Piac, és kereskedések

A fiú egy város peremi viskóba kísérte a lovagot és nemes kisasszony kísérőjét. Izabella úgy tűnik, érdeklődik ismerőse szegények iránti könyörületessége felé. A kis kunyhóba a fejüket lehajtva tudtak csak belépni. Ahogy a családfő meghallotta a történetet nagyban hálálkodni kezdte.
-Jaj, nagyon köszönöm, hogy visszahozta a fiamat. Rendes kölyök ő, csak tudni kell kezelni. Mars a szobádba! Ne izguljanak, nem fog többet ilyet tenni! Csak hát nehéz a mi sorunk, amióta meghalt a kovácsmester, akinél inas voltam és a fia nem engedte, hogy továbbra is ott dolgozzam. Azt mondta, túl kevés a munka, rám már nincs szüksége.
*Az elkullogó gyermek nyakára csapott, de nem tűnt túl energetikusnak. Inkább mintha csak a látogatóknak amolyan tessék-lássék fegyelmezés.
-Jaj, nem is tudom, hogy hálálhatnám meg az önök jóságát. Oly keveset járnak a nagy urak közöttünk.

Épp kovácsra van szükségem, mert egy karavánt vezetek Verion városába ami több hetes út, és bizony a lovak patkója kopik folyamatosan. Továbbá egy birtok ura is vagyok, utána is lenne mestersége nálam, oda is költözhetnének. Van kedve hozzá? -Már hogyne köszönöm a kedvességét, megszolgálom-Rendben, búcsúzzon el mert kora délután indulunk, legyen ott Tarsis Menionba vezető útnál lévő kapujánál.-Blasio a lányhoz fordult:[color=#ff6600] Te is tarthatsz velünk apád birtokáig, legalább megvédhetlek.-Renben.-mondta pirulva a lány.

Az ifjú Beebebrox örömmel konstatálta, hogy vállalkozása gördül a maga útján. Ahogy számított is rá, jó pár kollégája örömmel hagyta el a vízbe fulladt üzleti lehetőségeit, miután az áradás idejére igen csak megritkultak az erre felé jövő utazók. Már alig várták, hogy tarsisi árukat kínálgathassanak a birodalom legkülönbözőbb vidékein, ha ez a Déli-dombság, akkor bizony azt járják körben, mintsem itt üljenek.
Ha Blasio nem ellenkezik, Izabell is elkísérné őket egy rövidke szakaszon, ha útvonalukat kicsit megváltoztatva az uradalmukat is érintik. Az elköszönő kereskedőktől az elf beszedte az őrök rájuk eső fizetségét, az újak pedig nekiláttak, hogy a sárba fektetett deszkákon tovább haladjanak a nemesi birtok felé.

// Kedves Regélő- ötvösmester. //

Mia mindenét visszateszi a helyére. Mozdulatai kissé teátrálisak. Csendeden köszöni az útbaigazítást. 
Gondolatai már a megvalósítás körül forognak. A legjobb ajánlás kell vajon Onoriához? Igaz az a hír járja, a templomában mindenkit fogad. Mégsem illő egy főnemesi család sarjának csak ugy ismeretlenül, megfelelő bejelentkezés, avagy meghívás nélkül érkezni ilyen méltóságos asszony elé. Ez az ő hazájában is ugyanígy zajlana fordított esetben.
Csepet sem neheztel a mesterre, sőt tapasztalatát dícséri eljárása. Ő meg végülis két legyet üthet egy csapásra, bemutkozhat s megismerheti a föld főpapnőjét, ki itt mágusok s emberek feje egyaránt. Egyben elismertetheti s tudathatja végre érkezését e világ legfelsőbb kőreiben, ahogy azt kell! 
- Hamarosan elhozom neked a papírt Spah mester! Mielőbb  intézkedem Onoria Főpapnőnél. 
Azzal békés pillantását körbejáratta a rendezett ki műhelyen, az egzotikus remekeken. Ha nem tartóztatták kilépett, egyenesen Nawarean tekintetének fürkész kereszttüzébe.

//köszönöm szépen a játékot, nagyon élveztem! *:* //

//Valianba indulás előtt néhány nappal//

Mia nem bízott semmit a véletlenre. Még utószor a piac sarkán egy sötét kapualjba húzta az őt kísérő férfit.
- Tehát ne gyere közelebb, csak ha tényleg szükséges! És ha a jobb kezemet felemelem ökölbe szorítva, akkor kelts olyan illúziót, hogy világít a szemed! A csuklyát pedig semmiképp ne húzd le!
A férfi persze pontosan tudta a dolgát. Ma éjjel hátvédként szolgál. A következő sarkon várta őket az összekötő. Ez az ember volt vagy 60 éves, de olyan fürgén mozgott, mint a gyík. A főtéren a táblás játéknál ismerte meg Mia. Nem bízott benne, de szimpátiát érzett iránta s így a kényszerű együttműködésük létre tudott jönni. Áron azt mondta, ketten lesznek az üzletemberek. Mia is hozta a társát. Az utca közepén egy törött lámpás alatt két törpe állt a gyér fényben. Egyikük egy gyertyát gyújtott, az őt kísérő pedig megállt vagy 10 lépésre. A lány ugyan érezte, hogy nem akarózik neki. 
Áron bemutatta őket puszta keresztnevekkel, aztán szintén távolabb állt. Jöhetett az üzlet.
Mia egy karláncot adott át. S a hozzá tartozó ugyanolyan míves nemesfém nyakláncot, a drágakövekkel csak megemlítette.
A törpék közül csak az egyik beszélt, az is csak keveset. A másik forgatta, vizsgálgatta a láncot. Alkudtak egy jó darabig. Aztán Mia váratlan jelt adott a társának. Aki jól láthatóan megvillogtatta a szemét. Benne volt a pakliban, hogy a törpék elszelelnek. Ehelyett bejött a lány terve, hamar lezárták az alkut. Kérték a nyakláncot is. Az üzlet megköttetett. Tömérdek, jól megérdemelt darna kötött ki Miánál cserébe a különleges ékszerekért. 
Kifizette belőle a közvetítő díját. Majd ugy számolta, hogy ebből a pénzből kifizeti az Udvarház beli számlát s a játéknyereményeiből félretett pénzből még borravalókat is ad. Sőt vásárolni is fog tudni, az utazást és a fővárosban a kezdést is megkönnyíti magának.
Mélyen örült, hogy nem kerültek összetűzésbe senkivel. Igaz ezután többet nézett a hátamögé.

