Avlanion - A vízesések városa

/ Mitsi /

- Testi épségedet nem veszélyeztetem, hisz kincs nekem minden egyes porcikád, és ezt úgy mondom,… mint egy nő.
* Kellemeset mosolygok mondatán, miközben átölel.*
-El nem tudod képzelni, mennyire vágytam már arra, hogy ilyen közel lehessek hozzád. És ennek semmi köze a véredhez. És nem szeretem a vért annyira, mint amennyire most láthattad. Történt valami, ami kihatott mindenre, és én sem ismerek néha magamra. Igen… telihold már volt, egy héttel ezelőtt, de most már minden más.
* A mondatok előrehaladtával arcomról a mosoly szépen fokozatosan kezd eltünedezni, miközben a mondatok is egyre komolyabbakká és aggasztóbbakká válnak. Távolodása csak még jobban nyomatékosítja számomra ezt a dolgot.*
~Mit titkol ennyire?
* Merül fel bennem a kérdés, mely a folyamatos utalások és kitérő válaszok közepette egyre zavaróbbá kezd válni. Ráadásul most még arcára is érzelmek egyvelege ül ki csupán a gondolata miatt. *
- Már nem kell sok és mindent megértesz, és megtudod mért lettem kiszámíthatatlan.
~ Megint felhozza és kitér előle …
- Remélem is.
* Válaszolom olyan nyugodtságot sugárzóan amennyire csak képes vagyok ebben a helyzetben.*
- Tényleg minden rendben? De őszintén.
* Teszem fel a kérdést, miközben a távolságot belopom.*
- A többi ráér később is.
* Könnyebb volt kimondani, mint úgy is gondolni, de mivel látom rajta, mennyire akarja elmondani és ugyanakkor, mennyire ódzkodik az elmondásától, először saját magában kell elhatároznia, tényleg el akarja-e mondani vagy sem.*
- De nem fogom leharapni a fejedet, ezt megígérhetem.
* Fejezem be mondandóm egy jóízű mosoly társaságával, miközben szemeimen látszódik az érdeklődés a folyamatosan felhozott, majd mindig későbbre tolódó válasz.*
~ Jó lenne végre tisztán látni a dolgot …

* Gondoltamat még alig sikerül befejeznem, mikor szinte egyszerre kezdi panaszkodását mindkettőnk gyomra, hogy megfeledkeztünk róluk.*
- Azt hiszem ideje megsütni azt a bizonyos húst. És most akkor rád hagyom azt a bizonyos piszkos munkát, én addig megyek, gyűjtök száraz fát és megrakom a tüzet, illetve meggyújtom.
- De jó nekem…
* Válaszolom némi gúnnyal egybefűzött mosollyal még közvetlen a csók előtt.*
- De jó nekem.
* Ismétlem meg a csók után, de ez alkalommal a gúny már nem csúfítja el mondandómat.
Tekintetemmel követem a távolodó elfet, egészen addig, míg el nem tűnik a fák sűrűjében.*
~ Talán egy kis magány jót fog tenni neki … A vacsora elkészülésének mindenképp.
* Ezzel a gondolattal hangolom rá magam az előttem álló feladatra. Egy rövid ideig nézem zsákmányunkat, majd nekilátok a feladatnak.
Igen hosszú időnek bizonyult, mire sikerül előkészítenem a húst, emellett kicsit fárasztónak is bizonyul a feladat.
Mitsuko épp azután érkezik, mikor egy kis vízzel lemostam kezeimet. Láthatóan javított közérzetén magánya.*
~ Megbékélt volna a dologgal?
* Megvárom, míg neki kezd a tűzhely megrakásának. Odamegyek mellé és leguggolok, ha kell, én is be tudjak segíteni neki. Hamar kiderül, hogy nem lesz itt rám szükség, ezért inkább a húsokat készítettem elő, hogy a tűzre kerülhessenek.
Hamarosan már készen a tűz is. Lobog anélkül, hogy én bármit is tettem volna.*
- Gyl… ideje megsütni a vacsoránkat…
- Szóval csak a lényeg maradt.
* Jegyzem meg mosolyogva, miközben felém közeledik.
A tűz kellemes melegében és a lángok táncának figyelése közben rövid csönd áll be a szóváltás közepette, amit végül Mitsuko tör meg.*
- Van egy olyan sejtésem, hogy ma éjjel is úgy járunk, mint Eronia szigetén.
* Mitsuko felé fordulok, miközben gondolkodást imitálok. Ki feledkezne meg egy olyan helyről, ahol fürdőző elffel találkozik az ember, majd sárkányokkal, amik közül az egyik folyton megharapta, míg egy másik kergette egy darabig, ráadásul még egy csapat farkassal is némi nézeteltérésbe keveredik az eledelüket illetően. A többiről nem is beszélve.*
- Nem kérek se sárkányt, se farkast.
* Válaszolom teljes komolysággal és némi aggodalommal fűszerezve, mintha tényleg csak ennyi maradt volna meg eroniai kalandocskánkból.
Megvárom, míg fülembe súgja gondolatát.*
- Megfázni sincs kedvem ismét.
* Továbbra is ugyanazzal a tekintettel, mint eddig. Belőle szeretném kihúzni, mire is gondol, de egy halovány mosoly azért már kezd megjelenni arcomon, amit észre is vesz. Meg is kapom érte a méltó büntetésemet.*
- Rendben, most már emlékszem.
* Válaszolom egész gyorsan, miközben átkarolom, és jót mosolygok. Közben pedig gyomrom adja újabb jelét elégedetlenségének, amit szinte egyből követ Mitsukoé is.*
- De nem bír magával! Nyughass!
* Parancsolom gyomromnak, amit másik kezemmel, egy apró ütéssel nyomatékosítok is.*
- Szerinted csönd lesz, míg elkészül a hús? Persze nem magunkra értem.
* Teszem hozzá sürgősen, még mielőtt félreértés történhetne, és mi is elhallgatnánk a vacsora elkészüléséig, nem pedig csak a korgás.*

