Nortelon - A felhők városa

- A mi hadosztályunk ugyan elit, de mindamellett elég kis létszámú. Békeidőben az őrjáratokhoz és egyéb egyszerű tevékenységekhez nincs szükségünk tábori orvosokra akik a mágikus gyógyítás művészetében jártasak, ilyenkor a legkomolyabb sérüléseket is ellátják a felcserek, akik közt bár vannak olyanok akik ismernek néhány mágiát és néhányan közüllük még használni is tudják őket, de elenyésző a számuk, a saját századomban nem is tudok ilyenről...- majd elgondolkozva néz a kihozott vörösborra- - Bár Frechtude azt hiszem tud egy véralvadást segítő varázslatot. Mikor háború van, avgy hadjárat akkor persze a sereg orvosai minket látnak el elsőként, de külön mágus-orvosaink nincsenek. Perpillanat azt hiszem orvosi főtisztünk sincs, de ezt a parancsnok jobban tudná.
Mikorra kijön a rendelt étel Norujn már farkaséhes, így míg be nem fejezi az evést, nem szól többet. A hely szakácsa jól főz állapítja meg magában, sőt kifejezetten jól! Ért a fűszerekhez és a pácoláshoz is, így Norujn kiélvez minden falatot, bár látja, hogy asztaltársa mily szerény étket vesz magához, pedig biztosan sok energia kellhet az egész napos gyógyításhoz, de ráhagyja a mágusra, hisz túl jár az már élete delén, így biztos jó okkal teszi amit tesz.
- Ami a tanulást illeti... kitartó ember vagyok és szabadidőm is akad épp ha arról van szó, csak a hely az amihez nem köthetem magamat. Lehetséges utazás közben gyógyítást tanulni? Vagy mindenképp mestert kell fogadnom?

Noujn hosszan meredt borospoharába miközben a varázslót hallgatta, mintha csak egy légy mászkálna benne. Ízlelgette, kielemezte, feljegyezte magának minden szavát.
- Erre sajnos felkészültem. De nem is tehetek mást, mindenek előtt katona vagyok, felesküdött harcos csak másodsorban kívánok gyógyító is lenni.-Majd ráemelte tekintetét az ősz mágusra- Tud esetleg valakit Avlanionba aki tud nekem segíteni amikor épp ott vagyok?

// Mesélő //

*Norujn elgondolkodva vakarja meg borostás arcát.* ~Milyen hanyag vagyok... Rendbe kell szednem magamat mielőtt hazatérek~ *Ez volt talán a legrövidebb kiruccanása otthonról, hisz a legrövidebb felderítések is hetekig tartanak, mégis ez alatt a rövid sétarepülés alatt megtalálta élete új célját, annak módját, hogy elérje és találkozott népe vezérével s ettől szíve örömmel telt meg, szemében vidámság lángja égett.
De elméje legmélyéből ekkor került elő ismét anyja levele s a törpök... azok az átkozott mélynövésűek, minden boldogságát beárnyékolták s a mosolyja is lefagyott az arcáról.*
~El kell mennem a törpékhez... el kell mennem hozzájuk, amint Thalion nagyúr dolgával végeztem és amint felkerestem ezt a Demetriust.~
- Mondja jó uram, ha keresem őt, ki remélem megtanít megmenteni bajtársaimat, hol keressem? Sok ideje élek már Avlanionba, de nem tudom merre van a Fehérköpenyesek székhelye városunkba? Illetve ez a Demetrius, milyen fajú? Idős e vagy fiatal? Könnyű lesz megtalálnom?

Norujn miután a varázsló válaszolt kérdéseire megköszöni a segítséget, fizet majd visszasiet Motganghoz az istálóba s a hátán elindul a vízesések városába.

*Az út még hosszú lesz innen Lanuria szívéig. Arcomat a maszk mögé bujtatva igyekeszem kifelé a városból, épp itt az ideje annak hogy tovább álljak s kerítsek egy fehér köpenyes rendet akik majd megtanítják azt mit volt mesterem nem tudott átadni nekem. De legbelül mégis csak attól tartok, hogy nem fogok megfelelni az elvárásoknak. Bár mesterem tiszta szívűnek nevelt fel, s távol állt tőlem a nyerészkedés s a rossz akarat. A zacskóra pillantok amit jó anyám nyomott a kezembe még indulás előtt.  Nem igazán értem, hogy mihez is kezdjek vele, hisz a természet mindent megad amire csak egy élőnek szüksége lehet. A fák szállást adnak míg a bokrok terméseikkel halmozzák el az embert. S a folyók hallal táplálják az éhezőt. S az állatok, bár ők ritkán szerepelnek az étlapon hisz ő is csak egy élet. A hallal még csak megbarátkoztam de emlősökkel s madarakkal sehogy sem. De talán mindennek eljön az ideje de az nem most kezdődik el. Csendes léptekkel igyekszek a főkapu felé ahol remélhetőleg majd valaki lesegít a földre, jobban mondva lesegít a hegy tetejéről. Biztos les olyan lény idefenn aki pár Darnáért cserébe segít majd nekem. Megálltam majd körbe tekintettem, mély levegőt vettem majd enyhe nyögés követte azt. Senkit sem látok, aki jelen pillanatban nem hogy egy griffen de akárcsak egy kolibrin is utazna. Sajnos várnom kell, kivárom a saját sorom ha más nincs itt üldögélek estig. Bár meglehet lejuthatnék varázslattal is, de magának a teleportációs varázslatnak lehetnek hátulütői mint például hogy elhagyod egykét testrészed a semmibe, ami nem egészen csalogató jelenség.

