Gwaith-dúr, a sötét elfek városa

***

***

Noha első látásra legfőképpen árnyak és ármányok uralták a Megromlottak Városát, a sötétségbe és kőbe vésett település titkok és veszedelmek mellett megemlíteni érdemes mennyiségű megbánást, fájdalmat, lélek-elnyelő érzéseket is magában hordozott, amelyek a szemfüles szemlélődő előtt cseppet sem várattak magukra, s tán már az első sarkon belebotlott az, ki nyílt elmével járt-kelt e világban.

Az árnyékok, csuklyák és tetőzetek félsötétjében fürdő ezüst-, füst- és koromszínű orcákon düh, bosszú helyett olykor magány, elhagyatottság és kilátástalanság terült el - valóban utolsó menedék gyanánt épült Gwaith-dúr, s egyesek számára nem is jelentett mást egy aprócska, napfénytől megfosztott szobánál, avagy egy több ágyas hálókamránál, ahová a nap - mindenkinek a maga számítása szerint legalábbis - végén visszavonulhatott. Egyebeket tekintve sem különbözött oly nagyon az itteniek élete másokétól, azokétól, akik Valian-ban, Tarsis-ban avagy másutt töltötték életüket: enni kellett, az ételhez pedig darna. A darnához munkára volt szükség, s a munkát ki-ki a maga erényei és igényei szerint kereste. Természetesen akadtak olyanok, kik fogadókat, szállóhelyeket, ivókat üzemeltettek, s olyanok is, akik különböző portékájukat igyekeztek eladni, lett légyen szó ruhaneműről, az ahhoz szükséges posztóról, lábbelikről, fűszerekről. Ezek egy része bizonyára Lanuria más tájairól származott, s bizonyára annak is megvolt a módja, hogyan szerezzék be, s a holmi hogyan kerüljön a város határain belülre. Akadtak olyanok is, akik építőanyagot cipeltek és készítettek, s bizony,  fahordó tákolmányokból is jószerével akadt az évnek e korai tájékán.

Télközép ünnepe után jártunk ugyanis, amikor odakint, a hegyekben hótakaró nehezítette a - bátor avagy botor - utazók napjait, s fagyos szél kapott hajukba, köpenyükbe. Gwaith-dúr lakói, bár hátat fordítottak a fénynek, melegre azonban valamennyiüknek szüksége volt még, s hacsak valaki meg nem engedhette magának, hogy hőmérséklet-állító varázstárggyal tegye kellemesebbé lakhelyét, tüzelőre kellett szert tennie, a városiaknak pedig oly építkezési praktikákra, amelyekkel a füstöt a hegység belsejéből is a külvilágba vezethetik. Egyszóval, télen még elviselhetetlenebb sötétség és hűvös uralkodott a barlangrendszerben, melynek szellőzését a külvilágról származó légáramlatok biztosították, ráadásul a szurdok mélyén fekvő város szabadban maradó részen még nagyobb ítéletidő uralkodhatott olykor. A település bejáratától az év ezen szakaszában gyakran fokozatosan olvadó hó-, majd pedig pocsolya-csíkok és foltok jelezték a járókelők útját, egészen a barlangba nyúló részekig, s olykor azokon keresztül is. Odakint, a Sárkány-hegységben is lábnyomokkal tarkított hó fogadta a látogatót, s mi több, ezen apró jel segíthetett a járatlan vendégnek meglelni a vonulat megfelelő fennsíkját is. A meglelni valók listájának azonban egyetlen szóban forgó személy számára sem kerekedett vége mindösszesen ennyivel.

Nie, a bukott Fehér Város leánya fogadott húga támogatására kelt útra, aki a napokban eléje terjesztette vakmerő, már-már képtelenségnek tekinthető ötletét, s ha vele tartott, akkor hát ő maga sem látta reménytelennek a másik fehér elf által felvázolt lehetőségeket. A kérdés már csak az volt, vajon valóban készen állt-e arra, amire vállalkozott? Vajon valóban képes lesz-e arra, hogy fellelje a mellette sétáló leány jegyesének testvérét, s hogy segítse meggyőzni őt, s megpróbálja reménnyel eltölteni lelkét? Vajon akadt-e elegendő remény a saját lelkében a rettegett nép, s Niveria iránt?

Dazulax nem először hódította meg a hegység ezen szakaszát. Jól emlékezett a városban elsajátított tanulmányaira, s talán még kellemességgel is töltötték el az emlékek - avagy talán inkább a tudás későbbi gyakorlatba ültetésének emlékei? Egyszóval talán, bár sötételf-formát választott, ő maga nem osztozott a lakók keserűségében, s letargiájában; bár ki tudja, mit eredményezett bensőjében a Napforduló ünnepének estje, s a hófehér, fenséges, de annál is inkább: egyszer már elengedett madár viszontlátása. Hogy miféle terve hozta erre, avagy követte-e azt a bizonyos madarat azt egyedül ő ismerhette tehát.

