Avlanion - A vízesések városa

Magam se hittem, hogy a kardos fickók nem fognak utánunk jönni, de inkább ittam volna poshadt vizet, mint hogy ezt bevalljam Aldonak. Izgatottan várakoztam, de úgy tűnt igazam lett. Csodálkozva pislogtam az ablak felé, de a kardosok nem jöttek. Kaján vigyor terült szét az arcomon, mikor Aldora néztem.
- Na? Kinek lett igaza?? Na kinek? - fölényeskedtem. - A kicsi Rynnek, bizony ám. Szóval... - elakadt a szavam. Valami fura lények értek földet az utcában. Megjelenésükkel eltűnt az önbizalmam és a magabiztosságom. Pálcát szorongató kezem reszketni kezdett. Féltem, pedig az előbb még bárkivel megküzdöttem volna.
- Nem...én nem félek...én nem! - suttogtam saját megerősítésemre. Ám mikor Aldo kardja csörömpölve a földre hullott, már nem bírtam biztatni magam. Egész testemben remegni kezdtem és iszonyodva bámultam a lényekre. Kétségbeesetten gondolkoztam valami kiúton. Ki akartam jutni ebből a borzalomból. Kell lennie valaminek, ami segít túlélni. Én mindig is inkább észjátékos voltam mint erős harcos. Tudtam mindig hogy jussak ki a pácból, de most....
Hiszen ez mágia...nem lehet más. Biztos hogy az. Nem lehet hogy az előbb még vidám voltam most meg megkövültem a félelemtől. Mit is tanított Heon a mentális támadásokról? Le kell zárnom az elmém. De ez nem megy, akkoriban már nem akartam tőle tanulni és nem is gyakoroltam. Pedig most nem jönne rosszul.
A mágusnő azt kiabálta Aldonak hogy törje meg a megidéző varázsukat...megidézés? Akkor ezek démonok lennének? Segítenem kéne, de képtelen vagyok megmozdulni, csak állok mint egy szobor és reszketek. Aztán nagy nehezen odasétálok a nőhöz és szinte ösztönösen megfogom a kezét. Csak hogy ne féljek annyira.
- Elég gyenge vagyok, de hogy segíthetnék? - kérdeztem. Arra gondoltam hogy talán van A, B és C terve is.

*A lány kissé felhúzta magát. Bár elégedetlenségének nem sokáig adott hangot. Kis párcsevely következett s lám Aldot senki se szereti, valamiért idegölő a stílusa. Eme pillanatban valami alahullt az égből, éreztem ahogy a csontjaimat átjárja a hideg. Rámarkolok a kardomra, lassan elővonom majd halkan megszólalok.
-Ryn most lesz az első alkalom, hogy még magam sem tudom, képes leszek e túlélni ezt a csatát. Nem Ígérem, hogy megvédelek de azt igen, hogy melletted fogok harcolni...
*Emelem meg fegyverem, védelmem érdekében.
-A gyorsak tánca.

*Hiábavaló volt a gyorsaság, az ellen most jóval hamarabb kapcsolt mint én. Bele tudtam még érni a pengével a halalosnak szánt csapásba lehet ez volt a szerencsém amivel csak a húsomba meredtek a karmok. Érzem a meleg vért kibuggyanni sebemből majd az lassan lecsordogál oldalamon. Utána fordulok a lénynek s a következő csapását már megfelelően felkészülve várom. S nem is sokat vacilál, ismét nekem ront viszont ezt már kardom fogja fel. Az arctalan fej félelmet kelt bennem nem hittem, hogy valaha is érezni fogok ilyent. Viszont aki Dremerrel is szembe nézett már s érezte milyen fagyos is a halál annak ezek a démonok már nem sok meglepetést tudnak okozni. Csak egy a különbség Köztük. Ők meg akarnak ölni. Csattan a karom a penge élén egy ügyes húzással ketté szelem a démont s az mint ha mit sem foglalkozna vele máris ellentámadást indított.
-Ideje lesz tennetek valamit mágusok ez túl van a fizikain.
*Majd ismételten védekeznem kell, s jobb ötlet híján mast nem is tudok tenni.

//Mese. Égiháború//

Tudtam, hogy borzasztóan kétségbeesett ötlet volt, hogy megpróbálom félrevezetni, vagy megtéveszteni a sötét elfeket, de hát, az vesse rám az első követ, aki egy tucat ellenséges támadó kardhegyének végén, jobb dolgot tud kitalálni. Már így is kész csoda volt, hogy nem hevertem holtan a megölt mágus mellett, de a sötét elf szavai után, valószínűnek tartottam, hogy ez csak némi haladék volt, lehet, hogy nem gyors halált szántak volna nekem, hiszen egy fekete mágus lelte halálát a tőröm által, ezzel elapasztva a gnóm utánpótlás vonalát.
- Én később jöttem. – vágtam vissza kapkodva, de én is tudtam mennyire gyenge válasz is ez és a felém forduló kardja is ezt mutatta.
Ekkor jött az égi segítség, ami szó szerinti volt és én nem gondolkoztam azon, hogy a griff hullája semmi jót nem jelent a városnak, nekem egy lehetőség volt, egy utolsó esély, hogy mentsem az életemet és én, nem is haboztam, hogy kihasználjam, különben minden bizonnyal perceken belül halott leszek.
Pillanatok alatt kellett döntenem és én a kisebbik rossz felé hajlottam. Megragadtam a griff fejéről lelógó, elszakadt hosszú kantárdarabját és elrugaszkodtam a tetőről, magamra idézve a könnyű test varázslatát, amivel a mászás is megkönnyítettem felfelé jövet. Csak abban reménykedhettem, hogy a az erős bőrszíj nem szakad el és az elfek sem ocsúdnak elég gyorsan hogy elvágják.
Mikor a rögtönzött kötél már visszafelé rántott a fal felé, lábamat berogyasztva fogtam fel az ütközést és már rúgtam is el magam, hogy a legközelebbi ablakot vegyem célba, ami remélhetőleg sikerül és akkor egy átgördüléssel érkezem guggolva a talpamra.
Az, hogy melyik ablakon jutok be, hát az már csak a szerencsén múlik, de ha valami szerencse vagy szerencsétlenség (nézőpont kérdése) folytán visszajutottam a lovagokhoz, akkor először dermedten bámulom az arcnélkülieket és csak mikor Arvaleg kiáltása nyomán elszakítom a szemem a lényről, akkor vagyok képes elvánszorogni az íjamig, miközben pár vesszőt is begyűjtök, bár úgy érzem egy örökké valóságig tart, aztán a fagyott szörny fejére célzok. Nem tudom eltalálom-e egyáltalán, mert úgy remeg a kezem, mint egy roskatag öregembernek.