A Beebebrox szótlanul bandukolt felfelé a lépcsőkön... egy darabig. De legnagyobb sajnálatára ez az állapot megint nem sokáig tartott. Lova, aki mögötte jött megint megcsúszott a hegyoldaltól távolabb lévő lábaival és kis híján lezuhant. Az elf idegesen szorította meg a kantárát és feszítette meg gyorsan, hogy ezzel is segítsen Saurusznak visszanyernie az egyensúlyát.
-Óóóóó... -a paripa mögött felhangzó önkéntelen megszólalás minden volt, amit szívesen kihagyott volna az életéből. Bár a hang nem zavarta annyira, de érezte, nem fogja megúszni ennyivel.
*Tovább indult és a hátasa csörgő láncokkal követte őt. Nem siettek, mert gazdája szeretett volna fel is érni. Együtt.
-Olyan ritkás itt a levegő. Ti érzitek, hogy nehezebb lélegezni? -az elől haladó dühös lénynek ez a beszélgetés pont az volt, amitől legjobban tartott. Hátra pillantott a vállai fölött, majd ordított egyet és ment tovább.
-Hallgass el!
-Csinálni kéne egy csövet, amivel felvezetjük a lenti levegőt ide. Egy zárt alagút, ami kizár mindent. És úgy lépkedhetnénk és lélegezhetnénk, mint odalent.
-Igazad van. És fel kéne találni az elejére és a végére egy légszűrőt, hogy nehogy megmérgezzék, míg benne haladunk. Túl könnyű lenne egy szabotázsnak.
-Hallgass el! Ez nem a ti ügyetek. Nem ti fogjátok felépíteni ezt a várost! -a rabszolga kupec villámokat szórva tekintetével ordítozott ismét a két gnóm rabszolgával, akik a nyereghez erősített hosszú láncon lépegettek a lova mögött. Elege volt már az állandó fecsegésükből. De most jobban szüksége volt rájuk, mint valaha.
*Már fél napja elvált a főleg emberekből álló karavántól. De találnia kellett egy fehér mágus gyógyítót. Ezért is nem jár sokat Mardanban. Ezen az úton, mióta elhagyta Stert már kétszer támadták meg gnómok karavánban. És az orkokról még el sem kezdtünk beszélni... No, de nem kell ennyire messzire nyúlni.
Két napja Mardanból Avlanionba menet a csapatukat, amiben emberi kereskedőkkel és azzal a pár őrrel, akiket felfogadtak igyekezett megtámadták ezek a lények. Szerencsére sikerült visszaverniük, de a gyerekek negyede meghalt. És sokan kisebb-nagyobb sebet szerzett. Ő maga például egy nagyobbat.
Ez és a két gnóm fogoly állandó fecsegése okozta a rossz kedvét. Négy másik sebesülttel el kellett hagyniuk a szekérsort és útjukat megszakítva a levegősodrók városába feljönniük. Hogyan jutnak tovább, ha ellátták őket, azt még nem tudja. Csak annyit, hogy a többiek nem várnak majd rájuk odalent. De nem veheti félvállról az utolsó borda alatt nem sokkal lentebb kapott sebét egy... Nem tud rá szavakat. Kiegyenesített kaszának túlságosan sarló alakja volt. De lándzsaként használta a tulajdonosa, a legnagyobb meglepetésére. Még ha arra egyáltalán nem is hasonlított. Inkább egy elgörbült hegyű... kiegyenesített kaszának. Amit aratás közben véletlenül belevertek egy nagy kőbe és visszafelé hajlott el az éle.
Ezért volt a két fecsegőre szüksége. Nem tudta, mennyibe fog kerülni a mágus, aki rendbe hozza őt. De saját életével és egészségével egész biztosan nem viccel. De igyekszik majd legfeljebb a két hebrencsért elcserélve megúszni. Azért a kettőért, akik most is valami nagy okosságot akarnak feltalálni. De néha komoly kétségei vannak afelől, egyáltalán azt az egyszerű tényt értik-e, hogy ők most rabszolgák. És azt kell csinálniuk, amit ő mond nekik. A láncaik sem nagyon zavarja őket új ötleteik folytonos megvitatásában és a felfelé tartó társaságban mintha ők lennének a legvidámabbak.
Fejét rosszallóan csóválva fordult be az utolsó lépcsőfoknál éles fordulattal a város kapujába. Azt átlépve pedig egy kósza gondolat suhant át a fején, hogy értesültek már az érkezésükről. Mert az első, akivel összeakadt a két strázsa között egy álldogáló fehér köpenyes, aki ráadásul szemlátomást még fajtársa is volt.
-Jó napot! El tudna látni minket? A karavánt védtük és súlyos sebeket kaptunk. -mondta, miközben visszanézett a kapun a lassan lenyugodni készülő Nap fényében, ahol öt társa és a két észlény sziluettje rajzolódott ki egy fekete ló társaságában.