/Dropie Dan/

Kis kulacsos játékunk végén, mikor a kulacs elveszett Dropie egy csókkal szögezett a kissé kemény ágyhoz.
- Most már tudom, mire szomjaztam! – hallottam és éppen csak levegőt tudtam venni, aztán tovább folytattuk kis csók csatánkat.
Karjaival magához szorított, testünk egymáshoz préselődött, forrón, visszavonhatatlanul. Ajkai az enyémeket súrolták, leheletét éreztem a bőrömön, és ahol éreztem mintha láng perzselt volna meg. Nem gondolkodtam, valószínűleg ő sem. Megnyílni láttam magam előtt a végtelen arany veretes gyönyörűséges kapuját. Csak egy picit távolodtam el Dropiétől, és megnyaltam a számat. Ő elvigyorodott. Én végig simítottam az arcán, eltűrtem egy hajtincset a füle mögé, aztán megcsókoltam. Lassan nyaka köré fontam karjaimat, felkészültem a súlypontom áthelyezésére. Gondoltam hogy meg fog lepődni, mikor lendületesen magam alá tepertem. Elhúzódtam kicsit tőle és győzedelem ittas mosollyal ültem combjain.
- Nyertem! – vigyorogtam továbbra is. Dropie kissé értetlen arckifejezése láttán eszembe jutott hogy csak magamnak tettem szóvá magamban, hogy most pedig magam alá teperem kis surranómat. – Magam alá tepertelek egyetlen mozdulattal. – hajoltam hozzá közelebb és közelebb, lassan. Hajam testére omlott ahogy közeledtem.
Megsimítottam arcát, majd testemmel hozzá simultam. Éreztem, hogy elértem a hatásomat, izgalmassá kezdett válni a pillanat. A takaró pedig egyre jobban összefont minket. Beburkolt, eltakart a külvilágtól. Nem volt más csak ő és a sok csók és érintés. Egyszerre éreztem két dolgot is: a szenvedélyt és a szerelmet. És nem értettem magam. Hogy tud egy ilyen ember engem ilyen gyorsan rabul ejteni… kiváncsi lettem volna hogy ő mit érez, hogy csak szenvedélyt vagy szerelmet. De nem kérdeztem, mert nem volt hozzá merszem és a pillanatot sem akartam elrontani. Minden éjszakának meg volt a szépsége eddig is. De ennek az éjszakának nem csak szépsége volt, hanem varázslata is. Egy olyan varázslat amit nem lehet szavakba önteni, olyan csodálatos. Olyan volt mintha nem is azon a kemény ágyon öleltük volna egymást, hanem valahol a végtelenben. Egy csodálatosabb helyen. Nem kellett szó ahhoz hogy tudjam, hogy mit kell tennem, és elfelejtettem a miért kérdéseket is amik felötlöttek még pár perccel ezelőtt bennem. Dropie elvarázsolt, gyönyörű barna szemeiben elvesztem, és átadtam magam a szenvedélynek. Ez az ölelésemben és a csókjaimban mutatkozott meg a legjobban.

- Meg vagy! – hallom az alattam fekvő surranó hangját és éreztem érintését is.
Kicsit meglepődtem a váratlan pillanat miatt, de pont ez az érintés volt az amikor az agyam újra beindult. Oldalra lefordultam a kis surranóról – már amennyire az lehetséges volt - és néztem az arcát, amin finoman végig simítottam. Ő meg akart csókolni de én kezemmel megállítottam, jobb kezem mutató ujját az ajkaira tettem.
- Nem akarom elrontani a pillanatot de mégis az fog történni.. – kezdtem bele. – Még alig ismerjük egymást.. ma találkoztunk először… nem gondolod hogy elsietjük a dolgokat?
Dropie értetlenül nézett rám. Már csak halványan emlékeztem az este kezdetére, nem tudtam ki kezdeményezte a csókokat és a forró érintéseket. Vissza húztam a kezemet. Eszembe jutott hogy milyen mesés volt a griffen repülni Dropie-vel, és hogy már egy nap alatt mennyi kalandban volt részünk.
- Az előbbi kijelentésem törölve! Ma már annyi kalandban volt részünk együtt hogy olyan mintha ezer éve ismernélek, pedig még csak 100 éves vagyok. – mosolyogtam és forró csókot adtam a mellettem fekvő surranónak.
Tökéletes zavart éreztem csókjában, minden bizonnyal nem tudta követni amit mondtam az imént. Az érintések követték egymást, ahogy a forróbbnál forróbb csókok is egymás testének minden porcikáján. A hevességet már nem lehetett tovább fokozni. Ránk borult az éj hatalmas leple és hagytuk hogy az érzelmeink irányítsák a testünket….

A nappalt csak úgy érzékeltem hogy a nap bekukucskált az ablakon. Éreztem Dropie ölelését hátulról és elmosolyodtam. „Csodálatos volt az éjszaka!” – gondoltam magamban, aztán a kis surranó felé fordultam. Kócos haját kisimítottam arcából és csodáltam ahogy a nap sugarai végig siklanak sötétbarna tincsein. Ki csusszantam a takaró alól és ruháim után nyúltam. Szépen felöltöztem, aztán előkerestem fésűmet és kezdtem átfésülni a hajamat. Hallottam ahogy az ágyon Dan megfordul. Felé pillantottam és valami hihetetlenül jó érzés töltött el attól hogy meztelen felsőtestét láttam. Abbahagytam a fésülködést és odaléptem hozzá az ágyhoz, majd forró csókkal ébresztettem.
- Jó reggelt. – mosolyogtam rá mikor kinyitotta a szemét. – Elmegyünk akkor megnézni a vízesést?

