Keleti szeglet, a Remény tengerének partja

Miután a fiú letelepedett a harcos mellé, és kérdéseit is feltette, Moozen felnevetett, majd rá nézett.
- Azért azt elég nehéz elhinni, hogy nem ismered ezeket a szavakat, érzéseket. Majd megtapasztalod. - Mondta mosolyogva.
- Na jó! - Lágyult el kissé, - nézzük egy étel szemszögéből. De nő előtt nehogy szót ejts erről, mert nem igazán szeretik, ha egy darab húshoz hasonlítják őket. - Moozen a tenyerébe fektette arcát és úgy nevetett fel ismét, mert nem akarta elhinni a szituációt. Egy fiúnak próbálja elmagyarázni, hogy milyen is az..
Kissé erőt vett magán, és ismét Markusra nézett.
- Ne értsd félre, nem rajtad nevetek. Cseppet sem! - Mondta határozottan.
- Szóval! - Kezdett bele ismét. - Tehát van egy étel, amit nagyon szeretsz...hm..bármi. Megérzed az illatát az utcán. Na az a vágy! Vagyis vágyódsz utána. Véletlenül kiderül, hogy pénzed is van rá, tehát eszel egy tányérral. Na! Az a gyönyör. Vagyis a vágyaid beteljesülése. - Mutatta, porondmesterként tenyerét Moozen, elégedett vonásokkal arcán.
- Most pedig az egészet képzeld el úgy hogy az étel nem étel, hanem egy nő. Többet pedig nem mondok erről, majd megtapasztalod a saját bőrödön. - Zárta le a témát a harcos, és ivott egyet a kulacsából, majd a fiú felé nyújtotta.
Eltűnődött kissé, majd kérdezett a fiútól.
- Azt mondtad a parton, hogy a szöszi hasonlított valakire. Ki az? Mármint miféle lány az aki felkeltette egy magadfajta híres attrakció figyelmét? Nem vitte túlzásba a cinikus élt a harcos, csupán annyival fűszerezte szavait, hogy válaszra, vagy legalább magyarázatra késztesse a fút.

/Nawarean /

Ahogy hallgattam a fiút egyre jobban tudatosult bennem, hogy minket kettőnket egy egész világ választ el egymástól. Magam sem értettem miért érzek haragot ha Nawareanra nézek. Leültem mellé és elgondolkozva fürkésztem. Eltelt így több perc is, mire rájöttem mi bajom is van tulajdonképpen. Itt ez a fiú aki nem sokkal lehet idősebb mint én, mégis sokkal magasabb szinten áll. A sok éves tanulás és gyakorlás után azt kell látnom, hogy szinte semmit se értem el. Mellette olyan érzésem volt, mintha az elmúlt éveket henyéléssel töltöttem volna. Féltékeny voltam, annyira hogy fel tudtam volna robbanni. Hirtelen felálltam és komoly arccal néztem a fiúra.
- Ha legközelebb találkozunk, már sokkal erősebb leszek! – jelentettem ki. Aztán hirtelen szélesen elmosolyodtam.
- Szóval legyél majd kedves velem. Na szia! – fordultam meg és elindultam. Nem érdekelt már semmi veszély. Elhatározásra jutottam: Megkeresem a mesteremet és addig nem tágítok mellőle, amíg erősebb nem leszek másoknál.

Köszöntem a játékot

* Bizsergett a hátam valami váratlan fog történni amit nem számítottam bele a ma esti sütögetős programba. Majd egyszer csak megtörtént a lany felpattant, leplezem meglepettségem. S a kis ijedtséget is ami rám tört mikor a lány csak ugy felpattant mellőlem. Már majdnem fegyverért nyúltam mikor a lány megszólalt s a végén egy mosolyt fűzött hozzá. Elmosolyodok jómagam is majd csak ennyit fűzök hozzá.
- Azt kívánom, hogy ez így legyen... Ryn. Legyél erősebb mint akárki e világon. Az istenek óvjanak az utad során. S ha legközelebb találkozunk összemérhetjük erőnket.
*Mosolyodok el a lányra majd nézem ahogy tovább áll.
~Talán van némi esélye a túlélésre ezzel a hozzáállással.
|| Köszönöm a játékot ||