*Felpillantok a hang hallatán, kissé elbiccentem fejem, a mosolygó maszk alatt nem látszik meglepett arcom. Ajkamhoz emelem kezemet, ami persze pont a maszk ajka alatt volt, végig mérem az idegent. S mögé pillantva felmérem társait is, két kis szerzet láncra verve raboskodik ahogy látom az idegen tulajdonában vannak bár ez felettébb jókedvüket nem szegi meg. Folyton folyvást csacsognak míg én nézem a véres ruházatot a férfin. Jóval magasabb volt nálam ezért fel kellett rá néznem. Bár ezt már megszoktam elég kicsi vagyok a magunk nemzettségében. Talán ez a hátulütője annak, hogy egyszer már Dremer elszólított magával. Halk sóhaj hagyja el számat, majd bólintok egyet.
- Természetesen segítek nektek. Ha megfelel itt az utca kövezetén az ellátás akkor most azonnal neki is látok.
* S ha beleegyeznek máris neki látok először a magam fajából valónak esek neki, s csengő hangon szólok hozzá.
- Légyszíves leülni ide...
* Mutatok egy kőből készült padra, majd ha helyet foglal lesegítem róla a ruhát ami a sebet takarja. Első ránézésre elég rondának tűnik s mintha el lenne fertőződve. Kezemet felé helyezem.
- Ni rahan sarath... teal ethen....
*Majd dörzsölöm össze tenyerem amiben egy aprócska fehér fény jelenik meg. S azt felé helyezem a sebnek ami lassacskán elkezd össze hegedni, s gennyet ereszt ki magából s látom ahogy elkezd kitisztulni. Perceken belül kész is lennék vele, bár a heg még nagyon gyenge.
- Maradj itt míg nem végzek a többiekkel... kérlek.
*Majd a társaihoz lépek s szépen lassan mindegyiknek ellátom sebeit, talán az elfé volt a legvészesebb mind közül. S ő volt az egyetlen aki a halál torkába bámulhat mióta azt szerezte. Vissza tekintek rá s vöröslő szemem vizsgálgatja a férfit, elég fehérnek látszik még talán foglalkoznom kéne vele egy kicsit hátha túl közel járt már a szívéhez a méreg.
- Ismét csak te jössz idegen... Mutasd magad....
*Megvizsgálom a sérülést s környékét, s szemmel láthatóan elindult a fekete csík a szíve felé. Csak ingatom fejemet, majd kezeimet össze teszem, halk varázsigét mormolok.
-Teram noer irith...
*Majd homlokára helyezem a kezemet. S átjárhatja a melegség amit hírtelen hányinger követ ami ükülődésbe folyik át s egy kupac vér kerül a földre, ahogy kiköpi ráfröccsen cipőmre is. Amire csak lenézek s elmosolyodok, kis ár egy ember életéért.
- Talán egy napig kéne még pihenned... vagy akár indulhatsz is tovább idegen de esélyes a halál bekövetkezte s a sebed is könnyen fel fog szakadni még.

Vogon amikor kimondta a fehér varázslónő, hogy az utcán látja el, első gondolata az volt, hogy leül a földre. Nem érdekelte, hogy koszos lesz a ruhája, az elég sokszor megesik. Meghalni még nem halt viszont meg. És nem is tervezett jó pár száz évig eme luxus élvezetnek hódolni. Viszont igen gyorsan mondta a kedves hölgy, hogy hol dőljön le. És ő készségesen eleget tett, hiszen alapvetően gyanakvó természete két fajban bízik meg becsület szóra. Az egyik a nimfák népe, de még náluk is jobban megbízik abban, hogy egy fehér köpenyes nem támadja őt hátba.
Így mikor a padra ledőlt nem nézett a mágiára, csupán az égboltra. Hagyni akarta szabadon dolgozni, de valami mégis arra késztette, hogy a sebe felé forduljon. Úgy érezte valahol belül, mintha valamit megtámadtak volna benne, ami szerves része és ami nélkül nem tud ugyan az lenni, aki volt. Mintha egy karddal fizikailag vágták volna az éjszaka megnyugtató, békés sötétségét. Amikor a mágus kezére pillantott, akkor látta, hogy fehér fényt áraszt, mely miatt különös izgatottság járta át a Beebebroxot. Lelki szemei előtt csak azt tudta hozzá párosítani, amikor a békés estébe belehasít ez a fény és békétlenséget és nyugtalanságot hoz az aludni vágyókra.
Nem adott hangot ennek, hiszen egy gyógyító rendbelitől azt kérni, hogy ne fehér és fényes varázslatot használjon az olyan... Mintha egy vérmágustól azt kérnék, hogy ne keverje a vér manipulását, valahogy máshogy varázsoljon! Vagy egy tekercset valaki úgy készítsen el, hogy nem papírosra írja...
Amikor ott hagyta őt, hogy a társait ellása fél szemmel néha vissza-visszatekintett rá, de igyekezett hódolni kedvenc időtöltésének és a házak egyre elnyúlóbb árnyait figyelte. Mindig megnyugtatta, de most különösen jól esett a látványuk.
Amikor visszatért hozzá, hogy befejezze a művet, ugyan olyan nyugodt engedelmességgel hagyta, hogy megérintse, de most valahogy minden más volt. A sötétség szinte kézzelfoghatóan elvenné vált belsőjében és... mintha gyenge nőként sikítozott volna.
Nem is bírta sokáig, hamarosan felkéredzkedett a több órája megevett késődélutáni ebédje. És sajnálta, hogy ennek egy része a jótevőjének cipőjén kötött ki.
-Sajnálom! Nem tudom, mi van velem. Valahogy nem vagyok jól. -igen csak szégyellte a történteket, mert mindig úgy hitte, hogy a fénymágia legalább annyira lágy és selymes, amilyennek a sötét varázslatokat képzelte el magában. Hiába tudta az eszével, hogy soha nem lesz képes fekete mágiára, valahogy mindig volt egy makacs elképzelése, milyen érzés lehet. És volt egy gyermeki naiv elképzelése a fehérről is, de ez utóbbiból ki kellett ábrándulnia most.
Vagy legalábbis... Valami szörnyű dolgot nem sikerült elkerülni.
-Dehogy is! Ha úgy gondolod, hogy szükségem van pihenésre, szívesen maradok. Meg tudod mutatni a kórházat? Nyugodtabb lennék, ha a többi rendtársad szemmel tudna tartani, miközben helyre jövök.

Kíváncsian nézett körbe, hátha maga is véletlenül a fehér rend egyik fontos épületének nyomaira bukkan.