//Mese: Égiháború //

Egyre inkább mutatkozott meg a tervnek nem nevezhető tervben rejlő hiba, mert inkább a kezeivel kellett volna foglalkoznia, mármint a monstruméival. Éppen csakhogy sikerült talpra kecmeregnie már kénytelen volt, kis híján, szó szerint szembetalálnia magát valami gyorsan közeledő kődarabbal. Amiről talán nem is feltételezné, hogy egy ház fala, ha nem azok vennék körül. Egyetlen futó gondolatot szán arra, hogy esetleg valamilyen varázslattal állítsa meg a közelgő faldarabot, de inkább a menekülés mellett dönt. A lába épp és még kétlábúként is fürgének mondhatja magát és holt emberen kívül más nem volt mellette, szerencsére. ~ Valahogy le kéne kötni a szorgos kis kacsóit. ~ Zsörtölődött magába, de megoldást valahogy nem tudott találni. Talán a karddal elérhetne pár hasznos vágást, de a csontpáncél túl erősnek látszik és a gyengének tűnő pontok meg nem tűnnek könnyen megközelíthetőnek.
Messze nem lehet biztonságos távolságnak nevezni azt, ahol egy számára érdekesnek tűnő gondolat késztette megtorpanásra. Emlékszerű volt, talán nem is egészen az övé, fura volt önmagában véve, hiszen egy kérdés volt. Miért nem varázsolsz belőle virágot? Egy pillanattal és egy újabb elzúgó, kitudja honnét leszakított faldarabbal később, már nem is tartotta olyan hihetetlennek a gondolatot. Ha a kedves csontpáncélos óriás újabb, méretes hajítani valót emel, mielőtt lendíthetné, hát a követ érő, az átalakítani kívánó varázslat nyomán, várhatóan több változatos, szín kavalkádban úszó virággá omlik. Sou azonban árgus szemekkel lesi, ugyan is ez csak az első lépés volt a „mókás” varázslat folyamatában, bár ehhez szüksége van a behemót néminemű közreműködéséhez. Ám, ha méltóztatik legalább egy virágot közelebbről szemügyre venni, a megfelelőnek vélt pillanatban, az összes virág újra összeáll. Így, egy tenyérrel, vagy két újjal a démon sem képes a tömböt megtartani és persze ennek esélyt sem akar hagyni, így lendületet is ad a kőnek, hogy az képen találva a démont lehetőleg nem csak megüsse, hanem kibillentve az egyensúlyából le is terítse.
~ Picinek tűnik ez a kard ahhoz, hogy mindkét kezét odaszögezze …~ A gondolat folytatása valahogy kellemetlen érzést keltett benne, mert levágni a kezét olyan, olyan… Nem kéne erre gondolnia, hiszen a démon sem hezitált egy fél percig sem, hogy lecsapja, vagy agyon nyomja egy méretes kődarabbal. Ha sikerül elérni, hogy a démon elterüljön, vagy legalább is megbillenjen, akkor közelebb fog merészkedni, hogy inkább még mindig a föld alá süllyessze ezt a szerzetet, minthogy bármijét levágja. De elég volt elszenvedni a korábbi pajzstörő ütést, hogy mást válasszon, méghozzá a kezében cipelt kardot, tud egy kis erőt és valamivel jobb élt biztosítani neki, így szüksége esetén azt fordítja elsőként a földből és csontból készült lény ellen és csak utána alkot pajzsot. ~ Eredeti alakomban mennyivel könnyebb lenne. ~ Futott át a gondolat tekervényein, hát igen, egyenlőbb küzdelem lenne, talán. De az erőt ott lebeg, ha nem is pontosan a feje felett, de felette és ki tudja, hogy az a sötét figura, vagy ahogy Ambaronnal egy felvigyázó sárkány mikor bukkan elő. Sok minden megváltozhatna, nagyobb eséllyel a rossz irányba.

