Piac, és kereskedések

//Valturaan - alias történetmondó - és Jeremy - alias a varázslatos ujjú - kalandja//

Hosszú út állt mögöttem és nem volt könnyű. Egy tolvaj élete elég hullámzó, hol fenn van a szerencsecsillaga, hol lent, a megélhetés bizonytalan, hiszen a megbízások nem pottyannak csak úgy az ölébe. Hát most én is egy ilyen hullámvölgyben voltam, az emberek a sárkányok miatt idegesebbé, bizalmatlanabbá váltak, a kisebb városokban az alvilági céhek összezártak és igen csak megbánhatta az, aki a beleegyezésük nélkül próbált dolgozni. A nagyobb városokban pedig a katonai jelenlét volt az, ami veszélyesebbé tette a hivatásom gyakorlását. Szóval vándoroltam, városról városra, így persze csak kisebb pénzeket tudtam lenyúlni, jövedelmezőbb megbízás nem akadt, hiszen tovább kellett állnom.
És most itt állok Tarsis piacterén, ami egy zsongó méhkasként nyüzsög körülöttem és én az utolsó darnámon vettem egy cipót és némi savanyú sajtot, hogy elüssem a gyomrom korgását. A szemem azonban nem csak az étel látványától ragyogott, hanem a számtalan lehetőségen, ami elém tárult. A sok árus, a sokféle nép, aki a kufárok asztala és a földre lepakolt holmik között mászkál tömött erszényekkel, az számomra sokkal nagyobb étlap volt, mint amit az sajtárus vagy a pék mutathatott.
Egy árnyékot adó ponyvatető alatt húztam meg magam, ahonnan jó rálátásom volt az ékszerészek utcájára – mert itt az is volt külön, - és ha már valószínűleg úgy is tovább kell állnom előbb-utóbb innen is, akkor nem akartam aprópénzre eltékozolni az időmet. Kell valami nagyobb zsákmány, amivel egy időre elfelejthetem a korgó gyomor és a nyirkos, kemény földön alvás rémeit.
Már az utolsó morzsákat nyaltam le az ujjaimról, amikor feltűnt az igen csak jóminőségű éjszín köpenyes alak, aki aranyszín hajával amúgy is kirítt a tömegből és aki az egyik ékszerészüzletből nemrég távozó inast követve érkezett. Az arcára volt írva az izgatottság, ami azt jelenthette, hogy nem mindennapi kis csecsebecséért érkezhetett. Sejtésem szerint nem is a környékről való volt és ami a lényeg egy szál magában, kísérő, testőr nélkül.
Figyelmem kiélesedett, bár látványra nem különbözhettem a mindenfelé ögyelgő semmittevőktől. A falnak dőlve, mint aki csak élvezi a nap melegét, résnyire hunyt szemmel vártam.
A férfi ismét megjelent az ajtóban, olyan elégedett képpel, mint a macska, aki éppen kinyalta a tejfölös korsót és még a gazdasszony sem kapta rajta.
Szemem a dudorodó köpenyére szegeződött, ami biztosan nem volt ott, amikor bement.
Hmm……láthatóan értékes valami lehetett és eléggé védett helyet választott neki a tulajdonosa, hogy valamilyen egyszerű, bevált trükkel meg lehessen tőle szabadítani.
Gondolkodóba estem, hogy érdemes-e ebbe nagyobb energiát belefektetnem, vagy várjak valami könnyebb esetre, de legtöbben akik betértek ide, sokkal nagyobb kísérettel érkeztek, így némi habozás után megindultam a férfi után. Nem volt nehéz a nyomába maradnom, egyrészt mert nem is gyanakodott, hogy követi valaki, másrészt nagy volt a tömeg, harmadrészt a szőke üstöke és a köpenye világítótoronyként szolgált nekem.
Az alkalomra lestem, amikor nem figyel, amikor körbeveszi az emberi áradat és éles pengém elvághatja a táska tartóöveit. Ám kissé megcsappant a lelkesedésem, amikor csatlakozott hozzá egy szakállas, nagydarab ember, ………..valószínűleg mégis csak volt testőre…….
Lelkesen üdvözölték egymást, ami kétséget támasztott ez iránt, talán csak barátok és a fickó hamar lekopik. Ezért tovább követtem őket, mert bár nem hallottam mit beszélnek, a köpenyes sokat eláruló mozdulatot tett a válla felé. Kissé izgatottabb lettem, biztos, hogy az ékszerésztől hozott tárgyról volt szó…..Talán megmutatja neki……és akkor megtudhatom érdemes-e kockáztatnom.
Az emberek és állatok között cikázva, hol jobbról, hol balról lépkedtem utánuk, árnyékként, várva, hogy a titokról lehulljon a lepel.