*Megkocogtatom a maszkot, egyértelmű a kérés bár látszik a férfi inkább a szemében bízik. Valójában még nincs közöm a rendhez, de ha már a férfi úgyis ezt kéri tőlem talán oda kéne állnom elébük. A kóbor mester sok mindenre megtanított főleg arra képzett ki hogy egyszer én magam is a fehérek leplét hordhassam. S e szerint nevelt fel. Ujjammal végig simítom a maszkot majd bólintok egyet, s cipőm orrát a földhöz verem, hogy a gyomortartalom nagyja lehulljon róla.
- Ugyan ugyan... érthető a rosszullét... hisz vérmérgezésben szenvedsz... amit ha szerencséd van megfordítottam. Ha nincs hát... reméljük a legjobbakat.
*Kacagok fel majd kezemet nyújtom az orjásnak, hátha segíteni tudok neki valamiben. Bár a magasságot szólva talán rám könyökölhetne mintsem én vigyem el őt a vállaimon. S amint felkászálódik a padból utat mutatok neki.
- Erre van... bár igazság szerint még nem tartozok a rendbe... nem kértem még felvételt tőlük... bár bevallom szívem vágya őket követni... mint látszik.
*Nem messze volt a rend, pár sarokkal arrébb már látható is volt a székhelyük, s a kórház. Majd a férfire emelem tekintetem, kicsit zaklat hogy szinte már az égig kell emelni a fejem, sosem gondoltam, hogy ilyen pici lennék egy fajtámbelihez képest.
-Ott is van... S most kedves... Idegen... innen elválunk én a székhelyre készülök, hamár úgyis erre járok.
*S ha az idegen nem tartóztatta elindult a székhely felé, de még egyszer megtorppant s hátra veti pillantását.
- Később még benézek hozzád...

Vogon meglepődve hallgatta azt, hogy megmentője nem is a rend tagja. Ilyen nagylelkűséggel biztos volt benne, hogy nem fog gondot okozni számára a felvétel, de külön örült annak, hogy nem egy fogadó kibérelt szobájába indult.
-Eclair mosolygós tekintete kísérjen utadon!
Az öröme főleg annak volt köszönhető, hogy a kórházban nem csak ellátást kap, de legalább ilyen fontosnak tartja most már, hogy ártatlan kérdésekkel látatlanul is szemmel tudja tartani egy-két napig az elf jelentkezőt és az ő ügyét. És időben tudni fogja, ha szüksége lesz bármi különös és névtelen jótevő beavatkozására.
Elég meggyötörve érkezett meg az impozáns épület elé. Búcsút intett új barátjának és immáron az ő vállai helyett az egyik betegtársára nehezedett átkarolva egymást. Ha valaki látta volna őket, egy vereséget szenvedett őrjáratra emlékeztethette.
Egyedül a két gnóm volt az, mely sejtette másokkal, hogy győztes csatát vívtak. De őket a bejáratnál az egyik nővérkére bízta, hogy amíg itt tartózkodik, találjon hasznos elfoglaltságot számukra. Bár biztos volt abban, hogy kötszert a lányok után vinni vagy a sokszor nem csak vértől és hányástól, de az árnyékszékig el nem jutók fekáliájától is koszos padlót újra és újra felmosni nem haladja meg képességeiket.
Mégis... Belül nagyon remélte, hogy nem ölnek meg senkit amiatt, mert feltaláltak egy új kötszert vagy... Haszontalan dolog ilyeneken gondolkodni. Pusztán csak le kell tudni az egészet azzal, hogy a legkevesebb tőle, hogy a két rabszolgát használják, míg itt megkapja az ellátás további részét.
Hamarosan betegágyba került egy nagy kórterembe. Egy fehér köpenyt viselő mágus, kitől megtudta, hogy Lartre a neve, megvizsgálta, de konstatálta, hogy mára nem kell több ápolás. A sötét elf nem tudhatta, de hamarosan lejár a munkaideje, de még hátra van egy kis idő napnyugtáig.
-Drága gyógyító! A kapunál megismertem egy fehér elfet, aki hamarosan csatlakozni készül az ön rendjéhez. Lenne egy nagy kérésem vele kapcsolatban. Lehetséges lenne, hogy néha, ha ráér, utána néz, hogyan halad az ügye. Nem szeretném, ha egy elveszett papír miatt... vagy bármi. Nem ismerem az önök szokásait, de oly sok apróság és figyelmetlenség miatt elkallódhat egy reményteljes jelentkező. Szeretném, ha utána nézne, hogy rendben megérkezett-e a belépési kérelme. És tolmácsolná a rendtagoknak mély hálámat, amiért néhány kényszerű harcból hazatérő kereskedőt szorgosan ellátott. -szemei mélyen belemélyedtek az ágy fölött álló ember pillantásába- Ha tehetek érte valamit, hogy viszonozzam szívességét, csak szóljon! Nem leszek hálátlan.
Tudta, hogy egyenlőre bővebb információk nélkül nem tehetett többet, mint felhívni a figyelmét az elbírálóknak a történtekre és jelezni az elmondottakkal, hogy bármikor akár diszkrét meghallgatáson tanúvallomásként is hajlandó megismételni szavait.

