Piac, és kereskedések

// Nem csapsz be, tudom, hogy tartogatsz valamit //


Ez a raktár valahogy már akkor sem tetszett, amikor bemásztam, már megbántam, hogy nem a saját elhatározásomat követtem és inkább a falusiak udvarán száradó ruhákból lovasítottam meg pár darabot. Általában a lopásaim nem voltak ennyire megtervezetlenek, persze volt máskor is, mint az éppen bajba keverő ékszer, amikor hirtelen döntöttem, de ez nem volt gyakori. Most idegesített az ismeretlen gyújtotta fény, a földön heverő zárnyitó. A zsigereimben éreztem, hogy baj közeleg, ezért olyan gyorsan szedtem össze a szükséges ruhadarabokat, mint életemben kevés alkalommal, végig minden érzékemet kiterjesztve, nehogy meglepjenek.
Nem történt semmi végül, én meg igyekeztem kihagyni felfelé a recsegő lépcsőfokokat. Először a zsákot dobtam fel, aztán felugorva elkaptam a szellőzőnyílás szélét és magamat is felhúztam. Nem egyenesedtem fel, hanem amennyire lehetett, visszahelyeztem a megbontott zsindelyeket, aztán hason csúszva, a zsákot magam után húzva jutottam el a tető széléig, ahol meglapulva vártam az őrök megjelenését, hogy amikor elhaladtak az árnyékos benyíló előtt, akkor a mágiámat felerősítve lehuppantam a földre.
Mikor meggyőződtem róla, hogy senki nem láthat meg, akkor a zsákot a vállamra vetve, elfutottam az egyik szekér takarásába, majd mögüle már úgy bukkantam ki, mint aki csak a dolgát végzi.
Remélhetőleg tényleg nem tűntem fel senkinek és minden gond nélkül érkeztem meg az istálló előtt várakozó Kendryhez, széles mosollyal a képemen és zuttyantottam a lábai elé a tömött, bár könnyű zsákot.
- A feladat végrehajtva.

//Ááááá……semmit……. //


A zsák halkan puffant és mivel Kendry nem jelzett semmiféle veszélyt, így nem is fogtam vissza magam, amikor a sikeremet kellett bejelenteni.
Persze egészen megváltozott a leányzó fekvése, amikor egy pillanat erejéig megláttam valamit a férfi szemeiben és egy féloldalas pillantással tudomásul vettem, hogy bizony társaságunk van.
Attól eltekintve, hogy igazából nem mondtam semmi olyat, ami bajba keverhetett minket, főként engem, hiszen bármilyen feladat, akár bevásárlás, - elvégzését jelenthettem be, azért jó lett volna, ha Kendry valamilyen módon értésemre adja, hogy három csupa fül jóember is tartózkodik az istállóban. Különben is, ha tudta, hogy jövök, miért nem jött ki elém, ha ez volt a helyzet? Szóval az én arcomon, amit a trió nem láthatott egy pillanatra harag villant át, de aztán követtem társam nyájas színészkedésének ösvényét.
Azonban ez semmit nem változtatott a tényen, hogy alaposan szemügyre vehettek és tudom, hogy vörös üstökömmel és nem feltűnő, de azért látható tünde vonásaimmal elég megjegyezhető voltam. Áldottam az eszem, hogy a tetőt választottam végül, mert annak megbontását biztos később fedezik fel, mintha feltörtem volna a bejárati ajtó zárját, így lesz időnk a hajón eltűnni mire sor kerül a felfedezésre.
Megint felvillant a gondolataimban az a törött szerszám az ajtó mellett és rossz érzés suhant át rajtam, de aztán elhessegettem, ahogy a jelen problémáját kellett megoldani.
- Remek. – mondtam útitársam szavaira röviden, aztán ismét megvillant a szemem, ahogy erősen a karjaimba nyomta az előbb ledobott zsákot és akkurátusan a három istállószolga tudomására hozta, hogy hová tartunk.
Na, persze egy kikötőben, ahol épp a lovaktól szabadul meg, hová is mehetnénk máshová?
Sajnos ennél többet nem lehetett tenni, hogy mentsük, ami menthető, csak abban bízhattam, hogy a három nagyon ráérő alak, elég lusta és ostoba ahhoz, hogy ne kössék egymásba az eseményeket, ha a kis akciómra idő előtt fény derülne. Ám a lebukásomhoz nagyon nagy szerencsétlenségnek kell bekövetkeznie. Semmi értékeset nem loptam el és a padlás elhanyagoltsága azt mutatta, hogy nem sűrűn járnak fel oda, így tettem jó esetben napok, vagy akár hetek elteltével lepleződik csak le.
- Jó időben vagyunk, de persze fő a biztonság. – biccentettem és még egy gondtalan mosolyt és egy barátságos intést is megkockáztattam a három férfi felé, ahogy Kendry nyomában kifelé indultam. – Szép napot!
Mielőtt az ajtó becsukódott volna mögöttünk megkockáztattam egy pillantást a hátam mögé és sajnos biztos voltam benne, hogy felkeltettem a figyelmüket, hiszen még mindig minket néztek.
~ Nem tetszik ez nekem, jó lesz, ha már a hajón leszünk. ~
Kendry sokat sejtető csendben ment előttem és bár nem mutatott neheztelést felém, nem tudtam, hogy most szándékos a hallgatása, vagy csak arra vár, hogy valami nyugalmasabb helyre érjünk, bár felkészültem, hogy megvédjem magam, ha engem hibáztat.
De ha ő hallgatni akar, akkor hallgassunk. A hangulatom egészen elromlott, rosszkedvűen biccentettem, ahogy elhaladtam az őr mellett a zsákkal a vállamon, pedig nemrég még egészen büszke voltam magamra, hogy milyen jól teljesítettem.
Ha akar Kendry valamit az őrnek mondani, azt ráhagyom, de úgy látszik a mogorvaság ragadós és neki is elvette a szavát.
Amikor aztán eléggé eltávolodtunk, hogy már senki ne hallhassa a hangunkat végre szóra nyitotta a száját. Aztán egészen mást mondott, mint amit vártam a tekintetéből ítélve.
- Öööö…..hát persze…….végül is azért lo….szereztem, hogy felvegyük, remélem, hogy sikerült elég jókat választani, mert, hogy őszinte legyek, nem sok időm volt……- el akartam neki mondani, hogy mi volt az, amiért siettem, de tényleg látszottak már a hajnal pírjai, ezért úgy voltam vele, majd a hajón elmondom. – Nem is kéne egy udvart választani, az asszonynép korán kel, jó lesz nekünk valami sűrűbb bozót is. – vágtam rá végül, tartva a szemkontaktust.
Mivel eddig is rábíztam az itteni vezetést, most sem igyekeztem, hogy elébe kerüljek, láthatóan elég célirányosan ment valahová.
Továbbra is elég szótlan volt, de hát bár szeretek beszélni, tudok én hallgatni is, ha kell, ezért nem kellett, hogy célozgasson rá, magamtól is csendben voltam.
Egy eléggé elhagyatott, bokrokkal ékített helyen végül megállt és ekkor szavai nagyon úgy hangzottak, mintha bökné valami a csőrét. Mivel elsősorban a ruhák miatt jöttünk, egyetértettem, hogy ez legyen az első cselekedetünk, ám ha azt hitte, majd szó nélkül fogom elviselni, ahogy a feladat teljesítését bírálja, akkor nagyot téved.
- Igen, vegyük át a ruhákat, aztán majd átbeszéljük, hogy mi is történt pontosan. – bólintottam és szorosan a nyomában mentem be az általa választott „öltözőbe”, mivel a Nap tényleg úgy döntött lassan ideje felébredni. – Legalább nem fogjuk rosszul felvenni a ruhákat, mert már látunk is valamit. – morogtam, ahogy kiengedtem a zsák száját és átadtam neki a ráméretezett darabokat.
Már a köpenyt terítettem magamra, amikor megéreztem a föld enyhe remegését, ami nagyon gyorsan hangos lódobogássá vált.
Ez egy zsákutca volt és azonnal rájöttem, hogy ezek a lovasok nem véletlenül jönnek erre, bár fogalmam sem volt, hogy miként derülhetett fény a lopásra ilyen gyorsan. Ez azonban mellékes volt, most azt kellett eldönteni, hogy meneküljünk-e vagy magyarázkodjunk, van-e egyáltalán esély rá. Mivel a tolvaj lét során rengetegszer kellett már futnom, most is ösztönösen ezt választottam volna, de jóformán még sötétben jöttünk ide és nem ismertem a helyet. Ha menekülök és elkapnak, az súlyosbító tényező, viszont Kendry még kidumálhatja magát, meg valami rejtélyes megbízója is volt…….
Ha egymagam vagyok, akkor már futottam volna be, még mélyebbre a bokrok közé. Egyedül elbújni is könnyebb, de a bizonytalankodás megkövetelte az árát, mire eldöntöttem, hogy mégis jobb lenne menekülni, addigra már olyan közel voltak a lovasok……, hogy talán botorság lett volna gyalog menekülni…….
- Bajban vagyunk? – néztem fel a hozzánk szólóra, nagy ártatlan szemekkel. – Miért is? Nem csináltam....tunk semmit.