//A gyanútlan párosnak //

Az eső illata egyre intenzívebb volt, így arra lehetett számítani, hogy hamarosan a nyakunkba kapjuk a felhők tartalmát. Ez még akkor sem jött volna jól nekem, ha már szereztem volna egy szállást, ahol meghúzhattam volna magam, de ilyen nem volt. Ráadásul, ha elkezd esni az eső a tömeg eltűnik az utcáról és a zsákmány követése nehezebbé válik, főleg ha csuklyába burkolóznak, beleolvasva a többi hasonlóan tevő ember közé.
Az ékszerésszel üzletelő, feketeköpenyes férfi és szakállas társa azonban egyelőre a fejüket összedugva merültek beszélgetésbe, aztán meglátva egy padot, melyet a piactól fák és bokrok kis oázisa választotta el, egy magas házfal tövében, megindultak felé.
Izgatottságukból kiindulva úgy véltem, talán a férfi eldicsekedik a másiknak a szerzeményéve és én már nagyon szerettem volna látni, hogy miért is kockáztatom azt, hogy őket követem és nem elégedek meg egy könnyebb munkával. Ezért ott akartam lenni! Látni akartam, hogy mi az és hallani mit mondanak, de a pad helyzetéből kiindulva ez szinte lehetetlennek tűnt, kivéve ha………IGEN!
Nincs más dolgom, mint feljutni a háztetőre, kimászni annak a szélére és imádkozni, hogy ne ekkor eredjen el az eső és senki ne nézzen fel bosszúsan az égre…..
Sima ügy egy olyan szerencsefiának, mint én.
Már csak pár lépésre voltak a padtól, de most nem követhettem őket, meg kellett kerülnöm az épületet, így nem láthattam őket, csak fohászkodhattam, hogy ne gondolják meg magukat.
Nagy megkönnyebbülésemre a túl oldalon, rácsos ablakok sorakoztak és durva kő homlokzattal találkoztam, így a testem könnyebbé tévő és a neszeket elnyelő mágia segítségével gyorsan feljutottam a cseréptetőre.
Igyekeznem kellett, így csak a csekély varázserőmben bíztam, hogy leplezi sietségem ütötte zajokat. Végül lassan, óvatosan dugtam ki a fejem és a legnagyobb örömömre ott ültek egy kis dobozba bámulva, aminek bíbor színe azonnal magára vonta a tekintetem. És az ami benne volt, az ékszer….még sosem láttam ilyen gyönyörűt…. Maga a tartója is fantasztikus munkának tűnt. Szinte felnyögtem attól az érzéstől, hogy jól döntöttem. Ezzel a kis csodával megvásárolhatom talán az egész jövőmet, de legalábbis egy jó részét.
A hátamra gördültem és csak vigyorogtam, mint a vadalma, nem is igazán figyelve a lenti társalgásra, de annyit leszűrtem, hogy ajándék….és valószínűleg leánykérő ajándék…..
Mivel tudni akartam, pontosan hová rejti, visszafordultam és tovább kukucskáltam, követve a köpenyes alak ujjainak mozdulatát, ahogy a dobozkát a mellkasánál pihenő táskába csúsztatta, majd az egésze elrejtette a köpenye fedezékébe.
Gyorsan visszahúzódtam, amikor ismét felálltak és minden ügyességem latba vetve másztam le a háztetőről, hogy ismét a nyomukba eredjek. Most már nem haboztam, meg kell szereznem azt a ládikát a benne rejlő szépséggel.
Még elkaptam a jellegzetes köpeny villanását, amikor visszakeveredtem és úgy osontam a nyomukba, mint a saját árnyékuk. Előbb-utóbb meg lesz az az alkalom, amikor nem figyelnek és akkor jövök én…..Feltett szándékaim szerint, sajnos a férfi menyasszonyjelöltjének nem lesz módja megpillantani ezt az ajándékot.

//Adin-nak és Holthar-nak //

Nem volt nehéz rájönnöm, hogy a két férfi egy határozott cél felé igyekezett a város széle felé. Ez viszont azt jelentette, hogy nagy valószínűséggel nem idevalósiak, bár a ruhájukból ez már eleve nyilvánvaló volt, de mivel több elegánsabb fogadó mellett is elmentek, nagy volt az esélye, hogy nem akarnak itt éjszakázni. Ez nem volt jó hír nekem.
Az ékszert a táskájában cipelő férfitől jelenleg esélyem sem volt ellopni azt, legfeljebb akkor, ha megtámadom, de nem őrültem meg. Még az ő képességeivel sem voltam tisztában, akár mágus is lehetett, de a medvealkatú társáról lerítt az erő és biztos voltam benne, hogy még örülne is, ha verekedhetne egyet. Az én képességeim pedig a tolvajlást segítették, nem az erőszakot. A gyilkosság pedig még úgy sem szerepelt a terveim között soha.
Így hát egy-két szitkot elnyomva az orrom alatt, nem volt más választásom, mint, hogy kövessem őket, várva, hogy rám mosolyogjon a szerencse.
Nem tudom számítottak-e arra, hogy követheti őket valaki, de nem akartam kockáztatni, igyekeztem távolabb maradni, ha nézelődni kezdtek, akkor behúzódni az árnyékokba, vagy elvegyülni az árusok előtt álló tömegbe. Ám mindvégig érezhető volt, hogy sietős a dolguk.
Nem voltam olyan régen a városban, hogy ismerősként járjak-keljek benne, de minden helynek meg van a szokásos felépítése, ahogy Tarsis-nak is, még ha nagyobb és népesebb is a legtöbbnél.
Ahogy lassan a külső területek felé érkeztünk, már sejtettem, hogy lovakat vagy kocsit keresnek. Lehet, hogy van sajátjuk, de az istállóknál bérelhetnek is.
Ez még rosszabb hír volt, hiszen két magányos lovast, vagy egy kocsit nehéz észrevétlen követni, arról már nem is beszélve, hogy nem is lenne rá pénzem. Persze lophatok lovat, de az idő és addig bőven eltűnhetnek a szemem elől.
Egyre borúsabb hangulatba kerültem, de ekkor rám a kegyeibe fogadott Ritaela és megadta a lehetőséget, hogy kamatoztatva a tudásomat, még a nagyobb problémák előtt megszerezzem a zsákmányt. Persze a munka sosem egyszerű, de a díj megér egy próbát.
Az eddig az ékszert vivő férfi, átadta a táskáját a testőrnek a köpenyével együtt és bement az épületbe, míg a társa a korlátnak dőlve várt rá, láthatóan unatkozva, miközben a táska épp felém fordulva kellette magát nekem.
Kockázatos volt, de nem lehetetlen…..
Gyors volt az elhatározás. Felkaptam a földről egy maréknyi port és szétmázoltam a képemen és a hajamon, amivel elfedtem valamennyire a vonásaimat.
Aztán futásnak eredtem, mint akit kergettek. A testőr háta mögött nagyot estem nagyt nyögve érve talajt. Ha sikerült elérni, hogy felém forduljon egy másik jó marék földet dobtam a szemébe és a másik kezemben szorongatott éles késsel pedig már hasítottam is fel a táskát.
Ez egyetlen mozdulatsorban fonódott össze és szinte csak addig álltam meg, míg láthattam előbukkan-e a doboz, de ha sikerült, ha nem, már rohantam is tovább, hogy eltűnjek az épületek között……….
Bíztam a meglepetésben, a nagy test lassabb reakcióiban és a saját fürgeségemben, amit megtámogattam a mágiámmal…….

