosem fogom elfelejteni, pedig én még mindig a férfiakat szeretem. Legalábbis azt hiszem.
A dicséretre egy pillanatra lesütöm pilláim, de utána kicsit félszeg mosollyal fogadom a bókot.*
- Köszönöm. Én magam varrtam.
*Amíg Moozen a fogadó vendégseregét veszi szemügyre, én is végignézem, de az én fekete szemeim magát a fogadót is figyelik. Barátságos, és egészen újnak tűnik. A fa színe, amit nem festettek le a tetőnél, mutatja.
Én nem ismerem a hely történetét, és meglepődnék, hogy mennyire nem tévedtem nagyot, hiszen nemrégen égett le az egész.
Akkor nézek vissza rá, amikor újra meghallom a hangját.
Most komoly és komolyan érdeklődik, hogy honnan jöttem. Mielőtt válaszolhatnék, feltesz még egy kérdést, amire meglepetten meresztem ki a szemeim. Hogy én…bajban?
Aztán végre elmagyarázza, hogy miért jutott erre, és én is közelebb hajolok. A fogadó világítása megcsillan a szemeimen, és Moozen kék szemein is, ahogy beléjük nézek.
Az asztal ennél a mozdulatnál kicsit szétnyitja a köpenyem, így jobban látszik az alakomon megfeszülő ruha.*
- Félreérti…én nem vagyok bajban. Jártam már több fogadóban és azt vettem észre, hogy az emberek valahogy másként néznek rám. Többször is megtámadtak már és nem szeretném, ha itt is ez történne.
Faluról jöttem én is. Mumbasa, akihez férjez akartak adni is rendes embernek tűnt. Aztán kiderült róla, hogy egy erőszakos ember.
*Lesütöm a szemeim és ajkaim csücske alig észrevehetően megrándul az emlékekre.
Nem tudom mennyire okoztam maradandó sebeket neki, foggal-körömmel védekeztem, talán a szemét is megsértettem.*
- Néha az ital a jó emberekből is rosszat hoz ki, én pedig óvatos vagyok.
*Nézek ismét a férfi arcára. Aztán próbálok derűt erőltetni az arcomra, ahogy hátrébb dőlök a széken. El is mosolyodok.*
- De magának biztosan nincsenek ilyen gondjai.

Némi meglepettséget véltem felfedezni arcán a szavaimat követően.
Majd ahogy kissé előre hajolt, néhány röpke pillanatra megcsodálhattam testének íveit, a valóban szép ruhadarab takarásában.
Természetesen koránt sem addig gyönyörködtem felsőteste idomainak íveiben, amíg szerettem volna, mert elkényszerítettem pillantásom.
Szeme tükrének fekete, sejtelmes csillogásában fürdettem ezután kék szín pillantásom, és kissé megbabonázva néztem, ahogy telt ajkai szavakat formáztak. Komolyan rendre kellett utasítanom magam, és kissé rendeznem a hallottakat. Kissé ő is segített ebben, mikor szavai végeztével hátradőlt, és ezzel némi időt adott, hogy felocsúdjak az érzékeimre zúdult áradatból.
Magam is hátradőlve viszonzom a mosolyát, majd végre szóra nyitnám a számat, de véletlenül meglöktem az íjamat a lábammal.
Kissé esetlenül kaptam az eldőlni készülő fegyver után, de sikerült időben elkapnom. Visszatámasztottam az asztalhoz, majd egy kis humort próbáltam csempészni a jelenet végére.
- Nyugszik! – Néztem a gőzben hajlított távolsági fegyverre, kissé mérgesen. Ezt követően derűsen fordultam ismét Fela irányába.
Kékes ragyogással szemeimben, kerestem a kapcsolatot sejtelmes fekete pillantásával, és mikor összeforrt tekintetünk, kezdtem neki az imént mondani kívánt gondolataimnak.
- Büszke lehet a keze munkájára, igazán szép darab. – Néztem el egy pillanatra a ruha irányába, majd ismét a szemébe.
Kissé át kellett gondolnom, vajon miért támadhatták meg, de mikor felsejlettek előző mondatának utolsó szavai. Beugrott!
- Azt hiszem, sejtem mire gondol, én is éreztem már kívülállónak magam. Egy ízben elfek társaságában esett meg. Pedig megmentettem az elf nő életét. Mégis embernek szólított, noha tudta a nevem, és azok a pillantások, meg gesztusok. Azért egy ilyet adtak végül.– Legyintettem, kissé bosszúsan az emlék hatására, és megmutattam a nyakamban függő kis követ Felának.
