Tűz fogadó

Januári 5. küldetés  - A csaló: 1 rész.

A fűben ültem, közben apró kavicsokat görgetve a hideg víz zavaros felszínéhez. Felhúzott térdemre támaszkodva figyeltem, ahogy egy szempillantás alatt elsüllyedtek, oda ahol többet nyomukat se látni. A kora esti lankadó fénysugarak utolsó melegének nyaldosása apránként kúszik lefelé, ami mintha vonzaná az embereket a közeli épület falai közé. A bentről kiszűrődő muzsikát dúdolva ültetem térdemre Eru-t, hogy velem együtt láthassa az érkező kicsi embereket. Előfordult már pár alkalommal, hogy láttam hozzájuk hasonló ruhákban, fegyverekkel felszerelkezetteket. Hosszú szakálluk és mogorva arcuk megdöbbentett, mert a kezdetben gyereknek gondoltak, valójában ráncos, érdes hangú, szőrös emberek. Most többen is érkeztek egyszerre, fütyörészve, hangoskodva, jól megpakolt táskákkal, teleaggatva mindenféle csörömpölő értékkel.
Sosem éreztem úgy, amit másoktól láttam, hogy ez a nyújtott látvány nevetséges volna. Mindig is csodálattal figyeltem őket. Ők is aprók sokakhoz képest, mégis büszke tartással járnak kelnek, nem törődve semmivel és senkivel.
Már épp másfelé tekintettem, mert már így is túl soká voltak figyelmem központjában. Aztán végül bekövetkezett az, amit kerülni szoktam. Észrevett egyikük. Próbáltam összehúzni magam, amennyire csak lehetett, de be kellett vallanom, a fű nem takar eléggé, én pedig nem tudok még apróbbá válni. Hallom a sebesen szedett léptek nyomán rezzenő fűszálakat, és azt is, hogy mennyire lelassul, amikor közelebb ér. Megkezdett szavába alig kezdett, de félbe is hagyja, csak kis idei csend után szól.
’- Heh! Nem az én dolgom kicsi lány, de ilyen kései órákban nem itt lenne a helyed. Nyomás haza, mielőtt teljesen beesteledik!
Bennem is megrekedt a szó, szájtátva néztem fel a most magasnak tűnő emberre. Vörös haj, szakáll, szakadt ruhák és piszkos kéz. A vele érkezett „illatfelhő” sem épp a kellemesek közé tartozott, de jelét sem adtam, hogy ebből bármit is észleltem volna.
Felkeltem, Eru-t megszabadítva a rátapadt fűszálaktól a zsebembe süllyesztettem, úgy, hogy azért kiláthasson.
Kissé megrázom fejem és még mindig ámuldozva vizsgálgatom az érkező felszerelését.
’- Óh… Öhm… - Nem tudom, hogy egy fejrándításból megértette-e, hogy amit tőlem kért, az számomra csak kergetett álom.
Mielőtt még újra szólalhatott volna, követtem az egy lépést hátráló lábak nyomát és előre nyújtom jobb kezem. Sokszor láttam már ezt a köszönési formát, de csak ritka alkalmakkor hasznosítom.
- Szervusz, a nevem Ambalë. Téged hogy hívnak? – Érdeklődöm lélegzetvisszafojtva, hiszen eddigi érdeklődésem személye most teljes valójában engem néz. Talán azt is megtudhatom végre, miért nem nőttek nagyobbra.
’- Üdvözöllek kedves  Ambalë, én Ilrog vagyok! – Letudtam olvasni az arcáról kezdeti meglepettségét, amit nem igazán tudtam hova tenni. De hamar viszonozza a mosolyt, amit már a bemutatkozás előtt kaphatott tőlem.
’- Tudod-e mi rejtőzik a másik zsebedben? – Közelebb lép, és végig, semmit mondóan néz szemeimbe, mígnem másodjára is fejcsóválást kap válaszul. 
Ekkor nevet fel mély hangján, ami más esetben ijesztő volna. De így, látva közben a csillogó, őszinteséget tükröző szemeit, felkuncogok.
Vártam hogy mit fog mondani, de e helyett Eru-t megkerülve, előhúzott a másik zsebemből valamit. Megszeppenve nézem ahogy a markában, kitárult ujjai közében elém tárul az apró faragvány. Kikerekedett szemekkel hajoltam közelebb, de csak mutatóujjammal mertem megsimítania felületét.
’- A tied, gyermek… Fogd hamar! – Szóhoz sem tudtam jutni, leginkább az örömtől és meglepettségtől. Én Ambalë, ajándékot kapok, főként, hogy ezt egy kicsi ember teszi, akire még nagyobb csodálattal nézek vissza. Óvatosan veszem ki a tenyeréből, nézegetném tovább a pici fából faragott madárkát, de a hátamat ért kéz indulásnak késztet.
- Köszönöm Ilrog…
’- Ne hálálkodj, hiszen a te zsebedben volt! Gyere inkább, vacsorázzunk meg.
Hiába mondtam volna ellent, Ilrog megfogta a kezem és egészen addig fogta is, amíg be nem értünk az épületbe. Odabenn a különböző ételek illatai keveredtek a furcsa illatú italokkal, s mindezt leginkább a hangoskodó bácsik körül érezni.
Követtem Ilrogot, nem akartam egy újabb hosszabb nézelődésben esetleg „elveszni” ennyi idegen közt. Hallottam ahogy beszélget egy nagyra termettel. Csak foszlányokként, de megértettem, hogy valamit kevesell az idegen. Egy székbe kapaszkodva ágaskodom, s nézem miket pakol fizetségként a pultra, de igencsak bánkódó arccal. Majd rám néz.
’- A mai ajánlás nyúlhús, nyárson sülve, kérsz-e mellé főtt krumplit? Vagy másért korog a hasad?
Visszaereszkedem, mosolyom alább illan, nagyot nyelve nézek a vörös szemöldök alatt várakozón figyelő szemekbe.
- Főtt krumplit szeretnék, nem szeretem a húst. – Csúf dolog a hazugság, de ennél is nagyobb lenne a bűntudat, hogy miattam kellene megválnia a szeretett dolgaitól. Nekem sem esne jól, ha mondjuk Eru-t kérné el valaki, az egyetlent, akit teljesen magaménak tudhatok. Vigyázok rá, ahogy ő is én rám.
’- Hogyne… Keress helyet, gyermek. Hamarost megyek, még van egy kis dolgom. – Ezzel elfordult, tovább fojtatva a heves beszélgetést.
A kapott ajándékot és Eru-t jól magamhoz fogom, láttam már olyat, hogy a tömegben eltűntek értékek és nem szívesen szolgáltatnám ki őket idegen kezeknek.
A forgatagban pár nekem háttal álló lökését leszámítva, biztonságban átjutottam a fal melletti szabad ülőhelyekhez. Amint megpillantottam egy teljesen szabad asztalt, ami a sok embert látva igencsak meglepő, gyors iramban szedtem a lábaimat, hogy elfoglaljam. Kívülre ültem, Eru-t az ölemben helyeztem kényelembe.
’- Ez Kofra helye, ide nem ülhet akárki! – Összerezzenek a hirtelen érkezett hang hallatára, de mielőtt oldalra tekinthetnék, hogy megláthassam ki is ő, már helyet foglal velem szemben.
’- Kofra az apám, és minden este itt játszik! Hamarosan itt lesz! – A velem, megközelítőleg egykorú lánynak rövid haja van, fiús öltözéke. Egyedül arcának vonásai és a hangja tudatja velem hogy milyen nemű.
- Nem maradok soká, csak megvacsorázni jöttünk. – Megpróbálkozom túllépni a meglepettségen és leszögezni, hogy cseppet sem szándékozom itt maradni olyan sok időre. Ő viszont, ijesztően hajthatatlan.
’- Tudod mit? Megvacsorázhatsz itt, ha nyersz. Ha pedig nem, akkor kotródsz innen! – Ilrog még mindig a pultnál volt, vélhetőleg még úgyis kell rá várnom. Gondoltam nem gond, egyébként is elszántan várt a lány. Bólintok, mire ő az asztalra emeli a tarisznyáját, aztán kipakol... Már akkor felfigyeltem erre a játékra, amikor beléptünk. Ezek szerint akkor is ő játszott, de akkor háttal ülve láthattam, idősebbek társaságában.
’- Itt a piros, hol a piros! Na, melyik? – Habár jólesett volna, ha az egyetlen ittlévő korombelivel jobb megismerkedéssel találkozunk, még remélve a változást mosolyogva mutatok a „megfejtésre”.
A kicsi fából vájt kupola felemelkedik, biztos voltam benne hogy ott lapul a golyó, csalódnom kellett. Újabbat kezdett, határozottan mutattam a bal szélsőre, és ismét balszerencse ért, aztán újból…
Kezdtem becsapottnak érezni magam, és egyre jobban elkeseredtem, hogy nehézséget okozok Ilrognak. Ő lemond néhány értékéről, én meg egy egyszerű kérést sem tudok megtartani.