//A titkok mesterének //

Sok reményt fűztem a megszokott cselvetésemhez, vékony alkatom, utcakölyökhöz hasonlatos, koszos képem, nem tért el a megszokottól, ahogy sietősre fogott utam sem, hiszen egy „magamfajtát” sokan kergethettek, sok okból.
Az eddig megfigyeltek alapján a testőrt nem lehetett az izgága alakok közé sorolni, aki más problémája miatt aggasztaná magát, ezért számítottam rá, hogy nem fog különösebb érdeklődést mutatni irántam, ezért szándékom egészen a lehető legtovább titokban maradhat előtte.
A számításaim beváltak, a nagydarab férfi rohanásomra és bukásomra csak lomha pillantást vesztegetett, ezzel azonban majdnem keresztül húzta a következő cselekedetemet, hogy a koszos porral elvakítsam pár pillanatra, de még időben kaptam telibe az arcát.
Csak röpke időt hagytam magamnak arra, hogy kivágjam a táska alját, mert nem mertem megkockáztatni, hogy hatalmas marka megragadhasson, hiszen akkor nagy bajban lennék, igaz még akkor sem tudhatná, hogy nem csak a kínálkozó alkalommal élt egy koszos tolvaj. De általában az ilyen emberek nem szoktak túl könyörületesek lenni az enyveskezűekkel és ezt semmiképpen nem akartam kockáztatni. Az az ékszer túl értékes volt, hogy lemondjak róla, alkalmat meg még mindig találhattam később is, bár tagadhatatlan, hogy követni őket ezek után még nehezebb lenne.
De a szerencse istennője nem fordult el tőlem, a táska simán megadja magát a pengének és a ládika olyan lágyan esik a kezembe, hogy az maga az álom……
Azért még elhinni sem merem, hogy ilyen könnyű lett volna, de a vigyort, ami szétterül az arcomon, nem tudom megállítani, ahogy szinte meg sem törve a lendületemet, amivel felpattantam már nyargalok is az első sikátor felé, igyekezvén minél előbb eltűnve a kutató tekintetek elől.
De mielőtt elérném a sötét kis utcát meghallom a medvetermetű ember hangját és magam sem tudom mitől, de a lábaim, amik eddig sebesen vittek, remegni kezdtek, ahogy szinte mindenem, mintha valami jeges hideg ragadott volna magához, még a fogaim is összekoccantak.
~ Ez lehetetlen! ~ futott át rajtam a rémítő gondolat. ~ Én megérzem a mágiát és rajta nem éreztem! ~ rohannak a gondolataim és kétségbeesetten próbálom előremozdítani magam, hogy elérjem a sötét helyet. ~ Talán, ha nem lát, akkor lerázhatom magamról. ~
Az erőlködéstől kiver a víz, de az egy percre sem jut eszembe, hogy visszavigyem, amit megszereztem, önkéntelenül rázva a fejem a tagadás jeleként.

//Az ígérgetés mesterének //

Nem tartott sokáig a megkönnyebbülésem, hogy megszereztem a zsákmányomat. Túl egyszerű volt a dolog és sejthettem volna, hogy valami csavar lesz az események menetében.
Általában minden nehézség nélkül megérzem, ha valakiben ott motoszkál a mágia, de ezt sem addig amíg követtem őket, sem utána nem éreztem a szőke, kék palástú idegen felől, aki az épületbe ment, a nagydarab testőre felől pedig végképp nem. A kockázatot ezért nem értékeltem olyan magasra az elkövetett lopás megtervezésénél, mintha ezzel is szembe kellett volna néznem. De most változott a helyzet!
Miközben azzal küzdöttem, hogy ráparancsoljak a lábaimra, hogy elbírják a súlyomat és ne reszkessenek, mint egy egeret látott kislánynál, mégis felmerült bennem, hogy a fickónak a hangjában lehet valami. Már nem messze jártam a sikátortól, így megkockáztattam egy gyors pillantást magam mögé.
A gyomrom összeugrott, amikor láttam, hogy már a ládika tulajdonosa is csatlakozott hozzá és épp a nyomomba szegődtek. Ha a medvében nem vettem észre a képességet, talán a társában sem…….
Mivel én lassultam, ők meg láthatóan igen bosszúsan, legalábbis a magasabbik, sietősre vették, gyorsan csökkent a távolság.
Ha már a markomban volt, amit meg akartam szerezni, ritkán akadályoztak meg az eltűnésben, most mégis rossz érzéseim lettek és nyögve erőlködtem tovább.
- Eszemben sincs, nem vagyok bolond! – ráztam meg a fejem, bár nem ált szándékomban tereferébe bonyolódni velük.
Hallottam már ennél sokkal jobb ígéreteket is, de sosem tartották be, az ékszer sokkal jobb választás volt.