// Mitsuko //

- Ha így bántod, szegény kis pocakodat még a végén visszafelesel állandóan.
- Azt próbálja meg … betömöm a száját!
* Válaszolom jó kéjűen, miközben Mitsuko a hasamat nyugtatja megfele, korábbi bánásmódom miatt. Hamarosan, mintha partnere féltékeny lenne a kapott bánásmódra, ismételten hangját kívánja hallatni, melyhez szinte válaszként felelve szólal meg az enyém, amit ismét Mitsukoé követ. Még párszor váltogatták egymás, ami önkéntelenül is eleinte csak mosolyogtunk, míg végül már nevetésbe nem törtünk ki.*
- Nah ennek … még sülnie kell.
* Sejtettem, hogy ezt fogja válaszolni, még korainak tartottam, hogy elkészüljön, ha pedig mégis, hát ha kicsit tovább sül az se lenne túl nagy probléma, viszont követő tekintetemnél jobban nem szerettem volna megzavarni a formás elf mászását sem oda, sem pedig vissza. Abban sem kívántam meggátolni, hogy ott és úgy helyezze magát kényelembe, ahogy jónak látja. Hiszen egyáltalán nem állíthatom, hogy ellenemre lenne a helyzet.*
~ Tényleg egyre inkább hasonlít Eroniára …
* Jegyzem meg magamban, még mielőtt megtalálnánk a megfelelő helyzetet, de ekkor furcsa hangok ütik meg fülemet.*
- Érdekes évnek nézünk elébe …
* Szerencsém, hogy mire ezek a szavak elhagyják ajkait, már nem láthatja szemeim kikerekedését és arcomra kiülő értetlenséget, melyet ez a rövid mondatnak sikerül kiváltania.*
~ Mit érthet ez alatt? … Nekem szánta egyáltalán? Köze lenne ahhoz, amit nem akart eddig elmondani?
* Értetlen tekintetemet lassan felé fordítom, hátha folytatni kívánja mondandóját, ezzel elhessegetve a felmerülő kérdéseket.
Ő azonban nem mozdul, mintha nem is tűnt volna fel neki az a mondat melyet az ő hangján hallottam.*
~ Mégis mire gondolhatott…
- Mit is mondtál?
* Kérdezem vissza halkan. Feleslegesnek éreztem hangosabban, hiszen olyan közel van hozzám, hogy még ez is lehet túlzásnak fog bizonyulni, de semmi. Semmi reakció, csupán ütemes szuszogás. *
- Mitsi?
* Ez alkalommal már sokkal halkabb vagyok. Most vagy játszik, vagy tényleg ilyen hírtelen elaludt az ölemben.*
~ Elaludt. Ennyire fáradt lett volna?
* Bár igen hírtelennek tűnik számomra, de mégis ez a helyzet kezd egyre jobban körvonalazódni. Egy szelíd mosolyt elengedek a helyzetnek, miközben figyelem a karjaim közt pihenő kékhajú elfet.
Hosszú percek telnek el így, mígnem kicsit nagyobbat roppan az egyik tűzön lévő fa, ezzel egy problémára felhívva a figyelmemet.*
~ Most hogy fogom megtudni, mikor lesz kész a hús?
* Pár ötlet azonnal eszembe jut, mellyel nem kelteném fel az álmodót, de mindegyik olyannyira valótlan, hogy nem is tudom mosoly nélkül megállni.*
- Na … idő előtt fel fogsz kelni?
* Kérdezem oly halkan a pihenőt, amennyire csak tudom, habár így is tudom, ha én nem keltem fel, akkor magától nem valószínű, hogy fel fog.*
~ És hogy forgatom addig is a húst?!
* Merül fel bennem a következő probléma. *
~ Talán fel kellene keltenem?
* Saját kérdésem megválaszolása egészen addig egyértelműnek tűnik, míg újra rá nem nézek Mitsukora, aki oly nyugodtan alszik, ami szinte el is feledteti velem, milyen állapotban volt, mikor találkoztunk.
Végül jobbnak látom, nem zavarni, de a húst sem hagyhatom, úgy ahogy most van, s erre eszembe is jut egy megfelelő megoldás.
Több percnyi ügyeskedés meghozza az eredményét. Kardomat valami csoda folytán sikerül kéz közelbe hozni, így az megfelelő célszerszámnak bizonyulhat a feladathoz. Nem húzom ki hüvelyéből, hiszen nem átszúrni akarom a húst, hanem forgásra sarkallni. Szerencsére a felállított szerkezeten könnyen fordíthatóra készítettük, de még így is komoly kihívást jelent a művelet végrehajtása, úgy hogy közben ne keltsem fel Mitsukot, megadva neki a lehetőséget, hogy addig alhasson, amíg el nem készül a vacsoránk. Egy-egy kisebb mozdulatnál meggyőződök róla, hogy még mindig alszik-e, mielőtt visszatérnék az egyre kellemesebb illatokat árasztó húshoz.
Végül elérkezik az idő, mikor már mind az illatok, minden a hús külseje is azt a látszatot mutatják, a külseje talán a kelleténél kicsit jobban is, hogy itt az ideje ízmintát venni. Óvatosan egy csókot adok Mitsuko homlokára, ébredésre sarkallva ezzel.*
- A vacsora tálalva.
* Szólalok meg mosolyogva, mikor tekintet felém fordítja.*

* Különösebb mozgás nélkül figyelem a karjaim között ébredező elfet, és az ezzel járó hangokkal együtt. Kellemes mosoly ül ki arcomra, amit csak fokoz zavarodottsága, hiszen nem is oly régen még a közös műsorukon nevettünk, azóta pedig még egyikőnk sem evett.*
- Bocsi… Menjünk enni, már biztosan kész a hús.
- Előbb azért nem ártana megkóstolni, bár már jónak kellene lennie.
* Egy apró mosolyt megejtek, miközben ő odalebben a hús mellé, és meg nem döbben. Mikor hátrafordul, hogy felmérje a távot.*
- Hogy sikerült forgatnod a húst?
* Arcomra értetlen tekintet ül ki, miközben kezemet széttárom.*
- Varázslattal?.
* Szólalok meg végül, mikor már látom rajta, nagyon szeretné megtudni a választ. Talán látta rajtam, hogy ezt most egyhamar nem szedi ki belőlem, vagy esetleg gyomrom újabb korgása térítette vissza a hús felé gondolatait.*
- Az illata tökéletes…
* Először a felszúrt húst helyezi óvatosan számba, annak ellenére fogadom el, hogy utazásaim során találkoztam már olyanokkal, akik szerint ez rossz előjel a jövőre nézve. Azonban engem az ilyen aggodalmak nem kerítenek hatalmukba. Történjen minden úgy, ahogy Ritalea kívánja.
Eleinte óvatosan húzom le a tőr hegyéről a húsdarabot, ha esetleg melegebb lenne a kelleténél, még könnyedén tudjak hűteni rajta, de hamar kiderül, nincs rá szükség, így gond nélkül fejezem be a műveletet, amit egy kellemes csók pecsétel meg.*
- Nah milyen?
- A csók igazán kellemes.
* Vágom rá azonnal mosolyogva, de arcán látom, hogy most inkább a hús iránt érdeklődne.*
- A húst pedig nem sikerült elrontanom.
* Válaszolom egy bíztató mosoly társaságában, ami nem lehetett olyan rossz, hiszen Mitsuko újra a tűzhöz megy, hogy magának is vágjon egy keveset a húsból, ahova én is követem.*
- Szerintem teljesen kész van. Persze forró, de az íze… hmm.. az fenséges.
- Na, mit mondtam?
* Kérdezek vissza mosolyogva.
Miután mindketten egyet értünk abban, hogy elkészült a hús, eloltjuk a tüzet, nem szeretnénk ha tovább sütné a húst, viszont a hely még sugároz magából annyi hőt, hogy ne tudjon túl hamar kihűlni a hús.
Kezemet ezek után hírtelen összecsapom, majd kicsit megdörzsölöm.*
- Akkor ideje komolyabban is nekilátni.
* Mosolyodok el Mitsuko felé fordulva, miután én is előveszem tőrömet, hogy gond nélkül hallgattathassuk el a kóstoló után újra életre kelő gyomrunkat.
A zsákmányunk rövid időn belül bemutatott fogyása, már meg is indokolja gyomrunk eddigi hangoskodását.*
- Szerinted most már elhallgatnak?
* Kérdezem, még javában az étkezés közepette, de már ennyi idő is elégnek bizonyult, hogy már szinte hiányozzon valamelyikünk korgása.*
- Pedig már kezdtem megszokni. Szinte hiányzik is.
* Mosolygok Mitsuko felé, remélve ő is érti mire célzok ezzel.*

