A fogadó

Nos, úgy tűnik az is néha hatásos tud lenni, ha az ember mondanivalója jószerével csöpög az iróniától, tekintve, hogy most ennek hála nem is erőlteti tovább a kedvesnek éppen nem mondható, és szemmel láthatóan pocsék lelkiállapotnak örvendő asztaltársam, hogy én rendeljek. Mintha olyan nagy kedvem lenne hozzá, oké, hogy illik elfogadni, ha kínálnak, de azért mindennek van határa, és nekem most éppen semmi kedvem enni, így szépen ki is kerüljük a helyzetet. Az meg az ő baja, hogy kicsit érdekesen fogalmazom meg a válaszomat, aminek hála megint olyan jó kis választási lehetőséget kapott, hogy vagy megpróbálkozik a saját akaratával, akkor tapló, ha meg nem, akkor kénytelen az én javamra dönteni. Tudom, nem éppen szép dolog manipulatívnak lenne, de ha ő így játszik, akkor én is ezt fogom tenni. Egyébként is, nem pont úgy néz ki, mint aki most komolyan megorrolna csak azért, mert én pimaszabb vagyok, mint az átlagos, jól nevelt kislányok, akik már akkor el találnak pirulni, vörösödni, vagy még tovább fokozódhat a színük, ha egyszerűen rájuk néz kicsit csodálkozóan, vagy éppen dühösen az ember. Nem tudom ki neveli őket, de szerintem pontosan ezek azok, akiktől előbb kap egy normális férfi idegbajt, mint tőlem, tekintve, hogy mennyire különbözünk. Lehet, hogy éppen elsőre jobban tetszik az embernek egy olyan helyes kis grófkisasszony, aki alig mer megszólalni, még véletlenül sem nyitja ki a száját, hogy ellenkezzen, ha valami igazságtalan történik, ráadásul eszébe sincs megjelenni nem a rangjához illő fátyolozott ruha nélkül, vagy éppen olyankor bármilyen módon tiltakozni, ha társaság van a közelben, de szerintem például az ilyenekkel csak unatkozni lehet. Nem azért, de ül mint a szobor, néz maga elé, ha felnéz és meglát valakit, menten pirosabb, mint a ruhája, lehajol, gondolkodik a nagy semmin és a rendszabályokon azt illetően, hogy most mit kéne tennie, de az egészen biztos, hogy bárki is az, aki kinézte magának, csak a fejét fogja megfájdítani és kap egy alapos ásítozási rohamot, mert ennél többet ne tessék reakcióként várni az anyu szeme fénye típusú kisasszonyokból. Én már csak tudom, hogy ilyenek, elvégre megpróbálták ugyanezt belém is nevelni, mint látszik teljességgel sikertelenül, de arra elegek voltak ezek a kis próbálkozások is, hogy megutáltassák velem a viselkedési normákat mindennél jobban. Ebből a szempontból nagyon is ügyesek voltak, mindent megtanultam, amit egy lánynak tudnia kellett, csak éppen nagyon nem akarok ezek közül semmit alkalmazni, kezdve az illedelmes köszönéstől a megfelelő módon tett elutasításig. Oké, képes lennék rá, de egyszerűen nem akarok közelebbi kapcsolatba kerülni ezzel a modorral, mert semmi kedvem ahhoz, hogy megint a jó kislánynak nézzenek. Arról már régen lemondtam, hogy bárkinek is meg tudjak felelni, mert elég nagyon az elvárások, a sajátjaim az egyetlenek, amelyeket tudok teljesíteni. Elvégre ezek az egyetlenek, amelyek, hogy úgy mondjam a saját elvárásaimat mutatják, amelyek pedig azt hiszem reálisak, már ha figyelembe vesszük, hogy nem egy sima ember vagy mágus vagyok, hanem hallhatatlan lény, aki ráadásul kicsit sokszor fel tudja húzni mások agyvizét a robbanásig. Ugye milyen jó? Ezek után pedig nem olyan nagy csoda, hogy a harciasságommal sokkal jobban meg tudom magamat védeni, mintha egyszerűen adnám a jó kislányt. A korom miatt pedig pont illik is rám a lázadó korszak, vagyis aki megszólal, az előbb-utóbb kap egy nem túl kedves bizonyságot arról, hogy a kinézetemhez képest elég erős vagyok. Lefordítva: aki beszól, azt leütöm. Egyszerű és nagyszerű érv arra, hogy az ember csendben maradjon. Mit ember, velük jó ideje nem akadtam már össze, helyette a fajok több száz éves matuzsálemeit fogom ki rendszeresen. Mintha nem lenne ugyanaz, mind benéz általában, leszámítva a szellemek, őket nem tudja semmi megtéveszteni, ami az istenek kisugárzásával kapcsolatos, legalábbis én így tapasztaltam mellettük. A többit viszont olyan vicces néha felültetni, csak azt nem tudom a mostani mágus külső meddig fog megmaradni. Nyugalmat akartam, így erősnek mutatkoztam, de azzal, hogy nem csökkentettem le a