Nortelon - A felhők városa

3. küldetés - A szabotőr

* Szokatlanul felhős a mai nap, mikor fejemet a magasba emelve nézem a hegyet, amint eltűnik a felhők álcájában. Még nem tudom biztosan, de az eddig hallottak alapján utam következő állomása a felhők takarásában pihen. Ráadásul egy keskeny, kacskaringós ösvény is vezet a hegyre. *
~ Itt kell lennie!
* Neki is látok a hegy megmászásához. Eleinte még csak az utat követem, de hamar rájövök, egyes szakaszait le is lehetne vágni.*
~ Miért is ne tegyem meg?
* Egy jó kedélyű mosoly is párosul a gondolathoz, miközben előre látom, milyen jól fogok szórakozni.
Kicsit le is pakolom a nálam található holmikat, csak azért, hogy utána újra rám kerülhessenek. Most azonban már sokkal jobban rögzítve. Nem a legkellemesebb dolog úgy mászni, hogy közben minden irányba húz valami.
Az út további részét hol az úton haladva töltöm, hol pedig az utat levágva sziklán mászva, persze csak olyan helyeken, ahol ez a művelet végrehajtható komolyabb felszerelés nélkül is.
Nem is tévedtem korábban. Tényleg jól szórakozom. Jól esik egy kis szórakozással megspékelni az egyébként kicsit monoton sétálást.
Sajnos, mint mindennek ezeknek a rövid mászható szakaszoknak is vége szakad egyszer, cserébe olyan látvány tárul elém, amiről álmodni se mertem volna.
Megpillantom a várost, gyönyörű épületeivel és az azokat benőni próbáló növényekkel. Hiába hallottam már korábban a város hírét, ennek köszönhető az is, hogy ide jöttem, de erre a látványra még ez se készített fel.*

3. küldetés - A szabotőr

*Néhány percnyi bamba merengés után, végre belépek a városba. Kabátomat szorosan magam köré csavarom. A mászás és a sétálások közben nem vettem észre mennyit hűlt a hőmérséklet, de a bamba merengés alatt már kezdtem érezni.
Gyorsan keresek egy péket, ahol olcsón szerezhetek friss és remélhetőleg még meleg élelmet.
A friss része még sikerül is, azonban a meleg már egyáltalán nem. Az étel elfogyasztása közben is a város szépségeit csodálom.*
~ Ennyi nem elég!
* Gondolom az utolsó falat elfogyasztása közben, és már azt keresem, hogy juthatnék magasabbra, a még jobb látvány érdekében.
Nem is kell sokáig keresnem, hamar megcsillannak a szemeim, mikor megpillantom a város felé magasodó kőgyűrűn.*
~ Oda kellene feljutni! Már csak az a kérdés, hogyan?
* Egy kis érdeklődés és egy nagy rakás megérzést követően már sikerül is feljutnom az egyik körgyűrűre. *

3. küldetés - A szabotőr

*A látvány minden irányban fenséges volt. Talán felfele az egyetlen irány, ami kilóg a sorból. Körülöttem láthattam a különböző hegycsúcsokat, miközben a felhők próbálnak átkelni rajtuk. De a legérdekesebb mégis az, ami a talpam alatt terül el. A fél várost beláthatom erről a helyrés és láthatom, amint az utcákon kavarognak a kisebb nagyobb felhőkupacok, néhol egy egy élőlény bukkan elő két sűrűbb felhőréteg között.
A város nézegetése közben egyszer csak feltűnik nekem, hogy nem vagyok egyedül. Azt nem tudom eddig miért nem vettem észre a sötét köpenybe burkolózó alakot, de nem is nagyon érdekel. Letudom annyival, biztos a látvány vonta el a figyelmem.*
~ Talán ő még tud hasonló helyeket.
* Merül fel bennem a felvetés, így nem is késlekedek tovább a köpenyes alak felé veszem az irányt. Szinte futva közelítek felé. *
- Hé maga!!
* Kiabálom hangosan. Miközben a kettőnk közti távolság rohamosan csökken.*

