Tűz fogadó

//Küldetés: A csaló//

*Minden oly vörös már, nem tudja eldönteni, hogy ami a szemébe folyt, a saját vére, vagy a csalóé. De az ütésekkel nem áll le. Már jó ideje felülkerekedett és a mintha a szélhámos nem is mozdult volna hosszú percek óta. De ő kitartótan üti az arcát, az állát, a szemét, ahol csak éri. Csak úgy spriccol a vér mindenfelé. Hiába kiabálnak körülötte, nem hallja. Egy ismerős hang azonban, mintha megszólalt volna a fejében.*
~Aldo! Aldo! Elég lesz! Nem éri meg! Aldo! Hagyd abba és menek…~
- He? Mi?
*Ökle megáll félúton a levegőben. Tekintetét felemeli és körbetekint. Mindenki őt nézi ijedt szemekkel.*
- Mi az?
- Ő az, kapják el gyorsan és vigyék!
*A fogadós szavai az ajtón belépőknek szólnak. Aldo arra fordítva fejét katonákat pillant meg. Mint aki egy rossz tréfát lát az egész mögött, felemelkedik a földről, s félig feléjük fordulva, félig a földön fekvő testet pásztázva szemeivel akar szólni. Hisz egyértelműen egy kis bunyó volt az egész, mindjárt felugrik a másik fél is, csak épp egy kicsit sok a vér…De ekkor valamibe beleütközik lábfeje. Egy kisebb tőr. Véres. Fogalma sincs, hogy mikor kerülhetett elő verekedés közben és, hogy miért ennyire véres, de egyik kártyás „barátja” hamar megadja mindenre a választ.*
- Mindenki szeme láttára beleszúrta vagy hatszor a tőrt a szerencsétlenbe. Kegyetlen gyilkos az ilyen.
- Tömlöcbe vele!
- Akasztófára!
- Vigyék már!
*Hallja még utoljára a fogadós hangját, majd az egyre közeledő lépteket.*
~Valami rossz tréfa lehet az egész! Én nem öltem meg senkit ma a Tűzfogadób…~
*Hirtelen bevillan a pár évvel ezelőtti kép, ahogy a fogadó mellett szintén az ő kezei által meghal Glorien akkori jegyese. Kezeit emeli, hogy átokkal eltaszítsa az érte jövő katonákat, de a felelevenedő emlék kővé dermeszti. Ellenállás nélkül viszik el…*

//Küldetés vége//
//Folytatás a város börtönében//

Biztosra mentem, amikor ezt a fogadót választottam a megbeszélés lefolytatására. Bár még nem jártam itt személyesen, de volt olyan cimbora, aki már igen, így nyugodt lehettem, hogy ha elég pénzt adok a fogadósnak, nyugodt körülmények között tárgyalhatom le a megbízásom részleteit. Na meg a megbízóm, egy titokzatoskodó törpe is elfogadta a helyet, gondolom ő is tájékozódott előtte és tudta, hogy nem fog kilógni a sorból, ami máshol előfordulhatott volna.
Sosem szeretek nagy elánnal érkezni, inkább a fordítottja igaz, ezért most is csendesen léptem be és mielőtt betettem volna magam mögött az ajtót, gyors körbepillantással győződtem meg róla, hogy nincs közvetlen veszély.
Persze abban nem reménykedhettem, hogy nem botlom katonákba, mostanában mindenhol ott voltak, de sem verekedés, se gyanúsan méregető pillantást nem érzékeltem, de miért is kellette volna, errefelé még nem léptem senki tyúkszemére.
Pár lépéssel a pultnál teremtem és a készségesen felém hajló csapos elé tettem a véleményem szerint elégséges összeget, kértem egy szobát és megrendeltem későbbre egy kiadós vacsorát. Szemem egy pillanatra elidőzött a csuklómra tekert vörös kendőn, amit szerencsehozó talizmánként tekertem rá, mert egy kiszáradt tómeder partján találtam pár kő alól kikandikálva és színével hívta fel magára a figyelmem. Akkora már jól eltévedtem és mikor lehajoltam érte, akkor láttam meg a porban az út halvány körvonalait. Azóta amulettként tekintek rá.
Ha megkaptam a szobát, azonnal felmentem további nézelődés nélkül és meghagytam a fogadósnak, hogy ha egy Torven Zukka nevű törpe keres, küldje fel. Az én ízlésemnek túl sok volt az egyenruhás.

