A Remény temploma

*A férfi felállt, lassan megkezdi monológját, egész addig hideg vérrel tűröm míg rágalmait nem vágja felém. Szemem elvörösödik, kezdek kijönni a sodromból. Ez a kis színjáték a végén még ahhoz vezet, hogy puszta kezemmel fogom kitépni szívét. Látszik is haragom, nyíltan kiül arcomra. Főleg mikor megkérdőjelezi erőmet. Ahogy kezem a vállához ér, a csodálandó szónál érezheti az erőt ami szinte össze roppantja vállában a csontot. Felbosszantott főleg, hogy a nevemre sem emlékezett. Persze ő többször is kihangsúlyozta honnan is jött. Erre legszívesebben köptem volna egyet. Majd ismét térdre kényszerítem.
- Mint említettem te senkiházi...- Súgom fülébe ahogy miután mellé hajoltam- A nevem Nawarean. Az erő oly felét képviselem amihez az ilyen szánalmas kis lények mint te, sosem érnek fel.
*Majd felemelkedek de markom szorítása nem enged, s még a földön tartja a férfit.
- Még jó kedves kereskedő, hogy voltál oly rendes, hogy megmentettél azoktól az orkoktól akiket játszi könnyedséggel küldtem a túlvilágra. S nem emlékszem rá, hogy akár csak egyet is vissza tartottál volna. Akár csak egy kardcsapást, egy könyörgő szót ejtettél volna életemért. Nehogy azt képzeld, hogy a neved megment. Egy senki vagy számomra... s most itt térdelsz te hatalmas jótét lélek. Mint vádlott. Akit jogosan hurcoltalak ide. Hisz ti kalmárok csak a pénzért jártok a világban. Az erő mit megkérdőjelezel bizonyította rátermettségét. Nem kérem a csodálatodat, ahogy a teremben senkiét sem. Én nem a szavak erejével harcolok...
*Nézek körbe égő tekintettel majd megáll a főpapnőn.
-Ha a kegyelmes gondolja ezt odakinn eldönthetjük, még fegyvert is kaphatsz... én csupán ökleimet használom. Csak azért, hogy az utolsó percedben eldönthesd az erő amit én képviselek csodálatra méltó e. S most hallgass, mérgező szavaid mivel kinyálazod magad a bajból, még az életedet követelhetik. S vigyázz, hogy kit sértesz meg...
*Mély levegőt veszek majd megemelem hangom.
-A nevem NAWAREAN SU SALAMON... az utak vándora... Egy ismeretlen a semmiből, egy senki e világon. Nem azért jöttem, hogy egy nevekkel dobálózó senkit hallgassak. S kérlek Onoria papnő. Tekints el e nyálas képmutató szavaktól. S tégy igazságot belátásod szerint.
*Hajolok ismét közel a férfihoz.
- Még egy szó és itt helyben letépem a karod, majd a fejedet is utána küldöm.

*Felegyenesedek de kezem nem tágít a férfi válláról most csak várnom kell az ítéletre utána akár meg is tehetem amit mondtam a férfinek. Elvégre már rég megtehettem volna.

-Bölcs Onoria! 11 bizonyítékom van rá, hogy mindez így történt. Ebből az első 10-et, a szóban forgó útitársaimat, sajnálatomra a közelmúltban megölték. -Ama kellemetlen új útitársa még mindig a kezét a vállára téve a földön tartotta, így újabb színpadi jelent helyett inkább szavai alatt fejét lassú, kimért előrehajlításával a szolgákra jellemző mozdulatot tett. Egyetlen kivétel, hogy jobb kezét nem a hasánál tartott keresztben, hanem bal vállára tette meghajlás közben. Majd folytatta.- Így 11. bizonyítékom maradt meg csupán, családom sok ezer éves történelme.-Miután kimondta ezeket a szavakat, csak az után jutott eszébe, hogy az emberek másként érzékelik és ítélik meg az időt. Szerénységet művelve próbálta leplezni azt a nagy büszkeséget, melyet történelmük iránt érez, de közben elfelejtette, hogy az évezredek azon furcsa, másik faj számára, amivel teli van Tarsis, az rengeteg időt jelent. Míg egy elf számára akár csak 2-3 generációt, melyet ő komoly családi történelemnek sem tekintene, hogy büszkélkedjen vele, addig az emberek számára nagyképűnek tűnhet többes számban beszélni családja évezredeiről. Mély levegőt vett és félt, hogy a teremben lévők megérzik hirtelen feltörő dühét, mellyel a túl rövid életű és arra megrögzötten nem vigyázó, élvezeteknek élő népek korlátai miatt most elöntötték teljes belsőjét.- De remélem a nagyra becsült Nawarean úr sikeresen megőrzött ennél több bizonyítékot a dolgok állásáról, hogy kölcsön véve megvizsgáljam őket, s rámutathassak, hogy miért engem igazolnak mégis.
*Remélte, hogy Onoria, fajában szokatlan hosszú élete miatt képes megérezni, hogy Dwaith-dúr alapítása előtt már kereskedéssel foglalkozó békés családját mily szerénység pusztán pár évezredes történelemként emlegetni. Nem igazán volt kedve többet beszélni.

*Csak bólintok egyet, végre befejezte a nagyképű színjátékát. Szinte már csak erre vártam, s elengedem vállát. Bár az úrral nem értettem egyet. S ennek hangot is kellett adnom.
- Nem vagyok én senkinek az ura. Avagy parancsolója, a saját életemet irányítom senki másét. S ha már a bizonyítékokról kérdez. Természetesen van, bár nem túl beszédes fajta.
*Táskámat hasamhoz veszem a hátamról, majd egy becsomagolt gömböt tartok veszek belőle elő. A vér még meg sem száradt igazán a papíron.
- Mint mondtam nem túl beszédes fajta az útitársad... barátom...
*Vittem le a hangsúlyt a mondat végén, éreztetve az iróniát. S arcomra galád mosoly költözött. Körbe tekintettem, a rettenő arcokon. S azokon is amelyek érzelmeket nem fűztek hozzá egy ork becsomagolt fejéhez.
- Évezredekről beszélsz... mi az a pár évezred... ami volt elmúlt. Egy fehér elf gyermeke hozott ide... az igazság nevében. S az utitársunkon kívül más bizonyítékkal nem szolgálhatok főpapnő. De mint mondtam ő maga sem- húzom el a számat- valami bőbeszédű mióta csatlakozott hozzám.
*S most vártam mit felel a papnő. Talán élvezetes kis kivégzés lesz. De nem mindegy hogy kié.