//Igazad van, semmi szokatlanról //


Tehát bíztam abban, hogy egyrészt nem hagytam magam után semmi nyomot, másrészt pedig Kendry-nek van annyi renoméja, hogy kihúzzon minket a csapdából….
Természetesen az is lehet, hogy ez valami fatális véletlen és semmi köze az itt lévő és minket egrecíroztató lovasnak és az általam elcsaklizott ruháknak egymáshoz, de persze ezt valahogy nehezen tudtam elképzelni. Az is nehezítette a dolgot, hogy az a két alak, akit meg kell szabadítanom a nevezetes ékszertől, szintén itt van a kikötőben és a hajó indulására várakozik, így ha méh nem is tudnak rám bizonyítani semmit, ha nagy csinadrattával citálnak minket a falu előljárója, bírája elé, akkor nagy valószínűséggel fel fognak ismerni.
Soha nem esek abba a hibába, hogy az áldozataimat ostobának higyjem, így nem bízom abban, hogy nem kezdenének gyanakodni, hogy nem véletlenül vagyok itt, Ez pedig igen csak megnehezítené a dolgomat……már, ha egyáltalán sikerül még időben visszajutni a hajóra……
Attól függetlenül, hogy a lovas elég határozottan beszélt velünk, végig gondolva az idevezető utunkat, nem hittem, hogy bármiben is hibáztam volna. Kizárt dolog, hogy megláttak volna, akkor már előbb a nyomunkba eredtek volna, sőt az istállónál elkaptak volna. Semmilyen értéket nem hoztam magammal a raktárból, csak a ruhákat, amik már rajtunk voltak és a lábam előtt heverő zsákban csak a mi piszkos ruháink voltak.
Egy gyors pillantást vetettem Kendryre, aki csak morcosan meredt a parancsolgató lovasra, de semmilyen rosszalló nézést sem eresztett meg felém, így bíztam benne, hogy mellettem áll és megtámogatja a teljesen hihetőnek tűnő visszavágásomat, amibe felháborodó felhang vegyült.
Mindig készen álltam tagadni a bűnösségemet, hiszen amíg nem bizonyítják rám, addig ártatlan vagyok. Ráadásul még most értetlen is, mert bár végig rossz érzésem volt a betörés során, nem tudtam hol hibázhattam.
Megbízóm viselkedésében nem is csaladkoztam, mert teljesen nyugodtan egészítette ki az én kérdésemet, ami egy felnőtt, meglett ember szájából sokkal erősebben hangzott, így remélhettem, hogy választ is kapunk, nem csak egy pár csapást a férfi lóostorától, ami könnyen előfordulhatott volna, ha egyedül vagyok.
Az idegen lovast azonban semmi nem tántoríthatta el, valószínűleg szigorú parancsot kapott és ő bármi áron teljesíteni is akarta. Tudtam, hogy a fizimiskám nagyban hozzájárulhatott ahhoz, hogy magabiztos legyen, de végül, amit még hozzátett magyarázatképpen, attól igazán leesett az állam. Most már biztos voltam benne, hogy valami nagyon nem stimmelt, hiszen bár én is láttam a törött fémdarabot, de azt nem én vittem oda, nem is ott mentem be és nem vittem el olyan dolgokat, amiket felsorolt……
Kendryre néztem nagyra kerekedett szemekkel, aztán vissza a lovasra.
- Valaki nagyon átverte magukat és csak ránk, feltűnő idegenekre akarja kenni a dolgot, mert ,mi semmi ilyet nem tettünk. – ráztam meg a fejem és kezdtem kapisgálni, hogy mi történhetett, hogy miért volt az a fura érzésem, miért égtek odabenn a lámpák. – Az őr lehet, hogy látott bennünket, hiszen nem titkoltuk az ittlétünket, de bűnt elkövetni aligha és nincs semmi titkolni való a zsákunkban, csak a váltás ruhánk, szívesen kiborítom magának, ha kíváncsi rá. Menekülni meg csak a bűnösök szoktak, én a nagybátyámmal a hajót akarjuk elérni, ahogy mondta. – húztam meg a vállam és egy röpke pillantással győződtem meg róla, hogy Kendry nem fog ellentmondani a hirtelen kitalált rokoni kapcsolatra. – Akkor? Megmutassam? – nézem kérdőn a lovasra.

//Nem is szokatlan   Jeremy volt már bajban ezelőtt is //

- Eredj, és hozd elő. - nyomatékosította a felperzselt hangulatú lovas - Tízig számolok.

//De még élek //

Én igenis jó tolvaj voltam! És most, hogy végre nagy valószínűséggel rájöttem, hogy nem én vétettem a hibát a küldetésem teljesítése közben, eléggé feldúlt, hogy valaki az én hátamon akar kimászni a saját rosszul sikerült lopása miatt, amivel rontotta a renomémat a Megbízóm előtt, még ha a munkát szinte rám kényszerítették. Akkor is az én hírnevemet rombolta valaki és ezt nem viseltem jól.
Erre már csak még rátett egy lapáttal, hogy egy olyan istentelenül fafejű őrt sikerült a nyomunkba akasztani, aki láthatóan teljes meggyőződéssel hitte, hogy ő a szerencsés, aki elkapta a tetteseket. A mellettem álló Kendry még hallhatóan reménykedett, hogy észérvekkel győzedelmeskedhetünk, de én láttam a fickó szemén, hogy ahhoz, hogy ezt kiverjük a fejéből, minimum egy favágó fejsze kell.
Ha egyedül lettem volna, talán még mindig úgy döntöttem volna, hogy inkább felhúzom a nyúlcipőt, mint, hogy jogosan vagy a mostani helyzetet figyelembe véve, jogtalanul bíró elé citáljanak és, ha ilyen a többi őr is, tömlöcbe vessenek vagy még rosszabb. Sok helyen még igen csak dívott a kézlecsapás, főként, ha az illető egy névtelen, nincstelen félvér volt……
De itt volt Kendry és még mindig bíztam benne, hogy neki elég tekintélye lesz, hogy mindezek ellenére kihúzzon minket a bajból.
Ezért aztán biccentettem a szavaira és, mint készséges „unokaöccs”, a zsák felé mozdultam, hogy demonstráljam annak tartalmát, amikor megállított Kendry szavainak további áradata.
Legtöbben általában csak semmibe vettek, vagy ferdén néztek, ha meglátták elfes jellegzetességeimet az emberivel keverve, ezért a városokban sokszor takartam kámzsával a fejem, ennél ritkábban volt részem nagyobb ellenszenvben vagy épp tettlegességben kevert vérem miatt.
Most már én is más szemmel néztem a katona csökönyösségére, mert tényleg nem kizárt, hogy ezért olyan határozott a gyanúsítgatásban.
És nagyon úgy nézett ki, hogy Kendry-nek igaza volt, hiszen a férfi vonásaira először harag, majd rajtakapottság, aztán ismét méreg villant és szája vonala makacsul összeszorult.
~ Ajaj! Ez nem jó felé halad. Ezt az embert most már nem győzzük meg. ~ futott át rajtam.
Biztos voltam benne, hogy mindenfélét ki fog találni, csak, hogy kétségbe vonja a szavainkat és be fog kísérni minket ura elé és lehet, hogy azzal előrébb lennénk, ha csak nem akarjuk lecsapni és elrejteni a bokrok alá, remélve, hogy már messze leszünk mire felfedezik.
Szavai is azt mutatták, hogy nem fogad el mást, csak a bűnösségünket.
- Mit kerestünk a bokorban? Hát maga hol cserélne gúnyát? Ha meglátna egy fehérnép, akkor meg azért akarna letartóztatni, hogy szándékosan mutogatom magam. – biggyesztettem le a számat elkeseredő hangot megütve. – Mindenki csak bántani akar, mert …..mert ilyen vagyok. – néztem rá, nagy, ártatlan szemekkel. – Csak a koszos ruhák vannak a zsákban, uram, ahogy már mondtuk, nézze. – borítottam a lába elé a cuccunkat, ahogy az őr számolni kezdett. – Nem tudok semmi mást előadni, akárhogyan is fenyeget. – akasztottam hüppögést mímelve a hangom. – Bácsikám…….miért bántanak, hiszen nem csináltam semmit. – hajtottam le a fejem, remélve, hogy nem játszottam túl.
Védekezni és háborogni ártatlanul nagyon tudtam, sokszor megsajnáltak, bár itt csak némi kételyben reménykedtem.

