Nagy Kaszás fogadó (Valian külső peremén)

//Kain//

Nem jó emlékek fűznek ehhez a fogadóhoz, de még ez a legelfogadhatóbb hely a városban és a legvalószínűbb, hogy össze tudok kaparni a betévedt óvatlan vándoroktól annyit, hogy kifizessem a szállásra valót.
Nincs kedvem újból valami hideg, nyirkos szalmán, az állatokkal tölteni az éjszakát, meg különben is korog a gyomrom, muszáj valami normális ételt ennem.
Az orkok és sárkányok elől menekülök nem sok pénzt hoznak a konyhára, így mostanában rosszul megy az üzlet és a gazdagabbak sem egymás meglopásával vannak elfoglalva, hanem a háborúval, így megbízás is kevés van.
Csuklyám mélyen a szemembe húzva tartom, amikor belépek az ajtón és máris összefut a nyál a számban az illatokat megérezve, a gyomrom nagyot kordul, remélem más nem halotta.
A fogadósoknak jó fülük van az ilyesmikre, és jó szemük, hogy kiszúrják azokat, akik nem biztos fizetők, így igyekszem határozottnak mutatkozni.
Nagy a lökdösődés és mondhatom talán az istenek mosolyognak rám, amikor szinte a kezembe simul egy vékony erszény. Bár tudom tapasztalatból, hogy ez nem sokra elég, de talán annyira igen, hogy ne dobjanak ki elsőre.
Csak annyi időre nézek körbe futólag, hogy találjak egy nem túl feltűnő helyet, ahova gyorsan eltelepszem és már libben is elém a szolgáló.
- Egy ….öööö….kupa mézsört! – teszek egy érmét, amit a lopott szütyőből emelek ki és ezzel el is fogyott a fele. – Ételt kicsi ….később rendelek.
Aztán a kámzsa takarásában már tüzetesebben szemügyre veszem a közönséget……majd megakad bennem a szusz is, hiszen pár asztallal odébb egy igen csak ismerős alakot szúrok ki.
~ Ez nem lehet igaz! Ez mit keres itt? ~
Talán még komorabb, mint akkor volt amikor „összefutottunk”. Elkapom róla a szemem, de a gondolataim továbbra is nála időznek. Emlékszem, hogy mintha keresett volna valamit……talán még sem olyan rossz ez a találkozás…….itt meg csak nem kever balhét? Ha jól rémlik ott sem akart.
Újból a fekete ruhás férfira nézek lopva.

Azonban nem csak a fekete „embert” látom, hanem azt is, hogy a hely tele van katonákkal. Persze azelőtt is akadt itt egy-kettő, de azért nem ennyi. Ám talán még sem szokatlan mostanában, ha azt nézzük milyen idők járnak. Biztos akad, aki nem azért jött a városba, hogy kereskedjen, vagy békét leljen és még csak nem is hasonló célok vezérlik, mint engem, bár tolvajból is van itt pár kétségem sincs felőle, hanem, hogy értesüléseket szerezzenek és aztán eladják az orkoknak, vagy egyenesen a sárkányoknak. Idáig nem süllyednék, hiszen már megmártottam párban a kardom, de ezt a gyanús alakot itt az orrom előtt szívesen megszabadítanám az értékeitől, még ha csak egy részétől is.
Biztos vagyok benne, hogy jobban áll pénzzel mint én, akinek olyan gyűrűje és kardja van, mint neki.
Arról már nem is beszélve, hogy hallottam pár pletykát alvilági körökben és a tavernákban suttogva és én is tapasztaltam a legutóbbi találkozásunk óta egy és mást.
Még egyszer körül nézek, talán először életemben örülve, hogy nem csökkent a katonák létszáma idebenn és elégedett vigyorral a képemen ragadom meg a sörömet és lazán áttelepszem a sötét szemű fickó asztalához.
- Azt hiszem a múltkor egy kis félreértés történt köztünk cimbora. Talán kezdhetnénk elölről. Csak semmi erőszak és biztos megtudunk egyezni. – nézek rá sokat sejtetően körbenézve és az őrök felé pillantva, hogy értse. – Tudom mi vagy és nem hiszem, hogy szeretnéd, ha közhírré tenném.