Laryss nem taposta még a búval bélelt hely peremét sem, mégis, ahogyan az lenni szokott, ha megfelelően fontos feladatra lel; tetemes mennyiségű elszántsággal vágott bele, s ezen küldetés sem különbözött a többitől ezt illetően. Való igaz, a leánynak szigorú szabályozás alá kellett emelnie érzelmeinek egy részét a tisztánlátáshoz, egyelőre képes volt megbirkózni ezzel az akadállyal, s hálás volt a kíséretéért is, noha korholta is magát, amiért hagyta, hogy Nie vele tartson.

Már nem gondolkodott azon, vajon miféle látványt, s milyen gondolatokat kelthettek belépésükkor.

Hiszen beeresztették őket a városba, melyet a megrontott lelkűek laktak; átléphették a veszélyekkel teli hegységbe ékelődött menedék határát anélkül, hogy bármiféle kérdést is intéztek volna hozzájuk, ezáltal pedig eggyel kevesebb dolog miatt kellett aggódnia tovább. Meg kellett volna nyugodnia, s meg kellett volna bíznia tehát varázslatukban, amelyek elhitették Lanuria sötételfjeivel, hogy ők maguk - Nienna nan E'Leinor-Syllen és Laryss Vennala-Orowennë - is egyek voltak közülük. Való igaz, hófehér hajukon mit sem változtathattak volna, hogy megfeleljen a fekete mágiát választók jellegzetes küllemének; viseletük, szemeik, s makulátlan fehérségük azonban hamarvást nem kívánatos figyelmet fordított volna rájuk odabent, a barlangvárosban, amennyiben magukhoz hűen jelennek meg, noha nemes feladatuk elvégzésére elszántan. Így esett hát meg, hogy az ibolyaszemű gyógyító út közben némi gyakorlatiasság átadására kérte meg az idősebbet az álcát illetően; akihez Jégkarom-csúcsról érkezett meg néhány nappal ezelőtt. Ő, a lázadozó ifjú hósárkánnyal ellentétben, még a telari baklövés után is szabad kijárást kapott bizonyos helyszínekre, beleértve például az egykori ispotályvezető leányának lakhelyét, ahová nem kellett kellemetlen kíséretet igényelnie... Nem úgy, mint ahogyan azt más esetben diktálta a szabály, Kilime szabálya, mely kimondta, hogy a fehér elf kizárólag felügyelet alatt járhatja a kontinens vidékeit, s hogy e felügyeletnek tagjai őhozzá hű sárkány-katonák közül kerülhetnek csak ki - egyszóval Nie, de még Shuga Melfyomer társasága sem lett volna elegendő arra, hogy eltávozási engedélyét megkaphassa a tárgyalószobában; míg a fogadott nővér házához egyenes úti, mindkét végén rejtett teleportkapu vezetett, amelyet, ha fel is fedezett volna néhány nem-túl-illetékes személy, akkor sem léphettek volna át rajta, hiszen a túloldal látogatását befolyásoló igéknek is meg kellett felelniük. Sem Valturaan testvérei, sem pedig mások nem nyertek bebocsátást az Égboltszemű fészkébe, így aztán nem is tarthatták volna szemmel a leányt, ha odavágyik. 

S miért ne vágyott volna?

Miért ne érezhette volna szükségét a baráti szónak, a mélységes bizalommal, s különös, földöntúli otthonossággal megtöltött légnek, melyet együtt szívhatott a nővérévé lett másikkal? Amelyet nem tett súlyossá az őrszellem, Frvaia mindent látó szemének folytonos ellenőrzése, s amelyet nem keserítettek a hegycsúcsra zárt ifjú őrjöngő, mégis keserűséggel feketére szennyezett harag-lángjai. Amelyet nem töltöttek be ellentétek, viták, feddések és kifakadások, s amely nem reszketett a "mi lesz, ha" nyugtalanító kérdéskör esetleges válaszainak egyikétől sem - nem reszketett, ha nem vitte magával a forrásukat; ehhez azonban otthon, egyúttal pedig magára kellett hagynia a hósárkányt. A párját, akit végtelenül tisztelt és szeretett, s akit, jól tudta, éppen ugyanúgy próbáltak felemészteni az utolsó elesett város ostrom-képei, ahogyan őket magukat is. Mert Telar bukása, noha először hozta őket, mindannyiukat egy helyre, s megannyi módon és szempontból mozdította előre kapcsolataikat; bizony, nem csupán pozitív váratlanokat idézett elő lelkükben, s köreikben. Legfőképpen nem olyanokat, és a kiképzőmester leányának, mint az elmúlt időszakban oly sokszor, ezúttal is azon járt az esze, hogy a mérleg két oldala közti különbséget lecsökkentse. 

S hogy miért nem volt szabad még Val-nak sem beszélnie róla?