// Decemberi küldetések. 4. küldetés - Jótett helyébe. //

Norlanból ékezve, szálltam ki Tarsis kikötőjében a kis halászbárkából, amin utaztam. Cserébe a halász csak annyit kért, hogy, várjam, meg amíg túl ad a halakon, és visszaindul, mert haramiák rendszeresen zaklatták a parton, hogy fizessen vízdíjat. Micsoda elképesztő gazság ez! Kérdeztem magamtól, és elfogattam ajánlatát. A nap már delelőre hágott mikor az utolsó halat is eladta, de én nem siettem sehova. Láttam a rossz arcú fickókat, de szerencsére csak távolról méregettek minket, így a halász sértetlenül és ezúttal a teljes bevételével térhetett haza családjához.
Miután istenhozzádot intettünk egymásnak, elindultam a nyüzsgő piactér felé. Egy régi ismerőst akartam meglátogatni, még suhanc éveimből, egy kiképzőmet, aki itt telepedett le, miután megnősült. Megígértem neki miután kilépett a városőrségtől hogy egyszer meglátogatom, mert jóban voltunk és mindig számíthattam, néhány jó szóra tőle, ha csüggedtem valamiért.
Éppen a piactéri nyüzsgő sokadalmat, szemléltem ámulattal, mikor egy igencsak hízásnak indult, kissé napbarnított asszony lépett elém sopánkodva. Hosszú fekete haja fonatokba volt rendezve, álla alatt tekintélyes tokája, szinte hullámzott, ahogy húsos kezével az ég felé integetve sipított.
- Jó uram az istenek küldték magát, kérem, segítsen nekem, a kislányom eltűnt. – Gyanakvón méregettem a koros nőt, először még meg is fordultam, hogy biztos hozzám beszél e, de mikor megfogta a vállam már nem fért hozzá kétség.
- Mi a baj asszonyom? – Kérdeztem vissza meglepetten.
- A kislányom eltűnt, kérem, segítsen. Maga harcos, hisz ott a kardja meg az íja nem igaz? – Kérdezte könnyben úszó szemekkel, kétségbeesett vonásokkal.
Csak bólintottam, egyet és kezét megfogva félrevontam a tömegből egy ház fala mellé.
- Szóljon a városőröknek asszonyom, majd ők kézre kerítik. – Mondtam, de megcsóválta a fejét. – Már szóltam, de kigúnyoltak, Azt mondták majd előkerül biztos, ha kihancúrozta magát, meg hogy nincs idejük ilyenekkel foglalkozni. – Állam megdörzsölve néztem rá, majd bólintottam. – Rendben, segítek. – Mondtam fancsali grimasszal. – Hogy néz ki? Merre látta utoljára? Hm….és mi a fizetségem? – Tettem fel egyértelmű kérdéseimet.
- Piros ruhában van, és van nála egy kosár. Hosszú feketehajú kislány, kis piros masnival, hasonló kreolos a bőröcskéje, mint az enyém. Ó az én kicsikém. Reggel tűnt el a sokadalomban, amott a piac túl felében. – Mutatott a tér másik felére, ahol egy torony épület állt. - Nincs sok vagyonom, de néhány darnát fel tudok ajánlani. – Mondta szipogva. – Várjon itt! Utána nézek. – Válaszoltam és elindultam a mutatott irányba a tömegen keresztül utat törve magamnak.
Két sikátor nyílt a torony tövénél, ami jobb napjaiban talán védelmi pozícióként szolgált, mára azonban, leváló vakolatú koldusok tanyájává lett.
Kérdezősködni kezdtem a falaknál gubbasztó csőcseléktől, a kocsiját toló kiskereskedőtől, és hamar szerencsével jártam. Egy falnál támaszkodó, ránézésre kikiáltó küllemű illető szólt felém, ahogy egy öreget próbáltam szóra bírni.
- Én láttam a kicsikét. – Mondta, ahogy elrúgta magát az omladozó faltól.
– Kérdés, hogy mennyit ér meg neked az információ. – Közeledett vigyorogva. – Kérdés, hogy neked mennyit ér? – Kérdeztem vissza, és elkapva ingét, egy csavarás után visszalöktem a falhoz. Közelről néztem a szemébe, és minden volt az ábrázatomon csak jóindulat nem. – Mondjuk, a testi épséged megteszi komám? – Vicsorogtam felé. – Arra ment, illetve izé..szaladt el, úgy egy órája uram. – Hebegte kissé fojtott hangon a nyakát szorító ujjaim közül. – Csak gondoltam keresek a dolgon, ne vedd már úgy magadra, - próbált egy vigyort erőltetni a képére, de már elengedve grabancát léptem tovább a sikátor mélye felé. Nem akartam a véletlenre bízni semmit, így kivont kardal haladtam és a néhány felém sandítóra kúszott pillantásom, hogy ne higgyék azt, hogy meglephetnek.
Három kanyart, nagyjából száz lépést tettem a sikátorban, mikor megláttam a földön gubbasztó lányt, ahogy a falnak vetett háttal ül, és arcát kezébe temetve sír. Körülötte, három eszméletlen rongyos alak hevert, az egyikük, hosszú barna hajú férfi egész rendellenesen kicsavart tagokkal. A síró lány, ~aki nem is volt olyan kicsi, mint ahogy számítottam rá,~ mellett ott hevert a kosár, amiből néhány alma gurult ki a kopott kövekre és lábam előtt a piros masni is ott feküdtt, ami nyílván kibomlott a hajából. Hisz ez már vagy húsz esztendős! Csodálkoztam magamban, mert az anyja leírása, és szavai szerint kisleánykának gondoltam.