Januári 5. küldetés - A csaló: 2. rész

Csüggedten vettem tudomásul, hogy távoznom kell az asztaltól. A kicsiny faragványt előhúzom zsebemből, ritkán tapintottam ilyen sima felületet, sehol egy barázda, kiálló szálka. Tökéletes. Ő lehet az én és Eru madárkája, akire közösen vigyázunk. Elkalandozó figyelmemet az asztal enyhe billenése téríti el, mikor a lány feltámaszkodva a székre, tenyerével az asztalra nehezedve felém hajol.
Hirtelenjében lepődök meg, mint azon, hogy kíváncsi szemekkel találkozok, és azzal, hogy a madárkát könnyedén kikapja ujjaim közül. Kerestem a szavakat, amiket ilyenkor mondani kellene, de nem leltem rájuk. Eddig nem fenyegetett efféle veszély, hogy egy számomra kedves tárgytól megfosztanának. Könnybe lábadt szemekkel figyeltem a mosolyt, ami megjelent rajta, amikor visszahelyezkedve szemügyre vette.
’- Szép darab. Visszakaphatod… - Félrehúzta száját és ruhája alá süllyesztette Ilrog nekem szánt ajándékát. Nem akartam többet játszani, és rögvest kerestem volna más ülőhelyet, ha előre tudtam volna a jövőbeni alakulást.
Felmutatta a két ujja közt tartott piros golyót, majd az asztalra gurította, s már kezdetét is vette a játék. Ez csak számára lehet az, nekem inkább hallgatag beletörődés a magam okozta hibába. Reménykedve bízom a helyes rámutatásomban, de ismételten helytelen. S nem a vereség csüggedésem okozója, de ez így nincs rendjén. Mellettem nem áll egy apu, sem egy anyu… mégis boldogulok, még ha ez idegenek olykori segítésén is múlik. Sosem kértem semmit, csak kaptam.
A másodiknál jobban figyeltem, és végül megválaszolódott az, ami leginkább aggasztott.
- Kérlek szépen, add vissza. Ő nem a tied. – Eru-t kezénél fogva felkeltem, hogy úgy léphessek közelebb. Már tudtam jól, nem lenne oktalan a vádaskodás, de bíztam benne, ilyesfélére nem lesz szükség.
’- Már mondtam. Ha játszol, visszanyerheted! Különben ő az enyém lesz.
- Nem szeretnék játszani, esélyt sem adsz! – Szögezem le és kérlelőn tartom ki szabad tenyerem, várva a madárkám.
’- Szerinted én csaló vagyok?! Arról csak te tehetsz, hogy vesztes vagy! Jobban kellett volna figyelned! – Kihátráltam, bántottak a szavai, szepegve öleltem meg Eru-t, aki haragudott, amiért kiabáltak velem. Hiába kutattam Ilrog után a tömegben, már nem volt azon a helyen ahol eddig.
- Láttam ahogy a ruhaujjadba gurul…  - Egy pillanatra a szám elé raktam ujjacskáim, mivel az épp elhangzó szavaim erősítik meg, valóban egyetértek a vádas kérdésével. Nekem nem számít, hogy az vagy sem, nem ítélkezem. Az elcsent madárkámért akár más ilyen jelzőt is gondolhatnék, de nem teszem. S még most is, az első könnycseppem legördülte  után, lecövekelve várom, ami az enyém.
’- Tudod kit vádolsz? A mi családunk elismert ebben a játékban! Vond vissza, különben… - Leugrik a székről, hiába hátrálok ki előle, olyan lendülettel érkezik nekem, hogy a földön találom magam. Sokasodó könnycseppjeim megiramodva folydogálnak lefelé, úgy fekvő helyzetemben a földre. Megszokásból ölelném közelebb Eru-t, de hiába tapogatózom, nincs mellettem.
’- …különben… - Lábánál és egyik kezénél fogva feszíti szét Eru-t. Magatehetetlennek éreztem magam, mint a fáról lehullt levél, akit megfosztottak a legfontosabb részétől. Erősen hunytam le szemeim, arra gondolva, hogy ez egy rémálom, amiből csak fel kell kelnem. Előbb még boldogan csodálhattam egy kicsi embert, beszélhettem vele, hallhattam a nevét, láthattam egy barátságos mosolyt tőle. Most pedig a földön fekszem, sajgó végtagokkal, zokogva, felemelt kézzel Eru felé.
Sírtam érte, értünk, Ilrogért…. a madárkáért. Elért minket az a gonoszság, amit már sokszor láthattam a városok utcáit járva. Mennyivel jobb lenne, madarak csicsergését hallgatva a fűben feküdni, minthogy a hangos zsivajban, az idegenek kíváncsiskodó pillantásait, kinevetését megtapasztalva.
Félek, félek a lánytól, akinek szemeiben eltökéltség él, miközben egyre jobban feszíti Eru-t. Csak egy szavamba kerülne, akkor talán megállíthatnám. Hazudjak? Legyek hozzá hasonló?
Tegyem semmissé a magamnak tett fogadalmat, hogy mindig igazat szóljak? Eru-ért, már leküzdeni készülöm a növekvő „gombócot” a torkomban, hogy szólhassak, de ekkor… megmagyarázhatatlan dolognak leszek szemtanúja. 
Ragyogó fény bontakozik ki a lány ruhája alól, sikítva dobja el ami a kezében van, végül az asztalba ütközve támaszkodik meg. Az egyre jobban és jobban felpúposodó felsőruházata alatt valami mozgolódni kezd, majd karmok tárják fel az elhaló ragyogás kilétét. Olyan a színe, mint a lemenő nap sugarainak, melengető, békét sugárzó. Elrugaszkodik a lány mellkasától, s kibontakozó szárnyakra törve, egy kört tesz, majd egy helyben csapdosva, mintha a lányt nézné. Lélegzetelállító látvány, a ragyogó, sárga madár…
Nem tudtam nem észrevenni azt, ami egyre inkább félelemmel töltött el, már mindenki minket néz, a bennlévők elhalkulva, olykor összesúgva állnak körbe minket. Magamhoz fogtam a földön árválkodó Eru-t, vigasztalva simogattam, miközben lesem vettem a szemem a különös teremtményről.
A szárnyak melegséggel telítették a levegőt, minden egyes mozdulata emlékeztetett a melegebb napok csiklandozó sugaraira. A lány nem így érezhette, ő összekucorogva fogta vörösödő arcán, kezén az eddig fehér bőrét. Verejtékezett, mintha láz gyötörné.
A tömegből páran fegyvereikkel támadtak a madárra, akinek testén áthaladt minden amit felé suhintottak. Kitárt karmokkal vette célba a lányt, s ugyanekkor ismerős hangot hallottam a tömegből. Ilrog lépett mellém, megfogta a kezem és felsegített. S immár együtt néztük, hogy karmait elrejtő csodálatos lény, hogy válik egyetlen aprócska faragvánnyá. Az emberek arcán megdöbbentség jelent meg és harag, hogy hiába támadták, nem az ő erejük által lett vége. Ilrog felkapta a madárkát, aztán velem együtt távozott sebes léptekkel. Nem értettem miért történt ez az egész. Ugyanazon a helyen álltunk még végül, ahol találkoztunk.
’- Tessék kicsi lány.  – Visszanyújtja, amit egyszer már átadott nekem, majd a fejem búbjára teszi egyik kezét, másikkal szakállát simítja.
’- Ambalë, jól jegyezd meg, amíg megőrzöd, addig ő is őriz téged. Nekem szerencsét hozott, ez veled sem lesz másként.
Aznap éjjel, Ilrog és a barátai tábort vertek. A tábortűz melegénél vacsorázhattam velük, miközben hallgathattam történeteiket. Sosem voltunk még ilyen boldogok Eru-val.
Reggel Tarsis irányában indultak, a városig velük mentem aztán külön váltunk, megígértetve, hogy a jövőben is találkozunk.