Azért, mert a jégszemű ifjú bizonyára mindent elkövetett volna annak érdekében, hogy visszatartsa őt, s kiölje szívéből, lelkéből még annak a puszta gondolatát is, hogy felkeresse nővérét, Niveria-t, ki Valturaan-t anyja helyett anyjaként felnevelte; kihez a jegyese, családja tagjai közül - Panu kivételével - egyáltalán képes volt kellemes emlékeket kapcsolni; s ki egyetlenként maradt távol édesanyjuktól, miután meghódította magának a Csúcsot, hogy menedékké alakíthassa gyermekei, szövetségesei és bizalmasai számára. Az egyetlen volt az öt testvér közül, kit nem volt képes magához láncolni, és nem volt képes megmenteni Därur-tól, az egykori eroniai nemeskisasszony elrablójától, bebörtönzőjétől, megkínzójától. Ó, nem... megannyi esemény megtörtént már, amelyek kusza halmazokban heverő, csomósodott fonalakká álltak össze az erőszak véres talajából magasra kapaszkodott legidősebb, lángszínű szirmok körül, gúzsba kötvén az illatos virágot, megtörvén szárát, levelét, hogy soha ne érezhesse igazán a szél szabadságát, a lég tisztaságát, és a beporzó rovarok gyengéd érintéseit, amelyekkel az útmutatásukat, ihletésüket igyekeztek volna tolmácsolni felé: merrefelé is helyes? Merre leledzik az igazság? Merre találhatja a Nap éltető, valódi sugarait, melyek alatt biztonsággal felnőhet, s felnőhet azután önmagához képest is? Niveria túl sokat látott már ezekből a fonalakból, mire Valturaan megszületett; egyszerűen túl sokat ahhoz, hogy bizalmát nemzőanyjába vethette volna - ezért hát édesapja útját próbálta követni, nemesnek vélvén a célt, melyet űzött: a kolónia megmentését, fenntartását, elrejtését, védelmét... Valturaan védelmét. Az egyetlen dolog védelmét a világon, amelynek mivoltában nem kételkedett. Hisz' nem kételkedhetett: a gyermeki tisztaság, amellyel minden élőlény világra jött, oly eltéveszthetetlenül ragyogta körbe az aprócska, hószínű fiókát, s oly őszintén terült el az akkor még ifjú nőstény előtt, hogy amaz úgy hitte, neki magának sem lesz oka rejtegetni előtte szeretetét, s szeretet-éhségét.

Egészen addig, amíg Därur meg nem világította a tényt, hogy a csöppség többé már nem az, s ártatlansága is elenyészett az időben, amelynek még vasfogai sem kellettek ahhoz, hogy lemarják azt a fényes, fehér pikkelyekről.

Legalábbis, Kilime és Melfyomer így vélték, s hosszas elbeszéléseik alapján maga Laryss is egészen bizonyos meggyőződéssel állította, hogy Niveria öccse iránt táplált mérhetetlen szeretete egy ponton, ily módon avagy hasonlóképpen, de megtörött; és az átejtett, csalódott nővér édesapja útmutatásához fordult, amely figyelmeztette őt Valturaan árulására, és amely ellátta a nőstényt mindazzal, mit tennie kellett és kelleni fog a kolónia biztonsága érdekében. És bár a lángszemű testvér nehezen birkózott meg a fájdalommal, melyet az anyja gyilkos karmaiból megmentett tojás "megzápulása" okozott lelkében; Kilime és a többi felnőtt - valószínűleg jó okkal - hitte, hogy leánya kétkedése sohasem lankadt, s hogy e kétségek gyökere az ifjú iránti eltéphetetlen kötődés földjében terült szét, hol minden valamire való édesanya lelke megfordul egyszer. Az Ibolyaszemű, való igaz, inkább utóbb, mint előbb, ám végezetül részesült az eroniai nőstény bizalmában, amelynek eredményeképpen tudomást szerezhetett gondolatairól, emlékeiről, s olykor még érzéseiről is. Magánál Valturaan-nál is sokkal többet tudott a menedék vezetőinek misszióiról, melyek között bizony Niveria kézre kerítése is szerepelt, ami ugyanakkor egyelőre csupa sikertelenséggel zárult. Bárki kerítette ugyanis szóvégre a másodszülött leányt, az senkit sem hallgatott meg, és senkit sem tűrt meg maga körül. Halállal, vérrel és megannyi borzalommal fenyegetőzött, ha sakkban tartották, s nem eresztették útjára, Telar ostroma után pedig az előzőekhez mérten is teljesen nyoma veszett. Laryss tudta, hogy Shuga és még néhányan időről időre látogatták őt a Sárkány-hegységtől nem messze, azonban az elmúlt évet tekintve még csak meg sem pillantották sehol. Kilime - s vele együtt a fehér elf is - úgy sejtette, Telar ismeretlen változást hozott Därur életébe is, amelynek hatására az egykori vezér szigorúbban fogta leányát, s másfajta feladatokat tűzött ki számára, amelyek vagy igazán tetszésére voltak, vagy pedig egyáltalán nem - s ha nem, akkor hát egyetlen ismert, mégis ismeretlen rejtekhelyére vehette csupán be magát: Gwaith-dúr-ba, a sötételfek városába, hol a régi Csúcs sárkányai sohasem keresnék.