Valószínűleg a sárkány még jóízűen falatozott, amikor a törpe ismét megjelent a lépcsőn és ha valaki figyelmesen megnézte, igen csak elégedett arcot vágott. Sőt ha valaki még követi is a pillantásával, akkor arra is figyelmes lehet, hogy összeakad a tekintete az egyik katonával egy pillanatra, aztán sétál ki az ajtón. A katona lehörpinti az italát és pár perccel később maga is távozik.
És figyelmes pillantásban nincs hiány, mert a lépcső tetején, az árnyékba húzódva állok és nézem végig e néma játékot.
Fel van adva a lecke. Vagy valamilyen ismeretlen csapdába próbálnak belerángatni, vagy megint a Főpapnő megbízása áll a háttérben, aki természetesen a megfelelő közvetítőkön keresztül dolgozik.
Minden esetre, amíg el nem kezdem a melót, addig nincs mitől tartanom, így akár meg is vacsorázhatok.
A pulthoz sétáltam ismét és rendeltem egy adag vadragut, hozzá cipót és bort. Még mindig elég sokan voltak, így csak az ajtó közelében találtam helyet. Mivel nem szeretek pont az ajtónak háttal ülni, így az ivónak fordítottam hátat és míg kihozták a rendelésemet, a kendővel játszadoztam elgondolkozva, mit tegyek majd.

Míg várom, hogy elém tegyék a megrendelt ételt, a kendőt babrálva erősen töprengek. Nagyon csábító volt az ajánlat, elég jól meg is fizette volna a törpe és pont ez volt a gyanús. Általában az aprónép nem volt ilyen bőkezű, inkább a fogukhoz verték a garast. Bár nem lehettem biztos benne, de úgy véltem ő csak egy közvetítő, viszont nagyon nem szerettem, ha nem láttam azt, aki a munkát igazából elrendelte.
Csak amikor a felszolgálólány letette elém az ételt, akkor ráztam le magamról a töprengés súlyát és toltam holnapra, addig majd kitalálom mi legyen.
Rámosolyogtam a lányra és már épp nekiestem az illatozó halomnak, amikor megakadt a szemem egy sötét köpenyben a háttérbe húzódó alakon. Csak egy pillantásba került, hogy tudjam kicsoda és a falat majdnem megakadt a torkomon. Köhögve, krákogva kortyoltam gyorsan a borból, mert nem akartam magamra hívni a figyelmet, de úgy véltem a jó pozíciójának köszönhetően, ő már nagyon is észrevett engem.
A legutóbbi és az összes előtte levő találkozásunk nem mondhatnám, hogy rám nézve jól sült el, ezért úgy véltem, hogy most az lenne a megfelelő taktika jó nagy ívben elkerülném.
A szobámba viszont nem akartam visszamenni mert akkor egyedül kellett volna lennem vele, így arra jutottam, hogy inkább úgy teszek, mintha nem is láttam volna, ha meg befejeztem az étkezést, inkább a nyílt utcán sétálok, míg el nem tűnik, de húzom az időt itt lenn, amíg csak lehet.
A tekintetem elkaptam hát és az ételre szegeztem, lassan, megfontoltan eszegetve.

~ Ugye nem látott meg! Nem akarom, hogy meglásson! ~ zakatoltak a gondolataim és nem tudtam megállni, hogy ne lessek fel a tányéromból a homályos sarokba, ahol a sárkány ült.
Persze képes voltam rá, hogy ezt a sunyi pillantásokat a férfi nem vegye észre, de meg akartam győződni róla, hogy nem vett észre, nem foglalkozik egy vékony, jelentéktelen kis figurával.
Azon is gondolkoztam közben, hogy vajon itt volt-e már akkor is, amikor megjöttem és látta-e, hogy találkozóm volt azzal a törpével. Már vertem volna a fejem a falba, hogy nem néztem jobban körül, de hát az jutott volna utoljára az eszembe, hogy itt találkozom újra vele.
Különben meg nem is értem mit parázok annyira! Végül is nincs túl sok oka, hogy belém kössön, a legjobb az lenne, ha kölcsönösen nem vennénk tudomást egymásról.
Kicsit oldódott a görcs a gyomromban és már nyugodtabban ettem, bár az zavart, hogy egy darabig nem láttam a vonásait, mert a sötétségbe húzódott.
Aztán mégis előbukkan és úgy látszik nem látott meg vagy ő is jobbnak lássa, ha úgy tesz, mintha sosem láttuk volna egymást.
Minden esetre nagy kő esik le a szívemről, amikor rám sem nézve kisétál az ajtón.
Valószínűleg teljesen feleslegesen idegesítettem magam. Igaz, hogy nagy bizonyossággal ő egy sárkány, de hát eddig sem akarta, hogy valaki erre rájöjjön, így neki is érdeke, hogy ne hívja fel magára a figyelmet.
Sokkal jobb kedvel fejeztem be az étkezést és fizettem, majd úgy véltem nem ártana megszemlélni a házat, ahová a megbizatásom szerint majd be kell hatolnom.
Azért óvatosan néztem körül, ahogy kiléptem a fogadóból. A fekete köpenyes sehol! Az utcán meg még elég sokan járkáltak, ezért bátrabban indultam a célom felé, de azért igyekeztem a tarkómon is szemet növeszteni. A törpében sem bíztam teljesen.