/ Mitsi /

- Addig örüljünk, míg csendben vannak, csak addig van nyugtunk nekünk is. Ha ennyire hiányolod őket, kezd el éheztetni magad, de emellett a hústömeg mellett igencsak nehéz éhen maradni.
- Csupán ha sikerült volna szénné égetnem.
* Fejezem be mondatát, majd csatlakozom mosolyához én is, miközben követem tekintetemmel, ahogy előveszi kulacsát. *
~ Nem is rossz ötlet.
* Hamarosan el is kérem a szóban forgó kulacsot, mielőtt a friss lendületemet felhasználva egy újabb szép szeletet nem vágok a prédánkból.*
- De hosszú napom volt, de biztosan neked is. Sokfelé jártál? Milyen volt a küldetésed Onoria papnővel?
- A papnő csupán a küldetést adta. Néhány rövid percnél tovább nem is találkoztam vele. Egy bizonyos Caladster, az éles szemű volt a társam alatta. Hamar sikerült összeismerkednünk, sőt még kicsit oktattuk is egymást.
* Kicsit abba is hagyom mondandóm, miközben visszaemlékezek kettőnk kalandjára, közben az is tudatosul bennem, hogy hiába mondanám a kaland minden részletét ennek a számomra oly fontos elfnek, az Onoriának adott szavam mégis meggátol ebben. Így inkább harapok egy nagyot a frissen vágott szeletbe, ezzel még inkább megnyújtva mondandóm közben beállt szünetet remélve, közben Mitsuko kisegít azzal, hogy új témát hoz fel számunkra. Meg is érkezik az áhított váltás.*
- Olyan szép csillagos az ég… Ilyenkor a legjobb repülni. Nem gondolod?
* Óvatosan elmosolyodok. Némi csalafintaságot sejtek, hiszen Mitsuko is tisztában van vele, hogy vele ellentétben én nem bírok a repülés képességével, így nem is volt alkalmam túlzottan nagy tapasztalatra szert tenni ebben a témában.*
- Ha te mondod…
* Ha ép felém néz ő is láthatja, amint felé nézve testbeszédem el is árulja, számomra nem igazán hazai pálya a repülés, így azt se tudhatom, mikor kellemesebb és mikor nem. Közben én is az ég felé fordítom tekintetem, mert bár repülni nem tudok, de a hétköznapi embereket is megannyi alkalommal ejti rabul az égen pislákoló megannyi fénylő pont, melyek keletkezése talán csak istenek tudják a valós választ.*
- Azonban elképesztő látványt nyújtanak. Nem gondolod?
* Válaszolom neki, miután már utolsó falatom is eltűnik torkom mélyére.
Magára hagyom szerencsés, vagy éppen szerencsétlen vadunkat, hogy közvetlen Mitsuko mellett én is a földre heveredjek, egyik karomat fejem alá téve, megfelelő támaszt nyújtva neki.*
- Az emberek úgy vélik, az istenek akaratainak megtestesüléseik a csillagok, bár én ebben sosem hittem igazán. Az elfek hogyan vélekednek erről?
* Érdeklődve veszem le tekintetem az égbolt fényes pontjairól, hogy a mellettem fekvő kékhajú elf tekintetés keressem. Sem a válasza sem pedig a közelmúltban tapasztalt viselkedés nem olyan, mint amit akár Eronián vagy akár a Déli dombságban tapasztaltam. Válaszát követően, mintha csak nem fejezném be kérdéseimet. Látom rajta, hogy bár nem mondja valami mégis nyomasztja, talán még annál is jobban, mint az magának bevallaná.*
- Minden rendben?
* Rövid szünet után folytatva*
- Mert nekem nem úgy tűnik … Miért nem mondod el?
* Remélem ugyan, hogy mostanra már hajlandó elárulni mi foglalkoztatta őt találkozásunk óta, de az sem lepne meg, ha nem így történne. Tudom, mennyire meg tudja magát makacsolna, ha elhatároz valamit. Ráadásul ez nem olyan tulajdonság, amit csak úgy hajlandó feladni bárki is.
Válaszát követően, kezemmel óvatosan felém fordítom tekintetét, hogy szemembe ismételje meg válaszát.*