Vogon meglepődött, mikor a mellette álló alak táskájába nyúlt. Hirtelen el kezdett izgulni, hogy valami tényleg megdönthetetlennek látszó bizonyíték kerül elő onnan, mely másra nem jó, csak elveti a kétkedés csíráját eléggé, hogy az igazság, mely az ő oldalán áll meginogjon.
Mikor nem csomagolta ki az ork fejet, akkor megnyugodott. Csak azt bizonyította, amit saját maga már jóval korábban elismert. Hogy volt ork támadás, melynek ketten szemtanúi voltak. Így nyugodtan várta féltérdre ereszkedve Onoria ítéletét, melyet úgy tűnik, már mindenki várt.
Nem kicsit meglepték a főpapnő szavai. Először az, hogy kétségbe vonják egy Beebebrox szavát. Majd az, hogy valami próbát említett. Bár sejtette, hogy valami isten-próba. Tartania kell egy nagy darab követ fél napig a hátán, vagy körbe szaladni Lanuria határát. Bár még fiatal, kidolgozatlannak tartotta izmait, de ezt mind ahhoz viszonyítva nézte, hogy ősei testileg a vörös elfekre hasonlítottak a legjobban, akik a legnagyobb testűek az elfek között. Viszont a próba isten ítélet. Így ártatlanként számíthat arra, hogy erőt ad még Adama, a tudás istene is a próba teljesítéséhez. (Ilyenkor igen csak hálás, hogy rendszeresen adományokat ad nem csak Aclairnak, de a többi istennek is. Bízhat segítségükben és jó indulatukban.)
-Minden tiszteletem a tiéd, Onoria. Vállalom a küldetést, bármivel is állítasz próba elé.-mondta.
Ez után felállt és lassú léptekkel oda ment a papírhoz. Felvette a földről, majd felülről lenézve kihajtotta kicsit a papírt. Tovább nem bontotta, csak épp belesett úgy, hogy mások ne lássák csak a véres foltokat, mely átitta a tárgy hordozóját. Majd csóválni kezdte a fejét, mintha csak undorának adna hangot és megrendülésének, hogy ilyen jelenet itt előfordulhat. Oldalra sandítva egy szép ruhába öltözött mágus hölgyre nézett egy röpke pillanatra, majd hirtelen sarkon fordult és az ajtó felé lépdelt.
Gyanakodva pillantottak utána, a mai napba már sokaknak bele fért, hogy faképnél hagyja a termet mielőtt a küldetést kihirdethetnék. De persze a vádlójával szemben is -eddigi viselkedése alapján meglepően- udvariatlan gesztus lenne, ha nem várná meg, hogy ő vállalja-e.
Oda lépve az őrhöz szótlanul a kezébe adta a csomagot, aki igen gyorsan távozott vele. Majd mindenki megkönnyebbülésével vissza sétált Aden mellé.

*Érzem fejet kell hajtanom Onoria előtt, s kutya sem szeretne több időt itt tölteni mint muszály. Bár az utitársam kevésbé tetszik. Szívesebben utaznám végig a fél világot egyedül mintsem ezzel a nyáladzó pojácával. De az igazságot Onoria kezébe adtam így el is kell fogadnom azt.
-Rendben... legyen hát.
*S vártam, hogy a papnő magához intsen avagy megossza küldetésemet. Amit persze legszívesebben elkerülnék jó messziről.
- Elvállalom a küldetést... de mindenek előtt le szeretném szögezni a társammal a fontos tudnivalókat.
*Sétálok oda a férfihez majd közelebb hajolok hozzá s halkan suttogni kezdek.
- Ha felbosszantasz megjárod. Ha ismét az életemre tőrsz nem hurcollak ide egyszerűen kivéreztetlek, élvezettel végig nézem a haláltusádat... majd otthagylak temetetlenűl a farkasoknak...
*Fordulok vissza a papnő felé.
- Rendben is volnánk... s várom a feladatot.

*Mély meghajlással csendben távozott az ifjú elf a teremből. Csak remélni tudta, hogy útitársa az új útra csatlakozni fog hozzá a folyosón. Bár a teremben nem adta jelét, de úgy tartotta, hogy „sok beszédnek sok az alja”. Szívből remélte, hogy ma már nem kell sokkal többet beszélnie a történtekről sem újdonsült társával, sem mással. Mindennél jobban vágyott most, hogy megérkezzen az új célponthoz.
A folyosón utolérte őt Nawarean. Mielőtt belekezdett volna egy hosszú ismerkedésbe, oda pillantottam szeme sarkából és hidegen közölte vele szándékait:
-Igyekezzünk! Nem szeretnék túl sokáig Tarsisban maradni. Először a piacra megyünk és bevásárolunk. Ha bármi elintézetlen ügyed maradt, amit el kell intézned a városban, azt jobb lenne előre venned a napi programodban. Sietni fogok a távozásommal.
*Egyelőre úgy érezte, mintha meztelenül vetették volna oda a sárkányoknak.

//Folytatjuk a piacon//

// Onoria //

A vadász-mágus visszatért a templomba. Másfél hétig tartó hosszú útja során mit sem vesztett határozottságából és tiszteletéből Onoria iránt. Öltözetére is csupán egy kevés port szedett fel.
Az őrök bebocsájtották a nagy terembe, amit már ismert, s most Onoriára vár, hogy átadhassa neki a törpemágus földrengést megállító kövét.