*Mély levegővel lépek be az ajtón, lepillantok a márvány kövezetre, gyönyörű volt a hely mindent fehér borít, tiszta és egészséges. Mint ahogy azt elvártam volna a fehér köpenyesek rendjétől. Bár felettébb kicsi az elvárásaim, nem vagyok valami nagy igényű lény. Csak legyen mit egyek s meg tudjak szállni valahol ahol az isten ege nem zúdítja rám könnyeit. Legyen az egy barlang vagy akár egy fa oltalma. Látok egy fogast, oda akasztom fel köpenyemet elvégre még illetéktelenűl hordom azt. A botot oda támasztom mellé, csak az arcomat takaró maszk marad rajtam. Halkan bekopogok egy újabb ajtón ahol egy idős férfi ül s valamit olvasgat. Nagy papirusz van a kezében s azt tekergeti méter hosszan már a földön.
-Jó estét... a rend iránt érdeklődnék...
- Szép estét leányom.... - Veti fel tekintetét rám majd arca kissé komorba fordul - Kik szégyellik saját arcukat jó emberek nem lehetnek...
*Csak bólintok egyet majd lassan leveszem arcom elől azt s magam előtt tartva villannak ki vöröslő szemeim.
- Szép tekintet gyermekem csak nem megjártad Dremer tornácát?
- Igen megjártam, még kisded koromban... Den Delavar egy fehér mágus hozott vissza az élők sorába...
- Értem... Őt még én vettem fel a rendbe talán ezer éve, hogy szolgál egészsége?
- Eltávozott. Dremer magához hívta őt, hogy megtalálja végre a megnyugvást. Hisz oly sokáig kóborolt már... Röpke négyszáz év mellette mintha csak egy nap lett volna.
*Az öreg megemeli egyik szemöldökét, könyökét ráhelyezi az asztalra mi előtte van. Összefonja ujjait maga előtt majd egy hangosat hümmög.
- A tanítványa voltál?
-Igen az voltam egy évvel ezelőttig.
- Szomorúan hallom, hogy lejárt az ideje.- Gondolkodik el kicsit a dolgon majd ismét megszólal.- Szóval felvételt szeretnél nyerni hozzánk?
- Igen szeretnék...
- Jól vigyázz... átlátunk az álcán... megérezzük ha tudásunkat önös érdekek miatt kívánod megszerezni...
- Tisztában vagyok vele. S ennek következményeivel.
- A nevem Edrich...
-A Nevem...
- Ismerlek téged... a város falai között cseperedtél fel. Az Akari család sarja vagy. Igaz?
- Igen a nevem Yurin... Yurin Akari...
- Értem gyermekem... ezt meg kell vitatnunk, elvégre ez egy rend s mi többedmagunkban fogjuk megtárgyalni, hogy kérelmed elfogadásra kerül e vagy elutasításra.
*Csak bólintok Edrich szavaira jelzésül, hogy megértettem amit mondott.
- Reggel gyere vissza gyermekem... a leghatalmasabb varázslók is alszanak néha napján...
*Nevetése inkább krákogásra hasonlított mintsem nevetésre. De szót fogadtam, s mielőtt még sarkon fordúltam volna elköszöntem a férfitól. S gönceimet felkapva, maszkom arcom elé helyezve sétáltam át a korházba. Fejem lógatva kerestem meg az idegen ágyát s kukkantottam be hozzá a fehér leplet éppen csak elhúzva. Nem tudtam alszik e. Csak hanyatt feküdt s mélyeket lélegzett.

Az ifjú elf hagyta elmenni további dolgára Lartret. A vizsgálatban használt összes tényleges mágia, amennyire meg tudta állapítani, az csak a teste felett elhúzott kéz volt, mely az izzadsággal könnyen összetéveszthető gyöngyöző csillogást kölcsönzött a mágus bőrének. De valamiért a kereskedőből ez is egy sokkal enyhébb, de a nem sokkal ezelőtt átélt ijesztő érzést váltotta ki. Már szemre sem ugyan az varázslat, mégis azt kívánta, bár értené, miért érzi úgy, hogy miközben gyógyítják a testét, közben valami rossz történik. De betulajdonította ezt pusztán a mindig is meglévő ellenérzésének az erős fény iránt. A sötétet sokkal jobban kedvelte.
Hamarosan egy szőke nővér jött az ágyához és feltöltötte a kis szekrényen lévő kancsót vízzel. A pohárba is öntött félig. Egy kenőccsel bekente a sebet és gézzel bekötötte. Figyelmesen követte a mozdulatait, hogy rájöjjön a titokra, ami most hirtelen élete egyik fontos kérdésévé vált, de semmi előbbiekhez hasonlót most nem élt át. Még a szer, amit a forradásra raktak is csak hideg érzetet adott, de mintha hiányzott volna belőle minden, ami a fénylő kezek miatt árnyék és világosság harcát juttatták az eszébe.
-Nem lesz semmi baj. Hamarosan begyógyul a seb és hazamehet. -mondta az ápoló hölgy.
-Értem. Tudom, mert maguk híresen ügyesek. -megeresztett egy mosolyt- És kedvesek.
*A nő viszonozta a mosolyt egy pillanatig, de hamar tovább ment az újabb beteghez. És Vogon ott maradt a megoldatlan gondolataival.
~Vajon mi lehet az oka annak, hogy a varázslataikra így reagálok? Miközben a valószínűleg jóval fejlettebb varázsszereikre pedig teljesen másként...
Nem tudhatta, hogy amit kapott, az csak fűzfa kérgének őrleményéből készült igen egyszerű, a varázstalan lények által is előállítható sebtisztító volt. A Beebebrox csak hallomásból, legendákból ismerte a fehér mágiát. Sosem vonzotta különös képen az ismerkedés vele. Rokonai mindent meg tudnak oldani a sötét oldal segítségével. Ő bár erre képtelen, de mégis érdekelte a család mágia tudása. És a hagyomány tisztelete miatt beleolvasott pár vörös elf könyvbe is, bár azt is egybehangzóan gyengébbnek és a gyakorlatban teljesen feleslegesnek érezte mindenki náluk. Így ennek a gyakorlása sem volt divatos odahaza. De semmi alapja nem volt ezen új kihívás megértéséhez és a magyarázat megtalálásához.
Gondolataiból, mely közben lecsukta elnehezült szempilláit egy ismerős ruha és egy ismerős maszk ragadta ki. Röviden megfogalmazva egy ismerős megérkezése ébresztette fel.
-Szia! Baj van? Nem számítottam volna arra, hogy amikor hamari viszontlátásként elköszöntél, azt ilyen gyorsan értetted. Mi újság a felvétellel?

*A férfi kérdésére csak lehajtottam a fejem kissé izgúltam de éreztem hogy nem fognak elutasítani a fehérek világából. Majd ránézek a férfire.
-Holnapra vissza hívtak.
*Majd intettem a férfi felé.
-Most megyek majd talán még találkozunk.

*Kora reggel ahogy a nap hasadt már vártam ott a rend ajtajában s ahogy kinyíltak az ajtók már mentem is be, s levettem s letettem mindent ugyanúgy mint előző nap éjjel. Maszkkal kezemben vártam ott hogy engem szólítsanak s ahogy tették beléptem az ajtón.

