Avlanion - A vízesések városa

- Másik prédát?
* Hangos megnyilvánulására esik le mégis mit mondtam, de a kimondott szavakat már nem lehet semmissé tenni, ráadásul, nem véletlen hagyták el számat ezek a szavak. *
- Ha te így fogod fel a szerepedet az életemben, akkor nagyon sajnálom, hogy beléd szerettem, és teherbe estem tőled….
* Továbbra sem akarja alább hagyni hangereje.*
- Eddig nem, de most már nem vagyok benne biztos, hogy nincs így!
* Folytatom mondatát hasonló hangerővel, mint ahogy ő tette azt az imént, miközben ő holmiait kezdi el összeszedni. Mozdulata hírtelen abbamarad mondatom végére, hogy felém fordulva folytassa véleményét.*
- Azt hiszed, hogy csak a prédám vagy? Ekkora barmot nem látott a világ! Hát ezt nem hiszem le! Mert én csak amiatt feküdtem le veled mert a prédám vagy…. elsőre még lehet is hogy amiatt, mert a véred vonzott, de másodszorra meg harmadszorra is? Azért mentem veled, mert a prédám vagy? Azért jártam be egész Lanuriát, hogy egy szem prédát megtaláljak, amikor annyi meg annyi van, hogy csak bírnék válogatni? Jó, ha így akarod, hát akkor felnevelem egyedül a gyereket! Nem is kell segítened! Menj és kalandoz szabadok módjára!
- Nem, én nem így akartam! És még én vagyok a barom … Kilencszáz évig gond nélkül boldogultál az átkoddal, de amint más célod van, máris megadod magad neki! Ez mit árul el rólad?!
* Erőteljes hangon osztom meg az egyre távolodó Mitsukoval ezt az aprócska gondolatot, amire ő hírtelen visszafordul.*
- Elvetetem! Most már nehezen lehet de megoldom…. csak hogy ne legyen később bűntudatod, hogy magára hagytál egy gyereket, hogy úgy nőtt fel mint te, fél árván!
* Mondatára ledöbbenek. *
- Szóval ilyen könnyen megváltok egy élettől ti elfek! Természet gyermekei!
* Egy helyben állva figyelem, ahogy megtorpan, s tovább nem folytatja a távolodást. *
- Most már biztos, hogy félre ismertelek! Ha a saját gyereked csupán ennyit jelent számodra!
* Öltözetemet megigazítom, várva, valami reakcióra, de az csak nem akar megérkezni. *
~ Tehát tényleg ennyit lenne …
* A nála zajló eseményekről fogalmam sincs, csupán eddig oly erőteljesen hallatott hangjának hiánya az, mely jelzésértékű lehet számomra állapotáról.*
- Ennyi? … Nincs mit mondanod?
* Faggatom továbbra is. Remélve, hogy valami változás áll be beszélgetésünkbe, de ő továbbra sem szólal meg. *
- Ha így, hát viszlát! Továbbiakban semmi se áll közéd és az átkod közé!
* Sarkon fordulva megteszem első lépteim, mire nem várt zaj csapja meg a fülemet.*

* A zajra hírtelen fordulok hátra. Ekkor pillantom meg a mostanra már földön elterülő kékhajú elfet. Nem is kell több, hogy ne csak a fejem forduljon felé, hanem fejemet követve egész testem is a megfelelő irányba nézzen, mielőtt szapora léptekkel közelítek a nőhöz, aki még mindig oly fontos számomra.
Kényelmesebb pozícióba helyezzem, hogy ne abban maradjon, ahogy éppen a földre érkezett. Végül pedig próbálom újra magához téríteni.*
~ Térj magadhoz!!
* Továbbra sem akar megmozdulni.*
~ Gyerünk Mitsi!
* Végül csak meg mozdul, de ahelyett, hogy felkelne csupán összekucorodik, s úgy mozgatja kezeit.*
~ Végre … !
* Mintha halk hangféleséget is hallanék, de érthetőnek egyáltalán nem nevezhetőek voltak.*
- Micsoda?
* Kérdezek vissza, hátha nekem szánta azokat a hangokat, csupán még nem reagál mindene úgy, ahogy azt ő szeretné, de választ ugyan nem kapok, csupán újabb mozdulatokat, s hasának újabb vizsgálását. *
~ Nyisd már ki a szemeid!! …
* De ahelyett hogy szemeit kinyitná, teljesen más mozgást hajt végre. Feltápászkodik a földről. Mozdulatai összeszedettsége nem arról győz meg, hogy ezt kellene tennie, de még mindig nem tudom, mennyire van magánál és hogy fogadná, ha hozzáérnék. Így csupán végigkísérem mozdulatait, miközben figyelek, ha segítségre lenne szüksége azonnal tudjak neki segíteni és ne végződjön rosszabbul a helyzet.
A fa tövénél újra hasa kerül nála a főszerepbe, s motyogása is megismétlődik.*
~ Észre sem veszi, hogy itt vagyok …
* Végül csak elérkezik az a pillanat, mikor ragyogó kék szemei elő nem kerülnek szemhéja rejteke mögül. Ekkor újabb csalódás ér. Hiába vagyok előtte, ő mégis úgy néz át rajtam, mintha ott sem lennék.*
- Gyl... hol vagy?
* Döbbenet ül ki arcomra.*
~ Hol lennék …
* Még mindig nem látom arcán a felismerést.*
~ Nem látna? …
- Itt vagyok .... Ne aggódj.
* Várok rövid ideig reakciójára, mielőtt folytatnám. *
- Mi történt? Jól vagy?
* Kérdezem tőle némi aggodalommal átütött hangon, de közelebb nem kerülök hozzá, hiszen a most történtek nem feledtették velem a korábbi összeszólalkozásunkat, s ezáltal tettével egyetembe. *

