Piac, és kereskedések

//Nie, Kain, Arny - Találkozások Tarsisban//

Nem állt szándékában velük tartani, még akkor sem, ha úgy érezte, legalább a leány hallgatna rá, ha megkérné, figyelje Laryss nyomait, amerre jár. Nem, mert ebből a napból éppen eleget látott már ahhoz, hogy tudja, nem feltétlenül jó, ha hasonlóakkal folytatódik majd. Nyomban meg is fordult, hogy hasznosabb teendők után nézzen, mint két Csupasz után koslatni, azonban amit ott talált, leírhatatlan csomóba rántotta össze a gyomrát és a szívét, valahova a mellkasa tetejére.
Ott állt előtte az őr... az a sárkány, a harmadik, érezte a szagából, melyet eddig elrejtett előle a szél; s a szag gazdája cseppet sem tűnt barátságosnak. Mi több, ezen fogalom apró morzsái - ha voltak is - úgy elvesztek lényének valójában, akár a remény Valturaan szívéből. A remény arra, hogy ép bőrrel megússza ezt a találkozót.
- A parancsnok utasítása, hogy vezesselek vissza. Kérdései merültek fel, melyek nem tűrnek halasztást. - szólt ridegen, a fiatal sárkány pedig egy pillanatra csak azzal küzdött, hogyan szakítsa el egymástól összetalálkozó tekintetüket.
Nem tudta megtenni azonnal. Úgy érezte, pontosan tudja, miről szól ez a mesebeszéd, annak pedig köze sem volt a feketébe burkolózott sárkány és az elhízott ember ügyéhez. Ez az ő ügyük volt, az övé és klánjáé. Az is alátámasztotta, ahogyan készenlétben tartotta a fegyverét. Nem átallott volna itt helyben kivégezni, ebben Val teljesen biztos volt. És mindez valami ostoba titkolózás miatt, amelyet egyetlen percre sem szegett meg! Ez a gondolat elég lökést adott iménti mérgének ahhoz, hogy elnyomja a félelmét, mely sakkban tartotta a testét és az elméjét. Néma maradt, nem érdekelte az irány, mert esze ágában sem volt követni ezt az alakot, akárki is legyen. Nem ismerte fel, a hang és a megjelenés túlságosan kevés volt hozzá, ráadásul alig volt tisztában azzal, mégis ki miféle alakot választott, elvégre azt is tilos volt használni. A szagát sem mondta volna éppen ismerősnek, de talán túl sok év telt el.
Nem. - gondolta dühtől összeszorított fogsorral, ahogyan figyelte, hogy lép néhányat - Nem megyek veled, bármelyik is legyél.
Persze biztos volt benne, hogy amaz megáll majd, ha nem hall lépteket. Rögvest észre is vehette az engedetlenséget, ugyanis ekképp szólt, még ha nem is kérték, kimondva ezzel a nyilvánvalót - azt, amit Valturaan várt.
- Parancsot teljesítek.
A fehér sárkány elméje felrobbant, akár egy veszélyes tűzvarázslat. A lényét körülvevő rettegés még jelen volt ugyan, azonban úgy törtek elő belőle a szavak, hogy ideje sem maradt átgondolni őket.
- Kinek a parancsát? - kérdezte tőle, s bár remegett a hangja, mégis folytatta - Tarsisét? Nem hinném. 
Az utolsó hangok már egészen kihívóan álltak a másik barátságtalan megjelenésével szemben, azonban nem voltak képesek elrejteni a zaklatottságot, mely egészen azóta a mélyben lappangott, amióta csak meglátta az őrnek öltözött sárkányt.
- Az apám küldött? - vonta kérdőre, ámbár látszott rajta, hogy nem vár tényleges választ - Valaki más? 
Nem érdekelték a részletek. A másik már itt volt vele szemben, itt volt, hogy elvigye magával, s itt volt, hogy talán az életét is vegye, ha kell. Valturaan nem értette a menedéket övező titok mibenlétét, ahogyan arról sem volt tudomása, amit nővérének elmondtak azon a napon, amikor látta őt és Laryss-t a fenyvesüknél.
- Nem megyek vissza! - közölte felemelt hangon, amely elmélyült a dühtől, s egészen felkeltette néhány arra járó figyelmét is - Nem mondtam semmit. Mit kellett volna egyébként is?! Hiszen legelőször is TI nem mondtatok nekem semmit! - tette hozzá, s a másik sárkány felé mutatott eddigi leghatározottabb pillantásával.
Ekkor pedig, ahogyan a harag által felszabadított erő egy része elszállt belőle, ráébredt, hogy kissé talán messzire ment. Ez a talán aztán néhány másodperc leforgása alatt biztossá nőtte ki magát, a fehér elfnek látszó sárkány pedig hátrébb lépett, s leeresztette a kezét.
- Hagyjatok békén. - mondta végül, ám ekkorra már túlságosan sok emlék rohanta meg ingataggá formálódó elméjét.
Túl sok volt köztük a szörnyű, s túl kevés a megnyugtató, így aztán a felszólításból a kiejtés végére inkább rémült kérés kerekedett ki. Elvégre valamikor, évekkel ezelőtt még egy közösség része volt, ahonnan soha, de soha nem akart teljesen elszakadni. Ők mégis elvágták a fonalakat, melyek odarögzítették őt. Kavargott benne az élete Laryss előtt és Laryss után, kavargott benne a veszteségek súlya a csekélyke nyereséggel szemben, amelyet pillanatnyinak tűnő időre birtokolhatott csupán.
Azonnal rohanni kezdett. Rohant, az ellenkező irányba, arra, amerre Arnelian és a nősténye igyekeztek, sebesen elszáguldva mellettük, mert tudta, hogy mi a tét. Az első adandó alkalommal lekanyarodott egy bal kéz felől nyíló hasonlóan apró utcába, a torkában dobogó szívével, s az elméjét ostorozó fájdalmas képekkel, melytől arca inkább tűnt egy kínvallatáson áteső vádlotténak, mint a sárkányénak, aki a helyét kereste a világban. Kapkodta a levegőt, s nem látott tovább a fájdalomtól terhes félelemnél, mely ezúttal teljes béklyóba zárta gondolatait.
Fogalma sem lehetett róla, mégis kivel beszélt. De hogyan is lett volna?

//Arnelian, Kain, Valturaan - Találkozások Tarsisban//

Amikor elindulunk, azt gondolom, hűvös arcélű vendégünk követni fog minket, de nem így történik. Nem is értem igazán az ismeretlent, aki immár sokadik alkalommal vetődik az utunkba, segítséget, vagy támogatást kérve, hogy aztán, pillanatokkal később meggondolja magát és ismét eltűnjön a szemünk elől. Nos jó, ez alkalommal Arnelian szavai nyilván hozzájárultak ehhez, de még évekkel ezelőtt, abban a telari fogadóban, majd ma a főtéren is hasonlóan viselkedett. Vajon tényleg csak az a szándéka, hogy megzavarjon minket? De ennek meg mi haszna lenne?

