Piac, és kereskedések

// Ez lesz az egyetlen, amit élvezhetek majd.....gondolom? //

Nem egyszer voltam már szorult helyzetben, akadt olyan is, amikor elvették a szabadságomat, rabszolgát akartak belőlem csinálni, vagy talán még rosszabbat, sőt az életem is félthettem számtalanszor. Sajnos egy tolvaj élete sem fenékig tejfel, inkább olyan, mint amikor a víz hullámzik és visz magával, hol fenn van az ember, hol lenn.
Általában azt lehet elmondani rólam, hogy óvatos vagyok, figyelek a hátam mögé és megválogatom a búvóhelyemet is, ahol biztonságban érzem magam és elereszthetem magam, de most beleestem a legostobább hibába, amit csak el lehet követni, egy idegen helyen éreztem biztonságban magam, arra gondolva, hogy a hely és a pénzem megvéd majd.
És most a tévedésem lehet, hogy az utolsó is volt az életemben!
Bár, hogy őszinte legyek ezek a gondolatok már csak akkor és nagyon nehezen fogalmazódtak meg, amikor hasogató fejfájásom kezdett kiragadni a sötétségből, ahová az óvatlanságom segített.
Ezen tovább rontott, hogy folyamatosan rázkódott a testem, ami hullámokban öntött el rosszulléttel, a gyomrom ezért úgy döntött, hogy megszabadul attól a sok és finom falattól, amit ………mikor is……..a múlt ismét elmosódott előttem és újból elöntött a sötétség, ami legalább a fejfájásomat is magával vitte.
Valamikor később ismét magamhoz tértem, mert fáztam, mintha valaki vízbe merített volna, aztán kitett volna száradni és a mozgás még mindig rosszul esett.
Felnyögtem és próbáltam megtapogatni a széthullóban lévő fejemet. A szám olyan volt mint a tapló és borzasztó íze is volt………….újabb öklendezés következett, de már nem jött belőlem semmi.
Az viszont tudatosult bennem, hogy ez biztos nem a boldog másvilági lét, ha ennyire szarul vagyok, akkor életben is vagyok…..
Talán ha kinyitnám a szemem………………………………..

// Őszintén? //

A szemem még nem sikerült kinyitnom, de a nyögdécselésem úgy látszik meghozta a kívánt, vagy talán később kiderülve, a nem kívánt figyelmet, mert valaki, aki biztos nem egy ápolónővérke volt, ha a kérges és rosszszagú kezével megemelte a fejem – ez újabb fájdalmas nyögést váltott ki, - aztán vizet töltött száraz ajkaim közé.
Az első kortyok akadozva gördültek le a tokomon és köhögésbe fúltak, de aztán úgy csüngtem a butykoson, mint csecsemő az anyja mellén.
Egészen felfrissültem tőle, a gyomrom háborgása is sokat szelidült, bár még mindig úgy éreztem, hogy valami kegyetlenül nyomja, míg az éltető folyadék leülepedése után fel nem fogtam, lassan ébredő öntudattal, hogy bizony az a valami egy nyereg és a szagokból ítélve én épp keresztben lógok és billegek egy ló hátán.
Emlékeztem próbáltam megfeszíteni, ami nem volt túl jó ötlet, de újra és újra rávettem magam, míg ki nem bogoztam, mi vezetett ahhoz, hogy itt ébredjek fájó fejjel, teljesen elcsigázva.
Még az is rémlett, hogy valamikor, talán percekkel, de az is lehet, hogy órákkal vagy napokkal ezelőtt, valaki szavát, egy igen ismerős, de hallani nem vágyott szavát hozta felém a szél.
- Indulunk, fürgelábú. Sietni fogunk, úgyhogy azt ajánlom, kapaszkodj, amennyire tudsz. A fejfájás majd elmúlik, de addigra talán meg is barátkozol a helyzettel annyira, hogy ne próbálj elszökni.
Ennek feldolgozása persze eltartott egy darabig, így még dobált a nyereg egy darabig és utána pedig igyekeztem csendben felmérni, hogy hol vagyok és kik vannak körülöttem, mielőtt cselekvésre szánnám el magam.
Még egy ló dobogását hallottam és feltételeztem, hogy ezen ülhet az elrablóm. Félig lehunyt szempilláim mögül pedig azt is láttam, hogy benne járunk az éjszakában.
Talán, ha gyorsan lecsúszom, akkor sikerülne elszaladnom, de magamba nézve rá kellett jönnöm, hogy olyan gyenge vagyok, mint a harmat és valószínűleg két lépés után a lábam megadná magát és én újra csak megsérülnék……
Meg kell erősödnöm, aztán visszatérhetek a szökéshez.
Ám előtte ki kéne derítenem mi a szándéka velem ennek az átkozott sebhelyesnek.
- Mi a jó fenét ……akarsz tőlem. Majdnem megöltél. – nyöszörögtem. – Engedj leszállnom, mielőtt a gyomrom a hátamon jön ki és felrobban a fejem, már ha élve kellek neked.

//Rendben, bevallom... gonosz vagyok, és egyetlen lételemem a sötétség! .... Főleg, ha van illatgyertya //

- Nem akarsz a sárban hemperegni, hidd el nekem. - felelte, mialatt odalépett hozzá.