Ám mindegyik keresési kísérletük kudarcba fulladt, odahaza pedig kezdett jegesen forróvá válni a hangulat, ahogyan a "bebörtönzött" ifjú feszültsége is növekedett. Hiszen most, hogy Valturaan igazán meglátta a világ sötét oldalát, nem lelt megnyugvást a legmegbízhatóbb védelemben, nem találta volna lakhatásra alkalmasnak a legeldugottabb zegzugot sem, és mégis, mégis szabadságra áhítozott. Szabadságra, amíg még életben volt, és mindazok, akiket számára kedvesnek vélt. Szabadságra, amelynek birtokában talán tehetett volna valamit a háború ellen, s talán megtaníthatta volna a felnőtteket arra, hogyan ne legyenek ostoba, beszűkült látóterű gyermekek... De bárhogyan is gondolta megvalósítani ismeretlen terveit, Kilime és szövetségesei nem hagyták neki, Laryss pedig úgy érezte, szíve minduntalan jobban és jobban belesajdul a tudtán kívül másokban is önmagát mardosó, cseperedő gyermek láttán. A gyermek láttán, ki nem bízik senkiben, s ki, mintha ismerné a szeretetet, amelyet elvesztett, mégsem fedezte fel hűlt helyét saját bensőjében soha. Nem... Ő sem. Senki sem. Pedig a tünde leány mérget vett volna rá, hogy mindannyiuk lelkéből ugyanaz a darab hiányzott. A darab, amelyet felkutatni indult. A darab, amelynek fontosságáról előbb vagy utóbb Nie-t, vendéglátóját is tájékoztatnia kellett, mialatt beszerezte-elkészítette megromlott, elátkozott ál-életéhez tartozó sötét, rojtos, viseltes öltözékét, s megmutatta fogadott nővérének az idejét múlt, hiányos jegyzeteket, amelyeket a rendelkezésére álló könyvekből másolt, s amelyek segítségével talán képes lesz önmagát sötételffé változtatni - legalábbis, a leány külsejét tekintve.

Így történt hát, hogy a hosszú, térdig érő bőrcsizma surrogását hallgatta csuklyája takarásában, mialatt kísérete mellett lépdelt, szorosan mellette maradván, s a barlangváros bejáratától távolodva azon gondolkodott, vajon hogyan is lelhetnék meg keresésük célpontját e veszélyes ismeretlenben; az árnyékosabbnál árnyékosabb, meggyötörtnél meggyötörtebb arcok közepette; ott, hol bármelyik sarkon a legrövidebb utat találhatták maguknak Dremer-hez. A gyógyító félt, ámde nem engedte izmainak, hogy megdermedjenek. Hajtotta őt a cél nemessége, a remélt eredmény fontossága; s erőt adott számára akarata, amelyet élessé, s keménnyé edzett a háta mögött sorakozó évtizedek alatt. Suttogásra nyitotta rózsás ajkait, s noha minden igyekezetét kételyei, rettegése, s bizonytalansága elnyomására összpontosította, alig-hallható hangjából nem volt képes eltüntetni a zöngéket, melyek a mérhetetlen veszélyt jelezték.

A veszélyt, amelybe ezúttal nővérét is belerángatta.

- Teljesen átlagos embernőnek néz ki. - pillantott éjsötétté változtatott szemeivel a másik felé, s kezdte hát a rövidre fogott, s elsőként rövidre tervezett tájékoztatást, amely a mögöttük álló úton talán nem kapott elég figyelmet más, akkor még nyomósabbnak tűnő problémák megoldásra várása miatt - A haja, mint a fák törzse, egyenes és barna. Általában felköti. Nadrágot visel, tunikával, bőrmellénnyel. Könnyűvértű harcosnak, kalandornak tűnhet, így bármelyik embervárosban jól elvegyülhetne. Oka van, amiért éppen ezt a helyet választotta, még ha nem is ismerjük, és ezért biztosak sem lehetünk benne, hogy akit keresünk, megfelel ennek a leírásnak. 

Nem, nem keresték volna e városban soha a másodszülött leányt.