//A nemeslelkű meglopottaknak OoO //

Ha nem tartanék tőle, hogy a nagydarabnak a társa, az a kékköpenyes nemes is meglephet valami olyan képességgel, amire nem számítottam, akkor akár félgőzzel is inalhatnék, mert az élet és a mágia, valamint a testalkatom kiváló futóvá tett és ennél a két alaknál gyorsabbak sem tudtak elkapni. De az előbb tapasztaltak után elbizonytalanodtam és csak minél gyorsabban és minél hamarabb el akartam tűnni. Persze érthető volt a nemes ragaszkodása az ékszerhez, hiszen ennél szebbet még életemben nem láttam, ezért is kockáztattam, hogy most lendülök akcióba, mielőtt még el tudnának tűnni a szemem elől lovon vagy kocsin.
Miután egy gyors pillantással meggyőződtem róla, hogy nem akarják feladni az üldözésemet, nem pocsékoltam több időt a hátra-hátra pillantásokkal, minden mágiám beleöltem, hogy erőlködésemet siker koronázza.
Mégis levert a víz, amikor halk pattanást hallottam és mintha valami meglegyintette volna a lábam…….., de erőt vettem magamon.
~ Nem! Ne nézz hátra, csak fuss! ~ győzködtem magam, pedig nagyon-nagyon rossz érzésem volt.
Aztán hirtelen valami a bokám köré tekeredett és a következő lépést teljesen megakasztotta, így cseppet sem kecses mozdulattal taknyoltam akkorát a porban, hogy még a föld is beleremegett, ráadásul a kezemben tartott doboz a bordám alá keveredett és az első fájdalmas lélegzetvételnél biztos voltam benne, hogy minimum megrepesztette a bordámat.
De hamarosan nem az volt a legnagyobb bajom, mert pillanatok múlva már egy vasmarok emelt a levegőben, hogy csak kalimpáltam két felbosszantott, meglopott fickó orra előtt. A por tetőtől talpig elborított, így az arcomból csak vörös szemem villogott ki, miközben szaporán kapkodtam a levegőt.
-Ne adjanak át az őrségnek! Csak ételt akartam a családomnak…… - hadartam azonnal a megszokott szöveget, ahogy a dobozt kitépték a kezemből.

// A jószívű Mesélőnek //

Mivel poros és koszos voltam és súlyfelesleg sem akadt rajtam, úgy véltem, hogy egyáltalán nem szokatlan a két nemes úr szemében, hogy egy tolvajjal fussanak össze, akitől éppen azt várták, hogy majd a szabadságáért nyüszít és a szegénységre, éhezésre panaszkodik. Legtöbbször ez beválik, főleg, ha az érték megkerül és megelégszenek pár ütéssel, káromkodással, aztán elhajtanak, miután megnyugtatták igazságérzetüket.
Nem meglepő módon most is ebben reménykedtem, hiszen a láda és benne az ékszer megkerült, káruk nem lett és ha sietős az útjuk, márpedig eddig úgy látszott, hogy eléggé az, akkor nem pocsékolják értékes idejüket arra, hogy őrt kerítsenek és tanúskodjanak ellenem.
A nagydarab testőrforma viszont szerencsére nem akart bántani, azt eléggé megsínylettem volna, de a kékköpenyes nemes úr már közel sem látszott ilyen békésnek és hallhatóan nem vette be a mesémet sem, de nem ez volt a legmegdöbbentőbb, amit kihallottam a beszédéből, hanem a szó, amit kihangsúlyozott és még ebben a szorult helyzetben is megütötte a fülem.
~ Óhó! Ez nem jó, egy cseppet sem jó! Talán tudtomon kívül belekeveredtem valami más, komolyabb dologba? Milyen titkos megrendelésről beszél ez? ~ néztem izmosabb társa kezeiben lóbálózva a férfira nagy szemekkel.
- Az nem teheti! – kezdtem el kapálózni viszont, amikor arról kezdett beszélni, hogy nem engedhet el, hanem magával akar cipelni, akkor inkább az őrök…….. – Nem rabolhat el csak úgy egyszerűen! Semmiféle megrendelésem nincs, vagy miről hadovál itt össze, csak láttam a ládikát és, hogy mennyire vigyázzák, gondoltam, hogy értékes és eladhatom jó pénzért, amiből pár napig eléldegélhetek…..eléldegélhetünk! – hadartam bevetve mindent egészen addig, míg az aki a kezében tartott pár kedvesnek tűnő, erőteljes csapkodással meg nem szabadított a nagyja portól, mert akkor a köhögéstől elfúlt a hangom.
Meglepődtem, amikor lábraállított, bár kissé – szavai ellenére – meggörnyedtem a fájdalomtól és a bordáimra szorította a kezem, jórészt alaposan rájátszva a dologra. Szenvedtem én már ennél jóval jobban is, de ez is a terv része volt, a szánalomkeltés.
Annál, aki elkapott – és akiről jól tippeltem, hogy a másik a gazdája - ez láthatóan be is jött, de nem engedhettem meg magamnak, hogy az elégedettség kiüljön az arcomra, továbbra is szenvedő és ijedt képet vágtam.
- Csak hagyjanak itt, majd valahogy boldogulok, nem kell gondot fordítani rám. Jól megleszek egyedül is. Nem kell gyógyító, gyorsan gyógyulok, bár pár darna sokat segítene. – legyezgettem a szabad kezemmel az törődését. – Nem kell magukkal vinniük. Én csak a terhükre lennék. Különben is az emlékezetem sem jó, a múltkor megsérült a fejem és mindent elfelejtek. Egy fertályóra múlva már azt sem tudom, hogy néztek ki vagy , hogy volt egy ládika, ami nagyon tetszett. Erre megesküszöm, ha kell az Istenekre. – ütöttem tovább a vasat, miközben a szememmel a kiutat kerestem.
A bordám tényleg fájt és számításba kellett vennem, hogy a nagydarab majdnem olyan fürge volt, mint én az izomzata ellenére. De az biztos, hogyha egy pici lehetőséget is látok rá, akkor azonnal a nyakamba szedem a lábam és elinalok.
Talán valami véres áldozatot akarnak bemutatni valamelyik démonnak és most velem fejelnék meg.