//  Onoria//

Néhány percet várnia kell Balálnak a főpapnőre, aki kisvártatva a múltkori társaságával, a fehérköpenyes mágussal együtt csatlakozik a vadászhoz a terembe. Azonnal a lényegre tér, bizonyosan sok sietős teendője van még ezen kívül is, hogy őt fogadja. Balál megvárja a mondandóját, melyben mintegy leszögezi ki is ő, majd egyenesen a kortalan nő szemébe néz.
- Így igaz, asszonyom. Mardan tárnáinak rejtekében megtaláltam, amit kerestél, a földrengést megállító követ.- Mondta nyugodt szívvel, egy a beszéde közben elnyúló, tisztelet teli meghajlás kíséretében- Elhoztam neked, főméltóságú Onoria!- Újfent zavarba jött egy pillanatra a megszólítást s a viselkedést illetően, de nem tartott sokáig.
Felegyenesedve levette a nyakából a bőr tasakot, és közelebb lépve Onoria felé nyújtotta.

Balál ajka szokásos félmosolyát villantja. Kezdi megérteni, mi kedvelni valót talált Onoria személyében.
- Való igaz, nem a hatalmasságra erőltetett máz az, ami valakivé teszi az embert. Fontosabbak a tettek Főpapnő!- Válaszol a szürkemágus, nem tévesztve figyelmén kívül sem az öntudatos hangban az élt, sem a figyelmes társaságot. Nem is kell gondolkodni, az idős mágus az, ki megvizsgálja a követ.
- Nem volt túl óvatos sem elég bölcs. Kőfejű mester azt gondolta, mindent megtett amit lehetett, pedig dehogy! Ha gondolt volna egyszer is rá, hogy egy magam fajta, gyakorlott nyom és térképolvasó kalandor megtalálja a rejteket, biztosan nem így rejtette volna el a mesterművét a világ elől.- Emelte tiszta tekintetét az öregre. - Egy dobozkába rejtve leltem rá, setét varázserők körében, mely e földre oly veszedelmet hozhat, hogy okosabb lett volna ott feledni egy távoli tárnában, de még okosabb lett volna a hegyvidéktől olyan messzeségbe helyezni, ahol észbe nem kerülhet sosem keresni azt. Bízom abban, hogy nincs írott, vagy szájról-szájra szálló rege a törpemágus munkájának teljességéről s csupán szűk körben tudunk róla.- Válaszában rejlő kétségére csak felhő futott át ráncolt homlokán.

Ezt a követ a dobozban rejlő erővel vétek egy helyen, sőt tovább merészkedek engedelmeddel- egy kézben tartani Főpapnő!- Mondja Balál komoran- A doboz viszont védelmet nyújt a földnek, az az erő képtelen kitörni belőle.
Kicsit várt még mondandójával, de aztán csak belefogott, kicsit lassan ejtve egymás után, mint ki ízlelgeti a szavakat az ajkán. Soha életében nem bízna többé Lanuria vezetésében, ha tudná, hogy itt van e két kő. Pedig ha odaadja a másikat is, azzal éppen bizalmát és hűségét hivatott bizonyítani, sőt, mi több, éppen annak meglétére is van szüksége ehhez. Micsoda Öreg Ördög szekere ez...
- Úgy gondolom, el kell rejtenem valahová máshová a dobozt. Meg van az a hely, ahol bármikor hozzáférhetsz,  mégis senkinek eszébe sem jutna ott keresni... egyáltalán keresni terajtad kívül. Engem szintén bármikor módodban áll elérni, ahogyan most is tetted a küldetés miatt. Onoria, kérlek, ne kívánd, hogy hozzam el neked! Egy zendülés elég, netán a sárkányok békétlensége... és bárki felhasználhatja a két erőt együttesen s akkor védelme sem lesz Lanuriának egyikkel a másik ellen. A két erő egymást lefedi és egymás ellen kijátszható egy kézben.
Kérdés: mennyire bízik meg a vezetést képviselő Onoria őbenne. Talán ha...
- Onoria Főpapnő! Mindettől függetlenül kérdeznék valamit tőletek, ha megengeditek. Kérdésem mindkettőtökhöz szólna. Amennyiben illetlennek, vagy ide nem valónak tartod Főpapnő, ne rösteld kérlek azonnal megmondani! Mégis hadd tegyem fel! A kérdés elképzelhető hogy kényes, vagy zavaró valamiért. De nem egyszerűen a múltamról szól, hanem a jövőmet is meghatározza a válasz. A családról van szó, melyből származok. Annyit tudok, hogy édesapám szürke mágus volt, édesanyám szintén mágus, amennyire halovány emlékeimben anyám él, talán fehérköpenyes lehetett. Egy nagy égbeszökő toronyra is emlékszem, talán az otthonunk is kötődött a helyhez. Lehetséges, hogy valamelyik mágusrend tornya az, ahová ők szabad bejárással bírtak azt hiszem. Sem anyám lánykori nevére, sem a város sem a torony, vagy a rend nevére nem emlékszem. Mégis tudnom kell mihamarabb róluk, a mágus tanács milyen ismeretekkel bír a Tangeran családról- ha egyáltalán volt, vagy van ilyen....Hozzátok minden városból, minden rendből jönnek mágusok, rendek vezetői... Meg kell keresnem a rokonaimat, ha egy módja van, egyre fontosabbá válik. Tudnátok mondani erről valamit nekem?