Persze ebben van egy nagy adag blöff, de amit a múltkor tapasztaltam tőle és amivel most többet tudok, nem is olyan elvetélt ez a találgatás.
- Kicsit le vagyok égve és éhes és fáradt vagyok, kisegíthetnél……olyan fájdalomdíj félével, mert nem tagadhatod, hogy megérdemlem és…….- kissé közelebb hajolok hozzá, - még talán adhatok is érte valamit cserébe. Én bejuthatok oda, ahová te nem, vagy elcsíphetek olyasmit, amit te nem, mert már ne is haragudj, de nem vagy egy felejthető jelenség. – kortyolok bele a sörömbe, várva a reakcióját.
Nem hiszem, hogy sokat kockáztatnék itt, már ha nem csalnak az ösztöneim és nem csak merő szerénységből keresi a sötétebb sarkokat és az észrevétlenséget.
És senki nem mondja, hogy nem vagyok egy megbocsátó típus, de kimondottan jól esne, ha most én kerülnék ki győztesen kettőnk közül és látnám, hogy közben ütögeti a guta.

Magabiztosnak igyekszem mutatkozni, de nyugtalanul veszem tudomásul, hogy a fickó olyan közömbösen mered rám, hogy azt hihetném nem is jutott el a füléhez az, amit mondtam az előbb.
Bár lehet, hogy a közömbös arckifejezés nem fejezi ki azt a rideg tekintete, amit felém mutatott és ami jobb esetben erős megfontolást váltott volna ki belőlem, hogy a távozás mellett döntsek, de…..
De enni, inni és ágyban aludni vágytam és ami sokat nyomott a latban, hogy ezt tőle akartam, amiért úgy megszégyenített a múltkor.
Ezért, amikor közelebb hajol, bár kissé visszatartom a lélegzetem, de nem rántom hátra magam, amit hirtelen szívesen megtennék, de NEM!
A hely tele van katonákkal és érzem…..ösztönösen tudom, hogy nem akar feltűnést, még annak ellenére sem, amit mond, hiszen szinte csak én hallom, olyan hangon beszél.
Csak pár lélegzetvételnyi idő után kapom el a tekintetem, de a szám ismét vigyorra rándul és felkuncogok.
- Tiszta lelkiismeret! Ne röhögtess! – most én dőlök hátra, mint aki csak félvállról veszi a jeges tőrként rám meredő szemeit. – Azért suttogsz és azért húzódsz a homályba? Úgy gondolom te többet veszítenél, mint én, ha elmondanám az ittlévőknek, hogy egy …..sárkány rejtőzik köztük. – emeltem feljebb a hangom fokozatosan. – Tudod, hogy háború van? – kérdezem tőle érdeklődést színlelve.
Eléggé a szívemre vettem, hogy a képességeimet fitymálta, mert úgy gondoltam jó vagyok benne. És mivel egyre biztosabb voltam, hogy nem ember, ezért sikerült csak lebuknom előtte.
Persze minden valószínűség szerint, ha tapasztalatom lett volna sárkányokkal, akkor lehet, nem veszem a bátorságot hergelni, de ennyi ember között…….
- És hidd el …….Drako, hogy ügyesebb vagyok, mint hinnéd. – sziszegem most én. – Nem kérek sokat, csak, amit már mondtam és elválhatunk békében…..

Már hogyne emlékeztem volna arra, hogy miként bánt velem! A kezem jó pár hétig nem tudtam használni és a hideg fürdő sem tett jót, még szerencse, hogy a szervezetem, mint a vas, így nem kaptam tüdőgyulladást. Ő meg……nem hiszem, hogy felkopott volna az álla, ha elveszti azt a kis csinos gyűrűt, ami még láthatóan mindig az ujján van. Az én szemem nem kerüli el, még ha nagyon nem is mutogatja.
- És ott leplezted le magad. – mormogom az orrom alatt dühös pillantást vetve rá, aztán ellazítom magam, mert mit érek vele, ha én idegesítem itt fel magam, mikor őt akartam.
Próbálok valamit leolvasni az arcáról, hogy sikerült-e, de nem látok rajta semmit, se dühöt, se feszültséget,…..egyáltalán semmit.
Azt hittem a fenyegetőzésem beváltja a hozzá fűzött reményeket, de láthatóan a blöfföm nem jött be és abban igaza volt, hogy semmi okuk nem volt az itteni katonáknak, hogy higyjenek nekem.