* Aggodalmam hamar tovaszáll látva mosolyát. *
~ Legalább semmi komoly.
* Gondolom magamban, mielőtt szavaiba kezdene.*
- Csak a feszültség és a túlzott idegeskedés, aggodalom, meg gondolom azért a napi utazás mennyiségem is megalapozta a helyzetet. Csak elsötétült a kép, furcsa bizsergést éreztem, de aztán szerencsére elmúlt, csak hírtelen nem láttam semmit… azért kérdeztem hol vagy….
- Visszajöttem, csak nem hagylak eszméletlenül az erdő közepén.
* Némi mosolyt erőltetek arcomra. *
~ Még várok kicsit a távozással.
* Jobbnak látom így cselekedni, ki tudja, lehet, visszaesne. *
- A sárkány vérét már a Nagy Kaszás fogadóból ismerem…
~ Már megint ez a téma …
- már ott is próbáltam segíteni neki.. akkor épp telihold volt, de egyéb okok miatt fel tudtam ébredni…
~ Még szinte magához sem tért …
- már ott vérét akartam… Telarban csak úgy szimplán találkoztunk… semmit nem akartunk, beszélgettünk. mint két régi ismerős….
* Utolsó mondatára némi levegő távozott orromon keresztül.*
~ Na igen … és hogy végződött …
* Annak ellenére, hogy kikívánkoztak belőlem gondolataim, végül mégse teszem meg. Ha megteszem, még újra elájul itt, én pedig később szabadulok ebből a mostanra már értelmetlen beszélgetésből. Cserébe egy másik gondolat kezd eluralkodni rajtam.*
~ Érdekel ez engem?
* Kezemmel végigdörzsölöm, homlokom és szemeimet, miközben újra felmerül bennem a távozás gondolata. *
~ Egyszer is elég volt végighallgatni.
- Elmentünk egy fogadóba, ahol a sárkány megszállt, s vacsoráztunk. Minden nyugodt volt, míg nem lettem figyelmes három érdekesen verő szívre. Utunk egy sikátorba vezetett, ahol három férfit találtunk. Egy meg volt kötözve, a második meg a harmadig emberbe döfte mélyen a tőrét.
* Ha Mitsuko nem csupán emlékeivel, hanem reakciómmal is törődne, könnyen láthatja az érdektelenséget arcomon.*
- A vér szaga csak úgy terjedt a levegőbe. Máskor egyszerűen ellen tudok neki állni, de amikor ki vagyok fáradva és ráadásként a telihold erősebben hat rám, de nem visz által a holtak világába már másként áll a helyzet. Azt a vérmennyiséget még el tudtam viselni, még azt is, amikor az a vadbarom állat a kezébe engedte a gyilkos kését.
* A érdeklődésem továbbra sem erősödik a történet iránt. Már tudom, amit tudni kell belőle.*
- Az egyik férfit elengedtem, míg a másikat erőmet szinte teljesen felhasználva, megkezdtem a gyógyítását. Ennek meg is volt a hátránya, hisz érzékenyebb lettem a vérre. Sárkány majdnem végzett a gyilkossal is de meg állítottam s közben véréhez jutottam, majd „poggyászainkat” a fogadóba vittük. A sárkány igencsak felöntött a garatra s közben szépen püfölte a gyilkosunkat. Vérének köszönhetően ismételten volt erőm, így meg tudtam akadályozni mágiával, hogy ott helyben agyonverje, de végül is ez mit sem ért, hisz meghalt, majd végül hamuvá lett, mert a sárkány a szemem előtt égette szét porrá….
* Szemeim a szokásosnál nagyobbra kerekednek, a megoldások hallatán. Mindenesetre, be kell ismernem, nem is olyan rossz módja a nyomeltüntetésnek. *
- Utána csak úgy odajött forrongó vérrel s szinte letámadott… hiába utasítottam el… egy idő után megsajnálva, vérét kívánva közeledtem hozzá, onnantól kezdve már csak a vére volt az ami számított… csak az járt az eszembe,….. elvesztettem emberi voltomat, s inkább hasonlítottam egy vérre szomjazó vadállatra….
~ Vér, vér, vér és még több vér …
* Tekintetemen már kevéssé vehető ki az érdektelenség, hiszen sejtem, hogy itt a vége, főleg mikor tekintetét felém kezdi fordítani. Cserében helyét egy komor kifejezés veszi át, mellyel a szemébe nézek. Története ugyanis egyáltalán nem hat meg, sejtem nem is azért szánta.
Felém közeledő kezét lassú mozdulattal ejtem ujjaim rabságába, mielőtt elérhetné arcomat. Gyengéden szorítom meg kezét, miközben tekintetem kezdi elveszteni komor vonalait, amit nem akarok neki is megmutatni, így lehajtom fejemet. Fejem ívét követően kezemet is leengedem, vele utat mutatva az ő kezének is. Mikor már teste mellé ér, óvatosan kihúzom gyengéden rákulcsolódó ujjai közül.*
- Hibás vagyok, bűnös, szajha…
* Meglepetten tekintek továbbra is lefele a szavakból áradó gondolatok valóságtartalma miatt. *
- kicsivel az eset után ön kezem által próbáltam véget vetni életemnek…
* Szemeim összehúzódnak, s csak úgy hallgatom tovább mondandóját.
- de azt akartam, hogy a kicsi megszülessen, s én csak utána haljak meg, s majd elkerüljön hozzád a kicsi, aki ártatlan és nem tehet semmiről. Sőt, neki köszönhető hogy nem halok meg havonta…
* Korábban leeresztet kezemen lassan záródnak össze az ujjaim, majd újra kinyílnak. *
- Gyl… engemet utálj, vess meg, kínozz, amennyire szeretnél, csak a kicsit szeresd… óvd, tanítsd, mint gyermekedet.
* Tekintetem továbbra sem emelem fel. Jobb, ha nem látja azt a haragot, mely újra erőt vesz rajtam.
Szavait ismét megismétlem elmémben, felidézve eredeti gazdájuk akkori hangjával egyetemben.
Hiába ismételtem meg szavait és hiába hallom még mindig folyó könnyeit kísérő szipogó hangot, nem változik elhatározásom, sőt csak még jobban megerősít benne, hogy meg kell tennem. Még akkor is, ha ez a cselekedet nem jellemezte eddigi viselkedésemet, mint ahogy az övét sem az előbb elhangzottak.
Soha nem gondoltam volna, hogy ez velem is megtörténhet. Az ilyen esetekre azonban sose készülhet fel az ember kellően, s ki tudja, hogy az ilyen helyzetben meghozott döntés, reakció lesz-e a megfelelő. Néha mégis előfordulhat olyan eset, amikor az ember úgy érzi, olyan dolgot kell tennie, amit más esetben messze elkerülne.
Már szinte érzem Mitsuko, bármi reakció után vágyó tekintetét, miközben utoljára elismétlem korábbi hosszas monológjának a legfontosabb pontját.
Végül csak elérkezik az az idő, mikor az érzelem felülkerekedik az ész és a saját elvárásokon és kitör az emberből.
Így adódik, mikor felkapom a fejem, Mitsuko is szembetalálhatja magát, oly hőn áhított tekintetemmel. Valószínű ő nem pont erre számított, ezen szavak elmondása után, de ez engem ez alkalommal nem érdekel. Nem próbálom elrejteni sem azt, amit érzek, sem azt, amit gondolok. Láthatja a harag és felháborodás minden jelét, mely egy emberi arcon csak képes kirajzolódni. Sőt még ennél is több, hiszen szinte egyből ezután saját bőrén is érezheti, észhez térítő érintésemet, melyet arcára helyezek.*
- Komolyan eldobnád az életed?!
* Kiabálok rá, és mielőtt még válaszolhatna folytatom hasonló hanggal. Nem zavar az esetlegesen felriadó állatok sereglete vagy bármi más miatt. Én folytatom.*
- Mit oldanál meg azzal?! Semmit!!
* Megvárom, amíg biztosan rám figyel.*
- Kinek tennél jól?! … Nekem?! … A kicsinek?! … Magadnak ?!
* Egy rövid szünetet tartok, hogy megemészthesse a belőlem feltörő gondolatot, majd folytatom, de ha közbe akarna szólalni nem engedem, hanem őt megelőzve vagy szavába vágva folytatom.*
- Ami megtörtént, azon már nem tudsz változtatni!! A tévedéseiddel együtt kell élned! És el kell fogadnod, hogy megtetted.
* Hangom fokozatosan halkul, miközben saját tévedésem és annak súlya jut eszembe, amit a Hyarmenya dzsungelben követtem el. Bár lehet másnak nem is tűnne oly fontosnak, de számomra mégis életem egyik legnagyobb hibája, mikor egyik legfontosabbnak tartott saját elvemet szegtem meg.
Amennyiben Mitsuko engedi, ez alkalommal óvatosan helyezem kezemet arcának korábban érintett pontjára.*
- Ez lett volna kilencszáz évnyi tapasztalatod után a döntésed?
* Teszem fel mostanra már nyugodt és némi aggodalommal meghintett hangon.*
- Kár lenne érted.

* Puha bőre oly nyugodtan simul bele tenyerembe, mintha nem is az imént találkoztak volna nagyobb lendülettel.
Arcának puha érintése közben a le lecsorgó könnyeket törlöm le máskor oly vidám arcáról.
Most, hogy már megtettem, nem is érzem annyira távolinak magamtól az a dühkitörést, mely épp az előbb tört ki belőlem.
Mélyen Mitsuko könnyező szemeibe nézek, miközben bár nem formálódnak értelmes szavakká gondolataim, mégis próbálok további alapot találni tettemre.
Miközben elmémben cikázó gondolatok vihara némiképp leköti figyelmemet, így csupán néhány pillanatnyi késedelemmel veszem észre a kezemet elhagyó elfet. Ekkor pedig korábban arcát simogató kezemmel hátát veszi célba, hogy átkarolhassam, és magamhoz szoríthassam, akár csak ő teszi, miközben bár hangját megpróbálja elfojtani, mégis hallom olykor feltörő szipogását.
Mély levegőt veszek, és lassan fújom ki hosszú hegyes fülei mellett. Némi késztetést érzek, hogy súgjak valami biztatót azokba a hegyes fülekbe, nem tagadhatom, hogy is érzek iránta, mégis egyetlen porcikám sem kívánja megtenni ezt a lépést felé. Csupán szememet lehunyva érzem a nyakamban síró elf testének minden rezdülését. *
- Gyl... én... annyira... annyira sajnálom... és .. és ...szeretlek... Gyl...
* Szavai hallatán nem taszítom el magamtól. Hagyom, hogy továbbra is átölelve ejtse könnyeit, miközben szó továbbra sem hagyja el számat. Csupán elmémben kezdenek cikázni a válaszok az elhangzottakra, miközben szemem héjaim között továbbra sem keletkezik érzékelhető rés, egészen addig, míg Mitsuko el nem enged, hogy következő mondatát immáron szemembe mondhassa.*
- Ígérem, soha, de soha többet olyat nem csinálok. Az életemre esküszöm...
* Szemem lassú mozdulattal helyeződnek korábbi helyzetükre. Ennek megfelelően válaszom is várat magára.
Mély levegőt veszek, mely lassú látványos módon távozik tüdőmből, mielőtt szemeim újra kinyílnának, hogy Mitsuko zafírkék szemeivel felvegye a kontaktust. *
- Úgy látom nem érted…
* Hangom nyugodt és beletörődő, melyet arcom vonásai is tükröznek.
Ismételten mély levegőt veszek, mely rövidesen látványosan távozik belőlem, miközben végiggondolom, hogy akit ki készülök oktatni, bár nem látszik rajta, mégis több tízszer annyi időt élt ezen a világon, mint én magam. Éppen ezért rendkívül ironikusan hat számomra, hogy mégis én készülök neki magyarázni.*
- Hogy is mondjam?!
* Még nem sikerült megtalálnom a megfelelő szavakat, amikkel azt a hatást érhetem el nála, amit el szeretnék.
Néhány röpke pillanatnak kell eltelnie, hogy úgy érezzem összeállt bennem az, amit a tudtára szeretnék adni.*
- Nem nyugtat meg, hogy a saját életedre esküdsz…
* Hangomból továbbra is annyira száműzöm érzelmeimet, amennyire csak tudom. Most azoknak nincs itt helyük.*
- Ráadásul egy olyan ígéret fejében, melynek a betartást nem is tudod garantálni…
* Mélyen a szemébe nézek, miközben bár továbbra is szeretném elrejteni, de szemeim mégis elárulják szomorúságomat.
Ha Mitsuko szeretne valamit mondani, hagyom, hogy megtehesse, mielőtt folytatnám.*
- Ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani.
* Rövid szünetet hagyok ismét, ha közbe kívánna vágni.*
- Hiszen te magad mondtad korábban. …
Ha pedig nem tudod betartani, miben jobb ez az ígéret annál, mint mikor meg akartad ölni magad? …
Már el is feledkeztél arról, mi történt, nem is olyan rég, mikor el kívántad dobni az életed? …
* Szemeim ismét lassan csukódnak le, miközben fejem is enyhén lehajtom. Megszakítva a kettőnk közti szemkontaktust, ha még van, hogy akár csak néhány pillanatig is, de nyugodtan gondolhassam végig, hogy talán újra úgy kellene reagálnom, mint akkor.
Végül elvetem ezt az ötletet. Legalábbis egyenlőre mindenképpen.*