De nincs értelme ezen gondolkozni és Arnelian sem hezitál túl sokat, s mikor újra elindul a szűk utcában, vállamat átkarolva bír rá arra, hogy kövessem. Csak egy futó pillantást vet elhaladtában az idegenre, aki azért még utánam szól. – Hagyd csak. Nem vártam mást.

Keserűsége bántó, de nem akarok tolakodó lenni és segíteni akkor, ha ő ezt nem kívánja. És úgy tűnik, ez a helyzet. Hát hagyom, hogy Arnelian elvezessen.

Némán, elgondolkozva lépkedek és a néhány pillanattal korábbi jókedvnek már nyoma sincsen. Aztán egy ismeretlen hang hallatszik mögöttünk, és amikor meglepődve megfordulok, egy tarsisi katonát látok a fura idegennel. ~ Biztosan a vallomás miatt ~ gondolom, bár nem értem, hogyan találhatott rá a tiszt ebben a hatalmas tömegben. Arn azonban még mindig dühös az előzőekért, így szelíd erőszakkal próbál tovább terelgetni. Sikerül is neki, azonban - úgy tűnik - a tanúskodás ügye nem olyan egyértelmű, mert bár erre korábban önként ajánlkozott a hószín idegen, most néhány érthetetlen, az elf szájából elhangzó mondat után már csak ezt halljuk:
- Nem megyek vissza! Nem mondtam semmit. Mit kellett volna egyébként is?! Hiszen legelőször is TI nem mondtatok nekem semmit!... Hagyjatok békén. – és utána már csak a futó léptek zaja hallatszik egyre közelebbről.

A fehér idegen rohan el mellettünk, hogy egy közeli útelágazásnál lefordulva eltűnjön a szemünk elől. Meglepetten nézek Arnelian-ra és semmit sem értek. Mit nem mondtak el neki és kik hagyják őt békén?

*Ha a másik utána fut, akkor megpróbálom megnézni, hogy mi is történik. Már ha Arn engedi...*

//Nie, Kain Namelyr, Valturaan - Találkozások Tarsisban//

Nie nem értett velem egyet, viszont én ugyanezt már nem tudtam megtenni. Azaz, hogy tudtam volna, csak miközben arról magyarázott, hogy segítenünk kell a fehérelfen, tekinteteink egymásba gabalyodtak, mint egy két vége, apró csomót alkotva; Itt is megvolt a csomó, ráadásul érzelmi, amely minden fizikai gubancnál erősebb volt. A leány zavarában elvörösödött, amire én csak szélesen mosolyogtam.
- Legyen. - mondtam, de mire felemeltem tekintetemet, a férfi már ellenkezett is, mi több, igazán sietősnek tűnt a dolga.
Lehet, hogy ő még maradt volna, de egy ismeretlen, mélyen dörmögő hang magával szólította a hátunk mögül, akiről amint hátrapislantottam lerítt, hogy egy tarsisi katona, azok meg nem szoktak csak úgy véletlenszerűen kétlábúakat leszólítani. A fehérelfen látszott, hogy kellemetlenül kezdte érezni magát és egyből rohanni is kezdett, ahogyan a lábai bírták és közben olyan dolgokat kiabált, amelyek csak beigazolták a gyanúmat, hogy nem egy szentéletűvel volt dolgunk.
- Bűnöző. - léptem közelebb Niéhez, finoman megérintve a vállát jelezvén neki, hogy vigyázok rá. - Csak ki akar minket használni a mocskos dolgaihoz.

//Arnelian, Kain, Valturaan - Találkozások Tarsisban//

Szelíd ellenkezésem, amellyel Arneliant igyekszem meggyőzni, végül beleegyezést csikar ki belőle, de talán már túl későn. Hiszen az elf pánikszerű menekülése láttán Arn újból a fehér idegent hibáztatja a történések miatt. - Bűnöző. Csak ki akar minket használni a mocskos dolgaihoz. - hallom a szavait és óvó mozdulata most csak dühöt vált ki belőlem. Az nem lehet! Népünk hosszú időn át csak magára számíthatott, így nem tűri meg sorai között a hitványakat. Még hogy bűnöző! Arnelian most elvetette a sulykot. Ahogy ránézek, a szememben egy egész faj sértettsége villámlik és szívembe újra visszatér a magány hidege.

- Bűnözőnek hiszed? - kérdezem fagyosan, s a lelkem tele van fájdalommal. - Akkor csak maradj itt! - szólok, és mert közben a tarsisi is elrohan mellettünk, sietve utánuk indulok. Nem nézek vissza, így nem láthatom a félvér arcát.

A fájdalom és a csalódottság is hajt, és az is, hogy bizonyítsam neki, mekkorát tévedett. Képtelenség, hogy egy fehér elf megcsaljon és kihasználjon egy másikat és ezzel valamennyi írott és íratlan szabályt megszegve örökre megtagadja népét. Ő nem ismerheti a borzalmas múltat, amely arra kárhoztat bennünket, hogy megalkudva a sorsunkkal éljük a föld alatt, vagy hontalanként keressük elveszett otthonunkat, s veszteségeinket ne mutassuk a külvilág felé, mert akkor a szánalom és a megalázkodás még keserűbbé teszi annak elviselését. De most ezt nem hagyhatom!

Ahogy a páros után futok, igyekezetem csak még nagyobb lesz, amikor azt látom, hogy mindenki közönyösen, talán csak némi kárörömmel bámulja az eseményeket. ~Tehát együttérzésre mástól nem számíthat. ~ gondolom elkeseredetten. Bár nem kért a segítségből, de remélem, támogatásommal a menekülő kaphat egy esélyt, hogy megmagyarázza ezt az egészet és az őrség parancsnoka sem ítéli meg szigorúan a teljesen furcsa reakciót.

Azonban kiderül hamarosan, hogy valami nagyon nincs rendben itt. Mire befordulok a sarkon és közel érek hozzájuk, addigra a katona már beérte, sőt le is gyűrte az idegent. Már az is elég különös, hogy az őr nem hív segítséget és nem utasítja arra, hogy hagyjon fel az ellenállással és kövesse. De aztán még furcsább dolog történik és ott, ahol az egyik pillanatban még ketten álltak, már csak az ismerős elf alakját látom, s a hirtelen támadt, ijesztő ködből a fekete köpenyes ismeretlen férfi alakja bukkan elő. Azé, aki a főtéren a kalamajkát okozta. Még meglepődni sincs időm, amikor a városőr kiáltása nyomán vakító fény tölti be az aprócska utcát.

Egy elfojtott sikoly után elkerekedő szemekkel bámulom a képtelennek tűnő mágikus küzdelmet...