// Tudom a szado-mazo....... //

Nem voltam biztos benne, hogy a legjobb ötlet magamra fordítani a Sebhelyes figyelmét, de volt egy halvány remény, hogy ha eddig nem ölt meg és elcipelt ide, valahová a nagy pusztába ebbe a barátságtalan időben és még lóra is rakott, nem maga után vonszolt, akkor talán nem akar végezni velem.
Már az első találkozásunk alkalmával is gyanítottam, hogy kellek neki valamiért, vagyis hát elmondta, hogy miért, de fogalmam sincs, miért ragaszkodott a személyemhez, annyi tolvaj futkos a városban, aki boldogan vele tartott volna……..És az akkori és a mostani sejtésem arról, hogy miért ennyire „ragaszkodó”, nem tett boldoggá, valami nagy szarságot éreztem mögötte és ritkán téved a megérzésem.
Sokáig úgy sem tudtam volna már titkolni, hogy magamnál vagyok, ráadásul addig a szökéssel is várnom kell, amíg elég erős nem leszek a futáshoz és a mágiám is összeszedi magát. Attól meg csak rosszabbul leszek, ha hassal és fejjel lefelé zötyögök egy kemény nyeregben.
Meglepetésemre és persze megelégedésemre a fickó valamiért nem gondolt arra, hogy megkötözzön, így egy darabig még eljátszhatom, hogy belenyugodtam a sorsomba, aztán majd hanyagolom a könnyes búcsút…..
Szavaim megértő fülekre találtak nála és miután halvány fény fogott derengésbe, határozott kezek rántottak ülő helyzetbe, mire kétségbeesetten kaptam a ló sörénye, kantárja, vagy bármilyen kapaszkodó után, hogy megtartsam az egyensúlyomat, mert hirtelen tótágast állt velem a világ, ahogy a vér most a fejemből lefelé lódult.
- Igazán jó meglátás. – nyögtem, ahogy végre valamelyest visszabillent minden a helyére.
Egyrészt elégedettem, hogy jól sejtettem, élve kellek, másrészt hihetetlenkedve hallgattam, hogy még mindig ragaszkodott a tervéhez, hogy követve a két fickót a városból, én fogom neki – még ezek után is, - ellopni a ládikát.
- Te ezt tényleg komolyan gondolod. – dörzsöltem meg a gyomromat, hogy kiálljon belőle a görcs. – Ezt az egész „tiéd az egész zsákmány” dolgot, komolyan mondod, vagy legalábbis a megbízód elég jól meggyőzött.
Azt azért már nem kötöttem az orrára, hogy nekem éppen ezért nagyon kezdett bűzleni valami.
- Lehet, hogy most magam ellen beszélek Sebhelyes komám, de egy nálam sokkal rosszabb tolvaj is simán elcsaklizta volna attól a két balektól a dobozt, csak balcserencsém volt, hogy elkaptak utána. Szóval nem értem ezt a nagy „gondoskodást” felém, több a macera, mint amit nyersz vele. – ingattam a fejem, de ezt gyorsan abbahagytam – Kisebbet is üthettél volna……..Ja és pisálnom kell.
Az ülő helyzet gyorsan javított az állapotomon és eszem ágában sem volt megvárni, hogy kivilágosodjon……..vagy egy vízitákolmányra felülni……

Igyekszem sok mindent összehordani, hogy lekössem a figyelmét, hogy elaltassam a gyanúját. Tapasztalatból tudtam, hogy a legtöbben idegesek lesznek a sok beszédtől és inkább igyekeznek megszabadulni tőlem minél előbb, mint, hogy sokáig hallgatni kelljen.
Itt persze nem számíthatok rá, hogy „megszabadul” tőlem, de már az is elég, ha enged a kérésemnek és hagyja, hogy eltávolodjam tőle.
El sem hiszem, hogy nála is hat, így vigyáznom kell, hogy ne üljön ki az elégedettség az arcomra, bár nem érzem magam olyan fényesen, hogy ezt ne sikerüljön egy fájdalmas grimasz alá rejtenem.
Kérdésére heves bólogatásba kezdek, aztán pedig ellenkezőleg, hiszen dehogy ez minden.
- Nem, nem, de hiába is kérném, hogy engedj el, hogy mondj le a társaságomról, bár tudom, hogy ellenállhatatlan személyiség vagyok, így aztán jelenleg csak ennyit kérnék…… - akadok el egy újabb triáda közepén, mikor látom, hogy egy guriga kötelet halász elő az egyik csomagból.
Hiába……sosem szerettem, ha valaki egy kötélcsomóval közeledik felém, mert az sosem vezetett jó dolgokhoz. Ha nem kóvályogna a fejem és zsibbadna a lábam, akkor bizonyosan megkockáztatnám, hogy leugorjak a lóról és futásnak eredjek, de valószínűleg most nem jutnék túl messzire.
Mivel már sebhelyes komám tudja, hogy nem szívvel-lélekkel tartok vele, így lehet, hogy csak egy esélyem lesz és azt nem akarom elbaltázni. A csekélyke ki mágiámat sem szeretném elpazarolni.
Láthatja rajtam, hogy egyáltalán nem tetszik, ahogy azt a csomagot a vállán egyensúlyozza, így megnyugtatónak szánt szavakkal szól felém.
- Ez most meg kéne, hogy nyugtasson? – háborodok fel, de nem tudok elhúzódni annyira, hogy ne kapjon le könnyedén a nyeregből.
Az utcai élet nem sok zsírt hagy az emberen, ő meg szikár alkata ellenére, erős, így nincs nehéz dolga.
- Egyáltalán nem kéne megkötöznöd. – igyekszem eltéríteni a szándékától, de persze a bizalmát már akkor eljátszottam, amikor először futottam el tőle.
A lábamon lévő béklyó nem sok mozgásteret hagy és ráadásul a kötél vége a férfi kezében marad, így bármilyen gyanús mozdulatomra, akár a lábamat is kiránthatja alólam.
A hátbaveregetésre nem számítok, ki is lódít kicsit az egyensúlyomból, jó, hogy mellettem áll a ló, így meg tudok támaszkodni rajta.
- Ez borzasztóan rendes magától. – hörrenek fel, aztán alaposan körbenézek, hogy merre is induljak.
Ekkor jövök rá, hogy bizony egy magasabb bokor sincs a környéken, nem, hogy fák, ami mögött elbújva, még a csomót is meglazíthatom esetleg.
Egyre elkeseredettebben nézelődök és hallgatom közben a mondandóját, amivel le akarja szerelni az ellenállásomat. De legalább arról már meggyőződhettem, hogy mágikus képességei nincsenek, mert akkor végképp esélytelen lennék.
Nem a legjobb dicséret, amit hallottam az, hogy szórakoztatom, de nem tudok egyelőre mit tenni.
- Most komolyan végig akarod nézni, hogy pisálok? – szörnyülködtem, előbb, aztán kicsit megrogyasztottam a vállam, mint aki végül belenyugszik a dolgokba. – Úgy látom, nem tudlak meggyőzni arról, hogy nem én vagyok a legjobb a feladatra, ezért legyünk túl rajta. Keressük meg ezt a te van Saarn-odat és ellopom neked az ékszert, aztán mindenki megy a maga útjára…..rendben?
Sok zsivánnyal volt kapcsolatom életem folyamán, így arra szinte esküdni mertem volna, hogy a fickó elhiszi, amit mond, de abban is biztos voltam, hogy ő is megbízást teljesít, hiszen nem is titkolta. A Megbízóban azonban már nem voltam annyira biztos.
- Legalább elfordulsz? – sóhajtottam és átmentem a ló másik oldalára.

