Gwaith-dúr, a sötét elfek városa

A sikátor felé érkezve a kardomat hívom segítségül. Nagyon bízom benne, hiszen igen jó kis fegyver, azonban a férfi úgy tűnik, hogy nagyon jó harcos. Gyorsan mozdul, és üt félre a kardot a kezemből. Dühösen csikorgatom a fogaimat, majd úgy döntök, hogy feladom és megpróbálom elmagyarázni neki a dolgot. Mikor megszólít, úgy érzem, hogy talán itt az idő a beszélgetésre. Lánccsörgést hallok, majd hátrálni kezdek.
- Nane... Elmagyarázhatnám végre, hogy mi a franc történt veled? - kiáltok fel határozottan, előre téve a kezeimet, az egyikben még mindig a kardot tartva, igyekezve félreütni a láncokat. Semmi kedvem gúzsba kötve elmagyarázni a dolgot.
- Félreértés történt, elf! - emelem fel ismét a hangomat és határozottan megvetem a lábamat. Nem támadok, csak nem szeretném, ha megkötözne, így ha közelebb jön, akkor bizony kiütöm a láncot a kezéből.

Érzem, ahogy a hideg fal a hátamnak nyomódik. Egy gyors hátrapillantás - igen, valóban a sikátor legszélén vagyok, innen már nem nagyon tudok hova hátrálni. Hogyha a férfi tényleg nem áll meg és nem fogja fel, hogy meg akarom magyarázni a dolgokat, akkor igen kevés helyem lesz védekezni és valóban csak a gyorsaságomban és az ügyességemben bízhatok. Ami ma nem nagyon védett meg, azt hiszem, hogy ez a hülye átok is közrejátszik. Érzem, hogy kicsit fáradtabb vagyok, hamarabb elfáradtam ebben az aprócska harcban, mint máskor egy nagyobban. Az elf végül megáll, mélyen a szemembe néz, én pedig halk röffenéssel emelem fel kicsit a fejemet, és határozottan nézek a szemébe. Vörös szemem megvillan, majd hallgatom a férfi szavait. Lassan bólintok, és egy leheletnyit lejjebb engedem a kardomat, de nem rakom el végleg. Ennyire én sem vagyok bizakodó. A kérdései teljesen jogosak, így hát lassú mozdulatokkal teszem bele kardomat a hüvelyébe, mely az övemen lóg.
- Tévedsz. Nem akartalak megátkozni. Azért jöttem Gwaith-dúrba, mert egy ritka, különleges főzetet kerestem. Megtaláltam, de úgy tűnik, hogy csúnyán átvertek, ugyanis amikor neked ütköztem, véletlenül eltört az üvegcse és disznó fejet kaptál. - vonom meg a vállamat és enyhe düh villan a szemembe mikor eszembe jut, hogy tényleg átvertek! Majd kicsit közelebb lépve a férfihez, folytatom:
- A fogadóban meg akartam magyarázni, hogy mi történt, mondtam s néhányszor, hogy állj meg és elmesélem, nem akarok harcolni. Ám Te nem hallgattál meg, így jó, hogy megvédem magam! - emelem fel kicsit a hangomat a végén.
- A láncokat pedig... - lépek még közelebb a férfihez, és elmosolyodom, megvillantva ismét vörös szemeimet - ... jobb szeretem a férfiakon látni. - kacsintok az elfre és remélem, hogy érti, hogy értem...
- Az átok megtörhető. Legalábbis a tiéd. Hogy Te mit csináltál velem, azt neked kell tudnod, de nagyon örülnék, ha nekem sem kellene vaddisznó fejjel járnom a várost. - jelentem ki, majd a köpenyem zsebéből előhúzok egy kisebb üvegcsét.
- Ez Álomfű főzet. Meg kell inni, ekkor néhány másodpercre elveszíted az eszméletedet, majd újra magadhoz térsz ~ és a lelkek ismét eggyé válnak ~gondolok vissza arra, mit is mondott a kereskedő és elfintorodom. Na ja... Vagy egyszerűen elmúlik a disznófej...

