Piac, és kereskedések

//Hihetetlen! Szerintem még Jeremy is majd kiesik a szerepéből //

Miután az első megrendülésemen túl voltam, mert kiderült, hogy nem az enyves kezemet leplezte le, ahogy megszabadítottam a késétől, már csak azon döbbenetem volt a következő, hogy micsoda kényes egy ficsúrt fogtunk ki, aki még csak egy kis nyálat sem volt képes elviselni, de hát ez csak az én malmomra hajtotta a vizet. A katona teljesen kiesett a nagy vallató szerepéből és olyan undorral nézett meggyalázott nadrágjára, aztán meg rám, hogy azt egy herceg is megirigyelte volna.
Tényleg nem tudom honnan szalajtották ezt a különös fogdmeget, aki még azt sem fogta fel, hogy itt a hajón nem biztos, hogy érvényt tud szerezni az általa gyakorolt hatalmának, főként akkor nem, ha ilyen botor módon kettesben marad a gyanúsítottjaival, akiktől még a fegyverüket sem kérte számon.
Azt tudtam, hogy Kendrynek van és most már én is szereztem magamnak. Most már csak arra lett volna szükségem, hogy, aki oly tapasztalt volt a tolvajok dolgában, meg tudja érteni, hogy miért volt az előbbi kis színjátékom, hiszen egyébként mi a csudának vetettem volna térdre magam ez előtt a bájgúnár előtt és ráadásnak még minek suvickoltam volna olyan lelkesen a gúnyáját, miközben szoros testközelbe kerültem vele.
És a Lófarkas egyáltalán nem sejtett semmit, vagyis úgy látszik mégis sikerült elhitetnünk vele, hogy nem azok vagyunk akiket keres. Így aztán talán még sem kell ártalmatlanítani, ami mindenképp kockázatot jelent, mert akárhová rejtjük, valaki könnyen belebotolhat. A megölésétől meg azért ódszkodtam volna, mert hidegvérű gyilkos nem vagyok és nem mindegy, hogy ha ne adja az ég elkapnak minket, miért állunk a törvény elé………
Tehát törölgettem a fickó nadrágját, amin már lassan csak egy száradó folt mutatta a csúfságot és közben Kendry arcáról próbáltam leolvasni, hogy mi a további terve.
Azonban rajta csak tanácstalanságot és habozást látok, ami most nem válik hasznunkra, de mielőtt még magam találnék ki valamit, látom, hogy dűlőre jutott magában és ezért még várok a pucováláson kívüli cselekedeteimmel.
De végül nem az ő hangját hallom meg, hanem a katonáét, aki olyat mond, hogy megáll a kezem és még az együgyi vigyor is rámerevedik az arcomra, mert nehezen hiszek a saját fülemnek.
~ Ez most tényleg azt akarja, hogy szerezzünk neki egy másik gatyát? ~ nézek fel döbbenten először a Lófarkasra, aztán Kendryre.
- Bácsikám………most menjünk el? – kérdeztem halkan – Ide adja, hogy…….megtisztítsam az urnak? – nyújtom a kezem, de egyszerűen nem hiszem el, hogy képes ezt megtenni, mert, ha igen, én szívesen itt hagyom egy szál pendelyben……….
Alig bírom megállni, hogy ne vigyorodjam el…….

// Megbánja még azt a nadrág cserét... //

Nagyon szerettem volna látni, hogy ez az őrült nyomkövető teljesen elveszti a fejét és még képes is levetni az általam kissé összemocskolt – na jó, nem kicsit, - nadrágot. Persze nem azért mert olyan nagyszerű látvány lenne valami még meglepőbb alsóruházatban látni, mert remélni mertem, hogy az azért van rajta, hanem, mert elég nagy bajban lett volna, ha utána a keresésünkre kell indulnia pendelyben.
De sajnos elvette a lelkesedésemet, amikor – bár nem látott át teljesen a hátsó szándékomon, - de azért még maradt annyi esze, hogy inkább csak akkor cseréljen, ha már itt lesz a váltás.
Mindenesetre feldühítenem eléggé sikerült, ahhoz, hogy minden másról elfeledkezzen, még arról is, hogy tulajdonképpen azért hívott ide minket, hogy vallomást csikarjon ki belőlünk a kikötői lopás miatt. Amit természetesen nem mi, vagyis én követtem el, legalábbis, amivel vádolnak.
Ezért igyekeztem továbbra is eljátszani a szerepemet és szép, nagy kerek szemekkel, értetlenül pislogtam rá, a kezem csak lassan eresztve magam mellé, miközben hol jobbra-balra ingattam a fejem, hol bólogattam, mint aki teljesen összezavarodott.
- Neeem! Iiigen! – majd pár lépéssel Kendry mellé kerültem behúzott nyakkal, mint aki a védelmét keresi.
Az újabb kis előadása alatt elég nagy erőfeszítésembe került, hogy ne röhögjem el magam, de azt egyszerűen nem lehetett megállni, hogy ne szórakozzak el fellengzős szavain, amit nem igazán gondolt át, amikor ezt egy „félkegyelműnek” és annak „bácsikájának” előadott.
- Rosszat tettem bácsikám? – nyivákoltam. – a katona úr…..azért akar….rosszindulatbúl ……. viseltetni? – értetlenkedek szándékosan.
Kendry cselekedeteire várok, mert eddig elég hallgatag volt, bár lehet, hogy ő is csak azért ilyen csendes, mert nem akarja elröhögni magát. Igazán büszke lehet rám, hogy mit el nem értem az álcámmal!
Aztán megláttam a felvillanó kaján vigyort egy röpke pillanatra, amikor a „nemes úr” egy rövid időre a nadrágját szemrevételezi és amire én lelkesen visszakacsintok.
Ő is érzi már, hogy nyert ügyünk van, így kiélvezhetjük a győzelmet és nem kell fejvesztve elrohannunk. Nem habozok engedelmes képet vágni a szavakra, mellyel lelkesedésemet mutatom a nadrágbeszerzés iránt.
- Igenis! – hajlongok a katona előtt. – Tom – mutatok magamra, - hoz a nemes úrnak gaty….nadrágot, - azzal hagyom magam kivezetni a kabinból.
Azt hiszem mindkettőnket az visel meg a legjobban, hogy visszatartsuk a röhögésünket, amíg elég messzire nem érünk, hogy az a bolond ne hallja meg, ezért Kendry dicséretére csak akkor válaszolok, amikor már ez megtörtént.
- Teljesen meg van zápulva az agya, talán a társai azért is hagyták, hogy fennmaradjon és elhozza a hajó, örültek, hogy megszabadultak tőle. – köptem ki végre azt az átkozott diót és töröltem meg a nevetés könnyeitől ragadó arcomat. – Jó voltam, mi? – ért fülig a szám, aztán megráztam a fejem a szabadkozónak hangzó magyarázatára. – Egy percig sem izgultam Kendry. Nem hiszem, hogy biztos volt a dolgában, ha nem lep meg a tisztaság mániájával, akkor sem tudott volna kezdeni velünk semmit szerintem. Így is jól játszottad az aggódó nagybácsit, ne aggódj! - vigyorogtam tovább vidáman,, hogy milyen jól sült el minden. – Az az arc…….. – csuklottam fel megint, ahogy magam elé képzeltem, - mindent megért!
Az is simogatta a májamat, hogy társam, most már másként tekintett rám és bevallom őszintén én is kezdtem élvezni a feladatot, már nem a kényszer vezérelt. A kés élén táncolás mindig is jóleső izgalommal töltött el. Mindenesetre kissé visszavettem a vidámságból és úgy tettem, mint aki komolyan megfontolja a választ.
- Úgy vélem, hogy a kikötés előtt lenne érdemes ellopni a ládikát, ahogy mondod, mert akkor lenne időnk eltűnni mire felfedezik, ám szerintem akkor lesznek a legéberebbek és nem biztos, hogy elhagyják a kabinjukat, viszont……..ha a ládika marad, csak a tartalma tűnik el, akkor azt jóval később vehetik észre…… - néztem rá kérdőn, mit szól hozzá. – A ficsúrnak meg szerzünk nadrágot, de esetleg egy két helyen bedörzsölhetjük valami kellemetlen meglepetéssel…..az egyik kereskedőnél láttam egy ismerős katuszfélét……és míg azzal foglalkozik, akár még a kardját is elveszítheti…… - csúsztattam ki az ellopott tőrt az ingujjamból, megmutatva Kendrynek egy fogvillogtató vigyorral. - El lesz a kikötésig a vakarózással.