3. küldetés - A szabotőr

*Az alak szinte összerezzen a hangom hallatára, erre utal csuklyájának hírtelen mozdulása.
De mintha nem akarna megfordulni, vagy csak megzavartam valamiben, ezért újra elkiáltom a korábbi szavakat.*
- Tudna nekem …
* A csuklyás alak ekkor fordul meg és tenyeréből három jégszilánk irányul felém.
Megpróbálok elugrani előlük, de az egyik belefúródik a bal karomba. *
- ÁÁ! Hogy az a … !!!
* Kitépem kezemből a jégszilánkot, de még mielőtt eldobhatnám újabb sorozatot kapok kellemetlen barátomtól. Ez már nem ér meglepetésként, így az első jelre elkezdek kitérni előle.*
~ Ennek a fele sem tréfa.
* A kőgyűrűre vágom a még mindig kezemben pihenő jégdarabot, majd előhúzom kardomat.*
~ Miért támadott meg?
* Kicsit alaposabban megnézem a csuklyás környékét. Jeleket látok a kőgyűrűre rajzolva. Eddig a teste takarta, de most már láthatom.*
~ Rúnák lennének?
- Mit keresel itt fent? Miért támadtál rám??
* A kérdéseimre továbbra is néma csend a válasz. *
~ Ettől se lettem okosabb.
* Mérgelődök magamban. Fülemben csengenek apám szavai, melyeket nem is olyan rég mondott nekem.
Ennek megfelelően figyelem ellenfelemet és a mozdulataiból próbálom meg kikövetkeztetni mi lesz a következő lépése.*
~ De meg se mozdul!!

3. küldetés - A szabotőr

* Ekkor veszem csak észre, ajkai mozgását. Azt ugyan nem hallom, mit mond, de már legalább tudom mire készül. Egy újabb varázslatra. *
~ Gyerünk mindent egy lapra!
* Futásnak eredek, de még mielőtt odaérnék sikerül a mágusnak befejeznie az igét. Melynek hatására a lábamnál a levegő pártartalma megfagy, ezzel rögzítve engem egy helyre. A lendület pedig vinné tovább testemet egyenesen a gyűrű felszínére.
Szerencsére sikerül jó helyre leszúrni a kardomat, így megállítva további előrebukásomat.
Ezt követően pedig, egy erős mozdulattal ütöm a kard lapját, a bal lábamat fogságban tartó jéghez. Mágusunk se várat sokáig magára. Tesz hátra fele néhány lépést, majd megszokott igéjét újra elrebegi, aminek köszönhetően ismét jégszilánkok céltáblájává válok.*
~ Már megint … ?!
* Bár mozgásterem eléggé le van még mindig korlátozva, de valami csoda folytán mégis sikerül úgy csavarnom a testemet, hogy elkerüljem az újabb támadást. Csak az egyik ejt egy kisebb karcolást.
A sikertelen támadás ismét egy kis időt ad számomra, ami elég arra, hogy másik lábamat is kiszabadítsam a fogságból és folytathassam rohamomat.*

3. küldetés - A szabotőr

*El is érem a mágust még mielőtt az befejezhetné igéjét. A támadásom kikerülése után ő is előrántja kardját. Következő támadásomat most fegyverével hárítja, amit egy visszavágással told meg.
Nem sikerül kellően eltávolodnom a vágás elől, így az egy nem túl mély sebet ejt mellkasomra.
Bár a fájdalom igen erős volt, mégis sikerül megpillantanom egy védtelenül marad pontot a máguson. Egy gyors támadást intézek oda.
A mágus nem tud kitérni a csapás elől, így a penge gond nélkül hatol mélyen a húsába. Válaszcsapását sikeresen hárítom, majd következő támadásommal már leterítem a mágust.
Vetek néhány pillantást a mágusra, majd a rajzokra is, bár nekem nem mondanak semmit, és még mindig nem tudom miért támadt rám.
Magamhoz veszem a mágus erszényét, majd visszatérek a városba.
Elég sokan megnéznek, miközben egy gyógyítót keresek magamnak, majd egy szabót, hogy helyre hozza ruházatomat abból a pénzből, ami a mágusnál volt.*