Nem vetemedett volna arra Észak Felmetszőjének, Därur-nak egyetlen hűbérese, egyetlen támogatója sem, hogy egyáltalán felemlegesse a kósza gondolatból származó lehetőséget, mely szerint Niveria, Jégkarom-csúcs szabályainak példás értékű betartója és gondos ismerője; népének elszigeteltség-biztonságából, ámde szakadatlan védelmezője, egyetlen egyszer is, valaha is, önszántából megossza a lég számára szükséges szegletét a Csupaszbőrűekkel. Hiszen Valturaan árulása, Orod Opelë elesése előtt még nem vált felavatott felnőtté, így nem nyílt alkalma sem arra, hogy méltónak ítéltessék a vezetők előtt, s betekintést nyerhessen a világ valódi arca mögé, amelyben a Kétlábúak egykoron, évszázadokkal ezelőtt szövetségeseik voltak. Nem tették ki tehát Lanuria semmiféle csábításának, nem engedték, hogy más tájak és más szavak befolyásolják képlékeny, agymosásra alkalmas elméjét. Nem eresztették a hegység fogságából mindaddig, míg úgy nem vélték, már semmi sem ronthatja meg lelkét, s a formát, amelyet ők, az irányítók faragtak belőle. Kizárólag azután küldték egymagában a Fehér Város falai közé öccse felkutatására, hogy megbizonyosodtak róla: gyűlölete az apró, törékeny és puha teremtmények iránt nem vesztett erejéből, tetteinek önnön megítélése pedig nem ingott meg egyetlen pillanatra sem. Egyszóval, HA Niveria valóban nem látott, nem lelt megfelelő indokot apja követésére, s HA valóban olyan volt, amilyennek az ibolyaszemű leány megismerte őt; igazán csekély esély maradt arra, hogy bárki is ugyanazt feltételezze a lángszemű nőstényről, mint ő maga. Elvégre az, ha Valturaan nővére nem engedelmeskedett többé nemzőjüknek, nem jelentette feltétlenül azt, hogy az ifjúhoz hasonlóvá válván, bármely Hártyabőrű-település közelében avagy benne próbáljon elrejtőzni, míg megtervezi új életét. Nem, korántsem. Laryss Orowennë legalábbis úgy gondolta, az egykori menedék lakóinak megannyi oka lehetett másképpen vélekedni a Vékonyszárnyúról.

Ezt az okfejtést Nie számára is megpróbálta érthetővé tenni, mielőtt elindultak volna - mielőtt egyáltalán felvetette volna, hogy hová is készül, s miért is látogatta meg oly csendesen, oly gyorsan, s oly különös módon, noha eme különösség nem a Jégszemű azonnal felfedezhető hiányában öltött testet. Meg kellett indokolnia, mégis miért gondolta, hogy Niveria Gwaith-dúr-ban rejtőzhet, ha rejtőzött valahol egyáltalán, ehhez pedig el kellett mondania, hogy Kilime szövetségesei szemmel tartották a nőstényt, és hogy ő, a gyógyító elbeszéléseikből merítette végtelenül mély kútnak tetsző hitét a szóban forgó személyt illetően. A hitet, amelyet egymás iránt is éreztek ők ketten, az elrejtett házban, egymás arcát fürkészvén: egyikük azért, hogy megértse végre, mit szeretne tőle a másik, amaz pedig azért, hogy meglássa végre az égboltszín szemekben a hajlandóságot avagy annak teljes hiányát. A hajlandóságot? Követni őt. Vele tartani az ismeretlenbe, hanyatt-homlok a veszély tajtékzó tengerébe ugorván, oly vehemenciával, hogy az életre-törő-habok a fejük fölé tornyosuljanak hirtelen felbuzdulásból, melyet a botor leányok kiszolgáltatottsága ébresztett. Vele tartani, annak ellenére, hogy éppen a biztonsága okán dolgoztak oly sokat azon a Szigeten; s vele tartani, annak ellenére, hogy Laryss reménykedett benne, egyedül is képes lesz meggyőzni Niveria-t, s a találkozás pillanatáig, valamint azon túl is megóvni magát ármánytól, fegyverektől, mérgektől és sárkányoktól. Mégsem hallgatott Nie előtt, s nem csupán azért nem tette meg, hogy hosszúra nyújtott távolléte nyomán felmerülő gyanú esetén az idősebb nővér tudja majd, mit feleljen, s mit ne feleljen az aggodalmaskodóknak. Nem, nem csak azért... Az ibolya lélektükrök annál sokkalta különösebb módon csillogtak, s egynél jóval több jelentést, magyarázatot sűrítettek magukba, noha talán nem mindannyiuknak adatott meg később az onnan szavak módján való kiszabadulás. Az ispotályvezető egykori tanítványa egyvalamit azonban ott és akkor azonnal elárult a másik leánynak.

A jelenléte - úgy véli - szükséges a sikerhez.

Igen, így gondolta. Akképpen hitte, hogy testvéries szeretetük és összetartásuk majd képes lesz felébreszteni a Niveria-ban szunnyadó védelmező nővért. A szeretetteljes nővért, aki dallamokat dúdolt az álmatlan fiókának, s aki éreztette vele, hogy, mindenki mással, s legfőképpen Kilime-vel szemben, NEKI igenis számít valamit. NEKI bizony, sokat jelent. Oly sokat, hogy megmentette az életét, s feláldozta saját ifjúkorát, saját szabadságát, őérte. Az elragadó, makulátlan lelkű, őszinte ismeretlenért. De hiszen ily ismeretlenek voltak annak idején ők is, ketten, a két leány, akiknek szüleit a hatalmas korkülönbség, az ebből fakadó együtt nevelkedés hiányának ellenére, valami furcsa mégis szorosan összekötötte. Valami furcsa, ami végül, évtizedekkel később tán, de reájuk is hatást gyakorolt. Ami megmutatta számukra, hogy az "idegen" és a "különböző" nem feltétlenül kerülendő dolgok. Hogy az idegen és a különböző nem is annyira idegen és különböző, mint amennyire első látásra tűnik. Hogy a semmi helyén, a fájdalom, veszteség, a vér szerinti család teljességének a helyén valami "több" is elfér, és hogy ez a "több" olykor egyben "jobb" is. Máshogyan jó. Hogy máshogyan, másként és másért tartjuk szívünkhöz közel szeretteinket, akikért annyit és addig kell tennünk, amennyit és ameddig csak tudunk. 