kisugárzásomat, mikor ide beléptem, igazság szerint olyan volt, mintha világítanék, felhívtam magamra a figyelmet. Igaz, most hála a mogorva elfnek, akivel egy asztalnál ülök a többiek már lassan ide sem fognak merni pillantani, és fogadni mernék, hogy azt fogják várni, mikor fog itt egy balhé kitörni. Mondjuk szerintem soha, igaz, hogy fel tudom húzni az "urat", de fogadni mernék, hogy akkor elmegy, csak nem fog egy nő torkának ugrani. Meg nem is nagyon tudna, de ez maradjon az én titkom. Nem kell, hogy kiderüljenek errefelé a mindenféle képességeim, az túl nagy figyelmet hívna fel rám és egyébként sem szabad semmibe beleavatkoznom, hacsak nem utasítanak pontosan erre. De azt a múltkori baki után egészen biztosan nem fogják megtenni egyhamar...
A töprengésbe szemmel láthatóan sikerült alaposan belemerülnöm, mert szépen elsuhant a fülem mellett a megjegyzése az elfnek, hogy ő azért eszik. Nem is reagáltam szerintem rá sehogyan, csak egyszerűen a kezemben lévő teát néztem. Igaz, hogy kicsit sikerült a saját gondolataimba merülnöm, de legalább ez alatt nem vettem észre, hogy hány kutató tekintet figyel. Nem is tudom pontosan merre járhattam, az biztos, hogy nem erről a helyről gondolkoztam, ami azt illeti, szerintem még a környékről sem, de valójában nem zavart különösebben a dolog, úgysem sikerült kifognom valami nagyon aktív beszélgetőpartnert, ha azt vesszük. A teámban találtam több érdekességet, mint rajta, igaz, valami jól nem néztem meg az arcát vagy a ruházatát. Annyira nem érdekelt a dolog, itt vagyok, mert így jött ki, de nem volt feltétel, hogy nekem ezekhez a dolgokhoz jó képet is kell vágni, az már más valaki feladata lesz. Furcsa, mert közben sikeresen elkerülte az is a figyelmemet, hogy a teát tűzforrón szolgálták fel alig pár perce, így még biztosan nem hűlt ki annyira, hogy nyugodtan kézben tarthassam. Persze ez csak akkor igaz, ha ember lennék, de mivel nem vagyok, nem is nagyon éreztem, hogy baj lenne vele. Végül azonban mégis eljutott a tudatomig, hogy nem azért viszket a tenyerem, mert legszívesebben lehúznék egyet ennek a jól nevelt és egoista alaknak, hanem mert egyszerre kapok égési sérüléseket és indul be a regeneráció. Igaz, hogy gyorsan gyógyulok, de nem annyira, hogy csak úgy egyszerűen túl tudjak lépni az ilyenen, ezért lassan végül mégiscsak elindult a csésze az asztallap felé. Azt egy mozdulatom sem jelezte, hogy közben esetleg fájna a kezem, úgy tettem le, mintha nem is érezném a melegét. A biztonság kedvéért még a tenyeremre rá is pillantotta, de a halvány rózsaszínes foltokon kívül semmi olyan nem volt rajta, ami máskor sincs, ezért egyszerűen csak magam mellé raktam. Ez van, mindjárt nyoma sem lesz, és tekintve, hogy a tea már alig gőzölög, senki nem tudja, hogy attól már régen hólyagosnak kellene lennie a bőrömnek. Helyette inkább az elfre pillantottak, aki az arckifejezése alapján nem éppen itt járt, majd mikor ismét rám nézett, egy olyan mosolyt produkált szinte önkéntelenül, amitől a hideg is kirázott kapásból. Nos, az sem jött jobban, hogy felderült az arca, majd elkezdett beszélni. Sejtettem, hogy valami olyat fog mondani, ami nekem nem fog tetszeni, így még előtte ráparancsoltam az arcomra, hogy fagyjon meg egy semmitmondó maszkká, vagyis inkább próbáltam úgy tartani. Nagyjából sikerült is a dolog, de a szemem az eléggé a villámokat szóróba váltott át, így gyorsan le kellett hunynom és reménykedni benne, hogy a férfi nem azt figyelte. Ha igen, akkor vagy lebuktam, vagy ki tudom magamat menteni, mint olyan témát talált, amit nem szeretek. Ez utóbbi sem rossz, elvégre sehol egy állat a közelben, ami le tudna leplezni. De akkor össze kéne szedni egy választ és jól elmondani. Nem azért, de most örülök, hogy vitázom én éppen eleget mindenkivel, mert minél rosszabb a lelki állapotom, teszem azt dühös vagyok, annál nagyobb lendülettel tudok ellentámadásba lendülni. Márpedig ez egyenes támadás volt, akkor azt kap vissza is. Milyen pech, hogy fogalmazni nem tud. Vagy nem akart, de azt az arcot elnézve, inkább az előbbi a valószínű. Most akkor szemet kinyit, szúrós tekintet, és aranyos, szokásosan tiszteletlen válasz.