Még magam sem voltam biztos benne, hogy ő egy azok közül, akik a szárnyas gyíkok közül emberi alakban járkálnak.
Azt hiszem taktikát kell változtatnom.
- Na figyelj! Bebizonyítom, hogy igenis jó vagyok, aztán még beszélünk. – hajoltam előre felé, aztán eltoltam magam alól a szélet és a pult előtti nagyobb csoporton áttülekedve a pulthoz mentem. – Még két sört fogadós uram. – emeltem fel két ujjam, aztán széles mosollyal fordultam meg és ültem vissza a komor férfi elé. – Csórók ezek, ebből nem lehet jól lakni. – ejtettem az ölébe egy kis erszényt.
- És látom nem ijedsz meg könnyen, de én is megéltem már egyet és mást cimbora.
Mivel nem tudtam a nevét, így maradtam ennél, még ha annyira nem is élvezte.
- Megszöktem egy Hossin nevű feketemágus rabszolgatáborából és sárkányokkal is küzdöttem már pár csatában, legutóbb Stern-nél, biztos hallottál róla. Ott is emberbőrbe bújt az egyikük. Te is olyan vagy gondolom, de mivel úgy nézem kerülöd a forgalmasabb helyeket, talán nem kém vagy, de akkor mi? - nézek rá érdeklődően.

Bár szinte biztos vagyok benne, hogy ennek a komor feketeruhás alaknak bőven van vaj a füle mögött és valószínűleg nem csak olyan kis stiklik, mint nekem, aki jórészt jóvá is tettem azzal, hogy kivettem a részt, mind az orkok, mind a sárkányok ellen vívott csatákból, szóval meg voltam győződve róla, hogy magabiztossága ellenére nem örülne, ha közölném a vendéglő katonáival, hogy van itt egy sárkány kém. Lehet, hogy a sárkány os kijelentés erős lett volna, de a kémre biztos ugrottak volna, hiszen már mindenki feszült volt a közeledő háború miatt.
Nem tudom miért akartam neki bebizonyítani, hogy jó vagyok a hivatásomban, de talán inkábba magamat akartam megerősíteni, hiszen kezdő módon buktatott le a múltkor és még jól meg is leckéztetett és ezt azóta sem tudtam kiverni a fejemből.
Ezek a puhányok itt a kocsmában nem okoznak nekem gondot, csak épp a sovány pénzesszütyőjükben lévő érmékből nem igazán jut kellő étel a hasamba és párna a fejem alá, ahhoz végig kéne fosztanom az egész társaságot, ami azért már előbb-utóbb feltűnne.
A megszerzett erszény hamar visszakerül hozzám, ahogy gondoltam, túl arrogáns ahhoz a sárkányjelöltem, hogy megtartsa, én meg hamar eltüntetem és kiiszom a söröm maradékát is.
Továbbra is érzelemmentesen merednek rám azok a fekete szemek, ami azért már kezd feszélyezni. Miből van ez az alak kőből? Sértegetem, zsarolom, ajánlatot teszek neki, bemutatót tartok, próbálom felkelteni kalandos múltammal az érdeklődését, de……semmi…..szinte semmi, mert azért legalább megszólal.
Amire persze kap egy szemforgatást és egy fintort, egészen addig, míg le nem teszik elé azt a pirosra sült, fenomenális illatokat árasztó csülköt, amitől most már megállíthatatlanul kordult meg a gyomrom.
- Tudom mire képes a mágia. – bólintok, miközben nem veszem le a szemem az ételről. – De amit felőled érzek……az más, az sokkal…….- habozok, hogy miként fejezem ki, amit érzek és amit már egyszer tapasztaltam sokkal régebben, egy piacon, egy fiatal nőnél, aki azt sem tudta, hogy mi az, de már kezdtem sejteni, - ősibb, ……fenyegetőbb és……elfojtott. – fogalmaztam meg végül egészen őszintén, talán figyelmem elkalandozása miatt.
Talán botorság volt tőlem, hogy megint bepróbálkoztam nála, de valami megmagyarázhatatlan kíváncsiság vonzott hozzá – a már elhangzott másik okok mellett, - mintha a sors sodorta volna ismét az utamba, de hogy miért……..azt nem tudtam, azon kívül, hogy valószínűleg veszélybe sodortam magam vele.