- Nem tudom mi jelentése van. Lehet hogy valami elf becsmérlés. - Nevettem halkan. - Miután elmentek, azért le vettem a köpenyem, hogy megnézzem nem illettek-e a szájukból távozó nedűvel, még hátat fordítottam. – Erre az emlékképre azért hangosabban elnevettem magam, mert valóban így történt, és felsejlett mennyire bosszús voltam akkor.
Aztán alábbhagytam a harsány reakciómmal, mert Mumbasa emlékre szemlátomást is némi fájdalom suhant át vonásain, és telepedett arcára egy pillanatra.
Sosem szerettem effélét hallani, és sosem tudtam igazán jól kezelni, de ismét segítségemre sietett, mert ő maga hozta vissza a derűt közénk. Ezért igazán hálás voltam, és gyorsan igyekeztem is magunk közt tartani a hangulat pozitív változását.
- Sajnálom, hogy ilyen kellett átélnie. Az ital tényleg sok mindenre képes. – Ismertem el igazát egy biccentéssel, - az isteneknek hála, nekem nincs gondom vele. Jól megvagyunk. – Húztam el egy mosolyt.
- Ritkán jutok el arra a pontra, amikor már részegnek nevezik az embert, főleg mert legtöbbször egyedül járom utam, és nincs, aki segítsen, ha valaki esetleg kihasználna az állapotomat. De még az őrségben megesett olykor. Mások szerint olyankor vagyok a legviccesebb.
Aztán általában lassan elhalkulok és ötletszerűen elalszom, ott ahol éppen vagyok. – Nevettem bele a végébe kissé.
- Azt hiszem Fela, - kezdtem a kis nevetést követően, hogy választ adjak utolsó mondatára. - Maga pontosan tudja, miféle gondokkal küzd a magunk féle utazó. Keresünk valamit! Csak sajnos azt nem tudjuk mit, és ha meg is találjuk, általában már későn jövünk rá, hogy elszúrtuk. – Kissé talán komolyabbra sikerült a kis megállapításom, mint sem azt szerettem volna, ezért még szóltam néhány szót.
- Azoknak, pedig akik esetleg a bőre árnyalata miatt megbélyegzik. Üzenem, hogy ostobák. Az ember a fontos, nem a kinézete. – Persze kissé lehalkítottam a hangom, főleg hogy ne hozzam zavarba Felát. Nem kívántam a népcsoportokat illető szónoklatba kezdeni. Ez kettönk beszélgetése volt. Kettőnkre tartozott.
- Szerintem maga gyönyörű, és rettentően vonzó nő. – Biccentettem is felé, hogy nyomatékosítsam szavaimat, és igyekeztem tekintetébe fúrni pillantásom.

*Moozen fegyvere eldőlni látszik, de még időben kap utána. Én nem lettem volna ilyen gyors.
Talán vándorként nem volna baj, ha az én reflexeim is olyan jók lennének, mint ennek a kószának.
Látszik, hogy viccesnek próbálja mutatni, és ez mosolyt csal az arcomra.
Ahogy újra rám néz, látom, hogy csillognak a szemei és hagyom, hogy a pillantásunk találkozzon. Tiszta a tekintete. Olyan, akiben meg tudnék bízni.*
- Köszönöm.
*Válaszolok a ruhámat dicsérő szavakra.*
- Látná némely lányt, akik a faluban laknak. Na, ők tudnak igazán szépen varrni. Engem…sosem érdekelt igazán.
*Teszem még hozzá, és ez igaz is. Én inkább álmodoztam a távoli tájakról, a hósipkás hegyekről, a varázslókról, a házaknál is nagyobb sárkányokról, hősökről és gonoszokról is persze.
Elcsodálkozok a szavaira. Ő az első kósza, aki úgy beszél az elfek bölcs népéről, mintha holmi előítéletes faj lennének. A kis kő látványa azért inkább azt igazolja, hogy így is elismerték Moozent. Talán a hírhedt sötét elfekkel találkozhatott. Róluk már kevesebb jót hallottam. Mumbasa emlékével nem akartam tovább foglalkozni, ezért is beszéltem inkább az ő élményéről, az elfekről.*
- Én eddig még nem hallottam ilyenről. Akik meséltek az elfekről, bölcs és udvarias népnek írták le, akik tisztelik a más fajokat is. És akivel találkoztam….