Elég sokan voltak még az utcán és a piac is még gőzerővel működött, ahol vettem is egy almát, azt rágcsálva ögyelegtem össze-vissza, miközben többször is igyekeztem ellenőrizni, hogy nem követnek-e. Sajnos elég sok katona volt a háború miatt, de mintha egyet többször is megpillantottam volna. Persze nem lehettem biztos benne, de kockáztatni sem akartam.
Nem gondoltam, hogy ilyen bonyolult tervez eszelt volna ki valaki, hogy lebuktasson egy tolvajt, ha mégis beigazolódna a gyanúm, akkor annak minden bizonnyal nem szerény személyem az oka, hanem maga a megbizatás. A fekete köpenyest nem láttam sehol, legalább ez megnyugtató volt.
Barangolásaim során azért szemügyre vettem azt a hivatali épületet is többek között, amely a célpontom volt, de nem álltam meg előtte, csak sodródtam a tömeggel, miközben az egyik folyókába dobtam az almacsutkát.
Egy régi tekercset kellett a megbízás szerint megkeresnem, ami egy elég feltűnő tokban volt valószínűleg a pincében. Az épület két szintes volt és előtte két őr állt, az ablakon rácsok voltak az első szinten. Ezt egy sétával előtte könnyen megállapítottam. Nem lesz egyszerű.
Egy újabb megállás, mely során megigazítottam a csizmámat és megint láttam a katonát. Most már biztos, hogy követnek. Eggyel több probléma, mert ha meg akarom csinálni a dolgomat, még a követőket is le kell rázni.
Visszafelé indultam a fogadóba.

Bár továbbra is szemmel tartom a nyomomba szegődött árnyékot, túlságosan még nem aggódom, hiszen nem tettem még semmi törvénybe ütközőt és arra sem emlékszem, hogy valaha erre-arra jártamban a lábujjára léptem volna valami itteni érdekelt félnek.
Ahogy látszólag céltalanul mászkáltam, mintha csak a város látványosságai érdekeltek volna, azért törtem a fejem, hogy vajon mégis minek köszönhetem ezt az érdeklődést. Csak arra tudtam következtetni, hogy talán a törpe volt az, aki miatt most szem elé kerültem, másra nem tudtam gondolni.
Erősen arra hajlottam, hogy ha már most ennyi kockázatot rejt a megbízás, talán jobb, ha visszatérek mielőbb a fogadóba és összeszedve a motyómat eltűnök a városból és legfeljebb akkor térek vissza, ha ez a nagy figyelem már nem irányul felém. Ez már csak azért is tanácsos volt, mert az sem tetszett, hogy megláttam a fekete mágust, aki bár eddig nem sikerült rábizonyítanom, de minden bizonnyal emberbőrbe bújt sárkány volt. Nagyon nem lett volna jó, ha arra a következtetésre jutott volna, hogy jobb lenne , ha erre nem is lenne alkalmam.
Mivel elhatároztam magam, így a lépteim a szállásom felé irányítottam, követőmmel együtt, legalábbis nem sokkal előtte még egyszer megpillantottam. Most már nem nézelődtem, nehogy gyanakodni kezdjen.
Éppen ezért meglepetésként ért, amikor hirtelen, egy hozzá nagyon hasonlóan öltözött alak, erősen megfogta az övemet és egy másik meg felszólított, hogy tartsak velük.
El tudtam képzelni a tartásukból, hogy egy kés lebeg a vesém felett de nyilvánvaló volt, hogy nem akartak feltűnést sem. Az első döbbenet elmúltával, ezért úgy véltem megér egy próbálkozást.
- Anyukám a lelkemre kötötte, hogy ne menjek el idegenekkel. – néztem az előttem álló szemébe ártatlanul mosolyogva, kissé elvékonyított hangon, de aztán elkomolyodott a pillantásom, miközben igyekeztem leplezni szívem heves dobogását. – De egyébként miért is tenném? Kik vagytok? – vettem én is pajtáskodósra, hiszen ők is megengedték maguknak.
Ám közben kissé neki is feszültem a szorításának, próbálgatva mennyit bír és azt kutattam, elmenekülhetnék-e valamerre.