//Vége.//

*Glorien kérdéseit válasz nélkül hagyta, amíg ki nem értek a fogadóból. Igyekezett eltüntetni minden kis tárgyat, amely véletlenül is a nyomukra vezethetné őket. A fentről levezető hátsó lépcsőn és az onnan szabadba nyíló ajtón észrevétlenül sikerült kijutniuk, aztán a közeli erdőbe érve kissé lassítottak a tempón.*
-Miért, miért!
*Állt meg ő is, Gloriennel szembefordulva.*
-Kint álltam a hídon, a herceged meg csak úgy belém lőtt egy nyilat. Az utolsó pillanatban sikerült annyit reagálnom, hogy ne a szívembe fúródjon. Ő meg már készítette a következőt...Cselekednem kellett, vagy tudtam meghalok.
*Jelentette ki hűvös tekintettel a nőre pillantva.*
-Végül is az első nyíl csak célba ért, leállított egy szívet...az övét. A nagy dulakodásban viszont nem sikerült időben elkapnom már és a patakba zuhant, amint kiment az élet belőle. Lesiettem hozzá, de már addigra észrevettek, valakik hallották a test patakba zuhanását is. Úgy éreztem mindenfelől jönnek felém, bárki lehetett még onnan akár a herceg embere is. Muszáj volt meneküljek, mielőtt a sötétben megláthatták volna az arcomat.
*Állt meg a beszédben, majd vérző oldalára nézett, amit a fogadóban, amíg Glorien pakolt, átkötött egy függönydarabbal.*
-Nem maradhatunk itt sokáig, gyere mennünk kell tovább. Még ma éjszaka felszállunk az egyik Evolyranba tartó hajóra.
*Kotorászni kezdett zsebeiben valami gyógyító lötty után, amit néhány másodperc keresgélés után meg is talált. Felhajtotta az egészet, majd miután szűnni kezdett a fájdalom és légzés is könnyebbé vált, megragadta Glorien kezét.*
-Igen, emlékszem mindenre. Rád, az együtt töltött időkre, tudom, hogy miért hagytalak el és hidd el, mélységesen bánom már. Szörnyen sajnálom.
*Szólt szánakozó hanggal, aztán újra húzni kezdte Glorient, hadd folytathassák útjukat.
Nem ragyogott a holdvilág már, az erdő fái is takarták őket, még azt is, ahogyan Aldo a szemébe hazudott régi kedvesének, csak azért, hogy mentse az irháját.*