// Bízom benne, hogy a végén is jól szórakozunk majd //

Mivel már egyáltalán nem éreztem magam veszélyben, így már könnyű volt mulatni a katonán, aki a „tisztasága” megőrzése érdekében még arra is hajlandó volt, hogy az által oly gyanúsnak tartottakat szabadon eressze. Na, nem mintha egyébként bent tarthatott volna, csak éppen így nem kényszerültünk erőszakra, hogy megszabaduljunk tőle. És bár egyetértettem Kendryvel abban, hogy a fickó teljesen agyament, azért még lehet, hogy a fegyverekhez ért és még megsebesülhetett volna valaki a végén.
- Ha engem kérdezel, megvárták míg felszáll, aztán gyorsan útjára engedték a hajót, hogy megszabaduljanak tőle. Ha ennyire kiakad, ha kicsit összepiszkolódik, akkor szerintem az égvilágon semmiben nem vették azon az isten háta mögötti helyen hasznát. Gondolom a lóról sem szállt le soha. – értettem egyet társammal, aki most maga is elég felszabadultnak tűnt.
Nem sokszor dolgozom társakkal, jobb szeretem, ha csak magam miatt kell aggódni és Kendryvel amúgy is elég…….keményen indult, de most már pezsgett bennem a kalandvágy és a sebhelyes társ is egészen már színben tűnt fel, talán még lehet ebből valami, főleg mert ostoba sem volt.
- Sajnos én is úgy vélem, hogy valami olyasmi tűnt el abból a raktárból, ami vagy nagyon értékes, vagy olyan valakié, aki szeret példát statuálni még a legkisebb sérelméért is. Igaz, hogy piperkőc lovagunk a kabinban, talán nem a legjobb választása volt a tolvajok felkutatására, de valaki viszont igazán jól időzített, hogy a mi nyakunkba varrja a dolgot. – fordítottam kissé az aggasztóbb dolgok felé a vidámságunkat, ami azért nem kellett, hogy eluralkodjon rajtunk, mert volt még dolgunk épp elég.
A fedélzet is kezdett megélénkülni, kik a dolguk után jártak, mint a mellettünk elsétáló két asszonyszemély, volt, akik nézelődtek és levegőztek, még pár kölyök is kergetőzött arrébb.
Halkabbra fogtuk hát a hangunkat, mert még volt megbeszélnivalónk, de nem lett volna jó, ha avatatlan fülek is meghallják miről tanácskozunk.
Egyetértően bólintottam, amikor arról beszélt, hogy ő is jónak tartja a ládikó hátrahagyását. Nem mondom, hogy nem lett volna jó azt is megtartani és szép pénzért eladni, de ha ezzel leplezni lehet a valódi zsákmányunk eltűntét és tényleg úgy megfizetnek, ahogy Kendry állítja. És már találkoztam ezzel a Holthar-ral is, ami arra sarkalt, hogy nagyon is szemmel tartsam és ne keverdjek a karjai közelébe.
- Sose fogja megtudni, hogy hol hagyta el e becses fegyverét – húzódott mosoly az arcomra az újabb elismerésre.
Ismételten kissé meglepett, hogy most már Kendry kikéri a véleményemet a további terveket illetően, ami jól esett, de mivel semmivel jobb ötletem a végrehajtás sorrendjével kapcsolatban nem volt, így nem volt, amit másképpen javasoltam volna.
Ráadásul én is éhes voltam és ha Kendrynek van pénze ételre, akkor még megerőltetnem sem kell magam felesleges tolvajlással.
- A nadrág és a kaktusz beszerzése nem fog gondot okozni. Valami laktatót meg igazán el tudok képzelni már a gyomromban, főként, ha meleg is. – értettem egyet. – És, ha még a nadrág eljuttatása előtt sikerülne bejutnom a kabinjukba és elemelnem a kis gyönyörűséget, akkor még alibink is lenne, ha később valamiért igazolnunk kéne hol voltunk. Nem hiszem, hogy a nagyságos úr bárkinek is beismerné, hogy miért küldött ki minket. – jutott még eszembe ez a jó kis lehetőség. – Szóval csapjunk bele, már bizsereg a tenyerem. Bár azért nem eszem túl magam, ha mozgékony és fürge akarok maradni.
Rajtam tényleg nem fog múlni, már alig várom, hogy újra láthassam azt a finom ékszert és elmondhassam majd egyszer az unokáimnak, hogy én voltam, aki ellopta.
- Talán ide kéne mennünk. – intettem az egyik teremre, honnan meleg és ételillat szállt kifelé.

// P.S.: Ha már kicsit hosszúnak érzed, vagy valami érdekel a szállal kapcsolatban, (de egyéb okokból is) nyugodtan keress //

// Hiszek neked, mert vagy jól végződik vagy sem, de tudom remek lesz ////

Valószínűleg nem csak én éreztem az ételek illatát, de én szólaltam meg elsőnek és böktem a helyre ahonnan jött, mert engem is fellelkesített, hogy már rég megemésztett lekváros kenyér után végre ismét megtömhetem a hasam. Volt nálam némi pénz, de igazából reméltem, hogy „mentorom” rendezi majd a számlát. Mostanában így is fájdalmasan sokszor fordult elő, hogy tisztességes módon fizettünk a dolgokért, ami nálam azért nem volt gyakori.
Nem számítottam nagy választékra egy ilyen víziteknőn, de nem is voltam válogatós, így fürgén és kíváncsian léptem be a Kendry szavai szerint „ígéretes” helyre, ami meglepetésemre úgy nézett ki, mint egy fogadó vagy kocsma. Nem volt sok fény, de az én szememnek elég volt, hogy lássam voltak itt asztalok és padok és még egy nagy pult is, ahol pár ember vette fel a rendeléseket az utazóktól, már persze, akik ezt meg tudták fizetni.
A legtöbb utas a magával hozott elemórzsiát fogyasztotta a neki kijelölt helyen és nem áldozta a nehezen megszerzett darnáját az itt kínált étlekre. Minden bizonnyal az itt lévők a tehetősebb rétegbe tartoztak, kereskedők, polgárok, tisztviselők, esetleg néhány zsoldos, aki épp a jól megérdemelt fizetségét szórta el, ahogy szokta.
Szemem végig futtattam a jenlévőkön, hiszen azért nem lett volna jó, ha éppen a nemes mágus testőrébe botlunk, de ha nem láttam, akkor máris azt lestem, hogy milyen ételeket is kínálnak. A falon tábla lógott írással, de nem volt erősségem a betűvetés, így inkább a többiek tányérját lestem, abból próbáltam tájékozódni.
Elvigyorodtam, amikor láttam, hogy azért nem kell nagyon megalkudni, ezért hamar Kendry mellett teremtem, hogy, ha elmondta a pult mögött álló idősebb fickónak mit akar enni, én is elmondhassam a kívánságomat és már ne csak az illatokkal lakjak jól, hanem igazi étellel is.
Meleg étellel. Az már csak a hab volt a tortán, hogy, ahogy számítottam rá, társam bőkezűnek mutatkozott, így nem kellett visszafognom magam.
- Rendben. – bólintottam elégedetten. - Én egy nagy adag szalonnás tojást kérek, egy szép nagy cipóval és ne sajnálják róla a szaftot. És egy kupa mét sör is jól esne. – adtam le a rendelést nagyot nyelve, mert már a gondolatra is összefutott a nyál a számban.
Ezek után már csak várni kellett egy kicsit, hogy a serénykedő segítők meghozzák a remélhetőleg alaposan megpakolt tányérokat. Eközben meghallgattam Kendry tanácsait, hogy mely asztaltársaságot kerüljem, ami ráadásul még mosolyt is csalt az arcomra.
- Tolvajtól lopni igen csak szép teljesítmény lenne. – jegyeztem meg halkan kuncogva, mert a Lófarkas kabinjában megszerzett jókedv még nem múlt el nyomtalanul.
Azért csak megnéztem magamnak azokat a híres-neves surranókat, aztán a nimfát is felhúzott, csodálkozó tekintettel, mert olyat még nem láttam így, emberek között, mert nem szoktak nagyon mutatkozni, ez meg épp az ellenkezője volt. Ám azért én sem voltam már gyerek, hogy ne nézzem meg alaposan és kissé vágyakozóan.
- Azért nem lehet olyan rossz, ha egy ilyen …….hölgy elcsábít, nem? – kérdeztem a társamat, akinek biztos elég tapasztalata volt már, hogy ebben kiokosítson. – És, hogy érted, hogy valakinek a tulajdona? – esett le kissé elcsúszva, amit előtte mondott. – A nimfák elég szabad népek, általában az erdőben élnek, vagy rosszul tudom?
Közben remélem megjött már az ételünk, mert kezdtem igazán éhes lenni, még az asszonyszemélyt is félre tudtam tenni, ha elfoglalhattam magam az étel belapátolásával, egy aránylag szabad asztalvégen.
- Bízom benne, hogy az a……Holthar nem pont most akar reggelizni. – motyogtam bele a tányéromba, mert nem vettem volna jó néven, ha nem lakhatom jól.