//Nie, Kain, Arny - Találkozások Tarsisban//


Futott, ahogyan csak a lába bírta. Még csak varázslathoz sem nyúlt, annyira elnyelte a múlt feneketlen örvénye, így hát saját erejéből haladt előre, mígnem úgy ítélte meg, haladéktalanul be kell mérnie ellensége helyzetét. Csakhogy amikor - szintén futás közben - hátrapillantott a válla felett, az aprócska utca oly' üresnek tűnt, akárcsak az előtte lévő útszakasz. Ebből aztán a meglepett, zavarodott sárkány újult erőt nyert a folytatáshoz. Most már tudta, egészen biztosan tudta, Laryss-on kívül nincs az a Csupasz, amelynek szava a városban tudná őt tartani akár csak egy perccel is tovább. Ám mivel a fehér elf leányt már csaknem négy éve nem látta, sziklaszilárd elhatározása teljesen befészkelte magát elméje minden zugába, s csak még lázasabb munkára ösztönözte izmait.
Akkor történt. Akár ha villám csapott volna Valturaan testébe, éppoly' váratlanság övezte a varázslatot, mely figyelmeztetés nélkül érte el, majd eredményezett kissé fájdalmas orra bukást. Egy pillanatra még a gáncsolót is kereste, lefoglalt, s zilált elméje nem egészen tudta befogadni a testét ért hatásokat, ez azonban rögvest megváltozott, amikor háta erősen a falhoz csapódott, torkára pedig elszántan szorító kéz került. Immáron farkasszemet nézett a magát tarsisi őrnek álcázó fajtársával, aki, úgy tűnt, hozzá kívánt fűzni néhány dolgot az imént történtekhez.
- Csak egy áruló lehet olyan ostoba, hogy így meneküljön előlem. 
Szinte kipréselte szavait, mintsem valóban kiejtette volna őket. Ha egy kétlábúhoz intézte volna őket, amaz egész biztosan menten elalél a félelemtől, s be kellett vallani, Valturaan sem állt egészen messze e védekezési módtól. Rémületessé tette számára a tény, hogy valaki, aki látta felnőni, segített neki, ha kellett, s lépten-nyomon ott volt az életében, képes volt efféle hanghordozást megütni vele szemben. És ha képes volt erre, csaknem teljes bizonyossággal képes lett volna kioltani az életét is. Csakhogy a korántsem barátságos archoz tartozó ajkak magukra vették azt a két szót, melyek - akár ha egymásnak ütögetett tűzkövek volnának egy kemencébe tartva - alapjainál ragadták meg a hósárkányt béklyóban tartó érzelmeket, s árasztották el őket megannyi szikrával. A korábbi düh maradéka hamvaiból újjáéledt főnix módjára mart magának utat a ragadozó elméjében. Árulónak nevezték. Ostoba árulónak, hogy pontosak legyünk, ő pedig sem együtt, sem külön-külön nem óhajtott azonosulni e szavak értelmével. Felháborítóan visszhangoztak a fülében, mialatt lélegezni próbált.
Azonban a másik sárkány felszólalása befejezetlennek érződött, folytatás pedig nem érkezett. Nem érkezhetett, ugyanis amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan vált köddé a sosem látott kétlábú-alak, ugyanabban a pillanatban pedig, ahogyan Valturaan a tekintetével próbálta megkeresni, mégis hová lehetett, egy igen csak ismerős, feketébe öltözött, sötét hajú alak tűnt fel nem sokra tőle, még sötétebb pillantással. A fehér sárkány a legkevésbé ezt az arcot kívánta látni most. 
Ideje sem volt végiggondolni, mit tehetne ilyen egyenlőtlen küzdelemben. Amaz nem hagyott neki időt, ám nem egészen úgy tett, ahogyan Valturaan várta tőle.
- Menj, amíg lehet! Ahrol az enyém!
Eközben az ellenkező irányba lökött - minden bizonnyal Ahrol - sem maradt rest, rögvest visszavágott, akármilyen támadás is érte az imént.
- Comsur!
Mintha Valturaan már nem is érdekelte volna, ez pedig csupán eggyel több kérdést vetett fel a fiatal sárkány elméjében. Az első és legfontosabb: mi végről határozott úgy a sötét tekintetű, hogy egérutat nyer neki? Aztán a következő: élni akar egyáltalán ezzel a lehetőséggel? Hiszen vérig sértették, ráadásul az elkövető még csak nem is ismerte! Semmit nem tudott róla, a semmit pedig lehetetlen volt elárulni, nem igaz? Sehogyan sem akaródzott összeállni a történtek értelme, és ezen a fényjelenséggel járó, igen nagy erejű varázslat sem segített túl sokat. Annak a kettőnek rendezetlen ügye volt egymással, annyi szent, de hogy ebben miféle áruló szerepet foglalt el ő, azt mindenképpen meg akarta tudakolni, méghozzá a sértegetőtől. További kérdések is felgyülemlettek benne, melyeket azonban a harmadik sárkánynak szánt. Haragja így hát némi értetlenséggel fűszerezett tétovázó felhangot kapott, melynek következtében mégsem hallgatott a harmadikra. Egy tapodtat sem mozdult onnan, ahol hagyták, mindössze a torkát fogta még néhány pillanatig, ám aztán mindent visszanyelt, s átengedte magát a végtelen hideg anyagtalan érintésének. Ruganyos mozdulattal nyújtotta ki a lábát az előtte elhaladó felé, abban a reményben, hogy olyasmivel lepheti meg, amelyre egyáltalán nem számított: egy egyszerű gáncsolás. Hideg, kék szeme megvillant rajta, nehezményezve a fojtogatási kísérletet és a körítéseként elhangzottakat; úgy várta, sikerül-e a művelet. 
- Lamaantua osa.
Mindeközben pedig már a jégre összpontosított, valamint az egyenruhára, s az azzal érintkező bőrfelületre. Ha a gáncsolás sikeres volt, a katona pedig találkozott az utca kövezetével, még eleste közben fagyni kezdett a hasi oldala, hogy a földdel érintkezve azonnal hozzá rögzülhessen. A közel sem északi éghajlat hamar meg fogja olvasztani. Ha Ahrol mégsem esett volna el, varázslata vakon semmisült meg, s néhány kósza hókristálynál többet aligha eredményezett a levegőben. Ám akárhogyan is legyen, elhatározását nem kívánta megváltoztatni. Tudni akarta, mi folyik itt, szüksége volt a válaszokra, ahhoz azonban kérdéseket kellett feltennie, lehetőleg mindkettejüknek. S azok feltevése előtt megfelelő varázslaton gondolkodni, az események további alakulására tekintettel lévén.
Még mindig nem fért a fejébe, ami történt. Mit akartak ezek az idegenek tőle, s legfőképpen egymástól? Nem úgy kellett volna lennie, ahogyan már hallomásból ismerte? Nem egymás ellen kellett volna harcolniuk, hanem megtámadni Tarsist és a kétlábúakat, ahogyan a többi várossal tették, beleértve Orod Opelë-t is, erre egymásnak estek, de legelőször is, egyikük ismeretlenül árulónak bélyegezte, ráadásul még ostobának is. Aztán pedig ott volt a másik, aki azt mondta, meneküljön. Valahol legbelül még mindig eleget akart tenni ezen utasításnak, mely csak eddigi törekvéseit erősítette benne, de a lábai nem mozdultak. Rá kellett ébrednie, a rejtélyes ellenségeket is épp annyira gyűlöli, akárcsak a titkolózást. A rejtélyes-nem-ellenség fogalma pedig csak fokozta a már meglévő rejtélyt.
- Maradok. - mondta, gyorsan és érthetően, kissé még letaglózva a sebesen pergő események hatásától, igyekezve Ahrol mögé kerülni, hogy ha amaz úgy döntene, innentől fogva reá is figyelmet fordít, legyen megfelelő helye ellenlépéseket tenni - Mi ez az egész?!
A sötét alaktól egyelőre nem várt támadást.