- Amit már mondtam……éhes vagyok…..egyrészt, - nyeltem egyet, - másrészt…….tényleg úgy gondolom, hogy érdemes lenne igénybe venni a…..szolgáltatásaimat, mind ezt – mozgattam meg fürge ujjaimat, - mind ezt. – kopogtattam meg a halántékom.

A fekete fickó, akit ezen túl Draco-nak fogok hívni, mert valahogy csak szólítanom kell, egy cseppet sem zavartatva magát a rá és az ételre szegezett vágyakozó pillantásomtól, jóízűen neki lát falatozni. Persze ez az eddigi rideg viselkedését tekintve egyáltalán nem lep meg, de azt hittem az, amit legutoljára mondtam neki, esetleg megrepeszti azt a jégpáncélt, amit a szíve körül visel és megenyhül irányomba, de ha ezt nem is legalább az érdeklődését felkeltem valamilyen szinten.
Azért most már időnként minimum válaszra, még ha oly kurta válaszra is méltat.
- Eszemben sincs! – ráztam meg a fejem egy lemondó sóhajjal, mert kezdem belátni, hogy tényleg elég ostoba dolog volt játszani a türelmével és talán az lett volna bölcsebb, ha jó távol maradok tőle a történtek után, de soha nem a megfontoltság vezette a lépteimet, hanem a hirtelen szülte ötletek…….legtöbbször.
Különben nem ezt a foglalkozást választottam volna és jó pár életveszélyes helyzetből is kimaradtam volna, ha már apró kölyökként a jó anyámra hallgatok. Szegény azonban nem sokáig láthatott el jótanácsokkal.
- Csak tudom manapság jó ha az ember ……megfelelő társakat talál, akivel esetleg kölcsönösen kisegíthetik egymást. És látom te sem találod a helyed, így akár kereshetnénk azt …..közösen.
Tudom, hogy rosszul indítottam vele, de hát túl csábító volt a dolog, ráadásul biztos vagyok benne, hogy csak a képessége miatt nem jártam sikerrel, különben már a zsebemet húzná a sok darna, amit a gyűrűéjért kaptam.
- Ezektől egy tisztességes vacsorára valót sem tudnék összeszedni és annyi sütnivalós biztos van, hogy tudd, ha kifosztom a fél kocsmát, akkor hamar szorulna a nyakam körül a hurok. Az én hivatásomban nem árt tartani a mértéket Draco. – csalt mosolyt az arcomra a megjegyzése. – És holnap is ennem kell valamit. Megbízás meg valahogy nem jön a konyhára, túlságosan elfoglaltak az emberek a maguk bajával. – sóhajtottam a régi szép időkre gondolva.
Összehúzott szemekkel fürkészem a vonásait, amik nem akarnak megnyílni előttem. Na, de az én megalázkodásomnak is vannak határai és bár szinte biztos vagyok benne, hogy lenne pár dolog, ami érdekelné abból, amit tudok, változatlanul játssza a megközelíthetetlent.
- Hát te tudod. – szisszentem fel egy grimasszal az arcomon és lassan felálltam. – Csak aztán meg ne bánd.
Hát akkor marad a kenyér meg a sajt, már kinéztem egy kereskedőt, aki nem rég jött be, csak épp az egyik őr mellé telepedett le a pultnál.
A másik oldalára tolakodtam és érdeklődést színlelve hallgattam a panaszkodását, aztán helyeselve közelebb hajoltam, hogy én is hozzá tegyem a magamét.
- Vigyázni kell én mondom, az utamba eső egyik településen épp akkor húztak fel a fára egy kémet, amikor keresztüljöttem. Vannak akiket ilyen borzasztó árulásra késztet a félelem.
Persze közben a kezem sem pihent és reméltem, hogy Draco azért izzad egy kicsit.
Kis idő elteltével elköszöntem és a zsákmányomból foglaltam egy szobát, majd a szolgáló lánnyal felhozattam az ételt, mert jobb lesz nem szem előtt lenni később.

Magamban már lemondtam róla, hogy ezzel a makacs és kiállhatatlanul közömbös fickóval zöld ágra vergődök. Teljesen feleslegesen pazaroltam rá az energiámat miközben talán igaza volt, máshol legalább összeszedhettem volna annyit, hogy legalább ma este ne legyen gondom.