Hány nap? Megállva az úton kezeit maga elé emelve ujjait kinyitva, összecsukva, majd újra felnyitva próbálja összeszámolni, hány napja lehet már annak, hogy elindult. Bőven negyven fölött jár a számolásban, amikor halk sóhajjal ereszti maga mellé a karjait. Nem, mintha jelentősége lenne, az eseménytelen vándorlással töltött idő összefolyik, képtelen szétválasztani, hogy mi esik valójában több napra és mi történt meg holdnyugtától holdkeltéig. Még ha tudná is, mit sem számítana, nem az idő szabja meg távolléte mértékét, hanem tudása. A tudás, amit most még nem birtokol, de amihez minden lépése közelebb viszi, első lépésként a tengerhez. Azt mondják, minden véges, épp így a végtelennek tűnő szárazföld is, ennek elfogadásához pedig látnia kell a végét, a hatalmas víztömeget, amit a Remény tengereként emlegetnek. Ahogy itt áll a parton és elnézi a csillámlóan kék felszínt, meg tudja érteni, honnan ered a név. Az út fáradtsága és fásultsága egyetlen csapásra eltűnik, csizmáit félredobva gázol bokáig a vízbe, nem törődve a bőrébe maró hideggel. Ez a kis kellemetlenség elnézhető, ha cserébe fizikai kontaktust alakíthat ki a tengerrel, saját bőrén érezve, hogy mennyire más ez a mérhetetlen víztömeg, mint az otthoni tavacskák és patakok. Érzi az erőt, a hatalmat, ami minden cseppből sugárzik, a fenyegetést és csábítást, amit talán csak a nimfák és a tengerészek érthetnek teljesen.
Hosszú percekig áll, szemeit lehunyva és mozdulatlanul, hallgatja a morajlást, érzi a sós illatot és hagyja, hogy lábujjait elzsibbassza a víz hidege. Az utóbbi időben egyszer sem szakított tisztességesen időt arra, hogy értékelje a természetet. Szőke hajába belekap a szél, mire pillái megrebbennek, smaragd pillantás villan a szárazföld irányába, miközben összébb húzza magát fűzöld köpenyét. Képzelődne? Minden bizonnyal... A férfi elmosolyodik saját butaságán, majd sarkon fordulva elhagyja a nedves közeget, a homokot átszelve a füvön hagyott csizmái felé igyekezve. Verjen tábort itt a közelben vagy keressen egy fogadót, amikről még csak hírben hallott? Zsebeit megtapogatva kénytelen az előbbi lehetőség mellett dönteni, mivel eddig nem gondolkozott anyagiakban, így egy petákja sincs. Nem baj, nincs is jobb, mint egy puha mohaágyon álomra hajtani az elf fejét.
Íját és tegezét a földre dobja, majd maga is letelepszik, lábait kinyújtva, kezeivel maga mögött megtámaszkodva bámul fel az égre, mintha csak a felhőkből akarna olvasni.

*Egy sziklán ülök nézem a tengert.
~Itt ébresztettek fel... Ennek a tengernek....
*Hallom ahogy megtörik a tenger halk csobogása, tekintetem irányába fordítom. Egy lány ahogy haját a szél ringatja fülei megmutatják mifajta. Viszont a szél nem csak hovatartozását árulja el, köpenyem meglebeg s ha a lány meghallja könnyen észre vehet. Vöröslő szempár fogadja csupán, törökülésben nézem őt. Kezeim térdemről a kardokra csúsznak, két ezüstös kard. Minek markolata kivillan a köpeny alól. Arcomat maszk fedi, mi egy fekete nevető arcot ábrázol. Kezeim megmarkolják a kardokat, halkan megszólalok.
- A gyors...
*Viszont még nem mozdulok, várom mit lép a lány, talán fegyvert ragad, viszont elhúzott szemek vizslatják őt mit cselekszik.

Fülei mégsem csalják meg, ahogy először sejtette. A hiba abban állt, hogy rossz irányba fordította a fejét, de amikor a szél másodszorra is a környezethez nem illő hangot sodor felé, immár felfedezi a forrást. Zöld tekintet pihen meg a sziklán ülő alakon, a szépen metszett arcra kíváncsiság ül ki, ajkaira álmatag félmosoly húzódik, miközben fejével biccent. Az első lény, akivel azóta találkozik, hogy elhagyta a falut. Szíve heveset dobban, a habokból kilépve nem is irányítja már hátrahagyott lábbelije felé az irányt, hanem az idegen felé lépdel, hosszúkás fülében még visszhangot vernek a szavak.
-A gyors?
Bár kinézete megtévesztően nőies, hangja egyértelműen férfié, még ha nem is mennydörgően mély. Odahaza is gúnyolták, hogy növesszen arcszőrzetet, de minimum vágassa le a haját, mert ha olyan bő ruhákat hord, mint a mostani köpeny, ami rejti alakját, akkor könnyedén nőnek nézi bárki. Elfek átka a szépség, ami alól sokszor még a férfiak sem kivételek, így ő sem.
Jópár méternyi távolságban állapodik meg, kezeit összekulcsolva a háta mögött, fejét érdeklődve biccentve oldalra.