Közelebb léptem a lányhoz, és leguggolva elé szólítottam meg.
- Hm..hé te lány. Anyád kül…… - Nem tudtam befejezni, mert felnézve a tenyeréből egy fura torokhang hagyta el száját, és iszonyú ütést éreztem nyomán, a mellkasomon. Semmi védekezésre nem hagyott időt, így a fal felé repültem, de szerencsémre egy, ezek szerint szintén ő általa leterített alaknak csapódtam. Fejem nagyot koppant az illető mellkasán, de nem tört csontom, és hamar felpattantam a félig fekvő helyzetemből. Bizonyára, ha nincs ott a test, akkor a fejem a falon csattant volna, és most én is ájultan feküdnék a sikátor hiányos kövezetén.
A lány tovább sírt, és ismét tenyerébe temetett arccal ült ugyanott.
- Anyád küldött, hogy kerítselek elő! – Kiáltottam mérgesen felé, - nem akarlak bántani, csak visszakísérlek hozzá, és ennyi. – Mondtam még, immár kissé lágyabban.
Tenyeréből felnézve nyitotta száját szóra, de felkészültem, hogy esetleg megint a torokhang tör elő.
Azonban nem így történt, hanem egy gyönyörű nő nézett rám. Kissé ovális arcába hullott éjfekete hajzuhataga, kecsesen ívelt szemöldöke alatt két barna szempár csillogott felém, a kreolos bőr keretéből.
- Az anyám? – Kérdezte, tőle kissé idegen mélyen búgó, cinikus hangon, és vonásai, cseppet sem kiszolgáltatott árváról tettek tanúbizonyságot. Lassan kecsesen állt fel, végigsimítva csípőjét. Majd hajába túrva lépett elém és végig simította a kardom pengéjét, hogy elém állva nézzen a szemembe. Kacér csillogás sugárzott felém, és kéjvágyón harapta be ajkát mielőtt szólt.
- Ellen áltál a mágiámnak! Ki vagy te? – Nagyot nyelve, néhányat pislantva rendeztem vonásaimat és gondolataimat az iménti mozdulatainak hatása alól. – Anyád küldött, hogy vigyelek vissza hozzá, és nem vagyok én senki csak egy zsoldos. – Ismételtem magam, lassan tagolva mondandóm.
- Tudok én jobbat is annál, mint sem anyámhoz szaladni. – Kacsintott rám, és fejével egy kis falban nyíló ajtószerű nyílás felé biccentett. Majd kezem megfogva húzott be a sötétlő nyílás felé. Mire megacéloztam magam, és erőt vettem magamon e képtelen helyzetben, már bent álltunk a sejtelmes napfényben úszó romos kis szoba méretű helyiségben. Apró repedéseken, és néhány öklömnyi lyukon át szűrődött be csak a fény, de elégnek bizonyult, hogy lássuk egymás vonásait.
Lágyan kúszott finom tenyere az arcomra, hogy ajkaimba lehelve, egy mosollyal perdüljön ki előlem, és egy lépésre kerüljön tőlem. Ruháját lassan tolta le válláról, és olyan pillantásokat küldött felém, hogy úgy éreztem hirtelen, nincs elég levegő idebent. Ekkor azonban, megváltozott az arca, és gyorsan visszahúzva ruháját az egyetlen sötéten maradt sarokba húzódott vissza. Majd leroskadva, ismét kislányos hangon sírni kezdett. Hát erre nem számítottam, sőt egész más volt kinézőben! Mondtam magamnak, miközben elé léptem és ismét leguggoltam elé.
- Hé. – Kezdtem lágyan, mert nyilvánvaló volt, hogy ezzel a lánnyal nagyon nem stimmel valami. Azonban egy villanás volt csupán, és egy kővel kezében ugrott rám a sötét szegletből. Az első ütése talált, de elkerülte a halántékomat. Arcom azonban komolyan sajgott, miközben hanyatt huppanva, feküdt rajtam, és szemében haragos kislányos hisztivel próbálta péppé verni a fejem. Nem volt könnyű lefogni, pedig vékonyka kecses testalkatából nem vártam ekkora erőt. Mágia! Ismertem fel a tényt, mert kizárt, hogy ekkora erővel rendelkezzen. Tudatosítottam magamban. Nem akartam bántani, így sokkal nehezebb dolgom volt. Főleg hogy térdével célba vette legbecsesebb testtájamat is, és alig tévesztett célt. Tudtam, hogy a következő rúgása találni fog. Ökölbe szorítottam a kezem és már indult volna az ütésem mikor ismét ellágyultak vonásai, és eldobta a követ. Kreolos arcát a kéjvágy uralta, és mielőtt bármit tehettem volna, szájon csókolt. Képtelen voltam követni az eseményeket ilyen gyorsasággal, és mire ismét átértékeltem a helyzetet, az imént még bántó szándékú mozdulatai ellágyultak és immár gyönyört akartak adni. Lássuk csak! Gondoltam mialatt simogatásba kezdett.
A sírós, de ölni akaró kislány, és az érett kéjvágyó nő! Utóbbit sokallta jobban kedvelem. Elmosolyodtam, ahogy sikerült rendeznem a helyzetet magamban, és kikerekedtek szemeim, ahogy az imént még térdével bántani akaró testrészemet, ajkaival vette kezelésbe. Jólesőn nyúltam el, arcomat vigyor uralta, aztán persze nem maradtam adósa én sem…..