- Hmm…..Úgy látom nem bírjátok a tréfát. – vágok egy pofát az előttem állóra, mivel a hátam mögött álló igen csak bökdös a tőrével, de akármit is beszélek, a katonák nem tágítanak és nem is túl beszédesek.
Amit nem mondanak szóval, azt mutatják azzal, hogy biztos kézzel tartanak és biztos vagyok benne, ha megpróbálnék kiszakadni a karmaikból, akkor kapnék egy szúrást a vesémbe, aztán a közelemben állók azt sem tudnák miért fetrengek a véremben, hiszen úgy álltak, hogy mindent takarjanak. Ezek a férfiak nem úgy néztek ki, mint akik most kezdték az emberrablást…..
Hmm, a karmokról eszembe jut a sárkány és az is, hogy remélem ezek nem az ő emberei vagy ne adja a Teremtő…..sárkányai! Fürkészően meredek az övemet markolóra, de nem látok rajta semmi „nem emberit”, igaz, azt a fekete köpenyesen sem láttam…..
A szavak nélküli intésre kissé késve reagálok, mert még mindig a menekülés útján rágódom, de a fájó bökés egyből mozgásra késztet, hiszen amíg élek van remény a menekülésre, de ha leszúratom magam aligha.
- Azt azért tudják ugye, hogy ez közönséges emberrablás. – locsogok tovább egyrészt azért, hogy idegesítsem őket, hátha kiböknek végre valamit, másrészt, mert ha ideges vagyok akkor így vezetem le. – Különben sincs pénzem és gazdag rokonságom sem, aki fizessen értem. Persze tudom, hogy ezzel magam alatt vágom a fát, csak hát nem akarom, hogy feleslegesen fáradozzanak és a végén rajtam verjék el a port, ha nem lesz kifizetődő a vállalkozás. Ne mondják, hogy én nem szóltam.
Közben már kinézem azt a cserépedényeket árusító asztalt, ami mellett el kell majd haladnunk. Talán ha oda érve oldalra vetem magam bele a törékeny árukba, akkor kikerülöm a tőrt és magammal rántom a még mindig az övemet szorongató fickót. Sajnos, ha nem veszi el a gerincem mellől a hátam mögött szorosan követő katona, akkor ezt nem merem megkockáztatni, hiszen elég egy mozdulat……

Bár nem tűnnek teljesen szabványos katonának, ahhoz eléggé, hogy a nép, akik a piacon és környékén lődörögnek, ne habozzanak segíteni nekik, ha menekülni próbálnék, vagy segítséget kérnék tőlük. Szóval csak a saját erőmből szabadulhatok, amire egyelőre nem sok esélyt látok, mivel nagyon is hozzáértően kísérnek, egyik továbbra is az övemet szorongatva, a másik meg a tőrével a derekamat birizgálva.
Végül a fazekas mellett is elsétálunk, mert nem merek kockáztatni, nagy valószínűséggel halott lennék mielőtt még földet érnék.
Csak abban bízhatok, hogy lesz még alkalmam meglógni. Nem tudom hová akarnak cipelni, de a máskor a szövetségesemnek tartott sötéten és néptelenül ásítozó sikátor, most még sem tölt el boldogsággal.
Kicsit azért húzatom magam, azért csak nem fognak ledöfni, legfeljebb képen törölnek, ha megunják. Aztán egy sötét rebbenés vonja magára a figyelmem egy beugróban és az a köpenyszél mintha ismerős lenne.
~ Ohh, csak ezt ne! Még ez is! ~ sápadok el, mert ezek szerint még sem sikerült leráznom a mágust.
Elrablóim nem vesznek észre semmit, de most szinte én húzom őket a sikátor másik kijárata felé, mikor megszólal a fenyegető, jégcsapokkal tűzdelt hang.
- Engedd el!
Hátrafordítva a fejem, a félelmeim beigazolódnak. Kain áll ott.
- Nehogy elengedjetek!
Csak nem fog egy városban katonákat öldösni!