/Dropie Dan/

- Jó reggelt! – köszönt Dropie is, majd válaszát követően az ágyra húzott és újabb csókkal édesítette meg a reggelt.
Mivel én már felöltöztem nekem nem kellett a ruháim után kutatni, a kis surranónak viszont igen. El is mosolyodtam a helyzeten. Végül mikor már sikeresen összevadászta ruháit és elkészült magamhoz vettem táskámat és már indulhattunk is. A fogadóban mindenki minket nézett, én pedig ragyogó tekintettel búcsúztam a benti ismeretlenektől. Mikor kiléptünk a szikrázó simogató melegbe Dropie feltette a nagy kérdést.
- Mit gondolsz merről közelítsük meg a vízesést?
Láttam a tekintetében a tűnődést és rám is át ragadt a gondolkodás szele. A város nagy forgatagába lassan besétáltunk, és én tanácstalanul vontam meg a vállamat ami által egész hajzuhatagom hátra omlott.
- Mit szólnál ha onnan ahol tegnap voltunk, de nem a vízen keresztül, hanem a szárazföldön sétálva?... azt hiszem fel kéne tűznöm a hajam… kezd zavarni hogy csak így lóg… - tűnődtem félhangosan.
Meg sem várva se kérdést se választ Dropie-től a vízesés irányába indultam. A csodálatos zuhatag a napfényben még mesebelibb volt, mint az éjszaka rejtelmes fényeiben. A zubogást még csak távolba tűnően hallottam, pedig már a parton álltam. Táskámból elővettem hajdíszeimet és nagy nehézségek árán két kontyba formáltam hajamat. Egyiket baloldalt rögzítettem másikat jobboldalt. Máris kellemesebben éreztem magam, hogy a nyakamat nem melegíti semmi. A melegről viszont eszembe jutott az éjszaka mámorító érzése és a már mellettem álló Dropiere pillantottam. A nap néhol aranybarnássá változtatta sötétbarna lófarokba kötött haját. Tekintetéből szikrázott a boldogság ahogy az enyémből is. Ahogy vissza emeltem tekintetem a vízesésre láttam a vízen táncoló napfényt, az apró hullámokat és a vízesés tövében megjelenő szikrázó vízcseppeket. Mint a gyémántok olybá tűntek ahogy meg-meg csillantak a napfényben.
- Talán induljunk el arra. – mutattam balra a part széle felé.

/ Mitsi /

* Gyengéd érintésemnek, mellyel magam felé fordítottam tekintetét, végül csak sikerül elérnem célomat. Sikerül mélyen belenéznem gyönyörű kék szemébe, melyek hasonlóan merülnek el sajátjaimban. *
- Tényleg s-semmi… bajom…. ni…ncs….
* Szó nélkül figyelem, ahogy egyre rövidebb időközönként bicsaklik meg mondata. Nem is érzem szükségességét, hogy újra feltegyem kérdésemet, elegendő szememmel sugallnom hitetlenségemet egy apró mosoly keretében.
Talán ez, talán saját elhatározás miatt, hogy pontot tegyen kérdezgetésem végére, felém fordulva egyre közelebb hajol hozzám.
Kettőnk közti távolság egyre lassabban akarja a csökkenés jeleit mutatni, de ezt csak szemeinek közeledéséből tudom érzékelni, hiszen mióta szemeink találkoztak egyetlen pillanatra sem akartak megválni egymástól, egészen ajkaink közti vonzalom kialakulásáig.
Az ajkak távolodásakor ismét szemeink merültek el egymásban. Szinte olvasnak a másik gazdájának lelkében, megmutatva milyen jellegű gondolatok uralkodnak most benne.
Így adódik, hogy én is láthatom Mitsuko gondolatainak egy részét, mely részben félelmet, részben megadást sugallnak, de egyben vonzalmat is. Többet sajnos nem hajlandóak elárulni számomra zafírkék szemei, a köztük megbúvó kapcsolatot pillanatokkal korábban megízlelt ajkaitól várom. A köztük keletkező résen olyan hangok szabadulnak ki, melyeket elsőre még felfognom se sikerül.*
- Gyermeket várok Gyl….
* Szemeim továbbra is rezzenéstelenül merülnek el az övéibe, miközben felfogom, mégis mely szavak jutottak ki a szóban forgó apró nyíláson. Döbbenetemet tükrözheti az az apró tény is, hogy míg sikerül felfognom a halk szavak jelentését és azt, amivel ezek járnak, olyan létfontosságú cselekedetről is sikerül megfeledkeznem, mint a légzés, mely rövidnek tűnő hosszú másodpercekig nem végzi feladatát.
Így mikor sikerül magamhoz térnem a szavak hallatán, önkéntelenül is mélyebb lélegzetet veszek a korábbiakhoz képest. Egy pillanatig nem is engedem távozni, de mikor ennek is elérkezik az ideje, akkor is csak lassan engedek utat neki, számat továbbra is ugyanabban a helyzetbe tartva, mely a csókot elhagyó pillanatban került, így csupán egyetlen járható utat hagyva a távozó levegőnek.
Szemhéjaim hamarosan csatlakozik a mozdulatsorhoz, mintha a tüdőmben maradó levegő mennyiségét jelezné előre. Bár később kezd el lecsukódni, mégis hamarabb éri el célját, mint a tüdőmből kiszivárgó levegő.
Szememre boruló sötétség elszakítja korábban oly mélyen összefonódó két társától, elvágva azt a bizonyos köteléket, mely ebben a fekvő helyzetben tartott, s mely képes lett volna elárulni lelkemben hírtelen feltörő értetlenség viharát, s minden ezzel együtt járó gondolattal.
Lassan fejem is mozgásba lendül, melyet testem többi része is követni kezd egészen addig, míg fekvő helyzetemet fel nem váltja egy ülő, mely a kékhajú elf felé irányul.*
~ Nem erre számítottam.
* Csupán a felülés közben fogalmazódik meg fejemben ez a gondolat, mely még mindig nem fejezi ki igazi reakciómat az elhangzottakra, hiszen még én magam sem tudom, mit kellene reagálnom. Lehetőségek tárháza áll előttem, melyek mindegyike más és mást eredményez. Még azt sem tudom, melyiket szeretném hallani, melyiket tudnám a legkönnyebben feldolgozni. Csupán azt tudom, egyik sem az, amit igazán hallani szeretnék. *
~ Most, hogyan tovább?
* Kiürülvén tüdőm kapacitása, ismét megfordul a korábbi természetes folyamat. Kimért, mély lélegzetvétellel elégítem ki tüdőm követelését, miközben szemhéjaim takarásából ismét előbújnak szemeim, a kékhajú elf szépség után kutatva.*
- Értem.
* Válaszolom lassan, kimérten, mikor sikerül megtalálniuk.
Többet még nem tudok ahhoz a bizonyos fél mondathoz hozzátenni, és nem is akarok. Már így is túl sok. Már ez, csupán a tény elfogadása is, kihat kettőnkre, legyen bármi is a vége.
Nem tudom, mit tegyek, mit kellene tennem. Csak ülök vele szemben, némán, figyelve őt.
Mozdulatlan figyelmemet csupán pislogásom rázza meg olykor-olykor, majd végül szavam is.*
- Gratulálok.
* Egy újabb terjedelmes mondat, mely eszembe jut, ami a témához illik, de még mindig nem akarnak csökkenni a nyitott kérdések száma, és ez a helyzet sem tarthat az örökkévalóságig. *
~ Egyszer túl kell esni rajta.
* Szememet ismét rövid ideig lehunyom, miközben levegőm maradékát is távozásra sarkallom tüdőmből, hogy a friss levegő lendületével fogalmazódjon meg bennem az egyik idevágó kérdés, mely mégis elkerüli a legdöntőbbet.*
- Az apja már tud róla?