Lassan elmagyaráztam, hogy mi is történt, és hogy mit is várok a férfitől. Közben a kardomat egyelőre nem tettem el, és ezt az elf kis is használta, hiszen folyamatosan kocogtatta a sajátjával, mintha bármelyik pillanatban leszúrhatna. Mikor befejezem a történetemet, megunom a dolgot, enyhén félreütöm a kardját, majd elrakom a sajátomat a hüvelyébe. Kérdőn nézek a férfire, hogy most mi tévők legyünk, mire ő beszélni kezd. Furcsa hangsúllyal ismétli meg, amit mondtam, én pedig értetlenül nézek rá.
- Te mindenkivel ilyen bizalmatlan vagy? Szerinted az a hobbim, hogy elfek torkát vagdosom át? Ugyan, kérlek... - nézek lenézően a férfire.
- Átvertek. Szeretnék megszabadulni ettől a vaddisznó fejtől és számon kérni a bájitalfőzőn a pénzemet. - jelentem ki határozott, felcsattanó hangon. Nincs időm, se kedvem ilyen bizalmatlan idiótákkal foglalkozni. Az elf elmélete igen érdekes, és mikor közli, hogy adjam oda a fegyvereimet is, dühösen horkantok fel.
- Nekem erre nincs időm. Vedd le rólam ezt az átkot, és utána eljöhetsz velem a bájitalfőzőhöz! - csattanok fel és még közelebb lépek az elfhez, már csak néhány centi választ el minket egymástól.
- Most! - súgom a szavakat összehúzott szemekkel.

Igyekszem a férfit rábírni arra, hogy a saját átkomat vegye le rólam, hiszen elvileg azt ő rakta rám, persze simán lehet, hogy a főzet rajtam is hatna. Szigorú pillantással lépek egészen közel a férfihez, és szinte követelem, hogy vegye le rólam az átkot. Most! Azonban az elf másként reagál, mint ahogy remélem. Egyszerűen közel hajol hozzám, összeérinti az orromat az orrával, majd lágyan átkarol, közelebb húzva magához. Egyik kezemet a mellkasára teszem, ajkamon pedig furcsa mosoly terül szét, hiszen fogalmam sincs, hogy mit is szeretne a férfi. Mikor megérzem a kezét az övemen, kérdő pillantással nézek rá, és eszembe jut, hogy az ölemhez irányítom a kezét. Kíváncsi lennék, hogy erre mit szól, de végül is én is akciózom: gyors mozdulattal nyúlok a köpenyébe és amikor ő a kardomat, én az üvegcse fiolát nyúlom le tőle. Halkan felnevetek, majd gyors mozdulatokkal hörpintek egy kortyot az üvegcséből. Érzem, hogy az elf karja ismét a derekamon van, és azt is érzem, hogy az italka hatásos: már nem szőrös az arcom, és nincs is vadkan fejem. Hál'isten visszaváltoztam gyönyörű vérelf nővé. Egy csábos-bájos mosollyal lengetem meg a férfi előtt az üvegcsét, és dobom fel a levegőbe: rajta múlik, hogy elkapja-e és megissza, vagy hagyja a földön szétfolyni.

Az átoktörő főzet hatásos volt, szerencsére. Azért nem kissé remegett a kezem amikor belekóstoltam, de még az íze is egész kellemes volt. Úgy tűnik, hogy annyi bátorsága már nem volt a bájitalfőzőnek, hogy még az átoktörőt is "rosszul" adja el nekem. Immár megszokott arcommal sétálok a férfi mellett, aki elveszi a kardomat és egyszerűen az övére tűzi. Mielőtt azonban kilépnénk a sikátorból, a férfit a falnak döntöm és gonoszul, csábosan elmosolyodom.
- Nem szorulok segítségre. Viszont... - jelentem ki harciasan, majd elmosolyodom és egyik ujjamat végighúzom a férfi állán, majd a nyakán, mellkasán, a hasán és végül megmarkolom odalent.
- Nálad van a kardom! - jelentem ki és közelebb lépve hozzádörgölőzöm, mint egy vadmacska. Vörös szemem megvillan, ajkam lágyan szétnyílik, úgy tartom fogva a férfi tekintetét.