// Köszönöm a játékot, kedves ,
Evolyranon folytatjuk  //

/szeptemberi 1. küldetés-Ivó verseny/
// Syd távozása után pár nappal //

Vogon gyors ütemben lovagolt a fogadó épületéhez Felával való találkozása után. Igen nagy reményekkel volt, hiszen az út közben megkérdezett katona elég biztos volt abban, hogy itt megtalálja a vér elf lányt, akit keresett.
Így amikor Saurusznak egy kis zabot adott az etető vályúba, nem is húzta soká az időt, nagy léptekkel indult meg az ajtó felé. Belépve úgy látta, hogy talán félig sincs tele a hely, ami meglepte őt, hiszen jóval forgalmasabbnak képzelte el. Ami még meglepőbb, hogy majdnem minden vendég abban a sarokban volt, néhányan az asztal tetején ülve, ahol a falon egy nagy tábla hirdette az ételeket és italokat. No meg persze ezek árait is.
Így a sötét elf rögtön elhatározta, hogy megnézi a tülekedés okát még az előtt, hogy a bárnál rendelne magának valamit. Két asztal között megkerülve a bámészkodókat az első sorban megállva pillantotta meg a hangos beszélgetés központját. Már eddig is éles fülével elkülönítette a különböző beszélgetéseket és így az elhangzottak alapján összeállt annyira a kép benne, hogy valakit heccelnek, hogy álljon ki valaki ellen.
-Ki az esélyesebb? -kérdezte az egyik középkorú embert, aki mellett megállt.
-Ó, hát Baps. Ő mindenkit az asztal alá iszik. -mondta mosolyogva, miközben egy kövér emberre mutatott. Nem is kövér... nos, talán négy mázsa is megvolt. Ilyen elhízott valakit még életében nem látott a rabszolgakereskedő.
-Asztal alá kell inni? -kérdezte közönyösen- Ez lenne a próba? -nem tűnt számára túl érdekfeszítőnek sportágnak.
~Tény, hogy pusztán testtömegéből kiindulva jóval több folyadék férhet bele. De ha csak a testet néznénk, akkor az elfek nem lennének többek az embereknél. Az elme épp oly fontos egy-egy összecsapásnál, ahogy nem egyszer egy vékony öreg gond nélkül legyőzheti akár kardban, akár varázslatban a sokkal jobb fizikummal rendelkező ifjút. Az elme a lényeg.
De nem sokáig volt ideje ilyen esélylatolgatáson gondolkodni, rá akart térni arra, hogy ki is az, akit oly lelkesen piszkáltak eddig, hogy álljon ki a húsos zsákkal. De a beszélgető partnere ehelyett körbe nézve ordibálni kezdett.
-Gyerekek! Itt van az új kihívó. Ez az alak kihívja Bapsot. -mondta hangosan, miközben a sötét elfre mutatott mind a két kezével, nehogy bárkiben kétségek merüljenek fel, kiről is van szó. Bele próbált kezdeni az ellenkezésbe, de ezt mégis magába fojtotta, amikor látta, hogy milyen erős reakciókat vált ki a többiekből a bejelentés.
-Baps! Baps! Baps! Baps! -skandálták ütemesen, aki először mintha nem hallotta volna, úgy ült az asztal mellett egy bakfis korú sárc szemeibe nézve kihívóan, majd lassan felnyújtotta a bal kezét, hogy elcsendesítse az őt éltetőket. Mivel ez nem sikerült, így lassan, méltóságteljesen felemelkedett a padról, amin eddig ült és ahogy felállt mind a két kezét az égnek emelve, mint valami izmait fitogtató sportoló állt ott győzedelmesen. Nagyon úgy tűnt, hogy ott hagyja eddigi kiszemeltjét, aki a sok biztatás ellenére sem merte megkockáztatni a kudarcot.
~Még le sem ölték a medvét, de már osztozkodnak a bőrén. Lehet ki kéne állnom mégis vele, hiszen az ellenfél lebecsülése a leghasznosabb lépés, ha vereséget akarsz szenvedni. Így tartja az ősi Beebebrox bölcsesség. Érezhetően fontosnak tartják mindannyian, hogy a bajnoknak legyen bármi fajta kihívója, így megered a nyelvük, ha elkezdődik. Nem csak a győzelem a fontos, hanem hogy sokáig tartson. Hogy legyen idejük bőven elmesélni, mit tudnak a szépséges Merilien Lumel'Auvreáról.