*Igen, Merilien jutott eszembe. A vörös hajú, vörös szemű elf, aki annyira vonzódott hozzám, annyira meg akarta érinteni a bőrömet…ami sikerült is, és még sok minden más is.
Az izgalom újra végigfut rajtam, pupilláim is kitágulnak, és a szemem is jobban csillog.*
- Őt vonzotta a bőröm.
*Fejezem be a gondolatot, amikor megtalálom a megfelelő szavakat.
Moozen szavai azonban, amik a szépségemre vonatkoznak, ismét zavarba hoznak. Szerintem a faluban voltak nálam sokkal szebb lányok. Mind eladósorban voltak és hamar férjet is találtak. Gyerekeket szültek, csak én voltam más.
Pedig Moozen szavai szíven találnak. Én is keresek valamit, de amikor itt, a faluban végignéztem, ahogy a földműves tolja a taligáját, úgy éreztem, hogy amit igazán keresek, azt már magam mögött hagytam.
Valami értékeset, amiről csak akkor tudom, mennyit ért, amikor már elveszítettem.
Lesütöm a szemeim, zavarom szinte tapintható.*
- Ne tréfáljon velem! Két kezemen meg tudnám számolni, hány nálam szebb lányt ismerek….
*Tartom fel mindkét tenyerem, felmutatva vékony ujjaim is neki. Ekkor már ismét Moozen jóvágású arcára nézek és azokba a mély, kék szemekbe.*
- Biztosan Moozen Tromain is sokakkal találkozott már.

Megmosolyogtam az önmagát az átlaghoz hasonlító szavait, majd feltartott kezeire röppent a tekintetem.
- Maga igazán szerény Fela, de ne csúsztasson az állításomon. Mindössze azt közöltem, amit látok. – Intetem végig teljes lényén.
- A szépséget szerintem nem csak és kizárólag testi adottságok határozzák meg. Az összhang a lényeg, véleményem szerint. – Húztam meg vállaimat, nyomatékosítva, hogy ez az én verzióm, és bizonyára ahány ember annyi féle képen vélekedik erről.
- Bár sokan valóban csak azt veszik figyelembe, mikor efféle bókokat szórnak. Nos! Én nem tartozom azok közé. – Fejeztem be a rövid értekezésemet, és tekintetem visszakúszott a csillogó pillantásának fényébe. Ahogy teltek a percek, egyre jobban kezdtem megkedvelni őt. A gesztusait, a szavait. Úgy éreztem, rokonlélekre találtam, akinek nem kell mindent megmagyarázni. Akinek elég annyit mondanom, hogy egy kis faluból származom, és máris mindent tud rólam.
Láthatóan kissé meghökkentették szavaim az elfektet illetően, és ennek hangot is adott, ami azonban engem sarkalt némi csodálkozásra. Az elhangzottak alapján nem csak nekem volt szerencsém megtapasztalni egy másfajú gyengédségét. Azonban nem időztem túl soká a gondolaton, bár Phenia gyönyörű alakja és idomai felsejlettek előttem néhány pillanat erejéig.
Egy aprót sóhajtva fészkelődtem kissé a széken, majd folytattam volna, de Ilsa az asztalunkhoz libbent, és elénk tette a rendelt ételt, és italt, valamint egy faragott tartóban pislákoló gyertyát.
- Csak a hangulat miatt. - Suttogta.

Kellemes illat összképet komponált az orromban a majoránna és a sült hús illatának keveredése, és azt hiszem nyeltem is egy aprót.
- Jó étvágyat. – Búgta a lány, és ismét megbámult, bár Fela felé is mosolygott a felszolgálás közben.
Felé sandítva jeleztem, egy biccentéssel, hogy köszönjük, és próbáltam éreztetni, hogy végzett is az asztalunknál, de aztán kérdeztem inkább.
- Mond Ilsa! Van szabad szobátok, ugye? –
- Azt hiszem, de megkérdem neked. Ha nincs, majd megoldjuk. – Mosolygott mindkettőnkre egy kacsintást követően, azzal elindult a pulthoz, nem várva meg hogy lereagáljam szavait, melyekkel kis döbbenetet csalt arcomra.
A villát fogva néztem, ismét Felára, és szóltam.