/Dropie Dan/

Dropie leszerelkezett, bár én úgy véltem valamelyest felesleges, mert nem tudhatjuk mi vár minket odalenn. Úgy éreztem magam mintha repülnék, a víz körbe zárt minket, s ahogy egyre közeledett a csobbanás ideje úgy egyre lazább lett kézfogásunk kis surranómmal. Végül el kellett engednünk egymás kezét. Ahogy elértem a csobogót és mélyre merültem a vízben kellemes érzés fogott el, mint aki elérte azt amit szeretett volna, mintha haza értem volna. Néhány pillanatig megengedtem magamnak hogy a víz alatti mesés látványban gyönyörködjek. A kristálytiszta vízben láttam a különféle halakat, a gyönyörű korallokat és vízi növényeket. Kissé távolabb láttam két kapálózó lábat a vízfelszín közelében. Sejtésem szerint kis surranó barátom volt az. Ezáltal észbe kapva a felszín felé rúgtam magam. Mielőtt még a víz fölé emelkedtem volna, elmémben megjelent a kép hogy én a víz tükrön állok. Aztán miután a felszín fölé a levegőbe emelkedtem finomul a víztükörre álltam és az kellemesen cirógatta lábujjaimat, bokámat a szoknyám alatt. Pazar látvány volt ami elém tárult, ugyanis a vízesés mögött álltam egy barlang bejáratánál, melybe egy kissé behatolt a víz majd hosszú járatban folytatódott. Megfordultam hogy lássam Dropiet. Rámosolyogtam a vízesésen keresztül mert ő kívül volt még majd elkiáltottam magam, lévén a vízesés hangosan zubog, de talán a víz hasznomra lesz és eljuttatja kiáltásom surranó barátomnak.
- Ússz ide! Találtam egy barlangot!
Ha meghallotta megfordulok és elindulok a titokzatos hely belseje felé. Kis barátomat a barlang belsejében a partnál várom meg s közben egy vízcseppel játszadozom.
- Azt gondoltam már ide sem érsz. – mosolyogtam Dropie-re aki csuromvizesen mászott ki a barlang partjára.
Gonosz kis gondolat fészkelte magát fejembe és a vízcseppet amit az imént formáltam a surranó orrára csöppentettem. Kacéran mosolyogtam és szemléltem társam vizes ruháit ahogy rátapadnak testére és imitt amott izmosságát és egyéb dombos helyeit hangsúlyozzák.

//ne haragudj hogy eddig nem írtam//

- Sajnálom, bocsánat, igazad van…
* Csupán füleim bizonyulnak tanúnak afelől, hogy végül mégis megérette, mire is utaltam neki az előbb. Szemeimet még mindig nem nyitom ki, úgy ahogy tekintetem sem emelem felé. Így várom mondandójának folytatását. *
~ Hogyan tovább …
* Merül fel bennem a kérdés, amire már nem is jut időm, komolyabban megvitatnom magammal, hiszen füleim ismét meghallják Mitsuko lágy hangját.*
- Gyl…
* Elsőre semmi reakciót nem mutatok nevem hallatán, azonban ahogy telnek a pillanatok, hiányolni kezdem a folytatást.
Ez alkalommal is lassú távozásra kárhoztatom tüdőmben található levegőmennyiséget, mielőtt szemem világa a sötétségből a fény felé, míg tekintetem iránya a földről az elf alakjára nem vetődik.*
~ Talán megerősítést vár.
* Gondolom, miközben az égitestek és gondolatának világában elmerülő elfet figyelem.*
- Igen… ?
* Végül csak megtöröm a csendet, miközben azúrkék szemiben keresem gondolatai fonalát.*
- Jössz velünk most, vagy majd valamikor később?
* Szemeim hírtelen kikerekednek.*
~ Hogy megyek-e? Ezt ki mondta? …
* Döbbenek le kérdésétől, miközben tekintetem is egyenesen magam elé szegezem a földre. *
~ Hogy gondolja? …
* Csak meredek továbbra is előre a földet bámulva. Figyelmemet teljesen elkerüli Mitsuko utolsó mondata.
Végül csak megtöröm mozdulatlanságom, de ekkor sem a földön elterülő, lassan álomba merülő elf felé, hanem a lobogó tűz játékára. Még nem akartam a szemébe nézni, hiszen éreztem, hogy én magam sem tudom már, mit is akarok pontosa.
A tűz azonban olyan hatást gyakorol rám, amire nem számítottam. Hosszú percekig veszek el a lángok játékában, amint azok hol kisebbre, hol nagyobbra nőnek, hol pedig egymásba olvadnak, miközben színük is folyamatosan változik akár csak egy kis, különös élőlény életét figyelhetném minden egyes lángban. *
- Hogy vele…
* Jut eszembe a felém érkező kérdés, aminek hatására azonnal Mitsuko felé kapom a fejemet, de azonnal el is csuklik hangom, amint látom a lecsukott szemhéjakat.*
- tek …
* Fejezem be szavamat, és közben felfigyelek a lassan ütemesen mozgó elf testre. *
~ Na jól állunk. Most meg elaludt…
* Szememet felhúzva, lassan szabadulok meg a levegőtől, miközben tudatosul bennem, hogy egyedül maradtam gondolataimmal. Nincs senki, akivel vitatkozhatnék, csak saját magammal. Nincs senki, aki hallaná mondandóm csupán én magam. Az erdő állatai is messze elkerülik a tüzet és az erdő háborgatásáért felelős alakot.
Lassú mozdulattal állok fel a földről, hogy a legközelebbi fa felé vegyem az irányt. *
- Mit kéne tennem?
* A fa már szép kort megélhetett, látva méretét és életének végét jelentő pusztulás jeleit. Egy röpke pillanatra jó ötletnek tűnik kikérni az öreg véleményét. *
- Ugye te sem fogsz választ adni kérdéseimre?
* Kérdezem ismét az öreg fát, amit némi erőltetett kuncogásféle követ.
Valami úton, módon nem ér meglepetésként, hogy kérdéseim célpontja inkább a némaságot választja. *
- Ezt kölcsönveszem.
* Dörmögöm orrom alatt, már nem is fárasztom annyira hangszálaimat feleslegesen, miközben lehajolok egy nagyobb gallyért, mielőtt tovább folytatnám utamat, vissza a tűzhöz.
Egy kényelmes helyet keresek a tűz közelében, ahonnan pont szemből láthatom a pihenő elfet.
Tekintetem lassan végigvonul Mitsuko alakján. Egy rövid ideig megállapodik hasa környékén, mielőtt tovább haladna. Végül ismét a lángok ragadják el tekintetem, amit követ mozgásom is. Az előbb szerzett gallyal kicsit megpiszkálom a gyengülő tüzet, ezzel egy új lendületet adva neki néhány rövid percig, amit ki is élvezek, a friss lángok játékának figyelésével.
A lángok játéka alatt hiába próbálok nem gondolni az elmúlt eseményekre, mégsem sikerül teljesen megszabadulnom tőlük. Valahol, elmém legmélyét, még mindig ez foglalkoztatja. Erről árulkodik, hogy egy nagy sóhaj hagyja el ajkaimat, miközben egy-egy gondolatfoszlány jelenik meg elmémben. *
~ Csak nem szabadulok?
* Újra megpiszkálom a tüzet, de ez alkalommal csak a hírtelen levegőbe kerülő izzó szemcsék azok, melyeket tekintetem követ egészen az égig.*
~ Mondjátok mit kéne tennem?!