S ha Orod Opelë fájó hirtelenséggel tanította meg számukra a váratlanság, kiszámíthatatlanság fájdalmas leckéjét, akkor hát Telar ostroma méltó emlékeztetőként, megújuló sürgető erőként állott fel a Fehér Város bukása mellé bensőjükben, lelkükben, és a kiképzőmester leánya remélte - nem, tudta, hogy Nie pontosan érteni fogja őt. Hogy érteni fogja, mert az idősebb leány is ugyanazt érezte. És bár számukra bizonyos tekintetben, bizonyos személyeket illetően már késő volt; attól még nem kellett későnek lennie Valturaan és Niveria számára. Attól még máshogyan, másként jobb hellyé tehették a világot, másoknak és ezáltal önmaguknak is egyaránt. Hitte ezt Amyas gyermeke, oly erővel hitte, hogy az az erő olykor elfedte a mellkasában munkálkodó bűntudatot és féltést, amelyet nővére óvatos, hangtalan léptei, s puszta jelenlétének tudata tartott életben. A tudat, miszerint ő, húga sodorta veszélybe, méghozzá teljesen szándékosan.

Veszélybe, amit nem sárkányok jelentettek - Gwaith-dúr-ban már nem. A hegység azonban, amely otthont adott a sötételfek városának, hemzsegett tőlük, s Laryss összeszűkült gyomorral gondolt az odakint eltöltött időre; ő, ki évek óta élt közöttük, s kit felhatalmaztak, hogy segédkezzen egy fióka, az egek népének legnagyobb kincse nevelésében. Rettegett a szárnyas ragadozóktól, s e rettegés, úgy ítélte meg, sohasem fog elmúlni. Olyasféle részét képezte ez egy Csupaszbőrű lelkének, mint ahogyan jegyese tartott a sebezhetőségtől, melyet a pihenés, még inkább, a mély álom jelentett, melyre fejlődő szervezetének alkalmasint még mindig szüksége volt. Tartott attól, hogy kemény pikkelyeit átdöfik a hegyes, éles fegyverek, és tartott attól, hogy egy jól fogalmazott, jól választott varázslat veszi el életét, ha nem óvatos, ha nem figyel. Ha alábecsüli a városok, falvak, tanyák, erdők, hegyek népeit. Hisz' mégis ki mondhatta volna meg neki, mire képesek a világ teremtményei? Ki mondhatta volna meg, hogy akad közöttük egy is, ki nem övéi közé való, mégis több szeretet és több törődés szorult belé irányában, mint akármelyik fajtársába? S ki mondhatta volna meg Laryss-nak, hogy mely sárkány rejtegetett magában gyengédséget, együttérzést, s feloldani való fájdalmat? Ki mondhatta volna meg, melyek végeznének vele közülük, mielőtt még egyáltalán feleszmélhetne? Senki sem. És senki sem mutathatott most rá számukra, mely sötételf volt csupán ál-alak, s melyik nem. Senki sem figyelmeztethette, védhette volna meg őket, ha történt volna valami, valami olyan, mint ami Orod Opelë mellett történt vele magával. Mint ami az édesanyjával történt évtizedekkel ezelőtt, vagy... Vagy mint amit Nie élt át Telar-ban néhány hónapja.

Ugyan az ametiszt sárkány nem minden tettét követhette végig azon az éjjelen, Valturaan dühödten és őrjöngve tájékoztatta őt, s mindenkit a Csúcson arról, amit művelt, s arról is, hogy ne kíméljék, ha útjukba akad. Arról, hogy miféle nevet, vagy legalábbis álnevet használt télközép ünnepén, s ennélfogva arról is, hogy Laryss elgondolásával ellentétben sokkal kevesebb ragadozót gátolt meg a sötételfek híre egy olyan alak felvételében. Hogy talán sokkal nagyobb veszélyben sétálhattak most, mintsem sejteni merészelték volna, ametiszt sárkány ide vagy oda. Bár meg kellett hagyni, a szavait, s a tekintetét nem feledhette. Nem feledhette a csontjaiba maró félelmet, amelyet Nie elvesztése iránt érzett, s amelyet oly közeli ígéretként lebegtetett fejük fölött várakozón a félhold-sebhelyű férfi. Nos, legalább eltéveszteni nem fogják, ha felbukkan a városban, s talán még idejében megmenekülhetnek előle a szag-rengetegben.

