A fogadó

// Egy napsütötte késő délután, Nar Lúrion //

Az elmélkedés jó. Az elmélkedés elengedhetetlen feltétele a történések rendbetételére. Az elmélkedés, nos az, az öregeknek való. De mi másra is futhatná a szűkösre szabott lehetőségekből? Kezdjek csevegni a kocsmárossal? Kedves és bizonnyal jóravaló lélek, csak érdemes a szemed előtt tartani a zsigerből érkező intést, szigorúan azzal a három lépés távolsággal, mert inged, de gatyád sem biztos, hogy marad a szívélyes csevej végére.A pedzegetett aprónép szót sem érdemel. Habár nem feltétlen anyagilag, mind inkább agyilag sínyli meg az illetékes a kéretlen, véletlen újra és újra az útjába sodródó társat. Legalább is, nekem ehhez volt szerencsém és az idő szépítette véleményem az, hogy nem is volt rossz. Most azonban nem kívánkozom ilyen társ után és egyáltalán nem vágyom másra, mint élvezni a Nap melengető erejét.
Az ajtó nem vágódik ki, nem sodor semmi olyat be a hurrikán, amit nem kéne. Mert nincs is, de így a legkönnyebb szóba önteni, hogy látatlanban mi is az, ami bejött és majdhogynem egyetlen szempillantás alatt magáénak követelte a fogadó figyelmét. Eddig sem volt nagy az élet, csak a mondjuk úgy: szokásos suttogó zajban pangó alvilági élet, olyannal fűszerezve, amiben vegyesen keveredik a nagyot mondó csaló hőstettei és a szűkszavú sokat látott vándor anekdotája.
Orrom alatt felkavarodik a nedves illattömeg és a megzavart levegő ízes szavakat nem ismerő tudást hint elém. Sárkány! Hiányzik a nemtörődöm vállrándítás, ha dolga van velem, nem hiszem, hogy túl nagy kunszt lenne kiszúrnia, nem páholyban, de azért szem előtt ülök. Ülök vélve azt, hogy engem semmi sem zökkenthet ki lagymatag ébredezésemből, mert ugyebár egy negyed órával ezelőtt lezajlott közjáték csak a siket holtakat hagyta meg békés álmukban. Nos, rosszul véltem. Ugyan nem csigázta fel a figyelmemet az elhangzó szavak, mert miért is kéne más sárkányok ügyes-bajos dolgaiba ütnöm az orrom? Meg van a magam feladata, a mostani még mindig nehezen emészthető, öklömnyi gombócot hagyott a gyomromban. Meg hát, akárhonnét is nézzük, az ilyesfajta nézeteltérések szinte szerves részét képezi az ilyen helyeknek, mintha e nélkül túl egyhangú, egészen unalmas lenne. Pedig nem!
Még is figyelek. Először csak a fejemet billentem meg jobban, hogy minden szó töretlen jusson el hozzám, akkor is ha egyfajta várakozó csend telepedett a teremre. Aztán még a gondolat sem éri útól a másikat, amikor is megtelik varázslattal a fogadó. Egyik a másik után. Talán az én ízlésemnek, ha lehetek ennyire fennkölt, kicsit túl intenzív. Az igazság pórias valójában azonban csak annyi, hogy túl kegyes, túlontúl hamar adta meg a kiharcolt jussot. Ugyan, csak találgatások vezettek ehhez, latolgatás, amit abból próbáltam összerakni, amit a szomszéd asztalnál rostokló ifjú vonásairól olvastam le.
Annyira nem fogott meg az esemény, hogy úgy függjek rajta, mint az a vénember, aki vélve iszkolt a sarokba hirtelen jött asztaltársa mellől. De, mivel a figyelmemet felkeltő esszencia immáron két helyről érkezett kíváncsivá tett. Sárkány ritkán ölt ennyire sebezhető emberi formát és nem érzem úgy, hogy gazdája lenne, inkább csak hordozója a sárkányságnak. Megszeppentnek látszik, talán túl tolakodó voltam, vagy csak nem szívlelheti a maga fajta felemásszemű alakokat.
Mire visszatérek korábbi foglalatosságomhoz már a fogadó lelkeinek száma csökkent, már az élőké. Szemhéjaim mögé bújva igyekszem magamtól távolabb tolni annak a varázslatnak a maradékát, amivel valószínűleg végezhetett a szerencsétlennel. És nem telik sok időbe, hogy magamon érezzem a fürkész tekintetet. Vonakodva fordulok az irányába, de átsiklik rajta a tekintetem, hogy mint aki lemaradt az egészről, megnézzem, mit is hagyott maga után. A halott és a mellette csillogó törmelék kellemetlen emlékeket csal elő és inkább visszavezetem tekintetem rá. Egyenesen a szemébe nézzek, üresen, közben lassú mozdulattal a szomszéd székre fektetett kardom után nyúlok, hogy miután magamhoz vettem, felé vegyem az irányt.
- A fiúnak nem ártana egy kis friss levegő, fal fehér. - vetem oda színtelen hangon, aztán gondolkodás nélkül toldom meg, immáron sárkány nyelven a következőkkel. - A sarokban pipázó boszorka személyében szereztél egy ellenséget. - nem fenyegetés, óvóintés és még csak nem is az ő, mint a védence végett. Biccentve felé szándékomban áll kilépni a fogadó ajtaján, ha szóval tart maradok, ha követ hát előkaparom szívélyes oldalamat, bár, ahogy mielőbb elnéztem nem repes a jelenlétem miatt.