Vogon elég lelkesen kísérne már a bájitalfőzőhöz, de nekem semmi kedvem visszamenni ahhoz a banyához. Vagy legalábbis még nem most, hiszen még eljátszadoznék ezzel az elffel. Egy határozott mozdulattal döntöm a falnak, majd közel hajolva hozzá, édes leheletemmel súrolva arcát közlöm vele, hogy bizony a kardom ott lóg az övén egy másik ékes bot mellett. Vadmacskamód a férfihoz dörgölőzöm, miközben ő csak beszél, és beszél, és... Beeberox? Felvonom a szemöldökömet a nevére, majd elmosolyodom.
- Kedvelem a kereskedőket. Mindig meglepnek valamivel... - simogatom a férfi mellkasát ábrándozva, majd ismét mélyen a szemébe nézek. Még szorosabban hozzá simulok, kezemmel átölelve őt és végül ujjaim ismét megtalálják az üvegcsét, melyben még lötyög egy-két kortynyi főzet. Incselkedve mosolyodom el, majd kicsit hátrébb lépek, és gyors mozdulattal iszom k az üvegcsét. De nem nyelem le, ismét közelebb lépek a férfihoz, és egy hosszú csókkal az ajka mögé juttatom az italt, kiélvezve a csók édes ízét, miközben ismét hozzásimulok a férfi alrészéhez, lágyan ingerelve azt.

A sikátorból kirohanva erősen kapaszkodom Vogon kezébe, hiszen úgy hallottuk, hogy tűz ütött ki a városban. És a fogadóban. Hol? Ijedten kapkodom a fejemet, és eszembe jut a drága íjam, melyet egy igen neves kereskedőtől szeretem be. Vogon tőrje annyira nem érdekel, minden esetre erőteljesen rohanok utána.Szembe találkozunk egy ork-kal is, akinek hasonlóan disznó feje van, de szerencsére Vogon hamarosan le tudja róla venni az átkot, az ork pedig el is siet. Jobban is teszi, mert a fogadóbeli tűz egyre inkább terjed, a fogadó emeletei egymásra omlanak és hangos jajgatások és kiáltások szűrődnek át a füstökön.
- Vogon, biztos hogy... ? - tenném fel a kérdést, hogy biztos érnek-e annyit, mire a férfi már be is ront. Nincs más választásom, magamhoz kapok egy ruhadarabot, belenyomom egy vizes edénybe, és az arcom elé téve én is berontok a fogadóba, a férfi után. Gyors léptekkel Vogon után sietek, majd a földre vetem magam és a tüzet kikerülve igyekszem elérni az íjat. A tőrt egy egyszerű mágiával a kezembe röptetem, majd megfordulok és Vogonra nézek.
- Megvan, tűnés innen kifelé! - kiáltok a vizes ruha mögül, ám hangomat elnyomja a dörrenés, amivel ismét ledől egy emelet.
- Futás! - rántom fel a férfit a földről és nem foglalkozva a lángok mardosó érzésével, magam után húzva vonszolom ki a félájult férfit, hogy odakint végignézhessük, ahogy a számos emeletes fogadó egyszerűen magára omlik oda, ahol néhány perce még mi voltunk. Támogatva a férfit magam is köhögök egy darabot, és az egyik fal mellé érve egyszerűen leülök a földre, magam mellé húzva Vogont is és erőteljesen köhögve a vállára hajtom a fejét.
- Ennyit nem ért... - nézek az íjra. Hangos nyerítés töri meg a robaj utáni csendet, miközben néhány ló kitör a pajtából. Felpattanok és elkapom a saját lovam kantárját, majd halk szavakkal és simogatással nyugtatom meg az ijedt lovat.
- Gyere, menjünk egy kicsit távolabb ettől a zajtól! - pattanok fel a lóra és tartom a kezemet Vogon-nak, hogy üljön fel mögém. Talán még folytathatjuk azt, amit nem igazán fejeztünk be egy csendes, erdei tisztáson...