A nő közelsége valahogy megnyugtat. Amíg a lányra figyelek múlik kicsit a rettegésem is.
- Aku memerinta untuk berhenti! - nem így kellett ejteni, de a mágusnő megismételte a varázsigét, és biztos voltam benne, ha megint elrontom újra elmondja. Abban viszont nem voltam biztos, hogy jó ötlet-e, hogy megpróbálkozzak ezzel a varázslattal. Én még kezdő vagyok. Az alap varázslatokat tökéletesen elsajátítottam, és meg is kaptam a köpenyem, de még rengeteget kell tanulnom ahhoz, hogy tényleg Mágusnak hívhassam magam. Vajon képes vagyok...nem is, inkább: vajon van elég erőm nekem ahhoz hogy sikeresen hajtsam végre a varázslatot?
- Aku memerintahkanmu untuk berhenti! - sikerült kimondanom az igézetet. A nő mögém állt és irányította a kezeimet. Egy pillanatig végigfutott az agyamon, hogy vajon miért velem végezteti el ezt a bűbájt? Ha nem vagyok képes rá, akkor ez részemről csak pocsékolás. Neki megmarad az ereje és lelécelhet, én pedig ott maradok az ocsmányságokkal szemben...de tényleg, mióta lettem én ennyire bizalmatlan? Talán mióta összeismerkedtem Vogonnal. Az a férfi mindenkiből képes volt bohócot csinálni. De halottról vagy jót, vagy semmit. És...egészen megkedveltem a stílusát a végére, ezt be kellett vallanom magamnak.
De a lényeg, hogy más lehetőségem nem nagyon van, mint megbízni ebben a nőben, akinek még a nevét se tudom.
- áááá ha meghalok....- kerekedett ki a szemem és vállam fölött a nőre néztem.
- Mi a neved??? Tudni akarok minden részletet arról, hogy hogyan jutottam idáig, hogy aztán száz évig panaszkodhassak Dreamernek! - mondtam szinte pánikolva. Aztán eszembe jutott a piás mester edzése. Ő arra tanított, hogy komolyabb mágiát, csak hieg fejjel lehet jól végrehajtani. Ha ennyire nyugtalan az ember mint én most, akkor könnyen félresikerülhet. Becsuktam a szemem, fújtam eget és elképzeltem, hogy Melorral vagyok. Mesterem épp most mutat nekem egy új varázslatot. Ez itt csak játék, semmi több. Magam is meglepődtem mennyire megnyugtattam saját magam.
- Ha elhiszem hogy menni fog, akkor menni is fog! - jelentettem ki magabiztosan, és kimondtam a varázsigét.
- Aku memerintahkanmu untuk berhenti! - olyan erősen koncentráltam, ahogy csak tudtam. Majd mikor végeztem a varázslattal újra kinyitottam a szemem. Oldalra néztem és azt kellett látnom, hogy Aldo a taszító átkát használja. A baj csak az volt, hogy a démon felén repül, ha ez sikerül neki...

A rend tagjai minél előbb elakarták felejteni a lényt, de az nem hagyta emlékét feledésbe merülni. Feltápászkodott a földről, majd újra erőt véve magán, megindult a visszavonuló lovagsereg felé. Mintha csak a sötétség kelt volna életre és öltött volna alakot ebben a groteszk testben. Érezni lehetett minden rosszat, valamint gonoszt, melyet az ember képes volt érzékelni. Többek közt ezért is volt oly rémisztő, s az csak tetézte, amúgy is misztikus hatalmát, miszerint nem halt meg.
- Hát ez sosem adja fel?! - tette fel a költői kérdést Zeltaren mikor hátra nézett, s igazán mást nem tudtak tenni, minthogy haladnak tovább, hiszen semmiféle dolog nem hatott a démoni lényre.
~ Remélem a tanácsteremben valaki tud ezzel a szörnyeteggel kezdeni valamit. Van bent varázsló, így is csak reménykedhetek benne, miszerint ő tud ellenük valami hatásos módszert. Mivé is váltunk? Menekült szökött ebként rohanunk, amely próbál a remény utolsó megmaradt sugaraiba kapaszkodni. Nincs más választásom. Az embereim életét többre tekintem, mint a rend becsületét. - töprengett el a rend magas rangú alapítója, aztán bejutottak az ajtón, ahol igazából elég nagy vérengzés folyt. Látni lehetett, amint a mágus egy hasonszőrű arctalan gonosszal viaskodik. A jég, ami mozdulatlanná dermesztette a szörnyeteget, Arveleget rögvest arra sarkalta, miszerint támadjon.
- Arveleg! Jöttünk, ahogy csak tudtunk, azonban hoztunk egy vendéget is! - adott tanúbizonyságot érkezésükről Talhart, mi több ezzel együtt a rossz hírt is megemlítette. Az ellenfelük magabiztosan haladt előre a terem felé. A fiatalabb parancsnok rögvest megparancsolta, miszerint zárják be az ajtót újból. Igaz nem sokat segít, ennek ellenére remélik, miképp feltartja legalább valameddig, amíg össze nem szedik magukat. A pihenés konkrétan csak néhány embernek volt megengedhető, hiszen a benti rémségekkel ugyanúgy harcolni kellett, ha életben akartak maradni.
- Mágus uram! Segítsen nekünk! Ha be jön a rémség támadjon!- szólalt fel újra a nemes, aztán várta mi sül ki a dologból.

*A lény gyors talán elég is lenne egymaga ellenem ami meglep hisz nem találkoztam még olyan lénnyel aki a Nawareani létem alatt elég lett volna egymaga ellenem. Viszont míg én vele viaskodom s kardom minden támadását hárítja addig a lányok mellettem már a megsemmisítésén fáradoztak. S egy szempillantás alatt nálunk lett az előny s a démon összeomlik, s elfújja a szél. Ekkor Aldo szavait hallom tekintetem ravetül a lényre akit a mágia eltaszít magától.
~Te fattyú!
*Nézek a férfira, legszívesebben kardomat a hátába haitanám, hogy ott vérezzen el. De erre most nincs idő, a gyorsak táncának hála a sebesség előnyével tudok reagálni az áruló eme lépésére.
-Sarkanyölő! Sárkánytánc....
*Az arctalan éppen csak fellöki a lányokat én már mellette termek. Látom ahogy emeli karmait, hogy az ismeretlen húsába mártsa azt. Lábam meglendűl, s a gonosz testéhez ér. A sárkányölő teljes erejét érezheti a sebezhetetlen test. Majd a mögötte lévő falnak csapódik s nagy posszanással a Földre ér. Ha emberi lenne most szetkenődött volna azon a falon de nincs ekkora szerencsém. Majd oldalamhoz kapok, a seb erőteljesen fáj. S kicsit meg is kell görnyednem eme fájdalomban. Majd térdre ereszkedek, kardomat magam előtt leszúrom a földbe, s azon támaszkodok meg.
-Keljetek fel! Azonnal!
*Zihálva lihegem ki ezeket a szavakat. S egyenesedek fel, a lányok ekkor fedezhetik fel fehér ingemen az erőteljes vörös foltot mi már a nadrágomra is átterjedt. Majd kétkézzel megmarkolom a kardot s a leny felső testére vezetem tekintetemet.
-Nem fogok itt megdögleni... Főleg nem egy olyan ellenféltől aki még csak nem is evilági... Gyerünk lányok találjatok ki valamit addig megvédelek titeket...
*Pillantok le Rynre aki talán most először láthatja arcomon a kétségbeesés jeleit.
~Bíznom kell bennük nincs más esély.... Bíznom KELL! biznom a társaimban.