Ha mást nem ez az érdektelenség és az együttérzés teljes hiánya is azt érzékeltette velem, hogy nem emberi lény lakozik a megtévesztő fizimiska alatt.
Nem, nem csak az, hogy nem szánt meg és nem is reagált arra, hogy majd éhen haltam az asztalánál, hanem, hogy másfajta érzelmet sem mutatott, se düh, se sértettség, se gúny, semmi!
~ Akadjon a torkodon, te szívtelen gazember! ~ kívántam neki még a legjobbakat, miközben hideg és szenvtelen pillantásától kísérve elsétáltam az asztalától, hogy bepótoljam a vele elvesztegetett időm.
A kereskedőn keresztül a katonával folytatott csevej azért nem véletlen, még ha kicsit kockáztatok is vele, de azt remélem, hogy azért legalább pár pillanat erejéig idegesíthetem a fickót.
Aztán mivel a saját dolgomra kell koncentrálnom, végképp kiverem a fejemből és inkább kihasználom, hogy elég pénz állt a házhoz és elvonulok szem elől.
Nekem nem jutott olyan finom illatos hús, mint Draco-nak, csak némi kolbász, sajt és tegnapi cipó, de hát ez is valami. Nagy falatokat letörve állok neki és még a felénél sem tartok, amikor valaki megkopogtatja az ajtót, amitől azonnal megáll a kezemben a kés és a bejáratra meredek.
A második kopogtatás már az ajtónál talál, késem befelé, az alkaromra fektetve pihen, készenlétben, ha ne adja az ég valaki az értékeit követelni jött volna.
- Ki……. – perdültem meg a neszre a hátam mögött, - az….? - megfeszülve, ugrásra és döfésre készen.
Mondhatni igen csak meglepődöm a látogató személyétől.
- Mi van? Nem vettem el tőled semmit, mit akarsz? – kérdezem , ha van rá időm és szemem már a kiutat kutatja.

Elsősorban tolvaj vagyok, nem orgyilkos, bár a reflexemre nem lehet panasz. Azonban előbb jár a menekülésen az eszem, mint azon, hogy megtámadjak valakit. Persze, ha olyan hirtelen jelenik meg, mint, ahogy azt a fekete ruhás férfi tette, akkor könnyen lehet, hogy előbb jár el a kezem, mint, ahogy átgondolnám a dolgot, hiszen veszélyes világban élünk.
Most azonban ez a veszély nem kell, hogy fenyegesse Draco-t, akit azonnal felismerek, hiszen egyrészt odébb álltam tőle, másrészt valószínűleg, amúgy is felkészült ezen eshetőségre.
Ennek ellenére nehéz ellepleznem a zavaromat és talán, ha igazam van vele kapcsolatban, heves szívverésemet is hallhatja. Sosem vezet jóra, ha valaki nem az ajtón jön be az ember szobájába, ráadásul nem várva meg, hogy beengedjék.
Na meg a nem régen lezajlott beszélgetésünk sem azt mutatta, hogy én vagyok a szíve csücske, akit hirtelen meglátogatni vágyott.
Kezd idegesíteni, hogy továbbra is cseppnyi érzelem nélkül mered rám.
- Jah, persze, hogy is feledném. A nagy Varázsló! – vágok savanyú képet megjegyzésére, némi iróniát víve a hangomba.
Az vesse rám az első követ, aki nem a menekülést keresné ebben a helyzetben. Bár az én kezemben van a kés, az övé üresen lóg a teste mellett, a feszültség szinte vágható.
Ennek ellenére, mikor meghallom a mondanivalóját és elgondolkodva megszemlélem a kezemben tartott kést, mintha most látnám először, halk kuncogás hagyja el a szám…..nem, nem jókedvemből.
- Igazán hálás vagyok, hogy nem akarsz megölni, bár nem tudom mit jelent nálad a „jól viselkedni” kifejezés. Gondolhatod, hogy ez számomra azért nem túlságosan megnyugtató.
Mivel köztem és az ablak között áll, így egyelőre úgy teszek, mintha azért benne lennék a dologban, különben is felmerül bennem a kíváncsiság, hogy mégis miért gondolta meg magát…….