* A válasz, ez alkalommal sem akar külső forrásból érkezni. Lassan ereszkedik le tekintetem ismét a lángok játékában keresve menedéket. Egy mély levegővétel, majd annak távozás után fogadom el a tényt. *
~ Nekem kell döntenem, igaz?
* Kapom fel ismét fejem az égre, majd lassan visszaereszkedik kiindulási helyére, miközben ismét a tűzzel játszom. *
~ Honnan tudhatnám, hogy bízhatok benne?
~ Honnan tudod, hogy nem?
* Szólal meg bennem egy újabb hang. Furcsamód tudom, hogy ez is a sajátom, de valahogy, az eddigi gondolataim mellett oly idegennek tűnik. *
~ Hiszen nem csupán rajta múlt a dolog.
~ Igen tudom, az átok. De honnan tudhatnám, hogy nem keríti újra hatalmába?
~ Onnan hogy mellette vagyok.
* Egy apró kuncogás tör elő belőlem a gondolat következtén.
Szemeim előtt a lángok játékát felváltja a mély álmaiba merülő elf alakja. *
~ De nem lehetek mindig mellette … Az átok pedig mindig vele van.
* Az utolsó mondat hatására lelkem versenyre szállhatna az előttem lobogó dologgal.*
~ Most magadra vagy mérges, vagy az átokra?
* Rövid szünet gondolataim között, mialatt ismét felélinkítem a lángokat.*
~ Mindkettőre.
~ Hát akkor tegyél ellene.
* Újabb erőteljes levegő távozik belőlem, miközben tovább piszkálom a parazsat. Idő közben a gally is lángra kap, amit gyorsan el is oltok. Jól jön még ez a játékszer alapon.*
~ De mit?
~ Már el is feledkeztél az ígéretedről? Ennyit jelentett csupán?
* A gondolattal egyidőben villan meg elmémben egy emlékfoszlány, mely még az eronia havas vidékre repít vissza, ahol kardomat felajánlva fogadom, hogy segítek neki megszabadulni az átkát okozó kék sárkánytól. *
~ Hát … meglehet …
~ Ennyit jelentene csupán az ígéreted?
~ Persze, hogy nem.
~ Mégis elfeledkeztél róla … A fiúról a dzsungelben is ilyen könnyen fogsz megfeledkezni?
* Ha az embert már érte valami övön alul, most képzelje el, hogy ugyan ezt teszi vele egy sajátjának vélt gondolata. *
~ Hogy felejthetném az el?
* A tűzzel való játékot is abbahagyom korábbi gondolat hatására. *
~ Az ígéreteddel megtörtént!
* Hiába tagadnám, mégis igazam van. *
~ Régen történt…
~ És ez feljogosít arra, hogy elfelejtsd?
~ Nem persze, hogy nem?
~ Mégis megtörtént! …
~ Ha ilyen könnyen áthághatod saját elveidet is, mi jogosít fel, hogy mástól egyebet várj el?
* Nehéz megállni, hogy ne piszkáljam meg ismét a lángokat, nem is sikerül tovább. Legalább addig is elgondolkodhatok a magamnak szánt válaszon.*
~ … Semmi. …
* Válaszolom végül, egyáltalán nem beletörődöm hangulatban. Érzem, hogy vesztettem. Elvesztettem egy párharcot saját magam ellen. Ami még nem is lenne annyira nagy probléma, de olyan dolgokra világított rá, melyeket már-már kezdtem elfelejteni. *
~ Sőt mi jogosít fel, hogy bármit is elvárjál?
* Ez már többnek bizonyul, mint amit, hírtelen le tudok nyelni. Még magamtól is. Mérgemben olyan mélyre szórom a gallyat, amennyire csak tudom, mielőtt az megadná magát, és kettő törne.
Hírtelen ismét Mitsukora pillantok, remélve, hogy nem sikerült felébresztenem. Szerencsére csupán kicsit változtat pozitúráján, de nem ébred fel a zajra.
A maradékkal visszatérek korábbi játékomhoz, igaz, így már jobban érzem kezemen a tűz melegét. *
~ Mégis, mit kéne tenne?
~ Ahhoz, hogy magad mellett érezd őt, és ne kelljen az átok miatt aggódnod?
~ Igen!
* Érzem, ahogy önkéntelenül is mosolyra húzódik a szám. *
~ Ha csupán ez aggaszt, teljesítsd az ígéreted. Ha nincs a sárkány, az átok is jó eséllyel véget ér? Vagy nem ezt mondta?
* Valahogy a fejem automatikusan Mitsuko felé fordul, mielőtt visszatérne a lángok, lassan már örökösnek tűnő játékához.
A szemhéjam lassan lecsukódik. Talán csak a fáradtság jele, mely ez után a mozgalmas nap után ér utol, talán csak a megadás jeleként, de a válaszomon nem változtat. *
~ De …
* Rövid ideig csend honol elmémben. Már kezdem azt gondolni, ezzel vége belső vívódásomnak, de tévedek.*
~ A de, mikor volt elég kifogás számodra. Ígéretet tettél, melynek el nem végzéséről tudod, hogy felelős tettéért. Mégis őt hibáztatod! Hol marad a becsület, amire apa tanított! Kivételek nem léteznek! Csak tökéletlen elvek.
~ Ezek szerint az elveim tökéletlenek?
~ Nem így gondoltam! De miért hallgatnék a saját elveimre, ha még azokat sem tartom be! Mivel lennék jobb az utolsó haramiánál?
* Újabb rövid néma csend borul elmémre, miközben végiggondolom eszmefuttatásom következő felvonását.*
~ De most nem róluk és nem is rólam van szó, hanem róla …
* Tekintetem ismét a mélyen alvó Mitsuko felé vetül, aki némi mozgolódást mutat. *
~ Ez mikor jelentett számodra kivételt?
~ Mikor helyeztél mást a saját hibád elé?
~ Mikor leplezted saját tévedésem másokéval?
* Egyszerűen nem tudtam válaszolni elmém kérdéseire, csupán némán nézem, ahogy Mitsuko ismét megmozdul álmába, majd ahogy őt kiűzzem gondolataimból, mert már érzem, hogy nem ő, hanem saját magam áll célkeresztben, ismét az állandóan változó lángok közé szorítom érdeklődésemet. *
~ Na látod!
~ Mégis benne keresed a hibát, holott saját ígéreted be nem tartása felelős érte.
* Érzem hogy egyre kevesebbszer tudok érdemben felszólalni saját gondolataim ellen, miközben a lángok között egy fekvő elf alakját vélem felfedezni. *
~ És ezért nem adnál neki lehetőséget?
~ De ha nem rajta múlik!
~ Pontosan! Hanem rajtad! Amíg a sárkány él az átok is. Ha nem teszel ellene, miért várod el, hogy ő ellen álljon az átok késztetésének!
~ De egy sárkány?
* Lelki szemeim előtt megelevenedik a sterni incidens, ahol néhány sárkány könnyű szerrel okozott komoly kárt egy egész várban.*
~ Az egész csupán felállás kérdése. Már akkor is egyike voltál azoknak, akik megsebeztek egy sárkányt! Azóta nem kevés idő telt el, ráadásul nem lennél egyedül, mint akkor!
* Valami ismét arra késztet, hogy felemeljem a fejemet, hogy egy mozgolódó elfet pillantsak meg, kinek a homlokán egy-egy izzadságcsepp is megjelent idő közben. *
~ Rémálmok gyötrik!
~ Látom!
~ Nem teszel semmit?
* Mély lélegzetet veszek. Tudom, hogy igaza van a belső hangomnak. Mégis valami gátol, hogy odamenjek. *
~ Mire vársz?
* Csupán ennyi kellett, hogy felhagyjak korábbi szórakozásommal, és Mitsuko mögé sétáljak, ahol a földre heveredek, miközben egyik kezemet fejem alá helyezem, addig másik kezemet törékeny testére helyezve próbálom kizökkenteni rémálmából, mialatt én is álomra hajtom a fejemet.*