*Kezem kicsit előre csúsztatja a pengét ami az idegen felől van, ezüstös fénnyel veri vissza a fényt mi ránk vetül.
- Mi nem tetszik?
*Kérdezem teljesen nyugodt hangon a köpenybe bújt elftől. Mikor felém fordult, szemeim látták mi rejtőzik ruhája alatt, ha az avatatlan szemek elől el is tudja rejteni, én mélyebbre látok náluk. Hátamon végig fut a hideg, ahogy végig mérem ezt a beállást, amit produkál miközben engem néz.
- Neked nem Talion után kéne futkosnod ebben a pillanatban mikor a háború égeti földjeitek peremét?...

Úgy tűnik, nem fogja egyhamar megtudni, hogy mi is az a gyors, amiről a férfi beszélt. Ehelyett furcsa kérdést kap, amire mosolya értetlen kifejezésbe vált, szemöldökei kérdőn ugranak homlokán magasabbra.
-Minden tetszik.
Karjait oldalra nyújtva mutat végig a tájon, visszanyerve korábbi mosolyát. Hogy is ne tetszene neki, amikor életében először láthat ekkora víztömeget? Az élmény még a hideg ellenére is hatalmas, valósággal letaglózza, ilyenkor nincs helye elégedetlenségnek. Vajon az ismeretlen miből vonta le azt a következtetést, hogy valami nem tetszik neki?
A ruha alatt sok nem rejtőzik: egyszerű, elf mintával hímzett ing és nadrág, egy vastag öv, amin néhány erszény lóg. Egyetlen fegyvere a hátán lóg, jól látható helyen.
-Ki az a Talion? Ahonnan én jöttem, nem hallottam háborúról.
A bölcsek biztosan mondták volna, ha harcra készülnének, igaz? Igaz? Eltöprengve pillant maga elé, apró gondolat üt szöget a fejében. Ezért küldték volna? Hogy a háborúra készülve ismerje más fajok módszereit, hogy ezzel segítse később saját népét? Ugyan... Hiszen béke volt, amikor elindult.

* Kardom vissza csúszik hüvelyébe.
~ Ez egy bolond...
*Vezetem vissza a terdemre kezeimet, hűvös szél fújdogál. Vissza fordulok a tenger felé.
- Thalion.. Hogy mégis ki ő...? Egy bolond kit az elfek vezérüknek választottak s most a biztos halálba vezeti a hozzád hasonlókat...
* Állok fel a szikláról majd lesétálok róla. Mikor már nincs a labamnak hely leugro.
- Majd te is eldöntheted, élsz e vagy halsz...
* Elkacagom magam majd elindulok végig a parton.

Nem az idegen az első, aki bolondnak tartja, odahaza szinte természetes volt őt gyengeelméjűnek tartani csak azért, mert előnyben részesíti a természet közelségét másokénál. Hogy meg fognak lepődni, ha egyszer visszatér, felvértezve minden tudással, amit vándorútja során fog összegyűjteni.
-Miért tenne bárki ilyet? A vezérek kötelessége és haszna, ha mindenki kedvét szem előtt tartva irányít.
Ezért nem volt a falujukban soha egy kinevezett vezér. A legidősebbeket összegyűjtő tanács hozta a döntéseket az évezredek alatt felhalmozott bölcsességre támaszodva.
-Miért halnék meg, ha élhetek is? Élni sokkal jobb, hiszen annyi minden van még, amit nem tudok.
A korábbi távolságot megtartva indul meg az ismeretlen férfi után, igyekezve pontosan az általa hagyott nyomokba lépni.
-Te élni akarsz vagy halni?
Bár a mondat kétértelmű, hangjából nem érezni fenyegető élt, mozdulatai sem utalnak arra, hogy támadni készülne. Inkább vezeti a kíváncsiság, mint eddig is.