//Nie, Kain Namelyr, Valturaan - Találkozások Tarsisban//

A katona megindult a fehérelf után, viszont nem volt akkora szerencsém, hogy csak ő tegyen így. Nem. A lányon látszott az idegesség, mely hamarosan lekúszott arcáról és átmászott szavaiba, ahonnan csak egy apró szál választotta el attól, hogy tetteire is kihatással legyen; természetesen arra sem kellett sokat várni.
Teljesen jogosnak éreztem felháborodását, gondolkodnom kellett volna, mielőtt megszólalok. Én sem örültem volna, ha fajtársamról feltételeznek olyasféle ocsmányságokat, mint a törvények semmibevétele, noha a családomban nemegyszer volt rá példa, hogy ez így volt, én mégsem tartottam magam sosem olyannak, aki szembe menne a törvény akaratával. Mindent okkal találtak ki, tehát minden valakinek a hasznát szolgálja, mások hasznában kárt tenni, vagy ne adják az istenek, teljesen megfosztani őket igazán pofátlan dolog.
A kék szemű leány legalább azt értékelhette volna, hogy én csupán megvédeni igyekeztem, viszont ezt nem tudta megtenni. Feltehetően azért forrt benne a düh olyannyira erősen, mert nem csupán fajtársát vádoltam meg, hanem mert már alig-alig taposta fehér bőrű elf Lanuria városainak utcáit - azt a keveset pedig, akit saját fajtádnak érzel, még akkor is szeretnéd jónak érezni, ha valójában rosszak.
Próbáltam gyorsan végiggondolni, hogy mivel vigasztalhatnám meg, viszont már késő volt. Cipőjének talpai már kopogtak is az utca kövén, ahogyan sebesen megindult a páros után. Nem tudtam, hogy mit kéne tennem, így jobb híján én is utánuk eredtem.
Szerencsére egy ilyen szűk mellékutcában nem igazán hömpölygött a tömeg, bár természetesen futás közben így is megakasztottak páran. Egy ekkora városban elkerülhetetlen, hogy ne találkozzon össze a kétlábú egy koldussal, aki őt is megpróbálja lehúzni pár darnával, vagy valakivel, aki éppen cipekedik; Egyszóval nem igazán arra lettek kitalálva ezek az utcák, hogy valakik rohangáljanak rajta, de most egyszerűen így szülte a helyzet.
Végül a leány megállt egy kanyarnál és tompa sikolyt hallatott. Olyat, amin lehetett érezni, hogy a félelem szülte, viszont igyekezett elnyomni azt - nem akart feltűnést kelteni, talán még kezeit is az apró, édes ajkai elé tette.
- Nienna! - léptem oda hozzá gondolkodás nélkül megérintve vállát ismét, és csak aztán néztem, hogy mitől is rémült meg.
Hirtelen nem tudtam szóhoz jutni. Félelem futott végig az én testemen is; Nem az a szokványos, amit mindennap érez a kétlábú, hanem valódi félelem. Az életemet féltettem, de legfőképpen a múzsámét. Az ereimben a vér helyét hirtelen mintha nehéz, lassan hömpölygő sár vette volna át, látásomba tompaság szökött, homlokom pedig csillogni kezdett a sós izzadságcseppektől, miközben mélyen a bőröm alatt a szívem úgy verdesett, mintha valóban életveszélybe került volna. Valamilyen szinten abban is volt.
De nekem mindezt le kellett nyelnem, mert nem csak saját magamról volt szó, hanem róla. Lehunytam szemeimet és nagyot sóhajtottam.
- Én tényleg sajnálom. - kaptam el Nienna kezét és kezdtem rohanni vele arra, amerről jöttünk.

//Nie, Kain, Arny - Találkozások Tarsisban//


Az árulónak nevezett nem volt egészen ostoba. Mire Ahrol a földön landolt, már mögé is keveredett, mintegy biztosítékként arra nézve, ha esetleg a gáncsolásos mutatvány után kedve támadna visszavágni. Csakhogy a tarsisi őrnek öltözött Csupasz-formájú sárkány nem landolt... nem egészen lehetett landolásnak nevezni, amint elszánkázott az utcán, egyenesen a sötét ruhás idegen felé, aki, úgy tűnt, készült valamire. 
- Vibrasie moordenaar!
Készült? Nem csak készült. Varázslatába beleremegett a föld, Valturaan pedig örült, hogy nem kell ellene harcolnia. Így sem látott volna esélyt az általa Ahrol ellen aratott győzelemre, de ha még ketten is reátámadtak volna, már egészen biztosan rég halott volna. Ha a mágia hatása nyomán fellépő bénult tehetetlenség nem költözött volna elméjébe, talán megfogadta volna a rejtélyes sötét idegen szavait, s végre rohanni kezd tovább, majd eltűnik a sarkon, vissza sem nézve - azonban valóban nem volt olyan ostoba, hogy figyelmen kívül hagyja a küzdelmet, amely az eddig látottak alapján akárhogyan végződhetett. Ha pedig itt és most tehet valamit, akármit, hogy a sötét tekintetű idegen fajtárs legyűrhesse az ál-katonát, valóban itt és most kell, nem pedig akkor, amikor majd azon kapja magát, hogy néhány nappal később Ahrol az erdőben üldözi azzal a borzalmas, rideg, kegyetlen ábrázattal, melyet egyszer már látott tőle. Természetesen félt - félt s egy perccel sem maradt volna tovább, látva a temérdek erőt. Mégsem futott el. Mert annyira félt, hogy még azt sem tartotta túlságosan bölcs döntésnek. Ráadásul nem kapott választ... ki tudja, mit akartak ezek, s mit akart tőle Ahrol. A végére kellett járnia, mégpedig gyorsan, mert abban reménykedett, talán a magyarázat szolgáltatna némi támponttal azt illetően, amit tennie kellene.
Magyarázat helyett azonban karmok karistolták az utca kövezetét, a repedésből emelkedett hegyes, óriás tüskékhez hasonlító földdarabok előtt megállítva a jégrétegen szánkázó idegen sárkányt. Mágikus kisugárzásától csakhamar teljesen megolvadt, amit Valturaan alkotott, ő pedig rögvest fel is pattant, azonban - a fehér sárkány legnagyobb meglepődésére - korántsem a feketébe öltözött felé. Száguldottak irányában a tűzgömbök, akárcsak a vér az ereiben. Teste, s elméjének tudatalatti része tudta, hogy egyetlen esélye van, így aztán meg sem próbálkozott kikerülni avagy elugrani előlük, mert azzal a végtagjai épségét kockáztatta volna. 
- Rinnen kohoaminen!
Helyette igencsak költséges jégfalat idézett maga elé, s amint e művelettel készen lett, hátat fordított a harcnak, s ösztönszerűen összehúzta magát a földön, így ha a tűzlabdák áthatolnak majd a tömör, fagyos, s Tarsis időjárásánál sziszegve olvadó-szublimáló jégfalon, talán csak a hátát érhetik el. További lehetséges sérüléseit sem ideje, sem pedig lélekjelenléte nem akadt megbecsülni. Hallotta, amint mögötte folytatódik a küzdelem, s ahogyan fél térddel a földre ereszkedett, mintha látni vélte volna a két elfet, mielőtt behunyta a szemét. Nem nézte őket tovább, inkább az arcát takarta. Ha valamit elszámított, és ott is megperzselődik, igencsak nagy bajba kerülne - ettől is nagyobba.

