Avlanion - A vízesések városa

*Norujn örült, hogy ismét láthatja parancsnokát, bár nem engedte meg magának, hogy ez meglátszódják rajta. Haptákba vágta magát és tiszteletteljes, hivatalos hangnemben jelentést tett az elmúlt 2 év utolsó őrjáratának részleteiből:*
- Dél felé elhagytuk Avlaniont uram, majd nagy ívben megkerültük a várost, kelet felé indulva, a Nyugati kapu fölött visszatérve a városba, összeütközés nem történt... leszámítva, hogy láttunk egy kisebb törp csapatot, akik mikor észrevettek minket elrejtőztek a szemünk elől. Mire leszálltunk már bottal üthettük a nyomukat.

~Szövetségeseink, jó vicc... ha rajtam múlt volna, ma bitófán vagy tömlöcben szenvednek, kegyelemért!~ *Norujn utálta a törpéket, bár az okára még nem jött rá, valahogy visszataszítónak találta mindkét alfajukat* ~és az anyám arra kér, hogy menjek a városukba...~ *Elmerengve nyugtatta szemét a parancsnok trófeáin és parancsnoki sisakján. Majd a ránézett felettesére.*
-Uram, lenne még egy személyes problémám... Ön ha kapna egy levelet egy rég elveszettnek hitt családtagtól, melyben megkéri, hogy utázzon egy olyan helyre ahová sose menne, de ott is csak egy csomag vár önre akkor mit tenne?
*Reménykedett a parancsnokban, hisz egy vezérnek nem csak tekintély hanem éles ész is szükséges és nem árt ha gyorsan tud dönteni olyan kérdésekben amelyeken életek múlnak, Norujn tudta, hogy Morses képes jól dönteni, bebizonyította ezt az ostromkor, így bízott a szavában.*

*Fél ettől a tanácstól, félt mert ő maga is ezen morfondírozott, de utálta a törpéket, nem akart a közelükbe menni, nem akart rájuk nézni, nem akart velük egy levegőt szívni, de legfőképp nem akart lemenni a föld alá. A legtöbb elf Eclair istennőt imádta, neki ő apja halála óta nem jelentett semmit, így azt a két istennőt imádta aki jelentett Narlát és Wiscát, mindenek előtt Narlát, de Narlának nem volt hatalma a föld alatt, ahogy madarak sem éltek ott, Norujn pedig nem tartott természetesnek semmilyen helyet ahol nem éltek madarak. Még sosem látott törp tárnákat, de semmi jót nem várt tőlük, magában csodálkozott, hogy az egész törpe faj nem halt még ki.
Még egy pillantást vetett a trófeák sokaságára, majd parancsnoka szemébe nézett.*
-Köszönöm a tanácsot, Beleg Heru! Engedelmével megröptetem Motgangot kicsit, gondolkodnom kell!
*Majd Morses biccentésére távozott.
Végigsietett a hidakon és tereken és betért kedvenc fogadóhelyére, félédes vörösbort és rántottát rendelt, majd a fogadóshoz fordult, puhány, elhízott, bajszos férfi volt, vörös hajjal és még vörösebb orral, ami jelezte, hogy ő maga sem veti meg a szöllő ezen formáját, vidám ember volt.*
- Barátom, *-mondta Norujn a kihozzott bort ízlelgetve-* szükségem lenne egy páncélra, nem tudod ki árul a városba a legjobb áron ilyesmit? *Mondta miközben, maga mögül hallotta, hogy a dalnokot győzködik egy újabb nótára...*

*Norujn miután kifizette ebédjét, elindult a fogadós által megadott címre* "Ritkán jár erre, de jól dolgozik."* Reménykedett benne, hogy jól mondta.
A Piac zsúfolt, kellemetlen hely volt, levegő nélkül, tele koszos ápolatlan emberekkel, de akadtak rabszolgák, nagy tiszteletű elf urak akiket Norujn névről ismert még azokból az időkből mikor apja vendégelte meg őket, akkor semmibe vették, most a Grifflovasok kapitányának már örömmel köszöntek vissza, de üdvöleteiket alig lehetett hallani a kofák kiabálásától* "Fiam, nem emelünk kezet rájuk még akkor se, ha idegesítőnek találjuk őket!" *Emlékeztette magát apja dorgálására.
Végre megérkezett Roprak sátrához, melyben még pakolnak, de látszik, hogy a tulajdonos
rendzserető ember, még akkor is pakol mikor Norujn belép és kéri, hogy mondjon ajánlatot egy erősített bőrmellvértre.