// Hát, ha te kíváncsi vagy, akkor képzelj el engem //

A türelem hasznos erény……állítólag, de csak ritkán voltam vele jóban. Persze tudtam türelmes lenni, ha a munkám megkívánta, de általában a hasam megtöltésekor nem rendelkeztem vele. Azonban most nem igazán az én kezemben volt a kezdeményezés és a megvalósítás sem, így kénytelen voltam élni vele, de addig is kihasználtam az alkalmat és Kendry iránymutatása alapján felmértem a vendégkört, kicsit tovább időzve a nimfa alakján, mint ami ildomos lett volna, de hát tudtam én úgy figyelni, hogy másnak ez ne tűnjön fel…..
Mellettem álló társam szavai zökkentettek ki ebből, ami arra ösztönzött, hogy rávessem helytelenítő pillantásomat, ami jobb vöröslött, mint a hajam.
- Ez csak egy kis mézsör, amit minden bizonnyal, amúgy is éppen felvizeznek, annyira, hogy talán egy fél hordónyit kéne meginni ahhoz, hogy megártson. – ingattam meg a fejem és sokat mondóan a hátul ténykedő kiszolgálószemélyzet felé néztem.
De persze én sem terveztem aláásni a tervet azzal, hogy elbizonytalanítom magam a szesszel, de annyira nem töltöttünk még el sok időt együtt Kendryvel, hogy ezt tudhassa rólam, ahogy azt sem, hogy egy utcakölyök jóval korábban megtapasztalja a különféle alkoholok hatását, hogy már az én koromban nem számít kezdőnek. Sok bánatot és fájdalmat kell belefojtani a kupákba, hogy legyen ereje néha a magunkfajtának túlélni.
- Nem kell tehát tartanod tőle, hogy túlzásba esem, tudom mi a dolgom és nem nehezítem meg magamnak, ami amúgy sem könnyű. – aztán megengedtem egy halvány mosolyt, ami nem volt éppen a szívemből jövő, amikor megütött a kihangsúlyozott nevem.
Tudom, hogy nem az én hibám volt a kikötőben elszenvedett kudarc, mert a munkát én elvégeztem, de még soha nem húztak így csőbe, ami ráadásul még mindig a fejünk felett lebegett, hiszen a Lófarkas ficsúr, még a hajón volt.
- Ahogy mondod, nem volt ott semmiféle hiba Kendry. Valaki kihasznált minket. – válaszoltam és csökkent a vidám hangulatom, még úgy is, hogy úgy éreztem, azzal, hogy az álnevemet hozzám kapcsolta, egyfajta dicséretet is kaptam. – És aztán nekem nem kell megmagyaráznod, hogy milyen veszélyeket rejt a világ, hiszen tudod, hogy ki vagyok és hogyan, miből élek. – vontam meg a vállam, de már nem akartam tovább ezen agyalni, most elég jól alakultak a dolgaink, mert még a rosszból is kihoztuk a legjobbat. És most én is megtudtam egy gyenge pontját a társamnak, ami vigyort csalt az arcomra.
- Csak nem? Talán csak nem idegesítenek a kölykök? – villant kajánság a szememben.
Sejtettem, hogy nem fog ebbe részletesebben belemenni, főként a hangsúlyom után, de el is vonta a figyelmem a megérkező étel, ami bár nem volt annyira minőségi, mint egy némely, láthatóan tehetősebb, utas előtt, de én most egy lovat is megettem volna, így nem elégedetlenkedtem. Az adagra azért nem volt panaszom.
Most annak sem volt itt az ideje, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet, így – bár máskor talán a hecc kedvéért megpróbálkoztam volna vele, - most inkább az egyik magunk valónak való asztal végére telepedtem le.
Miközben nekiestem a szalonnás tojásomnak, azért a fülem is nyitva maradt és a szemem, pont azért szegeződött vissza a nimfára, mert Kendry annyira le akart beszélni róla, bár hallhatóan több tapasztalata volt a dologban, mint nekem, igaz nekem semmi nem volt.
De pont ettől vált érdekessé és nem is próbáltam tagadni.
- Namon cép! – értettem egyet Kendryvel és tömtem tele a szám, miközben nem vettem le a szemem a nevezett hölgyről. Végül nyeltem egy nagyot. – Remélem az utóbbi. – mondtam vágyakozva, hiszen fiatal voltam és zubogott bennem a vérem.
Csak fél füllel és fél lélekkel hallgattam tovább társam tanácsait és felvetéseit a nemesség szokásaival kapcsolatosan, mert most még az is csak távoli veszélynek tűnt – és ezt Kendry is így becsülte, - hogy megjelenjen itt bármelyik a két nevezett közül.
És még annyire sem figyeltem a szavakra, amikor a tekintetem hirtelen kapcsolódott egy borostyán szemekkel.
~ Dremer borotvált lábára! Észrevett! ÉSZREVETT! ~ dobbant akkorát a szívem, hogy szerintem még a fedélzeten is hallani lehetett.
Nyilvánvalóan az lett volna a helyes, ha hallgatok Kendry szavára, ha azonnal elkapom a tekintetem, de ez lehetetlen volt, csak bámultam megigézetten és vigyorogtam, mint akinek elmentek otthonról, de legalább a számat sikerült becsuknom, így talán nem tűntem teljesen idiótának.

