A fogadó

*A semmibe révedő tekintettel ül a földön, hátát a pultnak támasztva. A fogadó ajtaja tárva nyitva, a holdvilág nyaldossa a bejárati küszöböt, a szilánkos ablakokon néhol be is lopózik egy kis éjszakai fény.
Mágusunk hosszú percek óta nem mozdul, kintről tücsök ciripel, melynek hangjához társul a benti csöpögés. Asztalról, székekről, pultról, még a homlokáról is csöpög a vér. Körülötte hullák halmaza. Csak ő van itt, meg a holtak, a fogadós elrohant ijedtében, amikor kitört az öldöklés, vagy elbújt, nem tudni, de lassan ideje elhagyni a helyszínt mágusunk számára is.
Mély levegőt vesz, aztán egy nagy sóhajtással végül felegyenesedik ülő helyzetéből.*
-Ehhh, ez jó volt.
*Önkéntelen mosoly húzódik szája szegletére. Ahogy az ajtóhoz lép, szemei megcsillannak a holdsugárban, rövid időre visszafordul, még egyszer szemügyre veszi a "munkáját", majd, mint aki jól végezte dolgát, kilép a fogadóból és délnek veszi az irányt.*
~És ezután? Vajon ők voltak az utolsó fekete lovagok itt Lanurián? Áh, biztos kell még legyenek, a háború sok mindenkit ide vonzott...~
*Fekete lovagok, a kulcsfigurák, akik részesei voltak Aldo múltjának, és ezáltal meghatározták egész életét, jellemét, magát Aldot is. Kezdve azzal, hogy megölték szüleit, testvérét hosszú évekre elveszítette miattuk és aztán a táborukban egy kíméletlen gyilkossá képezték ki őt, míg ifjú fejjel meg nem szökött tőlük, örökre beleégették az akkor kamaszodó fiú lelkébe a nevüket. A bosszúról soha sem tett le, de hogyan tudott volna leszámolni egy világot felemésztő haddal akkoriban? Szülővárosát még akkor elpusztították, amikor őt és anyját elhurcolták, hosszú évekbe telt bele, de mikoron megindultak Álomfalva ellen is, az a térség is elveszett, s Aldo megint új életet kellett kezdjen ezúttal Evolyranon.
De az az évtizednyi szenvedés mit köztük töltött, örökre rányomta pecsétjét életére...
"Rossz társaság", s még csak nem is tehetett róla, hogy közéjük került,- kiváló kifogás volt, ha valaha is ahhoz kellett folyamodjon, de most a "bűnbak" végre megfizet azokért az évekért!
A háború szele idesodort néhányat közülük, nem volt nehéz tudomást szerezni itteni megjelenésükről, s mikor már mágusunk is megunta a céltalanságát a szigeten, elhatározta, hogy végre bosszút áll.
A lovagok sorra fogyni is kezdtek, persze nem voltak sokan alapból itt, hiszen még Evolyranon is túl van az ő hazájuk, de aki eljutott ide, -Aldo tett róla,- annak Lanuria lett a végállomás.
Hát ezért oly örömittas mostan, távozva a fogadóból, ideiglenesen maga mögött hagyva az elfoglalt területeket, hogy majd nemsokára új tervet kieszelve, újra csapdába csalhasson egy adag fekete lovagot.

// Egy napsütötte késő délután, Nar Lúrion //

Eltelt az idő. Könyökömet az asztal lapjának támasztva, államat a tenyerében nyugtatva, lehunyt szemmel élvezem a felszálló aromás pára jótékony hatásait. Elnyomja a fogadó, amúgy uralkodó esszenciáit és enyhíti a megébresztett elme morgós medve harapósságán. Ebben besegít a késő délutáni napsütésben is, ami kellemesen citeráz a levelek közt játszva. Vágyat kelt! Mennyire egyszerű lenne itt hagyni a lelkemet nyomorító négy fal zárkáját, hogy kényem és kedvem szerint elhasalva, ledobva ezt a szégyentelen sima bőrű maskarát, pikkelysömör magukba szívhassák a Nap éltető erejét.
Néma sóhajjal engedem elillanni a gondolatot, mert tudom mekkora erővel bír és azt is, hogyha ennek most nem állok ellen, egy másiknak sem fogok. Szabadon tétlenkedő kezem mutató ujja önállósodik, csak két rovást húz a szebb napokat megélt, éltes asztallapra, hogy aztán céltalannak tűnő kacskaringók képzelt vonala mentén kószáljon. Már két napja! Borzongató a gondolat, hogy második napja tömöm a fogadós erszényét és élvezem a darnaéhes vendégszeretetet. A gondolat hidegséget terjesztő hatására éledő libabőrt, milyen nevetséges hasonlat ez, legszívesebben durván letörölném. De marad a tétlenség és a vigasztaló tudat, hogy legalább ezt a fogadót nem valamelyik nagyváros lüktető forgatagában öleli körbe. Ez meglátszik. Senki sem kíváncsi a másik és mindenki csak a másikat fürkészi. Azt hiszem, bármi is változott Lanuria más tájékain, itt annak nyoma alig tetten érhető. Talán csak hallomásból, áporodott szagú történetek.
Egy pillanatra megtorpant a a gondolataim és éppen ennyi ideig issza tekintettem a tegnapi eső és szél násza által összement ablakon túli világot. Tisztán érzem, hogy mennem kell. Kell! A cselekvés azonban elmarad, csupán újra lehunyom a szemem, mert megígértem, hogy itt várok és ha nem jön időben csak utána hagyom magam mögött a fogadót. Három nap, miből már alig egy van hátra. Csak ennyi. Talán, pont rövidsége okán tűnik mérhetetlennek és ez is űz, el innen, legalább csak éjszakai vadászat erejéig. Mint egy elkészült karika két vége, összeértek gondolataim. Még van az ok, vagy csak sejtés, hogy miért kárhoztatni magam, jobb híján, lustálkodásra.
Megmosolyognivaló, de nem vetemedem ilyen gaztettre, nem kell, hogy a tegnapi után az álmodozó, rosszabb esetben fülig szerelmetes bakfist lássák bennem. Többet ér a megszerzett nyugalmam. A mosoly meg a barátság és persze a képmutatás jele is még néhány más dolog mellet és minthogy van itt legalább egy minden lében kanál surranó is, igen kockázatos lenne. Marad hát a látszólag mindenre vak és süket sütkérezés, ami végtére is magam választottam, mert lett volna még sötét, majdnem mindent titkolni képes zúg a helyiségben. Pedig azok igen népszerűek, vajon ezek kedvelői tudják e, milyen értékekről mondanak lé más helyek mellőzésével.