*A vért melyet mutatott, barna és Norujn saját meglátása szerint, túl bő volt neki. Félt, hogy akadályozná azokat a gyors mozdulatokat emlyek népének jellegzeteségei voltak. Nem tűnt elf páncélnak, sem északinak, bár erősnek és tartósnak hatott.*
- Ha lehetséges, akkor valami olyasmire lenne szükségem, amely nem akadályoz a mozgásba csak amennyire feltétlenül szükséges. Tudja repülés közben, minden mozdulat számít. Illetve, ha lehetséges inkább valami északi állat bőréből legyen, a barna túl kirívó.
* Azzal visszaadta Roparknak a páncél és megszemlélte az említett fegyvereket és valóban csodásan festettek, az egyik kard meg elég hajlékony volt, hogy a hegye megcsókolja a markolatgombját, míg egy másikról lerít, hogy borotválkozni lehetne az élével. Norujn a pallosokat kedvelte azonban leginkább, az apjától örökölt pallossal régen egész jól vívott* ~Talán fel kéne elevenítenem a vívótudományomat, túlzottan átszoktam a szálfegyverekre... Ha megkaptam a zsoldomat visszatérek ide egy pallosért.~
- Mit kóstál önnél egy pallos és mennyit a páncél?

*Norujnnak tetszett a vért, így felpróbálta. Az ezüst színű bőr, sokkal inkább paszolt északhoz és sokkal jobban észrevehetővé tette a lovast a griff barna tollai közt. Voltak akik szeretettek észrevétlenek maradni, de Norujn tudta, a grifflovasok említése is sokszor elég egy konfliktus elkerüléséhez, hát még a látványa.*
- Megveszem! A Pallosra majd még visszatérünk, így is késésben vagyok.

- Nem kell köszönöm, magamon viszem el!
*Azzal bele is bújt a páncélba és a kovács kezébe számolta a 45 darnát.*
- Még találkozunk.*Majd mosollyal az arcán és új szerzeményével hagyta el a sátrat és visszatér Motganghoz.*
- Miaz kislány, hiányzotam?* Mondta miközben megsimogatta az állatot, majd feltette a hátára a nyerge, magához vette prémes köpenyét és fegyvereit, fejébe nyomta kapitányi sisakját. Épp az előkészületek végén tartott amikor egyik katonája belépett:
- Hát mégis elmegy a törpékhez, uram?*kérdezte tőle kérdőn, miközben Norujn a szíjjakat igazgatta.*
- Nem tudom... Majd Narla megmondja a választ! Amint megtudtam visszatérek,nem szívesen mennék le a föld alá egyedül. *Azzal Balsors hátára pattant és felszállt a végtelenbe.*

/Veron, Vadászat küldi/

Gomora az éjszakai repülés után jó ízűen iszik nagy kortyokat egy vízesés előtti tavacskából. A csillagos égbolt elég világítást biztosít számára és kísérőjének, Veronnak. Kis pihenőre megálltak távol a délebbre húzódó világítós őrtornyok rendszerétől.
Távolból egy éjszakai madár éles hangja veri fel a csendet. A vörös nőstény halk morgással válaszol rá. Bár nem találkozott még griffel. És itt most nem is érné meg nekik, ha észre vennék és üldözni kezdenék. A csontjaiban mégis izzott a vágy, hogy egy szakasz grifflovas meghallja őket és a véletlen véletlenje során lehetőségük legyen miszlikbe aprítaniuk őket.
Felemelte fejét és körbe nézett. Orra idegesen szippantotta be a hideg levegőt, hogy szagok után kutasson. Csak az erdő szokásos lényeit érezte. Nem hallott semmi különöset.
-Induljunk! Ha még napkelte előtt elérjük azt a völgyet, a vakító sugarakkal a hátunk mögött tudjuk átfésülni a terepet.
*Kiterítette szárnyait, megrázta karcsú nyakú fejét, hogy a következő pillanatban felemelkedjen. A legtöbbször ha leszáll valahová, még földet érés előtt átváltozik, hogy a nyomkövetők ne jöhessenek rá, hogy kitől-mitől lehetnek a nyomok. Ám most az ilyen nem érdekelte. Csak inni álltak meg, jókora távolságban az emberek településétől, hogy ez a pár lábnyom ne érdekeljen senkit.
A terve, hogy Nappal a hátuk mögött repülnek azt eredményezte, hogy néhány egybe nyíló völgyön át kellett repülniük, hogy végül egy nagyobb hurkot téve egyik hosszan elnyúló hegyet megkerülve szinte teljesen visszaforduljanak.
És csak most kezdődött a kihívás. A völgyet egy kis patak vájta ki, mely forrásánál az égbe meredő jeges hegycsúcsok emelkedtek. Föntebb kellett emelkedniük, hogy ezen átjussanak. A hófödte csúcsok ott magasodtak felettük, mögöttük pedig a vadászterület, ahová érkezni szerettek volna.