Tudtam, hogy ne fogják fel! Hogy miért vagyok én megáldva izomagy törvényszolgákkal, akik nem látnak tovább az orruknál! Hiszen csak rá kell nézni erre a fickóra, a szeme sem áll jól!
- Én nem állnék le vele vitatkozni, jó uraim! Már olyan kíváncsi vagyok, hogy hová és kihez vinnének! Menjünk! – győzködtem őket, de hát nem voltak elég gyorsak és nem féltek eléggé……..
Nekem nem kell kétszer mondani, mennék én, de még végig sem gondolom, hogy nem lesz ennek jó vége, amikor már felhangzanak a gyanúsan mágiát hordozó szavak és felragyog az erős fény.
Hiába hunyom le a szemem, még a szemhéjamon keresztül is látom és mire kinyitom a tőrrel engem fenyegető katona a földön hevert ájultan.
Máris megfogalmazódott bennem, hogy most itt az alkalom, hogy a nyakamba szedjem a lábam, csak az övemet kell lekapcsolnom magamról, amikor újabb varázslat csattan el és majdnem elesek, akkorát ránt rajtam az aki az övembe kapaszkodott és most azzal együtt a túloldali falnál csattan.
Teszek pár tántorgó lépést, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat és már készülök, hogy elrohanjak, mikor Kain megragad és megemelkedik a gyomrom, jelezve, hogy elteleportált velem.
Volt már benne részem, így tudom, hogy nem fogom jól viselni.
Ahogy ismét a szilárd talajon áll a lábam, meg sem próbálom megállítani a gyomrom és egyszerűen lerókázom a csizmáját.
- Ha tudom mit tervezel, nem eszem meg azt a húst a piacon. – nyögtem fel, mert nem éreztem jól magam.

Eddig sem volt ez a sárkány az, aki nagyon értékelte volna a humoromat, de ez úgy látszik azóta sem változott, sőt……..mondhatnám inkább romlott, ahogy a megkönnyebbülés első hulláma után az arcába és a szemébe néztem. Összeszorított száj, sötét, semmi jót nem ígérő tekintet……
- Óóóó, hogy hiányzott ez már nekem! – bukott ki önkéntelenül a számon, mert én már csak ilyen vagyok, ha ideges vagy izgatott leszek, akkor dumálok.
Szerintem azt sem igazán értékelte, hogy lehánytam a csizmáját, bár ahogy elnéztem, amúgy is ráfért volna egy alapos tisztítás.
Mivel a vállamat szorongató vasmarok még jobban megszorult, úgy véltem, nem az a baráti szándék vezérelte, hogy kimenekítsen a bajból, amit hamarosan meg is tapasztalok, amikor kérdőre von.
- Aú! Hagyd ezt abba, mielőtt eltöröd a vállam! – szólaltam meg, de nem gondoltam volna, hogy ez hatással lesz rá, egy próbát azért megért. - Hogy …..mi?  - lepődtem meg, még a félelmem is feledve. - Milyen kendő? – esik le az állam, mert mindenre számítottam, csak erre a kérdésre nem.
Ha a szeme a csuklómra téved én is követem a tekintetét és csodálkozva nézek vissza rá.
- Jaaa, ez? Hát …….találtam…..Tudod, csak úgy. Nem mondod, hogy ez a rongydarab érdekel? – simítottam végig a ruhadarabon, de közben figyeltem a tekintetét.
Vajon mi az ami felkeltette benne az érdeklődését? Ráadásul annyira, hogy még katonákat is elintézett miatta.
- Egyébként tudod, kik voltak azok…..tudod? – intettem bizonytalanul arra, ahol a városi piacot sejtettem. – Vajon mit akartak tőlem, csak nem ők is ezt?