Azt hiszem a lovasnál nem jön be semmilyen szánalmas siránkozás, olyan közömbösen nézi az előadásomat, hogy ha nem tudnám, hogy nem süket, kételkednék benne, hogy egyáltalán meghallotta, amit mondtam. Persze még nem volt minden veszve, de megdöbbentő volt a kitartó gyanúsítása, hogy mindenáron bűnösnek akart kikiáltani, az elé borított bizonyítékok ellenére is.
Én természetesen biztos voltam abban, hogy semmit nem hoztam el a raktárból a ruhákon kívül, így azt kezdtem sejteni, hogy itt valami sokkal rondább dologba tenyereltünk bele „szerető nagybátyámmal”, aki……..most meglepő hevességgel esik neki a rend szorgos őrének, pedig már azt hittem a nagy hallgatásával azt jelzi, hogy hagyja, magam másszak ki - vagy még mélyebbre a csávába.
De most ott hadonászik két kézzel a most kicsit megdöbbentnek tűnő lovas előtt, aki teljesen lemerevedett ettől.
Nekem is leesett az állam, de aztán még időben észbe kaptam és olyan megbántott, keserves képet vágtam, szaporán bólogatva Kendry dühös, támadó szavaira, hogy majd leesett a fejm.
- Igen, igen! Mond meg neki…..bátyám! Csak mond meg neki! – adtam alá a lovat.
Büszke mosolyt kapott, amikor visszatért mellém és biztatóan megveregette a hátam. A híres Zhultovi színitársulat is megirigyelte volna a mutatványunkat!
- Én igyekeztem, tudod, hogy igyekeztem, de mindig vannak gonosz emberek. – bólogattam egyetértően. – De te mindig megvédesz, tudom én. – engedtem az ösztökélésnek és szaporán kezdtem szedni a lábam, remélve, hogy a lovas döbbenete kitart még addig, míg eltűnünk a szeme elől.
Láttam, hogy Kendry még felkapkodja a kiszórt ruhadarabokat, aztán gyors léptekkel csatlakozott hozzám. Én nem akartam tovább hátra nézni, mert talán a szemkontaktus kizökkentette volna a fickót, csak arra koncentráltam, hogy rohamosan távolodjunk.
„Nagybátyám” hangjára vigyorogva néztem fel.
- Te is…….komolyan? Díszkard? – kuncogtam fel. – Szerinted megúsztuk? – kérdeztem halkan azért. – Elég magabiztosnak tű…….
Mielőtt még befejezhettem volna éles hang visított a levegőbe, amire már feszülten néztem vissza.
- Mi a gyíkfarok volt ez?
Azt hittem a lovas megindul utánunk, de az valamit a szájához emelve állt még ott….
Kendry a cipőjénél matatott, talán kavicsba lépett, de a következő pillanatban már felhangzott az utasítása és én tapasztalt tolvajként nem haboztam, ha menekülésről volt szó.
Még láttam, hogy elhajít valamit a lovas felé….talán érméket, hogy megzavarja, lelassítsa? De, amikor nekicsapódtak, mintha zöld kötéllé változtak volna és körbetekerték, mint valami felfüstölt sonkát.
Majdnem orra estem a döbbenettől, mert nem gondoltam volna, hogy Kendry ilyet is tud, hiszen eddig varázstalannak hittem. Ellenem nem használt mágiát és nem is éreztem felőle ilyen képességet.
- Mi volt ….ez? – tettem fel a kérdést, ahogy visszanyertem az egyensúlyomat és rohantam tovább a nyomában, bár felmerült bennem, hogy most akár el is menekülhetnék…
De mi van, ha más is van a tarsolyában? Na meg ezek a rendfenntartók rám fenték a fogukat, engem üldöznének és, ha lovaik vannak, akkor könnyen elkaphatnak. Kendry most is kimentett, talán ő a kisebbik rossz.
Én nem ismertem a falu, így most rá kellett bíznom magam, hogy nem rohanunk valami zsákutcába.
A sok kanyar és kerítés átugrás után én már nem tudtam, hogy merre járunk, de még lovasok sem értek utol…..
Aztán…..teljes erővel nekirohantam, ahogy a következő sarok után megtorpant. Lihegve tántorodtam hátrébb, azt hittem valami baj van.
- A franc……..- bukott ki belőlem.
De a sürgetése nem volt biztató. Ha ő is ideges volt, akkor nem lehetett lebecsülni.
- Csak a …..zsák ……van …….nálam! – lengettem meg előtte az üres szövetet, hiszen a ruhákat ő kapta fel, bár minden bizonnyal kisebb gondja is nagyobb volt, mint a koszos göncöket megtartani futás közben. – Tudom….miről…beszélsz. – bólintottam és ha a zsákot vagy esetleg mást tud felhasználni, nem habozok felkötni a fejemre.
Egy koszos patkánybőrt sem haboznék, ha azzal elkerülöm a felfedezésünket.
- Ha megállítanak minket, ez nem lesz elég. - kételkedem

Engem már nem egyszer kergettek meg és mivel még nincsenek teljesen a sarkunkban az üldözők, nem is estem pánikba. Elég fürge és vékony vagyok, hogy elbújjak valahová, csak akkor meg kell várni, hogy elcsituljanak a dolgok. De nagyon sok buktatója van ennek, hiszen idegen helyen, idegen emberek között vagyok, ahol a faluban mindenki ismeri valószínűleg a másikat. Akik meg a kompra várnak, könnyű átkutatni ……..Szóval jóóóó sokáig kéne bujkálnom, ami nem vonz különösebben.
~ A fene, nem kellett volna beleegyeznem ebbe az egészbe, le kellett volna lépnem még a városhoz közel. De most már bíznom kell abban, hogy Kendry tudja mit csinál. ~
Ám, amikor a sikátorban megállunk és a férfi mintha nem egészen lenne biztos a dolgában, ahogy a problémáink nem kicsit fokozódnak.
Igen, engem is aggaszt, hogy elszórta a használt ruhákat és nem az értéke miatt, hanem mert elvezetheti utánunk a lovas társait, akik biztos nem lesznek boldogok, ha megtudják, valamiféle „átkot” szabadítottunk a férfira…..
Kendry szavaira azonban bosszúsan horkantam fel.
- Ne nézz bolondnak! Nem a zsákot akartam a fejemre húzni, csak abból is lehet kivágni egy kendőfélét, bár az is csak messziről működne az igaz. Aztán az irányomban mutatott érdeklődésüket elnézve, kétlem, hogy hagynának annyi időt számomra, hogy akár egy nyúlfarknyi tréfát is elsüssek, ha csak azon nem vidámodnának meg, hogy laposra vernek. – húzom egy keserves fintorra a szám.
Képzeletbeli anyám emlegetésére csak megforgatom a szemem, ahogy a különös hangú nevetése sem illett a helyzethez, ami miatt most már én is aggódtam. Lehet, hogy Kendry…….a mindig magabiztos Kendry nem tudja mi legyen most?
Mielőtt azonban ezen mélyebben elgondolkodhatnék a következő kijelentése teljesen kizökkent.
- Hogy mi…..? Akkor mi a ragyaverte jónyavaját csibáltál?
Azt azonban most már kezdtem alaposan megjegyezni és eltenni jobb időkre, hogy nem igazán van jóban a varázslatokkal, de akkor………?
Gyanakodva nézem, ahogy lehajol és a bokájánál matat. Azért a mi „bajtársiasságunk” nem a feltétlen bizalmon alakult és nem tudom mik a tervei……még az is lehet, hogy eszébe jut, jobb lenne megszabadulni tőlem. Őt nem jegyezték meg annyira és emberként könnyen elvegyülhet……
Gyanakvásom nem sokat enyhült, amikor felém nyújtott valamit, és egészen addig nem is nyúltam oda, amíg nem láttam meg azokat az érmeféléket és magyarázattal nem szolgált.
Hol a fémdarabokra, hol Kendryre néztem fürkészően, próbálva kitalálni, hogy igazat mond-e, de hát hinnem kellett neki, mert a saját szemmel láttam a hatásukat, meg aztán a tenyeremen éreztem a mágia bizsergését. Az biztos, hogy az érmék mágiát árasztottak magukból.
Ahogy a kezét visszahúzta az is sokat mondó volt. Kendry utálta, ha meg kellett érintenie őket.
A szorult helyzetünk ellenére is elvigyorodtam, aztán az derekamon körbetekert vászonöv mögé dugtam a szerzeményeket. Én örültem, hogy nekem adta őket.
- Biztos jól jönnek még majd.
Azonban, amit ezek után mond az egy cseppet sem tetszik. Én nem valami verőember vagyok, hanem egy tolvaj, akinek gyors a keze és a lába. Ha kell elboldogulok az íjjal és a vágófegyverekkel, de azért a közelharc, főleg az ökölharc nem az én világom.
- De még, ha egyenként jönnek is, akkor is beszorulunk ide és, kinn is megvárhatnak, sőt egyre többen jöhetnek. Itt csak csapdában leszünk és én nem vagyok jó verekedő. – rázom meg a fejem. – Inkább tovább kéne mennünk, megpróbálni elbújni, aztán valahogy felosonni a hajóra, ha még mindig meg akarod csinálni. Mert valahogy el kell innen tünnünk, vagy így, vagy úgy.