// Például, hogy Jerry segíteni akar //

Mióta csak az utcára kerültem a magam ura voltam. És a sok nehézség és életveszélyes helyzet ellenére, általában élveztem és sosem vágytam arra, hogy valaki kéretlen tanácsokat osztogasson, ha már a szüleim nem tették. Azt meg végképp nagyon utáltam, ha valamit rám erőltettek. Ezért aztán magamat sem értettem, hogy miként következhetett az be, hogy egészen megkedveltem Kendryt, aki pedig nem éppen szép szóval vett rá, hogy segítsek neki elvégezni ezt a munkát.
Azonban, ha őszinte akarok lenni magamhoz, abban, hogy szó szerint szinte elrabolt, én is hibás vagyok, hiszen nagyon is meggyőző és eléggé pénzes munkát ajánlott, amit csak az egyik nem épp előnyös tulajdonságom, a csökönyösségem miatt utasítottam el. Talán ha más körülmények között találkozunk, örömmel elfogadom elsőre is. Ám ettől még az is igaz, hogy Kendrynek meg kéne tanulnia, hogy ha valaki nemet mond neki valaki, akkor azt nemnek is vegye.
De, ahogy haladtunk és egyre jobban belebonyolódtunk az ügybe, vagyis egy másik ügybe igazság szerint, kezdtem élvezni a munkát és nem kis meglepetésemre, az eddig fapofának tartott kelletlen társról kiderült, hogy képes „normálisan” is viselkedni és partner tud lenni egy kis színjátékban, amit értetlenkedésével el is ronthatott volna, ráadásul még bőkezű is tudott lenni, a sokrétű tudásáról pedig a népeket illetően nem is beszélve.
Persze azt rám kellett volna bíznia, hogy mit kezdek ezzel a megszerzett tudással, de mint minden idősebb ember nálam, ő is úgy gondolta, hogy jobban tudja mi jó nekem.
Persze az ékszert ellopni, azt rám lehetett bízni! Ezen akár nevethettem is volna, ha épp nem tart fogva a nimfa ragyogó tekintete.
- Ja! Igen,……Holthar……ő igen csak…….erős fajta…….Mi van vele? – bólogatok, miközben a szám mellé rakom a falatot, de nem mondhatja Kendry, hogy nem figyelek rá.
Ami persze igaz, de neki ezt nem kell tudnia. Bár egyáltalán nem értem, hogy miért van olyan rossz véleménnyel szegény nimfáról, akit minden bizonnyal valami nyomorult kéjenc cipel magával, azért olyan szomorú a szeme…….
- Bizonyára igen nemes a kisasszony. – értek egyet társam szavaival, észre sem véve, hogy egészen másról beszél és, hogy a hangulata a kedélyesről, nagyon gyorsan mérgessé vált.
Máskor nem téveszteném szem elől a hangulatváltozást, főként, ha az rám nézve hordoz veszélyeket, de most ezek nem nagyon tudnak érdekelni.
Egészen addig, míg egy halk, de erélyes hang ki nem zökkent a bámulásból. Meglepődve néztem egy pillanatra Kendryre, akinek arcán csak most vettem észre a düh jeleit és azt, hogy valami fura tartással takarja magát a szépséges hölgy elől.
- Mi van veled? Csak nem azt hiszed, hogy egy nimfa rontást hozhat rád, ha rád néz? – pillantok vissza a lány szemébe. – Én nem tudok ugyan annyit az erdő szépséges lakóiról, mint te, de azt igen, hogy ők nem boszorkányok, vagy sötét mágusok. – ráztam meg a fejem és magam is elszomorodtam, ahogy megláttam a bánatot a lány szemében. – Én úgy látom, hogy magányos és szomorú. Talán segítségre szorul, nem arra, hogy még te is bántsd. – korholtam társamat, mintha megfordultak volna a szerepek. – Talán megkérdezhetnénk? – javasoltam és egészen felvídított ez a gondolat.

// Hát hiába! Nem nőtt még be a feje lágya //

Ha a hangja nem is, az ábrázata Kendry-nek egyértelművé tette számomra, hogy most már nem tanácsokkal akar ellátni a szerencsétlen, magányos nimfával kapcsolatban, hanem igazán mérges kioktatásban részesít. Eddig sem titkolta előlem, még ha nem is kérkedett vele, hogy ellenérzései vannak a mágiával kapcsolatban, bár azért annyira nem, hogy az én képességeimre is utálkozzon, hiszen pont ezek miatt választott ki engem.
Lehet, hogy fiatalnak nézek ki és ezáltal érezte feljogosítva magát, hogy alapos fejmosásban részesítsen, mert nem hallgatok minden szavára, ám elfelejtette, hogy én eddig is egészen jól eléldegéltem, a mágiám – az a kicsike, - a segítségemre volt és nekem nem voltak problémáim sem a varázslatokkal, sem a varázslatos lényekkel. Azt aztán meg főleg nem vette számításba, hogy eddig magamnak, a magam feje után menve dolgoztam és nem éppen önszántamból csatlakoztam hozzá.
Persze azóta már ráéreztem a közös munka ízére, mert nem akadályozott a szabad ténykedésben, de soha nem viseltem jól, ha valaki korlátokat akart állítani elém, ráadásul nevetséges érvekkel – idősebbként a tapasztalatait felhozva, - mintha én nem találkoztam volna varázstudóval életemben.
- Nem ő fordított ellened, hanem a saját babonáid. – vágtam vissza neki, bár kisebb hangerővel, mert lehet, hogy a nimfa szépségében elvesztem némileg, de azért a hangos szó, visszahozta veszélyérzetemet. – Most sem ő hoz ránk figyelmet, hanem te. – hívtam fel rá a figyelmét. – És mint már mondtam neked, lehet,, hogy megtéveszt a képem, de dolgoztam már mágusoknak, loptam már mágusoktól és harcoltam is nem egyszer. Az lehet, hogy a fehérszemélyekkel kapcsolatosan némileg tapasztalat híján vagyok, de nem gondolnám, hogy pont egy hajón és pont engem próbálna a mágikus hálójába vonni egy nimfa, mikor számtalan nálam erősebb gavallér is kezét-lábát törné, ha segítséget kérne. – lágyultak meg a szavaim és pillantásom már ismét a magányos alakon függött.
Igazat mondtam Kendry-nek. Éreztem a mágiát a lányban gomolyogni, - ezt a képességet társam nem tudta rólam, - de nem felém áramlott. Biztos voltam benne, hogy a lány nem terjesztette ki a befolyását – ha volt is ilyen neki, - senkire a helyiségben. Én csak természetes báját és a magányosságát láttam.
- Hidd el Kendry, tudom. – válaszoltam asztaltársamnak halkan, nem foglalkozva az ellenérzéseivel, megmagyarázni meg egyelőre nem akartam. – Nem zavar ő itt senkit, sőt….
Megint levettem a nimfáról a szemem és Kendry-re néztem.
- Nézz már rá ember! Csak mondod itt a magadét, de ránézni sem mersz, honnan veszed, hogy bármit is tesz. Hisz nem mozdul, nem beszél és rád még véletlenül sem nézett, sőt, ha figyelnéd, láthatnád, hogy másra sem nagyon. Üres pletykákat hangoztatsz, az emberek irigysége sokszor üt vissza azokra, akik valamiben különben vagy mások náluk. – jegyeztem meg keserűen, hiszen magam is megtapasztaltam ezt a saját bőrömön.
Eddig csak szimplán mulattatott Kendry rettegése a varázsosoktól, de most azt kellett tapasztalnom, hogy talán a velem való kapcsolatába többet láttam, mint volt, valószínűleg számára ez csak üzlet volt és ha kedves velem, nem kell attól tartania, hogy faképnél hagyom…….
Mikor már lassan eljutottam arra, hogy sok mindent a szava mögé képzeljek, váratlanul szavai más irányt kezdtek venni. Laposan pillantottam rá, hogy mi történt, talán észrevette, hogy túllőtt a célon és most taktikát vált?
Már rendezte dühös vonásait és nem láttam semmit rajta, ami kapaszkodót nyújthatott volna, ám az, hogy úgy szólt, mintha csak engedélyt adott volna – amire semmi szükségem nem volt, - csak felszította bennem a makacsságom.
- Megyek is! - álltam fel sietősen az asztaltól. – És emlékeztetnélek, hogy a társad vagyok ebben a buliban, nem a szolgád. – sziszentettem még oda neki, aztán minden hezitálás nélkül a nimfához lépkedtem.
Ahogy közeledtem, egyre erősödött az érzésem a mágiával kapcsolatban. Azt nem tudtam miféle, de az biztos, hogy a lányt vette körül. Mikor leültem a vele szembeni székre csak egy lágy szellő érintéséhez hasonló futott át rajtam, aztán semmi, ám a nimfa úgy húzódott egészen a falig tőlem és bújt kámzsája rejtekébe, mintha bántani jöttem volna. Megesküdtem volna, hogy tartott tőlem és meg is lepődött, kérdő hangja is ezt mutatta, bár lágysága így is kellemesen borzongató volt……jó értelemben.
Amennyire be tudtam látni a csuklya alá, ráadásul elég fáradtnak tűnt, mint aki nem aludta ki magát.
- Láttam, hogy egyedül vagy és…… - itt kicsit elakadtam, mert nehéz volt úgy elmondani, mit éreztem felőle, hogy ne leplezzem kevéske, de néha hasznos tudásomat, - amikor összenéztünk, megesküdtem volna, hogy bánatot látok a szemedben. Talán megbántott valaki vagy tolakodó volt? Ha egyedül vagy…….csak segíteni szerettem volna, már amennyire egy magamfajta tud. – utaltam nem túl előkelő megjelenésemre és ifjú koromra.