- Rendben van, Főpapnő! Legyen, ahogy jónak látod. Ítéletet mondani Lanuria jelenlegi vezetése, vagy egysége felett valóban nincs jogom. Gondolni viszont azt gondolok róla, amit akarok. Ha te ezt arcátlanságnak nevezed, amit én aggodalomnak, bizonyára nyomós okod van arra, amiről biztosítani nem vagy köteles az egyszerű polgárt, hogy valóban meg tudod védeni eme .. hm... értékeket, melyeknél veszélyesebbeket is őriztek, ahogyan mondod. - Kis szünetet tartott, szeme összeszűkült, de nem haragot mutatott. Bizalmatlansága inkább a felcsattanásnak szólt és nincs személyes irányításhoz sem szokva. Nem tudta, illendő-e, vagy meghallgatásra lel-e, de azért úgy érezte, el kell mondania ami a fejében jár, s amiért gondolta, imigyen jár el, ami mód a Főpapnőnek nincs ínyére.- Egy dolgot hadd jegyezzek meg, mint ugyanilyen egyszerű polgár, bár biztosan jobban értesült vagy, mint jómagam, a népek azonban sokan sokfelé beszélnek...beszélnek olyan dolgokat, melyekről senki sem tudja biztosan valóság-e, vagy sem. Ez a tudás a te birtokodban meg lehet és azt teszel vele amit jónak látsz. Mert nekem nincsenek tapasztalataim róla, a hatalom miként tárolja az ereklyéit s miként szerzi azokat. Lehet, hogy a szemedben arcátlanság volt azt feltételeznem, hogy ilyen holmi nem lehet biztonságban nálad. Szememben viszont csupán oktalan  tapasztalatlanság, mely ártó szándéktól teljesen mentes volt. A távoli tájakon, amerre jártam, az emberek suttognak, mendemondák erről is, arról is, elégedetlenség hangjai, de figyelemre főként az méltó, hogy a földünkön az ellenség egyre jobban elvegyülve jár és talán igaz, talán nem, mind óvatlanabbak, ahogyan mi is azok vagyunk. Még kiszabadult ősi sárkányokról is regélnek. Mintha készülnének valamire, mintha gyűjtenék a szimpatizánsokat és kémlelnék a gyengéinket. Nem, ne haragudj, ennyire nem vagyok ostoba, nem feltételezem, hogy nem jutottak el hozzád eme hírek. Sőt! Úgy gondolom, az egész birodalomban te lehetsz az, aki a legtöbbet tud erről. Ez tett bizonytalanná, miközben igen, tudom, hogy e köveknél nagyobb hatalmú dolgok lehetnek őrzésetek alatt. Félreértettél, nem akarok beleszólni. A bizalom a legnagyobb összetartó erő. Legyen szó akár csak két lény szövetségéről. Ezt én is így gondolom, Főpapnő!
Halkan, de határozottan beszélt s közben arra gondolt, hogy a Birodalom vezetőinek vajon mennyire érdeke tájékoztatni az embereket és egyáltalán, vajon kire tartozhat az igazság? Vajon mennyire tartanak pánik keltéstől? S vajon mennyire megosztott most Lanuria? Mi van, ha a nagy ellenség támad, meghatározó erő van-e a Birodalom egységében? Valahogy utazásai során arra következtetett, hogy ez az egység túlságosan képlékeny, talán nem is létezik. Baldrick köve ehhez képest apróságnak tűnik, tehát a Főpapnő felcsattanása egyértelmű bizalmatlanság. De ha nem bízna benne, nem rá bízta volna a munkát. Valahogy több kérdése lett, mint korábban volt, de már nem remélt válaszokat. Egyet tudott, ha mágus iskolába járna, csatlakoznia kellene egy mágusrendhez, elérhetőbbé válna és a bizalom értéke is nőne a vezetés szemében.
Elhallgatott, azzal hirtelen a dobozért nyúlt, amit még nem lehetett látni, határozott mozdulattal a ruhája alól húzta ki és a papnő felé nyújtotta. Ha ő, vagy a fehér mágus elvették, fejét meghajtotta és illendően elköszönt, kifelé hátrálva a teremből, mely mély benyomásokat és oly sok kérdőjelet okozott benne. Néhány lépés után sarkon fordult hogy elvegyüljön az egyszerű nép közé, ahová talán tartozik. Enyhe csalódott szomorúság ült az arcára, a hellyel,  s önmagával szemben is. Az összetartozás bizonytalansága jelet tett markáns vonásira, ráncot vont a barna szempár közé s egy ezüst tincset a fekete hajtömegben, a homloka felett.
Lanuria szolgálata volt a fejében. E percekben úgy gondolta, hogy helyesen cselekedett, érzései viszont bizonytalanok voltak afelől, hogy az egységet viszi-e előrébb. Természetesen magyarázatot várni sincs joga.

Balál visszafordult és végighallgatta Onoria mondandóját. Nem gondolta, hogy hozzá kellene fűznie még valamit. ő is tudta, hogy a szóbeszéd egy része, a nagyobb része puszta kitaláció és bizonytalanság. Az más kérdés, hogy melyik az a kis rész, aminek van némi valóságtartalma.
Végül, miután az idős mágus megvizsgálta a követ és a dobozkát, a Főpapnő egy medaliont vett elő, amit Balálnak nyújtott bizonyára jutalmul az elvégzett küldetésért cserébe. A mágus csendes főhajtással vette el, és a kabátjába rejtette, ahol előbb még a dobozka lapult a kővel.
- Köszönöm Főpapnő! Az istenek vezessenek utadon!
Ezután komótosan kisétált a Remény Templomából. A kinti verőfényben egy percre behunyta a szemét, a nap felé fordította az arcát. Képzeletében odafent ragyogó bestiák szikráztak a fényben, miközben elözönlötték ezt a földet. Egy arany színekben pompázó, a többinél jóval nagyobb testű sárkány mintha valahonnan az utcákon hömpölygő reményvesztett tömegből szállt volna fel egyenesen közéjük.