*Nem tudtam pontosan, hogy mikor nyomott el a fáradtság, és hogy Gyl mondott e valamit, de csak a sötétséget éreztem, pedig már vártam a szokásos álmokat, azokat a rémséges, de igaz álmokat. A halál napjának, az átok napjának álmát. Aztán valami mégis magába szippantott.*
~ Gyere csak! Ne félj!
*Hallottam valahonnan egy lágy női hangot. Akaratlanul, de követtem őt. Sok embert láttam nem messze tőlünk, de eltakarta őket valamiféle köd. Éreztem, hogy ott van valaki, aki vár rám. Sietve követtem a nőt, majd odaérve a köd hírtelen eltűnt. Egy öt éves forma kisfiút láttam ott, aki emberekkel van körül véve… Halott emberekkel, s körülöttük minden csupa vér..*
~ Mamiii, néézd! Hoztam neked vacsorát. Ugye milyen ügyes vagyok? Ugye nem baj, hogy néhányat már elfogyasztottam?
*Éreztem, ahogy minden energiám elszáll, és a vér kifut belőlem, mintha azt is magába akarná szívni a gyerek.*
- De az átok csak rám érvényes…
~Dehogy is mami, hisz mégis csak benned nevelkedtem.
~ Igazad van kincsem.
*Éreztem, ahogy kiszáll belőlem valami és az mondja ezeket a szavakat. Már külső szemlélőként figyeltem, ahogy a nő mosolyogva odamegy a kisfiúhoz és megdicséri, hogy milyen sok és különféle vacsorát talált a mamijának. A kisfiú boldogan harapott bele a friss húsba, mely a még kezében tartott holtest volt, s kitisztította annak ereit. Újonnan eleresztve a halottat már arcán száradt az, mely előtte még a holtest ereiben pihent. A kisfiú arca angyali volt, de fehér bőrén a vörös vér hátborzongatóan festett.*
- Gyl…
*Mondtam halkan, hisz egyértelműen látszott a gyereken hogy kihez van köze. A kisgyerek felém nézett. Egy vörös szempár nézett vissza rám.*
~ Jah.. apuci? Asszem azon a kupacon van.
* Mutatott a gyerek egy holtest hordalék felé, melynek a tetején, tényleg az említett személy volt. A döbbenetemet, csak a gyerek felsikítása törte meg, melyre rögtön oda kaptam a fejemet, de mozdulni továbbra sem tudtam, s a látottak plusz egy gyökeret eresztettek a lábamból a földbe. A kis gyerek arca görcsösen összerándult miközben a nő a torkára tapasztotta száját. Már éreztem is a vér illatát, mely édes volt, mint Gyllé.*
~Rossz kisfiú volt, megérdemelte a büntetést, nem szabad az apuci vérét kiinni, tessék most ez a büntetésed!
-A gyerek…
~De hát a sárkány átka miatt van… ez megeshet.. semmi gond nincs vele..
* A nő felállt majd a már említett testekre hajította a kicsiét és megfordult csukott szemekkel. Ott láttam magamat. Kedvesen, ártatlanul, lehunyt szemmel, de amint kinyílt a szemem hátra hökköltem. Nem a szokásos kék szem nézett velem szemben, mint ahogy az a tükörbe nézéskor történt. Szemeim vörösen néztek rám, mintha tűz égett volna benne. Még egy lépést hátra. Ekkor bájos mosolyra húzta a száját a másik, de az nem illett szeméhez, s nemsokára összhangba hozta a kettőt amint ajkait felhúzta fogairól és szemfogai tűntek elő. Hosszan, az élességtől csillogva. A remegés fogott el.*
- Ez nem én vagyok!
~ Dehogy nem!
*Hallottam egy negédes férfihangot. Kezdtem félni magamtól. *
- Nem, nem is magamtól, hisz ez nem én vagyok!
*A lány rám vicsorítva hófehér fogait, melyek ajkába mélyedtek, s elindult felém. Nem tetszett, ahogy rám nézett, így szinte parancsoltam remegő lábaimnak, hogy kezdjenek el mozogni és hátat fordítva ennek a rossz utánzatnak a lehető leggyorsabban futásnak eredjen. Nem volt egy egyszerű munka, de a látvány kitett magáért és hajvesztve rohantam a hasonmással ellentétes irányba.*
~ Ne fuss el, hisz én te vagyok!
-Nem, te nem én vagyok!
*Ordítottam vissza magamnak, s reméltem, hogy már van közöttünk jó néhány méter, de fájdalom hasított lábamba és éreztem is a karmokat. Hatalmasat esve landoltam a földön, s megfordulva láthattam, hogy a másik a bokámat markolászva súlyos sebeket ejt rajta, majd véremből próbál lakmározni. Tudtam, hogy a saját vérem nem igazán jó saját magam számára, így tudtam, amint megérzi a vérem ízét, elereszt. Ennek ellenkezője történt, és hiába rúg-kapálóztam, az a lábamat túl szorosan tartotta. Hirtelen a semmiből négy holt sápadt idegen jött oda hozzám arc nélkül és fogtak le. *
-Gyl! Gyl! Kérlek, csak most segíts!
*A néhány férfi, erősen szorított és nem engedett el, míg a másik lány elengedett, s felemelkedve hátat fordított nekem. Lassan levette felső réteg ruháját, s láthatóvá vált számomra az amit én csak a tükörből láthattam. A két jel vörösen izzott s kéklángba burkolta a lányt, aki nagy levegő vétel után felém fordult. Már nem azok a vörös szemek néztek vissza rám. Már nem is igazán a lány. Maga a Kék Sárkány emberi álcával… Gyl arcával.*
- GYL!
- Nincs szükséged rá! Úgy is el vagy átkozva, csak neki lenne rossz!
*Nem tetszett ez a Gyl aki itt ált velem szemben s szemei a sárkányé voltak, s ujjai karmokban végződtek. Oda sétált hozzám a lehető legközelebb s letérdelt majd mélyen a szemembe nézett. Láttam benne a gyűlöletet a megvetéssel egyetemben, s az előre vetülő jövőt is. A férfi felnevetett, majd arrébb mászva a hasam fölé emelte a kezét. Lélegzet visszafojtva reménykedtem nem tesz semmit. Az ruhám reccsenésére, ahogy megadta magát a férfi ujjai alatt, összerándultam, s szemeim önkénytelenül is becsukódtak. Egy halk kacagás következménye egy újabb hang követte, mely már fülsüketítő volt, s saját hangomat véltem benne felfedezni. A karmok először csak simogatták a már gömbölyödő pocakot, de egy hírtelen döntéstől vezérelve belevájták magukat a húsba s addig hatoltak, míg el nem értek valamit… vagy inkább valakit. Egy hírtelen rántás tudatta velem, hogy vége. Elveszítettem ő úgy, hogy még meg sem ismertem. A rántással együtt felordítottam s megszűntek a fájdalmas leszorítások is, testemet szabadabbnak éreztem egy pihénél is. Fázni kezdtem, de közben mégis izzadtam, és éreztem valamilyen melegséget. Kinyitottam a szememet és éreztem, ahogy körülöttem a saját vérem bűze elterjed. Felpillantottam és láttam a férfit, akit szerettem, azokkal a szemekkel, amiket a legjobban utáltam. Lenézően, undorral a szemében rám pillantott. Arcán vérfoltok voltak, s gúnyos vigyor terült el rajta. Kezét maga elé tartotta. Ott volt benne valaki. Egy ártatlan lélek, aki nem tehetett semmiről. A férfi gúnyosan felnevetett és megmarkolta a kezében dobogó apróságot, s az fellángolt utolsó dobbanása szinte sikított. Könnyek gördültek le az arcomon. Ekkor éreztem egy küldő érintést. Hirtelen nagylevegőt véve felpattantak a szemeim és a tűz maradék fényeit láttam a szememmel. Valaki kezének az érintését éreztem magamon, s csak remélni tudtam, hogy azé, akit szeretek. Óvatosan megfordultam gondolván azt, hogy Gyl alszik, de mire megfordultam szemünk összetalálkozott.*
- Barna… él… semmi baja… csak álom volt…
* Motyogtam arcomon legördülő meg könnyebbült könnyel, s felső kezemmel óvatosan, mintha a levegőben ott lenne Gyl arca végig vezettem az utat a szemétől az ajkáig, majd egy feleszméléssel lefelé néztem s a hasamhoz kaptam. Megnyugodtam, hisz éreztem azt a kis dudort, mely azt jelentette számomra, ne aggódjak csak egy rossz álom volt.*
- Csak egy rossz álom…
* Mormoltam az orrom alá, s megnyugodva vettem nagy levegőket, s hunytam le végül a szememet.*
~ Hisz nem örökölheti sehogy sem a kicsi az én vérszomjamat, én is tudom magamat irányítani… tudok vigyázni, Gylre pedig sosem támadnék rá, ezeket tudtam és bíztam Gylben, hogy ő pedig nem fogja bántani a kicsit, sem születése előtt, sem születése után s főképp nem a sárkány szemével… Azt a sárkányt ha elpusztítanánk sokkal könnyebb lenne az életem., nem kéne félnem a holdtól, a szerelemtől, az emberek vérének illatától, és magától azoktól a bizonyos hónapoktól, melyek kéthavonta történtek meg.*
- Szeretlek…
* Mondtam halkan Gylnek és a kicsinek egyaránt, s mind két kezemet hasamra téve óvóan szépen felhúztam a lábaimat, s összekuporodva szenderültem el végül Gyl kezét érezve aludtam el, s azok az álmok elkerültek, melyek rémesek voltak, s helyükbe nyugodt fehérség került egy kis kékkel, zölddel és barnával fűszerezve itt-ott, s így egy erdőt létrehozva, mely nyugalmat árasztott magából.. Úgy éreztem, mitha otthon lennék Olassie védő falai között a régi otthonom oltalmában, ahol, aki idegen nem zavarhat, ahol csak béke van.
Az álombeli nyugalom fogadott reggel is. Madarak csicsergését lehetett hallani, s ennél csodálatosabb ébresztőt ember nem kívánhatott a földön. Szemeimet még nem nyitottam fel. Inkább füleimet kényeztettem a természet hangjaival, s élveztem bőrömön az egy-egy a lombkoronákon átjutó fénycsíkok melegségét. Miután kiélveztem minden ezekből adódó lehetőségeket óvatosan, először csak az egyik szememet majd a másikat is, felnyitottam. Gyl még mindig ott feküdt Gyl velem szemben, s keze még mindig rajtam nyugodott. Megengedtem egy mosolyt magamnak. Gyl arca egyszerre volt angyali és ördögi is. Mint máskor, most is magával ragadott és megbabonázott. Az arcán kiülő borosta csak még vonzóbbá tette a már eddig sem panaszkodható férfit. Az időt kihasználva végig fürkésztem Gyl arcát. Nem úgy tűnt, mint akit rémálmok gyötrik, vagy gyötörték, így megnyugodtam, hogy szerencsésen csak én szenvedtem azzal, s neki nem kellett. Tudtam, hogy már csak a baba bejelentése is sokkoló hatású, hiába mondta azt ott abban a kastélyban, hogy őt nem zavarja, ha baba kerül a képbe, de hogy ráadásként még egy kitérőt is a nyakába zúdítottam, az már maga volt a megtestesült kivégzés. Arca nyugodt volt és a gondterheltség egy jelét se véltem felfedezni rajta.*
~ Legalább az álmaiban legyen nyugalom.
*Gondoltam, majd tovább gyönyörködtem Gyl alvó ábrázatában és hallgattam az erdő zajait. Egyszer talán nagyobb levegőt vehettem, de Gyl szempillái megrebbentek, s az enyémek rögtön lecsukódtak, nem akartam, hogy tudja, ébren vagyok. Nem tudtam mire kell számítanom, mit fog csinálni, észrevette e azt ,hogy ébren vagyok, de a korgó hasam elárulhatott volna egyszerűen, de háta z alvó emberek hasa is meg kordulhat. Vártam a történteket, s arra számítottam, hogy Gyl elindul fáért vagy egyéb más dolgát elvégezni, hisz már csak a hasam korgásából kiindulva tudhatta, ennünk kell, de a hús hidegen nem jó a reggelinél. Reméltem, hogy Gyl hamarosan tényleg elindul azért a bizonyos fáért, de továbbra is ott feküdt mellettem. Eldöntöttem, addig, míg nem ad valamilyen komolyabb okot arra, hogy felébredjek, addig nagy ügyesség közepette igyekszem azt a látszatot kelteni, hogy még mindig álmaimban szárnyalok nyugodtan, hasamon nyugtatott kezekkel, szépen összegömbölyödve akár egy magzat, csendben, nyugodtan.*