Gyors pillantást vetek rá, ahogy türelmetlenséget vélek felfedezni szavaiban és lassan megindulok a szék felé. A kést ugyan leteszem, de nem teszem el a kezem ügyéből. Elég jó célba dobó vagyok, hogy így vegyem hasznát, ha a szükség rá visz.
- Neked az csak játék volt? – komorodik el az arcom és most nyoma sincs rajta, az általában rajta lévő kaján mosolynak. – Majdnem megöltél. Pedig én nem törtem az életedre.
A nyugodt ücsörgéstől azért messze vagyok, de most érdeklődve emelem fürkésző tekintetem az ő feketéjébe.
- Szóval mégis csak tudhatok valamit, ami érdekel? – kúszik vissza a mosoly a képemre. – És igen, emlegettem egy bizonyos Hossin-t , de már mint látod megoldottam az étkezéssel való problémámat, így az a hajó már elúszott…….- sóhajtottam, mint aki nagyon sajnálja. - De én nyitott vagyok minden javaslatra.
Talán mégis kihúzhatok ebből a zárkózott alakból valamit?

Még ha nem is adok magamnak sok esélyt egy ilyen erős „mágus” vagy inkább emberbőrbe bújt szárnyas jószág ellen, azért nem is hagyom magam lemészárolni, mint egy csirkét, ha arra kerülne a sor. Persze lehet, hogy naivan állok a képességeihez, de hát ki tud felkészülni rá, aki még nem tapasztalta soha? Ráadásul abban sem lehetek biztos, hogy nem befejezni jött, amit a múltkor elkezdett vagy túlságosan kinézte belőlem, hogy beváltom az ivóban hozzávágott fenyegetésem. Nem tudhattam!
Tehát a kés marad és bár ideges és izgatott vagyok, hiszen olyan aurát áraszt, hogy az is csoda lenne ha nem lennék, főleg az előzmények ismeretében.
De azonnal másként látom a dolgokat, ahogy érzem és hallom, a tudásomra fáj a foga. És nem is én lennék, ha erre azonnal nem csapnék le a magam pofátlan módján, ami általában bejön, csak, hogy ez nem egy átlagos eset.
Ezt rögtön a tudomásomra is hozz Draco a maga ellenállhatatlanul kedves stílusában.
- Már bocsánat, de hogy ne len……..- a mondatot nem fejezem be, hiszen nekem is elég érzékenyek az ösztöneim és, ahogy látom a kés felé tett mozdulatát, máris villámgyorsan mozdulok és bár örülhetnék, hogy én voltam a sikeres, hiszen a kés az én kezemben volt, azonban ez az összes jó hír, amit a magaménak mondhatok.
A következő pillanatban úgy érzem magam, mintha gúzsba kötöttek volna, pedig egy fia kötél sincs a közelben. Tudom, hogy ismét mágiát használ és a tehetetlenségembe egészen belesápadok.
De nem vagyok ostoba.
- Draco,….nézd…..erre semmi szükség……elmondom én, amit tudok, de mi lenne, ha az nem ingyen lenne? Persze tudom, hogy te, aki minden bizonnyal egy szép, nagy és erős sárkány, vagy könnyen kiszedheted belőlem, ha én nem is akarom, de miért ne a könnyebb utat válasszuk? És a becsületeden sem esne csorba, hogy egy olyan kis semmirekellőre pocsékolnád az erődet, mint én, hiszen az neked nem nagy dicsőség, nem igaz? – jártatom a szám, mint mindig, amikor sarokba szorítanak, néha bejön. - De, hogy lásd tényleg tudok adni neked valamit…….Hossin egy, a hegyekben kialakított búvóhelyen él, ahol van egy rejtett városa, telis-teli fanatikus sötét elf harcosokkal, mágusokkal és harcra idomított rabszolgákkal, akiket mágikus pecsétekkel tartanak hatalmukban és akadályozzák meg, hogy elszökjenek………Szóval? Tudok segíteni? – nézek rá kérdőn.

Szerencsétlenségemre nem vagyok gyakorlott mágia használó, ami a szakmámhoz kell, ahhoz van pár varázslatom és képességem, de ez egy jó mágussal szemben vajmi keveset ér, bár érzékelni jól tudom, ha valaki rendelkezik ezen tudással, mint most is az előttem álló férfi esetében.