// Én is köszönöm a játékot, Onoria!   //

/ A Kicsi Ambalë /

Megjárva Nortelont és szembesülve saját magával, Balálnak a másik, az az úgynevezett legmélyebb énje már nem tűnt oly sötétnek. Meggyőzte az utazás arról, hogy önmaga maradjon akkor is, amikor fel kell élesztenie az ősök tüzét, a mágia visszás emberét. Most azonban másfajta tüzet csiholt, a Remény Templomában az isteneinek gyújtott lángot egy hosszabb fohászra. Megtette ezt aldozva a természetben is, ám ha már erre járt, a nagy út előtt megszólította őket ide betérvén. Akahanának a vadász köszönte áldásos szerencséjét, Thaloma a jövendő mágustól kapott hívást az életébe, Dremert egész kisgyermekkorától társául fogadta, s tisztelte az elhunytakban az ő munkáját, még ha Balál keze álltal haltak is. Ritaleához pedig azért szólt most, hogy a sorsa fonalait minél jobban bogozza ki, mert kevesebb az ideje a varázs tudományok elsajátításához, mint más tanítványoknak. Éppen Nibelionnak készült gyertyát gyújtani, adjon elegendő időt az átalakulás megszervezésére, merz arra gondolt, keresnie kell egy mentort, mert a mágus rendek nem nekivalók, ahogy a zárt iskolák sem, amikor légvonat fújta el a lángot. Majd újra, aztán megint... A vadász-mágus képzeletben máris a dzsungele mélyén áldozott, ezüst patakok szalagjának kereszteződésénél, nem hagyva magát eltántorítani. Ám kivételesen tényleg útmutatásra szorult. Szívét s lelkét reszkettette a félelem, nem tudva azt sem, pontosan merre induljon el, kit keressen, hogyan leljen egyensúlyt a mágia ágak között.
Valami jelet várt, mint irányjelző fényt a katona az éj sötét és veszélyes útján. Úgy kuporgott ott az oltárnál, mint egy télre készülő szürke madár.

Meglepetésére egy aprócska lány térdepelt mellette. Észre sem vette, amikor bejött.
- Úgy jársz, mint a nyúl.- Mondta meglepetve.- Tudod ugye?
Kicsit kotorászott míg előkerített még pár mécsesnek való gyertyát. Odarakta a kislány elé a padlóra, közben tudatosult benne, hogy a vékony hangocska tulajdonosa egy kislány.
- Tessék, fogd csak! Ez a tiéd... Mit segítsek, Kicsi?
Felvonta kissé a szemöldökét. Hol van a gyerek kísérője?
- Mit szeretnél az Istennőktől? És kivel jöttél vagy kihez tartasz?- Látta, hogy maszatos és a ruhája elég elnyűtt, mintha ki is nőtte volna már...Régi idők villantak emlékeibe , elhagyottan a dzsungelben. Ám a dzsungel kegyetlen...

Kuncogtam a rám tett jelzőn, még senki nem hasonlított egy bolyhos kis állatkához.
- Megijedtél tőlem? – Nézek rá kíváncsi csillogással szemeimben, követve mozdulatait, ahogy elém helyezi a két gyertyát. Közben előveszem a zsebem mélyén tartott madár alakot. Az egyik gyertya elé egyensúlyozom, hogy szépen megálljon. Eru a másik gyertya előtt van, biztosan izgatott, még sosem jártunk azelőtt ilyen helyen.
Kiolvastam a furcsa tekintetet, azt a jól ismeretet, amivel már oly sokszor találkozhattam. Az életemről nem szerettem magyarázkodni, a nagy átlag szavak nélkül is megérti, a többi pedig kérdez, felszakítva a tudott tényt.
- Köszönöm a gyertyákat. Eru-val szeretnénk még találkozni egy nemrég megismert barátunkkal. Na meg szeretnénk, ha a kicsi madárka mindig velünk maradna. 
Megigazgatom a rakoncátlan hajtincseim, amik kiszöktek a két oldalt viselt fonatokból. Aztán a kabátkám húzom összébb, mikor látom a felnőtt engem való szemrevételezését. Sokszor tapasztaltam már ezt, de most mégis kipirult orcával döntöm le fejem, a két meggyújtatlan gyertya fölé.
- Velük jöttem. Azután… - Azután még én sem tudom merre tovább. Körbejárni a várost, látni új dolgokat, keresni egy nyugodt helyet ahol játszhatunk. Mindezek még el nem döntött ötletelgetések, így nem is sorolom fel, ehelyett érdeklődön fordulok vissza.
- Te mit csinálsz itt? Mit szeretnél az Istenektől? – Súgom oda neki, vizsgálgatva fekete hajától kiindulóan, majd ruházatát is megcsodálom. Mocorogva hajolok közelebb amikor a hatalmas kezeket meglátom. Hol sajátomra, hol pedig az övére nézve mérlegelem a különbségeket.
Halk puffanásra leszek figyelmes, ijedtemben gyorsan visszatérek eredeti helyzetembe.
- Psszt, Eru, csendesen. – Újból nekitámasztom térdemnek, miután ledorgáltam a hangoskodásért. Nem lenne jó dolog, ha engem szidnának le miatta, akkor neki kell bocsánatot kérnie.
Szuszogva esek gondolkodóba, hogy legyen-e bátorságom megkérni arra ami eszembe jutott. Aztán egy ötlet ugrott be.
- Mi a neved? Az enyém Ambalë. – Már nyújtom a kezem, ha megfogja, megfigyelhessem mennyire eltérő, így elkerülve, hogy megkelljen rá kérnem.