==ui mielőtt valaki megszólalna hogy ohh fe hát ez vámpírokról álmodik... nem nem azokról.. egyszerűen ez Mitsi rémálma, hogy az átka ilyen.. túloz és fél hogy a gyerek is olyan lesz.. bármi kérdés van pmben kérem és válaszolok rá köszi

* Az álomnak még esélye sem volt, hogy uralma alá kerítsen, mielőtt Mitsuko megmozdul. Picit meglep a mozdulat, hogy ilyen gyorsan reagál érintésemre, de nem is bánom túlságosan. Jobb megszabadulni a rémálmoktól, mint egy egész éjszakán át a fogságukban lenni.
Motyogásából csupán hangfoszlányok azok, melyek eljutnak fülemig. Nem is sikerül értelmes mondattá kovácsolnom őket, de zafírkék szemei többet árulnak el ezer szónál. Elárulják, mennyire örül jelenlétemnek, és a lecsorduló könnycsepp sem annyira szomorúságának jele, mint első ránézésre gondolná az ember. Bár valahogy mégis furcsa hatást kelt bennem. Szemei szinte rabul ejtik tekintetem, miközben keze csupán a levegőben ír le mozdulatot. *
~ Miről álmodhatott?
* Merül fel bennem a kérdés, hiszen még nem láttam ilyennek kedvesem, s csak remélni tudom, hogy a jövőben messziről elkerüli ez a rémálom.
Homlokán egy izzadtságcsepp vánszorog végig, mintha csak fel akarná hívni magára a figyelmet. *
- Most már vége van.
* Bár csupán suttogom, de tudom, hogy az elfek hegyes füle nem csupán látványos kiegészítője fajuknak. Közben kezem óvatosan letörlöm ezt az izzadságcseppet homlokáról, mielőtt gyengéden simogatásba kezdenék. Remélve, hogy mihamarabb sikerül feledtetni vele álmának szörnyű részleteit. *
- Rossz álom volt csupán! …
* Most sem emelem meg hangomat jobban. *
- Nem valóság. …
* Szelíd mosolyt varázsolok arcomra, remélve, hogy némi önbizalmat kölcsönöz neki, miközben én is csak remélhetem, hogy üres szavaim, a bíztatáson túl, a valóságot is magában rejti. Miközben, még én sem értem teljesen végére gondolataimnak. Valahol legbelül éreztem, hogy még folytatnom kellene azt a bizonyos gondolatmenetet, de nem most, nem ebben a helyzetben. *
- Szeretlek…
* Én ugyan nem ismétlem utána ezt a sokat mondó szót, csupán gyengéden átfogom, eddig simogató kezemmel, az idő közben összegömbölyödő elfet. Biztonságérzetet adva neki, közben gyengéden magam felé húzva, éreztetve vele, érzésemet.
Nem értem miért, de azaz egyszerű szó nem akar a nyelvem hegyén helyet foglalni. Nem bírom még kimondani. Úgy érzem, azzal feledtetnem a történteket, miközben még nem békéltem meg vele teljesen.
Hosszú percek telnek el, miközben az összegömbölyödő elfet nézem, aki lassan visszatér álomországba. *
~ Szebb álmokat! …
* Kívánom neki, miután ismét az ég felé fordítom tekintetem. *
~ Ezt az utat szántátok nekem?
* Csend és nyugalom, ez a válasz fogad ez alkalommal is.
Lassan az álom rajtam is kezd elhatalmasodni. Szemhéjam vontatottan ereszkedik alább, miközben mintha egy fénycsíkot vélnék felfedezni az égen. Fáradt elmém, mire felfogja, mit is láthatott, és újra felpattan szemhéjaim, addigra a fény már rég tovaszállt.
Nem is töröm rajta tovább magam, inkább csatlakozom én is az álmok nagy világához.

Másnap reggel elsőként ébredek, mármint úgy gondolom. Mindketten hasonló helyzetben fekszünk, mint ahogy utolsó éber emlékeimben szerepelt. *
~ Nem volt több rémálma … ez jó…
* Gondolom magamban, miközben óvatosan leemelem kezem róla, hogy lehetőleg ne ébresszem fel.
Egy hosszas nyújtózás és szemdörgölést követően, elérkezettnek látom az időt, hogy felkeljek a földről. Vetek egy pillantást a tisztásra.
A korábban ejtett vadunk még mindig úgy van ott, mint ahogy az este hagytuk, pedig abban az sem lepett volna meg túlzottan, ha valami éjszakai ragadozó szemet vetett volna rá. De nem vagyok telhetetlen. Ha már itt maradt kitűnő reggeli lesz belőle. *
~ Csak némi melegítés hiányzik.
* Gondolom magamban. Utazásaim során igen gyakran vagyok rászorulva hideg élelemre, így mikor lehetőséget látok meleg étel elfogyasztására, nem szívesen szalasztom el.
Azonban az éjszakai lángok már rég kialudt. Ismét fel kell éleszteni őket, ha el szeretném érni célomat.
Gyorsan körbenézek magunk körül, de az éjszaka folyamán elhasználtunk minden tüzelőt, amit Mitsuko gyűjtött, így most el kell mennem, beszerezni egy kisebb tűzre valót.
Az éjszaka folyamán meglátogatott idős fa erre pont megfelelőnek tűnik. A közelében sikerül is összeszednem néhány kisebb, nagyobb gallyat, ami már elég lehet erre a célra.
Ezek után nem tart sokáig a régiből új tüzet készítenem. Ismét vetek egy pillantást Mitsuko felé. *
~ Még mindig alszik … Nem is gond …
* Egy nagyobb szelet húst helyezek egy nyársszerű gallyra, amit a tűz felé helyezek. *
~ Vajon mire emlékszik a tegnap estéből? … És én? …
* Lassan megpróbálom feleleveníteni az éjszakai gondolatmenetemet. Sajnos vagy nem sajnos, most sem sikerül több ellenérvet találnom azokra a gondolatokra. Sőt … Inkább némán merengek el azokon a gondolatokon, annyira, hogy a reggelimet némileg meg is kapja a tűz. *
~ Így sem rossz …
* Merül fel bennem, miközben belegondolok, milyen ételeket voltam kénytelen elfogyasztani utazásaim során.
Azok mellett egy kicsit megégett hús már egyáltalán nem olyan borzalmas étel, amit el kellene dobni.*
~ Most hogyan tovább? …
* Tör fel belőlem az ismerős régi kérdés újra és újra, miközben a hátam mögött mozgolódásra leszek figyelmes. Arra kapom a tekintetem.*
- Jó reggelt, felébredtél?
* Bár kérdésem igen sutának tűnik, hiszen ha választ kapok, az már magában foglalja a választ is. Mégis teljesen másfele kalandoztam el, és csupán reflexeim tették fel ezt a kérdést. *

* Mitsuko mosolya láttán, az én arcomon is megjelenik ez a kifejezés, még annak ellenére is, hogy fejemben továbbra is cikázó gondolatok miatt, ez a mosoly még mindig nem teljesen őszinte.
Idő közben, ahogy egyre csak nézem, a testhelyzet is egyre kellemetlenebbé válik, így én is teljesen felé fordulok, miközben fordítok egyet a húson, hogy minél egyenletesebben legyen átmelegedve.*
- Megint sült húst eszünk... ritkán adatik meg nem igaz?
- Sose lehet betelni vele.
* Egy újabb mosoly jelenik meg arcomon, nem véletlen, hiszen mégis csak az egyik legfinomabb étel.
Végül minden oldalról kellően átmelegedik a hús, így már nincs okom tovább a tűzön tartani.
Hallom, ahogy Mitsuko felkel a földről, ezért a tűzről levett húst azonnal felé fordítom, hogy ő láthasson elsőként az ételhez.
Mikor saját szeletemnek kívánnék nekilátni, Mitsuko hírtelen szája elé kapja kezét, és gyorsan elrohan. *
- Ennyire rossz csak nem lehet …
* Mosolyogva jegyzem meg, mielőtt még füleimmel hallhatnám, hogy ami távozik, az nem csupán az a falat, amit az előbb vett a szájába.
Gyorsan felkelek a földről, hogy utána induljak, de mire odaérek, ő már csak az utolsó köhécselésekkel szabadul meg az érzéstől.*
- Jó vagy?
* Beletelik néhány pillanatba, mire választ kapok.*
- Nincs semmi baj, csak a szokásos, bár reméltem, hogy már elmúlik.
~ Szokásos? …
* Nézek meglepődötten, miközben visszakísérem a holmijaihoz, én pedig újra kezembe veszem a húsomat. *
- Van egy sejtésem, hogy én a mai reggelit ismételten kihagyom, mint a tegnapit. Majd elrágcsálok valamit.
- Az nem jó, ha ennyi étkezést kihagysz … Valamit mégis csak enned kéne.
* Először ugyan nem ételt, hanem valami kék löttyöt fogyaszt el. *
~ Jó lenne tudni mire való …
* Érdeklődésemet végül mégsem fejtem ki, hiszen túl sokat amúgy sem értek ezekhez, a folyadékokhoz. Magát meg csak nem akarja mérgezni, főleg azok után, amit az este mondott. Márpedig a pocaklakónak nem akar ártani.
Végül étel is előkerül abból a tarisznyából, ami igen lassan, főleg az én húsomhoz képest, de elkezd fogyni. *
- Remélem, nem csak ennyit fogsz enni egész nap … Nem valami sok …
* Némileg felhúz szemöldökkel vonom kérdőre az étel mennyiségét, miközben egy méreteset harapok a húsból. *
~ Pedig semmi baja ennek …
* Jó ízűen majszolom egyik falatot a másik után. *
- Ráadásul, ha elfelezzük még kevésbé nevezhető megfelelő mennyiségnek.
* Nehezen nem észrevehető módon veszem célkeresztbe szemeimmel a formás elf pocakot. *
- Legalább az ő részét edd meg minden alkalommal.
* Széles mosoly húzódik számra, hiszen még egy magamfajta is tudja, hogy nem így működik a dolog, de ha máshogy nem megy, hogy evésre sarkalljam.*
~ Hiszen enni mindenkinek kell …
- Ugye nem akarod hogy éhezzen?
* Továbbra se akar lehervadni arcomról a mosoly, miközben egyre csak apad a kezemben lévő hús mennyisége. *
- Merre szeretnél menni innen?
* Bár azt továbbra se teszem hozzá, hogy vele szándékozok tartani, de idő közben cikázó gondolataim is lecsendesednek a szokásos módra, s szavak nélkül is láthatja szemeimben, hogy ez az ismeretlen irány valószínűleg egybe fog esni az én irányommal is. *