Széles mosollyal állt fel jó maga is és nem kevésbé kihívóan tenyerelt rá a köztük lévő asztalra. Kicsit várt, hogy a skandálás utáni üdvrivalgás is csituljon, amivel azon örömüket fejezték ki a körülöttük állók és ülők, hogy mind a ketten immáron hivatalosan is beleegyeztek a vetélkedésbe.
-Mi lesz a tét? Ki vele?
-30 darna. 15 tőlem és 15 tőled. -mondta még szélesebbre húzott mosollyal, mely furcsa groteszk vonást kölcsönzött arcának. Sokkal inkább emlékeztetett olyanra, aki mesterkélten akarja megfélemlíteni ellenfelét, mint természetes reakcióra. De mind ez inkább növelte a kupec magabiztosságát, mint sem elvette volna.- És az italt a vesztes állja. -tette hozzá. Így már érthető, miért is volt annyira jó a kedve. A nevezési díj valóban nevetségesen kevésnek tűnt egy komoly ivászat költségeihez képest.
-Rendben. A sárga földig! -csattant fel.
-He? -kérdezett vissza a melák bambán.
-Amíg az egyikünk ki nem dől.
-Ja! Padlóig!
~Francnak kell ez a sok tájszólás! Tényleg lehetetlenség egyáltalán megismerni száz év alatt is minden apró különbséget a nyelvfordulatokban. De mégis az utazót nézik hülyének, hogy akkor miről beszél...

Így történt, hogy az ifjú elf azon kapta magát, hogy néhány boros kancsó társaságában egymást méregetik Bapsszal, miközben győzelemre elszántan ürítik ki az első poharakat. A mellettük álló segítők pedig igen lelkesen töltögetik újra és újra.
-Lenne egy kérdésem, ha már így összeismerkedtünk. -kezdett bele a puhatolózásba- Egy lánnyal beszéltem meg itt egy találkozót, aki nagyon jó barátom. Biztos láttátok már itt, vörös haj és tűz piros szemek. Összetéveszthetetlen a szépsége.
Miközben beszélt, végig ellenfele tekintetét nézte, de a végén elkapta és körbe nézett, hogy mindenki kellő képen magáénak érezze a feldobott témát. Nincs kellemesebb, mint iszogatni, versenyezni és közben egy gyönyörű lányról beszélni.
-Vörös? Az bent van a városban. Az Éjjeli Bagolyban keresd! Ha este mész, szívesen lát tuti a szobájában. Tudni fogják, csak így kérdezz rá, hogy hol van a vörös!
*A kereskedő szemei villantak, de düh is volt benne, melyet nem tudott maradéktalanul elnyomni arca kedves mosolyával. A leírás alapján nem egy nemes vér elf, hanem egy kurtizán az, akiről beszél.
-Jaj, hogy a Vörös? Te, az már nem lesz ott. Láttam felszállni őt egy hajóra a kikötőben. -az íriszben eltűnt a düh, de a csillogás megmaradt. De ez most a kétségbeesés miatt volt.
~Ugye nem pattant meg, ahogy gondoltam ide felé jövet? Nem lehet olyan balszerencsém. Épp amikor a nyomára akadok...
-Mit keresett volna egy hajón a Vörös Begy? -nevetett fel jó kedvűen egy harmadik szurkoló, ezzel felvidítva a híres kereskedő család sarját- Kint él a tanyán Ogaludi mellett. Én már csak tudom! Nővérem sógorával mindig mi megyünk ki a tejért szekéren. Mindig elcsatangol és az anyja állandóan panaszkodik rá.
~No ez az! Ez már biztató. De mit keresne egy tanyán? Még ha a család ősi birtoka is... Az elfek inkább erődben alakítják ki otthonaikat.
-Kis fiam! -kezdte egy hajlott hátú, botra támaszkodó öreg- Mit beszéltetek meg, mikor találkoztok? Volt itt pár napja egy leány, aki itt szállt meg ebben a fogadóban. Nem is tudom hirtelen... Hogy is hívták? Mindjárt eszembe jut. Na, a lényeg, ő való hozzád, hallgass rám. Ő igazi nemes, visszafogott lélek. Nem olyan csapodár, mint a többi nő. Pont amilyenről te beszélsz. Vörös haj, felejthetetlen szépség. Szerintem őt keresed.
~Hmmm... nemes. Leginkább ő hasonlít rá. De a biztonság kedvéért az Éjjeli Bagolyról is többet meg kéne tudni. És a hajóra felszállóról. Most nem bízhatok semmit a véletlenre.
*Ezen gondolkodott, miközben már úgy számolta, hogy a tizedik pohárnál járnak. És a számok eszébe juttattak egy harmadik dolgot, amit feltétlenül el kell intéznie...