//Én a helyedben az NJK-dat sajnálnám //

Természetesen az „érdekes” mivoltomat irónikusnak szántam, hiszen időt, energiát nem kímélve üldözött végig az egész városon, ahol minden tizedik lépésénél belebotolhatott egy tolvajba, aki boldogan tartott volna vele, ha csak egy aranyat is megcsillogtat előtte.
De neki én kellettem, valami megmagyarázhatatlan ok miatt és mondhatott akármit, ez mindenképp gyanús volt és meg nem ma kerültem az utcára.
Minden esetre most nem voltam olyan állapotban, hogy túlságosan ellenkezzek vele, vagy tesz róla, hogy még rosszabban legyek……..Őszintén szólva – tudom, hogy ostobaság és életveszélyes is, de kezdtem kíváncsi lenni, hogy mire ez a nagy felhajtás, miért kell mindenkinek az a csecsebecse.
Persze értékes, de azt éreztem itt kimondottan csak ez az egy ékszer a cél és főleg, hogy ne az a nemesi ficsúr birtokolja.
Ezért mentem bele végül – nem kizárva az esetleg útközben felmerülő egyéb lehetőséget is, - az önkéntes behódolásnak….
- Volt már, hogy jól próbálkoztál? – néztem végig rajta egy félmosollyal, ami nem az ellenállhatatlan személyiségének szólt.
Igaza volt a következő meglátásában is. Valószínűleg sosem fogunk megbízni egymásban, viszont untam már a rám aggatott beceneveket, amiben szó se róla, igen kreatív volt.
- Nem kölyök, nem fiú, nem Fürgelábú, bár ez legalább valamennyire hízelgő, hanem …..Jeremy, ha már így…….összekeveredtünk, legalább a nevemen hívj. – sóhajtottam, miközben igyekeztem úgy elvégezni folyó ügyemet, hogy csak a ló lásson, ha már muszáj.
Persze közben azért füleltem rendesen, de a tücsökciripelésen kívül semmit nem hallottam, így kissé megnyugodtam, mert a sebhelyestől biztos nem kellett tartanom, amíg a kezében nem lesz az áhított zsákmány, aztán……….majd meglátjuk.
Magamban azért elmondtam pár cifraságot, amíg visszaugráltam a fickóhoz és örültem, - hogy hitt abban, hogy önként vele tartok és lóra szállás előtt levette a kötelet.
Korai volt az öröm. Ahogy a nyeregbe küzdöttem magam, ismét megkötötte a lábam.
- És mi van, ha megbokrosodik a ló? – méltatlankodtam. – Ha leesem és magával vonszol, abba tuti elpatkolok. Úgy tudtam nagyon kellek a tervedhez, ez most nem számít? – háborgok, bár egyáltalán nem hatom meg vele.
Most nem úgy néz ki, hogy követnénk valakit is, érzésem szerint árkon-bokron vágunk keresztül. Nem vagyok ostoba, gondolom jócskán lemaradtunk miattam és most – mivel tudja a koma, merre tartanak, - egyenest odatartunk, lerövidítve az utat.
Valamikor, még mielőtt a Nap egyáltalán felébredt volna, visszakeveredtünk az útra, láthatóan kényszerű társam jól ismerte a helyet, aztán imbolygó lámpa fénye tűnt fel előttünk: egy kocsié.
Sebhelyes azonnal eldobta a lámpásunkat, mint aki biztos a dolgában, engem azonban ez már cseppet sem érdekelt, csak az egyre jobban sajgó ülepem. Sosem ültem még egyfolytában ennyi időt lovon és az út sem volt éppen sima. Ráadásul párszor majdnem sikerült leesnem, ahogy a lábam felhúzva megpróbáltam megoldani a csomót, ha nem is kimondottan a szökés miatt, csak, hogy az orra alá dörgöljem, hogy megtehettem volna. Sajnos valami ördögi módon értett a csomózáshoz, lazítanom sikerült rajta, de kihúzni a lábam már nem.
Ezért aztán ha ölni lehetett volna a tekintetemmel – amit valószínűleg úgy sem látott, - akkor már holtan fordult volna le a nyeregből gunyoros szavaira.
- Jó, akkor csak szólok, hogy hamarosan semmi hasznomat nem veszed, ha nem szállunk le, mert nem fogok tudni járni sem. – vetem oda azzal az elhatározással, hogy bizony innentől egy szavamat sem hallja, még ha el kell harapnom a nyelvemet is érte.
Persze felmerült bennem, hogy ha elég közel jutunk kiabálni is kezdhetnék, de, ahogy mondtam kíváncsiság is vezérelt már, másrészt a két férfi biztos emlékezne rám és kinek hinnének, egy tolvaj félvérnek, aki már egyszer meglopta őket vagy egy ismeretlen, de ártatlannak vélt felnőtt embernek?
Garantálható a válasz.
A víz szaga sejtette előttem, hogy lassan megérkezünk, d emég mindig olyan csendes, kihalt volt a környék, hogy akár a pusztán is lehettünk volna, csak egy-egy sötétebb árny jelezte, talán házak állnak arra.
Aztán megálltunk, éreztem az emberek és állatok szagát, tehát még többen is lehettek a környéken, nem csak a követett kocsi, amitől azért tisztes távolságot tartottunk. Miközben levette rólam a kötelet és én lecsúsztam a ló oldalán, próbálva megállni a lábamon, ami kissé remegett, nekem meg könnybelábadt a szemem, ahogy az ülepemet nyomkodtam.
- Városi kölyök vagyok. – morogtam válaszként a hajóismeretem firtatására.
Mintha csak ez lett volna a végszó, lámpák sora gyűlt ki és már biztos lehettem benne, hogy kisebb tömeg vár a hajóra, nem csak mi leszünk ott meg a két követett fickó.
Bár nem láttam emberem arcát, a szavaiból csalódottság áradt, ahogy szinte azonnal elvetette, akármit is ötölt ki előtte.
Én viszont jobban örültem neki, hogy jócskán lesznek körülöttünk, hiszen így elvegyülhettem és kisebbedet a veszély, hogy az a van Saan vagy a behemót társa, felismer majd, aminek azért még mindig lesz esélye, hiszen ugyanabban a ruhában vagyok és még az utca pora is rajtam van.
Meredten bámultam a sebhelyesre.
- Szedjem rendbe magam? Szerinted mi vagyok én, varázsló? – ráncigáltam meg szakadt, szegényes, koszos, poros ruhámat, égnek álló, gubancos hajamra mutatva. – Persze lophatok is. – rántottam meg a vállam, bár biztos voltam benne, hogy sosem vállalná a kockázatot. – Vagy vehetsz is éppen………..