Ettől még persze nem biztos, hogy sárkány, de én meg vagyok róla győződve, még ha ő sosem fogja „bevallani” ezt egy elfnek, hiszen semmi oka rá.
Azonban számomra most egy sokkal hatalmasabb mágus is elég bajt jelent, nem kell ahhoz még ősibb képesség, így nem igazán számít, hogy milyen minőségében akar kinyírni.
Minden esetre legalább nem azon bukik ki, hogy mennyit hadoválok össze-vissza, hanem apróságokba, ami azonban kezd igen sötét irányt venni.
- Hallottál már tolvajbecsületről? – jegyeztem meg, mert igenis rosszul esett a dolog.
A folytatás meg még rosszabbul, hiszen csak azért kezdtem bele a tájékoztatásába, hogy lássa, nem a levegőbe beszélek, tényleg tudok neki információkkal szolgálni, de ő ahelyett, hogy ezt értékelte volna, még többet akart és ehhez rendesen bevetette magát, nem mondom, mivel olyan légkört árasztva lépett közelebb, ráadásul közben veszélyesen éles kését is elővéve, hogy azon kívül, hogy levert a víz, igen csak megszorult bennem minden. Fenyegettek már meg kínzással, sőt kaptam is belőle ízelítőt, de eddig vagy megúsztam könnyebb sérüléssel, vagy sikerült időben megpattannom, de most egyikre sem látok sok reményt, ha komolyan gondolja. És a jeges tekintetébe nézve látom, hogy KOMOLYAN GONDOLJA!
Nagyot nyelek és a szeme nem tudom levenni a felém közelítő pengéről.
Már az ujjaim említésére is önkéntelen megfeszülök, próbálva elhúzódni, de a szemem……..Ez nem csak egy tolvajt ítélne hosszú szenvedéssel halálra, de bárki mást is.
- Ha megvakítasz, akkor ha bele döglöm sem mondok neked semmit, vagy …….ha igen, akkor sem tudhatod, hogy nem vezetlek-e tévútra. – szólalok meg remegő hangon. – Rengeteg ott a csapda és még ha rendelkezel is khmm….különleges képességekkel, azokat akkor sem éled túl és sokan vannak, még neked is sokan.
Mikor a rongy is megjelenik a kezében, nekifeszülök a láthatatlan kötelékeknek és tekintetem egyre kétségbeesettebbé, de egyben dacossá is válik.
- Én Nawarean-nak ismertem a fickót, aki most Hosshin Ekko-nak nevezi magát és valami kígyó testvérként. Ha engem kérdezel elmentek neki otthonról, de láthatóan sokakat meggyőzött, ráadásul valami Furia nevű sárkánnyal szűrte össze a levet. – mondom gyorsan, hogy megállítsam. – Egyedül nem jutsz be. – rázom meg a fejem. – Nem tudom elmagyarázni, hogy merre van, de odatalálok, megjegyeztem, amikor elfogtak. Kellek neked, ha meg akarod találni és főleg, ….ha beakarsz jutni…..- és még véletlenül sem hallatszik számítás a hangomból.

Megkönnyebbülten veszem tudomásul, hogy szavaim megállították a közeledő kést, bár az továbbra is olyan rezzenéstelenül ül a fickó kezében, hogy semmi kétségem nem lehet, hogy legalább olyan érzelemmentesen használná, ahogy eddig is tapasztaltam tőle bármilyen ilyetén megnyilvánulást.
Nincsenek illúzióim, hogy ha minden kiszed belőlem, a legegyszerűbb, ha megszabadul tőlem, így akármennyire is félek tőle, muszáj megpróbálnom taktikázni és elérni, hogy érdeke legyen életben hagyni. Kiáltani teljesen felesleges pocsékolásnak tartanám, mert azzal valószínűleg csak felbosszantanám és az előkészített rongycsomó kétséget sem hagyott felőle, hogy erre is felkészült.
Persze ha ordítok az csak azért lesz, mert kínzással persze ezt el lehet érni mindenkinél.
Hiába fürkészem a vonásait, hogy mit szól a szavaimhoz, továbbra sem reagál, azon kívül, hogy nem közelít még jobban a késsel, de hamar rájöhetek, hogy nem érdekli mit ajánlottam, csak kérdezget tovább.
Értetlenül nézek rá, aztán gyorsan behunyom a szemem, mert nem akarom látni, ami jön.