Efféle halovány reményekben merészelt bizakodni, mialatt végighallgatta Nie javaslatát és aggályait. Ami az elsőt illette, fogalma sem volt arról, hogy egyáltalán megfordultak-e itt emberek olyan mértékben, hogy számukra kijelölt helyet érdemeltek volna ki. Talán a kereskedőkre gondolhatott? Léteztek olyan kereskedők, akik bemerészkedtek volna akár a hegyek árnyékába is? A fiatalabb úgy vélte, ez lehetetlen volna, ugyanakkor nem vetette el teljes mértékben az ötletet - elvégre akadtak hazájukat megtagadó katonák, körözött bűnözők, akik talán pontosan beleilleszkedtek a város környezetébe, méghozzá talán túlságosan jól. Ők meghódíthattak maguknak fogadókat, kedvelhettek bizonyos étkezdéket, s ki tudja még, miféle indíttatásból csoportosultak valahol, nem is olyan messze tőlük, Talán az egyik közeli utcában. Laryss mégsem erre a gondolatra tett megjegyzést, hanem inkább a másik leány által említett második dologra koncentrált.

- Nie, nem kell aggódnod. - suttogta neki - Kilime parancsnoksága alá egyedül én tartozom, feletted nincs hatalma, és így nem büntethet meg, nem szidhat le, legfeljebb talán csak abból az okból, hogy ismerte a szüleidet, és te is fontos vagy neki. Ami Shuga-t illeti, az ígérete feljogosíthatja bármire, az ötletszerző azonban én voltam. Én vettelek rá, pontosan úgy, ahogyan fogalmaztad, tehát ha bajom esik, az az én hibám, és nem a te felelősséged. Ha neked esik bajod, az viszont már az enyém. - tette hozzá, s tekintete egy pillanatra elidőzött-elmélyedt a vörös szempárban. 

Mondani próbált valamit, ám nem szavakkal igyekezte azt tenni. Megpróbálta megértetni fogadott testvérével, mennyire aggódott, s hogy mennyire bűntudata volt, ám itt nem állt meg. Az éjsötét, fényes lélektükrök valami mást is hordoztak magukban, s az a valami bizonyára rendkívüli erőt kölcsönzött a gyógyítónak, hogy nem fordult meg, s nem rángatta ki azonnal társaságát a városból. 

S Nie, ha megkereste bennük, hálát és reményt lelt azokban.

Nem tompította látását a szeme fölé lógó csuklya, így hát csaknem egyszerre észlelhette a mellette gyalogolóval a három alakot, akik még csak nem is takargatták másságukat a szürke, fakó bőr és hószínű haj rengetegében. Mindhárman emberek voltak, s Nie javaslata feltétlenül és azonnal követendőnek látszott, így Laryss hamarvást bólintott is társaság példáját követvén, noha figyelméből, tartásából, megfontoltságából nem engedett. Valóban nem szeretett volna az otthoniak és Shuga haragjával szembesülni, ezért óvatosnak kellett lenniük, tehát ebben az esetben elkerülniük azt, hogy mások után való koslatáson kapják őket. Ügyelt arra, hogy távolságot tartsanak, ám apró termetük miatt szem elől ne tévesszék a jószerével fakéreg és agyag színébe öltözött csoportot. Az időzítés kulcsfontosságú lesz, amint elérik az emlegetett célállomást, hiszen, ha az idősebb nem tévedett, két sötételf belépése egy kerekfülűek számára kialakított ivóba talán nem volt hétköznapinak nevezhető, még errefelé sem.

A három férfi tetemes mennyiségű szőrmét viselt a hegységben uralkodó téli hideg ellen, s bizonyára még nem érezték szükségét, hogy levessék azt a szurdok fedetlen részén, hol a fagy és hó időről időre visszahódította magának Gwaith-dúr legszélső utcáit. Nem is kezdtek öltözetük igazgatásába, ami arra engedte következtetni az őket figyelőt, hogy úti céljuk nem a barlang védelmében volt fellelhető. Nie és Laryss számára, akik származásukból adódóan jobban tűrték a hideget, ez talán megkönnyebbülést jelenthetett, tekintve, hogy egyes sötételfek akár három fejnyivel is föléjük magasodtak, s félő volt, ha sokáig óhajtják követni a társaságot, könnyedén szem elől téveszthetik őket. Dazulax-ot ezen veszély nem fenyegette volna, ha a közelben tartózkodik, noha talán fel sem keltette volna érdeklődését három közönséges ember - feltéve, ha nem kívánta volna őket kísérete díszes részévé változtatni. 