- Gondolataimból riadtam fel inkább, azok ijesztőek, te nem vagy az. Ami mélyen belül van, ahol például én jártam magamban az imént, az adhat okot a féleleme, vagy az ijedelemre.- Halványan elmosolyodott a lányka feltételezésére. Ám valahogy lassan tért vissza a valóság jelenébe...
- Szívesen! Milyen tisztelettudó vagy! Mégiscsak van gyerekszobád, vagy alapvetően ilyen jó a természeted.- Állapítja meg leplezetlenül előtte. Lehet hogy egyben választ is vár a kérdéseire, amik egyre halmozódnak a kislány mellett.
Közben áramlott közöttük a tökéletesen teljes, mindenre kiterjedő mágia, ami csak a szürkemágusok sajátja. Olyan ismerős, annyira egy, mintha egyetlen vérből valók lennének. Nortelonban Balál a legmélyebb sötétséggel találkozva, ami belsejében a mágiával rejtezik egybeforrva, határozott akaratot élesztett fel, hogy ezentúl ne álljon ellent és elfogadja az erők áramlását, kerül, amibe kerül. Ritkán találkozott szürkemágusokkal, mondhatni nagyrészt tudatosan kerülte a mágikus lényekkel való közelebbi viszonyt, persze a mágia használat erejétől és minőségétől is függött ennek megítélése. A felhővárosból egyenesen idejőve azonban ez lehetett a legjobb, ami szerinte történhetett, hogy elsőként egy ennyire hasonszőrűvel találkozzon össze a fajtájából. Mekkora lehetett ennek esélye? Ezen gondolkodva még csak sejtette, és baljós jeleket elhajtva és eltakarva a szeme elől nem fogta fel, milyen igaz ez a megállapítás, s mennyivel meglepőbb, hogy éppen ez a kisgyermek kuporog mellette. ~ No, ez az a félelem, amitől az ember legszívesebben elmenekülne, amikor a magad szerencsétlenségét látod megismétlődni másban, és nem tehetsz ellene. De vajon valóban nem tehetsz ellene?~
- Megkérdezhetem, ki ez a barátod? Tudod, ha tudjuk valakiről, hogy ki ő, miféle szerzet, könnyebben elképzeljük, hogy találkoztok még és hol, miként. No persze ahhoz, hogy valóra váljon, nagyon kell akarni. Eképpen viszont meg is lehet tervezni egy ilyen randevút. Mindent meg lehet tervezni. Én ezt tanultam az apukámtól.- Szándékosan nem szólt semmit a bizonytalanul félbe hagyott mondatra, amivel azt illette a gyermek, hogy innen hová, merre tovább. Ám el már nem engedhette a füle mellett. Ráébredt, hogy a kicsinek talán fogalma sincs, sőt, rosszabb, aludni sincs hova megtérnie, pedig hamarosan leszáll az éj. A Remény Templomában nem verhet tanyát, hacsak nem hagyatkozik jótevőkre, esetleg mágusokra, akik befogadnák... megcsillant a szeme egy pillanatra: ~ Miért ne?~ Valahogy azonban mégsem könnyebbült meg ettől a gondolattól. Számára ez minden, csak nem felszabadító. Könnyen veszthetné el a mágus rendek oltalma és irányítása alatt a szabadságát egy ilyen kisgyerek. Mekkora lehet?
- Neked is tanított valamit az édesapád?- Kérdezte közvetlenül. Felnőttként beszélt vele, egyenrangúként. Nem igen tudta, hogyan beszélnek egy gyermekkel, bár Délen nem egy családdal volt dolga. Több helyütt látott gondoskodó szeretetet, vagy csonka családból fakadó űrt. Neki egyetlen kézzel fogható, igaz és őszinte barátja volt csak korábban, mint egy testvér, de Antoin már a múlté...csak szeretné úgy hinni, hogy egy napon felbukkan még...Manapság a bérgyilkosok titkos, távolságtartó, kósza életét élő Adennel kerül közeli, említésre méltó viszonyba, ám ők ketten csak úgy találkoznak, mint a madarak, állatok szőre és szél hordta mag: véletlenszerűen, de remélve, hogy kapcsolatuk jó földben gyökerezik. Apja pedig a múlt magva, a gyökér maga, ami összeköti Balált azzal, ami valójában, vagyis amivé lennie kell.
Erős ujjaival épphogy csak finoman csippentette össze a parányi kis kezecskét. Nem volt az erőtlen, de igazi gyermek kézfogás lehetett. Hosszan elnyújtva megmozgatta fel és le a kezét, hasonlóan, ahogy felnőttek egymás közt, mélyen a világos kék szemekben fürkészve. A furcsa kézfogásban azonban erők mozdultak egymás felé, mint a szél sodorta levelek. Nem, mégsem akarta a gyermek szemével látni azt amit ő látott, ami neki valaha fontos volt... legyen ez az ő szuverenitása... Vagy Balál félelme... ahogy tetszik, mindegy is! Hiszen ő is volt gyerek, tudja jól, hogy a gyermekek felszínesnek tűnnek, de náluk mélyen érzőbb és őszintébb kisugárzású lények nem élnek a világon.
- Szervusz Ambale!- Mosolyodik el önkéntelenül megint, régen érzett melegség járja át.- Engem Balál Tangerannak hívnak- nagyon nehezen elengedi a kicsiny kezet, hogy a koszos kis rongybabához forduljon, amit látta, nagy gonddal ültetett a gyermek a térdéhez. Önkéntelen balosságában bal kezének mutató és hüvelykujja közé fogta és enyhén megrázta a baba karját- Üdvözöllek téged is.. Eru... Ugye?- Pillantott a kislányra bizonyságért.- És neked még nincs neved, kis madár?- Ezzel a mondattal ismét a gyertyák felé fordult. Ott lehet hagyni őket, itt vigyáznak rájuk a templomszolgák. Egy pillanatra behunyta a szemét, oly halkan sóhajtott, hogy csak az Istenek hallhatták, ők is csak akkor, ha lábujjhegyen jártak erre.
- Beszélhetsz hangosan Eru! Nem szégyen az. Az áhítat megvár, és csak ketten vagyunk itt benn most...meg persze az istenek, azt hiszem! Tudod, velük békét kell kötnöm időnként, mert van úgy, hogy nem fogadom el az útmutatásukat. Néha ellenállok, mint az öreg fák a viharnak. Most viszont szükséges, hogy velük lehessek. Sok lenne most elmesélni, ehhez túlságosan korog a gyomrom. Nem tudom, te hogy vagy vele? Éhes vagy? Tábort verek éjszakára a város határában. Volna kedved velem tartani? Vagy kész már  a terved, merre, hová tovább? Haza indulsz esetleg a Templomból?
~ Mire készülsz Balál Tangeran? Már megint mit veszel magadra? Szerinted való az életed egy gyermeknek? A semminél persze több. De mégis mit adhatsz te neki ételen, biztonságon kívül? Hiszen még kényelmes derékaljad sincs amibe lepihenhet! Na jó, egy ideig rendben lehet ez...de meddig? És azután mi lesz vele, veletek?~