* A lány mondatán csak elosolyodott, de az ölelést jólesően viszonozta. Kicsitjobban magához szorította a lányt, s egy csókot nyoott annak holokára.*
- Én se haljak sok jót rólad.
*Mondja enyhe mosollyal az arcán, majd fogadta a csókot és elengedte a lányt.*
- Neked is.
*Azzal a lány hátat fordított és elment. Nen még nézte egy darabig a távolodó lány alakját, majd elmosolyodott és megfordúlva elindult a városban.
~ Mért engedted el.... olyan jót játszhattam volna vele!
~ Befoghatnád már, mert kezd nagyon elegem lenni belőled!
~ Tudod hogy ez lehetetlen...
*Nevette el magát a másik, s miközben Nen a városban sétált, folytatta a veszekedést másik felével.*

// köszönöm a játékot, és bocsánat a késésért //

3. küldetés - A szabotőr

- Mmm. – Lágy mosoly terül el az arcán. – Milyen kellemes ma a szél. –Egyenesen fel, a felhőfoszlányos eget nézi, egyszerűen, ahogy körültáncolják testét a fuvallatok, kacéran hívva bátran keljen velük versenyre. Bele-belekapaszkodnak ruhájába is, hogy jobban ösztökéljék, ugorjon és feledjen el mindent, ami a földhöz köti, tárja ki szárnyait és repüljön, váljon egyé az eleméve, de képes nyugton megülni a ház sarkán, a virágzó mályvafa árnyékában. Lehet az illat marasztalja, vagy a tudat, hogy nem kell sehová sem rohannia, eltűnhet a szürke házfalak között, az érdes utcaköveket koptatva. Ez a város messze nem olyan, mint a többi, tiszta és mindig üde a levegője, az emberek és más népek ugyan néha igen morgósak és nem egy régebbi épület jelenti az önfeledt sétálgatásban rejlő veszélyeket. Mindez még is napok, mit napok, órák alatt megszokható. ~ Hah, még mindig azon a véleményen vagyok, hogy előbb kellet volna ide ellátogatnom. .. Ám! Lehet, hogy most sokkal inkább értékelem. ~ Helyeslően bólogatott is és szépen lassan más irányba fordította a tekintetét, igaz tényleg csak komótosan ment, ki tudja, talán több mint fél órája bámult egyenesen fölfelé és nyaka igen csak elgémberedett már. Hosszasan elidőzött a virágszirmait szelíden elhintő fán, temérdek marad rajta és valami felemelően szép látványt nyúlt, még akkor is, ha hajszálak közé keveredett szirmoktól később nem a legkönnyebb megszabadulni. Pillantása aztán tovasiklott a sötét törzs mellett kibontakozó széles kőívre, nem egyszer járt már eme jellegzetes védvonal mentén, de ennyire talán még sosem volt hozzá közel. Egyszerre tartotta pompás remekműnek és felelőtlen lépésnek is, hiszen látszott már rajta, hogy hiába a rengeteg hibátlan varázslat, a követ a szél és az elhintett eső, éppen ugyan úgy kikezdte, mint minden part vonalát a tenger. ~ Attól még példaértékű és jól működő remekmű. ~ Elfojtott egy halk kacajt, ahogy felidéződött benne egy elf leányzó és kísérletének eredménye, de az is hetekkel ezelőtt történt, viszont még mindig képes volt rajta mosolyogni.