Ahogy várta, vagyis tulajdonképpen azt nem vártam, hogy eltörje a vállam, de hogy a szavaim úgy röppentek ki egyik fülén ki, a másikon be, hogy semmilyen hatást nem gyakorolt rá, az biztos.
Nem kellett nagyon színészkednem, hogy nem érzem túl kellemesen magam. Gyötrődő arccal próbáltam ellazítani a szorongatott testrészem és a másik kezemmel meg megpróbálni lefeszegetni magamról, de nem erőszakosan, csak a fuldokló kapaszkodik az életébe.
Hiába húztam az időt, még ha nem is teljesen szándékosan, csak azt láttam az arcán, hogy ez most egy cseppet sem jó ötlet.
Na tessék, egyszer mondok életemben igazat, akkor sem hisz nekem senki és ez most nem hiszem, hogy a hasznomra válna.
A szorítás fokozásával szinte érzem, ahogy elmorzsolódik a csont a vállamban és most nem kell tettetnem, hogy a fájdalom végighullámzik rajtam.
- Uff! Kérlek, Sárkány uraság……Kain…..vagy amit csak szeretnél…..tényleg igazat mondok! – kiáltottam fel, de már megmozdulni sem mertem, mert szerettem volna még használni a kezem az életben. – Nem loptam, esküszöm az Istenekre! A Nyugati szegletben jártam, amikor egy majdnem teljesen kiszáradt tómeder szélén, egy kisebb kőrakásba szorulva megláttam.
Nem sokat tehettem, amikor a kérdésemet meg sem hallva, egyszerűen rángatni kezdte a csuklómra csomózott kendőt, de míg elkezdtem kikötni, fancsali képpel folytattam.
- Jól van, ne rángasd már, adom! De csak tudd, hogy mivel akkor már majdnem éhen és szomjan vesztem és a vörös kendő vezetett oda, úgy véltem ez valami jel és talizmánként eltettem. Egyébként mi a bajod vele? Talán ez a szín olyan a sárkányoknak, mint……a bikáknak?
~ Jeremy, te ostoba barom! Jobb lenne, ha megtanulnád fékezni a nyelved, míg van. ~ rúgtam saját magam bokán, de már kicsúszott.

Mint mondtam, ha kínban vagyok, akkor mindig megered a nyelvem és ezzel nem egyszer sikerül megzavarnom azt, aki veszélyt jelent rám nézve és ez lehetőséget ad nekem, hogy vagy kidumáljam magam, vagy eltereljem a figyelmet és meglógjak.
Ám ez most a fekete köpenyesnél nem jön be, sőt nem tudom, hogy egyáltalán jó ötlet volt-e az, hogy sárkánynak tituláltam, amivel ugyan már többször megvádoltam és gyanakodtam rá, de sosem bizonyosodott be. Most sem reagál rá, de nem is ezzel vagyok elfoglalva, hanem azzal, hogy ne roppantsa össze a vállamat. Egyébként, ha belegondolunk egy normál földi halandónak nem is lenne ilyen ereje, nem igaz?
Azt hittem, hogy ha megkapja az átkozott kendőjét, akkor elereszt, de valamiért nagyon rá van gerjedve, így szívesen megvonnám a vállam, ha nem fenyegetne elvesztésének réme. Így csak egy hitetlenkedő horkantásra futja csak, de azért a szemkontaktust nem tartom vele sokáig.
- Na persze! De tőlem az vagy, ami akarsz, csak engedj már el, ha azt akarod, hogy társalogjak veled továbbra is és ne ájuljak a karjaidba.
A következő kérdésére azonban megint csak kénytelen vagyok a szemébe pillantani, hogy szórakozik-e velem, vagy komolyan gondolja? Hát, ha az arcából kell kiindulnom…..halálosan komolyan!
- Mond, hallod amit mondtam? – érdeklődtem lemondóan, hogy sosem fog elengedni. – Egy….félig……kiszáradt…..tómedernél…..ta…lál….tam! – szótagoltam, hátha szájról jobban olvas. – Ha volt is gazdája, akkor azok a csontok voltak, amik mellette hevertek. De ha végre elárulnád miért érdekel ez a kis vörös rongy, akkor talán még segíthetek is. – váltottam taktikát és szinte doromboltam a szavakat.
Ha neki ezzel kapcsolatban ilyen fontos valami, akkor akár még életben is maradhatok…….