Nem támadott többet rám abban az egy órában, amit a kis sufni szerű lyukban töltöttünk, és az ölni akaró kislány sem mutatkozott. Visszakísértem kéz a kézben és ő, mint jóllakott macska, dorombolva követtet a várakozó édesanyjához, aki sírva ölelte át az elveszettnek hitt kislányát. Az ölelés közben a lány, az anyja válla felett, már megint a kislány szemével nézett rám és halálos bosszúvágy lángolt a barna tekintetben. Jobbnak láttam gyorsan felszívódni a tömegben, a fizetségem meg….nos…azt hiszem, az ember ne legyen telhetetlen. Mosolyodtam el, ahogy összezárult a tömeg elválasztva engem a lány bosszúra éhes gyilkos tekintetétől.

// Küldetés kész //

*A tegnap esti találkozás Onoriával még nem oldott meg semmit. Sok elintézni valóm van, mint például megtalálni Namelyrt. S rávenni arra, hogy segítsen a harcban a fekete sárkány ellen. Több mint biztos, hogy bele megy hisz az ellenségem ellensége a barátom. Majd egy férfi fogja meg a hátamat. Épp a piacon vagyok, nem kezdhetek verekedést. De nem is lesz szükség rá, hisz alig pár szót szól hozzám. S tudtam, hogy ki küldte s miért. Szemem sarkából rápillantok, biztos hogy abból a klánból van. Szóval megtalálták.
- Ambaron falujában van. Nem tudom meddig marad még ott, a galamb is jobb esetben három napig tart mire ide ér, ez a negyedik. Sok szerencsét testvér...
*Majd a férfi elengedi a kezem, majd hang nélkül eltűnik. Legalább meg van a cél merre is kell haladni. Meg kell találnom Namelyrt, most rajta áll vagy bukik minden amit az emberiségért tehetek.
-A gyros...
*Sarkon fordulok majd teljes sebességgel Ambaron falujába indulok. Nem tudom mennyire lehet innen de csak a reményem marad meg, hogy még ott lesz a fekete mágus.

*Csuklyás fizikai alakomban sétálok a piacon, egy kimondott árust keresek. Azt kit ide helyeztem az Ekorinok közül. A fűszerek s az izzadtság egyvelegét érzem, megpróbálom teljes mértékben elnyomni mágikus jelenlétem. Nem szeretem ha a mágusok sandán utánam pillantanak. Próbáltak már rámkényszeríteni békiot mi hozzájuk köt. Megállok az egyik stand előtt majd arcomat felfedve köszöntöm az árust.
-Üdvözöllek, testvér.
* Arcán látom a felismerést, majd ő is viszonozza ezt.
-Mi szél fújt erre testvérem?
- Csak erre vezetett utam s úgy gondoltam meglátogatlak, hogy s mint megy a sorod?
- Jól mennek dolgaim de adódót kis gond a helyi katonákkal.
- Talán elkélne a segítség?
- Akkor este találkozzunk a templomnál.
* Mutat a templom felé.
-Akkor mikor a legszürkébb az éj?
* Kérdésemre csak bólint. Oldalra pillantva egy vak egy nagyobb korccsal oldalán halad el mellettünk. Sandán rá nézek majd vissza a testvérre.

*Ahogy vissza hallom saját szavaim felé fordulok a lánynak. Körbe pillantok, nagyon sokan vannak körülöttünk. Veszélyes dolog lenne itt most végezni vele, főleg, hogy így vinném magammal a helyieket is. A lány tekintete vállamat nézi én magam is oda pillantok, majd vissza a lányra, óvatosan állához ér kezem, majd egy ujjammal feljebb emeleve állát tekintetét arcom felé irányítom.
- Ha már farkasszemet akarsz nézni a halállal ne a vállát figyeld.
*Szellemként kevésbé esne rosszúl ha a kutya belém marna. Sőt mondhatni a csiklandozás az amit okozhat. Fizikai alakom mind csak arnyéka a valódi testnek. Veszem el állától a kezem.
- Nem tudom eldönteni, bolond vagy e vagy csak bátor, hogy így megállsz kihallgatni egy beszélgetést. Ráadásul ilyen kiszolgáltatott állapotban...
*Fonom össze magam előtt kezeimet, majd halkan fivérem houuám szól.
- Nagy... Testvérem, ha megkérhetlek, ne éppen a stand előtt....
*Biccentek egyet a kérésre.
- Mire számítasz most vak ember? Fizessek a csendért, vagy te fizeted meg azt?
* Szavaimban nincs érzelem, hűvös mint ahogy egy szellemhez illik. Lassú szél vonol végig a piactéren, felőlem érkezik. Testemből enyhe mágia kezd kifakadni, sötét árnyak. Mik a halál jeges érintését hordozzák magukban. Ekkor egy idősebb férfi lép oda hozzám, vállamra teszi a kezét.
- Nagyuram... Lásson a szemétől... Ez csak egy lány, biztos nem akart semmi rosszat sokszor látom erre felé.
*Majd megszólal a testvér is.
- Tata, ne szólj bele menj szépen vissza öröld tovább a fűszereket.
*A férfit habár nem ismerem, de érzem közülünk való. Mély lélegzet majd halkan kifúlyom.
- Kegyesek az istenek ezen a napon nem igaz? Saját vérem is védelmedre kel... Hát legyen...
*Fúrcsa éget szag vesz körül minket, egy pillanat múlva érezni lehet a kellemetlen szúrós illatot, mit egy hatalmas füstfelhő okoz. Ez nem egy szokásos tűz, s a füstfelhő közepén ott állok a lánnyal s az öreg már távolodik is el tőlünk. Ha a lány nem védi le, kezem mellkasához ér majd egy jel keletkezik rajta. S mivel nem látja csak érezheti, ahogy egy ugrás mágiát hajtok végre rajta s magamon. Tarsis kapuján túl érkezünk meg, a dombok mögött ahol a jel másik fele van. Ha a kutya elég közel volt még ő is velünk utazhatott.
- Kinek dolgozol, miért hallgattál ki... Kezdj el beszélni...

// Mivel a városok mellett nincsenek közvetlen játszható területek: https://newagelanuria.hungarianforum.net/t22p210-tarsis-kapuja ide jöhet //

*Rávetem a tekintetem a lányra mikor hozzám szól, majd halkan elkuncogom magam.
- Azért hogy ne a sötétbe kelljen tapogatnod miközben a sárkányok felégetik ezt a várost is. Abban a pillanatban fogod tudni jól döntéttél e? Megtartottad, hogy megöld magad, vagy mellém álltál s nem a sötétben tapogattál. A választás a te kezedben lesz.
*Vigyorodott el az öreg arc, majd sétáltunk tovább. A farkas reakcióján meg se lepődtem, midőn lemászott rólam felálltam s leporoltam magam. Enyhe figyelmet kaptunk ezzel a mutatvánnyal. Többen oda jöttek jól vagyok e. De csak elhessegettem őket, majd a lányhoz sétáltam.
- Te döntesz...
*Sétálok el a lány mellett, elvégre egy időpontra érkezek.