//Kendry //


Sajnos a mágiaérzékelésemnek legtöbbször semmi hasznát nem vettem, nem is volt kimondottan erős, bár ezt nem tudtam megítélni, hiszen semmivel nem lehetett összehasonlítani, meg aztán nem is dicsekedtem vele. Sokkal jobban örültem volna, valami hasznosabb képességnek, például, hogy láthatatlan legyek, de én még az elfek mágiáját sem kaphattam meg ……… Azokból még azt a felet is sajnálták tőlem az Istenek, amiket a képemről nem.
Most is az zavart meg, hogy Kendry felöl nem érzékeltem semmit, de legalább a magyarázata, de leginkább az írtózása a varázslatoktól meggyőzött, hogy ezzel kapcsolatban nem hazudik.
Viszont míg eddig nem voltak rossz ötletei, most épp annyira nem akartam elhinni, hogy komolyan verekedni akar a ránk uszított őrséggel. Persze a sarokba szorított kutya is megmarja, aki felé közeledik, de még nem éreztem úgy, hogy ez bekövetkezett volna.
- Akármennyien is vannak, biztos többen, mint amennyivel elbírnánk és ha csak egyiküknek van annyi esze, hogy íjat hozzon……. – nem folytattam tovább, hiszen Kendry eddig sem tűnt ostobának.
Hamar el is jutottunk ahhoz, hogy maradjunk a „szégyen a futás, de hasznos” verziónál. A zsák kendőnek való felhasználása meg még mindig jobb volt, mint az előző felvetése, ezért csak gyorsan a kezébe nyomtam az anyagot, amit az előhúzott kardjával vágott szét.
- Mily dicstelen munka a nemes pengének. – próbáltam kicsit oldani a feszültséget, ami azonban talán csak egy pillanat erejéig tarthatott, mert több ló patáinak dobogása, a beálló csendben nagyon is jól hallatszott…..és tagadhatatlanul közeledtek.
Még ha nem is szórtunk volna magokként ruhákat magunk után, előbb-utóbb, akkor is ránk találnának. Gondolom egy ekkora városban nincs olyan sok hely, ahol elbujhatunk, főleg, ha a helyiek is besegítenek……
- Nagyszerű. – gyűrtem az ingembe a zsákdarabot, aztán egy utolsó pillantást vetettem a helyére kerülő kardra. – Legalább egy kés jól jönne, bár talán jobb, ha nincs, már ha….tudod…elkapnak.
Legalább azért nem nyírhassanak ki, hogy azt mondják fegyver volt nálam.
- Csak tartsd a lépést Kendry! Engem ne félts, tudod, hogy gyors vagyok.
Ahogy futásnak eredt én is, de még a fújtató ló hangjára és a megtorpanó dobogásra hátra néztem, pont jókor, hogy meglássam az első lovast, aki a szűk rejtekhelyünkhöz érkezett, ahol nem oly rég mi is bejutottunk. Láttam vöröslő arcát és, elcsíptem kiröppenő káromkodásának elejét, de nem vártam tovább. Viszont muszáj voltam Kendry sarkában lihegni, mert ő tudta merre megyünk, hiába futhattam volna sokkal, de sokkal gyorsabban.
Bár sikerült időt nyernünk azzal, hogy a lovasoknak meg kell kerülnie az épületet, azért nem bízhattuk el magunkat. Már-már felajánlottam, hogy felmászom az egyik ház tetejére körülnézni, mikor felhangzott a harangszó.
~ Mi van, már a harangot is félreverik miattunk? Ááááá, de ez nem úgy hangzik….akkor meg mi van? ~
Kérdőn néztem a mellettem futó férfira, akinek arcán azonban nem riadalmat, hanem inkább megnyugvást láthattam.
És mintha csak őt akarná igazolni a helyzet, a következő ház mögött már a kompkikötő tárult elénk a felszállásra készülő sokadalommal.
- Ebben van gyakorlatom. – bólintottam én is megvidámodva, hiszen a lovasok még sehol nem voltak.
A zsákkendőt a fejemre bogoztam, a hajam jól alá rejtve, aztán amíg lehetett a házak rejtekében osontam minél közelebb.
Aztán kihasználva egy nagyobb csoport kereskedő és családjaik közelben való elhaladását, mögéjük csapódtam, úgy téve, mintha hozzájuk tartoznék, aztán a felszállók nyüzsgését meglovagolva tüntem el a tömegben, hagyva magam velük sodortatni.

//Kendry //

Bár már napok óta várták az emberek a kompot, azért most még sem rohanhatták le , hogy lelkesen birtokba vegyék, hiszen egyrészt nagyon sokan kereskedőfélék voltak, akik rengeteg csomaggal, zsákkal, bálákkal voltak felmálházva, aminek egy része ugyan már a parton volt, de egy része – a kényesebb fajták - még a fedett raktárban, berakodásra várva. Másrészt a komp keménykötésű legénysége sem a népek két szép szeméért működtették ezen szolgáltatást, így természetesen ellenszolgáltatást vártak a munkájukért.
Tehát, igaz, volt lehetőségem a lepakolt csomagok között egy időre elrejtőzni, de nem voltak afellől kétségeim, hogy a lovasok előbb-utóbb ideérnek és nekem addigra fel kell jutnom a hajóra.
Tekintélyes sor is kialakult a hajópallónál, akik a két, megviselt orrú és dagadóizmú víziember előtt kellett, hogy felmasírozzanak, miután az idősebb, őszes hajúnak leszámolták a viteldíjat és az néha ráharapva az érmére, győződött meg annak valódiságáról.
Láttam azt is, hogy a nemes nem nagyon vesztegette az idejét, nagydarab társával a sarkában az elsők között jutottak fel a bárkára. Nagyin bíztam benne, hogy megkeresik a kabinjukat – mert az ilyenek nem a pórnépnek fenntartott közös térben fognak utazni, arra a nyakamat tettem volna, - és nem figyelik a többiek felszállását. Elég volt nekem, hogy a hátam mögé figyeljek, az üldözőinkre, nem, hogy még őket is kerülgessem.
~ Kendry, remélem megtalálod a módját, hogy feljuss, különben az első lehetséges úton-módon elhagyom a hajót és megyek a saját orrom után. ~ pillantottam egy rövid villanás erejéig hátra, ahol hagytam, de egyelőre nem mutatkozott, bár lehet, már ő is úton van.
A csomagok között bujkálva sikerült „véletlenül” szert tennem egy fűzöld színű kendőre, amit gyorsan le is cseréltem a zsákból kivágott ideiglenes fejfedővel, ami valljuk be, elég feltűnő volt. Az egyik szolgálólány kosarából pedig elcsentem pár diót, melyből egyet a szám egyik oldalára toltam, mint akinek alaposan feldagadt a képe.
Persze felmerült bennem, hogy valahogy fellopózom a hajóra, de sokan voltak a parton és a kompon is dolgoztak emberek, ráadásul nem mondhatom, hogy jó úszó lennék. Van az, amikor fizetni kell valamiért és ha minden jól megy úgy is kamatostól megkapom az árát.
Ezért aztán beálltam a sorba és mikor nem figyeltek rám, mindig kicsit előrébb surrantam, míg a végén már csak egy idősebb pár állt előttem, akik lassan pengették ki a viteldíjat. Idegesen viszketett a tarkóm, ahogy meghallottam a lódobogást, de muszáj volt nyugalmat erőltetnem magamra, miközben jobb kezemmel „dagadt” arcomat félig eltakartam.
Végre én kerültem sorra. Fájdalmas képpel álltam a vizslató tekintetet és akár zavarba is jöhettem volna, hogy milyen helyet mondjak, de csak meg kellett hallgatnom az előttem felszállókat, így a diótól eldeformált hangon nyökögtem fel.
- Ta…..ta….tar….tar…..sisba! U....Ur.....Uram– nyújtottam a kellően piszkos pénzérméket hunyorgó tekintettel, mint akinek nincs ki teljesen az összes kereke.