//Val – óóó, félteni nem féltem //


Olyan kutya macska kapcsolat volt a miénk Kendry-vel –és milyen hülye álnév már ez a Kendry? – kényszerű együttlét, ami remélem minél hamarabb megszűnik majd. Pont ezért minden vagyonomat fel mertem volna tenni rá, hogy a kisujját sem akarná megmozdítani azon ügy érdekben, hogy nekem elfogadhatóbb külsőm legyen. A fickónak csak egy eszköz voltam, ami csak addig hasznos, és csak annyira épségben és egészségben, amíg el nem végzi a feladatát, aztán fikarcnyit sem érdekli mi lesz a további sorsom. De hát ez nem újdonság számomra, kevés embernek számítottam ennél többet.
Viszont akármennyire is titokzatos akart maradni, annyit elárultak a szavai, hogy ő nem rendelkezik semmilyen mágiával és talán pont ez az, amiért rám van szüksége. Tolvajt minden ujjára talált volna többet is, de olyat, aki varázserővel segíti a mesterségét nem sokat, igazából én még sosem találkoztam hozzám hasonlóval, még ha nem is buzog bennem túlzottan a képesség.
Egyébként már nem először hallok sértegetéseket enyveskezűségemmel kapcsolatban, így nem veszem magamra, de a visszavágásra mindig kész vagyok.
- Ha varázsló lennék, akkor most te állnál a kötél másik végén, egyébként meg semmi bajom a hivatásommal, nélküle már rég éhen haltam volna. – vontam meg érdektelenül a vállam, bár értékeltem, hogy legalább most a nevemet használta, még ha ebben volt is némi gúny.
Sokan próbáltak már „jó útra” téríteni, de, ha néha el is merengtem róla, tudtam, hogy a földtúrást nem nekem találták ki, kereskedőnek még beálltam volna, ahhoz viszont nem ártott volna egy takaros summa, ami nekem sosem lesz.
Természetesen igazam lett azzal kapcsolatban is, hogy nem fog egy lyukas darnát sem áldozni arra, hogy rendezett külsőt öltsünk és erről egész kiselőadást tartott, amit csak fél füllel hallgattam, mert egyrészt az első szavánál már tudtam hová lyukad ki, másrészt engem sem ejtettek a fejemre, hogy bármely módon felhívjam a figyelmét a két leendő áldozatnak.
nem becsültem alá egyikőjüket sem, biztos voltam benne, hogy ha meglátnak így, azonnal felismernének.
- Én ezt, hogy sejtettem. – forgattam meg a szemem. – Szerintem meg a legjobban a pénzedet sajnálod, mert ahogy én ismerem a kufárokat, bármikor hajlandóak egy kis üzletre, ha jól megfizetik őket.
Közben a lovakkal együtt elindult a kikötő istállója felé. Még sötét volt ugyan, de az egyre gyarapodó fények mellett már részleteket is ki lehetett venni. Kendry is figyelmesen nézelődött és nem hiszem, hogy a kíváncsiság vezette a tekintetét, amikor egy-egy csapaton néha elidőzött.
Megjegyzésére, amit egy újabb szúrkálódásnak szánt, elmosolyodtam.
- Lehet, hogy nekem a lábam használhatatlan, de neked meg a kezed, ebben biztos vagyok. – kuncogtam fel, azonban, amikor a kötelékeket említette, lefagyott rólam a vidámság. – Megegyeztünk és én állom a szavam, de ha megint eszedbe jutna megkötözni, akkor ennek vége. – villant rá figyelmeztetően a szemem. - De mindegy is, akkor marad a csenés, ám, ha lebukom, mert szerinted ügyetlen tolvaj vagyok, akkor lőttek a terveidnek és feleslegesen pazaroltad rám az idődet.
Dühös vagyok, mert akármennyire is úgy teszek nem érdekel a szövege, azért rosszul esik, ráadásul még elevenen él bennem a legutóbbi bukásom, amit azért volt fájó, mert a siker már szinte a kezemben volt. Szó szerint.
- Vegyük szemügyre akkor a felhozatalt. – morogtam.
Menet közben már kiszemeltem pár jelöltet, legtöbben egyszerű utazók, nagyobb családok voltak, akiktől lopni nem támasztott elém nagy kihívást. Különben is mindenki az értékeit, pénzét féltette, nem a ruháját.
Ha csak az Istenek nincsenek rosszkedvükben, akkor kis idő elteltével, már meg is vannak az új ruhák, még ha nem is a legtisztábbak, de a mieinknél mérföldekkel jobbak.