*Halk nevetésem mindent elárulhatott a lánynak amit a sárkányos megjegyzést illette. Mikor a lány mellé érek csak akkor válaszolok a kérdésére. Körbe tekintek, nagy a zsivaj s én csak halkan hozzá szólok.
- A fogadóban, annyit mondj egy árnyékos szobát szeretnék.
*Lassan vissza sétáltam azon árus felé kivel először is dolgom volt.

/Köszönöm a játékot /

//Nie, Kain Namelyr, Valturaan - Találkozások Tarsisban - folytatás a Főtérről//

Hiába a rengeteg kapcsolat és a sok-sok egyszeri alkalom, még mindig erősen dobogott a szívem, ha valaki nem utasított el. A mosolyom csak szélesedett az arcomon, ráadásul ezt most erőltetnem sem kellett. Ez csak úgy jött, természetesnek éreztem és természetesnek is hatott, hiszen a csak a boldogságból fakadó mosolyok valósak, ezekről gondolkodás nélkül megmondta volna akárki, hogy az illető annyira szeretne vigyorogni, hogy húzza a száját, hanem hogy megvan az a kellemes melegség a lelkében, ami arra készteti, hogy ezt csinálja.
- Természetesen, bocsáss meg. - kuncogtam. - Arnelian Kyrath vagyok, Telar szülötte, bár ezt gondolom már tudod. - meredtem ismét a szemeibe.
Volt valami csodálatos és leírhatatlan abban, ahogyan a lelkének apró tükreit figyeltem, viszont én sem tudtam egészen rájönni, hogy mi is volt az. Kissé olyan érzés volt, mintha nem két kéken csillogó szemet figyelnék, hanem a tökéletességet magát, azt a dolgot, amit titkon mindenki el akart érni, de valójában talán még az istenségeknek sem volt - viszont határozottan úgy tűnt, hogy akkor és ott, ott állt előttem.
- Benned kit tisztelhetek? - kérdeztem vissza, miközben az őrökkel karöltve megindultunk kifelé, viszont ők az ajtónál le is morzsolódtak.

Egyenesen utunk volt a piactérre, noha kicsit azért kellett furakodnunk a serényen tevékenykedő kétlábúak között, de csak elértük célunkat, noha nekem elsőre csak onnan tűnt fel, hogy a nyüzsgés gyakorlatilag majdhogynem a kétszeresére nőtt, pedig már a főtér sem tartott Lanuria legnyugodtabb környékei közé, sőt! Nyugtáztam annyival a dolgot, hogy ez egy ilyen város, ráadásul pont ebben volt a bája. A hatalmas tömegek, a folyamatos hangzavar habár néha nagyon zavaróak tudtak lenni, mégis olyan hangulatot keltettek, amelyet kevés másik város tudott, ahová betettem lábamat.
Nem siettem, csak igyekeztem élvezni, hogy a leánnyal lehetek. Lopva rá-rápillantottam a szemem sarkából folyamatosan, hiszen minél többet néztem, annál jobban vert a szívem, annál inkább kezdtem csodálni szépségét.
- Gondolom azt tudod, hogy én bárd vagyok, de te mivel foglalkozol? - érdeklődtem, miközben végigfuttattam szemeimet a standokon.

//Kain Namelyr, Valturaan, Arnelian Kyrath  - Találkozások Tarsisban - folytatás a Főtérről//

~ Arnelian Kyrath ~ Évekkel az után, hogy találkoztunk, most végre a nevét is tudom már, s bár valóban Telar-ban láttam őt először, de azt nem tudhattam, hogy ez szülővárosa is. Felemlegetni azt a helyet nem túl jó ómen, de itt és most minden annyira más, hogy azok az emlékek nem fertőzik meg túlságosan a mai nap boldogságát. S amikor kérdez, óvatosságom oda lesz, s egyetlen pillanatig sem hezitálok választ adni:

- Nienna nan E’Leinor-Syllen vagyok, s otthonom már csak az emlékeimben él úgy, amilyennek én ismertem… - nézek rá és úgy látom, érti szavaimat. – Most Valian-ban élek és a Könyvtárban dolgozom – mutatom meg neki az ezüstös medált a pecséttel, melyet oly sokszor használtam ebben a városban.

Mindketten zavarban vagyunk és a társalgás sem megy könnyen egy ekkora embertömeg kellős közepén, de ezek sem tudják elrontani az örömömet. Igyekszünk minél gyorsabban átkelni a főtéren és ahogy kerülgetjük az embereket, többször is találkozik a tekintetünk és olyankor a mosoly újra felragyog Arnelian arcán. Amikor végre a piac utcájának bejáratánál állunk, már rajtam is eluralkodik a vidámság.

Mindenfelé sátrak, bódék és rengeteg ember. Úgy tűnik, most kísérőm a visszafogottabb. Szinte áhítattal követ mindenfelé és tűri ujjongásomat, amellyel mindenre rácsodálkozom. Néha egy-egy pillanatra ujjai megérintik a köpenyemet, hogy jelezze, itt van mögöttem és vigyáz rám. A boldogságom határtalan és csak egyetlen egyszer jut az eszembe az isteneket kérni, hogy ne kívánjanak ezért túl nagy árat. Megsimítom a kelméket, nézem, ahogy a napfény csillog a míves ékszereken, kóstolókat kapok a különleges gyümölcsökből az árusoktól, s néha a közeli folyó illatát sodorja felém a szél.