//Arnelian, Kain, Valturaan - Találkozások Tarsisban//

~ Hát megtörtént ~ gondolom, s miközben a sikátorban egymást követik az események, én jéggé dermedten állok, és csak bámulom az elképzelhetetlent. Azt hittem, sokkal később jön el majd az az idő, amikor a Könyvtár és Valian biztonsága már nem védenek többé. Ahogy a pánik kezd eluralkodni rajtam, próbálok magyarázatot találni erre az egészre. Összerezzenek, amikor egy kéz ragadja meg az enyémet és Arnelian hangját hallom: - Én tényleg sajnálom - suttogja, majd érzem, hogy igyekszik magával húzni. Kifelé, ki ebből a rémes helyzetből. A lábaim nehezen engedelmeskednek, és tekintetemet sem tudom elszakítani a küzdelem látványától, így botorkálva próbálom követni a lantost.

Még látom, ahogy a tarsisi elindul a fekete köpenyes felé, majd elbotlik, amelyben szerepe lehetett a bánatos szemű fehér idegennek is. Aztán már csúszik is a mágus felé, akinek varázslata nyomán felhasadnak az utcakövek és mi egy pillanattal később már egymásba kapaszkodva próbálunk megállni a lábunkon a hirtelen támadt földindulásban. S ha eddig kételkedtünk volna abban, hogy a harcoló felek itt jóval többek, mint aminek látszanak, most ez teljesen egyértelművé válik. Mert akit eddig a városőrség tagjának hittünk, most valami másnak tűnik. A katona átalakulása még így is döbbenetes, pedig csak annyit látunk, hogy vörösen izzó karmai belemarnak az utca kövezetébe, majd ő maga is felragyog az újabb megidézett varázslattól. ~ Eclair óvjon minket! Mi történik itt? ~ gondolom és valami furcsa, ismerős érzés kerít hatalmába.

– Esto dulu!
Szinte önkéntelen a felfelé tartott nyitott tenyér és a varázslat, amellyel ezüstös fénygömbök száguldanak az ég felé, hogy a házak fölött vöröslő fényzuhataggá váljanak. Ugyanabban a pillanatban, amikor a tarsisi két öklömnyi tűzlabdát indít útjára a még mindig az események sűrűjében álló elf felé, aki láthatóan védekezni próbál. De a katonát a fekete köpenyes veszi célba, így nincs ideje a fehér idegenre.

Ekkor hallom meg az első kürtszót, amelyhez hamarosan újabbak csatlakoznak majd és tudom, valaki meglátta a fényeket. Az őrséget riasztották. De a harc itt nem áll meg és a következő varázslat is úton van már…

//Nie, Kain Namelyr, Valturaan - Találkozások Tarsisban//

A lány csak nehezen csoszogott mögöttem, tekintetét mindvégig a harcon tartva, noha a rémület még mindig ott ült az arcán; Talán éppen ezért volt az, hogy menekülni sem akart. Nem tudta, hogy mit érez, nem tudta, hogy mi a helyes lépés egy ilyen helyzetben, így kénytelen voltam helyette is gondolkodni, legalábbis megpróbálni azt.
Szememet egyáltalán nem fordítottam az egymást tépő párosra, akikhez idő közben a fekete köpenyes is csatlakozott, noha közel sem azért, hogy szétszedje őket, vagyis de, csak picit konkrétabb értelemben. Fogalmam sincs, hogy melyikük milyen tudományt, mágiát ismert, de határozottan rémisztő volt mindhármuk ereje, így még csak rájuk nézni sem akartam. Csak felesleges pánikot keltettem volna magamban is, az pedig nem okozott volna mást, csak Nienna kárát; Neki pedig semmiáron sem eshetett baja.
Ahogyan szinte vonszoltam magam után, a föld megremegett alattunk, miközben hangosan morajlott és egy repedés kezdett el szaladni rajta, egyenesen a lábaink között. Szinte önkénytelenül, ösztöneimet és reflexeimet követve szorítottam magamhoz a leányt, kissé erősebben ugyan, mint ahogy az kényelmes lenne, de most az volt a cél, hogy megtartsam az eséstől, arra pedig tökéletes volt.
- Ne nézz oda. - suttogtam neki, de főként magamnak.
Nem akartam tudni, hogy kik ezek. Nem akartam tudni, hogy mik ezek. Nem akartam tudni, hogy miért árad felőlük néha meleg, néha hideg, mik ezek a robbanó, gyúló, csattanó, mindenféle hangok. Egyszerűen nem akartam tudni semmit, arra pedig még tökéletes megoldás volt, hogy tekintetemet erőszakosan az ellenkező irányba tartottam; Azaz most éppen Niére, akit a karjaim között szorongattam és ő is átkarolt engem.
Kezeit hirtelen felemelte a feje felé, tenyereivel az égre mutatva, amelyekből ezüstös színű gömbök kezdtek repülni fel, egészen a házak fölé, ahol izzó vörösségé változtak, amit tekintélyt és figyelmet követelő kürtök hangjai követtek; Az őrség volt az. Ez legalább egy kicsit megnyugtatott. Nem nekünk kellett intézni a dolgokat, noha így még mindig benne volt, hogy tanúként elő fognak szedni minket, de ez még mindig jobb volt, mintha nekünk is meg kéne verekednünk velük.
Ismét elkaptam a kék szemű lány csuklóját, majd igyekeztem elcsípni tekintetét is.
- Szerintem most elég dühösek rád. - mondtam neki, mielőtt ismételt próbát tettem volna a menekülésre.