// Tudod, fiatalság, bolondság //

Nem tudom mi ütött Kendry-be, hogy ennyire ellenszenvvel viseltetett, egy láthatóan magányos és rémült nővel szemben és bár elfogadtam a mágiával szembeni előítéletét, velem még sem éreztette, hogy megvetne érte, vagy utálna, sőt, kimondottan annak előnye miatt akarta, hogy vele tartsak, hogy rendelkeztem a lopáshoz szükséges varászerővel. És most itt van ez a lány, aki a légynek sem tudna ártani, legalábbis én még nem hallottam olyanról, hogy egy nimfa ok nélkül támadott volna bárkire is. Ők az erdőiket védik, azt is akkor, ha valaki kárt akar okozni benne………Igazából már az is különös, hogy egyáltalán itt van, egy folyami hajón!
Én viszont nem gondoltam, hogy bármilyen módon tartanom kellene a lánytól, sőt társam ellenérzése még olaj volt a bennem rejlő tűzre és tekintélyt, fegyelmet nem tűrő természetemre, ezért már csak azért is, hogy megmutassam, senkinek semmi baja nem lesz, ha jóindulattal viseltetik egy segítségre szoruló támogatásával, ha csak pár jó szó erejéig is, habozás nélkül a nimfa asztalához telepedtem. Talán, ha nem viselkedik ilyen mogorván Kendry, sosem lett volna bátorságom ezt megtenni, de erőt adott az ellenkezés.
Fél szemmel még láttam, hogy mennyire savanyú lett a képe, de hiába dühöngött magában, nem gondoltam meg magam. Majd meglátja, hogy milyen alaptalan a vádaskodása! A szépséges nimfa nem bánt senkit, minden bizonnyal az általam érzett mágiája, csak a védelmére szolgál, hiszen semmilyen változást nem éreztem magamon és több fülem sem nőtt. Legszívesebben intettem volna Kendry-nek, hogy látja-e, de inkább a lányra fordítottam a figyelmem, aki elég meglepettnek tűnt és……továbbra is félszegnek.
Mondjuk valószínűleg nem én voltam álmai hercege, ha nem viselt volna meg alapjában is az utazás, akkor is még magam is rásegítettem, amikor összekentem magam a jobb rejtőzködés miatt. Nem szoktam foglalkozni a küllememmel, de most kissé zavarba jöttem, lehet, hogy elkapkodtam, hogy ráerőltettem magam és szóba sem fog állni egy ilyen ágrólszakadt alakkal…..Az a nehéz sóhajtás……….nem jó kezdetnek tűnt.
Aztán mégis megszólalt és a hangja olyan volt, mint a frissen csobogó csermely és……nem zavart el, sőt válaszokat kaptam. Megint csak kedvem lett volna Kendry fejéhez vágni, hogy mennyire téves útra vitte az előítélete. A nimfa hangjából szomorúság és elveszettség érződött. Nem valami csábító szirén volt, aki minden alkalmat megragadott, hogy behálózzon valaki, hanem egy magányos, elveszett lány, akinek hiányzott a lakhelye biztonsága.
Bizonyára rossz volt neki, együtt tudtam vele érezni, mert nekem sosem igazán volt…..otthonom.
Egészen eddig  nem emelte rám azokat a ragyogó szemeit, melyek asztalomtól idáig vonzottak, de most ismét összekapcsolódott a tekintetünk.
Annyira …..bájos és elveszett volt és én azonnal igent akartam mondani neki, de ……..de még időben eszembe jutott, hogy nem mindenben voltam a magam ura. Nem csak egyszerű utas voltam, aki kedvtelésből utazik, hanem volt egy elvégzendő feladatom és egy társam……egy nagyon dühös és minden bizonnyal ellenkező társam.
- Hááát, izé……kedves nimfa hölgyem…….én boldogan állok szolgálatodra az úton, akár az erdődig is elkísérlek majd, de van egy kis dolgom itt még……de igyekszem hamar elvégezni és akkor és természetesen addig is leszek a társaságod, ha alkalmasnak tartasz rá. Viszont……. – néztem vissza a sértetten eszegető Kendyre, - a társamat…….a társam, ööööö, elég félénk a varázstudókkal kapcsolatban……..de biztosan meg tudom győzni, adj egy pár percet. Tudod, - hajoltam közelebb, hogy hallja halk hangomat, - kicsit babonás a fickó. – mosolyodtam el.
Ha nem tart vissza, akkor azonnal indulok is, hogy lelkesen lyukat beszéljek Kendry hasába. Jó a beszélőkém és most elég motívált vagyok.
- Na látod! - csúsztam vissza társammal szemben az asztalhoz. - Nincs semmi bajom és nem.....nem babonázott meg. És nem is volt igazad, szegény teljesen egyedül van és fél, amit meg is tudok érteni, mert nézz csak körbe, micsoda fazonok vannak itt és egy szépséges fehérnép nagy-nagy veszélyben van közöttük. Képzeld el, ha a húgod vagy a lányod lenne ilyen helyzetben, biztosan örülnél, ha valaki segítő kezet nyújtana nekik és megvédenék a csőcseléktől, akik csak a nyálukat csorgatják. - beszéltem és beszéltem időt sem hagyva neki, hogy gondolkozzon. - Természetesen tudom, hogy milyen jószívű vagy és segítőkész, még engem is kisegítettél és meg is etettél és hallgatsz is rám, ezért megígértem neki, hogy megvédjük az úton, hogy biztonságban legyen, így nem zaklatja majd senki. - vettem be e legmeggyőzőbb mosolyomat.