Egyszóval semmi rendkívüli nem akadt azon a három emberen - semmi olyan, amivel kivívhatták volna maguknak a város lakóinak figyelmét. Tulajdonképpen inkább fordítva történhetett volna, amennyiben számításba vesszük, hogy Gwaith-dúr-ban az ametiszt sárkány jelenléte oly természetes volt, akár a felkelő nap, ennek ellenére azonban oly érdekfeszítő, s gyakran oly büszkeséget ébresztő a megtört, elbujdosni kényszerült lelkeknek, hogy szívesen nyugtatták rajta tekintetüket, s kíváncsian várták, vajon ezúttal mi járatban érkezett. Útját tehát suttogás, csodálkozás, üdvözlések és olykor bizony évezredes, szigorú tekintetek is követték. Nem mindenki volt olyan boldog a pikkelyesbőrűek jelenlétét tekintve, s kétségkívül nem mindenki értett egyet azzal, hogy szabadon járhattak-kelhettek a városukban, csak mert megengedték nekik, hogy saját területükön építsék fel azt. De hiszen így igaz, nem minden sötételf tartozott Filnoren irányítása alá, s nem minden sötételf vélekedett ugyanúgy a világról, még akkor sem, ha népük elárulása némiképpen hasonlóvá tette őket egymáshoz.

- Kra'h Lur Dazulax! - hallatszott egy hang valahonnan az ametiszt sárkány háta mögül.

Egy hang, amely meglehetősen hasonló érzelmeket hordozott, mint az előző, Wolodal-é - csupán kissé magasabb formában töltötte be a sétára alkalmas teret az épületek közt... és még az is megeshetett, hogy pontosan az előbb szóló személy példájára vette a bátorságot a megszólításhoz? -, így tehát kétségkívül arra utalt, hogy tulajdonosa nem csak belenyugodott a ragadozó szabad közlekedésének tényébe, hanem egyenesen mintha örülne, hogy látja.

- Minek köszönhetjük visszatérésed? Talán értesültél a "vendéglők csatájáról"? - javította ki szándékosan a másik férfit, aki mostanra bizonyára eltűnt az utcák forgatagában - Ha nem, remélem, belefér egy kitérő a Három Egérbe, mielőtt a teendőid után nézel. Ma ők a sorosak. - folytatta a hang, amely láthatóan cseppet sem veszített lelkesedéséből - és amely elutasította a létesítmény valódi nevének használatát -, még a kevésbé bizalomgerjesztő kíséret megpillantásakor sem - Állítólag valami fergetegesen izgalmassal készülnek, és az ivóverseny, amiről pletykálnak, csak holmi szánalmas bemelegítés lesz. De az biztos, hogy bármi is történjék, nem lesz unalmas, ha csatlakozol.

A hang gazdája egy térd fölé érő tunikába, s felette szőrmemellénybe öltözött, meglehetősen harcedzett sötételf nő volt, szeplőkkel a szeme alatt, s hátrafogott haja merőben arra utalt, hogy cseppet sem szégyenli sebhelyeit - még azt sem, amelyik a jobb oldali fél fülének levágása után maradt hátra. Az orcáján helyet foglaló ráncok nem feltétlenül arra utaltak, hogy fiatal volna, azonban talán arra sem, hogy kiöregedett volna a különféle rendezvények élvezetéből. Sokkal inkább, mintha aggodalom, fáradtság ráncai lettek volna: mélyre szántott árkok egy megtört, elveszett élet ekéjének súlya alatt. Yarida, vagy ahogy sokan mások szólították, Yara volt az, egykoron Thalion Órëa hatalmas fenyvesekkel körbevett városának lakója, mi több, a vezér egyik katonája - bár kérdéses, hogy Dazulax megjegyezte, megismerte-e őt megannyi másik sötételf közt -, s szemmel láthatólag igencsak kedve támadt felönteni a garatra, és az ábrázatából kiindulva talán még erősen alulöltözött táncosok vagy táncosnők látványát sem utasította volna vissza. Érdeklődéssel, félelem-nélküliséggel, noha nem teljesen elfogadólag figyelte a cseléddé tett, megnyomorított emberleányt is Dazulax birtokában, ám egyelőre félretette kérdéseit. Azokra út közben is lesz ideje - merthogy meg kellett nyernie a sárkányt az emberek szervezésében készülő eseménynek. Az ő társaságát sohasem bánta még senki a gwaith-dúr-iak közül...

"Macskáknak belépni csak saját felelősségre"

Ez a felirat állt a három egér felett a kilógatott fatáblán egy megfelelő és szokványosan elcsépelt helyiségnév helyett; pontosan azon a cégéren, amelyre Artanis leánya lehetett figyelmes. S hogyan is ne lett volna, ha a többi közé bepréselt, ám cseppet sem apró, ráadásul cseppet sem észrevétlenül unalmas, nyirkos kőépület bejárata előtt minden számításukat felülmúló számban várakoztak, s társalogtak a Birodalomból származók, meglepetésükre pedig: a nem onnan származók is. A függönyöket széthúzták az ablakokban, hogy a bentről áradó aranyló fény közelebb csalogassa a látogatót, s már a zenészek is próbáltak-játszottak odabent. A faajtótól távolabb csoportosult sötételfek közt akadtak, akik csalásról, felesleges felhajtásról beszélgettek, noha ahhoz képest, hogy kételkedtek az emberek szervezési képességeiben, meglehetősen kíváncsiak voltak arra, amit a nap, s majd az est tartogathat az ő prezentálásukban. Le sem lehetett volna tagadni tehát: valami egészen biztosan készült odabent.