//Nie, Kain, Arny - Találkozások Tarsisban - ezt még előtte kiírom magamból //


Mintha csak a vacsorára szánt hús sülne a tűz felett... A fennálló helyzet mindössze annyiban különbözött, hogy az említett hús helyett tartalmazott némi nem kívánt mágus-csatából származó hangfoszlányt, s éppen ennek egy apró, jelentéktelen szelete okozta a szóban forgó sercegést. Az egyébiránt is olvadozófélben lévő jégfal, melyet jóindulattal sem lehetett volna elég vastagnak nevezni; játékszerként adta meg magát a megidézője felé száguldó két tűzlabda útjába keveredvén, aki azonban így megmenekült a velük való közvetlen találkozástól. Valturaan persze mindebből semmit sem láthatott, elvégre az arcát védte, ám bőven elég volt neki a robbanás zaja, hogy alátámassza döntése helyességét, amely hit akkor sem ingott meg benne, amikor védelmi vonalának darabjai, az előbbi olvadéka, a tűzgömbökből származó szikrák, valamint némi kő záporozott rá. A fehér sárkány igyekezett ezeket eltávolítani magáról, bár a műveletsor teljesen feleslegesnek bizonyult, ugyanis a jég és víz alacsony hőmérséklete esélyt sem adott a szikráknak, így aztán az összekuporodott Csupasz-test akkor sem kapott volna lángra, ha gazdája az ég-világon nem tesz semmit.
Ezen kívül nem is tett - a két tündét vizsgálta, akik egymás ölelésében kerestek védelmet, mintha lett volna értelme. Akkor vette észre. Az Arnelian névre hallgató meglehetősen bosszantó bárd fehér nősténye az ég felé nyújtotta a kezét, mintha azt várná, hogy a csillagok beleessenek a tenyerébe; csakhogy éppen fordítva történt. Mintha maguk a csillagok zuhantak volna ki onnan, haladtak a magas felé, odafenn pedig vörösre váltottak, s fénnyel borítottak be mindent. Valturaan nem tudta, pontosan kinek jelezhetett vele az északi nőstény, ám érzékelte a háta mögül érkező fényeket, melyek eszébe juttatták, miért, s hogyan is keveredett ide, így aztán e kérdés fontossága igencsak háttérbe szorult.
Ami azonban szemmel láthatólag többé nem fért már el ott, az a mágiaharcba bocsátkozó másik két fél volt, akik egy hatalmas csattanást követően úgy törtek át a jégfal maradékain a ragadozó háta mögött, mintha valami elképesztően borzalmas rémálom elevenedett volna meg körülötte. Szerteszét landoltak a fagyszilánkok, okozóikról azonban ez nem egészen volt elmondható - ők ugyanis, mintha egészen végig így tervezték volna, együtt zuhantak a harmadik sárkányra, aki így teljesen elterült a földön, akárcsak korábbi varázslatának maradványai.
Ekkor ért el hozzá a kürtszó Ahrol ordításával egyetemben. Utóbbitól nemes egyszerűséggel úrrá lett rajta a félelem, előbbi azonban valamiért cseppet sem öntötte el jóérzéssel, tekintve azt, hogy valószínűleg Ahrol-féle furcsa alakok bújtak meg a város rendfenntartói között. Ha tehette volna, menten elmenekül; immáron sem a kérdései, sem az áhított válaszok nem érdekelték, csak egyetlen egy dolog, de az igen égetően: menteni a bőrét, menteni mielőbb, ugyanis meglehet, ezúttal mindannyian a sötét tekintetű sorsára jutnak majd, a végkifejlet azonban cseppet sem ígérkezett olyan kíméletesnek. Az alattuk megjelenő baljóslatú örvény sem sejtetett több jót, valamint az sem kifejezetten, hogy Valturaan szemmel láthatólag a méretes jelenség csaknem közepén feküdt. Kérdés maradt hát, mégis melyikük idézte meg, ami pedig heves küzdelmük után rögvest felmerült benne: egyáltalán hogyan? 
Mennyi varázserő szorult ezekbe?! - kérdezte magától döbbenten, ám amikor - beletörődve, hogy lehetetlenség volna innen idejében kimenekülni - a válla felett rájuk nézve próbált volna némi választ összekaparni magának, az aprócska tarsisi utca képe, a két tünde, a jégdarabkák mind-mind nyomtalanul eltűntek a szemei elől.

//Niennának és Arneliannak köszönöm szépen a játékot. További szép - remélhetőleg eseménymentes - randevút! Folytatás a Déli-dombság területén//

//Arnelian, Kain, Valturaan - Találkozások Tarsisban//

A vakító villám eléri a tarsisi álcát viselőt, de úgy tűnik nem tesz nagyobb kárt benne így hamarosan ő és a fekete köpenyes már egymással kelnek birokra. Aztán az összegabalyodott páros a földön végzi, maga alá temetve a harmadikat. Újból felszikráznak a villámok és az a hang, amin a katona felüvölt, minden, csak nem emberi.

Az eszem még felfogni sem képes a látványt, amikor szürke örvény jelenik meg körülöttük, és dagad akkorára, hogy mi sem látunk semmit a kavargó mágikus szélben. Egy alakot sodor el mellettünk a hirtelen támadt vihar és csak arra van időm, hogy elkapjam az egyik kalimpáló kezet. - Segíts! - kiáltok Arnelian-nak mielőtt még a levegő szinte fojtogatóan sűrű lesz körülöttünk és meggörnyedve, az ismeretlen alakot magam után húzva próbálok kijutni az örvényből. Néhány pillanatra azt gondolom, ez a küzdelem hiábavaló és ott pusztulunk valamennyien. Aztán érzem, hogy könnyebbé válik a súly, amely eddig hátráltatott és néhány lépés után a szél ereje is szelídülni kezd. Majd ahogy világosodik körülöttünk minden, úgy költözik belém újra a remény, hogy talán nem ez lesz halálunk napja.

Amikor végre képes vagyok újból megállni a lábaimon és újból rendesen lélegezni, körülnézek és aztán Arnelian-t keresi a pillantásom. A szél zúgása elül a hátunk mögött, közöttünk egy ismeretlen árus, előttünk pedig a tarsisi városőrség katonái állnak...

//Még tisztázódik pár dolog, így majd a következő reag lesz igazából az én utolsóm. De Arny, még te jössz! //