// Szegény Holthar-nak //

Sajnos nagyon is tisztában voltam vele, hogy igazat mond az arrogánsabbik férfi, mert ha nem segítek magamon, ugyan senki más nem fog kiállni mellettem és, ha még most megjelennének az őrök és a férfi maga tartanak igényt, hogy megbüntessen a tettemért, bizony semmiféle kifogást nem emelnének, sőt örülnének, hogy nem nekik van egy tolvajjal gondjuk.
Bizonygathattam volna még egy darabig, hogy márpedig nekem van családom és hiányolnának is, de ismerem annyira az embereket, hogy tudjam a nemest semmivel nem tudtam volna meggyőzni.
Valami határozottan nem volt rendben azzal a ládikába rejtett csecsebecsével, valahogy éreztem, hogy ez a „ragaszkodás” több annál, mint amit egyik áldozatom is tanúsítana, főként, hogy nem megverni akartak, hanem valamiért magukkal cipelni. Igen, határozottan nem úgy cselekedtek, ahogy általában kellett volna.
Így aztán csak morogtam valami olyasmit az orrom alatt, hogy semmit nem tud rólam és hová teheti az igazságérzetét.
Nem nagyon mertem egyelőre ugrálni, mert a másik, a testőre egy pillanatra sem vette le rólam a szemét, biztos voltam benne, hogy míg a másik azt hiszi, hogy azzal, hogy kijelentette velük megyek és eszébe sem jutott, hogy ez ellen tennék is valamit, ő gyanakvóbb volt ebben a tekintetben.
Az, hogy ellátnak az úton, csak egy szájhúzással reagáltam, de arra már igenis felkaptam a fejem, hogy a nagydarab akarná helyrebillenteni a fejemben feltámadó űrt, ha pár darna is képbe kerülne.
Amikor ilyet ígértek nekem annak sosem volt jó vége, így amikor ez a Holthar nevezetű felém nyújtotta a kezét a nagydarab alak, úgy kaptam hátra a fejem, mintha ténylegesen megütöttek volna.
- Nincs semmi baja a fejemnek, nem kell ki…..kikupálni. – emeltem fel a kezem.
Ahogy a hátuk mögött mozgás támadt, láttam, hogy megjelent e kocsi és ahogy sejtettem, a magasabbik azt intézte odabenn, azzal akarnak távozni, vagyis azzal akarnak engem is magukkal vinni.
Továbbra is ott zakatolt az elmémben, hogy két ilyen gazdag és nem idevaló nemes, vajon mit akarhat tőlem, hogy vállalják a kockázatot, hogy magukkal cipeljenek, mint egy foglyot, hogy bebiztosítsák magukat…..az ellen, amiről beszéltek. Persze a másik lehetőség, hogy elhallgattassanak, még kevésbé tetszett, bár sokkal logikusabb lett volna részükről. Igen, az, hogy megölnek. Ezért aztán persze, hogy félelemmel gondoltam arra, miért nem teszik és ezek között nem szerepelt a szánalom vagy a jószándék………
Talán most, hogy a kocsi előállt és ez valami megnyugvást okozott nekik, így aztán én is lazítottam a testtartásomon, mint aki beletörődött a sorsába és már nyitottam is szóra a szám, hogy az utolsó kérdésére válaszoljak.
- Nem….. – ráztam meg a fejem, - de ha rajtam múlik nem is tartok veletek. – élénkültem meg és rúgtam sipcsonton a nagydarabot, aki mellettem állt, aztán, nyílként állt szándékomban a sikátor felé megiramodni, hogy eltűnjek a szemük elől.
Reméltem, hogy elaltattam az éberségüket és a Holthar sem olyan gyors, mint már tapasztaltam.

// Az újabb "barátomnak" //

A bordáim még sajogtak, de ez nem tudott volna visszatartani a szökéstől, mikor sokkal rosszabbtól tartottam. Természetesen egy szavukat sem hittem el arról, hogy majd etetnek, itatnak, jól tartanak és csak a saját biztonságuk miatt visznek magukkal. Na persze, engem meg a fejemre ejtettek!
Akármit is terveztek, jól keresztül húztam a számításaikat, amikor a nagydarab testőrt fájdalmas féllábon ugrálásra kárhoztatva elinaltam a sötét kis utcába. Nem először szököm, így nem is fejetlenül rohantam, csak addig amíg már nem láttak, aztán gyorsan elbújtam egy nagyobb halom szemét és egy halom deszka mögött, hogy lássam üldözőbe vesznek-e, bár kevés esélyt adtam neki, hogy a szikárabb nemes bemerjen merészkedni védelem nélkül egymaga egy ilyen helyre. A doboza meg meg volt, minek neki egy ügyetlen tolvaj, aki esetleg fellármázná a környéket, ha valami sötét áldozati bárány kell, majd talál magának útközben másikat.
Most, hogy biztos helyről nézem őket, magamban felkuncogok, ahogy annak a Holthar nevezetűnek a táncikálását nézem. Mulatságos egy ilyen nagydarab embert így látni, miközben még a gatyáját is majdnem elhagyja.
Elégedetten látom, hogy rövid megbeszélés után, amivel lemondó pillantást vetnek a hűlt helyemre, végül megfordulnak és a kocsihoz ballagnak. A kékköpenyes nemest mintha kétségek gyötörnék, de végezetül csak felszáll ő is, aztán elporoznak, ki a városból.
Egy nagy sóhajjal dőltem neki a fejemet megtámasztva a mögöttem lévő roskatag deszkafalhoz. Örültem, hogy sikerült megszabadulnom, de messze voltam attól, hogy jól érezzem magam. Még mindig a szemem előtt láttam azt a szikrázó, gyönyörű ékszert. Azt is mondhatnám, hogy a nyálamat csorgattam érte, de ha csak nem varázsol valaki hirtelen elém egy lovat, akkor bizony sajnos le kell mondanom róla örökre. Bosszúsan húztam el a számat. A könnyű és gazdag életnek búcsút inthetek és még ma este is meg kell szereznem a betevőt. Ideje lesz valami harapni való után nézni.
Már éppen talpra löktem volna maga, hogy visszamenjek a piacra, amikor valamit meghallottam és olyan gyorsan merevedtem kővé, hogy egy szobor is megirigyelhetett volna.
Nagyon óvatosan kilestem és a sikátor sötétjében, mintha egy még sötétebb foltot pillantottam volna meg. A Hold ma mellettem állt és egy vékony sugarát küldte a segítségemre. Nem először láttam fegyver csillogását, hogy eltéveszthettem volna.
Pillanatok alatt átrobogott rajtam, hogy a két alak jött vissza és talán már be is kerítettek, amíg én itt veregettem a vállam a sikeres szökésemért.
~ Hogy a ház szakadna rájuk! ~ szitkozódtam és azt próbáltam kitalálni, hogy menekülhetnék.
Hallottam, hogy az alak minden kis sarokba bekukkant, de még jobban megdermedtem, amikor meghallottam a hangját. Ez egy idegen volt! De tudott a ládáról!
Viszont teljesen bolondnak nézett engem, hogy ilyen átlátszó trükkel előcsalogasson!
A szívembe most már félelem költözött, hiszen miért fárasztanák magukat valakik, hogy megkaparintsanak, még a sikertelenségem után is.
Az újbóli megszólalása a férfinak még jobban megerősített abban, hogy egy hangot se adjak ki. Csak lapultam a falhoz, szinte eggyé válva vele és fohászkodtam az összes rám figyelő Istenhez, hogy menjen el mellettem.