- Elégé idegesítő ez a lány! – Dörmögtem felé megállapításomat, majd falatozni kezdtem.
- Jó étvágyat. - Mondtam még előtte Felának.
Néhány falat után, nagyot húztam a sörös kupából, és jólesőn hunytam le a szemem, mielőtt ismét szóltam.
- Azt hiszem annak az elfnek, akiről beszélt, igazán jó ízlése van. – Nevettem aprót.
Néhány ismételt falatot lenyelve, adtam választ a nőket érintő állítására.
- Nem tagadom, találkoztam. – Kezdtem derűs arcélekkel, - de mint mondtam nálam szépség több összetevőből áll össze. Az biztos, hogy aki előttem ül, az nem mindennapi szépség. – Mosolyogtam bele a mondatba, és próbáltam nem elengedni a tekintetét.
- Azt hiszem, akit eddigi életemben a legszebb nőnek tartottam az egy Nimfa volt. Pheniának hívták, és súlyos sérüléseimet gyógyította meg, holott el kellett volna zavarnia Elonar erdejéből. – Tovább nem akartam részletezni a történteket, nem is vette volna jól ki magát a szituáció, de azért még megtoldottam.
- Őt is vonzotta a bőröm. – Nevettem aprót, és fejcsóválva folytattam a falatozást, tudván hogy saját mondatát idéztem, így nyilván mindent értett.
- Az elfeket illetően, pedig nyilván a komorabbakkal hozott össze a sors azon a napon. – Rándítottam meg vállam, mert nem igazán foglalkoztatott már az a rég történt esemény, és vissza is csúsztattam a függőt a fogakkal tarkított nyakláncom mellé. Kissé ugyan összegabalyodott a két dísz holmi, de némi bogozás után, rendeztem a tárgyakat a nyakamban.
Az előbbiekben is találkozott néhányszor a pillantásunk, és nem tudtam betelni a gyönyörűen szikrázó, sejtelmesen fekete tekintetével. Egyszerre volt olykor talán vágyakkal teli, másszor inkább szilárd és eltökélt a sugallata.
Két falat között megállt a kezem egy pillanatra, és szándékosan próbáltam kicsit arra késztetni mosollyal telt tekintettemmel, hogy rám nézzen.

*Moozen szavai a szépségről nem győznek meg. Szépen beszél róla, de azért én tudom, hogy milyen szépségek vannak. A közelébe sem érek Merliennek, vagy Aailahnak, hogy a többiről nem is beszéljek. *
- Szóval összhangban vagyok maga szerint?
*Nézek végig magamon, de közben megérkezik Ilsa és félreérthetetlen gesztust tesz a gyertyával, amit az illatozó étel mellé az asztalra tesz.
Ami ezután következik, attól viszont eláll a szavam.
A felszolgáló lány olyan utalásokat tesz, ami alapján továbbra is együtt valónak gondol minket.
Mi több: úgy gondolja, hogy az éjszakát is együtt akarjuk tölteni.
Utóbbira melegség fut el és zavartan szólnék, de mielőtt erőt vennék magamon, már el is tűnik.*
- El kellene neki mondani, hogy nem vagyunk úgy együtt…
*Suttogom végül. A gyomrom, ami már egy ideje csak hideg ételt, vagy nyers gyümölcsöket látott, most nagyon erősen jelzi, hogy inkább a tányérommal foglalkozzak.
A kezembe veszem az evőeszközt. Tényleg nagyon jól néz ki a tányérom.*
- Jó étvágyat!
*Mondom én is, és nekilátok. A szakács, vagy aki az ételt készítette, jól tud főzni. Majdnem olyan jó, mint anyu főztje, amikor igazán ki akart tenni magáért. Márpedig egy akkora családnak, mint mi, sokszor a több volt a lényeg. Örült szegény, hogy jól tudott lakatni minket, nemhogy sült húst tegyen az asztalra. A málé, a kása, a burgonya sokkal gyakoribb étel volt az asztalnál.
Ünnepekkor azért került hús is és egyéb ételek is.
Moozen nem hagyja abba a szépség témát. Most Merilien ízlésére utal. Talán nem kellett volna mondanom, hogy szerette a bőrömet.
Rabul ejti a tekintetem, ahogy felnézek a tányérból. Erőszakkal kényszerítem magam, hogy újra az étellel foglalkozzak.