// Szegény Kendry.....még nem ismer eléggé //

Éreztem magamon a Sebhelyes fürkész tekintetét – egy tolvaj jobb, ha megérzi a kéretlen figyelmet, ha sokáig szabad akar maradni, - és egyáltalán nem tetszett. Mintha belém akart volna látni, mintha a gondolataimban akart volna olvasni, hogy kiszámítsa mit várhat tőlem.
Mondjuk ebben nem kárhoztathattam, hiszen én sem bíztam volna a helyében magamban, főleg nem ilyen rövid idejű ismeretség és ilyen előzmények után.
Azonban soha nem állt szándékomban senkit túlságosan közel engedni magamhoz, hogy kiismerjen, arról meg szó sem lehet. Annak ellenére, hogy alkut kötöttünk, a világ minden kincséért sem bíztam volna benne és tudtam, hogy amíg el nem válnak útjaink rajta tartom a szemem. Fejlett életösztönöket fejlesztettem ki életem során.
Ja, és minden szavát feltételesen voltam hajlandó elfogadni, hiszen milyen nevetségesen hangzott az, hogy nem sajnálja a pénzt mert van neki dögivel?
Azért láthatta a halvány mosolyt bujkálni az arcomon, ha eléggé figyelt, de ha ezt akarja elhitetni velem, hát lelke rajta……
Továbbra sem értettem egyet vele a vásárlást tekintve, de hát ha ezzel akarja magyarázni…..
Azonban a ruha lopás terén sem egyezett a véleményünk.
- Szerintem meg pont egy utazó a legjobb célpont, hiszen mire észreveszi a hiányt már talán messze járunk a parttól és nyugodtan gondolhatja, hogy valami helyi, kikötői banda volt a tettes.
Lehet, hogy kényszerű utitársam azt gondolja magáról, hogy ő is képes lenne észrevétlenül elcsenni ezt-azt, de biztos voltam benne, hogy nem tolvajként keresi a kenyerét, mondhat akarmit. Ő inkább olyan fajta, aki a simán továbbadja a megbízója részéről rárótt feladatokat és nem piszkolja be a kezét, csak, ha nagyon muszáj.
- Az ujjaid nem elég vékonyak és hajlékonyak a finomabb munkához, a fegyverforgatás elmerevíti azokat. – vonom meg a vállam, ha arra kíváncsi, miért mondtam azt a kezére.
Remélem nem akarja pont most bebizonyítani, hogy mégis alkalmas rá, bár lehet, hogyha elkapnák, akkor megszabadulhatnék minden következmények nélkül tőle……., de sajnos tudtam, hogy ő minden csak nem ostoba.
Mikor hátranézett, önkéntelenül én is megtettem és aztán csak füleltem, hogy vajon mi késztette erre, de én nem láttam semmit. Ki és miért követett volna egyébként is minket? Még a két áldozatunk sem ismerhette a szándékainkat.
Ha nem is mutattam meglepődtem, amikor elismerte, hogy durván bánt velem. Persze azt nem közöltem vele, hogy enélkül pedig nem élvezhetné kellemes és üdítő társaságomat, mert az első adandó alkalommal már megpattantam volna.
Nem sértődtem meg a lovagló tudásom lebecsülésén, hiszen igaza volt és az ígéretei – ha nem is bíztam benne továbbra sem, - legalább valamennyire visszafogottabbá tehetik.
- Sosem volt pénzem lóra meg a fenntartásukra, így nem is sok alkalmam volt a használatukra. Igazából ez volt életem első leghosszabb útja az egyikük hátán. – ismertem el és megint megdörzsöltem fájó hátsómat.
Még mindig kicsit terpesztett lábakkal közlekedtem.
A felesleges gyilkos kimondásánál, azét kissé megakadt a lélegzetem, de muszáj volt a fapofát fenntartani, mert egy vagány gyerektől elvárták, hogy a szeme se rebbenjen ilyenkor.
Tudtam, hogy nem sima fullajtár és, hogy ha a megbízója mégis úgy látja jónak, hogy mindenki vesszen aki az ügyet elkotyoghatja, akkor – lehet, hogy nem jószívvel, - de simán átvágja a torkom.
- Hát persze…..áll az alku, már mondtam. – nyeltem egyet gyorsan, aztán a hagyomány szerint beleköptem a tenyerembe, és ha az övét nyújtotta, megfogtam.
Ha ő ezt biztosítéknak látta, miért ne, de én tolvaj voltam, az alvilág söpredéke, nekem mit számított a becsület, ha az életemről volt szó……

//Mese, mese átka, se füle, se .....lába? //

Bár szokás volt a „mi köreinkben” az üzletet a nyálunkkal is megpecsételni, hisz másunk sem igen volt a sajátunk, de persze nem lett volna feltétlenül fontos, csak ha ismeri az alsóbb néprétegben dívó szabályokat. Kíváncsi is voltam, hogy vajon mit szól hozzá? Undorodva elhúzza a száját, vagy elfogadja. Nem csak elfogadta, de maga is megette, így sajnos egy kiskapuval kevesebb állt rendelkezésemre, hogy ha ki akarok majd bújni az alku alól.
Még egy dolgot jelzett ez a gesztus, mégpedig, hogy valószínűleg ő is úgy kezdhette, mint én, de már feljebb lépett.
Míg mi a szövetségünket erősítettük meg, a lovak békésen várakoztak mellette, néha finoman megbökve a vállát vagy az oldalát, mint valami simogatásra vágyó házőrzők. Különös volt elnézni a sebhelyes képét, ami kemény életről mesélt és ezt, az állatokról felé sugárzó nyugalmat, nagyon ellentétesek voltak.
A szavai megerősítik azt, amit a kézfogás mikéntje már kialakított bennem, hiszen arra utal, akár tolvajként is kezdhette volna.
- Még szerencse, de végül minek adta? – kérdeztem rá, hátha még többet elárul magáról.
Előnyben volt velem szemben, hiszen többet tudott rólam – még ha ez sem volt sok, - mint én róla – ami még kevesebb volt.
Nem nagyon kellett felhívnia a figyelmet a környezet néptelenebb voltára, hiszen azért én is szemmel tartottam a minket övező területet. Elvégre hamarosan lopnom kell, ehhez nem árt tisztában lenni mi vesz körül.
Megvontam a vállam, amikor a lovaglás előnyeit ecsetelte.
- Sosem tudom, hogy a következő pillanatban nem kell-e sietősen távoznom egy helyről és így nem áldozhatok időt, hogy a lovat keresgéljem, arról már nem is beszélve, hogy ha épp éhkopp van, egy lónak ételt lopni sokkal nehezebb, mint magamnak és általában tényleg városokban élek, ott könnyebb megkeresni a napi betevőt.
Tényleg nem tudom milyen utat járt be Kendry, de ha igazam van és ő is a legaljáról kezdte, akkor sem volt hasonló ez az út.
Már én is láttam az istállót, de érdeklődve néztem az elkerített, őrzött részt. Azért, ha már el kellett emelnem valamit jobban szerettem, ha van némi helyismeretem, legalább egy menekülőutam és most egyikről sem beszélhettünk. Sötétben érkeztünk, szinte csak azt láttam, ami konkrétan előttünk volt. Kendry láthatóan ismerősebb volt itt.
- Mit őriznek ennyire? – biccentettem a strázsák felé, elsőre nem reagálva a fene nagy bizalomra, amit rám ruházott.
A szemem ide-oda járt, ahogy az elmém is, próbálva kitalálni, hogy milyen játékot játszik, bár a képe inkább aggodalmat tükrözött. Olyan volt, mintha tudott volna valamit, amit én nem és ez eléggé zavart. Miért akarja, hogy inkább a helyiektől lopjak?
Elbizonytalanodtam és végül úgy döntöttem, hogy hallgatok a kételyeimre, hogy a hely kellő ismerete a káromra lehet.
- Rendben, akkor körbenézek pár háznál, biztos akad valahol kint hagyott, száradni való holmi, de nem biztos, hogy az itteniek öltözete jobb lesz, mint a miénk most.
Nem hiszem, hogy az ittenieket felveti a pénz, így talán tisztábbak lehetünk, de jobban öltözöttek aligha.
- Úgy látom te már jártál itt, van valami javaslatod, merre érdemes elindulnom? – sóhajtok, de még ha nem is vagyok oda az ötletért, hogy vele tartsak, lebukni nem akarok és…….végül is nyállal pecsételtük meg az egyezségünket…………