A szövegelés nem jött be, ez nyilvánvaló volt a rám bámuló sötét és hideg tekintetekből és, ha ez nem lett volna elég, akkor a vérem kiserkenése már rá kellett, hogy döbbentsen valószínűleg pillanatok vannak hátra az életemből.
A Sors kiszámíthatatlan istennője azonban úgy döntött kaphatok még egy mentőkötelet, talán megtetszett neki az a halállal dacoló mentalitás, amivel elvállaltam ezt a küldetést a lovagtól, minden esetre szerencsétlen griff veszte egyben az én megmenekülésemhez is lehetőséget adott, amit bűn lett volna nem kihasználni.
Szerencsém kitartott, mert a sötét tündék gyorsabban kapcsoltak, mint szerettem volna és hamar elnyisszantották a griffről lelógó kantárt, de addigra már a párkány fölé érkeztem és bár kemény volt a landolás, de nem lettem volna jó tolvaj, ha ez gondot okozott volna.
Nem kell sok idő, hogy felfogjam, nem túl jó az esély ezzel az arcnélkülivel szemben, de szerencsére utolsó percben megérkezik a mágus által a megoldás, a szörny Arvaleg kardjától egyszerűen darabokra törik és az én nyílvesszőm pedig a mögötte lévő falról pattan le, ellenfél híján.
De mielőtt örömünnepet ülhetnénk, bevágódik a másik lovag az embereivel és az a sietség, ahogy bezárják maguk mögött az ajtót azt jelzi, hogy nem jószántukból rohantak eddig, amit a szarvas sisakos vitéz meg is erősít.
A mágus meg elég erőtlennek tűnik az előbbi varázslata után, így eléggé kérdéses, hogy a nagyon bejönni akarót, vajon hogyan állítjuk meg, mert fegyverrel eddig sem sikerült.
Hogy hab is legyen a lassan alakuló tortán, ekkor robbannak be az ablakok és azon a szárnyas lények, akiket bár életemben nem láttam, de hallani már hallottam róluk dalnokok regéiből, bár általában a felét sem hittem el, most a saját szememmel láthattam őket és azt, ahogy még halálukban is ártanak.
- Ha van még abból a varázslatból, akkor először ezt a valamit kéne hatástalanítani, mert azt nem fogja más fegyver, addig ezeket jó lenne nem közel engedni hozzá. – bökök a karvalyorrú varázslóra, mert nélküle aligha van esélyünk az arctalan ellen, bár gondolom nem csak én jutok erre a következtetésre.
Közben, míg a lovagok első hulláma elesett vagy még harcolt, gyorsan összekapkodtam pár nyílvesszőt, hiszen láttam, miként válnak kővé azok, akik kardjukkal támadtak rájuk.
Úgy láttam a sárkányfattyak csak karddal jöttek, így az íj pont jó volt ellenük, egy oszlop mögé húzódtam és mivel vértben voltak, a fejükre, nyakukra és a lábukra céloztam. Minden képességemre szükségem volt, hiszen mozogtak és néha összegabalyodtak a lovagokkal, így nem mindig volt tiszta a célpont. Amíg csak bírtam a nyilakat használtam, aztán kaptam csak kardra, ha muszáj volt és addigra már sokan kitapasztalták, hogy csak akkor válik a támadó is kővé, ha nem elég gyorsan húzza ki a fegyvert az ellenfeléből. Tehát gyorsnak kell lenni. Ezzel nem volt gond, én páncél nélkül fürge voltam, bár sebezhetőbb is. Lehetőleg igyekeztem mindig valamelyik lovag mögül, mellől szúrni.
- Ki kéne törni innen! - lihegtem Arvaleg felé, ha sikerül közel kerülni hozzá. - Itt csapdába kerülünk.
Nem mintha ez már nem lenne amúgy is az, hiszen nincs hová visszavonulni.