/Dropie Dan/

- Most rajtad a sor. Vagy inkább nézzük meg jobban a barlangot? Szerinted miért rejtenek el egy barlangot egy vízesés mögé? Talán elrejtettek itt valamit? Mi lehet az? – záporoztak Dropie kérdései.
- Nem tudom, de nézzük meg az egyiket közelebbről. – indultam el az egyik bejárat fele a sok közül.
Miközben előre lépegettem meghallottam egy dallamot. Kellemes lágy, mint aki hárfán trillázna selymesen. Nem szóltam Dropie-nek, a zene magával ragadott és a dallam a fülembe suhant. Miközben egyre beljebb és beljebb értünk a barlangban – a sejtelmes dallam felé – egyre sötétebb lett, derengős lett a barlang. Magamban elmormoltam egy igét és pattintottam a bal kezem ujjaival. kezem fölött egy halványkéken világító kis cseppecske jelent meg, majd egyre nagyobbra és nagyobbra dagadt. Kislabda nagyságú vízcseppem beragyogta a barlang szűkös járatát világoskék színével, sziporkát szórva a falakra. A csend kezdett furcsává válni, hiszen Dropie sosem volt egy csendes típus, amit nem is bántam. Hátrapillantván csak a sötétséget láttam. Odafordítottam kék cseppecskémet hogy jobban lássak és megtaláljam a fekete lepel alatt társamat. Zavarodottan vettem észre hogy nincs mögöttem senki. Tűnődtem, vajon mikor hagyhattam el a kis surranót, de nem tudtam vissza emlékezni rá és a dallam, a kis trilla egyre jobban a fejemben zakatolt. Megigézve fordultam tovább, hogy felfedezhessem a mennyei dallam forrását. Ruhám – mivel még nem volt képes teljesen megszáradni – egyre nehezebbé kezdett válni. A szűk járatban megállva, a kék cseppecskét magam fölött tartva hátamon kifűztem a fűzőt és megszabadultam nehézkes ruhámtól, mely alatt egy könnyed rövid szoknyát és testemhez simuló felsőt viseltem. A mesés ruhát a lehető legkisebbre hajtogatva rövid szoknyám hátuljához erősítettem, s így olybá tűnt mintha rövidke szoknyám hátulról nézve mégis csak hosszú. Miután ezzel végeztem tovább indultam a szűk járásban, kezemhez intve a kék cseppecskét. Ahogy előre haladtam, az általam képzett kék fényen kívül egy halvány, sárgás derengés jelent meg a furat vége felé. Ahogy elértem az ámulat kábulatába botlottam. Egy hatalmas terembe léptem mely tele volt mindenféle földi csodával. A barlang falain tüzes színű pazar liliomok csillámlottak, zöld indáik mindenhol jelen voltak. A barlangterem közepén arany és ezüst kincsek közepén egy trónus magaslott. A dallam az ott ülő tündér szépségű leánytól szállt tova a barlang rengeteg járatában. Körbetekintve a barlangban még a lélegzetem is elállt. Ámuldozásomból egy csípőmre simuló kéz ébresztett fel. Ijedtemben fordulatból szájon vágtam a jövevényt, legnagyobb sajnálatára, pedig már testközelből ismertük egymást.
- Te hol maradtál le tőlem??? – vontam kérdőre az arcát fájlaló surranót.
Megvártam, míg válaszol, majd újra körbenéztem a teremben. A lány még mindig a meseszépen aranyló trillán játszott kecses puha ujjaival. Haja aranylóan fénylett, ezzel bevilágítva a barlangtermet, és csillogást sziporkáztatva az előtte tornyosuló ezüst és arany kelyheken, nyakláncokon, kincses ládákon. Óvatosan közelebb léptem az egyik ládához, és behatóbban megszemléltem. A sziporkázó gyöngysorok és több rubintos ékszerek hívogatóan kellették magukat. Az egyik halványkék kővel kirakott ékszer felé nyúltam, de kezem megtorpant fél úton, mert a mennyei dallam abba maradt.
- Kik vagytok, és hogy kerültök ide? – kérdezte a tündérszépség.
- Az én nevem Miranda, ő pedig a társam Dropié. Úttalan utakon tévedtünk ide… vagyis, tulajdonképpen beleugrottunk a vízesésbe, mivel a tóból nem tudtuk megközelíteni és kíváncsiak voltunk hogy van e mögötte valami. Te ki vagy?
- Az én kilétem nem rád tartozik. – feleli a beképzelt szépség. – Ne merj az ékszereimhez nyúlni!
- Rendben, nem fogunk. Te játszottál azon a trillán ilyen szépen? – kérdeztem, miközben felegyenesedtem a láda mellől.
- Igen, én.
- Miért játszol itt a barlangban? Miért nem a felszínen játszol? – faggatóztam már-már Dropie stílusban.
- Mert ez az én otthonom. – mutatott körbe a barlangteremben a szépség.
Aranyló haja két copfba fogva simult földig kecses alakjához. Selymes zöldszínű szoknyája jól illett méregzöld szeméhez. A gondolataimba merültem, és azon tanakodtam vajon honnan ez a sok kincs?!

(Bocsi a késésért)

- Nem tudom, de nézzük meg az egyiket közelebbről. – a kis surranó széles mosollyal ért egyet Miranda döntésével. Talán surranó még nem is látta ezeket a járatokat, merül fel Dropie fejében, márpedig ezt nem szabad annyiban hagyni. Ha pedig mégis, hát ő még nem járt bennük, így megint csak érdemesnek bizonyulnak a feltárásra.
- Szerinted melyikkel kezdjük? – kérdezi a nimfától, mikor két közelben elágazó járatot néznek ki maguknak. Dropie hol egyik, hol pedig a másik járatot kezdi vizsgálni, hátha talál valami egyértelmű jelet a két közül, melyiket is rejt több érdekességet. Sajnos az egyik járat, igen hamar elkanyarodik, így alig engedve betekintést kincseibe. Miranda hallgatására Dropie el is indul ebbe az irányba, hiszen ki tudja, mit rejt a következő kanyar, hát ő biztosan nem, de hamarosan megtudja. Gyorsan lendületet véve vág neki az ismeretlennek, miközben figyelmét elkerüli, hogy társa a másik járat rejtelmei felé veszi irányát.
Egyetlen surranó számára sem lehet kihívás egy sarok sem, ha meg szeretné tudni, mit akar elrejteni szemei elől. Így van ez most is. Dropie pillanatok alatt a sarkon találja magát, de mintha a barlang csupán játszana a surranó kíváncsiságával, most is csupán egy rövid szakaszt tár fel előtte. Így adódik, hogy a kis surranó ennek a titkát is meg akarja tudni. A következő kanyarig siet, hogy azon is belessen, azonban a fény nem kívánja a surranó példáját követni és csupán eddig merészkedik a barlang mélyébe.
- Úgye te se hoztál magaddal fáklyát? – széles vigyorral fordul hátra, remélve, hogy ott találja az elbűvölő nimfát. Azonban rá kell döbbennie, hogy egyedül van. – Miranda? – kérdezi hiába, válasz nem érkezik. Még kétszer teljesen megfordul maga körül, hogy biztosan nem csal elkerülte a figyelmét, mielőtt elkezdeni visszafele iparkodni, hogy utána a másik járat felől pislákoló apró fény felé vegye az irányt. Gyors, csendes lépteivel igen hamar utol is éri a nimfát. Közben ő is meghallja a barlang járatába terjedő zenét. Ezért is nem szól Mirandának, hanem azonnal cselekszik, mivel egészen idáig nem láthatta, mivel sikerül Mirandának fényt csalogatnia a sötétségbe. Egyik kezét óvatosan Miranda csípőjére helyezi, hogy könnyebben hajolhasson ki mellőle, azonban olykor a tudás megszerzése fájdalmas dolognak bizonyul. Ezt most is meg kell tapasztalni a kis surranónak, miközben közelebbi ismeretséget köt Miranda puha tenyerével, sajnálatára nem pont olyan módon, mint amilyenben már korábban is része volt, az elmúlt este folyamán.
- Áuuu! – kezével azonnal a sértett bőrfelületre kap, hogy elsősegély tudását kamatoztatva, némi dörzsöléssel próbálja elmulasztani a fájdalmat.
- A szomszédos járatban. – tovább dörgöli arcát – Miféle gömb az? – majd miközben a válaszra vár, ráeszmél, hogy egy apróság még várat magára. – Ki ez a lány? Ismered? – halk kérdéseivel, hiszen nem akarja megzavarni a hangok játékát, csak úgy támadja Mirandát, aki idő közben egyre távolabb kerül tőle, így Dropie hangereje is egyre hangosabbá válik, míg végül abban nem marad a muzsika és a két szépség beszédbe nem elegyednek.
Bár a kis surranót nagyon érdekli az éppen elhangzó beszélgetés, az nem jelenti azt, hogy csöndben, és főleg nem, hogy nyugton hallgatja végig őket, miközben a barlang telis tele van érdekesebbnél érdekesebb dolgokkal. Nesztelen léptek sokaságával közelíti meg az egyik ládát, hogy a barlang sejtelmes fényeiben megcsillanó értékek némelyikét alaposabban megnézhesse. Akad köztük olyan, amit szívesen nézne meg a kinti égbolt alatt is, de sajnos most nincs nála erszénye, amibe addig biztonságba tudná helyezni, így ruhája alatt próbálja tartani. Azonban amint apró keze elengedi, az máris folytatva útját egészen a barlang padlójáig. Felhívva ezzel magára a figyelmet.
- Te meg, mit csinálsz? – kapja oda tekintetét a barlangba rejtőzött szépség.
- Semmit! Ezek kint is olyan csillogók, mint idelent? – kérdez vissza azonnal a kis surranó. – Megnézhetem? Jó sok mindent tartasz itt, sok idő lehetett összegyűjteni. Elárulod mi vagy? Még sosem láttam hozzád hasonlót. – miután tekintete a nimfára téved, inkább gyorsan átfogalmazza mondandóját. – Mármint sose láttam, hogy valakinek fényt bocsátana ki a haja? Hogy csinálod? Nehéz megtanulni? – széles mosollyal arcán végül csak abbahagyja a kérdéseit, hogy legalább az esélyt megadja arra, hogy kérdéseinek egy részére választ kaphasson. Közben lehajol, hogy visszategye a korábban leesett drágakővel díszített gyűrűt.