//Gyanús ez a hirtelen kitárulkozás //


Az őr és az elzárt terület még elég távol volt ahhoz, hogy halkan, minden gond nélkül beszélgethessünk még és úgy látszik a kézfogásunk, valami olyan biztosítékot jelentett a sebhelyesnek, ami elősegítette, hogy beszédesebb legyen velem.
Mondjuk visszagondolva az „elrablásom” óta eltelt időre, eddig sem volt az a magába forduló, szótlan fickó, de most olyan részletességgel kezdte megosztani velem az élete folyását, hogy egyrészt meglepett vele – persze egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy nem csak valami jól begyakorolt hazugsággal próbál etetni, - másrészt nem igazán a gyerekkori álmaira voltam kíváncsi.
Arra meg egyáltalán nem óhajtottam ezek után rávilágítani – mert még a végén folytatta volna, - hogy ha rájött, hogy utálja a vizet, az hajóács se akarjon lenni, mert általában az is a vizen szolgál……..
Vagy látta rajtam az értetlenkedést, vagy magától is rájött, hogy igen, a végeredmény érdekelne, mert aztán erre is rátért.
~ Na persze, én meg az elfek elveszett hercege vagyok! ~
Persze ezt nem mondtam neki hangosan, de minden valamire való bérgyilkos ugyan ezt állítaná magáról: kalandor, zsoldos, bérkard, satöbbi, satöbbi……
Az utolsó szavai azonban kérdőre húzták a szemöldökömet.
Furcsán hangzott egy ember beszédében a „kétlábú” kifejezés, bár nem jelzőként, hanem névként hangzott.
- Hogy érted azt, hogy Kétlábú? – vágtam közbe kissé izgatottan, hiszen én aztán tudtam, hogy akár ez mást is jelenthet. – Talán az emberekre érted? – húztam felfelé a szám, hogy elvegyem a kérdés élét.
Feszülten vártam a válaszát és szemem ismét az őr felé villant, felmérve a távolságot.
Megjegyzésére a nem mindig sikeres munka eredményére, vagyis annak kételyére, csak megrántottam a vállam, hiszen a legjobbakkal is megesik, a lovaglás meg most az utolsók között szerepelt a terveimben, mert most még mindig a válaszára vártam.
Persze valószínűleg csak túlreagálom az egészet, hiszen Kendry-nek meg van az oka, hogy miért akar engem…..valamiért, így minden bizonnyal sikerül megnyugtatnia és aztán ismét a ruha lopás „nemes” feladatára terelni a szót és a figyelmemet.
Hallgatva a nekem címzett mondanivalóját, az alakul ki bennem, hogy tényleg ki akarja csikarni belőlem, hogy én döntsem el, melyik utat választom, mert hol azt mondja, az utazóktól veszélyesebb lopni, hol a helyiektől. Amivel nincsen is baj, de mint említettem én idegen környezetben vagyok.
Mikor várakozóan elhallgatott, némi szünet után válaszoltam.
- Azt gondolom, hogy valami bizonyítás is ez, amit vársz, de állok elébe, azonban akkor kerüljünk beljebb és lássak többet, aztán te is teszed a dolgod és én is. – szaporáztam meg, mert már igazán túl akartam ezen lenni és egy alapos alvás sem ártott volna utána még.