Nagy hanggal dörömbölt a démoni lény. Azon barikádot, amelyet átlagos napokon csakis formális akadálynak szoktak használni, annak most egy erős halhatatlan teremtményt kell feltartóztatnia. Repednek a falécek, s nyikorognak a rozsdás fémek. Az ajtó körüli kövekből hatalmas porréteg csapódik le minden egyes lökésnél.  Szerencsére a varázslónak, illetve Arvelegnek sikerült egyszer és mindenkorra megfékezni a pokolfajzatot, mely darabokra hullott. Azonban a mágus teljesen kimerítette a harc, s ez Zeltarenben is aggályokat keltett.
- Ügyes voltál testvérem! Remélem nekem is sikerül ily dicsőségben ledönteni a lábáról ezen másik rémséget! - szólalt fel a fiatalabb alapító, bár próbálta leplezni aggodalmát. Hirtelen a szarvasagancsod férfi felé egy gnóm csapott fegyverével. Félreugrott előle, aztán kardjával lenyomta annak gyilkolásra szánt eszközét a földre. Mikor a lovag elvette onnan hosszúkardját időt se hagyott az apró teremtménynek. Lentről, felfelé elmetszette annak nyakát. A páncélra, melyet amúgy is beterített az ellenséges vér, most újabb adag borította. A harc hevében lévő parancsnok felé, váratlanul  kérdést intézett a karvalyorrú tanácstag. Zeltaren nem is tudta mit mondjon hirtelen válaszul. Szégyellte bevallani, mégis nem tehetett mást.
- Sajnos igen. Még azokkal a kis ördögfajzatokkal elbírnánk, de ezzel az arctalan rémmel nem tudtunk semmit csinálni. Ezért is vonultunk vissza ide, hátha ti tudtok vele kezdeni valamit, és be is igazolódott az elképzelésem. Amint legyőzzük őt, visszafoglaljuk nektek a folyosót. - jegyezte meg a rend tagja, habár tudta miszerint más vérmes dögöket is tartogathat ez a háború ezért nem lehetett benne biztos.  Hitelen üvegtörés zajára lesz mindenki figyelmes. Sárkányszerű lények jöttek, azon helyre mely már amúgy is nehezen tartotta magát. A bestiák nem kegyelmeztek azoknak, kik eléjük kerültek. Akiknek pedig sikerült valamelyiket levágni azok mind üreges tekintetű szoborrá dermedtek.
- Védjétek a mágust! - adta ki a parancsot a szarvasagancs sisakban lévő lovag, ki teljesen megfeledkezett a vételen varázserejű tanácstagról, azonban a félig ember eszébe juttatta. Csakis azok változtak kővé kiknek kardjuk túlontúl sokáig az ádáz teremtményben volt. Valamelyik vitéz hiába húzta volna ki gyorsan fegyverét, a pikkelyes szörny megragadta kezét, majd vele együtt elbukott. Zeltaren pajzsával tompította az ütéseket, ezt követően pedig meglátott egy rést a páncélon. A két lemez közötti csatlakozási pont volt olyan nagy, miszerint áttudta azon szúrni fegyverét. Nem várt vele sokat gyorsan ki is rántotta azt. Hirtelen felvetült az is, miszerint törjenek ki, ugyanakkor kint arctalan teremtmény várt rájuk.

Magam se hittem el, de a varázslat sikerült.
- Juhúúúú – bokszoltam a levegőbe. Szó szerint ügyesnek éreztem magam. A félelmem is elszállt, de aztán, oldalra néztem, mikor meghallottam Aldo hangját. A férfi felénk lökte a varázslatával a démont. Láttam, hogy túl gyorsan közeledik a lény, nem tudom kikerülni az ütközést.
- Félre! – sikítottam, és megpróbáltam elvetődni, miközben megragadtam Luna ruháját. Magammal akartam rántani, de nem sikerült. Az ütközés gyorsabb volt mint ahogy számítottam, és fájdalmas nyekkenéssel zuhantam, félig a földre félig pedig Lunára. Csukott szemmel feküdtem, a rettegés újra elöntötte a testemet, most minden eddiginél erősebben.
~ Innen nincs menekvés. Meghalok és a családommal se fogok soha többé találkozni. Vége…vége…én feladom, úgysem tudok harcolni. Vége…most vége…feladom…fela…~ ez a szó valahogy jobban fájt, mint az hogy meghalok. Nem! Én igazából nem akarom feladni. Még akkor se ha az sokkal könnyebb lenne. Nem azért tanultam ennyit, hogy itt dobjam fel a talpam. Erőnek erejével kinyitottam a szemem és láttam, hogy Nawa próbálja leverni a démont. Feltérdeltem és Lunára néztem. Talán elájult? Minden esetre nem itt jár…
- Luna! Luna, kelj fel! Luna ha nem kelsz fel itt halunk meg mind a ketten! Egyedül nem vagyok képes eltüntetni ezt a lényt! Kelj fel, hallod?! – minden megértés nélkül ráztam a nő vállait. Kissé megpofozgattam, hogy magához térítsem.
- Kelj már… - felébredt. Elég zaklatottnak tűnt. Gondoltam most én próbálom megnyugtatni őt. Nawa feltartotta a démont, így volt egy kis időm.
- Figyu, itt vagyok, itt is maradok veled, ne félj. – veregettem meg kissé esetlenül a vállát.
- Nincs semmi gond, csak az a valami ki akar nyírni minket. – Mutattam hátra egy erőltetett vigyorral az arcomon. Szerencsére a nő rögtön tudta mit kell tennünk. Mondjuk nem gondoltam, hogy esetlen „nyugtató” szavaim tettek ilyen hatást rá. Sokkal inkább a saját természetéből adódóan állhatott ilyen gyorsan talpra.
- Aku memerintahkanmu untuk berhenti! – kiáltottam Lunával egyszerre.