//A mindjárt bajba keveredő Kendry-nek //

Sok időt töltöttem az utakon és városok utcáin ahhoz, hogy tudjam mennyire semmibe veszik a gyengeelméjűeket. Nem szeretnek velük bajlódni és minél előbb szeretnek tőlük megszabadulni, ezért most is volt esélye annak, hogy hamar túl akarnak lenni a velem való beszélgetésen, főként mivel volt nálam elég pénz ahhoz, hogy minimum az első kikötőig eltűrjenek. Nekem meg az volt a célom, hogy feljussak a vízijárműre, ott aztán annyi lehetőség volt az elrejtőzésre, hogy nem kerülök szem elé, amíg nem muszáj. Ahogy elnéztem elég sok utas lesz és szerintem egy óra múlva már senki nem fog emlékezni arra, hogy egy félkegyelműt engedtek fel a hajóra, ha csak kimondottan nem kérdeznek rá.
A kinézetem és a pénz sárosságában természetesen szándékosság is volt, ez is segített, hogy mielőbb meg akarjanak tőlem szabadulni és kevésbé megnézni. Én meg nem reklamáltam holmi visszajáró után, főként mivel azt sem tudtam mennyire sok vagy kevés volt, a lényeg, hogy nem problémázott az öreg martalóc, csak az orra alá dünnyögve félrelépett én meg idétlen vigyorral a képemen, gyors léptekkel átmentem a pallón és máris igyekeztem eltűnni a már beszállt utasok között.
Először körbenéztem, meggyőződve róla, hogy a nagydarab testőr és ura nincs a közelben, aztán a komp palánkja mögé húzódva megpróbáltam kiszúrni magamnak Kendryt, remélve, hogy ott van valahol a sorban és nem lépett le, magamra hagyva a bajban. Amit láttam nem töltött el örömmel, mert a lovasok egyenesen a két díjszedőfelé tartottak, ami akár bajt is jelenthetett annak ellenére, hogy már feljutottam.
Kendryt is megláttam, ahogy a köpenyébe burkolózva álldogált.
Szétnéztem a fedélzeten, szemügyre vettem a csomagokkal megrakott teret, a rengeteg zegzugot, rést, ami lehetőséget adott, hogy elrejtőzhessek. Egy kicsit megnyugodtam. Szemügyre vettem a tehetősebbeknek fenntartott részt, ahol minden bizonnyal a mágus és társa épp most rendezkedik be. Orrom azonosította azt a helyet, ahol ételhez juthatok, ha szükségem lenne rá…….igaz, a gyomrom most is azt jelezte, nem ártana bekapni valamit, de előbb a biztonság. Nem sokra megyek vele, ha ugyan jóllakottan, de elkapnak, azt az Istenek tudják mit terveznek velem……
Miután nagyjából tájékozódtam, gyorsan visszatértem a parton történtek figyeléséhez, mert úgy éreztem, jobb, ha tudom, mire számíthatok, mielőtt még kiötlöm, mi legyen a következő cselekedtem.
Azon gondolkoztam, vajon Kendry, hogyan fogja álcázni magát, ha átvizsgálják a parton lévőket. Nekem nem voltak annyira jellegzetes elf vonásaim, hogy azt ezzel a kis trükkel ne tudtam volna leplezni…..füleimet és hajamat pedig jól leplezte a kendő, amiben nem volt semmi nagyon szokatlan, mások is viseltek sapkát, kendőt, kalapot az időjárás viszontagságai ellen. Viszont Kandry sebhelye elég jellegzetes volt, ha a katona megjegyezte, akkor ő nagyobb bajban van, mint én és kérdés, hogy ha elég „határozottan” kérdezik, vagy ne adja az ég mágiát használnak, amitől retteg, mikor ad fel engem is? Azon is gondolkodtam, hogy vajon fel tudják-e elég ideig tartani a kompot egy átvizsgáláshoz, kinek erősebbek a parancsai……?
Mikor a lovasok vezetője kinyilvánította a véleményét, erre nagyon hamar választ is kaptam.
És ez nagyon nem volt jó!
~ Mi az istent lophattak el, hogy ennyire fontos felkutatni minket? Egy sima lopásért nem forgatják fel a várost és nem tartanak fel egy kereskedőkkel és fontosabb emberekkel is teli hajót. ~
És már jött is felfelé, határozott léptekkel a fickó, hogy átvizsgálja a fedélzetet. Már nem törődhettem azzal, Kendry vajon mit tesz, a magam bajával kellett foglalkozni.
Gyorsan kellett megoldást találnom. A szegényebbeket biztosan át fogják kutatni, mindenüket átforgatják, hiszen nem tiltakozhatnak, a kereskedőkkel és a nemesekkel már csínyjábban bánna, de az veszélyes is. Viszont egyelőre egyedül volt és a komp elég nagy és rengeteg fedezék köztünk. Akkor kergetőzzünk!
A hajó ellenkező oldalán lévő csomagok mögé húzódtam, ügyelve rá, hogy mindig lássam merre tart, hogy legyen köztünk mindig valami!

//Ahogy elnézem igen, kezd szorulni a hurok //

Nem volt már gondom Kendry-vel, mivel nagyon úgy látszott, hogy jobb lesz, ha a magam jólétével kezdek el foglalkozni. Már azon sem rágódtam, hogy vajon mi lehet az az értékes tárgy, ami elemelésre került a raktárból, mert ez nem vezetett sehová, bár továbbra is szívesen tekertem volna ki a tényleges lekövető nyakát. Sajnálatos módon, ha elkapnak, akkor mindenképpen ránk, legrosszabb esetben csak rám varrják a dolgot, hiszen valaki már így is tanúskodott ellenünk és személyleírást is adott. Nekem meg ki hinne? Kendry meg biztos nem állna ki mellettem, ha emiatt börtönbe kerülne, abban biztos voltam. Mindenki a saját bőrét menti, ha bajba kerül.
A lovasok vezetője, az a lófarkas meg csak jött és bár először a matrózokat kérdezte ki, de után sem vette félvállról a dolgát. Aprólékosan mindent átnézett, ami mellett elhaladt. Persze elég nagy volt ahhoz a komp, hogy el tudjam kerülni, de nem csak rá kellett figyelnem, hanem a parton lévőkre és a kabinokban elhelyezkedő nemesekre is, hiszen bármelyik könnyen lebuktathatott volna.
Elgondolkoztam, hogy talán lemegyek a hajó mélyebb részébe, de ott sarokba szoríthattak volna, főleg, ha pár társa még csatlakozik hozzá és úgy fésülik át a fedélzetet.
Ezért úgy véltem, jobb, ha a már felszállók közé keveredem, akik a hajó orr részében tartózkodtak, mert amíg az időjárás nem fordult zordra, kevesen választották a zárt és ennek megfelelően kellően illatos helyeket, meg aztán még sokan nézelődtek is.
De mielőtt még arra fordultam volna, megláttam Kendryt, aki szintén ott volt már, tehát feljutott a hajóra és nem ismerték meg. Ez igazán biztató volt. Viszont nem láthattak minket együtt!
Így végül a „konyha” felé indultam, ahol szintén nem voltak kevesen és egy zsák krumpli mellett lekuporodva, igyekeztem láthatatlanná válni, de továbbra is maradva az együgyű kölyök szerepében.

//Bocs a rövidségért, de most próbálok elbújni //
A krumpli földes volt, így az arcomat még egy kicsit összemázoltam a felismerhetetlenség fokozására.