// Mindent bevetek //

Egy percig sem tagadom, hogy sok minden befolyásolt abban, hogy a nimfa asztalához menjek és aztán halk, ijedt hangja után felajánljam – szinte gondolkodás nélkül, bár ez azért nem teljesen fedi a valóságot, - a magam és a társam segítségét, akit még meg kell győznöm és az nem lesz könnyű.
Szóval, közrejátszott a fiatalságom heve, hogy hős megmentőt játsszak, az épp megfelelő korban előtörő lányok iránti érzékenység, de munkálkodott a makacsságom, az ellentmondásra mindig kész hajlamom is.
Ezért amikor a felajánlásom megtörtént, máris azon törtem a fejem, miként fogom erre rábírni a sokszor mogorva utitársamat, aki ráadásul nem is csinált titkot abból, miként érez a varázslók és hozzájuk hasonlatos lények felé és azt sem rejtette előttem véka alá mit gondolt arról, hogyan befolyásol titokzatos mágiájával szegény lány.
Az igaz, hogy éreztem a nimfa körül áramlani a mágia hullámait, de abban is biztos voltam, hogy ez semmiben nem befolyásolta a döntésemet, nem a bűvereje bírt rá arra, hogy segítséget ígérjek neki. Egyszerűen csak egy ijedt, támogatásra szoruló, fiatal lány volt, semmi köze nem volt ahhoz, hogy milyen fajhoz tartozott, ha ember lett volna, akkor is így cselekszem.
Ugyan olyan gyorsan, ahogy az ő asztalához igyekeztem, most hasonló módon gyorsan akartam visszatérni és megkezdeni Kendry puhítását, amikor utolért a lány csilingelő hangja
- Meniphe…… - ismételtem meg ízlelgetve, de persze én nem tudtam olyan lágyan kiejteni, mint ő. – Szép neved van……..Én….én Jeremy vagyok. – bukott ki a számon, feledve, hogy használtam e a hajóra feljőve valami más nevet vagy sem.
Neki eszembe sem jutott mást megadni, csak az igazit, hiszen ő sem habozott rám bízni az övét. Rávigyorogtam, amikor utamra engedett a nem kis feladattal, de a szívem bízott a sikerben, még ha az eszem bizonytalankodott is. De most az egyszer nem bukhattam el!
- Köszönöm, ha te kívánod, meg lesz!
Ha nem kötött volna az ígéretem Kendry felé, amit a kezdeti kényszer után, saját akaratomból megerősítettem, simán csak elköszöntem volna tőle és átpártolok a nimfához, elkísérve őr akárhová megy, de a tolvajoknak is van becsülete, ezért rá kell vennem a társamat, hogy álljon mellém. Minden megtett lépéssel úgy éreztem, hogy kevésbé vagyok biztos magamban és két tűz közé kerültem és bár nem tartottam gyávának magam, csak a nimfa ragyogó szeme, csilingelő hangja tartotta meg most bátorságomat.
Ezért aztán gyorsan Kendry fejére öntöttem mindent, amivel talán sikerül elbizonytalanítanom és a nem véletlenül alkalmazott hízelgéssel elaltatni zsigeri gyanakvását, gyors beleegyező választ kicsikarva belőle. De ahhoz túl higgadt volt, hogy ez beváljon, aminek azonnal hangot is adott.
- Nem csak varázstalanok vannak a hajón, ezt te is tudod, én meg még jobban. – vágtam közbe, mielőtt még ebbe beleélte magát.
Persze körülöttünk azért nem volt belőle épp egy sem, de ezt Kendrynek nem kell tudnia, ugye……….
Viszont jó emberismerő vagyok és a Kendry arcára kiülő sötétebb vonások egyáltalán nem azt sugallták nekem, hogy jó úton járok a meggyőzésének módjával….
- Nem vetheted a sz6ememre, hogy ezen módon igyekezlek meggyőzni. Szavaidból már régen tudom, hogy bár féled a mágiát és tudót, de nem ismered olyan jól őket, mint hiszed. Az a nimfa lehet, hogy úgy véled nem szorulna segítségre, de egyrészt ők a saját közegügben, az erdőben élvezhetik képességeik erejét jól, másrészt nem erőszakos fajta, lehet, hogy ha egy valaki megtámadja, még meg is tudja védeni magát, de többek ellen már nem. És te is tudod, hogy egy magányos fehérnép, úgy vonzza magához a rosszlelkű férfiakat, mint lépes méz a medvét.- fortyanok fel. – Lehet, hogy te ezt hiszed, de én meg tudom, hogy igazam van és nevezd akár bajtársiasságnak, vagy egy ostoba kölyök érzelmességének, de segíteni akarok. És pont azért beszélgetek itt veled, mert neked már eligérkeztem és nem akarom felrúgni a megállapodásunkat, különben már csak a hátamat látnád érzéketlenséged miatt.
Nem is tudom, hogy gondoltam, hogy sikerül meggyőznöm és nem csak azzal a nyomorult ládával és annak megszerzésével van tele a feje.
- Jól van! Megkapod azt az ék…..holmit, aztán azt csinálsz vele, amit akarsz a leszállásig, én meg segítek Meniphe-nek! – biccentettem felvillanó szemekkel, pengévé szorított ajkakkal.
reméltem, hogy ez legalább elgondolkoztatja annyira, hogy beleegyezik a lány kísérgetésébe, mivel az jóval kevesebb – számomra egyáltalán nem jelenlévő – veszélyt jelenthet neki, mint kockáztatni, hogy a lopást még a leszállás előtt felfedezik és átkutatnak mindenkit. Nekem van tervem erre az esetre, de bíztam benne, hogy Kendry nem készült fel még erre.
Így magamban igen csak ujjongtam, amikor aránylag gyorsan meggondolta magát és egyezséget ajánlott, ami fél siker volt.
- Rendben, de ha én nem tudok a lánnyal lenni, neked kell védened. Ketten vagyunk mindkét dologban, így áll az alku. – nyújtottam a kezem, hogy megpecsételjük.
Szokás szerint beleköptem volna a biztonság kedvéért, de biztos voltam benne, hogy Meniphe figyel, ezért moderáltam magam.
- Csak mert nem vetettem be mindent. – vigyorogtam rá megnyugodva, mert bizony hatott rá, csak szinte észre sem vette…..

//Most legyen velünk a Szerencse Istene, mert talán a tolvaj túl vakmerővé válik //

Elégedett voltam, mert elértem, ami egyáltalán elérhető volt Kendrynél. Nem titkolhatta el előlem, hogy nem volt felhőtlen a beleegyezése, de megtette és én csak halványan reménykedtem benne, hogy nem csak azért, mert nélkülem nem tudta volna végrehajtani a feladatot. Persze nyilvánvalóan ez nyomott többet a latban, akármi is zajlott közben abban a makacs fejében. Én nehezen értettem a mágiától és annak használóitól való irtózását, mivel tapasztalatból tudtam, hogy varázslat nélkül is épp elég gonoszak tudnak lenni az emberek egymáshoz, nem a mágiától válik valaki kegyetlenné, az a szívben dől el.
De akármi is vette rá, végül Kendry beadta a derekát, bár még nem múltak el a fellegek hármasunk kapcsolata felől, mert őket kettőjüket még nem hoztam össze és, ahogy Meniphe félénk magatartását magam elé idéztem a kelletlen, morgós társammal……..hát ez még izgalmas lesz.
Viszont muszáj lesz összecsiszolódniuk, főleg Kendrynek összekapnia magát, mert különben tényleg nem lesz meg a láda. A lopásra pedig hamarosan sort kell keríteni, mert a végén lecsúszunk róla.
Kendry szavai, mellyel kezet rázott velem azonban akaratlanul is megmelengették a szívem. Ritka volt, hogy valaki így beszélt velem, jobban mondva kicsi korom óta szinte nem is hallottam ilyet és jól esett, még ha talán csak azért mondta, hogy maga mellett tartson.
- Igen Meniphe. – húzódott vigyorra a szám és átnézve a másik asztalhoz, ahol a lány ült igyekezvén láthatatlan lenni, rákacsintottam, jelezve a sikert. – Bíztam benne, hogy beleegyezel, te is kivívtad az én tiszteletemet és ezzel azt is, hogy bizton álljam a szavam. Ráadásul egy varázstudóra pazarolod a tiszteletedet, még ha csak csekély ez a tudás is. – utalok magamra, hiszen pont a képességeim miatt „bérelt” fel. - De meg lesz a holmi, ígérem.
Ám sok igazság volt Kendry szavaiban azzal kapcsolatban is, hogy nem avathatjuk be mindenbe a lányt, de valamennyibe igen.
- „Abba” az ügybe nem is, de a sanyarú és igazságtalan üldöztetésünkről ejthetünk szót. – mondtam kis gondolkodás után. – A fickó megtréfálása nem hiszem, hogy megváltoztatná a felém mutatott bizalmát, hiszen még ezzel finomak is vagyunk vele, nem okozunk neki nagyobb kárt. Más lehet a torkát vágná el. – bizakodom. – Megszerzem a kaktuszt, addig te tartod szemmel Meniphe-t, aztán elviszed a ficsúrnak a gatyáját, addig én. Ha utána felcsap a hiszti, akkor meg kihasználjuk az elterelődő figyelmet és ha tudom meglovasítom a ládikót.Nem hiszem, hogy Meniphe azt akarja egyébként, hogy egész nap a szoknyáján üljünk, csak azt, hogy megvédjük, ha szükséges. – szögeztem le. – De most beszélnünk kell vele, elmondani, hogy mi a helyzet, ha akarod megteszem egyedül. – kuncogtam fel kissé rémült tekintete láttán, ahogy néha a lányra pislogott, az egyezségünk ellenére.