~ Mintha lenne ott valaki. ~ Eszmélt fel, leginkább annak köszönhetően, hogy az egyhangú szürkeségben valami igen csak sötétlett az íven. ~ Nemigen szoktak járni rajta. ~ Legalább is még egyetlen egy városit sem látott, hogy felpattan a védőgyűrűre és végig szalad rajta, ugyan arról már hallott, hogy a templom néhány tiszteletbeli tagja olykor végigjárja és a lehetőségeihez mérten foltozgat rajta. Nyugton maradhatott volna, ahogy figyelhetett volna távolabbról is, de még is közelebb ment, egészen addig, míg a magasra nőtt kert szírt pereme engedte, onnan kénytelen volt hunyorogva bogarászni az alak körvonalait. A lényeg pillanatról pillanatra változott. Elhessegette a rossz érzéseket, de azok minduntalan visszaszöktek mindaddig, míg végül alapra nem találtak. Még az ő varázslatokban avatatlan szeme is képes különbséget tenni egy légelemű védőbűbáj és egy vízalapú igen erősen támadó varázslat között, a mellet hogy ezt hivatott erősíteni a csillanásokkal vegyes, aláhulló porfelhő is.
Fel is pattant, rögtön a várost szelő őrök után kutatva, de meglepő módon egyet sem talált, ami végül is nem is volt olyan meglepő. Ha lehet azt mondani, ez a város legszebb pontja, ide a békességre vágyók járnak, meditálni, pusztán csak pihenni. Újra a sötét alakra nézett, de lábai már mozdultak, közelebb víve Sout a párkány széléhez, kicsit odébb és lejjebb van egy kiszögellés, ahonnét a ruganyos lábak könnyedén átszállítják a próbálkozót a kőkörre. Így jutott oda Sou is, bár messze nem tartotta épelméjű ötletnek, egynéhányszor már megtapasztalta, hogy tudása és ereje nem minden alaklommal elégséges, vagy éppen nem használható. ~ Még a meglepetés erejét sem tudom kihasználni. …. Már ha szükség lesz rá egyáltalán. ~ Nagyjából felmérve a helyzetet sem gondolt arra, hogy inkább keres egy városőrt, a gubancosnak ígérkező magyarázattól jobban tart, mint egy esetleges küzdelemtől. Hiszen az emberek hajlamosak egy csíntalan kölyöknek nézni és ezzel kétkedve fogadni minden szavát.
Ügyelve lépteinek neszére haladt egyre közelebb, aztán óvatosabbá vált, mivel az alak neki háttal volt, de ahogy egyre közelebb és közelebb ért egy túl ismerős érzés kezdett eluralkodni rajta. Ami viszont kölcsönös volt és kis hamar Sou szembe is találta magát a goromba és hideg azúrkék tekintettel.
- Veszélyes itt mászkálni! – A tekintett mellé méltón, kellemetlenül fagyos hang társult és fakó ajkakon átsuhanó mosoly sem engedett semmi jóra következtetni. – Jobb lesz, ha szépen mész, ez a hely nem gyerekeknek való és zavarsz a munkámban. – Fordult immáron teljes testtel Sou felé, leleményesen takarva el művét, egy méretes repedést a kőgyűrűn. Ugyan Sou tekintete elsőként arra a részre esett, de nem látta pontosan mit is takarnak el előle, bátortalannak látszott, igazából viszont tanácstalan volt. Egy sárkánnyal áll szemben, de nem akar rögtön rosszat feltételezni róla, de meg akar győződni arról, hogy nem rosszban sántikál-e mégis.
- Meg láttam és .. hát .. elég szokatlan,.. vagy is még senkit sem láttam itt. – Kezdett bele, maga is pontosan érezve, hogy mennyire bizonytalanak szavai. – És … - A reávetülő tekintet szúróssá vált, mintha csak egy rugóra járt volna az agyuk, a másik ki is találta mire akar kilyukadni a kölyök.
- És meg akartál róla győződni, hogy nem e rosszban sántikálok? – Sou engedelmesen bólogatott, de nem félt a másik szemébe nézni. – Szépen vagyunk! Nos, éppen javítási munkálatokat folytatok és nincs szükségem egy kotnyeles suhancra. Tünés! – Mutatott ingerülten a férfi abba az irányba, amerről Sou jöhetett. ~ Ha most hátat fordítok neki …~ Szólni nem tudott, ez a sárkány messze nem olyan volt, mint akikkel eddig beszélgetésbe is elegyedett. Érezte, bármit is tesz, ugyan az lesz a vége. Még is hátat fordított a másiknak , fülét megütötték annak szavai és még egy azon pillanatban jégtüske párnává léphetett volna elő. De figyelt és képes volt elég erős szelet idézni, hogy eltérítse a dárdák többségét és amit ilyen módon nem sikerült, azok elől elugrott. Nem volt mitől félnie, a levegő a cinkosa és végső esetben szárnyai megtartják, most még is a gyűrű peremében kapaszkodott meg.