Megszoktam már, hogy egy tolvajt sehol sem látnak szívesen, hogy ha lehet, akkor elvernek minket, bezárnak vagy ne adják az Istenek megcsonkítanak, felakasztanak minket, de, hogy ennyire makacsul lehazudozzanak, az már mégis csak sok. Döbbenten meredek a sötét szemekbe, egy pillanatra még a veszélyről is megfeledkezve, amit azok sugallnak.
- Na figyelj ide! Az igaz, hogy elcsenek ezt-azt, megkönnyítek pár embert vagy más kétlábút az erszényétől, értékes tárgyaitól, ezeket is legtöbbször megbízásból, de nem vagyok hazug!
Aztán mielőtt megint rávágná, hogy az vagyok nagy nehezen felemelem a szabad kezem, mert tényleg fáj a szorítása.
- Najó, van, hogy kicsit füllentek, de ez most véresen komoly és hidd el, egy ilyen értéktelen kis kendő miatt nem kockáztatnám az életem. Az igazat mondom!
Értetlenül nézek rá, amikor benyögi, hogy ez egy női kendő és halványan, mintha derengeni kezdene, hogy mi lehet ennek a heves érdeklődésnek az oka. Gondolalataim visszaszállnak oda, ahol a kendőt találtam és minden emlékezőtehetségemet összeszedtem, hogy magam elé lássam a helyet.
- Nem értem……és ha egy női kendő? Mi van akkor? Megtetszett és azt hittem szerencsét hoz, de csak téged hozott, ez meg igen csak messze esik a szerencsétől….. – sóhajtottam, aztán rémülten csuklottam fel, ahogy megjelent a kezében a tűzlabda és hadarni kezdtem.  – Talán a nő lovagjáé volt, mivel, több csont volt ott, de azok a vértdarabokból ítélve, inkább férfiaké voltak. De anyám életére esküszöm, nem loptam el senkitől, főleg nőtől nem……nem is láttam nőt már jó ideje, mármint tudod…….úgy nem láttam, vagyis ……..ha a te nőd, főleg nem láttam……..- próbáltam ismét kikeveredni a kezei közül.

Csak beszélek és beszélek, miközben a szemem nem tudom levenni a másik kezében lévő tűzgöbről, aminek forróságát szinte már a bőrömön érzem. Nem akarok meghalni, főleg nem egy kis vörös kendő miatta, amiért már vagy ezredszer átkozom el magam, hogy magamhoz vettem és ezzel felkeltettem ennek a komor, sötétséget árasztó mágus figyelmét, aki még az is lehet, hogy sárkány, bár soha egy szóval vagy fintorral sem ismerte el és akinek szerencsétlenségemre valami köze van egy bőhöz, akié a kendő lehet.
És egy szavamat sem hiszi! Pedig még az anyám életére is megesküdtem, amit nálam nagyon komolyan kell venni.
A vállam felől érkező reccsenés és kínhullám megint csak kiáltást csal ki belőlem és ezt igyekszem legalább a férfi fülébe irányítani, hátha megsüketítem.
- Ne csináld! Aúú! ha meg akarsz ölni, akkor tedd, de ha nem akarsz, akkor engedd el a vállam, különben nem fogom tudni használni!
Mikor végre megszólal és meghallom mit mond, szinte rongybabaként lógok a kezében, olyan vihar dúl bennem.
- Anyám jó asszony volt és kimosná a szádat, ha hallana. – mondtam neki most nagyon is csendesen.
Mikor hirtelen elengedett és a tűz is kialudt a kezében, nem tudtam, hogy ezt most minek köszönhetem, de nem hittem benne, hogy a szavaim győzték volna meg, sőt inkább arra számítottam, hogy most elszánta magát és végez velem.
A vállam iszonyúan fájt és igyekeztem nem mozdítani, de eszembe jutott még egy őrült ötlet, hogy időt nyerjek, ha már az igazat nem hiszi el.
- Azért nem olyan nagyon akarnék meghalni. – kezdtem bele gyorsan, mielőtt bármit is tette volna. – Mivel látom nem tudlak tovább ámítani elmondom az igazat……tényleg. Ha annyira izgat, mi lett a tulajdonosával, akié volt, akkor talán a megbízom, aki oda küldött, hogy nézzek körül és ha találok valamit vigyem el neki, többet tudna mondani…………………………
A fejemben pörögtek a gondolatok, hogy valami épkézláb történetet találjak ki, aminek még van is némi igazság alapja, legalábbis olyan személy, aki akár megtehette volna…………