/ Mitsi /

* Kérdésemet még a feltétel után is szükségesnek érezem, hiszen hosszú idővel ezelőtti első találkozásunk óta csupán csak pár nap erejéig találkoztunk néhány hónapja, mielőtt Onoria magához hivatott volna. Ráadásul azt a mondatát sem feledtem, mely egyértelművé tette, hogy nem csupán velem volt együtt az elmúlt pár hónapban.
Figyelem amint kezével letörölje arcán végigfolyó könnycseppeket, igen erőteljesen jelezve számomra, hogy más reakciót várt.*
~ Mégis mit várt?
* Gondolatom ennek ellenére mégis akörül jár, hogy fogadhattam volna nagyobb lelkesedéssel ezt, a számára valószínű oly fontos hírt, de nem tudtam. Akkor nem. Most meg már mindegy. *
- Gyl… mit gondolsz,…. ki az apja…ki lehet az?
* Halk szavai a csöndes környezetben oly tisztán kivehetőek, hogy nem is volt szükség jobban megterhelnie hangszálait. *
~ Ki lehet? … Honnan tudnám? Lehetek én, de lehet akár például az is, akit korábban említettél, vagy bárki más, akivel összehozott a sors.
* Annak ellenére, hogy bennem már megfogalmazódott a válasz, számon mégse engedem ki gondolataimat. Jobbnak látom némán végigvárni, még magától elmondja, mielőtt olyan dolgok hagynák el számat, melyeket akár már pillanatok múlva is megbánhatok.
Hamarosan Mitsuko mozdulatai csak még inkább meggyőztek afelől, hogy jobb előző gondolatomat magamban tartani, hiszen először még könnyétől nedves kezének érintése, majd homlokaink érintkezése, egyre egyértelműbbé teszi a várható választ. *
- Szerinted kié ez a gyermek? Kié Gyl?
* Már semmi kétség, már tudom mit fog válaszolni, de tekintetem még mindig ugyanúgy mered az elf könnyárban úszó arcára, mint eddig. *
~ Amíg nem mondja ki, nem biztos.
* Ennek ellenére már a gondolataim ekörül a válasz körül keringenek. *
~ Mit tegyek? Mit tehetek?
* De még el sem tudok merülni a lehetőségekben, mikor megválaszolja saját kérdését.*
- Gyl… ez a gyerek… ő… ő a te gyermeked… a mi gyerekünk...
~ De a szer?
* Hírtelen fut végig elmémen a felismerés, mely akár okot is adhat ennek a gondolatnak az elvetésére. De a gondolta csupán gondolt marad, a cselekedetek és korábbi kérdéseim végiggondolása el is söpri ezt a gondolatot. *
- Ez biztos?
* Csupán erre a mondatra futja, melyet hamarosan meg is válaszol számomra. Először a terhesség tényével, majd szavakkal is.*
- A szer, hiába vettem be, a teliholdnak valami hatása lehetett, mert azóta nem halok meg, bár a vért olyankor jobban kívánom, de nem halok meg egy napra sem.
* Mosolyát látva én is mosolyt erőltetek arcomra, mely csak annyira látszódik valósnak, amennyire ő maga szeretné. *
~ Hogyan tovább??
* Ismét az a kérdés merül fel bennem, mely mindvégig ott lebegett a szemeim előtt, akárhányszor csak erre a lehetőségre vetődött a gondolatom.*
~ Ezt pedig most kell eldöntenem, de ehhez egy kis időt kell nyernem.
* Kezemmel óvatosan átkarolom Mitsukot, hogy gyengéden magamhoz ölelhessem. Így némi időt nyerve, miközben még fürkésző tekintetétől is sikerül ideiglenesen megszabadulnom.
Ha engedi, akkor hosszan ölelem magamhoz, ami alatt szememet lehunyva merülök el gondolataimban.*
~ Mitévő legyek?
Maradjak vele és a gyermekkel, ezzel feladva eddigi életem, hogy szabadon járhassam a világot, és az esélyt, hogy megtudjam, mégis ki volt az apám, mi mindent titkolt el előlem. Sajnos Onoria nem bizonyult túl bőbeszédűnek ezen a téren.
Vagy hagyjam őket magukra, gondoskodjanak magukról, ahogy tudnak? Ezzel elveszítve egy számomra fontos személyt, talán örökre. A gyermek pedig meg felnőhet egyetlen szülő mellett is, ahogy én is tettem. Én pedig élhetek tovább, mint eddig, és apám titkára is fényt deríthetnék. Végül csupán akkor telepednék le, ha már megelégelem az utazást. Nem is hangzik olyan rosszul.
De ezt akarom? Egy olyan sorsot adni neki, mellyel én sem boldogulok? Egy titokzatos apát akarok ráhagyni, aki ráadásul tudatosan fordított neki hátat, míg az én esetemben csupán eltitkolta múltját, talán csupán, hogy megóvjon? Tényleg ezt akarom örökül adni? Csupán a szabadságért és saját kíváncsiságom csillapítása érdekében? Akkor már jobb lenne nem is tudni róla. De ezt, hogy mondhatnám el neki? …
* Lassú mély lélegzet után végre ismét elém tárul a környezetünk képe. Mitsukot is elengedem az ölelésből. *
- Bocsáss meg …
* Halk rideg szavak hagyják el ajkaimat, mikor hegyes fülei a legközelebb kerülnek hozzájuk. Megvárom, míg szembe kerül velem, hogy úgy folytathassam mondandóm. *
- Nem hinném, hogy ilyen fogadtatásra számítottál.
* Szemem továbbra sem tükröz változást. Nehéz döntést hoztam meg, egyik lehetőségről se mondok le szívesen, s arcomra inkább a döntésem árnyoldala olvasható le. *
- Elhiheted váratlanul értek szavaid, még évekig nem vártam hasonlóra.
* Mondatom után némi szünetet tartok, hogy újabb erőt vegyek magamon döntésem szavakban történő véglegesítésére. *
- Hogy akár csak a gondolat szele is elérjen, miszerint feladjam mostani éltem.
* A másik egészen új indokomról, jobbnak látom nem beszélni, inkább csak szemhéjamat pihentetem meg rövid ideig, mielőtt újra kinyitva folytatnám. *
- Gyerekről nem is beszélve, … ami a teljes feladását jelenti. Ráadásul, … nem is hinném, hogy alkalmas lennék rá.
* Nehezen jönnek számra a szavak, nem csoda hogy közben levegőm is fogytán, amit pótolnom kell, közben, továbbra is Mitsuko szemébe nézek. *
~ A múlt még várhat, előbb jöjjön a jelen.
- De ha meg sem próbálnám, egy szívemnek kedves elfet tennék nagyon szomorúvá, melyet ugyebár nem engedhetek.
* Mondatom utolsó felére egy halvány mosoly kerekedik, ami nagyban köszönhető annak is, hogy mostanra már gondolataim túlhaladtak azokon a dolgokon, melyeket fel kívánok adni ezzel a döntésemmel, így szabad utat engedve azoknak a gondolatoknak, melyek azt mutatják meg számomra, mennyi csodálatos perc áll ezek után előttem. Egy rövid szünetet ismét tartok, hogy láthassam a reakcióját. *
- Mióta tudod?
* Kérdezem mostanra már felhőtlen mosollyal, átadva neki a szót. *