A nimfa szóra nézek fel. A varázslatos lények, akikről csak meséket hallottam. Találkozni kevés kósza találkozott velük. Moozen ilyen kivételes ember.*
- Szerencsésnek mondhatod magad, hogy találkoztál ilyen varázslatos lénnyel.
*Válaszolok neki mosolyogva és elraktározom a fejembe a tényt, hogy a férfi már egy nimfával is együtt volt.
Újra visszatérek a tányéromhoz és tovább eszem. Közben visszatette a követ a helyére, de észrevettem, ahogy összegabalyodott a másik ott lógó lánccal.
Aztán észlelem, hogy megáll és felnézek rá.
Zavaró, ahogy néz. Így még senki nem nézett rám. Zavaromban hirtelen nem is tudok mit mondani.*
- Igen?
*Bársonyos, az ételtől kicsit rekedtes hangon kérdezem, és meg is köszörülöm a torkom.
Ilsa ekkor érkezik ismét, persze Moozennek beszél, de rám is vet egy pillantást és sokat sejtető mosolyt.*
- Van egy egy ágyas szabad szobánk nektek.

//  Pancsi vagy nem pancsi, ez itt a kérdés?    //

A pillantásom elérte a célját, és Fela kérdő szóval nézett vissza rám.
Kérdésre átsuhant az elmémen, néhány közhelyes mondat, amivel tovább bókolhattam volna, de inkább nem tettem.
Egy mosolyközben lesütöttem inkább szemem, és enyhén megráztam a fejem, majd az utolsó falatokkal is végezve felhajtottam a maradék sörömet.
A mellettünk álldogáló Ilsa felé néztem ezután, és úgy döntöttem, főleg Fela szavait követően, hogy tisztázom a helyzetet.
- Nézd Ilsa! – Kezdtem komolyan, a szemébe nézve.
- A hölgy és én a falu közepén találkoztunk, nemrég, és megkérnélek, hogy ne tegyél megjegyzéseket, mert nem vagyunk egy pár. Mindössze két vándor, akik véletlenül találkoztak. Érted? – Talán arcéleim komor mivolta miatt, de bólintott egyet.
- Remek! – Mondtam kicsit cinikusan.
- A vacsorát én fizetem, a szobát pedig kivesszük! – Toldottam meg, - a hölggyel megbeszéljük, hogy melyikünk, vagy, hogy esetleg osztozunk e rajta. Ha úgy adódik, elalszom az istállóban. – Ekkor megfogtam a felszolgáló lány kezét, és mélyen a szemébe néztem.
- Egyedül! Érted? – A szándékosan megnyomott szó után, ismét vártam, amíg bólint, majd jeleztem, hogy elmehet. Látva azonban lehorgasztott ajkait, megsajnáltam kissé, és még utána szóltam.
- A gyertya azért szép gesztus volt. Köszönjük. – Ezzel vissza is fordultam az asztalhoz, és tarisznyámból előhúztam a pipám.
Megtömködtem kissé, és vártam, hogy Fela is végezzen a vacsorájával.
Sok gondolat átsuhant agyamon, ahogy evés közben néztem őt, de inkább csendben maradtam, és gyönyörködtem a kezei kecses ívén, szemei csillanásában, és lágy arcélein, majd amikor végzett szólaltam csak meg.
- Esetleg akar néhányat pöfékelni? – Kérdeztem, felé nyújtva a még meg nem gyújtott, elf által faragott pipát, és tovább szőttem kérdéseim sorát.
- Mit gondol, elalhatunk egy szobában? – Mosoly uralta arcomat, és a kezdeti zavartságom, már egyre kevésbé mutatkozott vonásaimon, de eszembe villant a fürdés ténye is, és tudván az itt bevett szokásokat, inkább szóltam még.
- A fürdés is a szobában zajlik, egy nagyméretű dézsában, amit Ilsa a kérésünkre feltölt majd. Ha úgy kívánja, majd kint várok, amíg végez, aztán cserélünk. – Mosolyogtam szélesen felé.
- Természetesen magáé az ágy, nekem jó lesz a föld is, amennyiben megfelel így persze. Azonban tényleg elalszom az istálóban ha úgy akarja. – Fejeztem be aztán, némi tanácstalan grimasszal. Az istálló esetén úgy gondoltam lemondok a fürdés élvezetéről, mert nem volt kedvem a kútnál locspocsozni. Még a végén megtámad Ilsa odakint a sötétben.