- Ne okozz ennyi gondot nekem! – Sou meglepetten nézett ujjaira, amik mintha önálló életre kéltek volna és szép sorban kezdték elengedni a peremet. Megértette és ezért vetett gáncsot a másik sárkány lábai közé, megtörve annak varázslatát a sajátjával. – Nem egy engedelmes fajta vagy. – Válaszolhatott volna a férfi dünnyögésére, de inkább felmászott és kihasználva a pillanatot, míg a megidézett áramlat a kőhöz szorítja a másikat, nekiveselkedett. Ezzel mindkettőjüket a mélybe taszítva, Sou nem akart a gyűrűnél harcba bonyolódni, a városban pedig végkép nem. Szorosan belecsimpaszkodott a másikba, bár csak egyik karját fogva le sikeresen, ennek meg is látta a kárát, ahogy az erős ököl tarkón csapta. De nem vesztette el az eszméletét csak a nyaka akart görcsbe állni és a következő ütés elől már úgy, ahogy ki is tudott térni vállát adva célpontként meg, de aztán csukló fölött nem sokkal bele is harapott ellenfele karjába. Ekkor tűnt el a karjai közül, egy villanással a férfi és nem sokkal odébb hallotta az ég szövetének halk repedését, ahogy újra megjelent, ám ez úttal egy hatalmas fehér sárkány alakjában. ~ Így kell kifogni a nagy falatot? Ami meglehet megakad a torkomon ... ~ Gúnyolódott magán Sou, ahogy felmérte a másik harcilag tökéletes alakját a potenciális hullajelölt szerepében. Ahogy a másik megiramodott felé, jobbnak látta minden taktikai előnyét bevetni, így várt, egészen addig várt az alakváltással, míg a kitátott szájban meg nem tudta számolni az összes borotvaéles fogat. Mielőtt azonban törékeny, falatnyi testére rázáródhatott volna eme kaloda, felvette két alakja közötti köztes állapotát, ködként suhanva át a fogak között és jóval a másik fölött testesült meg, de nem elkerülve a kutató tekintetet.
- Te kis … - Sziszegte Sou felé a másik, újra megindítva hatalmas testét az alig fele akkora kölyök felé. Viszont Sou már nem volt kiszolgáltatva, nem csak zuhanni tudott önerőből, előrelátásból indult meg egyenesen a másik sárkány felé, csúnya ütközést helyezve kilátásba. Amit az ellenfél tűz helyet jeges leheletével akart megakadályozni, elbízva magát a könnyű kis test láttán. Sou játszva kerülte kis ezt, az amúgy gyönyörű jelenséget, élesen váltva irányt, mikor már túl közel került a fehérsárkányhoz, aki utána kapott, de karmai éppen csak beleakadtak a fonalszerű tollakba a farka végén. Fogócska volt ez, csak a nagyobbik még nem jött rá, de engedelmesen követte Sout a mélybe, át a felhők rejtő szintjén át, egészen a veszélyt rejtő szakadékok közé.