A vörös parancsára erősen elrugaszkodok a földtől, hogy újra repülhessek. Már majdnem elnyomott az álom de ez a kis víz segít. Frissítően hideg. Kellett már egy kis idő hogy kifújjam magam az egész éjszakás repülés után. Akár megkérhettem volna Gort is, hogy mondjon el egy bűbájt. De a mágia hasznosabb lesz a medvékkel való harc közben. Az út nagy részét megtettük. Nem lesz nehéz átrepülni a hegyeken. Számomra legalábbis nem. Ha minden jól megy, hamarosan ott leszünk. Legalábbis remélem.

A völgyi élesen emelkedett a hegy oldalát követve, igyekezett minél közelebb a fák tetejéhez maradni. Az ébredő Nap sugarai tűzték az alant elterülő hegyoldalt. Hamarosan el is kezdett megjelenni a reggeli köd, ahogy a párolgó felszín találkozott a még mindig hideg levegővel. Idegesen forgatta körbe a fejét, valahányszor vadak neszét hallotta odalentről. Hiába tudta, nem tudott csak a használható érzékszerveire koncentrálni. Újra és újra körbenézett, hátha meglátja a hangok vagy a szagok forrását.
Enyhén melengető érzés volt, ahogy bőrét sütötte a napfény, miközben egyre hidegebb volt a hőmérséklet, ahogy emelkedtek. Odalent egyszer csak farkasvonyítás hallatszott. Pár percig hallgatózott, és hitetlenkedve fogta fel a hangokat, ahogy az egyik igyekszik odalent lépést tartani velük, minduntalan üvöltéssel hívva a többieket csatlakozni. A válaszok igen messziről érkeztek és volt bennük valami furcsa bizonytalanság.
~A Birodalomban úgy tűnik, kezdik a vadak is elveszteni az ösztönös félelmüket a sárkányok iránt. Ha az ősiek nem ébrednek a gondok tudatára időben, még a végén a nyulak is minket akarnak majd megharapni idővel.
Fokozatosan kiveszik a természetesség utolsó hírmondója is ebből az emberi világból!
*Arra vette az irányt, ahol a tejfehér párából néhány sziklaorom emelkedett ki. Remélte, hogy a nehezebb terepen hamar a nyomukat veszti a kis bátor bestia. Miközben ők folytathatják az útjukat.
Ha minden jól ment, hamarosan elérik a tetőt és leereszkednek a másik oldalon. Ott még sötétség borul a tájra, a reggel első sugarait még takarják az égre meredő sziklák. A hegy nyugati oldalán akár órákig is eltarthat a szürkület ideje, szemben a keletivel. Egy a magasból alá kanyargó gleccsert követnek, mely a hűvösben egész nyáron megmaradt, csak kicsit visszább húzódott.

Amikor elérjük a gleccsert, ismét elkap ez a különös érzés. Nem igazán tudom szavakba önteni, hogy milyen. Erősnek érzem magam. De ez csak azért volt, mert volt egyfajta hatalmam a hó fölött. Képes vagyok irányítani és szilárdítani egy bizonyos mértékig. Önmagában nem túl nagy fegyver, de hogyha hozzátársul valaki, aki olyan agyafúrt, mint én akkor hihetetlenül hasznos. Hamarosan elérjük a vadászterületet. Ideje tervet kovácsolnom.
~ Ideje gondolkodni. Mit tudok a medvékről. Nagyok. Erősek. Mint minden állat nem gondolkodnak, előre. – a szám ördögi vigyorra Húzódik. Halkan felnevetek. - Van egy tervem. Ha a területen akár egy kis hó is van megvalósítható.