Semmi gond! Bocsi, hogy csak ennyit írtam hozzá, de a barlangi leányzó reakcióit rád bíznám

- Serinte en issa egyek Olassiee. Ar egen otla otthon. Hianyzik az otthono.
* Hallgatom Mitsuko szavait. *
~ He ???
* Csupán ez az egy szó jut eszembe értetlenségemet tükrözendően, de ez még egyáltalán nem oldja meg az még az értelmezési problémát. *
~ Nem ezek nem elf szavak …
* Jut eszembe a következő lehetőség, de amint arcomat érintik a puha ajkak, máris könnyed mosoly ül ki arcomra, miközben érzem hogy az arcomra tapadt apró húsok is eltűntek. *
~ Cseles ...
- Szerintem én visszamegyek Olassie-be, Már régen voltam otthon. Hiányszik az otthonom.
* Szerencsére nem kell tovább törnöm a fejemet a korábban elhangzott szavakon, hiszen most már érthetően is hallhatom. *
- Te merre mész?
* Néhány pillanatig várok a válasszal, majd megosztom vele is. *
- Azt hiszem Ollasie-felé.
* Nyögöm ki végre mosolyogva, miközben továbbra is Mitsukot nézem, amint egyre magasabb és magasabbra mászik a fa ágain.*
- Ugye tudod, hogy oda nem fogok utánad menni?!
* Kiabálom utána, de a jelek szerint nem hallja meg, vagy csupán nem kíván reagálni rá. *
- Itt megvárlak!
* Folytatom mondandóm, azzal leheveredek az egyik fa tövébe, ahonnan láthatom az egyre magasabbra törő elfet. *
~ Most már jól van …
* Gondolom magamban,, miközben el is mosolyodom.
Az általa dúdolt gyerek mondóka, ugyan nem hallom, így nem is tudok vele mit kezdeni, csupán a fejemet emelem egyre magasabbra, ahogy próbálom szemmel követni Mitsukót. *
~ Még mindig nem elég … ?
* Kérdezem magamtól, de persze válasz csak Mitsukó mozgásából érkezik, aki továbbra is felfele tör. *
~ Úgy látom nem…
* Hosszú percekig gubbasztok a földön, miközben továbbra is várom, hogy a drága anyaföld felé kezdjen közeledni a szeretett elf. *
- Ne hidd, hogy így követni foglak … ! Meddig maradsz még fent?!
* Hosszú pillanatokig nem érkezik válasz. Mintha nem is hallaná, aztán mégis, mintha a szél hozná meg a válaszát.*
- Jövök már!
* Számat kicsit elhúzom. *
~ Jó … Mert én ugyan nem megyek fel oda …
* Bár nem sikerül megállnom, hogy egy apró mosoly ne jelenjen meg arcomon, miközben elképzelem magam, amint a fa ágain mászok egyre magasabbra, a szeretett nő kedvéért. *
~ Még csak az kéne…
* Szakítom félbe a gondolatot. Hiszen tudom magamról, hogy ez túl sok lenne számomra, és inkább előbb vagy utóbb úgy is a drága anyaföldön kötnék ki, bár minél később annál kellemetlenebb véget érve. *
- Itt várlak!
* Kiabálom fel végül neki, miközben továbbra is egy fa tövének döntve hátamat várom, hogy elkezdjen lefele ereszkedni.*
~ Miért ment fel?
* Merül fel bennem a kérdés. *
~ Hiszen alig evett valamit… . Nem kéne pazarolni az energiáit …
* Gondolom végig a szavait, miközben ismét a fa csúcsa felé fordítom a tekintetemet.*
~ Vajon ennyi étellel, ki fogja bírni Olassie kapujáig?
* Nehéz kérdés, de nincs semmi és senki, aki ezt a kérdést meg tudná válaszolni számomra. *
~ Tényleg, elég egy gyermeknek csupán a kenyér nyújtotta táplálék? Vajon mióta él csak azon?
* Mitsuko távollétében egymás után érkeznek a kérdések, melyekre nélküle aligha kaphatok választ. *
- Lassan indulhatnánk!
* Kiabálom felé ismét, hiszen talán az elfek tudnak valamit kezdeni ezzel, a csupán szárított kenyeres életmódjával… *
~ Talán csak egy biztonságos hely kell neki, egy biztonságos közeggel …
* Mély levegőt veszek, miközben továbbra is felfele tekintek, ami már annyira nem is tűnik furcsának, mióta a mögöttem lévő fa támaszát használom ki.
Úgy követem figyelemmel a lefele haladó elfet.*
- Csak hogy leértél …
* Talán nem a legkedvesebben hangnemben fogalmazom meg a mondatom, hiszen még azt sem értem igazán miért is kellett egyáltalán a fa tetejéig felugrálnia. *
- Milyen volt odafenn a kilátás?
* Bököm ki végül, mi is okozza ezt a hangulatomat, de még mindig nem konkrétan azt megfogalmazva. *
- Engem is megtanítasz ilyen könnye fára mászni?
* Ismételten kérdéssel fordulok felé, de ez alkalommal egy széles mosoly is társul mellé. *

// Mitsuko Midnight //

- Hát, ha leadsz egy-két kilót és meg tanulsz csendben mászni, talán nincs akadálya.
* Széles mosolyom mellé egy pillanat alatt megjelennek a kikerekedett szemek, miközben felfogom szavainak értelmét, bár mosolya láttán tudom, hogy értette ezeket a szavakat. *
- Hát így állunk…
* Kezdek bele mondandómba, miközben ő rövid időre hangszerré változtatja hasamat. *
- Szóval kövérnek tartasz? …
* A korábbi arckifejezés inkább egy mosoly és egy grimasz keverékévé válik, miközben próbálok minél szemrehányóbban nézni rá.
Karjaimat óvatosan fonom a törékenynek tűnő elf test köré, miközben hosszúkás füleihez hajolok. *
- Ez esetben ... legközelebb neked kell megenned az én részemet is.
* Egy pillanatig belenézek gyönyörű azúrkék szemeibe. Végül elmosolyodok. *
- Csak hogy biztosra menjünk, azoknak a kilóknak a leadásában.
* Közben érzem, amint ölelése egy árnyalatnyival erősebbé válik, így inkább én is elhallgatok, hogy semmi se terelhesse el figyelmemet.
Némán telnek a pillanatok, miközben egymás karjaiban pihenünk, mígnem egyszer csak enyhül az ölelése, hogy miközben szemeink ismét találkozik, már szinte szavak nélkül is tudjam, mit kíván mondani, kezének játékát elősegítendően előre hajolok, hogy ajkaimat homlokára helyezhessem. *
- Biztos vagy benne? Most még visszafordulhatsz…
Ha úgy döntesz, hogy jössz, akkor indulhatunk haza. Olassie vár minket.
* Egy apró mosoly húzódik arcomra. *
- Igaz visszafordulhatnék … de nincs most hozzá kedvem.
* Ajkaim lassan közelítenek az övéihez, hogy ha engedi, akkor találkozhassanak. *
- Kénytelen leszel elviselni.
* Széles mosollyal veszek el ismét egy pillanatig gyönyörű szemeiben, amiből csupán az ő szavai zökkentenek ki. *
- Indulhatunk?
- Irány az elfek városa!
* Ha még maradt valami a tisztáson, akkor azt gyorsan összeszedem, és csak azt követően indulunk el Mitsuko születésének helyére. *

// Azt hiszem ennek a játéknak is a végére értünk
Köszönöm a játékot //