~ Sokkal, de sokkal erősebb, mint én, de legalább annyival lassabb is. ~ Hogy, a másik karmaival és agyaraival akarja Sout ízekre szedni, az puszta véletlen és szerencse is egyben a gyöngysárkányt nézve. Aki valóban csak a gyorsaságában és leleményességében bízhat, hiszen a néha-néha érkező bődülések elég tanúbizonyság arra, hogy hiába veszett nyoma a felhők között, a másik még is képes volt rálelni és kis híján véget szabni a menekülésének. A terepet viszont nem ismerte, így nem csak hátra, de előre is figyelnie kellet. Olyan alacsonyra merészkedett, amennyire csak tudott, szinte szárnyvég tollai súrolták az éles sziklafalat, megakadályozva ezzel, hogy a jóval nagyobb sárkány túlságosan megközelítse. A magasba törő magányos sziklák, a falból kinyúló szirtek bőven adtak kerülgetnivalót, így az olykor-olykor szikrákat csaló jéglángokat is felfogták, persze ezzel nem kevés követ zúdítva a mélybe, újabb kikerülnivaló akadályt jelentve. Ez valószínűleg eltartott volna még jó ideig, de a nagy fehér megelégelhette a dolgot, mert varázsolt. Sou rögvest érezte a változást tagjaiban, hiszen azok akarata ellen cselekedtek, mintha más irányítaná. ~ Így, nem lesz jó! ~ A karmok elérték, fel is tépve néhány pikkelyét, de érthető módon nem szándékozta kivárni, míg rá is záródnak, mélyítve a szerzett sebeit. Teste újra elvesztette szilárdságát, ezzel megszabadulva az azt fogva tartó varázslattól. Magasabbra emelkedett, kihasználva a meglepetés erejét, ekkor tűnt fel a fátyolos, sötét részen egy világos pont, egy szűk hasadék, mely fölött magas a fal. ~ Én átférek, de neki kerülnie kell …~ És ezzel megszületett a véghezvihető terv, aminek végrehajtását meg is kezdte. A fehér kérés nélkül is követte, de szemei elöl már egy illúzió elzárta a rést, puszta élesen feltörő egybefüggő falat mutatva. Közeledve a fal felé, Sou még közelebb is engedte magához, ami nem is volt nehéz, odalán kísértetiesen hasonló helyen szakította fel bőrét a sárkány, mint nem is oly régen egy ork fegyvere.
~ Még egy kicsit … és …~ Összehúzta szárnyait, de még időben eloszlatta az illúziót is, mert nem, nem akarja megölni a másikat. Sou könnyedén átfért, üldözőjének viszont igen csak meg kellet küzdenie, hogy ne rohanjon bele ebbe a természet alkotta hurokba, de miután elrúgta magát a falról, továbbra sem mondott le az üldözésről. Sou pedig már fáradtabban kémlelete a fölötte elterülő eget, a tervének talán ez a része a legőrültebb, de már belátta, hogy ez a fogócska addig tartani, míg valamelyikük kimerülten nem zuhan le. A táj egyszerű volt, így szinte gyerekjáték volt saját képzelte szerint átfesteni és még messze időben, már készen fogadva a fehéret. Ki előbukkanva rögtön láthatta az újabb szurdokba menekülő kölyköt, nem is nézett körül, csak indult tovább és ekkor érte a meglepetés alulról. Sou egyenesen belerohant, kieresztett karmaival megkapaszkodva, fogait rázárva a sárkány halántékából induló szarvra, így akadályozva meg, hogy nyakába téphessen. Szárnyait kitárta, ezzel szó szerint kifogva a szelet a másik alól, mint egy hatalmas fehér, lapos kő úgy indultak meg lefelé.
- Eresz! – Szólította fel a nagy fehér Sou, akinek esze ágában sem volt engedelmeskednie, bár az oldalába maró karmok, az újra és újra fogást kereső mancsok igen ösztönzőek voltak.
- Nem én! – Makacskodott, mágiáját is csatasorba állítva, önálló életet élő kötelet idézve, mely hurkot vetett a fehér tagjaira, lefogva, lassan elvéve mozgásának minden szabadságát.