A varázstekercskészítő hátra fordítja a fejét, mikor Veron megszólal. Kicsit visszább vesz a tempóból és igyekszik mellé kormányozni. Ha közelebb vannak egymáshoz, nem kell hangosan beszélniük. Nem akarja elriasztani a prédákat. Más prédákat pedig nem akar magukhoz közel vonzani...
-Azt hiszem, teljesen otthonosan fogod érezni itt magad. Nagyon hasonlít a vidék Eroniára, a fehér sárkányok szigetére. Az árnyékosabb zugokban egész évben megmarad a hó. Megpróbálhatjuk oda csalni őket. Csak találni kell egyet. -néz szét jelentőségteljesen.
Nem csak medvék után fülel. Őket az orrukkal könnyen megérezhetik majd. De ideges ezt a területet őrző fehér elfek miatt. Igen jó vadászok és nagy tömegben még Gomora is veszélyesnek ítéli őket. Reméli, hogy az átjárhatatlan, jeges csúcsokat nem őrzik az őrszemeik és átlopakodtak a védvonalaikon úgy, hogy észre sem vették őket.
-Szólj, ha bármit észreveszel!

~ Tökéletes. Akkor nem lesz nehéz dolgom~
Jól végigmértem a terepet. Az állatokon kívül senki. Elértük a vadászterületet. Közelrepülők az egyik fához. Gyorsan átváltozok és elkapom az ágat. Ágról ágra leugráltam a fáról. Gyorsnak kellett lennem. Kerestem egy havas foltot. Egy kőfal mellett találtam. Veszélyes lehet de, beválhat. Egy rossz mozdulat és végem van. Lefektettem a csapdát. Ha áthalad, rajta akkor nyert ügyem van. És így megmarad a bundája, és ami még fontosabb. A feje.

A vörös sárkánylady fent körözött nem messze a fáktól, és érdeklődéssel várta a fejleményeket.
~Egyelőre Akahana nem kényeztetett el minket. Még csak távolról sem vettem észre egy medvét sem. De türelem!
*Igyekezett nem magasra emelkedni, egy családi ház méretű repülő testet hamar kiszúrnak, ha elhagyja a fák takarását. Amíg lent marad, addig a szagokat is jobban érzi, a hangokat is jobban hallja. Mégis, akik a fák tövéből szemlélődnek, azok elől elrejtik a lombok. Akik pedig a szurdokok tetejéről figyelik a tájat, azok elől a hegyek takarják.
Ám egyre feszültebb lett, hogy nem találja ő sem a prédát. Pár száz méterre körbe repülte a környéket, hátha észre vesz valamit.

Várok egy kicsit. Medvék sehol.
~Talán jobb lenne, ha idecsalnám őket. Tudom is hogy. Csak kéne.
Hirtelen meglátok valamit. Egy Róka. Nem a legjobb préda de a célra megfelel. Leugrok az ágról. Befogom a száját. A hegy felé fordulok. Kapálózik. Küzd az életéért. Mind hiába. Ez az élet rendje. Előveszem a pengét. Elvágom a torkát. A vér szökőkútként spriccel ki belőle. Semmi sem csalogatóbb egy vadállat számára, mint a friss vér szaga és a préda élettelen teste.Visszamegyek a fára.  Jobb lesz, ha nem lát meg.
~ Ha ez nem csalja ki akkor semmi.~

/Elonar és Hisame/

Elonar írta:

*A gyorsfolyamú idő olyat lát e pillanatban, amilyet meglehetősen ritkán. Elonar, az erdei nimfák úrnője elhagyta erdejét, s mindezt úgy tette, hogy nincs mellette egy sem társai közül.
Az erdő őrizetét, ideiglenesen Doralára hagyta, aki ebben a pillanatban is lelkiismeretesen vigyázza helyette.
Nem túlságosan hosszú időre merészkedett el, s nem is ilyen távolra, azonban a természet néha furcsa dolgokra képes.
Egyik nimfája, aki szívének éppoly kedves, mint bármelyik, egyre gyengébbé vált, s súlyos fájdalmak gyötrik. Hiába minden gyógyítási céllal végzett tevékenységük, nem tudnak segíteni rajta.
Elonar úrnő számára egyértelmű, hogy nem a karcsú, s még így is gyönyörű teremtéssel van a baj.
Nimfák között is ritkaság, hogy világgá kürtöljék a számukra lényeges dolgokat, mint például annak a helynek, természeti közegnek fekvését, mellyel életerejüket megosztották.
Így hát az úrnő, ahogy az erdőben élő többi társuk sem ismerte Sztélisz titkát.
Az úrnő ekkor ült le ágyára, s amikor a beteg bágyadt mosollyal fogadta őt, halkan beszélgetésbe elegyedett vele.
Jól tudta, hogy ez olyan mély titok, amit nem mondhat el senkinek, s jól tudta ezt Sztélisz is.
A fekete hajú úrnő nem sokkal később magába mélyedve hagyta ott a szobát, s tért vissza saját lakába.
Nem sokkal később már útra készülődött, s Doralát hívatta magához.
Egy hosszabb beszélgetés közepette mondta el neki, amit tudnia kell, s a felelősséget is, hogy távollétében magának az úrnőnek lesz helyettese.
Ezen események után szállt Elonar úrnő lovára, s hagyta el a legnagyobb titokban az erdőt.
Ez a ló több napi út után északnak vitte, s most ezen út egyik állomásaként tért be Avlanion városába. A kapuőrök döbbenettel adóztak neki, holott csupán szép metszésű vonásai derengtek elő kabátjának rejtekéből. Nem sok nimfát láttak errefelé.
A városban leszállva lováról, már csak kantárján vezeti hátasát. Nem akar kitűnni a város lakosai közül. Felpillantva az égre, megcsodálja a grifflovasok gyönyörű röptét, miközben kitér az ekkor épp a közelében járók elől.
A megpillantott nőt azonban nem tudja hová tenni, Ismerős számára a kecses mozgás, a légies megjelenés, s nem kell sok, csupán egy szempillantás még, hogy rájöjjön, a lány hozzá hasonló.
Szemeivel követi az ismeretlen nimfa mozgását.*

Vogon tekintete élesen pattogott hol ide-hol oda. A Lanur-hegységben vágott fát a várostól északra leadva a telephelyen és nem tágított, amíg ki nem számolták neki pontosan a beígért tizenöt darnát. Nem ostoba munkás, hogy átvágják. Bár tudta, hogy ritka nagy pénz viszonylag szerény munkáért, de azzal is tisztában volt, hogy a megbízójának milyen sürgősen szüksége volt a plusz munkás kezekre.
Épp egy kocsmába tartott volna, hogy elköltsön belőle néhány könnyen jött arany érmét, amikor két nőre lett figyelmes. Szíve szerint csendben követte volna őket, de mivel lova nyergére két lánc volt erősítve, ez igen nehéz lett volna. (Mármint a láncok megoldhatóak lettek volna, de a két fecsegő gnóm a végükön... Lemondott már Nortelonban róla, hogy ők csendben maradnak.)

/4. küldetés - Szabadulás/

Mikor felébredtem iszonyúan zúgott a fejem és a gyomrom is erősen háborgott, aminek következtében gyorsan igyekeztem hasra fordulni, hogy annak tartalmát ne saját nyakamba zúdítsam.
Azonban egy pillanat alatt el is feledkeztem minden bajomról, mikor fordultomban a földön kötöttem ki.
~ Mi az bánatos sárkánygané! ~ mordultam fel magamban, mikor körülnézve egy rácsos helyiségben találtam magam, ami nem volt túlbútorozva: egy priccs, egy vödör azt semmi más.
A környezet nem volt ismeretlen előttem, csak azt nem tudtam hogyan keveredtem ide és egyelőre az sem ugrott be, hogy hol is vagyok.
Kisebb fejtörés után végül arra rájöttem, hogy a Felsőváros viszontagságai után, kellemesebb helyre vágytam és Avlaniont vettem célba, legalábbis nagyon remélem, hogy ott vagyok, bár a fogda nem túl biztató a helyzetemet tekintve.
~ Vajon mi történt? Remélem csak alaposan a pohár fenekére néztem és nem lopáson kaptak rajta? Mert azt nem díjaznám, ha ez pont ebben a katonáktól és grifflovasoktól hemzsegő városban esne meg velem! ~
Na, de a legjobb lesz kideríteni, ha halogatom nem lesz könnyebb.
- Hééé! Valaki? Őrség? Hahó! – kezdtem kiáltozni, mert olyan csend volt itt, mint a legmélyebb pince fenekén, de nem érkezett válasz.
Úgy nézett ki, hogy magamra hagytak. Lehet, hogy valami népünnepély van kinn, vagy mi?
Hát nem itt akartam megöregedni és talán nem ártana tennem is érte valamit, ha már így alakult.
Először a zárat vettem szemügyre. Nem volt egy bonyolult szerkezet.