//Remélem nem a munka lesz a….halálom //

Én ugyan semmit nem tudtam az engem kutató „rátermettségéről”, annak lelkesedéséről a nyomozói tevékenységek után, de tolvajként épp elég tapasztalatom volt abban, hogy mennyire nem érdemes senkinek az útjába kerülni, aki épp a nyomában van az szegény félelfnek.
Ráadásul most még eléggé korlátozottak is voltak a lehetőségeim, nem számíthattam gyors lábamra, hiszen egy aránylag zárt helyen voltam. Vissza, a part felé nem menekülhettem, mert azonnal feltűntem volna a lent kutatóknak, Kendry-től sem kérhettem tanácsot, segítséget meg még kevésbé, mert ő is hasonló cipőben járt, igaz neki ember létére sokkal több esélye volt arra, hogy elvegyüljön az utasok között. Sajnos valószínűleg mindenki engem jegyzett meg és, ha leveszi valaki a fejemről a kendőt, akkor bizony a füleimet nem rejthetem el. Még talán egy szerencsém volt, hogy a szemem senkinek nem tűnt fel, vagy legalábbis nem jegyezte meg, mert az semmiféle álca nem rejthette volna el.
Mivel a lófarkas lovas egyre jobban beszűkítette a búvóhelyeket a hajón, így muszáj voltam abba reménykedni, hogy ha eltűnök szem elől és kellően eltorzítom, bekoszolom az arcom, játszom tovább az együgyű fiút, akkor megtéveszthetem, elkerülöm a figyelmét.
A konyha kézreeső választás volt, hiszen eltakartsága és a fények hiánya miatt jó választásnak tűnt, ha kicsit bevetem a mágiámat, talán csak átsiklik rajtam a pillantás.
Bár mikor felértem a fedélzetre azt gondoltam, hogy a konyhát étkezés céljából fogom hamarosan meglátogatni, most még sem jutott eszembe, hogy az éhségemre gondoljak, pedig csábító ételillatok vettek körbe, ahogyan igyekszem meghúzni magam a krumplis zsákok mellett.
Egyelőre még csak hárman voltak itt, azok, akik a munkájukat végezték, hogy a hajó indulása után ellássák a megéhező utasokat, már akik ezt majd meg tudják fizetni.
A szemem lopva követte a nagydarab, kopasz alakot, aki minden bizonnyal a konyhát vezette, mert nem szerettem volna a sonka karjai között végezni, de míg őt könnyen szemmel tarthattam, hisz alig mozgott a szűkös helyen, addig két segítőjét egy idős nőt, aki mint kiderült Erin névre hallgatott, meg a vékony segédet már nehezebben, ezért is fordulhatott elő, hogy míg arra figyeltem, hogy mit tesz a nő, addig a társa meglepett.
Minden bizonnyal a burgonyáért jött, de hiába a homály, azért láthatatlanná én sem tudtam válni és úgy látszik az sem megszokott, hogy az utasok közül bárki behúzódjon ide. De hát én még életemben nem utaztam hajón, honnan is tudhattam volna mi a szokás!
Egy pillanat erejéig átrohant rajtam, hogyha most kihajítanak, akkor bizony nem úszom meg a copfos fickó figyelmét, amit biztos felkelt a ramazuri.
Így hát el kell érnem, hogy ne dobjanak ki! Nem tudom melyik Isten vett a kegyeibe – már épp ideje volt, - de maga a fickó, dobott mentőkötelet számomra, mielőtt még bármiféle könyörgésbe fogtam volna. Azonnal alkalmazkodtam a lehetőségekhez és némi könnyet préselve a szememből, nagyon ijedten bámultam rá, majd idétlen vigyorra húztam féloldala arcomon a szám – még egy kis nyálat is elcseppentettem, - bólogatni kezdtem.
Már csak azt kockáztattam, hogy a nagydarab szakács felülbírálja és mégis csak kidobat……Bernie-vel, mert most mindenki engem bámult, ő is és az idős nő is. Én csak vigyorogtam tovább, miközben a szívem hangosan zakatolt, remélem egyikük sem hallotta meg.
Ahogy azt a hangos megkönnyebbülést sem, amikor elhangzott, hogy több helyen is hasznomat vehetik. Úgy látszik igen csak híján voltak a dolgos kéznek, így ez nekem most nagyon is kapóra jött.
- Éééén…..tudok…..dógózni! – bólogattam szaporán és a kézfejemmel megtöröltem a szám, amivel még több koszt kentem szét magamon. – Szívesen…….dógóz!
Felálltam és a dézsához léptem, ahol rengeteg volt a koszos edény. A gyomrom felfordult ugyan, mert még soha életemben nem mosogattam, de ez most még jobb álcának tűnt, míg elvonul a fejem fölük a vihar. Ha be is néz az az őr, csak egy szolgát lát, aki a dolgát végzi.
Egy fintorral a vízbe merítettem a kezem és leemeltem az első mosatlant………..

//Hála az Isteneknek rövid életű volt ez a mosogatós meló! //

Bár úgy látszott egyáltalán senki nem bánja, ha itt lógok a konyhán, abban már kevesebb volt az egyetértés, hogy kinek is kellene segítenem, ha már ingyen munkaerő pottyant az ölükbe.
Mivel én meg kívánhatni sem kívánhattam volna jobbat, mint, hogy a hajó legénysége között húzzam meg magam, míg a lófarkas szaglászó a fedélzeten kutakodik, így maradtam az együgyű kölyök megszemélyesítésénél. Ezzel nem csak attól menekültem meg, hogy komoly faggatózásnak nézzek elébe, hanem még sajnálatot is ébresztettem az emberekben azzal együtt, hogy sok ügyet nem vetettek rám. Ez még azt is felvetette bennem, hogy talán a későbbiekben is hasznát vehetem az álcának, hogy némi haszonnal zárjam a hajó utat, egyébként is vissza kell szereznem azokat a darnákat, amiket az utazásért legomboltak rólam….
Ezért aztán maradt a bárgyú, esetlen vigyor, amikor a kopasz, nagydarab és a zsémbes Bernie azon vitatkoztak, hogy most kinek könnyítsem meg a munkáját.
Kevés itteni tapasztalatom egyébként azt mondta nekem, hogy ebből a párharcból a nagydarab fickó kerül ki győztesen, akármennyire is ágál a másik ellene, mert őt néztem főnöknek.
Magam meg nem tudtam volna megmondani, hogy melyik munka lett volna utálatosabb számomra, a mocskos lében való dagonyázás, vagy a földes gumók kapirgálása? Bár az utóbbi esetében legalább kést vehettem volna a kezembe és beleállíthattam volna a lófarkas lábába, ha nagyon ügyes lenne a keresgélésemben.
Aztán, ahogy megjósoltam……a kopasz győzött, akármennyire nem tetszett ez Bernie-nek, aki valószínűleg azt gondolta, lesz egy laza napja.
Tehát megnyertem magamnak a mosogatást, ami a mennyiséget elnézve, jó darabig biztosítja, hogy itt, lent maradjak és ne legyek szem előtt. Hát néha nagy-nagy áldozatokat kell hozni a cél érdekében……
Erin azonban – hála az Isteneknek – nem tagadhatta meg asszonyi voltát és, ahogy más hasonló esetekben is elérem a játékommal, megszánt, láthatóan nem örült annak, hogy kihasználják észbeli képességem hiányát és befogtak dolgozni. Én már előre élveztem ennek az előnyeit, miközben rájöttem, hogy a nő nem azért nem beszél, mert asszonyszemély létére beéri kevés szóval, hanem mert nem képes rá, néma….., na meg arra is, hogy általában nem ennyi a konyhaszemélyzet létszáma, hanem több, csak valami nyavaja ledöntötte őket a lábukról. Gyanakodva néztem az egyre zavarosabb vízre. Még a végén én is összeszedek valamit!
Bernie nem örült a többletmunkának, viszont annak láttán, hogy legalább nem neki kell mosogatnia, inkább elfogadta a kopasz döntését, csak dolgozzak serényen.
Szavaira kapott egy széles vigyort és egy bólogatást, miközben kivéve a jobb kezem a léből vizet fröcskölve felé integettem neki.
- Jó…hely! Tom ….jól érzi….magát!
Ezek után már mindenki csendesen végezte a dolgát, bár én azt gondoltam, hogy a piszkos edények halma sosem fog elfogyni, azért mégis alaposan megcsappant a mennyiségük, amikor egyszer csak egy tányér került a szemem elé, benne egy ínycsiklandó lekváros cipószelet. Bár láthatóan nem egy friss darab volt, nekem, aki már nem is emlékeztem mikor ettem utoljára, mégis maga volt a mennyország. A gyomrom hangosan adott hangot a véleményemnek. Kikaptam a víztől csöpögő kezem a dézsából és elmartam a szeletet. Még morogtam is hozzá, nem törődve Bernie reklamálásával.
De még az azzal való foglalatosságom ellenére is, hogy minél előbb magamba tömjem az ételt, felkaptam a fejem a kongatásra. Mivel nem hallottam a fedélzeten civakodás vagy harc zaját, feltételeztem, hogy ez nem azt jelenti, hogy lófarkas „barátunk” sikerrel járt, sőt ennek ellenkezőjét, hiszen hallani lehetett a legénység hangos kiáltozását, ami azt jelezte elindulunk.
Legszívesebben táncra perdültem volna, hiszen sikerült kikeverednünk a vészes helyzetünkből, mindenkit átverve.
Most már ugyan nem volt kényszer, hogy maradjak, de egyrészt még meg kellett ennem egy szép karéj ízes kenyeret, másrészt kényelmes volt Ernie kényeztetése, talán még mást is kapok tőle……
Ekkor azonban lépések zajára figyeltem fel és a szívem egy pillanatra megakadt a dobogásában, de aztán ismerős hang és ismerős arc jelent meg a bejáratnál. Kendry!
Ő is kapott egy széles és most már kellően lekváros vigyort, melyet a játék kedvéért ijedt elkámpicsorodás követett a megrovásra.
- Eltévedtem…….jók voltak hozzám….- hüppögtem kicsit, de aztán már ismét mosolyogtam és nagyot harapva a kenyérbe elindultam a sebhelyes társam felé.
Legalább nem kell tovább mosogatnom!
Kendry mellett serényen bólogatva a szíves invitálásra, betömtem a kenyerem utolsó darabkáit, majd vidáman integettem a triónak, egy lekváros puszit nyomva Erin arcára, ha hagyta. Hiszen még Kendry is kapott a lekváros kenyérből!
Követtem a férfit a fedélzetre és csak akkor vetettem le az együgyi vigyort és köptem ki a már majdnem kettérágott diót a számból, amikor már senki nem figyelt minket.
- Pfujj! Már azt hittem tényleg feldagad tőle a képem!
Nagyot szippantottam a frissebb levegőből, aztán kuncogva Kendrí-hez fordultam.
- Szerencsém volt, hogy vajszívük van és én jól játszom a hibbantat, na meg, hogy sokan kidőltek a sorból, így szükségük volt rám. – vontam meg a vállam, de aztán már a munkára terelődött a szó. – Itt sokra nem megyek a „villámlábakkal”, de a fürge ujjaimmal és az árnyékká válásommal sokkal inkább….. Tudod már, hogy melyik kabinban vannak? Vajon elég biztonságban érzik magukat, hogy ne maradjon benn egyik sem, és üresen hagyják?
Ebben eléggé kételkedtem, sajnos a balsikerű lopásom talán most megnehezíti a dolgunkat…….