Aggodalmas arckifejezésem rögvest kiül, mihelyst szavaiba mélyen belegondolok. Biztosan mindenkinek más a félelmetes, de egy azonban közös lehet bennük. Az érzés, ami olyankor a szívbe lopja magát. Eru nélkül féltem, többször is, szinte nap mint nap. De mióta ő velem van, együtt leküzdjük a sötétben motoszkáló zajok forrását, az elhagyatott utcák megmagyarázhatatlan neszeit.
Körülnézek, majd meglepetten érintem meg a felnőtt vállát.
- Tudod… szeretünk megismerkedni a minket körülvevő emberekkel. Legyen az akár olyan mint mi, szívesen meghallgatjuk és egy életre megjegyezzük a történetét. Egyszer, egy viharos sötét este, találkoztam egy nagyon idős bácsival. Akkor még nem volt nekem Eru…
Emlékeimben felelevenítem azt a bizonyos napot, s úgy jelenik meg lelki szemeim előtt, mintha csak nemrég történt volna. A vékony, remegő kezek közébe zárt hófehér arc, üvegszerű szemek, cserepes bőr, ami első pillantásra a legszárazabb nyári napok viselte, repedező földhöz hasonlít.
- Megkérdeztem tőle, hogy miért ül egyedül az esőben. Azt mondta, az ő bölcsője és hóhéra lanuria. Az eső elmosta a félelem könnyeit, a szél messze fújta a rossz gondolatait, a föld pedig visszafogadja, mint szülöttjét. A magány előbb szólítja a pusztulást, mintsem az élet mentorát. – Szóról szóra bármikor el tudnám ismételni a kékes árnyalatú ajkak köztijéből kiszűrt szavakat. Nekem még keresni sem kellett Eru-t, egyszerűen rátaláltam.
- Még gondolatban sem kellene félned, ha lenne legalább egy valaki, aki mindig veled van. – Különleges kapocs a mi barátságunk. Ám amit Eruért megtennék, megtenném bárki máskért. Mint amikor dédelgetve dúdolom az altató dalt, hogy mellette elszenderedve őrizzem álmát. Akkor, azon az estén a remegő kézfejet simogattam, mellette, kucorogva megvártam míg eláll a vihar…
Többször átélhettem, ha nem is közvetlenül, az anyaföld hívó szavának süvítését. De ahogy azt is megtanultam, hogy a gyökereitől megfosztott virágok pillanatról pillanatra hervadnak, a mi életünk sem végtelen. Virágzunk, amíg élünk, hajtásokat eresztünk, majd apránként az elmúló viharok szakítják szirmainkat.
- Ilrognak hívják és ő egy kicsi ember, vagyis törpe. – Magyarázom a bácsinak, hátha nem tudja szavaim elején tett jelzőmmel, mire is gondolok.
- Mi nagyon szeretnénk őt újra látni. – Teszem még hozzá, aztán elcsendesedve figyelek rá miután feltette kérdését. Kicsit búslakodón pakolgatom ide oda a két gyertyát. Noha érdekel, de irigység nem költözik belém csak azért, mert nem tudom milyen az, ha valakinek van apukája, vagy anyukája. Ezekből is csak annyit tudok, mint amennyit látok.
Lebiggyesztett szám kis mosollyá válik kézfogáskor. Hiába próbálom elfojtani az elképedést, amint az enyémhez képest, mindenképpen nagyobb, meleg tenyérben elvesznek nyújtott ujjacskáim.
Helyeselve bólogatok, amikor Eru-t üdvözli, aztán a madárkára nézek. Igaza van Tangeran bácsinak, neki nincs neve. De nehéz lenni elmagyarázni, hogy neki nincs szüksége rá…
Figyelmesen hallgatom amit Erunak és nekem mond. Ha nem is minden szavát, de nagyjából értem amire gondol. Aztán a végére kikerekedett szemekkel nézek rá, annyi kérdést tett fel egyszerre, alig tudom követni.
Korgó gyomrom megválaszolhatja az erre tett kérdését, amire kuncogva, kőrkörösen simogatom meg pocakom.
- Veled tarthatok Tangeran bácsi, akkor elmesélheted, amit szeretnél. – Hiába volt egy-két tervem, szomorú dolog látni, hogy a bácsinak egyedül kell lennie. Örömmel lemondok róluk, hiszen biztosra vehetem, kellemes társaságban lehet részem.