- Nem olyan rég… és … nem is magamtól jöttem rá…
~ Nem magadtól???...
* Itt az alkalom hogy az én szemeim is kikerekedjenek. Kicsit furcsa dolog tőle hallani ezt. Meg is kívánom tőle kérdezni, ez mégis hogy esett meg, de szavaimhoz szükséges levegő a fejem paskolásakor dolgát végezetlenül távozik belőlem, s helyét átadva a frissebb helyzetnek.*
- Ilyet ne csinálj még egyszer!
- Mit tettem?
* Nézek kicsit értetlenül, közben fejemet elhúzom, mint aki tartana a további paskolástól, közben egy halovány mosoly is megjelenik arcomon, költői kérdésem okán.
- Ne tudd meg mennyire megijesztettél! Azt hittem a végén még azt kéred, dobjam el magamtól…
- Nem akartalak megijeszteni … az pedig meg sem fordult a fejemben.
* Válaszolom, miközben kicsit magamhoz szorítom, mielőtt még el kívánna távolodni tőlem.*
- Gyl… biztos, hogy nem zavar? Feladod értünk az utadat, a sok kalandozást? Én nem követelem meg tőled. Nekem az is jó, ha tudom, bármi van, haza jössz. Mióta tudom, hogy egy újfajta kötelék van köztünk, jobban aggódom az életedért… Nem akarlak elveszíteni…
* Nem kívánom félbeszakítani, csupán szemeit figyelni. Egészen ajkaink találkozásáig.
Távolodásukkor megtöröm némaságom.*
- Én sem téged.
* Egy apró csókot helyezek el ajkaira, mielőtt folytatnám.*
- A gyereknek pedig mindkét szülőjére szüksége van. Legalább is nekem kellett volna…
* Nem is kívánom tovább folytatni ezt a témát. Csupán ismét eszembe juttatja apámat, ezért egy korábbi kérdésemhez térek vissza.*
- Korábban hogy értetted, hogy nem magadtól jöttél rá?
* Érdeklődő tekintettel figyelem a kékhajú elfet, akinek szemeiben még mindig látszódik a korábbi események hatása. Nehéz is lenne tagadni, hogy az én reakcióim váltották ki, de a múltat már nem lehet megváltoztatni. Döntésemet akkor még nem hoztam meg, mely mostanra már sokkal könnyebbnek tűnik, mint akkor. *
- Nem akarod elmondani?
* Ismétlem meg a kérdést, kicsit másképpen. Érdeklődésemet jobban kifejezze.*

/Dropie Dan/

Miután megmutattam, hogy merre menjünk Dropie megfogta a kezemet és szaladni kezdtünk a mutatott irányba. Egyre közelebb és közelebb értünk a mesebeli vízzuhataghoz, aztán megtorpantam. „Mi ez az érzés? Mintha egy másik hozzám hasonló lény lenne a közelben…”- gondoltam magamban.
- Miért? – nézett rám szomorú arcot felöltve kis surranó társam.
- Ó… semmi semmi, mehetünk! – mosolyogtam rá biztatóan.
Ahogy felértünk csodálatos kilátás tárult elénk. Bámultam a sejtelmes napfényben fürdőző messzeséget ahol szintén egy vízesés bújt meg.
- Hmm.. ide felértünk.. de ez nem a vízesés lenti része.. lehet mégis csak a vízben kellett volna megközelíteni? – tűnődtem el, aztán egy ötlet pattant ki a fejemből. – Lenne egy ötletem.. bár veszélyes és lehet megint elkaphatnak minket. – mondtam sejtelmesen és kis barátomra néztem. Ha érdeklődő tekintettel néz rám akkor folytatom mondandómat. – Arra gondolok hogy követjük a vízesést… - kis szünetet tartottam. – Lefele, vagyis bele ugrunk a vízesésbe… tudom veszélyes és merész dolog, mondjuk nem tudom miért van most bennem ez a kalandvágy, sosem voltam ilyen. Ez a te hibád! – dugtam ki a nyelvem Dropie-re. Aztán megragadtam a kezét.