- Én azt hiszem be akarsz jutni, különben minek kérdeznéd, amit kérdezel. Tudod tolvaj vagyok, nem hülye.
Azt a nagy szám nem tudom befogni!
- De, - folytattam gyorsan, még mindig lehunyt szemmel, - mint az előbb mondtam, nem tudom elmondani, csak odavezetni. Természetesen többszörös védelemmel van ellátva és telis-tele van csapdákkal.
Ez most jórészt csak megérzés, hiszen nem mutatták meg nekem, hogy mikkel védik, csak amit magamtól kitaláltam, meg amit a józan ész mondatott velem. A város jól el volt rejtve és tele sötét mágusokkal, köztük az őrült Hossin-nal és Zaricsé-vel, akikről minden el tudok képzelni.
Minden el akarok követni, hogy életben maradjak és, ha az előttem lévő feketeköpenyes mégis hajlik rá, hogy odavezessem, akkor talán alkalmam lesz meglépni előle, állandóan nem tarthatja rajtam sem a szemét, sem a varázslatát.........legalábbis remélem. Csak életben kell maradni és ahhoz azt kell hinnie, eléggé megfélemlített. Na persze ebben sok az igazság.
- Sokan vannak és van nekik egy trolljuk is. - fut át egy grimasz az arcomon, ahogy emlékeim visszatértek arra, amit Hossin mondott. - Azzal etetik fel az engedetleneket. De egy robbanó pecsétet is elhelyeznek az erőszakkal toborzottakon, amit szökés esetén aktiválnak, bár nálam nem vált be. - vonom, azaz vonnám meg a vállam.
- De nem mondok többet, csak ha elengedsz! Kínozz meg, ha akarsz, akkor sem. - szorítom össze a számat.
Ha azt hiszi mindent elmondtam, akkor könnyedén végezhet velem, ezért inkább kockáztatok.

Mostanában igen csak rám jár a rúd és azt sem gondoltam volna, hogy egyszer talán az lesz szabadságom záloga, hogy Hossin rabságában sínylődtem. Mondjuk a szökésemet köszönhetem annak, hogy akármivé is formálódott közben az az őrült, valamennyire emlékezett közös „kalandjainkra”, de hát, ha nem vagyok észnél, akkor mindenképp rosszul végződhetett volna.
Persze Kana vonzódása felém………én sem tudtam kiverni sokáig a fejemből………lehet, tényleg el tudott volna szakadni a nevelő apjától, de ……..nem kockáztathattam……
Persze mindezek csak pillanatokra suhantak át a fejemen, hiszen sokkal nagyobb baj lebegett a fejem felett, egy feketeköpenyes képében, aki könnyen a halálomat jelentheti.
Tudom, hogy nem jó ötlet ellentmondani a kérdéseinek, de semmi, de semmi biztosíték nincs arra, hogy állni is fogja a szavát.
- Mondod te! – kúszik a gyomromba a félelem rideg tekintetét látva. – Akkor miért nem engedsz el most, úgy is sokkal erősebb vagy nálam. De legalább érezném, hogy tényleg meg van benned a szándék. – próbálkozom még, de megesküdnék rá, hogy ha meg is hallotta, nem teszi meg.
Most már láthatóan folyik rólam a víz és finoman remegni kezdek, bár a kötése továbbra is dermedten tart. A kés hegyének iránya megváltozik, ahogy nem nyílik beszédre a szám, csak szaggatott lélegzetem válik szaporábbá, majd a kucscsontom alatt a bőröm alá hatol.
Persze, hogy ordítok, ahogy a torkomon kifér, de még mielőtt belelendülhetnék egy ütés ér, amitől elszédülök, aztán durván lenyomja Draco az előbb látott rongyot a torkomon, hogy öklendezni kezdek.
Aztán lerohan a fájdalom! Azt hiszem szétrobban a vállam és a kín elborít. Továbbra is ordítanék, de csak tompa nyöszörgés hallatszik a betömött számból.
~ Hagyd abba! Kérlek, hagyd abba!~
Remélem, hogy még hajlik rá, hogy meghallgasson, mert ha tovább kínoz, akkor biztos elájulok.
A kérdéseit azonban jobb, ha újra felteszi, mert már teljesen kiverte a fájdalom a fejemből.