//Nie, Kain, Valturaan - Találkozások Tarsisban//

Még mindig nem értettem teljesen, hogy mi történik mögöttünk, de én tényleg csak minél hamarabb el akartam onnan tűnni. Nienna már kiszabadult a karjaim közül, mikor az egyikük ordítani kezdett, de nem pont úgy, ahogyan épeszű kétlábú szokott; Artikulátlanul, hangos, de legfőképpen fájdalmas és vérfagyasztó. Nagyon vérfagyasztó. Normális esetben már emiatt is halálfélelmem lett volna, viszont azt már le kellett nyelnem percekkel korábban.
Aztán süvíteni kezdett a szél, egyre gyorsabban és hangosabban, míg nem akkora porfelhőt kavart és olyan hangosan tombolt, hogy látásom szinte teljesen megszűnt, hallásomra pedig nem igazán támaszkodhattam. Pánikba estem volna, de még mindig nem tehettem. Nie miatt aggódtam, aki ugyanúgy el volt veszve ebben az örvényben, mint én - akár nálamnál sokkal nagyobb veszélyben is lehetett. Szerencsére füleimet megcsapta a hangja, ahogyan tompán, valahonnan tőlem nem messze felkiáltott.
- Segíts! - kiáltotta, én pedig elindultam a hangjának az irányába.
Meg is pillantottam, teljes homályba burkolódzva, ahogyan valaki mást próbált kirángatni a káosz közepéből, legalábbis reméltem, hogy nem ő vele történt valami. Levettem a lány válláról a terhet, segítettem neki a test vonszolásában, de hiábavalónak tűnt. A szélvihar kavargatta porfelhő és a szörnyű, szó szerint fojtogató légkör, ahol minden lélegzetvételért meg kellett küzdeni végtelennek tűnt. Valószínűleg csak másodpercek teltek el, nekem - és gondolom a leánynak is - óráknak tűntek, ahogyan a test súlyával haladtunk előre, áthatolva a hatalmas mennyiségű poron, jelentős adagot belélegezve abból, de egyszer csak véget ért.
Megpillantottam - ismételten csak szó szerint - a fényt az alagút végén. Gyorsabban haladtunk és hamar tompulni is kezdett a moraj, még nem teljesen csak hátunk mögé szorult. Tekintetemmel még megkerestem Nieánnat, hogy meggyőződjek róla, hogy valóban minden rendben van vele és csak aztán kezdtem egy jó másfél percig köhögni.
- Ha abba hagyta a köhögést, akár meg is magyarázhatná, hogy mi történik itt. - mondta egy ismeretlen hang, akire felpillantva egy városőrt láttam, ráadásul nem volt egyedül. - Persze maguktól is elfogadnék valami értelmes magyarázatot. - nézett szinte perzselő tekintettel a lányra és az idegenre, akiről időközben kiderült, hogy egy asszony volt, feltehetőleg az egyik helyi kofa.
- Éppen három barom öli egymást a porfelhőn túl. - krákogtam egy utolsót.

//Arnelian - Találkozások Tarsisban//

- Ha abba hagyta a köhögést, akár meg is magyarázhatná, hogy mi történik itt. Persze maguktól is elfogadnék valami értelmes magyarázatot. - szólt az egyikük. A magyarázatot pedig megkapták. A városőrök és a mágusok is, akik időközben megjelentek és furcsa kérdéseket tettek fel. Az nyilvánvaló volt, hogy mindkét csapatot aggasztották a hírek, de míg az őröket a csatározó alakok töltötték el aggodalommal, addig a varázstudók engem kérdeztek arról, hogy miért és hogyan varázsoltam, és azokat a nyomokat vizsgálgatták, amelyek az idegenek után maradtak.

Talán szerencsénk volt abban, hogy a kofa az elejétől fogva látta az eseményeket, és megerősíttette az elmondottakat. Egy biztos, ezek hárman valószínű, hogy a jövőben nem lesznek szívesen látott vendégek a városban. De ez legyen az ő gondjuk.

Mi szabadon távozhattunk, azonban a vásárlás sajnos ezúttal elmaradt.

//Én is köszönöm szépen mindenkinek! Vigyázzatok magatokra ott lent, délen!//

3. küldetés - Amikor bíráskodni kell

 Az utca tele emberekkel, és letudtam végre azt a bolondos küldetést is a tekercsel. Az a jégsárkány vicces figurának tűnik, remélem, sokszor bosszanthatom még őt. Bár Kainhez képest egyszerű eset, mégis látok benne lehetőséget. Nem minden sárkány bolond, és szolgálja az ősieket pláne nem értelmetlen háborúkban. Persze ez az én nézőpontom, Furia szerint viszont jogos bosszú. Meg a hátam közepe az jogos, de hála a jónak Furia és ügynökeinek sehol semmi jele. A piac most is nyüzsög és életteli, én meg itt álok csórón, és pénz nélkül. Mivel, az elszámolás szerint túl költséges volt az elfogási tervem. Na ezért is utálom az aktakukacokat.
Nézelődöm az árusok termékei közt, de inkább áttérek az utcai ételárusokhoz, hisz mindig új ízekkel lepnek meg. Sült kolbászt veszek, és félbevágott cipóba teszem, hogy bosszantsam a kereskedőt némi zöldséget is kisírok tőle, amit előtte leszeleteltetek vele. Ezeket is a kajámhoz csapom, és máris boldogabban eszegetve haladok tovább. A távolból veszekedés zaja szűrődik át, de engem ez most iszonyat mód nem érdekel, hisz épp eszem ezt a remekművet.

3. küldetés - Amikor bíráskodni kell

Miközben falatozom, azért figyelek a zajokra is, na meg arra hogy érdekes pletykák terjednek a városban.
-Nem viccelek, magam láttam a két szememmel.
-Hazug vagy mint minden kereskedő. – Nevet fel az egyik férfi.
-Nem hazug, mi is láttuk, ahogy az egyik Tarsisi katona hatalmas vörös sárkánykarmokat növesztett.
-Így van, majd még ketten harcoltak a pikkelyes karú ellen.
-Ezt azért nehezen hiszem el. – Morogja zavartan.
-A hó elf meg lefagyasztotta az egész utcát, még a termékek is jegesre fagytak.
-Ha az a havas képű a kezembe kerül, kipofozom belőle a káromat.
Eltöprengek a beszélgetésükön, miközben a harmadik félben a nem rég emlegetett Kainre ismerek, na meg túl sok hóelf se mászkál mostanában ennyire nyíltan, így mély kussba merevedek, amikor valaki megragadja a könyököm. A repülő kajám után kapok, és épp azon vagyok, hogy a rángatót Dremerhez küldjem.

3. küldetés - Amikor bíráskodni kell


A frissen visszaszerzett kajámmal teli kezem lendítem az ismeretlen felé. Két okból is, hisz az első az életem elvételét célozza, azaz az éhhalálba sodorna. A második ok ennél egyszerűbb, lecsapom a tolvajok figyelemelterelőjét, és kibelezem, ha meglopnak. A kezem fél úton áll meg a férfi arca előtt. De be kell látni valahol viccesen, nézhet, ki ha valakit kajával törölnek képen. A rángató idegen, vörös arccal, és ingerült tekintettel magyaráz valamit hadarva. A szabad kezemről lerángatom az első tippre kereskedőt, és miközben a szendvicsembe harapok, szemkontaktussal jelzem, neki adja, elő miért ne gyilkoljam meg a főutcán, minimum félszáz tanú előtt. A férfi pár lélegzettel lehiggad és ecsetelni kezdi a problémáját.
-Bocsásson meg uram, de látom, ön a törvényt képviseli.
Erre a mondatára szinte leesik az állam, hogy hát púpos az én hátam hogy városőrnek néz? Majd eszembe jut, hogy a tarsisi jelvény még nálam ragadt. Sóhajtva jelzem neki fojtassa a dolgot erősen figyelek rá, miközben eszem.
-Nem akartam zavarni az urat, de két zsoldos, akit felbéreltem most visszakozna a munkától. Holott a célállomást is közöltem velük, amikor egyeztettünk. Na meg a pofátlanul magas előleget is átvették tőlem.
-Írásos egyezmény történt? Vagy csak szóbeli, mert az ilyen csibészek a szóbeli egyezségeket szeretik felrúgni.
-Írásost ezekkel az alakokkal? Előbb adják el az anyjuk, mint hogy írni tudnának.
-Tehát az lenne a kérés hogy?
-Hát az , hogy vegyék fel a ,munkát amire fizettem, vagy adják vissza pénzem és kotródjanak a környékről.
-Hm nehéz eset, de meglátom mit tehetek.