*Az őr ki aznap éjjel strázsált arra lehetett figyelmes, hogy szemei nagyon gyorsan lecsukódnak, s pillanatokon belül elalszik. A kulcsokat a kezembe véve sétálok le a tömlöcökhöz vezető lépcsőkön. Ahogy lefelé haladok hangokra leszek figyelmes. Ismerős a hang, aznap mikor az a fehér köpenyes alak megbízott azzal, hogy a kőgyűrűre helyezzem el az azt megerősíteni szánt rúnákat magam sem tudtam, hogy robbantani akar velük mint ahogy később az Kiderült. Mondjuk furcsa is volt a viselkedése de milyen egy furcsa mágus? A tömlöcök előtt elsétálva megtalálom a célszemélyt odabent. Pont az ismerős hanggal szembeni cellában tartották.
- Nawarean!
*Kiált fel örömében, a Főnök egyik futára volt kit valószínűleg valami illegális dolog közben kaptak el.
- Ne kiabálj féleszű... -majd kattan a zár - Menj az örök alszanak odakint.
*Ahogy a férfi kiment a cellából fordulok én is utána majd elvigyorodok a látványon, s lebegtetni kezdem a kulcsokat a férfi szemei előtt.
- Na mivan? Csak nem ezt keresed?
*Kaján vigyor ül ki arcomra

Miközben a zárat veszem szemügyre, lépés hangjait hallom, amitől gyorsan hátrébb húzódom, hogy ne lássák miben sántikáltam, mert azt hittem az őrök jönnek vissza. A sarokba húzódtam, onnan figyeltem kifelé és meg kell vallanom, nagyon megdöbbentem, mikor ugyan azt az alakot pillantottam meg, akivel összeverekedtem a Felhővárosban. Vagyis, jobban mondva, aki majdnem megölt, csak az akadályozta meg, hogy megzavarta az őrség.
És most itt van, láthatóan a kulcsokkal a kezében és biztos voltam benne, hogy az őr nem a saját jószántából adta neki őket, és katonának sem tűnt.
Őszintén szólva észre sem vettem a másik foglyot a cellában míg meg nem szólalt.
~ Ááááá…..szóval Nawaren-nak hívják! ~ jegyeztem meg a nevet, hiszen ki tudja mire lesz jó.
Szótlanul nézem, ahogy a férfi kiengedi, valószínűleg a haverhát vagy a bűntársát, elárulva, hogy az őrök részéről nem fenyeget veszély, bár örülök hogy csak alszanak és nem halottak. Nem óhajtottam megint magyarázkodni, ha netán kijutnék mielőtt ideér az erősítés, ja és persze, ha ez a fickó nem készül befejezni, amit a másik városban elkezdett.
- Nem. – ráztam meg a fejem. – Egészen más járt a fejemben. Miért nem húzol el a barátod után és hagysz itt. – próbáltam rávenni a távozásra.
Egy kulcs persze nem lett volna rossz, de anélkül is ki tudok jutni, ha jól láttam az előbb a zárat.

*Benyúlok a rozsdás rácsok között, könyökömet megpihentetve azon. Homlokom hozzá nyomtam a rácsokhoz. Két ujjam között tartva a karikát ami a kulcsokat őrzi.
- Mi járatban errefelé? Csak kíváncsivá tett, hogy mit ügyködsz itt... Hehe...
*Szemeim vörösek mint a vér, s arcomon most kiül egyfajta gonoszság. Viszont leejtem a kulcsot belül a rácson. Majd kezeimet kihúzom, s arrébb sétálok a folyosón. Nesztelen léptek a bérgyilkosok jellemzője, majd megállok neki dőlök a falnak majd várok. Várom, hogy az idegen kilépjen azon az ajtón.