//Januári 5. küldi: A csaló//

Ímhol  hát a híres négytornyú város, Norlan.
Mia alig várja, hogy megcsodálhassa. Sokat hallott róla és bizony nem a véletlen hozta ide. Ő maga kért olyan munkát a vailani Tanácsházán, ami kellőképpen messzire viszi az otthonától. Sok izgalom ugyan nem volt társa az úton, de azért kalandosnak volt mondható az ide érkezése.
Fáradtan pedig meglehetősen nehezen tudná átadni magát az élvezeteknek.
A mannahoni lány úgy döntött, hogy mielőtt kiélvezné a négytornyú város kényelmét, fényűzését és megcsodálná a helyi mágusok mesterműveit, betér a kalandoroktól és fáradt, kirekesztett átutazóktól hemzsegő neves Tűz-fogadóba.

//Küldi A csaló 2.//

Norlan egyik nevezetességének mondható az is, hogy nem léphet be bárki a falai, illetve a tornyai közé.
Talán ezért van az, hogy a Tűz.fogadó a városon kívül, szinte mindig teli van.
Most sincs ez másként, Mia érdeklődve tapasztalja, mennyi féle nép keveredik itt látszólagosan békében egymás közt. Mindeközben egy pohárka mézes frissítő mellett kedvet kap egy kis játékra.
Elrendezi a szállását éjszakára, mivel csak reggel szándékozik bemenni a városba, majd délre egy kúriában kell lennie egy találkozón, Reus úr megbízásából és ajánlásával fel kell mérnie az ingatlant, annak közelgő árverése miatt.
Miért is ne lenne alkalmas a kora este egy kis könnyű pénzkeresetre egy afféle játékosnak, mint amilyen Mia?

// Küldi: A csaló 3.//

Komótosan, de annál nyitottabban figyelve a körötte téblábolókat, szedi elő a hőn szeretett táblás játékát.
- Tessék, kinek tetszene egy mérkőzés a Királyok játékával? Csak itt és most és csak nektek!- Szólítja meg a közönségét. Vagyis csak szólítaná, mert történetesen a kutya se figyel rá. A népek a fülük botját sem mozdítják. Ám láthatóan leköt egy nagyobb csoportot valami látványosság egy közeli asztalnál.
Mia odalépdel. Kíváncsian furakszik előre az emberek között, mert kis termetével nem igazán látja, mi történik. Mire odaér, a hangokból már gondolja, mit is fog látni. Egy kártyás vonja el az ő közönségét. Na de nem lesz ez tartós, a mai este igenis az övé lesz!

//Küldi: A csaló 4.//

~ Majd megnézheti magát ez az alak, amikor szégyenkezve, verten kell elkullognia, mert Mia Rutonnal húzott ujjat!~
A sarokban lévő asztalnál egy fiatal fiú ül. Kártyában láthatóan ügyeskedik és azt suttogják a körötte állók, hogy nincs versenytársa.
A lány egy darabig figyeli, hogyan nyeri meg egymás után a partikat a srác. Úgy tűnik, valóban nincs ellenfele az érdeklődők között.
Na de majd őbenne, emberére akad! Gyorsan tanulhatónak látszik a játék, igaz, Mia még nem ismeri és ez nem hozhatja könnyen helyzetbe.
Mégis fix az elhatározása, ahhoz, hogy ő következzen. Kell neki ez az este!
Amint a következő fickó feláll otthagyva a pénzét a suhancnak, Mia egy nem éppen elegáns mozdulattal rálép egy a székhez tülekedő férfi lábára és ledobja magát előtte a megürült helyre.

//Küldi: A csaló 5.//

Leül hát és máris formázza a mondatot, de ez a nyikhaj, kis mitugrász megelőzi. Hallatszik a hangján, mennyire magabiztos. Majd ez lesz a veszte!
- Játszanál, nemes hölgy?- Kérdezi negédesen és talán pici gúnnyal a hanghordozásában, de lehet, hogy ezt csak a lány saját érzései vetítik elő.
Mia megkísérli figyelmen kívül hagyni, de nem bírja megállni.
- Igazán köszi a jókívánságaidat, de ne fáradj velük! Nyerni jöttem, mert tudnék én is mit kezdeni az estével és egy jó kis táblás játékkal. Ha nyerek, a nyereményen felül átadod a helyedet ma estére!
A fiúnak eláll egy pillanatra a szava és azért jól hallhatóan odaveti a foga közt a rajongóinak:
- Nicsak, miből lesz a cserebogár!