//Mese: Égiháború - The Phoenix (nekem is kell egy olyan vörös ostor)//

- Hogy a penész enne meg! – morgolódott félhangosan, amikor inkább a győzelmet ünnepelte volna megkönnyebbüléssel. De úgy látszik a szikla közel sem csapódott olyan erővel a szörnyetegnek, mint az elegendő lett volna ahhoz, hogy az elterüljön. Ellenben nagyon úgy tűnt, hogy messze nem volt elég dühös, most már viszont az. Sou hátrébb lépett, karjait is védekezően maga elé emelve, de úgy hogy kilásson, elvégre, ha kénytelen a szertereppenő köveket más pályára állítani, vagy elugrani előle. Por és apró törmelék jutott csak el hozzá, a nagyobb darabok szerencsére másfelé gurultak és csak reménykedhetett, hogy senkit sem taroltak el és még kevésbé nyomtak agyon senkit, ha csak az égi áldás új formájaként hulló valamikből párat. Egyetlen pillanatnyi ideje, ha jutott arra, hogy megfontolhassa a következő lépést. Az aprónak mondható trükkjei nagyon nem váltak be, a kard ugyan ott van még a kezében, de semmi remény nem fűz ahhoz, hogy azzal bármi kárt okozhatna a démonban. Igen, az is megfordul a fejében, hogy most kellene megragadnia a lehetőséget az angolos távozáshoz. Nem harcos, nem ért ehhez a műfajhoz és ez látszik is.
~ Tegyünk egy próbát. ~ Józanabbik fele a menekülést szorgalmazta, ám az vadászatra termett lény, akinek bőrében megszületett nagyon nem viselte jól a kudarcot. Leeresztette karjait és türelmesen kivárta, amíg a bosszús lény ökle olyan közel nem ér, hogy szinte érezni véli roppant súlyát. Az alakváltása gyors és könnyed, bár most valamivel nagyobb szelet kavar maga körül, részben, hogy hátrébb tántorítsa a közelében lévőket és részben, hogy az esetleg kilőtt vesszőket is elterelje. Nem biztos, hogy megsérülne tőlük, de jobb nem kockáztatni. Elkapva a megfelelőnél kicsit későbbi időpontot, ráharap a földmonstrum karjára és azonnal el is rántja, hogy ez úttal az ne nyerhesse vissza az egyensúlyát. Szárnyait szorosan teste mellett tartja, hogy ne akadályozzák a mozgásban. Gyorsan akar cselekedni, méghozzá, hogy négy manccsal a földön tartsa az óriást, ha sikerült elrántania a hátára nehezedik, hogy minden késlekedés nélkül beborítsa a rémet fehérré fakuló lángjaival. Talán nem csak moccanatlanná fagy a lény, de hozzá is fagy az utca, immáron megviselt kövezetéhez. Ennyiben viszont nem merült ki új keletű ötlete. Bár csak felülről látszik, de az el nem aludt lángok alakzatokat alkotnak és mikor azok körül bezárul a kör ugrik csak odébb, hogy a megidézett roppant nyomás porrá zúzza földből és csontból született lényt. ~ Add, hogy ennyi elég legyen! ~ Fohászkodott az égiekhez, ahogy vissza nem fogott, de még is csak halk morgással elhátrált abba az irányba, ahol termetesebb alakjával már nem okozhat kárt. Hiába szerette volna a felszálló hideg pára eloszlásával látni, hogy sikerrel járt, vagy kezdhet terv kovácsolásának, de az égen zajló mozgás felhívta figyelmét és önkéntelenül is a fattyak felé kapta a tekintetét. ~ Nem hittem, hogy tényleg látni fogok ilyen lényeket. ~ A veszélyességükkel tisztában volt, azonban ami még ebben a helyzetben is táplálni kezdte érdeklődését az, az, hogy vajon milyen módon születtek meg ezek a teremtmények.

*A harc csak addig tart míg a lányok meg nem szüntetik a lényt aki előttem állt. Minden istennek hálát adok, mikor elenyészik az előttem álló démon. Viszont nem egy sebet szereztem tőle ami hála az istennek még nem halálosak viszont fájnak. Testem minden erejével azon munkálkodik, hogy az ezernyi sebből vérző testet beforrassza. Most Salamon oly jól esne ha itt lenne, legalább valaki foglalkozna ezzel helyettem. Viszont már felső ruházatom olybá tűnik inkább rongyok mintsem ruhák. Letépem azt magamról, majd szem elé kerül az oldalamon tátongó sérülés amiből szivárog a vér. Elfintorodom a láttán, szerencsésnek mondhatom magam, hogy képes voltam túlélni. Eltekintek a közeledők felé, elhúzom szám szélét majd bal kezem sebesen kutatni kezd. S hamarosan ki is rántok a zsákból egy újabb zsákot amiben fehér por van, s sebtiben a sebre borítom tartalmát. Hatalmas kiáltás hagyja el számat, aminek következtében térdre esek majd könny csöppen ki a szememből. Tisztított só volt a tartalma mi most égető fájdalommal húzza össze a nyitott ereket. Tenyerem rá rakom, s a kisebb sokkból kikászálódva rázom meg fejem. Majd talpra állok. Két kezem a kardomra rakom, s felkészülök a mindent eldöntő csatára. Vagy mégsem, a tetők még nincsenek ennyire ellepve, s odafent talán könnyebben is eljuthatunk a városközpontba. Rynékre pillantok.
- Másznunk kell!

Hihetetlen miként válik a tűz martalékává minden, amelyet oly szorgosan felépítettek. Nem is a munka, vagy az építőanyag volt fontos, hanem az emberek hite. A tanácsterem jelképezte a városban az igazságot, az egyenlőséget, valamint az erőt. Elestével mindenkinek Avlanionba vetett hite megtörik. A katonák se bírták már tovább, illetve a rend se engedhette meg magának, miszerint elfoglalják azt. Azonban hogyha meghalnak a tagok, akkor többet is veszthetnek. Más épületből is lehet irányítani a várost, ezért egyre inkább a vezetők védelme, mintsem az épületé lett az elsőszámú gondolat. Egyre inkább nagyobb zajt lehetett hallani az ajtó felől. Mintha több lény is tartózkodna mögötte, mint eddig.
- Gyorsan, tartsátok a kaput! Nem törhetik be! - figyelmeztette a maradék embereit Zeltaren. Jó páran nekitámaszkodtak a hatalmas nyílászárónak, még maga az ötletadó is. Hátukat persze megmaradt társaik védték, megannyi ellenségtől. Érezni lehetett, amint hatalmas lökéseket, átadja az ajtó a értet viselő férfiaknak, majd hátra löki őket. Hiába érte őket váratlanul egy-egy löket, ők mégis újból nekifeszültek. Az sárkányfattyak egyike célba vette a kapitányt. Oldalról akart volna elkapni őt, azonban egy bátor katonája szembe szállt a démoni lénnyel, így elterelve testvéréről a figyelmet.
- Varázsló Uram! Nincs valami mágiája, mivel.... - Talhart próbált volna segítséget kérni a mágustól, csakhogy hangja elcsuklott, mikor betört az ajtó. Földön eszmélt fel az ajtónál lévő kapitány. Pislogással próbálta homályos látásán javítani.
~ Mi történt velem? Csak zsibbadást érzek a vállamban. Vajon vége van megpróbáltatásainknak? - tette fel a kérdéseket magában, mire nagyjából magához tért. Mikor oldalára feküdt látta egyik szerencsétlen bajtársát, miként torkából jól megtermett faszilánk állt ki. Az esemény rögvest félelemmel töltötte el Zeltarent, illetve talpra állásra sarkalták azok.
Már érezni lehetett, a bestiából áradó dolgot is. Ehhez még hozzájött a karjában érzett fájdalom is. Az egyik lovag segíteni akart volna rajta azonban ő ellökte magától. Semmiképp se mutatkozhatott gyengének ebben a pillanatban. Nem csak az arctalan, hanem más teremtmények is átkeltek idővel a barikádon. Egyre inkább kilátástalanabb volt odabent a helyzet.
- Szentséges ég... - jegyezte meg halkan a fiatalabb vezér, aztán neki is látott a harcnak. Az sárkányfattyú mellkasába dobta tőrét, ami azzal együtt kővé dermedt.
- Jó Uram! Használja mágiáját, s a többit bízza ránk! Még most meg kell ölnünk ezt a szörnyeteget, úgy hogy igyekezzék! - próbálta cselekvésre sarkalni az idős karvalyorrút, igaz máskor tisztelet teljesebben beszél, ily nagy rangú emberekkel, de most nem volt rá idő.  Amin a varázsló cselekszik a Talhart-ház szülöttje megöli ellenfelét. Habár bárki is végezzék vele, mindenféle képen kiirányítja csapatát ebből a vérfürdőből.

