A fogadó

Azt mondják, mindennek megvan az oka, és minden tettünkkel magunk fonjuk a sors fonalát, amely az életünket végig követi. Nos, én biztos vagyok benne, hogy éppen nemrégen sikerült egy olyan tengerész csomót alkotnom rá, amelyet még Ritalea sem egykönnyen oldoz ki, pedig el kell ismernem, neki aztán van tehetsége a problémák megoldásához alternatív módon. Nem mintha bánnám, hogy megtettem, de a nimfáim egy része már messze nem ilyen megértő velem szemben. Jó, talán nem lennének ennyire idegesek, ha tényleg minden információ eljutott volna hozzájuk, ráadásul pedig sikerült volna felvilágosítanom őket, hogy nem csak jókedvemből tettem a dolgokat. De az az igazság, hogy nem érdekel már régen, mit gondolnak rólam, amíg azt megtartják magukban és nem az én indokaimat próbálják kinyomozni. Az én megítélésemnek az ég világon semmi köze nincs ahhoz, hogy végre megtanulják tisztességesen alkalmazni a saját erejüket, kifejleszteni a víz uralására és átalakítására szolgáló tulajdonságaikat, szóval azt gondolnak rólam, amit csak akarnak. De még mindig semmi értelme annak, hogy ennyire meglepődnek, képes vagyok egy több méter magas és acél kemény jégszobrot alkotni Stern közepén egy férfi tetemből, azok után, hogy látták, a kastély alsó részében sincs híja a hibernált dolgoknak. Igaz, ott általában nem az volt az elsődleges szempont, hogy hím az a lény, amely oda került, sokkal fontosabb volt, mennyire pusztító erejű, különleges, ritka, esetenként sérült. Elpusztítani nem akartam őket, mert akkor nem hinnének a létezésükben, így megalkottam a saját kis gyűjteményemet azokból, akiket nem keresnek már soha. Így legalább sértetlenül megmaradnak, és ki tudja, lehet, hogy egyszer még ki is szabadulnak, mert képes lesz valaki segíteni rajtuk. Mindezek tudatában azonban nem kellene elhűlni annyira azon, hogy megint bekerült egy lény a gyűjteménybe. Bár, nem vettem a fáradtságot sem, hogy felvilágosítsam őket, az illető nem ember, hanem mágus, méghozzá nagy erejű, és feltett szándéka volt, hogy a szemem láttára boncol fel egy gyermeket valamilyen sötét mágia miatt. Ennek semmi köze ahhoz, hogy hogyan érte a vég, de ha tudom, hogy ennyire kétesek lesznek az információk, a tőrömet használom következőre. Nem mintha az sokkal kedvesebb lenne, nem is kedvelem a kiszökő vér látványát, de nem marad ott az aláírásom a végére. És ha már írásnál járunk, ki kellene végre deríttetnem Cameliával, hogy lehet, hogy másnapra már tudtak róla, felavattam a végvár legújabb szobrát, az meg nem maradt meg nekik, milyen üzenetet hagytam az említett alkotás alján, figyelmeztetésnek. Egy jobb hiszemű lény mondhatná, hogy márpedig ez változtat a dolgokon, de valójában nem fogja megtenni. A kastélyban vannak, mert tanulni akarnak és nálam jobban a vizet csak azok istenei ismerhetik, de nem kell kedvelniük, nekem pedig soha nem volt feladatom ideális példává válni számukra, vagy anyukát játszani nekik. Nem bánt a dolog, ez az élet rendje, legalábbis az én felfogásom szerint az. Jönnek, tanulnak, mennek és ha egyszer elszabadultak, soha többé nem térnek vissza, ezzel védve a helyet és az itt lévőket. Ennyi...
Mindezek mellett még így is sikerült egy elég bosszantó helyzetet produkálni, ahol minden egyes kislány azt nézte, mikor fogom felhúzni magam, vagy éppen lehűteni annyira, hogy újabb szobrot alkossak, ami nem volt a kedvencem. Ki nem mutattam, szokás szerint, nem engedhetem meg, hogy ennyire gyengének nézzenek, de elég ösztökélő volt, hogy előbbre hozzam a rókáimmal tervezett kirándulást. Itt volt már így is az ideje, hiszen a kölykök már jó pár hónaposak és eddig a saját szobáimon kívül még a kastélyban sem sokszor voltak, pedig nem ártana nekik megszokni a természet illatait és ízeit. Ráadásul fogadni mernék, hogy Shura sem örült a bezártságnak, amit a kicsinyei okoztak neki, hiába imádja a három szőrös apróságot. Ennek eredménye lett a prémmel bélelt kosár, amelybe sikeresen elhelyeztem a kicsiket a büszke mamával egyetemben, majd felemelkedtem, hogy valamivel emberibb környezetbe kerüljenek. Mondjuk télen erre sem jár sok lény, így nem nagy a változás, de a sarki rókák egyébként is a hideget kedvelik, szóval nyár közepén sem sokkal fognak délebbre vándorolni ennél. Egy félreeső tisztást választottam kezdésnek, miközben könnyedén raktam le a szokás szerint hófehér kosarat a friss hóra, hogy maguktól kijuthassanak, ha akarnak. Még az erőmet is alaposan visszafogtam, egyenlőre nem akartam a kicsiket a széllel és a jégvirágokkal megzavarni. Az később is elég lesz...
Három órával később az aggodalmam szemmel láthatóan feleslegesnek bizonyult, a kölykök az ezredik körüket futották a helyen, mindent újra és újra megszaglászva, megkóstolva, miközben az anyukájuk már feladta a dolgot. Én is csak szemmel követtem őket középről, miközben a bal karomban és kissé még a bal vállamon is végig feküdt Shura. Már megszokta, hogy hideg vagyok, én pedig nagyra értékeltem a társaságát, miközben két szemmel próbáltam három hiperaktív kicsit szemmel követni. Egyelőre nem mentek messzire, de még egy hónap és ez a vállalkozás már nem lesz ilyen könnyű. Most szimplán szórakoztató volt a dolog, annyira, hogy nevetnem kellett, mikor az egyik kicsikének sikerült a testvére kárára elhasalnia egy jegesebb területen. Hát, azt hittem már megszokták, hogy a jég csúszik...
- Tudod, néha nagy szerencse, hogy nem tudod elmondani, amit látsz, édesem... - a mosolyom még mindig nem olvadt le, miközben megsimogattam a kezemben pöffeszkedő rókalány fejét, majd óvatosan leeresztettem őt a földre. Itt az ideje, hogy visszatérjünk, és a kölykök rám még nem hallgatnak ebben a témában. Ha megtennék, akkor egyedül jöttem volna velük, de nem kockáztatom. Ezek a szegény rókák eléggé a kihalás szélén állnak még az én védelmem alatt is, annyira, hogy a vadon élő példányoknál az elmúlt két évben alig született kölyök, ezen a télen pedig a három apróság a legnagyobb alom, amit fel lehet mutatni. Szomorú, hogy ennyire magukra maradtak ők. Az arcomon még mindig ott volt a mosoly, és kacagásba ment át, miközben Shura immáron negyedszer megpróbálta a kölykeit visszaterelni hozzám. Természetesen nem sok sikerrel. Na, ha most látnának a nimfáim, egészen biztosan meglepődnének, mert eddig még csak egy szívből jövő mosolyt sem hoztam össze előttük. Nem úgy az állatokkal, az ő hűségük az, amely kihozza a lényem rejtett részét, mert ők nem fogják tovább adni a dolgot, bennük mindig bízhatok...