// A hiszékeny megbízónak //

Azt reméltem, hogy a gyarapodó esőfelhők által egyre mélyülő szürkület és a sikátor önmagában is meglévő sötétje elég lesz ahhoz, hogy beleolvadjak a rejtekembe és a fickó tekintete, akinek léptei inkább inkább alaposságra, mint sietésre utalnak, talán mégis elsiklik felettem.
Mivel nem ismertem – és bár felőle sem éreztem mágia jelenlétét, - óvatosságra intettem magam. Az utcácska keskeny és kihalt volt, a piac nyüzsgése sem hallatszott el idáig, így ha megmozdulok és futásnak eredek, az biztos, hogy nem marad észrevétlen. Ráadásul a bordám még nem gyógyult meg és elég futásban volt részem ma, hogy megint mágiával megtámogatva, már fárasztó legyen.
Persze mindig ott volt a vívódás, hogy jól döntöttem-e, amikor nem futottam el, vagy nem, de ez ugye mindig csak utólag dől el, amikor már késő.
Míg a köpenyes, fegyveres alak közeledett és beszélt, ami azt is jelentette, hogy tudja, hogy hallom, addig én azt füleltem, hogy az utca másik végéből közelednek e léptek. Nem hallottam semmit, így valamennyire megnyugodtam. Ha minden kötél szakad, arra még szabad az út, hiszen egyedül nem tudja elzárni a menekülésemet, ráadásul, ahogy hallottam, a kardját sem húzta elő és egy sarokba szorított farkaskölyök, mint én, soha nem védtelen……..
Számíthattam arra is, hogy hamarosan már jó kis zápornak nézünk elébe, akkor meg még nehezebb lesz a dolga.
Hangtalan szitkozódással veszem tudomásul, hogy a fickónak igen csak jó szeme van, mert egyenesen előttem cövekel le és nem is mozdul onnan, csak a lepénylesőjét jártatja tovább nem zavartatva tőle, hogy adok-e reakciót vagy sem..
Nem bízom benne, igaz nem sok emberben bízom, de kezd érdekes lenni a magyarázata, hogy miért is társulnék be hozzá.
Arra is rájövök, hogy annak a kékköpenyes ficsúrnak még igaza is volt, amikor valami összeesküvést gyanított, hogy valaki pályázik az ékszerére, csak, hogy az nem én voltam…..vagyis én csak magamnak akartam, nem megbízásból. De, ha minden igaz, még ez is eljöhet.
Ez az alak mindent tudott, legalábbis nekem úgy tűnt. Bár én csak az ékszerből és annak a nagydarabnak a nevéből sejthettem, hogy a többi is igaz lehet.
De azt is tudom, hogy a sok információ is lehet veszélyes, miért árul el ennyi mindent nekem…..?
De egyelőre miért ne érdekelne egy jó kis zsíros üzlet……..Némi magammal történő vita után, előóvakodtam, minden pillanatban futásra készen, kezemben a tőrömmel.
- Mennyit fizet? És, hogy tudja, remek késdobó vagyok! – mutattam meg neki.
Persze ez nem volt igaz, nyíllal voltam jobba, késsel csak épp elboldogultam, de ezt neki nem kell tudnia.