- Így mindketten szörnyethalunk! – Tényszerű volt a hang, hasonló csengést hallott már. Kain hangjában fedezte fel olykor ezt az érdektelenséget? Sou még sem eresztette el, nem volt mitől félnie, sem a fehér varázslataitól, ami most mint a valóságban pusztít, akadályt épít, nem tudhatta, hiszen a megteremtett illúzióvilág bekebelezte őket és éppen ezért, mikor elérték a szurdok alját az furán viselkedett. De mielőtt ez megtörtént volna Sou elrúgta magát a másiktó, finoman tartva meg magát a levegőbe, hagyta, tehetetlenné vált sárkányt, mint puha ágy fogadja az alj, aztán oszlatta el, egyszerre minden bűbáját. Minek az eredménye az lett, hogy a nagy fehér még zuhant jó néhány métert és aztán egészen elbukdácsolt a szírt faláig.
Már az éj java eltelt, mire a fehér sárkány feleszmélt, meglepő módon a kövek szakította sebeit ellátták, nem sokkal távolabb tűz égett és alig akart hinni a szemének, hogy ellenfele ott ül. Sou bizony nem hagyta ott, hogy mi vette rá a maradásra, talán maga sem tudja, de mikor észrevette a másik ébredését késlekedés nélkül odament, ám ez úttal határozottan állt meg vele szemben és szavai is nyomatékosan csengtek.
- Legyőztelek, de meg is mentettelek, így ha van benned tisztelet, elfogadod, hogy az adósom vagy. – Saját sebei is sajogtak, ezért is tudott kellően kimért lenni, jobban fájt állni, mint görnyedni a tűznél, de az egész már ott elbukott, hogy már az is kellemetlen volt, ha levegőt vett. – Kérdezhetek tőled? – A fehér sárkány fölényes mosolya, lassan tűnt el, ahogy fejét mozdítva, megadta az engedélyt a kérdésre, bár érezte, egy fölösleges mozdulat nélkül képes lenne elvenni a fiatal sárkány életét. Nem tette, régi idők, talán azok idéződtek fel benne.
- Miért akartad lerombolni a gyűrűt? – Most már biztos volt az ártó szándékban. Tekintetét le sem vette a sárkányról, bár egy lépést hátrált, mikor az megmozdult, de csak maga is emberi alakot öltött.
- Hah, ha törődsz az emberekkel, előbb utóbb csúnyán megjárod. – Hátrasimította sötétbarna haját, kényelmesen nekidőlve a sziklafalnak. – Elárultak, segítettem egy harcosnak és az cserébe bebörtönzött, most, hogy kiszabadultam úgy éreztem, ha a nyakára szakad a szeretett városa, az elég büntetés. – Érthető volt, de csak részben.
- Egy ember miatt, miért egy egész várost büntetsz. Ez teljesen emberi viselkedés. – Sou látta, hogy a másik keze ökölbe szorul, de nem zavartatva magát még le is ült vele szemben. – Ezzel nem azt mondom, hogy nem érdemli meg a büntetést, de megéri egy újabb vége nincs körforgást elindítani. A bosszú bosszút szül, akik nem tehetnek róla, gyűlölni fognak és talán vadászni is, pont ahogy te is teszed, nem csak rád, minden más sárkányra. Akik aztán ugyan így tesznek és nem lesz megállás.
- Naiv vagy és merész. Nem egy hosszú élet biztosítékai. – Mosolyodott el, de Sou reakciója valahogy furán érte. – Mi az?
- Hát .. így nézve, ha mosolyogsz félelmetesebb vagy, mint amikor vicsorogsz. – Nem csak az idegent, de Sout is meglepte saját közvetlen hangsúlya, de nem kért elnézést, sem szóban sem pedig gesztusban.
- Mia neved? – És ezzel egy új fejezet nyílt kettejük lapjain, talán a kegyelem, talán a gondoskodás, vagy a kicsikart egyességnek lehetett köszönni, de az éj hátralevő részében komoly és kevésbé komoly beszélgetésbe bonyolódtak, minek a végén, ha nem is kötöttek barátságot, de a nagy fehér, Lacarus, már nem gondolt Soura úgy, mint ellenségére. A legnagyobb meglepet viszont a reggel hozta el a fiúnak, együtt tértek vissza a felhők városába. Meglehet, ezzel cseppenve egy új kalandba?