Ahogy a gyermek mesélt, Balál maradék szorongása is elillant. Sikerült a kicsinek elérnie, hogy csak rá koncentráljon, s ne foglalkoztassa mélyen semmi más. Pedig szavait kortyolgatva legemberibb érzelmi mélységeket járt. A vadász sosem gondolt rá nyíltan, hogy milyen lenne az élete, vagy a viselkedése, a személyisége, elhalványulnának-e a félelmei, ha volna egy társa. A természet, a csodás Lanuria volt neki is a társa. Nagyon okos és érzékeny kislánynak találta...és roppant naív lehet, mert csak így bárki elcsalhatná. Elraktározta az Ilrog nevű törpét gondolatban, de nem szólt róla többet. Rendes fickó lehet, ez a kicsi biztosan sokat köszönhet neki.
Lassan feltápászkodott a padlóról. Éhes a gyermek, ideje keresnie egy helyet, ahol tábort üthetnek éjszakára. Mindegy, melyik gazdagnak a birtoka, mert innen messze van csak szabad föld, annyit éhkoppon ne gyalogoljon Ambalë.
Ahogy összszedte magát, még lehajolt a babáért, meg a madárkáért. Erut már jól kézen volt fogva. A kis faragványt is odanyújtotta. Nagy tenyerén ült, elvehette róla a lányka. Tisztán érezte az eleven mágiát, élő igézeteket a magában rideg, de szépen megmunkált tárgyból. Védelmi varázslatok érintették. Ezt az megfigyelést is eltette magában.
- Menjünk Kicsi! Láttam egy fás ligetet a városon kívül. Sokat kell gyalogolni. Menni fog?
Felegyenesedett és kihúzta magát. Hátán a nagy zsákból kilógott a durva vászonba csomagolt hosszúkard, a karana, amit ritkán vett elő, mégis hű barátja volt. Kabátja most béleletlen, nyitva lengett, a nadrágszíján jól látszott a kraftja s a felfűzött kis bőrtasakok a kincseivel, melyek a járatlanoknak értéktelenek. Fekete bakancsa szárába tűrt barna lenvászon nadrágjában talán emlékeztetett a déli katonákra, vagy zsoldosokra. Megigazította a zsákot, azzal egyenletes léptekkel kiindult a hosszú folyosón az őrség előtt a Templomból, mely a Reményé. Ha megbízhat magában, érezte, hogy valami szokatlan újdonságok vesznek erőt az életén. ~ Bárcsak minden ily finom árnyalatot vonna körém, mint Ambalë!~
Kilépett a délutáni verőfénybe.

// Folytassuk a Keleti tenger felé? Nem találok egy Tarsissal határos területet Te tudsz javasolni? //

Tangeran bácsi felveszi Eru-t és a madárkát, majd mindkettejüket átnyújtja. Mosollyal az arcomon veszem át, aztán rakom el őket biztonságos helyre a szoknyácskám zsebeibe. 
- Menni fog, igen. – Bólogatok helyeslőn, közben kiegyengetve a ruhám nagyobb gyűrődéseit. A két előttem heverő gyertya fohász nélkül marad… Vagy már el is mondtam volna? Ha igaz az, hogy ők a mindenség, akkor mindenütt ott lehetnek. Talán figyeltek amikor erről beszéltem, leginkább, ebben a reményben indulva követem a felnőttet.
Eltartott egy darabig, amíg a köztünk lévő jelentős magasság különbséget alaposan feltudtam mérni. Biztosan valamiféle harcos lehet, de nem egyszerű katona. Egyfajta megérzés gondoltatja ezt velem. Szavakba alig leírható, de tudom, hogy Eru is így van vele.
Noha alig ismerem még, a tekintetében látom, hogy ő egy jószívű ember. S ezen képet még a viselt fegyverei sem csorbítják. Örültem, hogy van még valaki, aki mellett haladva biztonságban érezhetem magam. Végre, Eru megpihenhet kicsit…
- Miért hordasz fegyvert? Csatába készülsz? – Némi aggodalommal tölt el a gondolat, hogy valahol, a messziségben talán efféle dolgok vannak készülőben, ami sok jót megkívánhat maga után.
- Meg szabad néznem? – Bökök a levegőben szíja felé, ahol az egyik fegyvere van. Még sosem vizsgálhattam meg közelről olyasmit, de testközelből nem is szeretném. Ha Balál bácsi kezemhez nyújtaná, nem venném át tőle. S nem csak azért, mert félem hogy kezeim óvatlan tarják az acélt. Kerülni akarom ezt a fajta kapcsolatot a harcban használt tárgyakkal. Van, akivel vigyázzuk egymást…

//Nekem teljesen megfelel, ahogy gondolod. Én rád bízom magam. //

// Onoria Főpapnő //

A Nemesi Udvarház igazgatójával intéztette el, főúri szokás szerint, hogy Onoria, Lanuria Főpapnője halljon felőle, mint egy másik ország főnemesi ragjáról. Körülményesnek, vagy fárasztónak nem mondaná ezt Mia, hiszen csak apja és a császár szokásait követte. El se képzelt mást, eszébe sem volt aképp besétálni a Remény Templomába, ahogyan egyszerű halandók. Azt, hogy itt fogadja őt Onoria, azt már lelevelezték maguk közt felnőttek módján. Imént jelentette be az őr, hogy Mia Ruton főméltóságú nagyasszony, a Mannahon-szigetek birodalmából,kíséretével megérkezett. Egyenesen a császár udvarából.

Mia a lépcsősor tetején várakozott. Pontosabban gyönyörködött. Ismeretlen kultúra, még ismeretlen vallásának szent helye ez, annak szelíden figyelemfelhívó külsőségeivel. Egzotikus, teljességgel ismeretlen volt és Mia ezt a temlomot is gyönyörűnek találta, mint Spah mester műhelyét, vagy az Udvarházban megforduló nevezetességek kiállított kincseit, műtárgyait.
A kíséretébe tartozó titokzatos fiatalembert odakint hagyta, amint belépett a szentélybe a katona után, aki rögtön az ajtóban félreállt, elismételve a nevét és meghajolva beengedve. Aztán ott maradt a lány teljesen egyedül és az utat, keresztül az igen tágas helyiségen egyedül tette meg, a szemben, középen álló oltárszerűség felé. Mindenütt gyertyák égtek, némelyek csonkja fuldokló lánggal hajbókolt, s volt, ami ki is hunyt, amint elhaladt mellette, elegánsan, kissé terpeszkedő, mégis légies hófehér ruhájában, melyet bársonnyal s brokátok közt ékkövekkel kivert selyem és szatén szalagokkal díszítettek. Ez volt az ünneplő ruhája, melyen most egy áttetsző, fejére boruló, arcát is árnyasan rejtő fátyolkendőt viselt. Lassú, nemesekre jellemző egyenes tartással, s légies léptekkel vonult az oltár felé tekintetével vendéglátóját keresve.