// Ez már rosszul alakul //

Lehet, hogy nem jó ötlet felfedni magam, bár az már biztos, hogy megtalálta a rejtekhelyemet és, hogy kimondottan rám pályázott. Neki nem egy tolvaj kellett, hanem láthatóan én. És csak is azért, mert kapcsolatba kerültem azzal az egyre titokzatosabb párossal és értékes ládikájukkal.
Igen bő lére eresztve tudtam meg röpke percek alatt szinte mindent, amit az ékszerről, a készítéséről és céljáról tudni lehetett és ami gyanússá tette ezt az egészet. Nem vagyok ostoba, hogy elhigyjem, valaki azért derített ki ennyi mindent, csak, hogy legyen lehetősége ellopni. Ahhoz negyed ennyi információ is bőven elég lett volna……..
Egyrészt……másrészt, ahogy a hold gyenge fényénél meglesem a fickót – már amit látok belőle, - az egyáltalán nem bizalomgerjesztő. Általában ilyen sebhelyeket nem szerez minden utcasarkon az ember.
Én az ő helyében inkább pár markos, egy kis darnáért mindenre kapható zsiványt béreltem volna fel és már a kezében lehetne a doboz, ahelyett, hogy a fél világon keresztül követi a párost, hogy ellopassa velem, akit még nem is ismer.
Most már szemtől szembe, egy tőrnyi távolságot azért tartva, a szavait tovább hallgatva egyre jobban az volt a véleményem, hogy talán az az elképzelése, hogy a zsiványokkal ellentétben – akik azonnal a markukat tartották volna, - engem csak szép szavakkal és ködbeburkolt ígéretekkel próbál egyelőre kifizetni.
Kezdtem tényleg kicsit összezavarodni, egyik oldalról azt éreztette, hogy tud rólam egyet és mást, a másik oldalról azonban, nagyon úgy nézett ki, hogy egyáltalán nem ismer.
Mosolyra mosoly volt a válasz, bár a sebhelye ezt igen csak eltorzította, de láttam én már rosszabbat is. A szeme……hát talán a fények nem mutatják tisztán…….Azonban a szófosása egészen rendkívüli volt és el tudtam képzelni, hogy valamelyik társa egy késsel hallgattatta el valamikor…….igen……el tudtam képzelni…..
- Nem kértem az engedélyed a tőrömmel kapcsolatban. – szögeztem le, mikor végre szóhoz jutottam.
Fel tűnt azonban, hogy az előbbi hosszas fejtegetés után, most, hogy a fizetésről került szó, mintha a sok szó mögött vajmi kevés tény bújt meg
- Ne éld még bele magad, hogy veled tartok erre az igen csak hosszú és cseppet sem veszélytelen útra, főleg azért, mert lehet, hogy azt a téves elképzelést tetted a magadévá, hogy engem untatna, amikor egy megbízó konkrétan közli velem, hogy mennyit szán a feladatra, de nem. Ha hiszed, ha nem, szeretem tudni, mennyiért viszem vásárra a bőröm. – vontam meg a vállam, mintha egy kis mellékes információ lenne, amit ingyen adok. - Ja és, hogy én se legyek szófukar: egyedül dolgozom és a munka árának felét, mindig előre kérem.
Ám most elbizonytalanodtam, hiszen fogalmam sem volt, hogy az az ékszer mennyit érhetett, de az események tükrében úgy véltem nagyon sokat, ezért kicsit módosítottam az ajánlatomon.
- Ha megegyezünk és megszerezzük az ékszert, akkor megfelezzük, amit kapunk érte, ám előre kérek 100 darnát most, amit majd levonhatsz a végső árából.
Persze az 50 %-os ár elég pimasz kérés volt, hiszen ő állja elvileg az utazás költségeit, de próbára akartam tenni…….
- Ha nem áll az üzlet én már húzok is. – léptem egy lépést a sikátor másik kijárata felé.

// Akkor jégvasat fel! //


És nem háborodott fel, nem kezdte el szidni az Isteneket és a felmenőimet, vagy a kevert véremet, hanem még mosoly is megjelent vágott képén.
Hát ha eddig egy cseppet sem bíztam benne, akkor ez most még fokozódott is. Ez a fickó nem alkudozott a szemtelen kérésen, sőt inkább elégedettnek hangzott és ez sok mindent jelentett, de számomra kedvezőtlen jelnek tűnt fel.
Minden valamire való zsivány, megpróbálta volna lefelé srófolni az összeget, hivatkozva mindenféle költségre és az én érdemtelen munkámra, beleszőve, hogy bizony már egyszer kudarcot vallottam, mert tanúja kellett, hogy legyen, ha utána engem kajtatott.
Nem ma kezdtem hivatásomat és ezek a jelek, a sok beszéd, az alkudozás teljes hiánya, a gyors és észrevétlen távozás, nekem egyre jobban azt sugallta, hogy bizony ennek a fickónak egy ostoba balekra van szüksége, aki, ha elvégezte a munkát soha nem kapja meg a fizetségét, vagyis megkapja, csak épp hideg vasban a szívébe. És soha sem fog hiányozni az égvilágon senkinek.
Ezen gondolatok szép lassan megértek a fejemben és így hallgattam, az ajánlatomra adott választá, majd mikor a keze a köpenye ujjába csúszott, önkéntelen mozdult a kezemben lévő tőr a torka felé, de végül, ahogy megjelent a kis pénzeszsák, visszaléptem oda ahonnan eléperdültem, mert jobb a távolságtartás.
Nem nagyon értettem én ezt az embert és az sem segített, hogy még azt is állította, hogy neki nem számít a pénz, csak – már ha jól értettem, - hogy a kékköpenyes nemes ne érje el a célját, vagyis, ha jól emlékszem az első szavaira, akkor ne tudja odaadni az ékszert valami fehércselédnek……Talán ő szerelmes a lányba, azért akar keresztbe tenni a nemesnek? Vagy valaki megbízásából cselkeszik? Olyanéba, aki még jobban megfizeti?
Ha hiszi valaki, ha nem az általam elvállalt vagy a magam szakállára elvégzett lopások legtöbbjébe semmi bonyolult nincs, de ez az egész itt elém tálalt dolog nem tetszik…….
Egyik régi tolvajmesterem szavai most élénken csengenek a fülemben: „sose bízz olyanba, aki azt állítja magáról, nem érdekli a pénz”.
A szemem nem vettem le a kezéről, ahogy a darnákat számolta, de közben azért, hogy lássa, hogy hallom, bólintottam.
- Persze, értem én. Vagy maga, vagy akit képvisel rühelli a fickót és azt akarja, hogy pofára essen a kiválasztottjánál. Nem vagyok hülye, elsőre is felfogtam.
Bosszús voltam, hogy láthatóan annak néz, így már megszületett bennem az elhatározás, ám megvártam a jussomat. Ahogy a kis zsákocska felém repült, villámgyors mozdulattal kaptam le a levegőből és tüntettem el az ingem mélyében.
- Ezt örömmel hallom, mert nem vállalok olyan melót, ami ennyire ingatag lábakon áll. A menet: megbízás, előleg, elemelek vagy bemegyek és onnan fújok meg dolgot, kijövök, fizetnek, elfelejtjük egymást. Itt meg annyi a „ha”, hogy létrát építhetnék belőle a Holdra. – bökök a tőrrel felfelé. – Jó volt veled csevegni Idegen, őszintén bízom benne, hogy találsz másik balekot a munkára. – tisztelegtem felé, azzal az utca vége felé inaltam.
Sosem kerestem ennyi pénzt még ilyen könnyen.