- Azért halnál meg mint mindenki más.... Mert egy másik az életedre tör.
* Hallgatom az elfet ahogy Thalionról beszél.
- Igen ő is azt akarja ezt nem kétlem. Békét és boldogságot, csak hogy az nem az ő útján érhető el... Míg ez az alattomos és undorító emberi faj vezeti ezt a szigetet.
* Majd a következő kérdésére megtorpanok, majd megfordulok a maszk alatt elvigyorodom.
- Megint élni akarok...
*A gyorsak tánca egy pillanat alatt röpít két lépés távolságba az elffel.
- Minden halott egy új életet akar nem tudtad?
*Vonom ki kardomat.
- Minden lélek saját testet akar... S az tudod mivel lehet elérni?
*Húzom el szemeimet miközben másik kardomat is elő húzom, s aljuknál ossze illeszten őket. Kattan egyet majd egy kezembeveszem át az újá született fegyvert.

-Nem mindenki azért hal meg.
Távol álljon tőle akötekedés, de ezt meg kellett jegyeznie. A halál számtalan formában megjelenhet, eljöhet az elfekért, nem csak egy másik halandó keze által. A betegség és öregség csak kettő aközül a sok közül, amihez nem szükségeltetik külső beavatkozás.
Megint élni? Megáll ő is, magában ízlelgetve a szóhasználatot. Miért megint? Hiszen nagyon is élőnek tűnik, még ha arcát rejti is, attól még semmi kétség, hogy lélegzik és mozog, ahogy minden tisztességes élő teszi.
A hirtelen jött közelség nem tetszik neki, mintha a feltámadó szél is azt süvítené a fülébe, hogy most rohanjon messzire, mintha csak azért kapaszkodna köpenyébe, hogy húzza, rángassa el innen, el a fenyegető idegen közeléből. Ahogy keze az íjhoz emelkedik, hogy válláról leemelje, tekintete a korábbi álmatagságot mellőzve keményedik meg, figyelve a legapróbb rezzenéseket is, miközben engedve a fűszálak invitálásának hátrébb lép. Bár távol áll attól, hogy a legügyesebb íjásznak nevezhesse magát, ilyen közelről még ő sem tudná elvéteni a célt, ha a másik meg akarná támadni.
-Ami egyszer elveszett, sosem kapható vissza.
Nem akarja tudni, ösztönei is súgják, hogy kivételesen ne firtassa a választ, mert testi épsége bánná, ezt pedig nem szeretné. Épp csak elkezdhette az életet, alig valamivel több, mint száz év áll mögötte, vétek lenne az előtte álló évezredeket a kíváncsiság miatt eldobni.

* A fiútól pár lépésre állva válaszolok.
- Nem mindenki, csak azok vesznek el a másik kezétől akik gyengék. A gyenge elpusztul az erős uralkodik. Ez az elet rendje...
*Nézem a fiú mozdulatait, látszik szíve hevesebben ver, s íját ragadja meg.
- Húzd csak fel feszítsd meg a húrt, mielött a vessző elhagyja a testet leváglak...
*Emelem magam mellé a fegyvert jobb kezemmel vízszintesen kitartva.
- Tegyed próbára a holtakat...

Áh igen... Hallott már az emberek ezen felfogásáról, amivel magyarázni akarják indokolatlan vérszomjukat. Ő mindig azt tanulta, hogy nem az erőszak teszi vezetővé a vezetőt, hanem önfeláldozása és bölcsessége. Nem véletlen, hogy odahaza a legtöbb tudással rendelkezők irányítják a mindennapi életet.
-Ha minden elpusztul, nincs min uralkodni.
Újabb lépést tesz hátrafelé, oda sem kell pillantania, így is be tudja tájolni, hol hagyta a csizmáit, de szükség esetén azok nélkül is el tud menekülni. Inkább egy pár lábbeli vesszen el, mint az élete.
-Nem akarok harcolni.
Balja az íjat markolja, jobbja felemelve függ a tegez fölött, ujjait centiméterek választják el a vesszőktől. Esze ágában sincs, hogy összecsapást provokáljon, csak az önvédelem hajtja mozdulatait, amikor szinte kapaszkodik egyetlen fegyverébe.
-Mit ártottam neked?
Emlékei szerint sem szavaival, sem magatartásával nem adott okot, hogy az idegen provokálva érezze magát. Miért kell akkor most mégis az életét féltenie?

* Hallgatom a fiút, megpergetem kezemben a fegyvert majd másik kezemmel megfogom annak markolatát immáron elöttem tartva.
- Vállj szét...
*Válik ketté a szabja majd a kard formában vissza kerül a hüvelybe.
-Még semmit de még árthatsz... Természetes Hogy nem akarsz harcolni, hisz ez a gyengék sorsa elbújni a sötétben...
* A tenger felé pillantok, hamarosan meg kell érkezniük a Kalózoknak. Akikkel Zaricse levelezett, s így lesz egy kicsi orgyilkos bandából igazi hatalom.