//Pancsi is, meg nem is //

*Moozen végül nem mondta el, hogy mit is akart. Olyan, mintha zavarában nézett volna le az asztalra valahova.
Nem is szólaltam volna meg, de Ilsa, a felszolgáló lány megérkezett és vérlázító kijelentéssel folytatta a korábbi mondandóját.
Moozen viszont végre a sarkára állt és megpróbálta egyszer és mindenkorra lerendezni a témát.
Én csendben hallgattam végig őket.
Talán kicsit túl kemény is volt a lánnyal, érezhetően megbántódott és erre már az utólag utána küldött dicséret sem lehetett gyógyír.
Én nem szóltam végül semmit. Inkább nekiveselkedtem a szép, nagy adag ételnek.
Nem voltam benne biztos, hogy minddel el tudok-e bánni, de végül előjött a falusi leányzó, aki megszokta, hogy sok és sokszor kemény fizikai munkát kell végeznie, ezért jó, ha elég ételt vesz magához, hogy bírja is.
Nem is törődtem mással, sem Moozennel, sem pedig azzal, hogy mit csinál.
Néha azért úgy éreztem, hogy rajtam pihenteti a tekintetét, de próbáltam nem engedni, hogy ez zavarjon.
Amikor végre végzek az étellel. Akkor nézek fel.
Úgy tűnik, a férfi megtömött egy karcsú, ívelt szárú pipát, de, bár sok kósza füstölt ilyenekkel mesélés közben, én sosem kaptam rá erre.
A pipafüsttel nincs komolyabb bajom, gyerekkori élményem a tűz mellett pipázgató, és mesélő vándor. Valahogy a kettő összekapcsolódik bennem.
Mármint a mese és a pipafüst.
Két kezemet megemelve tiltakozok a pipa ellen, de azért egy kisebb mosolyt megengedek.*
- Nem, köszönöm!
*Aztán érkezett el ahhoz a dologhoz, amire még nem akartam gondolni sem evés közben. Közös szoba, egyetlen ággyal. Hát nem tudom…*
- Ha megígéri, hogy úriember módjára viselkedik….
*Adok gyors választ, ezzel magam előtt is lezárva a kérdést, mielőtt még furcsábbakat is mondanék, de szinte azonnal folytatja is és a fürdésről beszél.
Belegondolva, nagyon jól esne egy forró fürdő.*
- Igen, az úgy jó lenne…tudja, csak a testvéreim voltak még fürdés közben egy helyiségben velem…de hát ők csak a testvéreim.
*Magyarázkodok zavartan. Határozottan jobb lenne, ha kint megvárna. Mégiscsak egy idegen férfi. Elképzelve a helyébe Merilient, még véletlenül sem mondanék ilyet, sőt…Persze arra nem gondolok, hogy a férfias arcél, és azok a kék szemek vonzóak, ahogy így, mosolyogva beszél hozzám.*
- Cserébe én is megígérhetem, hogy nem zavarom fürdés közben.
*Teszem gyorsan hozzá és az egyik fő indokot is elmondom még.*
- Nem szeretném, hogy az istállóban aludjon, miközben az egyetlen szabad szobát, amit épp a maga kedvéért tettek szabaddá, én foglalom el. Nem lenne…tisztességes.

Fela jól láthatóan az étel nyújtotta gasztronómiális élvezettek volt elfoglalva mintsem a külvilággal.
A pipa felkínálását elutasította, amit egy enyhe mosolyt követő biccentéssel reagáltam le, majd nagyokat pöfékelve meggyújtottam a száraz dohányt.
Hosszú füstkígyót eregetve hallgattam aztán szavait, az esetlegesen egy szobában töltött éjszakát illetően.
Zavara kézzel tapintható volt számomra, de mintha némi melankólia is kúszott volna arcára, no és az a csillanás a szemében. Fiatalabb éveimben talán arra gondoltam volna, hogy máris fantáziálni kezdett az esetleges közös fürdőt előre vetítve elméjében.
Azonban nem voltam már olyan naiv. Valahogy úgy sejtettem egészen más felé kalandozik gondolataiban és koránt sem személyem körül bontakozik ki az illúziója.
Talán szerelmes lenne? Okoskodtam magamban, és végtére is nem találtam sem ellene, sem mellette szóló érveket az eddigi beszélgetésünk fonalát visszagörgetve gyorsan elmémben.