//Annyira sajnálom!......vagy nem? //

// Hiába.....Jó vagyok! //

Nem volt hirtelen döntés részemről az, hogy ha megkapom az előleget, akkor elfutok. Nem, nagyon is eltervezett volt, csak az kellett hozzá, hogy az idegen sebhelyes bekapja a horgot és elhigyje, ha fizet, vele tartok. Az egész hozzáállása a dolgokhoz, az öntelt viselkedése azt sugallta, hogy elképzelni sem tudja, hogy valaki ezt a fene nagy ajánlatát vissza is utasíthatja, hogy nem érdekli, hogy nem áll szándékomba helyette vagy a megbízója helyett elvégezni a piszkos munkát.
Pedig elképzelhette volna, hiszen magam mondta, hogy dolgozzak magamnak. Én mindig magamnak dolgoztam!
Egyáltalán nem gondoltam, hogy utánam tud jönni, vagyis, hogy képes olyan gyorsan futni, mint én. Ez a kis közjáték elég pihenőt adott, hogy összeszedjem magam, így könnyű léptekkel szaladtam jó messzire, jó pár kanyart belevéve az utamba.
Mikor már biztos voltam benne, hogy leráztam a köpenyes balekot, akkor megálltam egy kapualjban és megszámoltam a pénzemet és nagyon nagy vigyor terület el az arcomon.
- Ekkora tulkot!
Aztán nagy peckesen besétáltam a város másik végén lévő Habos Ser nevű fogadóba és a legjobb szobájukat béreltem ki, ahová felrendeltem egy csomó kaját.
Miután jóllaktam, elheveredtem az ágyon és körbeszórtam magam a darnákkal, boldogan hunyva le a szemem. Egy darabig le van a gond a megélhetésemről. Bár azért egy nap egyszer legalább gyakorolnom kell a lopást, nehogy berozsdásodjak…….

// A mágikus nyomkövetés nem ér!!!! //

Rég volt már, hogy ennyire jól laktam és még meleg, kényelmes szoba és ágy is rendelkezésemre állt, és másnap sem kell attól tartanom, hogy kidobnak mert nem tudok fizetni.
Persze nem ez az első alkalom, de ennyi pénzem egyszerre még nem igazán volt, talán csak akkor, amikor annak a nemesnek loptam el azt a dobozt, bár abba majd beledöglöttem, vagy, amikor……..azzal a kalózlánnyal, Esmé-vel megismerkedtem. A gondolatára is melegség járt át. Sosem fogom elfelejteni azt a gyönyörű arcot, azokat a szemeket, azokat az……idomokat……..
Ez a kellemes emlék és az egyre hevesebben zuhogó eső dobolása egészen elzsongított. Örültem, hogy nem az utcán kapott el és még mindig kaján mosoly futott át rajtam, ha arra a fickóra gondoltam, aki azt hitte, majd valami kalandos történettel és egy kis pénzzel rábír, hogy egy veszélyes, kiszámíthatatlan útra induljak vele. Nekem az ékszer csak azért kellett volna, hogy eladjam és a pénzen eléldegélhessek egy darabig, de hát a pénzt anélkül is megkaptam, így a kékköpenyes legyen vele boldog…….
Már-már álomba szenderültem, amikor kopogtattak az ajtón……….
Álmosan ültem fel, aztán eszembe jutott, hogy a pénz szétszórva hever körülöttem, ezért gyorsan összekapkodtam és visszaraktam a kis zsákba, amit aztán visszadugtam az ingembe.
- Ennyi pénzköltés után remélem a ház ajándéka egy szemrevaló szolgáló tálalásában. - kiáltottam ki kissé vigyorogva, hiszen a fogadós felesége egy igazi boszorkánynak nézett ki…….
Az ajtó nem volt bezárva, el is feledkeztem róla, amikor rávetettem magam a sok ételre, utána sem jutott eszembe, de hát ez egy jó környéken lévő, jó fogadó volt, ide nem jártak tolvajok……..
Az ágyon elheverve vártam, hogy hozzák a meglepit……..

//Dehogynem! A sár varázsereje vitathatatlan! //

- A szemrevalót nem tagadom - mondotta, éppoly jókedvvel, ahogyan célpontja szólott korábban -, de felszolgáló, az nem éppen vagyok.

// Sosem szerettem az esőt! //

Ebben a városban és ebben a módosabb negyedben nem ismerhetett senki. A balekot pedig biztos voltam benne, hogy leráztam és a város másik felén siratja az elvesztett darnáit, de hát azt tartja a mondás, hogy „jó pap holtig tanul”, így neki sem ártott megtanulni, hogy ne bízzon meg valakiben, főleg, ha pénzről van szó és főként, ha egy tolvajról.
Egy percig sem éreztem lelkiismeret furdalást, amiért segítettem saját magamon és még nagyon meg sem kellett erőltetnem magam, bár a futásból egy napra azért elég volt. Sosem gondoltam bele, hogy milyen lehet, ha valakinek nálamnál sokkal több mágiája van, de én ezért a kevésért is hálás voltam az Isteneknek, mert legalább a munkám megkönnyítette.
Visszatérve tehát a jelenbe, egyáltalán nem gondoltam semmi rosszra, amikor kopogtattak az ajtómon, na meg ha valaki rossz szándékkal közeledett is volna, az miért kopogna?
Így aztán még mindig vidám mosoly ült az arcomon, amikor kinyilt az ajtó, arra számítva, hogy talán még süteményt is kapok és már csak akkor fagyott rám, amikor valami nagy, nehéz és sötét valami és támadt rám, önkéntelen kiáltást csalva az ajkamra, felemelt kézzel próbálva eltaszítani magamtól, hogy a párnámon heverő tőrömért kapjak.
A kezeim valami vizes és meleg dolgot tapintottak, mielőtt rám zuhant, aztán mintha léptek koppantak volna hozzám egész közel.
Szám hangos kiáltásra nyílt, hogy segítséget kérjek, de aztán valami erősen fejbe rúgott és én belehullottam a sötétségbe………