//Küldetés: A Csaló 6.//

Mia végül kényelmesen elhelyezkedett a keskeny, igen, még neki is keskeny széken. Olyan érzése volt, mintha direkt neki készítették volna oda. El tudta képzelni, hogy mennyire feszélyezte azokat a testesebb embereket, akik korábban ráültek. Hm. Pszichológiai hadviselés kell! Ám mindennél jobban bízott az eszében és a megfigyelőképességében. Saját magában.
-Kezdhetjük végre, vagy el vagytok még egymással? Mond el egyszer a szabályokat!
Azzal a fiú némi mormogás után elmondta, majd kegyesen hozzátette, hogy mivel idegennek látszik és nem játszott még ilyet, egyet próbálja csak ki nyugodtan, tét nélkül. Mia elfogadta ezt, aztán a fiú osztott és...Mia megnyerte az első partit. Egyszerű volt és túl könnyű.
~ Nos, a beetetés meg volt, jöhet a játék végre!~

// Küldetés A csaló 7. //

Kezdődött is a valódi játék.
Miának úgy tűnt, jó a lapjárás, mégsem egészen úgy jöttek ki a lapok az asztalon, ahogy azt számolta. Izgalom  lett úrrá rajta.
Lázasan számolta fejben, hol tart a pakli, mely kártyák mentek már ki, s igazodott az elképzeléseihez.
Ám valahol valami egyzsercsak nem stimmelt. Észrevett először egy lapot, aminek nem volt mar helye kint, majd kisvártatva még egyet, ami nem lehetett a fiúnál.
Újra számolta a paklit fejben. Ellenőrizte is gyorsan magában. De sehogy se stimmelt. Ennyire nem lehet ostoba, hogy nem jól látja át!
Mígnem lassan biztos lett benne, hogy igaza van. Ez az állás plussz kártyák forgatása nélkül nem jöhetett ki.
Szemében harag villant.
- Csaló vagy!- Kiáltott rá a fiúra.
Egy pillanatra megállt köröttük úgy a levegő, hogy apja tőre beleállt volna a semmibe.
De nem húzta elő.
- Milyen alapon mersz te engem megvádolni?
A fiú már ugrott volna fel az asztaltól. Segítői is közelebb léptek a tömegből a lányhoz.
Tehettek azonban bármit is, minden nagyon hirtelen történt. Mia kezén ragyogni kezdtek a rúnák. Tekintete elsötétült. Baljóslatúan emelkedett fel ő is.
- Mert kiszámoltam. Plussz kártyákat használsz. Tehát csaló vagy.
A népek felzúgtak s nagy lett a hangzavar a kocsmában.
A következő pillanatban egy fekete és egy fehér holló repült be a helyiségbe a nyitott ablakon.
Egyenesen a kártyáshoz szálltak és mindkét ingujjából 1-1 kartyalapot húztak ki. Majd a plafonig reppentek vele és nagy károgással elejtették.
A kártyák, ékes bizonyítékként keringve szálltak lefelé.
Majd a fiú arcának rontott a két megtermett madár. Az a szemei elé kapva a karját fejvesztve kimenekült a fogadóból. A madarak csak keringtek körötte, úgy hajtották messzire.
Mia úgy neghökkent a varázslatán, hogy nem fogta vissza a hollókat.
Magát azzal nyugtatta, hogy jól megérdemelte a kártyás, amit kapott, hiszen nagyon sok jóhiszemű áldozatot rövidíthetett meg.
Végül is a szerencse és az este neki kedvezett a táblás játékban, amire igen nagy lett az érdeklődés.
Gondtalan esti szórakoztató pénzkeresés után kipihenhette magát, s másnap reggel korán indult is megnezni a csodás várost és a hagyatékot felmérni.
Gondolatai minduntalan elakadtak a hollóknál. Vajon rájön egyszer, miért sikerült segítségül hívnia őket? Vajon hogyan érhette el őket ily hosszú idő teljes mágiá nélkülözése után? És miért pont itt és most?
Kérdéseire egyenlőre nem sikerült választ kapnia.
Egyről azonban megbizonyosodott még aznap este, hogy hiába mond varázsigét, az most nem működik. A hollók mégis párban jöttek a segítségére szorult helyzetében. S ez nemcsak felzaklatta, de meg kell hagyni, igen jól esett. Ezentúl többé nem múlt el úgy nap, hogy ne próbálgatta volna az erejét a legkülömbözőbb helyzetekben.
Így történt, hogy a mágus mesterek emelte, varázslatos négytornyú városról a reménye felébresztőjeként emlékezett.

// Küldetés vége //

//Küldetés: A csaló//

*Széles vigyorral bámul a teliholdra, miközben próbálja egyensúlyát megőrizni.*
~Heh, szép is az élet…Jó volt ez az egy hónap, amióta itt vagyok Norlanban. Meg fogom unni valaha az éjszakai életet? Kocsmák, nők, pia, balh..~
- Hé, jössz vissza? Új játékot kezdünk.
- Jövök, jövök!
*Felhúzza sliccét, majd előlép a fa mögül, hogy a bejáratnak vegye az irányt.*
~Max, úgy unom meg, ha már nem lesz amiből teljen rá…DE amíg többet nyerek, mint veszítek, nem kell aggódnom. Csak nyernem kell!~
*Lép be magabiztos képpel a fogadóba ugyanazzal a vigyorral, melyet a több liter vérbor festett fel arcára.*

//Küldetés: A csaló//

*Bent valóban most kezdik osztani a lapokat az asztalnál, viszont nem a régi osztó áll az asztal végénél.*
~Na mi az, megunta a másik csóka az osztást?~
*Ahogy közelebb ér, észreveszi, hogy nagyon csak magyaráz valamit a figura.*
~Másféle játék?~
-Hé, várjatok már meg! Jövök, épp csak hozok még egy üveggel.
*A fickó szeme felcsillan, bár Aldo ezt nem veszi észre. Sokkal inkább el van foglalva azzal, hogy elkapja a bájos felszolgáló tekintetét.*

//Küldetés: A csaló

- Szia cica, adnál még egy üveggel?
- Hogyne, csak kérned kell.
- Tudod mit szeretnék kérni még?
- Ma este nem jó. Sok a vendég, fáradt leszek. Inkább…
- Na mindegy, nem érdekel. Megyek vissza játszani, kezdődik is az első kör.
- Jól van, tessék!
- Köszönöm!