*Helyet foglalok az asztalnál kissé álmos szemeim bizonyítékul szolgálnak a nyugtalan éjszakára amit eltöltöttem. Álmaim furcsák voltak, talán csak a nagy izgatottság tehette az egészet. Bár közel sem vagyok izgulós egyén. Hallon a szavakat mit Edrich a fülembe súg. Bólintok egyet, majd figyelem amit a mesterek egyike nekem mond. Nem tudom mi lenne a legjobb válasz a kérdésre. De talán mint mindenre erre is csak az igazság lehet a legmegfelelőbb válasz.
- Ez egy oly egyszerű kérdés mégis oly nehéz rá a válasz. A sötétség mindig is gyülekezett az emberek felett eltakarva előlük a fényt mi élteti őket. Valakinek meg kell őriznie ezt a kis világosságot a világnak. Den mester ki felnevelt, hagyta rám e szavakat. Ő maga is közületek való volt. Azt mondta ha az ember tiszta szívvel áll elétek, nincs kétség afelől, hogy megfelel.
*Egy halk sóhaj hagyja el ajkaimat. Elvégre ismét csak szeretett mesterem neve kerül elő. Fájdalmas emlék csupán.
- Valakinek ott kell állnia az ártatlan mellett, meg kell védenie a védtelent. Én pont ezért vagyok itt, hogy tanuljak.... s hogyha kell életem árán is megóvjam a védtelent.
*Ülök tovább csendben, nézem a mesterek reakcióját. Halkan össze súgnak gyomrom kissé össze szorul. Félek a választól mégis várom már. Csak mondanák már ki.

Vogon aggódva figyelte jótevőjét, aki kérdésre szűk szavú, de megnyugtatóan magabiztos választ adott. Örömmel hallotta, hogy kevés izgalom van a hangjában. Vagy jól leplezi.
-Viszlát! Remélem is, hogy hamar találkozunk. -búcsúzott a távozótól.
*Az éjszakája a szokottnál is eseménytelenebbül telt. Hajnalban felébredt és vagy fél óráig gyönyörködött a kórházra telepedő sötétben. Arcán egy széles mosoly jelent meg. Végre olyannak látta ezt az épületet, amilyennek az élet megóvásának templomának lennie kéne. Mégis csak jelen van a sötét itt is, nem csak a fény. Utána viszont maga is meglepődött azon, hogy milyen gyorsan visszahúzta az ágy. Már fényes nappal volt, mikor újra kinyitotta a szemét.

*Lehajtom fejem a szavak előtt, igaz ami igaz a legegyszerűbb kérdések azok mik legjobban elgondolkodtatják az embert. S észre sem veszi de a válaszuk ott hever előtte, s mire megleli azt talán már túl késő megválaszolni azokat. Bár véleményem szerint ehhez még nincs túl későn. S ha bele gondolok ötszáz éven át csak erre a napra vártam. Mégsem érzem azt, hogy készen állok rá. Talán ez a bizonytalanság a válasz arra, hogy ideje volt már eljönnöm erre a helyre. Den sem küldött volna ide ha nem hiszi azt hogy ide illek. Feltekintek a kócos szakállú mesterre, elmosolyodok a kérdés hallatán majd szóra nyitom ajkaim.
- Akkor állok készen ha ti azt mondjátok, hogy készen állok. Sem előbb sem később nem jön el az az idő amire várok. Az, hogy az én szívem azt súgja megállom a helyem a rendben, már egy másik kérdés.
* Felállok a székből majd enyhén előre biccenek majd úgy is maradok.
-S most én tenném fel a kérdést mesterek. Készen állok?
* Emelem fel fejemet majd nézek Grendel szemeibe, vöröslő szemem szinte ragyog, hisz boldog nap ez a mai. Elvégre, ha nem is kerülök be megpróbáltam s az első próbán sikeresen átmentem.

*Elmosolyodok a mesterek nevetésén, velük együtt nevetek s hallgatom a vén de mégis gyermeki kacajt amit árasztanak. Nem olyan mogorva urak ezek mintsem az ember először gondolná róluk. Majd hallgatom a két mestert ki ki a maga mondandóját mondja nekem. Mosollyal arcomon hallgatom őket, s figyelem Grendel utasításait s azt miként kell cselekednem a próbán.
- Értettem mester.
*Előre biccenek majd sarkon fordulok s utam az ispotályba vezet. Nem tudom pontosan mi lehet a dolgom elvégre csak azt mondták el mi tőrténik. S mi is rá a gyógyír. Most vajon az ispotályban kéne segítenem? Nem lenne ellenemre hisz a fél életem erről szólt, hogy segítek azon aki rászorul. Belépek az ispotályba, majd Elmorinra tekintek.
- A mesterek elég ködösen fogalmaznak a feladatról. Bár sejtem mit kell tennem.