Amikor aztán elfáradok abban, hogy a hangok, a színek, az illatok megtöltik az érzékeimet, csendesebb helyre vágyom és elhagyjuk a főutcát. Az apró, kanyargós mellékutcákban még apróbb üzletek kínálják portékáikat. Kirakataik, cégéreik nem fényesek, újak és színesek mint odakint a forgatagban, hanem sokkal régebbiek és érdekesebbek. Eszembe jut az őrség tisztje is, aki térképekről szóló diskurzusunk során ajánlott egy kereskedőt, akinél érdekes leletekre bukkanhatunk. Megkérem Arnelian-t hogy kísérjen el és ő szívesen beleegyezik…

//Nie, Kain, Arny - Találkozások Tarsisban - folytatás a Főtérről//


Nehéz feladatnak bizonyult úgy bámészkodni önfeledten, hogy az orrát csavarta a Csupasz-szag, ezt már igen korán megtanulta. Pedig akadt érdekesség Lanuriában, nem is kevés, ő mégsem tudta teljességgel élvezni őket. Néha már arra is kíváncsi lett volna, milyen az a meghűlés nevű kórság, melynek hatására elveszti a szaglását, s legfőképp arra, vajon sárkányok egyáltalán szenvedhettek-e benne. Hósárkányok, hogy pontosak legyünk. Azoknak aztán biztosan jó nehéz lehetett meghűlni, ha az általuk kedvelt időjárást a fagyos és a borzasztó szavakkal lehetett volna legkönnyebben leírni egy átlagos éghajlaton élő kétlábú számára. Csakhogy egész eddigi életében egyetlen betegség sem akadt útjába - a testet érintők közül -, nemhogy megfázott volna valahol! Így aztán, kénytelen volt elkezdeni olyan varázslatokban gondolkodni, amelyek átmenetileg megszüntetik a szaglását, s el is kezdte, azonban utólagos megfontolásból leállította magában erre irányuló törekvéseit: hiszen ha megfosztja magát egyik leghasználhatóbb érzékétől, hogyan kerülné el a veszélyt?
Ezen gondolatokat fejéből alaposan kiverve indult hát neki, hogy legalább némi különleges fűszernövényre szert tegyen, ha már kénytelen volt mások főztjét enni. Közben persze darnákat számolgatott - felettébb gyűlölte a pénzrendszert, de ha nem akarta, hogy átvágják, muszáj volt résen lennie, s alkalmazkodni a borzasztó szokásokhoz. Olyan fűszereket keresett, melyeket képtelen lett volna errefelé begyűjteni az erdőben - vagy amelyeket képes lett volna, de talán nem is azok voltak, így hozzájuk sem ért. Lapult így is bőröve egyik tarsolyában az általa nagy becsben tartott, illatos élvezeti cikkekből éppen elég, de hát nem mindennap járt Tarsisban - s különösen nem költekezett mindennap, elvégre állandó munkát jelenleg nem végzett. Némi zsákmánnyal gazdagabban - s kissé könnyebb pénzes erszénnyel - indult újra útnak, hogy beérje az egész végig szeme sarkából figyelt párost: a dalnokot és minden jel szerint újonnan megszerzett nőstényét.
Mégsem akart ő egyedül maradni. Ezúttal nem.
Követte hát őket, mintha lábai önálló életre keltek volna, eközben szemei az árnyékokat és a csuklyás alakokat fürkészték, mintha űzött vad kutatná a vadászt a bozótosban. Nem számolta az időt, s az sem érdekelte volna, ha hátranézve megpillantják, elvégre csaknem tökéletes terve volt ilyen helyzetekre. Nemcsak valóban tudatlan volt a világ dolgait illetően, meg is tudta játszani azt, ha éppen kellett, találékonyságának hála pedig rendszerint könnyen kivágta magát apróbb felfordulásokból. Az éppenséggel nem nyerte el tetszését, hogy azok ketten eltávolodtak a legnagyobb tömegtől, így cselekvésre készen gyorsított léptein, végül az utolsó szakaszt futva tette meg, mintha egész végig utánuk rohant volna.
- Dalnok! - mondta neki, úgy, hogy biztosan felfigyeljen rá, bár nem elég hangosan ahhoz, hogy feltűnést keltsen mások szemében.
Eléjük kanyarodott, s úgy tett, mintha lihegne a rohanástól, végül aggodalmasságot színlelve rájuk nézett.
- Bocsássatok meg. Még sosem jártam Tarsisban ezelőtt. - folytatta, majd vett egy nagy levegőt, végül kiegyenesedett - Fogadót keresek, de olyat, amit meg is tudnék fizetni.
Ekkor pedig megállt, s még egy ideig fenntartotta a kapkodó légvételek látszatát. Azt akarta, hogy legalább a fehér elf ráébredjen, miért jött pont utánuk, s mit jelentenek a szavai: rendes hótünde lévén, nehezére kellett esnie segítséget kérni másoktól, és elvárta tőlük, hogy ismeretségük alapján megtegyék neki. Abban reménykedett, hogy talán egy darabon el is kísérik, aztán pedig beveszi magát a szobájába, s legfeljebb annak ablakából személi a várost. Mégis túl kockázatos lett volna nyomok után kutatni.