A fegyver mozdulásával ujjai a gondosan vágott tollakhoz érnek, innen már egyetlen szempillantás műve lenne kinyúzni a nyílvesszőt, megfeszíteni az ideget és lőni. Mégsem mozdul, az utolsó pillanatig nem is fog, amikortól elkerülhetetlen az összecsapás. Kivár és próbálja a szavak útját választani, ami talán sikerül is. Talán. Annyira még ő sem lehet ostoba, hogy a fegyverek eltűnése teljesen feledtesse vele az elmúlt perceket.
-Inkább élek a sötétben boldogan, mint a vérszagban félelemben, örökösen a hátam mögé pillantgatva.
Az erősek átka, hogy mindig jön valaki, aki még náluk is erősebb és letaszítja őket az elméjük alkotta kis szemétdombról. Amíg ez a pillanat eljön, csak a rettegés van, a paranoiás képzetek, amik még az álmok perceit is megkeserítik. Ha ezek elkerülése azt jelenti, hogy gyenge, tiszta örömmel öleli magához a jelzőt, díszként tűzve ki homlokára.
Újabb két lépést tesz hátra, jól emlékszik még, hogy a másik mennyire könnyen és gyorsan szelte át a távolságot. A szél süvítése még mindig azt duruzsolja, hogy szaladjon, amilyen gyorsan csak, de hátat nem akar fordítani annak, aki pillanatokkal korábban még fenyegette.

* Elvigyorodva hallgatom a fiú hozzáállását. Majd a tenger halk énekét megzavarja egy lapát vizbecsapodása. Megerkeztek akire vártam. A tengerre pillantok majd vissza a fiúra. S halkan megszólalók.
- Fuss... Kicsi elf, rejtőzzék amíg csak marad sötét odu, de ha már nem lesz hova... S belátod vezéréretek rossz oldalon harcol... Keress fel, de csak akkor ha elég erős a lelked ahhoz hogy a démonok útját járd.
* Fordulok a tenger felé s várom a közeledő csónakot.
- Most pedig légy gyáva s fuss az életedért.

//Időn túli játék, valamikor a lumel'auvreai csata után Rasenth-tel és Daxával//

*Telarban jártam utoljára. Már ott is gyógyfüveket, kencéket, főzeteket árultam. Nem került sok darnába kiváltani az engedélyt és Narin úrnő sem tiltakozott ez ellen.
Főleg az ott korábban kitört járvány elhárításában beöltött szerepem miatt.
De az idő múlik és én hírül vettem, hogy Valianban, a fővárosban a téli napforduló környékén nagy vásárok szoktak lenni.
Nem tudom elképzelni, hogy ez a hatalmas és erős város is Ambaron sorsára jusson és azt sem, hogy Avlanionéra. Ez mégiscsak a főváros!
Így aztán nekiálltam felkészülni a vásárra.
Úgy tűnik, a gyógyfűárulás beválik. Roza mama mellett nagyon sok mindent eltanultam ebből a mesterségből, még ha a gyógyítás több módszerét nem is tudtam. Egyszerűen hiányoztak a képességeim, amik Roza mamának meg voltak.
Most azért mentem ki az erdőbe, mert ilyenkor nyílik az őszi tündeszirom.
Nagy robajra leszek figyelmes, és bár természetemtől fogva kerülöm a bajt, azért tudnom kell, hogy mitől is kellene félnem.
Óvatosan a hátamra kanyarítom a gyógyfüves vászontáskám és közelebb lopakodok.
Egy hatalmas lény, egy sárkány tűnik fel a fák között. Ő csaphatta ezt a zajt.
Emlékszem, Ambaronban is láttam sárkányt. Rémisztő képek jutnak eszembe és már bánom, hogy közel jöttem ide.
De, ami még fontosabb, erről a sárkányról Valiannak tudnia kell!
Ha egy sereg előőrse, mint ahogy az orkokkal volt Ambaronban is, az nagy baj!
Megpróbálnék hátrálni, de a bokám beleakad az egyik kiálló gyökérbe és hanyatt vágódok.
Halkan felsikkantok, ahogy az avaron hangos puffanással esek el, a vászontáska is kiesik a kezemből, én pedig, bénultan próbálok feltápászkodni.
Kikerekedett szemeim páni félelemmel nézik a nagy, fehér sárkányt és a mögötte feltűnő másik óriási lényt is. Valamiféle szarvak merednek ki belőle, de a tetején mintha ülne valaki.*
~Végem van!~