/ Mitsi /

* Lassan Mitsukonak sikerül teljesen összeszednie magát az általam okozott sokból és ezt jó látni is rajta. *
- Mindjárt elmondom, de helyezzük előtte kényelmesebb pozícióba magunkat.
* Eleinte nem tudom, mire akar ezzel utalni, hiszen eddig is egész kényelmesen elvagyunk, bár kacér mosolya némiképpen előre jelzi elképzelését, így nem is ér olyannyira meglepetésként az a bizonyos kellemesebb pozíció, mint anélkül a mosoly nélkül ért volna. *
- Így kényelmesebb lesz, úgy gondolom, remélem te is így vélekedsz.
- Egyértelműen kényelmesebb.
* Válaszolom neki egy hasonló mosoly társaságában, várva történetének kezdetét, amit még megelőzött csókja és az ő elhelyezkedése.*
- Remélem neked is kényelmes lesz így.
* Folytatom gondolatát, melyre válaszul csupán ajkait érinti rövid ideig arcomhoz válasz gyanánt.
Történetének kezdete még semmi meglepetéssel sem szolgál, de valahol mindig el kell kezdeni egy történetet. Csupán figyelmesen hallgatom, mikor bukkan elő az a bizonyos személy, aki felhívta figyelmét erre az ”apró” dologra.
Az eladó véleményénél szemeim nagyobbra tágulnak, hogy ő a titokzatos illető, ráadásul, ahogy magam elé képzelem Mitsuko arckifejezését, melyet ezekre a szavakra vághatott, halovány mosoly kezd alakot ölteni általa.
Nevetésének hangjára én is csatlakozok hozzá, nem titkolva el gondolatomat az eddig elmeséltekkel kapcsolatban. A továbbiakra már nem figyelek oda annyira, a korábbi szituáció még mindig hatása alatt tart, de azért közel sem annyira, hogy szavai közül akár csak egy is képes lenne elosonni mellettem, anélkül hogy felfognám azt. *
- Hát… röviden tömören ez történt körül belül. Egy néni segített rájönni, akihez semmi közöm, nem is ismerem és mégis észrevette rajtam azt amit én nem.
* Még nem sikerült teljesen megszabadulnom a korábbi jó hangulattól, de mégis visszatartom, míg válaszolok.*
- Egy ilyen apróság felett könnyen átcsúszhat bárki.
* Próbálok komolyan felé nézni, de nem sikerül, így inkább ismét hangot adok hangulatomnak.*
- Szerencsére a közeljövőben nem hinném, hogy velem ilyen előfordulna.
* Egy rövid hatásszünet után folytatom. *
- Jól is néznék ki … Nem gondolod?
* Kedélyállapotom továbbra romlik egy ideig, de mikor ez bekövetkezik, egy újabb kérdés üti fel a fejét.*
~ Tudom, hogy ezzel ismét kényelmetlen témára tapintok, de tudnom kell! Hiszen ő maga mondta el korábban.
* Szabad kezem végigsimítja arcának ívét, és sem a kérdés alatt, sem pedig válasza alatt nem távolodik el onnan.*
- Honnan tudtad, hogy én vagyok az apja és nem más? Például, akit említettél korábban?
* Teszem fel a kérdést, mikor már mindkettőnk kiélvezte a kellemes hangulat minden előnyét. *

/ Mitsi /

- Alex Ian Keegan. Vörös sárkány, kinek vére bűnbe vezetett, bár letagadni nem lehet, hogy én is ludas vagyok benne, hisz ha rendesen ellenkezem s ellenállok, nem leszek akarat gyenge, s olyan mint egy rongybaba, talán sikerül legyőzni a vér iránti vágyat. Ő kicsit mámorban volt, hisz előtte ivott, én meg fáradt, s vére izgatott és kíváncsivá tett. Vágytam rá, de végül belementem… Vétkem az van... mentségem nincs... hogy honnan tudom, hogy te vagy az apja és esetleg nem ő? Könnyű… akkor már tudtam, hogy gyermeket várok. Ezért haragudtam magamra akkor is és mai napig is, és valószínűleg örökkön örökké.
* Döbbenet ül ki arcomra, ami nem is meglepő egy ilyen történet hallatán, onnantól kezdve, hogy a szóban forgó illető egy sárkány, egészen addig, hogy akkor már tudta.
Kezem meg is dermed arcán, kicsit tömör így egyszerre. Kezének érintésére, sajátomat elhúzom bőrének érintésétől.*
~ Már tudta …
- Gyl.. megnyugodhatsz, már ha megnyugvás számodra, de igen… ez a pici élet mely több mint két hónappal ezelőtt kezdte meg létét a te érdemed. A te gyümölcsöd.
A te arcodat, a te sötét barna hajadat, a te meleg barna szemeidet, a te szemöldöködet, a te orrodat, a te ajkaidat a te füled ívét örökölheti, mert ez a pocaklakó a te gyermeked. Persze én is kellettem hozzá, de mégis csak a te érdemed.
- És azzal örvendtél a tudatnak, hogy egy épp utadba eső sárkány ágyába másztál be.
* Fejezem be mondandóját, vidámnak egyáltalán nem mondható arccal. Arcom felé közeledő kezére szinte fel sem figyelek, s mint aki észre sem veszi az új ingert, csupán gondolataim azok, amik foglalkoztatnak.*
- Az már nem is számít ki, csupán a vér … ez az, ami számít.
* Kezét követni kívánó ajkait, már nem engedem ajkaimon megpihenni, inkább felülök, hogy úgy folytatódhasson ez a párbeszéd.. *
~ Ennyivel nincs elintézve.
- Gyl... nagyon sajnálom... sajnálom, hogy a vér iránti vágyam felül kerekedett az érzésemen... hogy képes voltam ennyire elveszteni az eszemet. Sajnálom... sajnálom...
- Sajnálhatod is … Ezek szerint a vér fontosabb neked, mint az a ”pocaklakó”d, mint az, hogy fogadom a hírt, mint az, amit érzel…
* Továbbra sem hagyom, hogy haragom eluralkodjon rajtam, próbálok nyugodt, szinte érzelem mentes maradni.*
~ S én miatta, akartam feladni azt, ahogy élek?
- Hogy hihetném el ezután, hogy nem csupán a vérmámor irányított, irányít, fog irányítani? Hogy bízhatnék benned?
* Érkeznek egymás után a kérdések számra, hogy remélhetőleg mindegyikre választ kaphassak. Válaszát megvárom mielőtt folytatnám.*
~ Jobb lett volna meg sem kérdezni ezt az egészet! Boldog tudatlanság! … De a múlton már nem lehet változtatni, csak viselni következményeit.
- Ha megunod a véremet, továbbállsz a következő ”prédára”?
* Mondatom végeztével felállok, hogy a földre került dolgokat egy helyre szedhessem össze. *