//Na, jön a nagy balhé! //

A gyomromban képződött csomóval vártam, hogy miként magyarázza a kétértelmű kifejezését, miközben igyekeztem olyan érdektelenséget színlelni, amilyen csak csekély színészi képességemtől tellett.
Tekintetem próbálta minden egyes rezdülését értelmezni, már amennyire a végét járó éjszaka és az itt-ott gyéren pislákoló fáklyák fénye lehetővé tette, hogy vajon őszintén beszél-e.
Igyekeztem követni elsőnek eléggé nyakatekertnek induló magyarázatát, miközben nem tudtam elrejteni az ellenszenvemet, ahogy az orkok étkezési szokásait emlegette.
Ha ő is figyelt volna engem – bár már úgy gondoltam eléggé kifürkészett és már nem foglalkozik velem, - akkor látta volna, ahogy magamban halkan elátkozom a vérüket és Frikket a három szál hajával együtt és talán következtethetett volna arra, hogy volt velük valami nem túl kellemes találkozásom.
Aztán akaratlanul megtorpantam, amikor kiderült, hogy rájött, vagy legalábbis megtippelte, hogy mire is akartam rákérdezni. Tudott a sárkányokról!
A szívem szapora dobogásba kezdett és minden izmom megfeszült, miközben próbáltam eldönteni, hogy őszinte-e amikor ezeket a lényeket szidja és tényleg rühelli-e őket.
Végül inkább az győzött meg, hogy nincs köze ezekhez a „gyíkokhoz”, amikor a mágiájukat emlegette, olyan megvetéssel, hogy tudtam, ő nem tartozhat a művelői közé és mivel a sárkányok mind mágikus lények voltak, így ő nem lehet az.
Elfojtottam megkönnyebbült sóhajomat, mert éreztem hirtelen rajtam végigfutó kutató tekintetét, nem kell mindent tudnia rólam. Ha esetleg jobban megismerjük egymást, akkor mesélhetek neki egyet és mást, bár lehet ős is tudna nekem……., mert mintha ezekben a szavakban csöndes figyelmeztetés is lebegett volna felém.
Sosem voltam a híve, hogy könnyen vegyük bárkinek az élete kioltását. Az életem legsötétebb szakaszában, dönthettem volna úgy, hogy a gyilkosok útjára lépek és pénzért életeket veszek el, de mindig is taszított ez a világ. Ismerek olyan embereket, akik még élvezik is, de nekem nagyon is megfelel a saját szakmám, köszönöm szépen.
Éppen ezért Kendry ezzel kapcsolatos felvetésére csak bólogatni tudok.
- Legtöbbször bőven elég, ha az ellenünk vétő pórul jár.
Én legalábbis általában hozzásegítem azt, aki alám tesz, hogy pórul járjon, ha csak egy módom van rá.
Aztán a gondolataim már ismét az előttem álló feladat felé kanyarodnak és csak egy fél oldalpillantással ellenőrzöm, hogy a dicséretet komolyan mondja-e vagy mosolyogva.
Mióta megkötöttük az egyezséget, úgy érzem, hogy komolyan vesz és mintha tényleg bízna benne, hogy megugrom az elém tornyosuló akadályokat. Persze az is igaz, nem is rabolt volna el, ha nem hinne benne……
- Fáradt vagyok az igaz, de remélhetőleg egy ruhalopás nem haladja meg a képességeimet még így sem, különben feleslegesen akaszkodnánk a célpontjaid nyomába. – veszem visszább a hangom, hiszen egyre közelebb érünk az őrhöz.
Nem voltam ideges, hiszen egyszerű utazóknak tűnhettünk, meg aztán nem is volt vaj a fülem mögött…..még.
A bejutást rá bíztam Kendryre, maga mondta, hogy járt már erre, így biztos tudja mi a szokás.
A strázsában egyébként sem buzgott a lelkesedés ezen a késői vagy épp korai órán, így csak elsorolta – amit gondolom minden utazónak megtett, - a tudnivalókat aztán utunkra bocsátott minket, még csak különösebben meg sem nézett magának.
Az azért nem kerülte el e figyelmem, hogy a tulajdonost valami kár érte és ezért nagyobb a fegyelem, hiszen ez az én munkámat is megnehezítheti.
Aztán már bent is vagyunk.
Lefoszlik rólam a lazaság és csupa figyelem vagyok. Engedelmesen követem Kendry mutogatását és bólintok, ahogy meglátom mire utal. Jó kis rejtekhely és kiindulási pont. Ha csak nem lapul ott más is, nem vesznek észre és a sötétség ott még sokáig megtelepszik.
És persze az utazók csomagjai is elérhető közelségben lesznek, így erősen hajlok rá, hogy innen szerezzem be az új ruháinkat.
Persze továbbra sem felejtem el, hogy a tulajdonos biztosan őröket alkalmazott, hogy a további kárait megakadályozza.
- Ha már segítség kell, régen rossz lesz és amúgy sem tudom, hogyan tudnál kihúzni a pácból úgy, hogy ne leplezd le magad. – vonom meg a vállam, egyébként meg bízom magamban. – Gondolom valahol az istálló körül leszel majd, oda megyek.
Aztán már ott sem vagyok mellette.
A két épület közötti sötétben megbújva, aktíválom a mágiámat, amivel mind a mozgásom okozta neszeket tompítottam, mind a testemet tettem könnyebbé, de persze nem rohantam fejjel a falnak és milyen jól tettem.
Voltak járőrök. Megtermett falusi legények……..összesen hárman….., akik nem ijednek meg a saját árnyékuktól, de nagyon is kiszámítható útvonalon közlekedtek, így magamban számolva ki tudtam következtetni az időt, amikor ismét feltűntek. Még egy kört megvártam, hogy biztos legyek a dolgomban.
Amikor elkanyarodtak a szekerek felé, megtudtam nézni az ajtót, hiszen minig a legkönnyebb dologgal kezdje az ember. Sajnos most nem jött be, az ajtó zárva volt. Visszahúzódtam a sötétbe. A raktáraknak általában van a tető felé szellőzése, hiszen sok mindent tárolhatnak ott és a tulajdonosok nem szeretnek pl. halszagú gyapjút vagy kelmét, így ahelyett, hogy az ajtó zárjával bíbelődnék, ahol az esély is nagyobb, hogy észrevesznek, inkább a mágiámmal biztosított könnyedtséget kihasználva fellendültem a magasba, elkapva a tető peremét és máris a zsindelyhez tapadva hasaltam, várva, hogy megbizonyosodjak róla, minden rendben van. Aztán hason csúszva elindultam megkeresni a szellőzőt, megvizsgálva, hogyan tudok bejutni rajta. Ha szerencsém van, nem túl bonyolult a zárja, valamiért a tetőket kevésbé tartják megközelíthetőnek az emberek, de még az is lehet, hogy eleve nyitva lesz.