// Kezd betörni a drága //

Sikerként könyvelhettem el, hogy Kendryt sikerült rávennem az együttműködésre, de meg is lepődtem, mert – bár rövid ideje tartott a szövetségünk, - még sem tudta eltitkolni előlem, mennyire irtózik a mágia jóformán minden formájától. Talán velem kapcsolatban a kényszer vitte rá az együtt dolgozásra, de minden másban eléggé egyértelmű volt az álláspontja. Láttam és tapasztaltam is már hasonlót, amikor valaki félt a magasságtól, vagy rettegett a víztől és sem szép szóval, sem fenyegetéssel nem lehetett rávenni, hogy ezt legyőzze. Hát Kendryvel kapcsolatban is ilyet éreztem. Nem mondanám esztelen rettegésnek, de biztos, hogy valami borzasztó dolognak kellett történnie, hogy ennyire beleivódjon a lelkébe.
És tényleg tudom, hogy nem csak úgy mondja, hogy kedvel, na jó azt mondta szó szerint, hogy tisztel, de az majdnem ugyanaz…….Szóval tényleg komolyan gondolja, mert különben látnám a szemében a viszolygást, ahogy rám néz, ahogy a nimfára is nézett, de nem látom, inkább az aggodalmat, hogy bajom esik.
Furcsa érzések fognak el ezzel kapcsolatban, valami szorítja a szívemet, amit nem vagyok képes megmagyarázni, de nem kellemetlen……csak furcsa…..
Soha nem tartoztam senkihez, mióta egyedül maradtam, vagy prédának tekintettek, vagy csak nyűgnek, akit a hátuk közepére kívántak, így megtanultam, hogy elzárjam az érzelmeimet, amik csak felesleges reménykedésre késztettek volna. Magamra mindig számíthattam, másra nem. Ettől függetlenül a gyengébbet soha nem tudtam eltaposni. Ravasz vagyok, lopok, szélhámoskodok, de nem rúgok bele a már földön fekvőbe. Ezért is akartam segíteni Meniphe-nek, elveszett volt és senki nem volt neki.
És most már számíthattam Kendryre is, hiszen megígérte, kezet adott rá, pedig utálta az egészet. Az esze is a helyén volt, gondolt olyan dolgokra, amit én talán nem véltem fontosnak.
- Elmondok neki annyit, amennyit most kell, ha nem hisz nekem, vagy kellemetlen neki így a társaságunk, akkor még mindig meggondolhatja magát. – bólintottam és egyáltalán nem haragudtam volna rá, ha így dönt. Sajnáltam volna, de már így is elég baja volt.
Kendry szavainak folytatására azonban felkaptam a fejem és eltűnt a mosoly a szememből, hagytam engedni magamnak, hogy lássa azt akivé az utca nevelt.
- A látszat ellenére nem vagyok naiv Kendry, de azt is tudom, hogy mit jelent egy segítő kész a megfelelő időben.
Szerintem Kendry is látta, hogy ez azért több egy hirtelen ötlettől és azért van annyi gógyi a fejemben, hogy beépítsem a ládika ellopásának menetébe, ezért ismét visszatért a megszokott, mindenre kapható énem.
- Semmi pénzért nem hagynám ki, de azt hiszem talán még tanulhat is belőle, így még meg is köszönheti nekünk a jövőjére nézve. – vigyorodtam el, amit csak fokozott, hogy sejtettem, rám marad e két ember egymáshoz való simítása.
- Bízhatsz bennem, már tapasztalhattad, hogy általában sikerül lyukat beszélnem mindenki hasába, nagyon sajnálatos történetet fog hallani tőlem Meniphe és még igazat is fogok
mondani.
Így aztán egyedül tértem vissza a másik asztalhoz, ahol könnyedén siklottam be a lány melletti székbe, megint érezve a mágia kisebb lökését a közelében.
- Ááááá, dehogy! Minden rendben, Kendry alig várja, hogy megismerhessen és a védőszárnyai alá vegyen, ahogy engem. – nyugtattam meg egy icike-picike füllentéssel, de hát végül is ez volt a helyzet, nem? – Viszont el kell mondanom valamit, hogy te is nyugodt szívvel dönts, akarsz-e minket további utadon társul, mert bizony minket is alaposan próbára tett ez az út és még most sem vagyunk biztonságban………..
Aztán halkan elmeséltem neki, hogy a kikötőben, ahol csak ruhát akartunk szerezni, hogyan kevertek bele minket egy lopásba, mit is akarnak a nyakunkba sózni és, hogy a hajó kabinjában most is ott rostokol – gatya nélkül – egy tiszt, aki még nem adta fel, hogy visszavigyen minket, még akkor is, ha kételyeket ébresztettünk benne. És azt sem titkoltam el, hogy mindezt egy kisebb tréfával akarjuk megúszni.
- Szóval van egy kis dolgunk még mielőtt leszállunk, ezt tudnod kellet.
Mindezek után várakozva néztem azokba a csillogó szemekbe, hogy lássam, vajon miként hatott rá a kissé kiszínezett, de valós történet.

// Egyszerre csak egyet, de az már meg van //


Jobban ment Kendry megdolgozása, mint gondoltam volna. Nagyon a lelkébe taposhatott valaki, vagy bármi is történt vele, de nem kellett sok tapasztalat, ahhoz, hogy tudjam, ha lehetne, minden mágust vagy mágikus lányt egy lakatlan szigetre száműzne és falat emelne köréjük, hogy még véletlenül se akadjanak soha az útjába, bár lehet, hogy még ennél rosszabb gondolatok is felmerülnek benne…… Ám azt is tudtam, hogy, ahogy engem is elfogadott a képességemmel együtt, sőt tulajdonképpen pont ez volt az oka, hogy rám esett a választása, úgy, ha rájön, hogy nem a mágiával van a baj, hanem azzal, hogy ki, miként használja, már előrelép egyet az elfogadás útján
Nekem sem volt könnyű megbízni benne azok után, ahogy erőszakkal magával cipelt, de mégis félre tudtam tenni az ellenérzéseimet, miután jobban megismertem. Ha nekem ment, neki is menni fog! És ennek a kezdő lépése volt, hogy rám bízta a nimfa dolgát, elfogadta a véleményemet vele kapcsolatban és megbízott bennem abban is, hogy nem fogok neki semmi olyat elkotyogni, ami veszélyeztetné a feladatunkat vagy a testi épségünket.
Ezért sokkal könnyebb léptekkel mentem vissza Meniphe-hez, mint amikor eljöttem az asztalától. És bár őt nem ismertem annyira, mint a sebhelyes társamat, azért éreztem köztünk annyi „kötődést”, hogy nem fog sem a bájgúnár katonához, sem a hajó kapitányához rohanni azzal, amit elmesélek neki, még akkor sem, ha tévedtem és elítél minket és nem akar közösködni két üldözött személlyel.
Persze volt abban némi rizikó hogy csak féligazságot mondok neki, de egyrészt bíztam a saját beszélőképességemben, másrészt csak a nimfa védelme érdekében tettem. Ha bajba kerülünk még mindig elmondhatja, hogy őt megtévesztettük és semmiről nem tud semmit……
De nem lesz baj! És, ha meg van az a nyüves láda, akkor szépen haza kísérjük a gyönyörű nimfát az otthonába, a biztonságba. Ezzel talán az istenek mérlegét is sikerülne némiképp egyensúlyba hoznom az elkövetett bűneimért, vagy legalább kicsit megemelni a jobbik oldalt.
Határozottságom ellenére, azért igyekeztem figyelmesen reagálni arra, hogy miként fogadja Meniphe amit mondok neki, hiszen azért mégis egy katona tiszt megtréfálásáról van szó és már ez is túllépheti az elfogadása határát. Nagyon sajnálnám, de természetesen nem kívánnám, hogy akarata ellenére részt vegyen benne, még ha csak annyival is, hogy nem szakítja meg velünk a kapcsolatot.
Szerencsére nem látok felháborodást a nimfa arcán, inkább…. hmm….sajnálkozást, bár abban nem vagyok biztos, hogy a katonát vagy minket részesít ebben. De nem tart sokáig bizonytalanságban, szavai hamar tisztázzák, hogy mi jöttünk ki jól a dologból. Érzek egy kis lelkiismeret furdalást a megtévesztés miatt, de tulajdonképpen a vádban, amit ránk akarnak sózni, tényleg ártatlanok vagyunk – pár gönc, meg senkinek nem hiányzott nagyon, még csak nem is drága dolgokat emeltem el.
Kissé elpirulva bólintok felé a kedves, megértő szavaira és újból belém szúr egy kis tüske, de már nem visszakozhatok, a kockát elvetettük.
- Igen, az ügy fontos, de erről, ahogy te a tiedről, én sem beszélhetek. – hagytam annyiban ezt a dolgot. – És köszönöm, hogy ilyen megértő vagy, a társam……..tényleg ….hmm….nehezen oldódik, de ha megismered, nem rossz ember. – mosolyodom el, miután megtudtam a tervét. – Ne aggódj, a tisztúr egészen mással lesz elfoglalva a további út során, mint hogy minket hajkurásszon, inkább a rejtélyes viszkető kiütései aggasztják majd és valószínűleg maga a kapitány zárja majd a kajütjébe, míg a kikötőben egy gyógyító meg nem vizsgálja. – vigyorogtam. – De akkor megyek, mert a végén még félpucéran is kijön, ha elég türelmetlen lesz és azt a látványt senkinek nem kívánom. – forgattam meg a szemem.
Aztán még visszalépek egy mondat erejéig Kendryhez, hogy elmondjam, jön a nimfa én meg megyek kaktuszvadászatra, majd lelépek.