- Nekem aztán mindegy, hogy piszkál-e valakit a vadászatok istene. Azt tesz, amit akar. Nem tudom miből indulsz te ki, de én inkább egyszerűen örülök, ha nem a holtak urával hoz össze a rossz szerencse... - bár, már párszor sikeresen találkoztam vele, és elmondhatom, hogy egyik kis eset után sem voltak jobbak a gondolataim azzal kapcsolatban, hogy milyen ember ő. Az egyetlen dolog, aminek örülök, hogy nem ő az, akinél ki szoktam a gyufát húzni, ellenkező esetben már hosszú ideje nem láttak volna, tekintve, hogy ő nem éppen a kegyességéről híres. Azt hiszem én egyszer láttam csak dühösnek, mikor kicsiként elfelejtettem neki szólni, hogy szeretnék a kutyáival játszani és azok a három fejűek szépen megtámadtak. Nem mintha megsérültem volna, igazság szerint én valószínűleg fel sem fogtam, hogy támadás, tekintve, hogy ők sem gyerekekre specializálódtak, de nagyon nem örült neki, hogy olyan helyzetben talált. Igaz, rögtön utána volt az a szabálya, hogy a házi kedvencei nem érhetnek hozzám, ami mint a közelmúltban kiderült, nagyon is érvényes még mindig, egyébként pedig nem éppen az a fajta vagyok különben sem, akire az állatok csak úgy egyszerűen fel tudnának mérgesedni. Ennél azért sokkal jobb a kisugárzásom irányukba, már megtanultam, hogy ők az aurámat úgy érzékelik, mint valami biztos menedéket, talán ezért van, hogy a jelenlétemre is nagyon tudnak reagálni. Általában ez nem is zavar, azért nőből vagyok, és melyik nőnek esne nehezére, hogy egy csomó állattal töltsön el időt, akik nagyon szeretik? Na, senki sehol, aki ellenkezne. Pontosan így gondolom én is, hiszen a legtöbben, akik meg is vetik az embereket és más fajokat, az állatokkal sokkal jobban bánnak, tekintve, hogy azok ahhoz hűek, aki segít rajtuk és ösztönből nem ismerik az árulás szó jelentését. Csodás helyzet, én nagyon is tudom szeretni. - Egyébként, ha tőlem te választ akarsz, akkor előbb mutatkozz be a segítő barátoddal együtt... - jegyeztem meg ismét a férfinak, hiszen csak nem gondolja komolyan, hogy nem tűnik fel nekem az az aura, ami még pluszban itt van, ráadásul pedig kizárt dolog, hogy csak úgy magától jött rá, én ki is lennék valójában. Nem, ehhez tudás kell, mégpedig olyané, aki ugyanúgy az időn kívül áll, mint én, és tekintve, hogy nem látok errefelé egyetlen fekete sárkányt sem, ez szerintem csak egy kísértet lehet, vagy hasonló lény. Ha nincs igazam, akkor ez van, de én hiszek benne, hogy nem tévedtem, és ezt a hitet nem fogják tőlem elvenni. Esetleg megpróbálhatja tagadni, de ha a végén kiderül, hogy becsapott, akkor nem fogja tőlem megköszönni, amit ezért cserébe kap...