// Egy napsütötte késő délután, Nar Lúrion //

Valami ilyesminek kéne történnie, ami nem történik még. Történetesen, hogy a szándékaim, ami nyilvánvaló, érvényesül és elhagyom a fogadót. Kaptam már ízelítőt ennek a határ vidéknek a szokásairól, bár most sem ismerem a pöfékelőt jobban, nem kívánkozik megnehezíteni a dolgomat. A felszólításnak még is eleget teszek, ám tétova töprengéssel állok jószerével az ajtó csalfa lapját nézve, mert nem hív, nem kecsegtet azzal, hogy feltárulta után a kinti minden zöld illattól nyers levegő majd engesztelő. Csak morózusan elállja az utamat.
Visszasandítok. Kiül az arcomra a még mindig uralkodó érzés: jó ötlet maradni; és hiába kérdésszerű a szavak összetétele, nagyon is tényszerűen szól. Akkor meg mii a lila varangy miatt fordulok meg és lépek vissza az asztalukhoz? Kíváncsiság? Nem kell fejezettebben érte motiváló erejét. Nem fűt a tudás vagy, hogy mit is keres ő egy ember gyerek pesztrájakét, aki akár a fogadott fia is lehet. Ugye-ugye, elméletben szép számmal akad.
- Talán megcsaltak a megérzéseim. - félig tanakodó a hangom, ahogy némileg éledő lelkesedéssel foglalok helyét velük szemben, távolabb az ifjútól. - Úgy tűnt, nem kívánkozol hazád fiának társaságát élvezni. - nem szemrehányás, talán egy leheletnyi kötözködés, engesztelő mosoly mögé bújtatva. Pedig hát a mai világban messze nem fehér holló, hogy ha két sárkány találkozáskor elmarad az azonnali békés egyetértés, mert először tudni kell a másikról: véli-e az ősiek igazát, vagy sem, esetleg a lehetetlen próbálva nem választ oldalt. Mivel népünk pazar módon sajátította el a képmutatást, ez esetben nem számít, hogy kivel érkezett, attól még vígan lehet mészáros. A kegyetlenség benne is munkál, épp az előbb fejezte ki. Egyébiránt hihetnénk ebben, de másban is. Találgatás helyett, inkább meghagyom a lehetőséget, hogy a tettei alakítsák ki a véleményemet.
Helyet keresek a fegyveremnek míg a pincér nagy buzgón engedelmeskedik a felsorolt kéréseknek. Jómagam kerülöm érdeklődő figyelmét és ha szól is, illetlenül elengedem a fülem mellett. Mivel korábbi helyem és a magára hagyott ital is érintetlen, hát elnyúlok érte, legyen ez jelzés: nem kérek semmit. Miután a még gőzölgő ital előttem van, jobb híján combomnak támasztom a kardot, amit igazából csak azért hurcolok, hogy ne tűnjek másnak és a megszokás is közre játszik persze.
- Szóval volt egy erszény és a két tolvaj. - nem kérdés, inkább csak egy rövid összefoglaló. - Még is hogyan sikerült ebbe a helyzetbe belesétálni? - talán tolakodó a kérdés, de kicsit visszafogottabb, mintha az érmék fontosságának miértjét firtatnám. Közben pedig ehetnek, ihatnak. Váratlanul pedig én is találok egy jó okot a hirtelen invitálásra, hamiskás a mosoly, ami elsöpri az állandóságot ábrázatomról. Csak nem kihasznál? Illetve a jelenlétemet, hogy pontosítsam a kósza felvetés lényegét. Merész!