//Küldetés: A csaló//

*Az italt az asztalra teszi, ő maga meg lehuppan székére. Az új arc lassan a beszéde végére ér, s bár mágusunk nem volt itt az elejétől, de úgyis kér lapot az első leosztásban. Játék közben majd belejön, s megérti a szabályokat, gondolja. Az idegen széles mosollyal veti elé a lapokat.
Valóban nem túl bonyolult az egész. Nem kell sokat logikázni. Szerencse dolga nagy részben, már ahogy ez lenni szokott, csak hát nem nagyon akart jönni a szerencse egy idő után senkinek. Kivéve a új csókának.
Sorra álltak fel az asztaltól a többiek, mert vagy kisemmizve maradtak, vagy épp egy utolsó italra maradt pénzük, s ha már választani kell, akkor inkább a biztos pia. Majd holnap lesz valahogy…*

//Küldetés: A csaló//

*Éjfél múltával már csak ketten ültek az asztalnál. Mágusunk és vele szemben az ember, aki új játékával ez éjszaka igencsak megszedte magát.*
~Nem értem, hogy lehet ilyen szerencséje minden egyes körben. Hiába jönnek be a legjobb lapok nekem, neki mindig akad, amivel üsse őket. Csak nem csalással ver meg állandóan?…Bár, ha jobban belegondolok, teljesen idegen, legalábbis az elmúlt egy hónap alatt egyszer sem láttam itt. Szóval senki sem ismeri, nem tudni kicsoda-micsoda, honnan jött. Egy este alatt bezsebel egy rakás pénzt, aztán reggel már tovább is állhat, hogy más kocsmákban vegye rá az embereket eme ördögi játékára. Tegyük fel, hogy igazam van. De akkor valahogy le kéne buktatni. Hmmm...Mi lenne ha a saját módszerét alkalmaznám ellene…~

//Küldetés: A csaló//

*Először fittyet hányva a szabályokra tette összevissza lapjait az asztalra. A szélhámos nem szólt semmit, csupán ráncok jelentek meg homlokán. Természetesen mivel módszere jól ki volt dolgozva, ugyanúgy ő nyert ezután is. Aldo tudta, hogy nem nyerhet, neki csak egy reakció kellett, amivel lebuktathatja a csalót. Pár kör után Aldónak már akadt elrejtve nénány lapja, amivel mégjobban megzavarhatta a játékostársát. A másik nagy eséllyel tudhatta, hogy milyen lapokat oszt le mindig mágusunknak, de amikor teljesen váratlanul olyan kártyák kerültek az asztalra, amikre nem is számíthatott, az igen csak meglepte. Nyert volna így is-úgy is, azonban a kísérlet maga, hogy megpróbálják őt rászedni, őt magát, a csalót, láthatóan felnyomta a pumpát benne.
- Szerintem most már elég lesz. Nem akarlak megfosztani minden egyes darnádtól.
- Na ne már, ez így nem fair, hogy nem adsz esélyt visszanyerni mindazt, amit elveszítettem!
*Orrcimpája megremegett, már tette volna el a pakliját.*
- Én meg úgy látom, hogy eleget ittál. Inkább folytassuk holnap.
- Itt maradsz és játszol velem, ördögfajzat!
*Csapott az asztalra mágusunk talán kissé túl erélyesen is. Az alkohol valóban dolgozott már benne.*

//Küldetés: A csaló//

*Ment a játék tovább. Még legalább egy félóra hosszat próbálkozott Aldo különféle cselekkel, a szélhámos meg minden kör után igyekezett véget vetni a játszmának. De nem volt választása. Lassan már abba is belement, hogy hagyja Aldót végül nyerni egyet, de mágusunk számított erre a lépésre.*
- Nem, nem. Maradj csak! Azt hiszed, hogy ezzel a kevés apróval kiszúród a szemem, azok után, amit itt leműveltél?
-Mi? Miről beszélsz? Nyertél! Tessék! Ezt akartad, nem? Vége! Mégis mennyit akartál volna nyerni egy körből? Te sem adtad könnyen a pénzed ezidáig. Légy boldog vele és állj tovább.
- Azt mondtam nem! Ülj le, ha nem akarod, hogy én is felálljak az asztaltól most rögtön és utánad eredjek!
*Ekkor már a fogadóban mindenki hallhatta vitatkozásukat. Először még nem törődtek velük, látták, hogy különösen a vörösköpenyes öntött fel a garatra. Ha a másiknak esze van tovább áll még most.
De nem hagyhatta szó nélkül. *
-Csalóval nem játszok!
*Aldo erre felemelkedett székéről.
A levegő is megfagyott körülöttük.*

//Küldetés: A csaló//

- Nahát, csak nem azt mondod, hogy nem azokkal a lapokkal játszottam, amiket osztottál nekem?
- Pontosan ez a helyzet!
- És te mégis honnan tudod, hogy milyen lapokat osztottál nekem, he?!
*Pillanatnyi zavar ül ki a szélhámos arcára. A következő percben viszont már őrjöngő kiáltással borítja fel az asztalt és támad mágusunkra.
Bár a környezetükben levő szemlélők épp a fordított felállást várták, az új arcnak nem kellett sok, hogy elboruljon az agya, miután sikerült rábizonyítani kóklerségét. Aldonak végre megvolt az oka, hogy jól helybenhagyja, de vajon meddig fog elmenni ebben?*