*A lányra nézek, oldalamra teszem a kezem a seb még mindig éget s fáj viszont ha nem felfelé akkor nincs sok választás. Egyedül egy szempillantás alatt kijutnék innen viszont most mi hárman vagyunk. Egy ablakra pillantok, s agyamban megszületik az egérút tervezete.
-Ezesetben... A házakon vágjunk keresztül. Ablakon s ajtón át. A csapatok javarésze a főtéren gyülekezett ha van még ellenállás a városban akkor az a tanács ülésterménél lesz. S nem vagyok benne biztos ha kifelé tartanánk a városból akkor nem var minket odakint egy seregnyi ork. Kik Ambaron felől közelednek. Mit gondolsz kislány? Házak vagy az utca amit már most elleptek ezek a gyík szerű valamik.
*S már elég közel kerültek hozzánk s az egyik éppen elöttem landol, miként a háztetőről leugrik. Buzogányával suhint felém, viszont egy sebzett bivaly sokkalta veszélyesebb mint akármi amivel csak találkozhat az ember. Kezem lendül s még mielött a lény észbe kaphatna bezuzott arccal esik hátra. Majd pillanatok telnek el s a leny kövült teteme fekszik Előttünk.
-Erről beszéltél hat Sou...
*Majd egy egesz feltűnő jelenség ragadja meg tekintetem miként Aldo éppen szoros barátságot köt az egyik ilyennel. A lányokra nézek majd halkan megszólalok.
-Nem hiszem, hogy puszta veletlenből lökte rátok a démont... A kérdés az, hogy itt maradjunk segíteni ennek a... Vagy hagyjuk itt...

/Mese: Égiháború - Zeltaren, Arvaleg/

Azt hiszem nem akarok belegondolni, hogy vajon mi zajlik a városban, ha a Városházát ily könnyedén tartják egyre nagyobb ostrom alatt Filnoren szörnyei, bár lehet, hogy itt a legnagyobb a nyomás pont azért, hogy ha ezt a stratégiailag és lelki szempontból is fontos helyet elfoglalják, az már felérne egy fél győzelemmel?
Minden esetre valószínűleg sosem fogjuk megtudni, mert a nemes városvezetők inkább itt óhajtanak meghalni városukért, ami ki tudja, hogy bölcs vagy éppen botor döntés-e.
Azonban így nem marad más csak a kitartás, hiszen most már egymagam sem menekülhetek sehová, az ajtót egy arctalan döngeti és az már nem láthatóan tart ki sokáig már, az ablakon a szárnyas fattyak özönlenek be, így hiába győzetett le nem sokkal ezelőtt az össze gnóm, most sokkal nagyobb bajban vagyunk, mint eddig. Sokat nem javított a helyzeten, hogy egy mágussal kevesebb volt az oldalukon, sőt azt hiszem teljesen feleslegesen kockáztattam az életem. De én voltam a bolond, hogy ide jöttem vissza, habár sok választásom nem volt, vagy az utcaköve, ahol nagy valószínűséggel zúztam volna halálra magam, vagy az erkély.
A nyilak elfogytak, így karddal igyekeztem menteni a karvalyorrút elsősorban magamon kívül, hiszen ő volt az egyetlen, aki eddig tudott tenni valamit, ami használt is.
Már mindenki fáradt volt és a nyomás csak nőtt, hiszen sok lovag elesett, mire mindenki rájött, hogy miként harcoljon a fattyakkal és még akkor is félő volt, hogy maga Filnoren fanatikus katonája ragadja meg a kardot belemélyesztő kezet, hogy vele együtt váljon kővé.
Aztán beszakad a lassan forgáccsá váló ajtó és megjelenik ismét a rettegés. Csak abban reménykedek, hogy a mágus már összeszedte magát és ismét tudja használni a jeges varázslatát, különben jó pár nemest és lovagot vágnak le a sárkányfattyak, akiket megbénít a rettegés.
Látom, ahogy a szanaszét repülő roncsok elsöprik a szarvas agancsos lovagot, de aztán ott találom magam a karvalyorrú mágus és az arctalan között. Engem is lelassít a kétségbeesés és a hiábavalóság rám telepedett leple és sötét félelem kezd el fojtogatni, de nem nézek a szörny szemébe. Magamhoz képest irtó lassan hajolok le egy elhullott kardért, aztán az ezüst medalionhoz és rajta keresztül az Istenekhez fohászkodva, felhasználva a ruganyosságomat segítő mágiámat is minden erőmet megfeszítve vetődöm az arctalan felé, hogy a pengék kaszáló mozdulatával szabadítsam meg lábaitól.
Még előtte mintha a nevemet hallanám a hullámzó, összekavarodó harcolók közül, aztán meg a másik lovag hangját (ezek szerit legalább él), de már nincs megállás. Persze gondoltam én rá, hogy menthetném az életemet és hagyhatnám a mágust hagy boldoguljon, ahogy tud, de akkor csak elódáznám a végzetemet, nincs hová menni, csak ha elpusztítjuk ezeket a dögöket.
Soha még ilyen elszántan nem harcoltam, nem is volt rá szükségem, nem katona s még csak nem is kalandozó vagyok, hanem egy egyszerű (bár kiváló) tolvaj, csak hát itt ennek most nem sok hasznát veszem.
Különben is utálom ezt a gyomromba nehezülő, epeízű érzést!
~ Dögöljön meg minden mocsok! ~
Az a remény éltet azért, hogy a mágus - mindenki leghőbb vágyára -  időben cselekszik és nem rohanok egyenest a démon karjába, ha nem sikerülne a vágás után időben kitérnem előle. Na meg abban is, hogy bátor lovagok tartják a védelmet a tanácstagok és főleg a mágus körül.