//Nie, Kain Namelyr, Valturaan - Találkozások Tarsisban//

A leánynak hosszú neve volt, viszont gyönyörűen csengett. Ez volt az egyik dolog, amit leginkább kedveltem a népünkben. Mindig úgy éreztem, hogy egész Lanuriában mi voltunk a legjobbak a névadásban, habár ez elsőre nem lehetett világos mindenkinek. A nevek világa érdekes egy tudomány volt mindig is. Egyszerűnek tűnt, elvégre kezdetben csak ősi nyelvekből származó mellékneveket viseltek a kétlábúak, melyek az idő múltával torzultak, legalábbis eredeti formájukat megváltoztatták és felvettek egy újat, melyet erőlködve ugyan, de vissza lehet vezetni a kezdetekre; Azonban egyszer valami megfordult valakinek a fejében és a nevek valódi szerepét -tehát azt, hogy abból legalább egy kicsit is lehessen következtetni arra, hogy milyen az illető - teljesen figyelmen kívül hagyva maga nevezte el gyermekét, immáron jelentés nélküli, de annál hangzatosabb és szebben szóló betűsorral. Az elfek ennek voltak a nagymesterei.
- Csodálatos neved van, Nienna. - mosolyogtam rá, miközben befordultunk egy mellékutcába.
Minél beljebb értünk, a tömeg annál jobban apadt, viszont a hangulatot annál jobbnak éreztem. A kofák természetesen még itt is sorakoztak, viszont közel sem voltak olyan erőszakosak, mint a főutcán, tehát itt már nyugodtan lehetett nézelődni is, aminek a lány láthatóan örült. Néha végigsimított gyönge kezeivel egy-egy szőrmét, megnézte magának az ékszereket, viszont érdekes módon nem vásárolt magának semmit. Egyelőre. Valamit keresve futtatta végig tekintetét a kopottas cégéreken, hiszen nem akarta elszórni a pénzét, hanem azt az üzletet kereste, amit a városőr említett neki, én pedig, mint ahogyan egy úrnak illik, panasz nélkül követtem örülve minden pillanatnak, amit vele tölthetek, viszont nem is én lettem volna, ha ezeket a csodálatos perceket valóban gondtalanul tölthetem.
A tömeg híján keletkezett csendet ugyanis futó léptek zajai és egy férfi sűrű, de egyenletes lihegése szakította meg. Tolvajok mindenhol voltak, gondoltam, én pedig nem akartam akadékoskodni senkivel, kellemetlen lett volna őt fenntartani, hogy aztán elkapják a városőrök és még rám haragudjon. Félkarommal átkaroltam a lányt és félrehúztam, hogyha a bűnöző futni akar, hadd fusson szabadon, ne mi legyünk útban neki, viszont ezt teljesen felesleges volt megtennem.
A tolvaj nem tolvaj volt, hiszen még mielőtt megpillanthattam volna engem szólított ismerős hangon. A másik fehérelf volt az. Fogalmam sem volt, hogy miért kereshetett engem... vagyis hogy minket, a Telarban történtek után egyszerűen rávágtam volna, hogy puszta féltékenységből, de ahogyan végignéztem rajta inkább el tudtam volna képzelni, hogy valóban valami bajba keveredett, mint azt először gondoltam, így jobbnak láttam rákérdezni.
- Mit akarsz? - vontam fel szemöldökömet, miközben kifolytak a szavak ajkaim közül, hallhatóan türelmetlenül.
Egyáltalán nem volt ínyemre, hogy segítsek neki, bármiért is zargasson. Nem bíztam benne és szerintem ezt tudta is jól, ráadásul pont akkor keresett fel, amikor Niennával voltam kettesben. Csak Ő és csak én. Évek óta erről álmodoztam titkon úgy, hogy a leány nevét sem tudtam, hihetetlen volt, de végre megtörtén és akkor sem lehetett békén hagyni. Éreztem, hogy ezt a férfit nem fogom tudni megkedvelni, de szerettem volna pozitívan csalódni.
- Bocsássatok meg. Még sosem jártam Tarsisban ezelőtt. - lihegte. - Fogadót keresek, de olyat, amit meg is tudnék fizetni.
Csalódottan felsóhajtottam, lehunytam szemeimet és megcsóváltam fejemet. Valóban segítséget kért, legalábbis úgy tűnt, viszont próbáltam olvasni a sorok között. Még nem zárhattam ki, hogy csak a Múzsámtól akart megfosztani. Amilyen gátlástalannak gondoltam rövid ismeretségünk alapján, simán el tudtam volna képzelni.
- Még mi sem jártunk itt. - mondtam. - Ha szállást keresel, ne rohanj ennyire, mert a végén még összeesel és az utcán éjszakázol. - indultam volna tovább Niennával az oldalamon, de valahogy éreztem, hogy nem fog ilyen könnyen menni hagyni.

//Kain Namelyr, Valturaan, Arnelian Kyrath  - Találkozások Tarsisban - folytatás a Főtérről//


Látom a dühöt és a csalódottságot Arnelian szemében, amikor megszólítja a fehér hajú elfet.
– Mit akarsz? – és bár kérdése nyers és kissé már udvariatlan, de megértem az érzéseit. Azonban minden sejtem tiltakozik az ellen, hogy egyszerűen csak faképnél hagyjuk az újonnan érkezettet. Nem tehetjük meg. És ez az érzés még jobban megerősödik bennem, amikor elmondja az idegen, hogy még sosem járt itt. Teljesen megértem őt, mivel én is mindenhol kitaszítottnak érzem magam. Minden város olyan más és furcsa, mint amit kívánnék. Mindenhol zaj és összevisszaság, rendszertelenség és kuszaság. Orod Opelë tökéletessége azonban már a múlté. Hiába vágyom egy új otthonra, amely csak kicsit is emlékeztetne a régire, a városokban töltött napok taszítanak. Ez alól kivételt talán csak a mai nap jelent, de most sem a város, Tarsis az, ami befogadott, hanem egy kedves kísérő személye hozza el a számomra az érzést, hogy tartozom valahová.

És ez a személy most éppen azon igyekszik, hogy megszabaduljon a szomorú szemű, kéretlen ismerőstől.
- Még mi sem jártunk itt. Ha szállást keresel, ne rohanj ennyire, mert a végén még összeesel, és az utcán éjszakázol – mondja ki rögtön, amit gondol, de remélem, meg tudom győzni arról, hogy kötelességünk lenne segíteni annak, aki kéri.
- Arnelian, kérlek – teszem rá a kezemet a karjára békítően, és amikor rádöbbenek, hogy immár a hivatalos magázódást is elhagytam, belepirulok a gondolatba. Ő is észreveszi a változást, és amikor esdeklően ránézek, látom, megenyhül. – Kérlek, nem küldhetjük el. Csak segítséget kért – mondom, majd a másik felé fordulok. – Nem vagyok biztos abban, hogy tudunk is segíteni. Ahogy látta is bizonyára, a város tele van idegenekkel és nem hiszem, hogy a fogadókban akadna akár csak egyetlen szabad szoba is… - aztán elgondolkozok és eszembe jut egy lehetőség. – De kérem, tartson velünk. Az egyik helyi kereskedőt látogatjuk meg és ő biztosan jobban ismeri az itteni viszonyokat. Talán ha ő magának nincs is lehetősége, hogy megoldja a gondunkat, hiszem, hogy tud önnek ajánlani valakit, aki kiadna egy szobát néhány éjszakára.