Apám szavai jutottak eszembe eztán. Tiszteld a nőt Moozen! Ne hagyd, hogy a bolondját járassa veled, de tiszteld, és sose légy vehemensebb, mint amennyit enged!
Kicsit ismét visszatekintve arra a következtetésre jutottam, hogy talán tényleg kissé vehemense viselkedtem volna? Nem igazán tudtam, de bele is fáradtam az eszmefuttatásba.
Még jó hogy némi pipafüst egérútra került a torkomban, így néhány apró köhögés visszarántott a valóságba gondolataim mélyéről.
- Az jó, ha vannak testvérei, én egyke vagyok, és nagyon jó lett volna egy igazi társ, akiben tényleg megbízhat az ember. – Mondtam szavaira válaszolva, és a fürdés tényét szándékosan kerültem inkább.
- Bár tulajdonképpen még gyerek voltam mikor apám befizetett a városőr képzőbe, de a faluban töltött gyermekéveimre mindig szívesen gondolok vissza. – Mondtam, kissé megkopogtatva közben a pipát az asztal sarkán, hogy fellazuljon benne a dohány.
Aztán egy lemondó mosollyal néztem a szikrázó szempárba.
- Nézze. Látom mennyire zavarba jött az imént, és én nem akarom magam senkire ráerőszakolni. – Kezdtem ajak biggyesztve.
- Elalszom az istállóban, és holnapra talán megürül még egy szoba. Tényleg nem gond! Még egy nap ide vagy oda nem számít. – Fejeztem be, és intettem Ilsa felé, hogy fizetnék.

//Ejj-ejj..visszakozunk? //

- Nos, nekem tizenegy társ jutott…
Néha azért a jóból is megárt a sok, pedig nagyon szerettük egymást.
*Nevetem el magam.
Visszagondolva Ochieng, Luo, Abadi, Taonga, Themba, Thulani, Efua, Abioye, Chiamaka, Nnenna, Uduak és én egy kisebb hadsereggel is felértünk abban az időben.
Úgy látom, hogy Moozen egy kissé visszább vett, nem néz annyira mélyen a szemembe és nem is néz végig olyan sokszor rajtam, mint korábban. Könnyebb így beszélni, de amúgy meg izgalmas volt a figyelme felém.*
- Nem mondtam, hogy terhemre lenne.
*Jegyzem meg szomorúan. Úgy látom, hogy jól megértjük egymást. Szeretem hallgatni, amikor mesél, például a városőri beíratásáról, meg a falusi gyermekévekről.
Ezekre én is szívesen emlékezem, ahogy tucatnyian tucatnyi irányba szaladtunk szét és a szüleink mégis türelemmel és következetesen bántak velünk.
A játék, és ami még mélyebb nyomot hagyott bennem, a kószák esti meséli a tábortűz mellett.*
- Maradjon velem és meséljen! Gyerekkoromban mindig az estéket szerettem a legjobban, amikor a faluba tévedő kószák leültek a tűz mellé, pipára gyújtottak, vagy csak egy pohár ital mellett mesélni kezdtek a kalandjaikról.
Elmesélhetné, hogyan szerezte a nyakláncát…nem a nimfától kapottat, a másikat.
Persze, csak ha van kedve egy falusi lánynak mesélni magáról.
*Teszem még hozzá.
Nem csak azt nem szeretném, ha feláldozná magát a kedvemért, nem volt nekünk akkora a házunk, hogy a tizenkét gyereknek tizenkét szoba jusson.
Nem ez lenne az első eset, hogy egy férfival alszok egy szobában, még ha ez a férfi nem is a testvérem.
Ha megbízhatok benne, akkor máris megérte. És ahogy a kék szemeibe néztem többször, eddig úgy láttam, ő is szívesen venné az én társaságom.
Nekem is van medalionom, amit Merilientől kaptam, én is meg tudom neki mutatni, ha érdekli.
Talán egymás társasága kárpótol minket azért, ha esetlegesen kényelmetlen is lesz kettőnknek a szoba.*

// Nincs az a pénz!   //

Pipafüstbe burkolózva húztam szélesre a mosolyom Fela szavait hallgatva.
- El sem tudja képzelni, milyen szívesen mesélek egy falusi lánynak, kedves Fela. Főleg ha az maga. – Toldottam meg szelíden, majd eloltottam a pipám, és az asztalra tettem a kedvtelési tárgyat.