// Egy napsütötte késő délután, Nar Lúrion //

Figyelmesen hallgatom a kérdésemre érkező válasz, ami kellemes meglepetéssel szolgál, mert nem kérette magát és nem üli még az mézesen ragacsos érzés, a hazugságé. Hinni persze mindenki azt és annyit hisz el a hallottakból, amennyiben kedve van. Hinni nem, de elfogadni teljességében teszem, ezért is bólintok megérzéseim jeleként. Jobb így. Ha ilyen szelíden közlékeny a hím, hát nincs okom félreértés szerű kérdésekkel firtatni a kialakult helyzetben a felelősségét. Mégis merre járt, míg védencétől elvették minden vagyonát? Talán, talán nem is lényeges.
- Aegaqien. - osztom meg én is a nevem szűkszavúan, de ugyan azzal a mélyebb, tiszteletel teli főhajtással, amivel mielőbb az övékét is fogadtam miután lelkük tükrében pillantottam. - A Qien is elég lesz. - ajánlok egy alternatívát, mert nem ritka, hogy egy sárkánynak is belebotlik a nyelve a nevem kiejtésébe. Na és persze a szép anyámon kívül kevesen használják a teljeset, még ha nem is hosszú és mert, én is kicsit fennköltnek érzem.
- Ugyan! - legyintek hanyagul. - Csak megpróbálkoztam azzal, amire az éltes korúak elmélkedésként hivatkoznak, ha ép egyetlen lehetséges elfoglaltság, a várakozás. - meglepően könnyen, szinte barátságos hangot ütök meg. Nyilván a másik, nevén nevezve Nar Lúrion közvetlensége is nyom a latba és az a könnyedség, atyainak tetsző természetesség, amivel a fiú iránt viseltet. Számomra ez az utóbbi teljesen idegen.
- A boszorkát leszámítva, legalább a többi jóravaló nyugtot hagy. Észrevételek alapján.. - kicsit megcsitítom a hangom. - .. a fogadós biztos vár majd valami kárpótlást. Kiváltképp ért a beszédhez. - célzok ezzel arra, hogy cseppet sem lesz nyílt a szándéka és megrendíthetetlensége, csak a darnák számának növekedésével lanyhul. De, nem kívánok vészmadár lenni. No és persze, most még több a gondja, hiszen a Dremerhez megtért gaz' csak nem rothadhat el idebent. Az aligha öregbítené a fogadós hírnevét, bár nem tagadom, hogy némi kárörvendés bujkál bennem, ahogy a legcingárabb inasa igyekszik kirángatni a tetemet. De nem csak én vagyok ezzel így, csak talán az indíttatás más, viszont az én arcom rögvest megváltozik Egor halk szavai hallatán.
- Nehéz dolga van a felvigyázódnak. - ingatom még a fejem egy mély, lemondó sóhaj kíséretében. - Sem a téma, sem a hely nem jó! - figyelmeztetés és nem csak neki szól, Narnak és a sarokban reszkető öregnek is, akiről már tegnap kiderült, hogy rosszabb mint a pestis. -  Ha törődsz mások életével, ezt ne itt vitassuk meg és jegyezd jól meg: egy fogadóban a hírek gyorsabban terjednek, mint koldusok között a bolha. - meglepettségemet jótékony palásttal fedte el az okítási szándék és a kíváncsiság.  Korábbi megértéséhez még mindig helyesnek vélem, varázslatot nem érzékeltem, noha a hallották alapján nem is igen megy az még neki. De akkor?
- Ha Valianban lennénk egy fertály óra se kellene, hogy városőrök és mágusok gyűrűjében bizonygassuk a származásunk. - toldom még az érthetőség kedvéért halkan. Némileg elfojtva azokat a kis késztetés csírákat, amik szívesen innák az oktondi gyerek vérét, hogy jól megerősödve már ne tiporhassam el. A hangulatom változása talán még nem tettenérhető, de mit érez, vél Nar?