Remélem, hogy velünk tart és akkor folytathatjuk az utat a mellékutcában, egyre távolodva a főúttól. És kereshetjük tovább az üzletet is…

//Nie, Kain, Arny - Találkozások Tarsisban//


A bárd persze első perctől fogva úgy bámult rá, mintha a zsákmányát készülne ellopni tőle, esetünkben azonban nem élelemről volt szó, hanem egészen pontosan a nőstényről, melyet a jelek szerint még nem teljesen érzett biztosan sajátjának. Valturaan-nak nem kellett az elf leány - nem ez, hogy pontosak legyünk -, s nem is tudott volna egyáltalán nőstényként tekinteni rá. Szépnek szép volt ugyan, már amennyire meg tudta ítélni a kétlábúak mércéjével; de semmit nem érzett felőle, amely vonzotta volna, sőt, abban is egészen biztos volt, ha itt és most felfedné igazi valóját, a nőstény sikoltozva rohanna az ellenkező irányba... Laryss legalább megpróbálta megölni őt. Többször is.
A vérelf látszólag nem fejezte be ennyivel, ez pedig kezdte kissé bosszantani a sárkányt. Ebből némi át is szivárgott a gondosan alakított szegény elveszett fehér elf álcán, de úgy érezte, többé nem tudja visszatartani dühét és zaklatottságát, mely a kialakult helyzet hatására benne szaporodott, ólomnehézzé téve a mellkasát.
- Még mi sem jártunk itt. - közölte a dalnok - Ha szállást keresel, ne rohanj ennyire, mert a végén még összeesel, és az utcán éjszakázol.
Valturaan tudta, hogy ennek a mondatnak jó szándékból kellett volna elhangoznia, nem pedig úgy, mintha éppen most készültek volna szembe köpni őt valami arcátlanságért. Ezen tények pedig csak jobban felkorbácsolták a lelkében dúló vihart, így aztán menten ki is vörösödött a méregtől. Most már értette azt a másikat - a sötét, baljóslatúan festő sárkányt korábbról - ... a Csupaszok között akadtak igen ostobák, akik mindössze néhány szóval képesek voltak elérni, hogy a közönséges célpontnak nézett sárkánynak ingere támadjon belülről megvizsgálni az illetőt. Még a szemét is lehunyta... Tudta, hogy nem szabad. Tudta, hogy Laryss egy ezek közül a futkosó, ordító, bűzös borzalmak közül - még ha ezen jellemzés reá egyáltalán nem is volt igaz -, és nem volna túl boldog, ha akár egynek is ártana. Ám a kísértés még nem múlt el teljesen.
- Arnelian, kérlek. 
Tekintete átvándorolt a kevésbé ellenszenves szavakat kimondó nőstény felé, aki ekkor egészen úgy viselkedett, ahogyan a hím Csupaszok feleségeitől szokás látni. Honvágy-gyógyító kisasszony ezúttal sokkal inkább tűnt Laryss-hiányára-emlékeztető kisasszonynak, a sűrű magány és bánat pedig felülkerekedett a fiatal sárkány dühén.
- Kérlek, nem küldhetjük el. Csak segítséget kért. - folytatta a fehér elf, minden bizonnyal az Arnelian névre hallgató idegesítő, de szépen zenélő bárdnak címezve szavait, végül hozzá fordult, mintha meg volna győződve róla, hogy urának semmi kedve nem támad majd ellenkezni - Nem vagyok biztos abban, hogy tudunk is segíteni. Ahogy látta is bizonyára, a város tele van idegenekkel...
És sárkányokkal. - gondolta Valturaan ingerülten.
- ... és nem hiszem, hogy a fogadókban akadna akár csak egyetlen szabad szoba is… 
Azt én sem. De nem is kell. Valahol meghúzom magam reggelig, és aztán itt sem vagyok. 
A lánytól származó csendre elcsitította gondolatait, s újból a lantosra nézett, végül, amikor a nősténye ismét megszólalt, visszaemelte a tekintetét az arcára. Elvégre hazudott... hiszen csaknem a kontinens minden elérhető szegletében járt már, nem szorult a segítségükre - legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan elhitette velük. Valturaan félt egyedül maradni, éppen ezért csengtek mentsvárként az égboltszemű szavai.
- De kérem, tartson velünk. Az egyik helyi kereskedőt látogatjuk meg és ő biztosan jobban ismeri az itteni viszonyokat. Talán ha ő magának nincs is lehetősége, hogy megoldja a gondunkat, hiszem, hogy tud önnek ajánlani valakit, aki kiadna egy szobát néhány éjszakára.
Hamis mentsvárként.
A ragadozó tudta, hogy Arnelian nem venné jó néven, ha velük tartana, s abban sem volt biztos ezek után, hogy sikerülne épen hagynia a felfuvalkodott dalnok ábrázatát... aki szemmel láthatólag úgy védte tőle azt a szerencsétlen északit, mintha Valturaan épp most jelentette volna ki, hogy párosodni kíván vele. Dehogy kellett neki ez a felesleges felfordulás! Tudott ő magának rejtekhelyet találni, és egészen eddig jól megvolt egyedül. Különben sem tartotta valószínűnek, hogy a menedékiek közül egytől egyig felismerik kétlábú alakját, ráadásul az összes mégsem akarhatta széttépni... Látta, hogy a vér elf egyszer már indult volna tovább, s nem kételkedett volna abban, hogy újfent megpróbál, ha hagyja neki. Hagyta is: félreállt az útból, alaposan a férfi szemébe mélyesztve fagyos tekintetét.
- Hagyd csak. - válaszolta a leánynak kissé hidegen - Nem vártam mást.
Persze, hogy nem. Ezek a népek csak akkor segítettek egymásnak, ha érdekeik úgy szolgálták. Niveria, a nővére, lett légyen akármilyen kiállhatatlan, legalább mindig mellette volt, ahogyan szigorú, ellentmondást nem tűrő apja is, nem is beszélve az egész kolóniáról. És ezekért dobta el a bizalmukat... Hátat fordított nekik, mintha ezzel is tagadná iménti gondolatait. Nem. Nem ezekért tette, amit tett. Ezekért soha nem merészelt volna annyi őrültséget elkövetni.