//Ez igen meggondolandó tanács volt //

Kaján mosoly villan fel a most már egészen emberivé váló arcomon, amikor meghallom Kendry kérdését, ami valamelyest büszkeséggel is tölt el, hiszen ez mégis csak egy dicséret.
- Egy tolvajnak mindig tudnia kell feltalálnia magát, ha sokáig meg akarja tartani a kezét és nem akar éhen sem halni. – vonom meg a vállam és a diót a zsebembe süllyesztem.
És ez az igazság is, amit most önként osztok meg vele. Ha valaki nem csak utcai zsebmetszésből akar megélni és komolyabb megbízásokat akar teljesíteni, kell, hogy szoruljon belé némi mutatványos hajlam. természetesen nem művelem olyan fokon, mint a városokban sokszor felbukkanó vásárosok, de azért egy együgyűt még én is el tudok játszani.
Miközben azon morfondírozok, hogy jó lett volna még egy karéj kenyeret kisírni a vajszívű Erinből Kendry tovább tudakozódik.
- Nem gondolom, hogy annyira nagy lenne a baj, Berni sem ijedezett, csak utálta, hogy dolgoznia kellett a többiek helyett is. Hajlok rá, hogy igazat adjak neki és inkább csak simán lógni akartak a munkából. A nagydarab, kopasz főnök elég jóindulatú, hogy ezt kihasználják. – vezettem a pillantásomat a konyha felé.
Sebhelyes társam láthatta, hogy nem fogott el az aggodalom. Ráadásul, akinek sokszor az utca vagy egy istálló az otthona, mint nekem, azt nehezebben fogja holmi nyavaja.
De Kendry sem veszteget erre több szót, inkább a feladatunkról kezd beszélni, vagyis engem is felvilágosít arról, mit derített ki, amíg én a kiskuktát játszottam, eltűnve a hajót vizslató katona elől.
Az egyik ládának dőlve hallgattam, hogy hallhatóan kiérdemeltem Kendry bizalmát, hiszen rám bízta miként cselekszem majd, de véleményem szerint nem is tehetett volna másként, mert a szavai alapján elég sok rögtönzésre lesz szükség, nem tudna semmiben segíteni, magamra leszek utalva, ha bejutok valahogy a kabinba.
Azt jó szívvel veszem, hogy a nagydarab testőr nincs a helyiségben, de ezzel még nem vagyok kisegítve. Ha a nemes nem alszik, akkor nem csak, hogy veszélyes lehet rámnézve, hanem még fellármázhatja az egész hajót és itt nincs hová menekülni, hacsak nem a vízbe, amit nem szívesen tettem volna meg. Talán nem fulladnék meg, de a bánat tudja, miféle teremtmények úszkálhatnak a mélyben, nem akarnék velük közelebbi ismeretségbe kerülni.
Az, hogy felemlegeti a ficsúrt, nem épp örömteli dolog, mert ezek szerint ő is látta, de szerencsére már nem lesz vele gondunk….legalább vele nem, de még ha el is tudom orozni a ládikát itt a folyó közepén…….
- Természetesen körülnézek, nem hiszem, hogy ebből gond lenne, de a .,…… tudod….- veszem halkabbra a hangom önkéntelenül is és teszek a kezemmel egy jellegzetes mozdulatot, ami a lopást jelzi, - hogyan gondolod? Ha időközben, még a kikötés előtt észreveszik, akkor nem tudunk eltűnni és ha alaposan körülnéznek, akkor hiába az álca, nem tűnhetek el, fel fognak ismerni.
Persze a terep felmérésének semmilyen akadálya nincs, sőt jó, ha mindennek ismerem a helyét, hogy akár még sötétben is tudjam, hová lépek, hová nyúlok.
És míg ezen gondolatok megfordulnak a fejemben, addig valami olyasmit is hallok, ami felkelti a gyanúmat. Léptek közelednek és azok nem valami szegény pórnéphez tartoznak, mert csizmasarkok koppannak a fedélzeten és méghozzá elég határozottan felénk. Kendryre nézve, egy röpke időre látom, hogy ő nem észlelte a zajt, így csak éppen arra van időm, hogy megragadjam a köpenyét és megrántsam figyelmeztetésként, miközben a másik kezemmel a zsebemből a számba kapjam ismét a diót, nyelvemmel a helyére igazítva. Tenyerem marad a szám és az arcom előtt, mintha épp valamiféle fenyítés következményét szenvedném.
Nem tudom ki jön, de biztosra akarok menni.
Mikor felhangzik a kiáltás és megjelenik a hozzátartozó alak is, a szívem egy ütemet kihagy, mert a férfinak egyszerűen nem kéne itt lenni! Hogyan? Miért?
Egy pillanat alatt végigsöpör rajtam, hogy vajon mit hallhatott, de úgy vélem nem járhatott olyan közel, hogy meghallhatott bármit is azon kívül, hogy hallhatta a hangunkat, értelmet nem adhatott neki.
Hogy miként lehet itt, meg ráér akkor agyalni rajta, ha már sikerült leráznunk.
Lábamat megrogyantva, könyörgő nagy szemekkel néztem fel Kendryre még mindig a köpenyét szorongatva, reménykedve benne, hogy veszi a lapot és tudja mit tegyen.
- Kérlek! Ké…hér…lek, - válik hüppögővé a hangom tompán a tenyerem fedezékében. – Nem leszek….rossz többé….nem keveredek el……
Majd ijedten meredek a karddal közeledőre zavarodott tekintettel.
- Ne…büntetést….neeeee!