3. küldetés - Amikor bíráskodni kell

Sóhajtva követem a kereskedőt, aki még mindig mély átéléssel ecseteli a szégyenét, amit a két zsoldos okozott neki. Mire odaérünk, a kajám szerencsésen elfogy. Megtekintem a két zsoldost, akik elsőre jó harcosnak tűnik. Ha kardpárbajra kerül sor, nem biztos, hogy győzhetek felettük. De hát, sosem mondtam, hogy kardal tervezem meggyőzni őket. Magabiztosságuk nem légből kapott sajna, de néha az istenek szeretik a tréfákat.
-Mi van te ártány, városőrt rántasz a becsületes zsoldosokra.
-Jah, mintha félnénk egy szolgálaton kívüli bunkótól
Igen, ez a kettő tipikus kocsmai bunyós típus. Amúgy is éhes vagyok, hát kezdjük a játékot.
-Üdv uraim. –Akasztom meg a kereskedőt a szavában. Jelzem is neki, hogy én csevegnék az urakkal.
-Azt halottam elfogadtatok egy megbízást, és még előleget is kicsikartatok belőle. Erre fel most azzal jöttök, hogy megtagadjátok a munkát?
-Neked ahhoz semmi közöd, városőrke. Ne hidd, hogy jobb vagy nálunk, mert jelvényes vagy.
-Esetleg szeretnétek ezt bebizonyítani? Nem mintha vágynék a testmozgásra, pláne hogy nem rég ettem. Na meg éhes is vagyok még. –Kordul meg a gyomrom.
-Nagy a szád, és esélyed sincs ellenünk. Kevés vagy és ezt bebizonyítjuk.
-Jól értem azt a részt, hogy ti ketten kiállnátok egyszerre ellenem egy röpke párbajra. Aminek legyen a tétje az, hogy ha vesztek ti elhúztok a balfenéken az arannyal együtt. Ha nyerek, akkor visszaadjátok az előleget és csak a munka elvégzésekor kaptok pénzt. Addig egy árva rezet se.
-A pénz nálunk marad, de a többiben benne vagyunk. –Kardjukat húzzák elő, és rutinosan a másik gyenge oldalára állnak, így védve egymást.
-Oké, legyen így. Ezen nem fogunk összeveszni. –Húzom elő a kardom.

3. küldetés - Amikor bíráskodni kell

-Szóval a szabályok lefektetése véget. Ti ketten ellenem, mindenki saját stílusában. A cél a győzelem és nem a halál. Mert ha valaki meghal, azt itt a helyszínen végzik ki. Már amit művelünk az is tilos, de most kivételt teszünk.
-Ahogy mondod, nem ölünk meg, csak megalázunk és a csicsás kardod is magunkkal visszük. Mert esélyed sincs győzni. –Kacagnak fel egyszerre. Én csak sóhajtok, de had legyen örömük. Ahogy felállunk, én szenvedő arccal, ők vidáman és magabiztosan. Vajon mindenki valami látványos párbajra számít? Pedig az elmarad, mert se kedvem se tehetségem nincs ehhez, a két fickóhoz képest. Intek az ujjammal, mire a támadásuk ott áll meg ahol kezdték. Mire észbe kapnak és felismerik, a mágiát addigra előttük állok.
-Szerintetek észlények, leállok párbajozni, két, balhés hírű csirkefogóval. Eszeteken vagytok? Pláne a törvény képviselőjeként?
A két észlényt lefegyverzem, majd a bilincs varázslattal kényelmesebb pozícióba kényszerítem őket. Ők közben az összes rokonom legyalázzák az alvilágig, még pár istent is a szitkaik közé vesznek. Amikre én sztoikusan vállat vonok, és izomból, tenyérrel lezavarok mind a kettő férfinak egy pofont. Majd megismételem visszakézből is, aztán sorolni kezdem, nekik milyen bűnökért tervezem letartóztatni őket. Közben persze még pár atyai pofont kiosztok a zsoldosoknak.

3. küldetés - Amikor bíráskodni kell

Amikor megfájdul a kezem, a földből idézek két kezet és azok fojtatják a pofon osztást, miközben a saját kezemet masszírozom. A hősök lassan könyörgőre fognák, de a kezek még püfölik őket.
-Kereskedő uram, előszedné azt az írásos szerződést, amiről beszélgettünk az előbb?
-Persze, azonnal hozom. –Siet el kicsit rémülten is, hisz akárhonnan nézzük nem sűrű látvány amit teszek.
-Tehát kedves uraim, önök aláírják a szerződést, és én leszek olyan kedves és nem viszem zárkába a mai hőstettük miatt. Kezdetnek ugye a fegyvere való fenyegetés, Pénz kizsarolása tehetetlen emberekből. Azt már ne is említsem, hogy hivatalos személlyel való szembe szegülés bűnét követtétek el.
A két férfihoz lépek, és elmosolyodok. Az utcán lévő porból egy átláthatatlan örvénylő kupolát hozok létre. Majd rövid pillanatra átváltozom, és jócskán föléjük magasodom. Megfogom a fejüket, persze előtte a varázslatot, ami őket üti befejezem.
-Ha megtudom, hogy átveritek a kereskedőt. Egyszerűen megeszlek benneteket reggelire. Ha csak rosszat szóltok hozzá nektek végetek érthetően fogalmaztam emberkék?
-Igen természetesen, mindent értettünk.
-Eszünkbe se lesz átverni, sőt megígérjük, hogy megváltozunk. Csak könyörgöm, ne öljön meg minket.
Sírásra és reszketésre áll a szájuk, a félelem, ami belőlük árad megkorditja a gyomrom. Megnyalom a szám szélét, és a rettegésüket magamba szívom. Visszaalakulok emberré, és megszüntetem mindegyik varázst, na persze ezt a pillanatot választja a kereskedő is a megérkezésre. A két hős hajában egy ősz tincs került. A szemükben rémület, és halálfélelem költözött. De azonnal aláírják a szerződést, csak hogy végre tovább álljak. A kereskedő még sokáig dicsérne, de a karavánja végre útnak indulhat. A városkapuig kísérem őket, integetve búcsúzom a karavántól. A két hősre nézve még egyszer éhes tekintettel megnyalom a szám szélé, majd kacagva elsétálok vissza az árusok közé. Mivel az egyik éhségemet már elvertem, így fojtatom a másikat, amit holmi kereskedő és zsoldosai megzavartak. A következő állomás egy húsos pite volt, na meg a Kainről, és vélhetően Valról szóló pletykák hallgatása.