// Melyikre gondolsz? Meniphe már vár rád //

Egyáltalán nem állt szándékomban átverni a nimfát, sőt inkább védeni akartam azzal, hogy nem hozom szóba a valódi feladatunkat Kendryvel. Persze azzal is tisztában voltam, hogy az, amit tenni akarok majd, amire megbízást kaptam, azt a törvény határozottan elítéli, ahogy az én hivatásomat is, de ennek egyáltalán semmi köze nem volt ahhoz, hogy segítek egy elanyátlanodott nimfán. Semmilyen érdek nem vezérelt, csak………olyan elveszett volt és eszembe jutott, hogy én is értékeltem, amikor egyszer- kétszer előfordult, hogy jóakaratú emberek segítségével másztam ki a csávából. Nagyon ritkán, de előfordult……
Nem volt a legmegfelelőbb az idő egy ilyen segítségre, de hát ezt kell szeretni, bíztam benne, hogy mindenre lesz megfelelő alkalom és mindent simán el tudok intézni, mire kikötünk.
Meniphe ráadásul nem volt az a faggatózós fajta, amiben közre játszhatott, hogy gondolom meg volt a maga titka is, ez most segített, hogy kölcsönösen elfogadjuk a dolgokat.
Miután abba részébe beavattam, ami a „könnyebb” része volt az előttem álló dolgoknak, megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy nem ítélkezett ellenünkre, de még mindig elég bátortalanul pislogott néha Kendryre, pedig maga ajánlotta, hogy igyekszik barátságosan közeledni hozzá. Nagyon reméltem, hogy ez jól fog alakulni, hiszen én mindent megtettem, hogy összehozzam őket. Na, nem úgy! Csak, hogy sebhelyes társamban csökkenjen a mágikus képességű lények felé táplált gyanakvás, a nimfa pedig ne csak egy félelmetes légkört és ábrázatot árasztó fickót lásson. Én mindent megtettem…..
Azonban még a jövőbeni reakciók miatti aggodalom sem tudja elvenni annak a tréfának a vidámságát, amire készülök és az is jókedvvel tölt el, ahogy látom Meniphe mennyire átéli, ahogy a ficsúr elképzelt viselkedését leírom, bár a lány igyekszik titkolni a rá tett hatást.
A bizakodó mosolyra ezért tőlem is hasonlót kap, ahogy Kendry is, miközben igyekszem nem felkacagni a szavaimra arcára kiülő rémületre. Istenem, de végignéztem volna, ahogy ezek egymás mellett ülnek! Pedig nagyon igyekszik, hogy semmiségnek állítsa be. Na, de engem vár a munka!
- Abban nem lesz hiba! Szerintem annak a bájgúnárnak nagyon sírni fog a szája az út hátralévő részén! – vigyorgok vissza rá, aztán már igyekszem is fel a lépcsőn, már azon agyalva, mennyire lesz könnyű a növény elemelése, bár nem aggódom túlságosan.
Azonban, ahogy kifelé igyekszem azonnal bekapcsolnak az önvédelmi ösztöneim, mert hiszen azért csak egy úszó, zárt dobozban vagyunk és van pár ember, akit nem árt elkerülnünk, főként nekem. A fejemre húzom a rövid köpenyem csuklyáját, úgy lépek a fedélzetre lehajtott fejjel, de résen lévő szemmel és azonnal megáll bennem az ütő, ahogy meglátom azt az eltéveszthetetlenül nagydarab fickót, aki most egyáltalán nem hiányzott a boldogságomhoz.
~ Holthar! Hogy az a......~ ötlik eszembe a neve, amit Kendrytől tudok.
Villámgyorsan jár az agyam, hogy miként kerülhetném el a találkozást, mert nem számíthatok arra, hogy nem ismer fel.
Ha most visszafordulnék, akkor kockáztatom, hogy csapdába kerülök odalenn, na meg ott van Kendry és Meniphe is.
Mégis kockáztatnom kell!
Talán nem látta az arcom annyi ideig, hogy megjegyezzen és most takar a csuklya. Kissé elfordulok és a zsebemből a számba kapom a diót, hogy ismét az együgyű képébe bújjak. Koszosnak meg még mindig koszos vagyok…….
Aztán a híres szerencsémre bízva magam, megpróbálok elosonni mellette.

// Gond letudva a legendás szerencsével, így jöhet a folytatás //

Megborzongtam! És nem csak attól, hogy az izzadt, mosdatlan testek által az étkezdében összeszedett meleg egy pillanat alatt elhagyott, ahogy kitettem a lábam, hanem attól is, hogy túl magabiztos és figyelmetlen lettem a nimfával történt különös találkozás miatt és majdnem beleszaladtam a Holthar nevezetű testőrbe…..szinte szó szerint.
Pedig a Teremtő a tanúm rá, hogy nem volt egy kis darab ember, ha nem a seggemen hordanám a szemem…….
Nem tudom, hogy a gyors felismerésemnek, vagy csak a nem túl friss és virágillatú, viharvert külsőmnek köszönhetem azt, hogy nem ismert fel, de az is lehet, hogy már csak az ételek illatára koncentrált, ezért volt figyelmetlen. Minden esetre most igazán hasznát vettem a már-már legendás szerencsémnek és egy megkönnyebbült sóhajjal néztem a lépcsőn eltűnő férfi után. Csak miután többször is képzeletben kezet csókoltam a tolvajokat védő istennőnek, mert az én képzeletemben ő mindenképpen nőnemű volt, akkor hasított belém az aggodalom Kendry miatt, de most már nem tehettem érte semmit, a saját képességeire volt utalva.
Még vártam egy pár percet és mivel nem harsant fel semmilyen gyanús ordíbálás, feltételeztem, hogy valószínűleg ezt megúsztuk.
De most már még fontosabb és sürgetőbb lett, hogy elvégezzem a dolgom, aminek első felvonása az kellett, hogy legyen, hogy a kullancsként ránk akaszkodó tisztet, egyszer és mindenkorra kivegyem a játszmánkból mielőbb.
Ehhez szükségem volt arra, hogy megtaláljam a kereskedőt, akinél láttam a kaktuszfélét.
Tolvaj létemmel együtt járt, hogy jól megjegyezzem az emberek arcát, így a felismerése nem okoz gondot, csak gyorsan meg kéne lelnem. A felszállásunk után is a fedélzeten láttam, így biztos voltam benne, nem tellett neki kabinra, vagy ha tellett is, nem akart rá pénz kidobni.
Ezért vagy a hátsó fedélzeten volt a szegényebb pórnép között. vagy a fedélzet alatti nagy teremben. Az első hely ugyan szellősebb és hidegebb volt, de legalább elkerülte a bűz, míg a lenti védett volt az időjárástól, melegebb, de erős gyomor kellett hozzá.
Azonban egy kufárról volt szó! Szóval magabiztosan, de ügyelve most már a környezetemre lefelé indultam a fedélközi lejáró felé. Nem hiányzott volna, hogy most meg az uraságba fussak bele.
A testőr jelenléte azonban arra utalt, hogy az ura minden bizonnyal a kabinban óhajt étkezni és a szolgáját szalajtotta el a harapnivalóért. Ez most nem jött rosszul, nem lett volna jó még őket is kerülgetni, míg nem végzünk az első feladattal, de ha később sem mozdulnak ki, vagy egyikük mindig a kabinban marad, nem fog összejönni a besurranás, akkor valami elterelés kell majd.
Ezen gondolatok közben surrantam le a félhomályba és kezdtem kutatni szememmel a kereskedő után, ami ha még mindig mellettem állt a szerencse, hamar meg is lett………