//Egy napsütötte délután és Nar Lúrion//

Joggal van némi várakozás a tekintetemben, hiszen jelen helyzet állása szerint, egy tapasztalatlan gyermek miatt eléggé kellemetlen helyzetbe keveredhetek. Nekem még itt kell maradnom, így azzal a könnyed és konfliktusoktól mentesítő lehetőséggel, hogy tovább állok, még nincs módomban élni. Hátradőlök, egészen nekitámaszkodva a szék kényelmetlen támlájának, könyörtelenül, felőlem recseghet, ropoghat. Elharapott sóhajjal fonom karjaimat össze a mellkasom előtt, talán egy picurkát megemelkedik szemöldököm, mint egy ki nem mondott kérdés, ahogy Nar vonásait fürkészem.
Tekintetem pedig könnyedén surran tovább, ahogy nyílik az ajtó és újabb vendégek tódulnak be rajtuk. Nem őket és még is őket nézem, azzal az álszent érdeklődéssel, ami a mögöttük terebélyesedő külvilágra látszik fókuszálni. Tényleg a távozás mellett kellet volna döntenem, ám ez késő bánat. Első benyomás alapján, harcos félének mondanám mindet és ezzel fel is hagyhatnám a gondolatokat, miket rájuk pazarlok. Viseltesebb, de nem igénytelen a viseletük. Szembetűnően értékes helyen elhelyezett fegyverzetük és lábbelijük az, ami igazán árulkodik. Szerencse, ha csak messze kóborolt védői valamely közeli városnak és balszerencse, ha ezek itt bármit megtesznek pénzért. Rosszat sugalló, furkász tekintetük pedig az utolsó olyan intés számomra, ami óvatosságra int és ennek az intésnek eleget is kívánok tenni.
Nar szavai hallatán engedem, hogy a meglepettség csalóka vonásai kiüljenek az arcomra, ahogy tekintetem némi sietséggel visszasiklik asztaltársaimra. Elidőzöm a fiú arcán, aki látszólag megszeppent, mintha megfedték volna, pedig ez azért közel sem járt ahhoz, akkor sem, ha a szúrós tekintetet előtérbe helyezzük. Nem sajnálom, nem tudok együttérezni vele és azaz igazság, hogy nem is akarok. Tartózkodásomat feladva, az asztalra könyökölök, bizalmasabb aligha lesz a légkör, de számomra így kedvezőbb a helyzet egy kis kötetlen bámészkodásra, úgy bármikor, amikor kedvem vagy a helyzet úgy hozza.
- Megpihentek hosszabb időre? Esetleg még ma indultok tovább? - kötetlen, rosszindulattól mentes, barátságos hangot ütök meg. Felesleges tovább piszkálni a korábban elhangzottakat és bár az érdeklődés üres, segít, hogy a fogadóban lévő sutyorgók közül továbbra se lógjunk ki.

//Semmi gond! írsz, ahogy kedved-ihleted-időd-mindenegyéb hozza. //