Vogon újabb látogatókra ébredt. Az ágya mellett a fehér köpenyes mágusok két gnóm alakjában álltak, melyek kísértetiesen hasonlítottak a tegnapi rabszolgákra. De felmerült benne a gyanú, hogy a foglyok állnak előtte hosszú, fehér ruhában.
-Szia főnök! Jöttünk meglátogatni. -mondták mosolyogva.- Nincs szükséged egy kis kötszerre?
-Na ebből elég volt! -pattant fel a gazdájuk dühösen, mikor rájött, hogy tényleg a két mihaszna az- Nem, nem akarom, hogy feltaláljatok egy új gézt és nem, nem hagyom, hogy kísérletezzetek velem a semmire nem való ötleteitekkel!
*A két lénynek minden joga meg volt félni tőle, hiszen eddig sem kedves stílusát most a megszólaló torkának szorongatásával egészítette ki. Első lendületével fel akarta őt így ragadni, hogy a levegőben lóbálva egy szemmagasságba vághassa az arcába, hogy megöli őket, ha nem fejezik be, de kénytelen volt inkább ő befejezni.
Amikor megemelte volna hirtelen szúró fájdalmat érzett a tegnapi sebénél. Fájdalmasan ült vissza az ágyra konstatálva, hogy még nem épült fel teljesen és jobb nem most fitogtatni a kis lényeknél nagyobb fizikai erejét, mikor még gyengének bizonyul. Inkább kivár, míg teljesen rendbe jön és az elrettentő ereje is maximális lesz.
-Ezt nem mi találtuk fel, csak ide adták a kezünkbe. -mondta szomorúan fejét lehajtva a segítséget kínáló- Azt mondták, hogy vigyük az emberek után, ha kérik, akkor adjuk oda és legyen mindig elég kötözőszer. Nagyon mostohán bánnak velünk, nem szeretünk itt lenni. Nem engednek be sehová, ahol bonyolultabb holmik vannak, pedig mi szívesen tanulmányoznánk és fejlesztenénk őket. De ezek szerint te sem örülsz a találmányainknak.
A sötét elfet meglepték a szavak. Egyfelől a mágusok bölcsessége, még ha lehet is számítani rá. De izgult nagyon, hogy mégse szigetelik el őket pl azoktól a helyektől, ahol fogat húznak, sebeket varnak össze és valakiben kárt tesznek a kísérletező kedvükkel. De ez volt csodálkozásának kisebb oka. A nagyobb az, hogy minden igyekezete ellenére nem vették észre eddig rajta, hogy mennyire ki nem állhatja a folyamatos fecsegésüket és agyalásukat az idétlen ötleteiken.
-Nem, én sem örülök, mikor haszontalan dolgokat akartok feltalálni. -mondta csendben.
*Elindult az ajtó felé. A folyosón sétálgatva a meglepő módon szótlan két kis lénnyel a sarkában egy ismerőssel találkozott.
-Shalom! Hogy ment?-mondta, miközben a kezeivel megérintette az ellentétes vállait és kicsit meghajolt.

*A férfire nézek, gondolom rám céloz, elvégre ismerettségünk van de a nevét még a mai napig sem kérdeztem meg. Ránézek s a két goblinra pillantok mellette. Biztos bosszantó kis elő lények már csak abból ítélve ahogy velük beszél. Majd egy nagy lélegzettel megszólalok.
- Egész jól szerintem de most ide küldtek...
*Nézek kőrbe a betegek között. Majd kezemet össze teszem, s mélyet lélegzek. S a férfire nézek, szemeim vöröslően csillognak rá.
- Azért jöttem hogy segítsek, most kérlek bocsáss meg... de...
*Kezem felizzik, fehér fény jelenik meg benne, éppen csak résnyire nyitom ki azt. Majd halkan mormolni kezdek valamit.
- Az éji fény lepkéi...
*S egy fehér lepke bújik ki kezeim közül majd még egy követi őt s több tucat jön utána s mind rászáll egy egy emberre akik a rend körülötti rúnáktól lettek rosszul. S volt olyan is aki csak ajándékba kapta őket. Arcomat veríték áztatta, bár ez nem sokban változtatott azon amit a kívülállók láttak belőlem. A lepkék szépen lassan elterültek az embereken, s akik eddig eszméletlenül feküdtek enyhe fejfájással s hányingerrel. Egyet a férfi is kapott arcára, amint hozzá ért el is tűnt s ő semmit sem érezhetett a varázslatból. Feleslegesen nem pazarolom az erőmet, ő már jól van s vannak akik jobban rászorúlnak a segítségre. A lepkék lassan kezdik kifejteni a hatásukat, s én térdre rogyok. Szapora s apró levegőket veszek, szinte már zihálásba csap át a dolog. S erőteljes köhögés jön rám, mellkasomhoz teszem a kezem majd kihúzom magam a magzat pózból amiben az imént voltam. S halkan szólalok meg.
-Ötszáz év alatt sem tudom végrehajtani ezt a varázslatot anélkül hogy én magam ne essek áldozatául.
*Majd kezemet a maszkra teszem s halkan mormolok, s a maszk mintha életre kelne, pusztán fából volt s egy aprócska természetvarázslat által átfonta magát tarkómon. S szorosan az arcomra illeszkedett. Majd előre dőltem s minden elsötétült. Minimum négy órát heverhettem ájultan a kórházban. S mire szememet kinyitottam, egy ágyban feküdtem de éreztem arcomon a maszkot. Nem véletlenül védem varázslattal a kilétem. Szégyellem, e tekintetet mit Dremer ragasztott rám.

Az ifjú elf mosolygó arccal nézte, ahogy a lepke rászáll az arcára, majd játékosan hozzá érve megszüntette azt. A mágia szülte aranyos kis jószágok, akik egy vérmágus kezében hordozhatnának komoly átkot is, de a fehér tanban csak a gyógyulást szolgálhatják.
Amikor a fehér elf elájult, odaugrott volna ő is, de Elmorin hamarabb elkapta és felébresztette. A kérdés, amit neki mondott viszont elgondolkodtatta a sötét fajtársát is.
-Megnézném a laborotokat, ahol a betegségek okait vizsgáljátok, ha nem gond. -mondta. Kezdte érdekelni a dolog, ahogyan a világos oldal gyógyít. Csak a vérmágiát ismeri felületesen, de azt tudja, hogy a sötét oldalhoz hasonlóan a komoly dolgokhoz ott is a titkos búvóhely felszerelései kellenek. Egy varázsital elkészítéséhez, egy tekercs, de a világos mágia még jobban bővelkedik a lehetőségekben, mint a sötét. A vörös tündék az ellenség vérét használva távolról mondanak ki rájuk átkot, de léteznek woodoo babák is. Ki tudja még mik! És azt meg egyáltalán el sem tudta képzelni Vogon, hogy ezek a fehér köpenyesek mire használják a lombikokat, a betegek vérét. Ki tudja mik rejtőznek a tudásuk mögött...
-Mi is megnéznénk szívesen. -mondta két mögötte álló gnóm.
-Menjetek a dolgotokra! Túl sok a beteg, kell a kötszer. Szaporán! Szaporán! -gazdájuk mindent akart, csak azt nem, hogy ezek a két lábon járó katasztrófák betegyék oda a lábukat. Segítőkérőn nézett a mesterre, aki a jelentkezővel volt elfogadva. Nem akarta elrontani azt, amit a kórház vezetőinek sikerült elérniük, hogy ne rontsanak el semmit, miközben épp feltalálnának egy újabb badarságot.
-De hát pont most mondta az úr, hogy nagy segítség volt a varázslat és nem kell már annyira hajszolni magunkat a betegekért. Csak egy kicsit belesünk, hátha ott is segíthetünk valamit.
-NEM! -hangja ellentmondást nem tűrő volt. Remélte, hogy valaki átveszi ezt a gondot tőle és talál valami munkát nekik, mielőtt az őrületbe kergetnék a kíváncsiságukkal.
*Visszafordult az ágy felé. Nem tudta elképzelni, hogy ezen a helyen hogyan lehetne vizsgálni az okokat. És azt sem, hogy mi okozza a betegségeket. Csak az átkok azok, amikhez értene valamelyest. De ahhoz ki kéne menni oda, ahol a forrás van. Vagyis ahhoz a személyhez vagy lényhez, aki kimondta a betegekre az átkot.