//Megjöttem ^^//

//Időntúli, valamikor a Lumel'Auvreai csata után, Rasenth és Daxa//

*Nem mondom, hogy megnyugtat ennek a hatalmas hátasnak a közelsége, és a fenyegetően nagy szarvai, de a hátán ülő vörös hajú harcosnő és a lándzsája már inkább.
Fakó, sápadt arccal nézek egy pillanatra a megmentőmre.
Csokoládébarna bőröm most világosabb színben pompázik, és a szemeim is még ugyanolyan tágra nyíltan nézik a nőt.*
- Egy sárkány…
*Emelem meg remegő kezem és próbálok hátrébb kúszni, még mindig a földön fekve.
Az előbbi élménytől majdnem elájultam. Ilyen közel még sohasem voltam egyetlen ilyen fenevad pofájához sem és nem is akarok soha többé.
Éreztem a lehelletét, a morgása miatt pedig úgy érzem, hogy még mindig remegek.
Nem szívesen mondanám ki, de gondolatban egy dolog ismétlődik a fejemben.*
~Öld meg és fussunk innen! Öld meg…!~
*Kezem a vánszontáskára téved, de még mindig nem veszem le a szemem erről a hatalmas lényről.
Megragadom a táskát és a kebleimre szorítom.*
- Valiannak tudnia kell erről…Itt sárkányok vannak!
*Hebegek, miközben egyre hátrébb próbálok kúszni.
Nem akarok még meghalni, de ez a sárkány egy gyilkos!*

//Időntúli, valamikor a Lumel'Auvreai csata után, Daxa és Rasenth//

*Nekem nem sokat mond, hogy hogy tartja magát és milyen tekintete van egy sárkánynak.
Csak a hatalmas, és veszélyes szörnyeteget látom benne.
Ambaronban is azt láttam, amikor az az óriási sárkány lángokat köpött ránk.
A harcosnő azonban nagyon bátran fordul a sárkányhoz és felelősségre is vonja őt.
Ezt csak helyeselni tudom.
Közben én csak tovább kúszok hátrafele. Gyerekkoromban azt tanították, hogy a ragadozóknak nem szabad hátat fordítani, és elfutni tőlük, mert akkor azt hiszik, én is csak egy vad vagyok, akit el kell kapni és megenni.
Ezért inkább lassan próbálok kikerülni a sárkány közeléből.
A nő közel van hozzá azon a hatalmas bikán, és közben én próbálok egyre messzebb kerülni.
A vászontáska a kezemben van és már ezerszer megbántam, hogy kijöttem ide gyógynövényt gyűjteni.
Elérem az első ép fát és végre feltápászkodok. Mögüle nézek vissza. Megbabonáz a látvány, ahogy a fura állaton ülő nő sakkban tartja a vicsorgó fenevadat.*

//Időntúli, valamikor a Lumel'Auvreai csata után - Daxa, Rasenth//

*A kíváncsiságom a félelem mellett legalább olyan erős. A fa mögül figyelek és hallgatok.
Nem fordítok hátat a ragadozónak, de már biztos lehetek benne, hogy ha megtámad valakit, az a lány lesz, aki a lándzsájával még mindig sakkban tartja a sárkányt.
A beszélgetésük csak késve jut el a tudatomig. Lehetséges lenne, hogy a sárkány nem is ide valósi? Más világokban is élnek ilyen vérengző és veszélyes lények?
Igaz, ha Vadalanban kék emberek élnek, akkor bármi lehetséges.
Hallottam én is a híreket az új világról és teljesen hihetetlenek számomra.
Az is hihetetlen, hogy a sárkány nem is tudja, hogy hol van.
Látom, hogy az elf lány leengedi a fegyverét, de nem teljesen.*
~Légy óvatos…légy óvatos…nehogy álnok bestia legyen ez!~
*Próbálom gondolatban figyelmeztetni, mert hangosan nem merem.
Nem szeretném magamra vonni a sárkány figyelmét. Nekem Zöldsziget neve nem mond semmit, de a tenger nagy és sok zöld sziget lehet benne, még ha igaz is.
Látom, ahogy a hatalmas lény letottyan a földre.
Még mindig félek, de nem tudhatom, hogy mi vár ránk. Ha a sárkány valóban támadni fog, akkor lehet, hogy hiába is kezdenék már futni, nem menekülhetnék a tüze elől.*