// Nem baj, sokat fog okulni //

Legszívesebben bokán rúgtam volna Kendryt, amikor értetlenkedni kezdett, mert ennél gyorsabb eszűnek ismertem meg és félő volt, hogy a már hallótávolságban járó előtt olyat is fog mondani, ami jobb, ha csak kettőnk között marad, még akkor is, ha ez csak egy jobb módú, csizmás kereskedő.
De nem volt az!
Ez a hajóra feltrappoló katona volt, az őrök csapatának vezetője, a Lófarkas és láthatóan azon elképzeléssel szegezte ránk a kardját, hogy megtalálta kutakodásának célját.
Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy tompafülű társam szavai már elég halkak voltak hozzá, hogy a rend őrének a saját zajongása elnyomja azt, így abból számításaim szerint semmit nem hallhatott. Mikor meg Kendry is felfogta, hogy nem az ő szórakoztatása kedvéért kezdem újra a feldagadt képű, együgyűt játszani, képes volt kis késéssel, de alkalmazkodni a színjátékomhoz.
Sok minden járt az agyamban, sok kellemetlen dolog, de az is, hogy most nem vagyunk már a parton és, ha csak nem akar a hajó kapitánya komoly zendülést az utasok részéről, visszafordulni már nem fog. Ami azt is jelenti, hogy a Lófarkas egyedül van és nem tud aljas, hazug tanúkat felvonultatni, hogy bizonyítsa állítólagos bűnösségünket.
Én meg nem mutatkoztam saját valómban, csak a koszos, féleszű képében, ami az én pártomra állíthatta az embereket, ha minden ok nélkül erőszakosan lép fel.
- Én….ígérem….nem teszek ilyet többet! – préselek ki pár könnycseppet is bánatos, megszeppent képpel. – A Mamának ne mond el……. – könyörgök neki egészen beleélve magam a szerepbe, de hát egy éles kard és a lebukás veszélye sok mindenre ráveszi az ember, hogy a legjobbat hozza ki magából.
Az emlegetett kard azonban leereszkedik, már nem szegeződik rám, amire legszívesebben felnevetnék, mert mégis csak sikerült elbizonytalanítani az elszánt törvény őrét, bár azért még nem tett le arról, hogy mi vagyunk az első számú gyanúsítottjai. De most már biztos, hogy nem megtéveszthetetlen.
- Ki ez…bácsikám? – néztem nagy kerek szemekkel a Lófarkasra. – És ő is azért akar megbüntetni, mert …..elvesztem? Jaj! Jaj! Jó leszek! Ígérem jó leszek, csak ne hagyd, hogy elvigyen! – nyöszörögtem kétségbeesetten ismét Kendry köpenyébe kapaszkodva.
Azonban bízva a sikerben, hiszen ha az egész hajót feltúrják sem találhat nálunk semmit, amit állítólag elloptunk, nem ellenkeztem, amikor sebhelyes társam követte a katonát abba a kabinba, amit úticélunként megjelölt.
Persze játszottam a rémültet, de a fickónak itt a hajón semmiféle bizonyítéka nem lehetett és ő maga nem is látott minket, így már annyira nem aggódtam. Ráadásul nem vett el tőlünk semmit, így nálam ott volt a mágikus érme, Kendrynél meg a fegyvere és………..csak hármasban voltunk a kabinban………
Én nem szándékoztam leülni, csak álltam az ajtó előtt csüggedt és értetlen képet vágva a kérdésére.
- Én……én……én…csak……megéreztem a szagokat….és….éhes voltam……és mentem a…..- megkopogtattam a homlokom, - az eszetlen fejem után…..De nem akartam – biggyedt le a szám, még egy kis nyál is kicsordult, - nem akartam rossz lenni. Kérem, ne zárjon mély és hideg tömlőcbe…..kérem, ké...hé....rem! – estem térdre és megpróbáltam az asztal alatt átölelni a térdét, teljes súlyommal neki támaszkodva és koszos, nyálas képem beletörölve.
Természetesen, ha eközben elértem a tőrét, észrevétlen meg is szabadítottam tőle az ingem ujjába rejtve, míg el nem lökött magától, vagy más módon le nem vakart.

// Miért kell egy kis nyál miatt így cirkuszolni…nem is értem //

Miközben én mindent megtettem, hogy ezt a szokatlanul kitartó katonát siránkozásommal meggyőzzem, hogy nem minket keres, a fejemben aggasztó gondolatok száguldoztak. Egyrészt tényleg nem értettem, hogy miért akaszkodott így ránk, ki ő vagy ki volt aki küldte? A másik ami miatt rossz érzéseim voltak az Kendry feszült és nem jellemző hallgatása volt, mert mióta pár mondattal belement a játékba a konyha előtt, meg sem szólalt csak engedelmesen ballagott a Lófarkad után, mintha feladta volna, vagy vallomásra készen állna, ami igen csak kellemetlen lenne mindkettőnkre nézve, főleg, hogy ráadásul még össze is voltunk zárva a nemessel, meg a termetes testőrével, akinek nem szeretnék a kezei közé kerülni. Biztos voltam benne, hogy őt nem tudnám átverni, bármennyire is igyekeznék.
Ezek már azért is voltak borús gondolatok, mert én nem igazán önszántamból eredtem a nyomukba és most talán én maradok a pácban, ha társam nem szedi össze magát.
A szavai és az eddigi tettei miatt azt gondoltam kemény fából faragták és már van tapasztalata a törvény embereivel szemben. Tudnia kell, hogy bizonyítékokból ugyan csak híján lévén a katona maximum megpróbálhatja kiverni belőlünk a vallomást vagy itt vagy a legközelebbi kikötőben lerángatva minket, de ez még nem történt meg……..
Így aztán én folytattam a megkezdett színjátékot a kabin zártságában is, szándékosan még zavarodottabbnak mutatva magam, szándékosan félreértve a Lófarkas szavait.
Ezért egészen meglepett, amikor Kendry végül mégis megszólalt és nem, hogy engedett volna a katona szavainak, hanem folytatta velem a játékot, amit még a fedélzeten elkezdtünk, megtámasztva a történetet, hogy ő a nagybácsi és meg akarja óvni fejben hibás unokaöccsét.
Kis megkönnyebbülést hagytam a vonásaimra ülni, mintha a mondandója tényleg elhitethette volna egy gyengeelművel, hogy nem lesz semmi baj.
A szemem aztán, ahogy Kendryé is, a katonára vándorolt, aki úgy ült ott a kis asztal mögött, mintha maga az igazság egyik Istene szállt volna alá. Az előadott történetünkre szinte az arcizma sem rezdült, egy csepp szánalmat vagy megértést nem láttam, csak az elszántságot, mintha semmit nem hallott volna a szavainkból.
Minden esetre én még nem adtam fel – nem is igen tehettem mást, mert nem láttam semmi elbizonytalanodást üldözőnk arcán- ezért, hogy még tetézzem a félreértés látszatát és rájátszak az esztelenségemre, na meg, hogy legalább egy fegyverétől megfosszam és magam felfegyverezzem, a lábaira vetettem magam könyörögve.
„Bácsikám” minden egyes állítása közben, egészen jól volt vegyítve az igazsággal, hiszen senki nem cáfolhatta a szavait, sőt, ha megkérdezik a konyhaszemélyzetet, még meg is erősítik.
Ráadásul kellőképpen elterelik a Lófarkas figyelmét, ami a meghökkenésével együtt, a mit a kis akcióm előidézett, lehetőséget adott nekem ahhoz, hogy véghez vigyem a tervem és elorozzam a kését.
Éppen csak el tudtam rejteni, amikor majd rám szakította a vékony kis asztalt, akkorát vágott rá, én meg behúzott nyakkal hátráltam felszólítására, mint a rák és még csak meg sem kellett játszanom az ijedtséget, mert meglepett az eddigi közönyös higgadtsága után.
Hatalmasra nyitott szemekkel néztem rá, ahogy felegyenesedett és láthatóan majd szétvetette a méreg. Azt gondoltam talán észrevette miben sántikálok és most rögtön felkoncol, ezért most nem értetlenkedtem, csak felálltam. Mégis csak jobb pozíció ez, ha mégis ölni akar……..
Szinte megkönnyebbültem, amikor kiderült, hogy nem a lopást vette észre, hanem egészen más zavarja……….
~ Deremer tépett szakállára! Majdnem a frászt hozta rám egy kis nyál miatt! Hol élt ez az ember, valami királyi palotában? ~
- I….igen….igenis! – léptem közelebb és a köntösöm ujjával, sebesen tisztogatni kezdtem a ruháját. – Bo…bocsásson meg……nemes úr…….bocsásson meg. – hebegtem, miközben azon is morfondíroztam, hogy lassan még a kemény dióhéj is meglágyul, ha még sokáig kell szopogatnom, bár most ez volt a legkisebb gondom. – Én….nem …..loptam….én nem loptam. – néztem a „bácsikámra”, miközben a fejem ráztam.
Ha Kendry azt akarja, hogy csináljunk valami a katonával, ennél jobb alakalom nem lesz rá, hiszen akár most is kést szoríthatnék a családi koronaékszeréhez, ezzel leszerelve.