//Mese: Égiháború//

Fülében még mindig ott visszhangzott a dühödt lény ordítása, aminek földrengető ereje sem tudta megakadályozni azt, hogy jéggé fagyasszák. Látta a jégtől csillogó, szertehulló farabokat, győzelmének jelét, de akkor sem tudta morgás nélkül megállni, mint egy utólagos méltatlankodásképpen az elvesztett tollai miatt. Hálát adhat a szerencséjének, hogy gerince és legtöbb porcikája elég rugalmas, ugyan nem törhetetlen, de állta a lény szorítását. Nem tört el semmije, megemelte szárnyát, ami fájdalom nélkül engedelmeskedett, tehát a repülésnek sincsenek akadályai, hacsak, az égből hulló sárkányfattyakat nem veszi annak. Mielőtt azonban túlzottan elkalandozott volna, kénytelen volt újra az utca szintjére koncentrálni, mert hanyagul kitartott szárnyának tollai közé egy nyíl gabalyodott. Ami nem lett volna gond, csakhogy annak a nyílnak tengernyinek tűnő társa is felé száguldott. Méltán lehetett volna morcos, hiszen legyőzte a démoni teremtményt, amit sokan láthattak is, de tudta, hogy ha látták is, hát sárkány mivolta miatt, akkor is ellenség lenne. Megindult, nem szándékozott kárt tenni az emberekben, volt elég olyan lény a városban és a felett is, akik ilyesfajta szándékkal közelítettek. Gyors döntést kellett hoznia, a nyilak és a bátorságtól vagy éppen mástól fűtött, ellene emelt dárdákkal ellenkező irányba ugrott meg. Érezte, hogy farka vége meglegyintette nagy valószínűséggel pont az egyik dárdát tartó egyént, de nem állt meg, hogy visszanézzen, a mozdulatban nem volt kifejtett erő, nem okozhatott fájdalmas sérülést. A nyilakkal némiképpen nehezebb dolga akadt, azokat igyekezett minimális varázslat felhasználásával a levegőben „kigáncsolni”, de hogy egy-kettő elérte nem csak a gyanús koppanások árulták el számára.
Ha sikerül ép bőrrel kijutnia onnan, nem igyekszik messzire, csak egy viszonylag járható és üres – legalább is katonáktól és fattyaktól mentes - utcácskát keres magának és ha talál ilyet, oda ugrik be. Nem, nem kockáztatja meg, hogy esetleg beszoruljon két fal közé, a mozdulat közben inkább felveszi emberi alakját, még ha fárasztó is és viszkető, égető érzés kíséretében jelentkezik a bőrén megjelenő valamennyi vörös csík, amit a még is célt érő vesszők éle okozott. Igyekszik futni, így távolabb kerülve attól a helytől, ahol úgymond már nem látják szívesen, egy olyan hely felé tartva, ahol még meghúzódhat egy rövid ideig. Nem jut olyan messzire, léptei lelassultak és egy ház falának támaszkodott, tekintetét az égre emelve. Fent is harc folyt, ahogyan lent is. Ő pedig kénytelen volt rájönni, hogy lassan egyik irányba sem mehet, mert történetesen előtte a tűz világította meg az utat. ~ Egyszer már bevált, miért ne sikerülhetne…~ Gondolatába egy határozottan roppanó, recsegő hang és némi fentről érkező cserépszilánk szakította félbe. Nem, akarta megnézni, hogy mi pottyant a házba, de nagyon is tudni akarta! ~ Csak nem egy…? ~ Sikerült rábírnia magát, hogy látatlanul hagyja ott azt a valamit és inkább tovább indult, így legalább azt megtudhatta, hogy a választott utca egy újabb térhez kapcsolódik és a tűz nem innen, hanem a felé terjed. Legalább is úgy látszott onnan, ahol a látvány láttán megtorpant. Védők és támadók egymásnak feszülve, a földön pedig mindkét fél vesztesei és azon kevesek, akik igyekeztek menteni azt, ami még menthető.
A fagyasztó tűzet újra kis gömbbe zárja, csak most legalább fél tucat ilyen apróságot készít, hiszen most nincsen hozzá megvadult szele és amennyiben módja van rá, azt újra a forró lángok ellen fordítja, ha közben akadna némi sárkányfatty szerű problémája, akkor kénytelen arra pazarolni e fagyos kis áldásból.