Előrehajoltam, két könyökömet az asztalra téve, kezeimet a lapján összekulcsolva.
- Nem akartam én itt hagyni, mindössze fizetni, szerettem volna, és rendelni valami frissítőt. Olyat, amit maga is szívesen inna, és talán koccintana velem, a találkozásunkra. – Szóltam lágy vonásokkal felhúzva kissé a szemöldököm.
Kivettem az ingem rejtekéből a fogakkal tarkított, bőr szálat, és levéve felé nyújtottam.
- Nézze csak meg. – Bólintottam felé, bátorítólag.
- Egy ideig vadászatból éltem, ahogy most is ez hozott erre. Egy nemes embernek kell trófeát szállítanom, hogy aztán ő maga elhencegjen vele mások előtt.
A fogak, - intettem ujjaimmal a függő felé, - a nehezebb vadászatokból származó állatoktól vannak, egyet kivéve. – A legnagyobb kissé sárgás agyarszerű fogra mutattam eztán.
- Az egy sérül tigrisé volt. Gyönyörű állat volt, és én szabadítottam ki az orvvadászok hurkából. Sajnos néhány napra rá, holtan találtam az erdőben. Eltemettem, és ezt a fogát megőriztem. – Egy pillanatra abbahagytam a magyarázatot, mert úgy láttam Ilsa felénk tart, de végül megállt egy másik asztalnál.
- Tudja, - kezdtem ismét Fela csillogó szemébe nézve, - az egész dologban az volt a szép, ahogy magához engedett. Először acsargott felém, és el is gondolkodtam, hogy inkább lelövöm, megkímélve a szenvedéstől, de amit a tekintetében láttam az szíven ütött. Élni akart, küzdeni és nem feladni. Talán egy fél napig is eltartott, mire közel férkőztem annyira, hogy eloldjam a hurkot, és tudja mi történt mikor megtettem? – Kérdeztem kissé kivárva.
- Rám pillantott, és láttam a hálát a tekintetében, persze kardom magam elé tartottam, de ő a pillantás után eliszkolt a sűrűbe. Soha egyetlen állat szemében sem láttam ahhoz fogható érzelmi tengert. Sajnáltam, mikor holtan leltem rá. – Fejeztem be apró történetem.
- Tudja azokban az időkben rendkívül magányos voltam, talán ez is lehetett az oka, hogy észrevettem a vad pillantásának üzenetét. Máig fel tudom idézni. – Alig halhatóan felnevettem, és próbáltam kissé derűsebb irányba sodorni az elbeszélésemet. – Akkoriban történt, az is hogy egy medve csapását követtem, és mikor egy bozótosban, rátaláltam, felkészültem az összecsapásra. – Kissé kezeimmel is gesztikulálva kezdetem mutogatni a mozdulataimat.
- Szóval kivont kardal loptam a távolságot. Hallottam a morgásait, horkantásait, és mikor már úgy éreztem itt az idő, rárontottam. Egy alig kutyaméretű bocs nézett fel rám, és annyira megrémült, hogy szó szerint tátva maradt a szája, és kiesett a kis ágacska belőle, amit éppen rágcsált. Rendkívül mulatságos volt a pillanatkép, és szinte egyszerre szaladtunk ezután két irányba. Ő nyüszítve, én pedig halálra rémülve, mert nem tudhattam, hogy az anyja esetleg mikor ront rám valamelyik bokros mögül. Ezután nem zargattam őket. – Fejeztem be egy hetyke kézmozdulattal, majd kissé komolyabb vonások kúsztak arcomra, és húztak barázdát vonásaim közé.
- Tudja a szavai, felérnek számomra a világ minden kincsével. Ritka, hogy egy magamfajta dolgaira kíváncsiak az emberek. Legalább is, én ezt tapasztaltam. Köszönöm. – Mondtam lágyan, és ismét derűt varázsoltam ábrázatomra.
- Megtiszteltetés lesz önnel egy fedél alatt tölteni az éjszakát Fela. – Úgy gondoltam túl léptünk már a félreértelmezhető szavak gátján, így nem fűztem több magyarázatot ehhez a mondatomhoz.
- Mondja csak. A maga medáljának mi a története? – Kérdeztem végül a dekoltázsában pihenő medálra mutatva.