//Akkor tartalékolok //


Ahogy meggyőződtem róla, hogy nem látott meg senki és nem vertek riadót, máris tovább mozdultam és négykézláb óvakodtam a hajnal kezdődő gyenge fényénél a tetőn sötétlő nagyobb folt felé, ami beváltotta a reményeimet és tényleg egy szellőző volt.
Bíztam benne, hogy van még elég időm bejutni, valami türhető ruhákat keresni és még ki is jutni, mert, ha kivilágosodik, akkor elég feltűnő lehetek e tetőn, bár persze megoldom, ha kell, csak feleslegesen megnehezíti a dolgom.
Vissza gondolva az ideérkezésünk óta eltelt időre, nem tudom, hogy Kendry szándékosan húzta-e az időt, vagy bele sem gondolt, de most nem örültem neki, hogy annyit tököltünk, míg ideértünk.
Az épület belsejében amúgy sem vetem volna a hasznát valószínűleg a nappali fénynek, mert nem sok ablak volt rajta, így meg jobb lett volna, ha még éjszaka lerendezhettem volna a dolgot.
És persze, hogy volt rács, sőt még egy esővédő tető is, de hát minden még sem jöhetett össze.
Megtehetem, hogy felfeszítem a fedelet, de az zajjal jár és ha az épületből szívárgó fénynek hinni lehet, akkor lehet, hogy vannak odabenn…….Éjszaka meg a hangok jobban is terjednek.
Megpróbálom a tetőt megbontani a szellőzőn lévő kallantyúk mellett. Csak annyira, hogy a kezem beférjen és akkor elfordítom azokat, így nagyon kevés zajjal ki tudom nyitni fedelet és a rácsot és leereszkedni a poros és sötét padlásra. A fény lentről jön.
Ha nem tudom megbontani a zsindelyt, akkor persze felfeszítem a szellőzőt, annyira kevés hangot kicsikarva a dologból, amennyit csak lehet.
Molyrágta, poros zsákok és egy csomó láda közé érkeztem. Vártam pár percig, hogy a szemem szokja a sötétséget, ami a lenről felszivárgó fénynek köszönhetően, nem volt vaksötét. Ez volt a jó oldala, a rossz meg, hogy talán őröket jelentett.
Mikor már nem féltem, hogy megbotlom valamiben, nesztelenül felálltam és az orrom elé kaptam a karom, hogy elfojtsak egy tüsszögést. A dohos szagot valami erős, orrfacsaró szag színesítette. A halszag sem piskóta egy ilyen helyen, de ez sem volt kellemes elf orromnak.
A zsákokban mindenféle szerszámok voltak, talán valaki zálogban hagyta itt, mert már a rozsda ette a legtöbbet, a ládákban, amik legtöbbje nyitva volt megtaláltam a szag forrását, a hagymákat is. Nem tudom minek kell ekkora mennyiség a tulajdonosnak, bár az is lehet, hogy ezt is itt hagyták megrohadni, a szag alapján nem voltak túl frissek.
Még pár ládát és zsákot ellenőriztem, de ruha az nem volt itt, pedig mennyire megkönnyítette volna a dolgom, bár lehet amit itt találtam volna, azzal amúgy sem mentem volna sokra.
Tehát le kell mennem. A padlásról levezető lépcsőhöz lopakodtam és meresztettem a szemem és a fülem. A fény valamilyen lámpásból jöhetett, mert nem remegett, mint a gyertya vagy fáklyafény, amúgy sem hiszem, hogy ennyire nyílt lángot megkockáztattak volna egy raktárban. Semmilyen emberi jelenlétre utaló jelet nem hallottam.
Persze nem tudhattam, hogy nem áll-e lesben valaki vagy valakik. Talán meghallottak és csak arra várnak, hogy lemenjek és lecsapnak rám. Vagy…….az őr alszik……vagy nincs lent senki, csak előzékenyen égve hagytak egy lámpát.
Elég nagy az épület, talán több szoba is van, de ha itt állok, rám fog virradni és akkor emberek jönnek a csomagokért…..Le kell mennem……most….
Nem vesztegethetek több időt.
Minden lépésem előtt kipróbáltam a lépcsőfokot, hogy ne reccsenjen meg, a szélére léptem, mert ott szilárdabb, így óvakodtam lefelé szinte a falhoz tapadva, miközben minden neszre figyeltem és ha hallottam valamit azonnal megmerevedtem.

//Milyen sejtelmes //


Ha feltörtem volna az ablakot, akkor is legalább annyi nyomot hagytam volna, mint a megbontott tetővel, amit ha reggel észrevesznek is, bár szerintem csak akkor, ha esne az eső, akkor sem tudnák, hogy ki járt odabenn, na meg addigra remélhetőleg már régen a hajón leszünk, így ez aggasztott a legkevésbé.
Ami azonban jobban aggasztott az a lentről szivárgó fény, amiért még a szokásosnál is óvatosabban osontam le a lépcsőn. Még így is kétszer az ütő is megállt bennem, amikor a legnagyobb figyelem mellett is megreccsent…….kétszer is. Úgy tűnik berozsdásodtam, a mágiám ki-kihagyott, ezért a vészes hangok.
Ám ha volt is benn valaki, vagy aludt, vagy olyan mozdulatlanul állt lesben, hogy még egy szobor is megirigyelhette volna, mert a saját lélegzetemen kívül nem hallottam semmit.
A csomagokat őrző teremben egyelőre semmit gyanúsat nem láttam, viszont a figyelmem inkább a mögötte lévő helyiség aggasztott a két ablakkal, hiszen onnan bármikor bekukkanthatott valaki és én csak akkor láthattam meg, amikor már késő.
És a fény is onnan jött, meg egy másik bezárt helyiségből, ami talán egy másik raktár lehetett, vagy talán iroda és ott is világított valaki.
Ez nem jó hír! Sajnos nincs olyan képességem, hogy átlássak a falakon vagy érzékeljem, hogy hányan lehetnek ott, pedig most sokat adtam volna ezekért. De egyébként is mi a fene van ebben a raktárban, amit ennyire kell őrizni?
Mivel két helyen is világítottak, biztos voltam benne, hogy kell lennie itt valakinek, nem hagynák őrízetlenül a lángokat……..
Megint pár percig némán és csendben hallgatóztam és mivel már leértem a lépcsőn a kupacokban álló holmikat is vizslattam. Ahogy biztos voltam abban, hogy lehet itt valaki, úgy abban is, hogy a ruhás teremben senki nincs rajtam kívül.
Előrébb lopakodtam, szemem végig szaladt a a falakon és megakadt az ajtón, a bejárati ajtón, aztán a szinte mellé készített ……..kulcs? Nem tűnt épnek, mintha csak egy része lett volna, de nagyon a zárba beleillőnek néztem. De mit keres ott…..így….?
Nagyon rossz érzésem kezdett lenni és én általában hallgatok a megérzésemre. Valami itt nem volt rendben! Talán csapda lett volna? Vagy megelőztek? Valaki azt várja, hogy ott akarok majd kimenni? Kérdések tömege futott át rajtam, de egy biztos volt…..nem maradhattam ott.
Gyors mozgásba lendültem, hogy a ruhakupacokból, minél hamarabb kiválasszak két inget, nadrágot, zekét vagy köpenyt, ami tippre jó lehetett, aztán mindet egy zsákba gyömöszöltem és máris lendültem felfelé a lépcsőn, hogy ott menjek ki, ahol bejöttem, nem könnyítve meg senki dolgát.