// Vogon nem tudja, hogy családja hagyományai miatt pont arra a két ágra van a mágiából rálátása, amik a legkomolyabb felszereléseket igénylik. Úgy véli, a többi varázs iskola is kifejlesztette a maga ilyen jellegű tudományát //

*Rávetem tekintetem az öregre, elmosolyodok a maszk alatt. S az mintha követné arcom vonását is. Bár ezt csak a szem láthatja igazából ő mindig mosolyog.
- Az én utam ezen az ösvényen indult el mester. S tartom is magamat hozzá.
*Célzok a maszkra, majd lassan felülök. S az újabb kérdésre is választ kell adni. Kissé nehéz méh a beszéd. De ismernie kéne az öregnek is ezt a varázslatot. Vagy ez Den mester sajátja lehetett? Érdekes ahogy egy kóbór mágus is tud olyan varázslatot amit a rend többi tagja nem ismer.
- Ez egy tisztító varázslat. Maga az ok még nem fog eltűnni a rend háza körül. De a betegek elveszítik az őket kínzó betegséget.
*Majd kelek ki az ágyból s kissé lassan de biztosan kétlábra állok majd a mester szemébe nézek.
- Szívesen áldozom életem a közösségért. Ez az én utam amire ráléptem. Minél jobban igénybe veszem az erőm annál erősebb leszek. A vas akarat vas testet teremt.
*Hajolok meg kissé a mester előtt. Büszkén válaszoltam neki mégis hangomban nem volt semmi lekezelő.

Vogon nézte a mágus arcát és szép lassan megértette, hogy nem fog betekintést nyerni a fehér mágia laboratóriumi világába. De mégis kíváncsivá tette, hogy az a sok dögvész, mely láthatatlanul, de mégis mindig az életünkben jelenlévő fenyegetésként a rabszolgáit is fenyegetik, azok honnan jönnek.
A közhiedelem több magyarázatot is adott a hirtelen megjelenésükre és rejtélyes távozásukra. A vének megfigyelték, hogy ha egyik városban felbukkan egy betegség, az általában legalább egy hét múlva terjed át a szomszéd városra. De majdnem mindig területhez köthetőek az új betegségek. Sosem pontszerűen jelennek meg, ha a szomszéd településre valami új kór beteszi a lábát, az hamarosan nálunk is pusztít.
Így a legnépszerűbb magyarázat, hogy pl. a pestis egy személy, aki a kísértetekhez hasonló láthatatlan alakban járja az országot és vándorol egyik helyről a másikra. Kedvét leli mások szenvedéseiben, de amikor rájuk un, akkor tovább áll hirtelen. De nem csak ezt hallotta. A Fekete Halált szeretik így bemutatni és a róla szóló könyvekben sötét árnyként a város kapujában rajzolni.
Viszont ott van a rüh. Arról azt tartják, hogy a nemi perverzió bűnébe esetteket sújtják az istenek azzal, hogy nem érhetnek hozzá többé se a kedvesükhöz, se más élőlényhez. Ha valaki ezt megszegi, akkor az átok átragad arra, aki hagyta magát egy ilyen lény által megfogni. Ha súlyosabbnak ítélik az eredeti bűnbeeső tettét, akkor inkább lepraként emlegetik és a tünetek is mások, komolyabbak. Érdekesek ezek a betegségek, mert mi csak így emlegetjük őket. Mégis milyen sokszínű alakban sújtják velük a halandókat az istenek.
Ez a két veszedelem jut az eszébe leginkább Elmorin szavairól az elfnek. Még ha ennél jóval több babonát hallott is erről a témáról. A téli náthát, amit gyakran meghűlésnek is neveznek, a hideg levegőhöz kapcsolják a népek. De suttognak rossz szájak mérgezett ételről, melyből a beleinkben csúf férgek bújnak elő és emésztik a test gazdáját. Vagy az elmét megszálló démonokról.
Ki hihet a nép lelkének? A kalmár, aki Yurint nézte sokkal egyszerűbb magyarázatot talált már kis gyerek kora óta ezekre. A betegségek azok betegségek. Arra valók, hogy elmenj velük a kuruzslókhoz, gyógyfű árushoz vagy ha szerencsés vagy, akkor találsz egy fehér köpenyegest. És ők le tudják rólad venni a rontást, melyet a sors fonala rád akasztott.
-A Fekete Rend mit mondott? Létezik egy varázslat, amit csak könyvben láttam idáig. Pont ilyen tüneteket mutat. De a leírás szerint ennyi ideig nem tart. És egészen biztosan nem nagy kiterjedésű. Azt mondtad, az eszméletlen embereket a környező településekről is hozzák... Milyen messze van a legtávolabbi falu, ahonnan behoztak még embereket?